Chapter One
Observing the Armies on the Battlefield of Kurukṣetra
TEXT 1
धृतराष्ट्र उवाच
धर्मक्षेत्रे कुरुक्षेत्रे समवेता युयुत्सव: ।
मामका: पाण्डवाश्चैव किमकुर्वत सञ्जय ॥ १ ॥
dhṛtarāṣṭra uvāca
dharma-kṣetre kuru-kṣetre
samavetā yuyutsavaḥ
māmakāḥ pāṇḍavāś caiva
kim akurvata sañjaya
1. VERS
dhṛtarāṣṭra uvāca
dharma-kṣetre kuru-kṣetre samavetā yuyutsavaḥ
māmakāḥ pāṇḍavāś caiva kim akurvata sañjaya
dhṛtarāṣṭraḥ uvāca—Dhṛtarāṣṭra király mondta; dharma-kṣetre—a zarándokhelyen; kuru-kṣetre—a Kurukṣetraként ismert vidéken; samavetāḥ—összegyűltek; yuyutsavaḥ—harcra vágyva; māmakāḥ—az enyéim (a fiaim); pāṇḍavāḥ—Pāṇḍu fiai; ca—és; eva—bizonyára; kim—mit; akurvata—tettek; sañjaya—óh, Sañjaya.
Dhṛtarāṣṭra így szólt: Óh, Sañjaya, mit tettek fiaim és Pāṇḍu fiai, miután harcra vágyva összegyűltek a kurukṣetrai zarándokhelyen?
MAGYARÁZAT: A Bhagavad-gītā széles körben olvasott teista tudomány. Összefoglalása a Gītā-māhātmya (A Gītā dicsőítése), amely kijelenti, hogy a Bhagavad-gītāt nagyon alaposan s egy olyan ember segítségével kell tanulmányoznunk, aki Śrī Kṛṣṇa híve, s emellett minden személyes célú értelmezés nélkül kell törekednünk a megértésére. A világos megértésre, arra, hogyan kell e tudást elsajátítanunk, magában a Bhagavad-gītāban találunk példát Arjuna személyében, aki közvetlenül az Úrtól hallotta ezt a tanítást. Aki olyan szerencsés, hogy a Bhagavad-gītāt e tanítványi láncon, s nem egy személyes indítékú értelmezésen keresztül értette meg, arról elmondhatjuk, hogy már a teljes védikus tudományt és a világ minden szentírását tanulmányozta. A Bhagavad-gītāban az olvasó megtalálja mindazt, amit valamennyi egyéb szentírás tartalmaz, s ezenkívül olyan dolgokkal is találkozhat, amelyekről sehol máshol nem olvashat. Ez a Bhagavad-gītā különleges jellemzője. A tökéletes teista tudományt tartalmazza, hiszen Maga az Istenség Legfelsőbb Személyisége, az Úr Śrī Kṛṣṇa beszéli el.
Dhṛtarāṣṭra és Sañjaya párbeszéde — amit a Mahābhārata jegyez le — alkotja e nagyszerű bölcselet alapját. Köztudott, hogy ez a filozófia a kurukṣetrai csatamezőn keletkezett, amely időtlen idők óta, a védikus időktől kezdve szent zarándokhely. Maga az Úr beszélte el, amikor személyesen jelen volt ezen a bolygón, hogy útmutatással lássa el az emberiséget.
A dharma-kṣetra (vallási rítusok helye) szónak nagy jelentősége van, mert a kurukṣetrai csatamezőn az Istenség Legfelsőbb Személyisége is jelen volt, Arjuna oldalán. Dhṛtarāṣṭra, a Kuruk atyja erősen kételkedett fiai végső győzelmében. Bizonytalanságában Sañjayától, tanácsosától érdeklődött: „Mi történt?” Abban biztos volt, hogy fiai, valamint öccse, Pāṇḍu fiai azért gyűltek össze a kurukṣetrai harctéren, hogy döntő csatát vívjanak egymással. Kérdése mégis jelentős. Nem akart egyezkedést az unokatestvérek és testvérek között, s tudni akarta, mi vár a csatamezőn felsorakozott fiaira. A csata helyszínéül Kurukṣetrát választották — amiről a Védák azt írják, e helyen Istent kell imádniuk még a mennyek félisteneinek is —, ezért Dhṛtarāṣṭra attól tartott, hogy a szent hely befolyásolhatja a csata kimenetelét. Nagyon jól tudta, hogy ez Arjunának és Pāṇḍu többi fiának kedvez majd, akik természetüknél fogva mind nagyon erényesek voltak. Sañjaya Vyāsa tanítványa volt, és Vyāsa kegyéből képes volt arra, hogy lássa a kurukṣetrai csatateret, annak ellenére, hogy Dhṛtarāṣṭra szobájában tartózkodott. Dhṛtarāṣṭra tehát őt kérdezte a csatamezőn történtekről.
A Pāṇḍavák és Dhṛtarāṣṭra fiai ugyanahhoz a családhoz tartoztak. Ez a vers azonban felfedi előttünk Dhṛtarāṣṭra elméjét, aki szándékosan csak saját fiait volt hajlandó Kurukként elismerni, míg Pāṇḍu fiait kizárta a családi örökségből. Ennek alapján megérthetjük Dhṛtarāṣṭra unokaöccseihez, Pāṇḍu fiaihoz fűződő viszonyát. A történet kezdetétől fogva sejthetjük, hogy ahogyan a rizsföldön a nem odavaló gyomokat távolítjuk el, úgy fogja Kurukṣetra szent mezején Śrī Kṛṣṇa, a vallás atyja kiirtani a nemkívánatos gazt, Dhṛtarāṣṭra fiát, Duryodhanát és társait, hogy helyükbe a valóban vallásosakat állítsa, akiket Yudhiṣṭhira vezetett. Ez tehát a dharma-kṣetre és a kuru-kṣetre szavak jelentősége történelmi és védikus jelentésük mellett.
2. VERS
sañjaya uvāca
dṛṣṭvā tu pāṇḍavānīkaṁ vyūḍhaṁ duryodhanas tadā
ācāryam upasaṅgamya rājā vacanam abravīt
sañjayaḥ uvāca—Sañjaya mondta; dṛṣṭvā—miután megtekintette; tu—de; pāṇḍava-anīkam—a Pāṇḍavák harcosait; vyūḍham—hadi falanxot alkotva; duryodhanaḥ—Duryodhana király; tadā—akkor; ācāryam—a tanítót; upasaṅgamya—megközelítve; rājā—a király; vacanam—szavakat; abravīt—szólta.
Sañjaya így szólt: Óh, uralkodó! Duryodhana király megtekintette a Pāṇḍu fiai által hadrendbe állított sereget, majd tanárához lépett, s a következő szavakat intézte hozzá:
MAGYARÁZAT: Dhṛtarāṣṭra vakon született, és sajnos lelki látóképességgel sem rendelkezett. Jól tudta, hogy a vallás tekintetében fiai éppoly vakok, mint ő maga, s abban is biztos volt, hogy sohasem lennének képesek megegyezni a Pāṇḍavákkal, akik születésük óta mindannyian jámbor hívők voltak. A zarándokhely befolyása miatt azonban kétségek gyötörték. Sañjaya megértette, miért kérdezi őt Dhṛtarāṣṭra a csata alakulásáról, ezért bátorítani akarta az elcsüggedt királyt, s megnyugtatta, hogy fiai nem fognak megalkudni a szent hely befolyása ellenére sem. Sañjaya elmondta a királynak, hogy fia, Duryodhana megtekintette a Pāṇḍavák haderejét, majd azonnal a legfőbb hadvezérhez, Droṇācāryához sietett, hogy tájékoztassa őt a valódi helyzetről. Habár Duryodhanáról a vers királyként tesz említést, a helyzet komolysága miatt mégis a fő hadvezérhez kellett fordulnia. Nagyon ügyes politikus volt tehát, ám még diplomatikus viselkedésével sem tudta leplezni azt a félelmet, amit a Pāṇḍavák hadi elrendezésének láttán érzett.
3. VERS
paśyaitāṁ pāṇḍu-putrāṇām ācārya mahatīṁ camūm
vyūḍhāṁ drupada-putreṇa tava śiṣyeṇa dhīmatā
paśya—nézd; etām—ezt; pāṇḍu-putrāṇāṁ—Pāṇḍu fiainak; ācārya—óh, tanárom; mahatīm—hatalmas; camūm—haderejét; vyūḍhām—elrendezve; drupada-putreṇa—Drupada fia által; tava—tiéd; śiṣyeṇa—tanítvány; dhī-matā—nagyon okos.
Óh, tanárom, nézd Pāṇḍu fiainak hatalmas seregét, amelyet eszes tanítványod, Drupada fia állított fel oly ügyesen!
MAGYARÁZAT: Duryodhana, a kiváló diplomata rá akart mutatni Droṇācārya, a nagy brāhmaṇa hadvezér hibáira. Droṇācārya és Drupada király között — aki Draupadīnak, Arjuna feleségének az apja volt — egyszer politikai viszály támadt. E pörlekedés oda vezetett, hogy Drupada egy hatalmas áldozatot bemutatva megkapta azt az áldást, hogy olyan fia szülessen, aki képes megölni Droṇācāryát. Droṇācārya jól tudta ezt, ám nemes lelkű brāhmaṇa lévén később minden további nélkül átadta Dhṛṣṭadyumnának, Drupada fiának a hadtudomány titkait, amikor Dhṛṣṭadyumnát a kezére bízták, hogy a harcászatra tanítsa. Most, a kurukṣetrai csatamezőn Dhṛṣṭadyumna a Pāṇḍavák oldalára állt, s ő állította fel hadi falanxaikat, miután annak művészetét Droṇācāryától megtanulta. Duryodhana felhívta Droṇācārya figyelmét erre a hibára, hogy legyen éber, s ne alkudjon meg a harc során. Egyúttal azt is értésére akarta adni, hogy nem szabad hasonlóan elnézőnek lennie a Pāṇḍavák elleni harcban, akik szintén kedves tanítványai voltak. Főleg Arjuna állt közel hozzá, aki kiváló tanítványa volt. Duryodhana arra is figyelmeztette, hogy az efféle lágyszívűség a harc során a csata elvesztéséhez vezethet.
4. VERS
atra śūrā maheṣv-āsā bhīmārjuna-samā yudhi
yuyudhāno virāṭaś ca drupadaś ca mahā-rathaḥ
atra—itt; śūrāḥ—hősök; mahā-iṣu-āsāḥ—rettentő íjászok; bhīma-arjuna—Bhīmával és Arjunával; samāḥ—egyenlőek; yudhi—a harcban; yuyudhānaḥ—Yuyudhāna; virāṭaḥ—Virāṭa; ca—is; drupadaḥ—Drupada; ca—szintén; mahā-rathaḥ—nagy harcos.
Hadseregükben számos hősi íjász sorakozott fel, akik küzdelemben egyenlőek Bhīmával és Arjunával: Yuyudhāna, Virāṭa, Drupada és mások, valamennyien rettentő harcosok.
MAGYARÁZAT: Ha Dhṛṣṭadyumna nem is jelentett különösebb veszélyt a kiváló hadászati képességekkel rendelkező Droṇācārya számára, voltak sokan mások, akiktől joggal tarthatott. Duryodhana a győzelem útját gátló nagy akadályokként említi őket, mert mindegyikük olyan félelmetes harcos volt, mint Bhīma és Arjuna. Duryodhana tisztában volt Bhīma és Arjuna erejével, ezért hasonlította hozzájuk a többieket.
5. VERS
dhṛṣṭaketuś cekitānaḥ kāśirājaś ca vīryavān
purujit kuntibhojaś ca śaibyaś ca nara-puṅgavaḥ
dhṛṣṭaketuḥ—Dhṛṣṭaketu; cekitānaḥ—Cekitāna; kāśirājaḥ—Kāśirāja; ca—szintén; vīrya-vān—nagyon erős; purujit—Purujit; kuntibhojaḥ—Kuntibhoja; ca—és; śaibyaḥ—Śaibya; ca—és; nara-puṅgavaḥ—az emberi társadalom hőse.
Mellettük ott van Dhṛṣṭaketu, Cekitāna, Kāśirāja, Purujit, Kuntibhoja és Śaibya is, mindannyian nagy hősök, kiváló harcosok.
6. VERS
yudhāmanyuś ca vikrānta uttamaujāś ca vīryavān
saubhadro draupadeyāś ca sarva eva mahā-rathāḥ
yudhāmanyuḥ—Yudhāmanyu; ca—és; vikrāntaḥ—hatalmas; uttamaujāḥ—Uttamaujā; ca—és; vīrya-vān—nagy erejű; saubhadraḥ—Subhadrā fia; draupadeyāḥ—Draupadī fiai; ca—és; sarve—mindegyikük; eva—bizonyára; mahā-rathāḥ—kiváló szekérharcosok.
Ott a hatalmas Yudhāmanyu, a rettentő erejű Uttamaujā, valamint Subhadrā fia és Draupadī fiai. Valamennyi vitéz rendkívüli szekérharcos.
7. VERS
asmākaṁ tu viśiṣṭā ye tān nibodha dvijottama
nāyakā mama sainyasya saṁjñārthaṁ tān bravīmi te
asmākam—miénk; tu—de; viśiṣṭāḥ—különösen erősek; ye—akik; tān—őket; nibodha—csak hogy tudd s megjegyezd; dvija-uttama—óh, legkiválóbb brāhmaṇa; nāyakāḥ—vezérek; mama—az enyéim; sainyasya—a katonáké; saṁjñā-artham—tájékoztatásul; tān—őket; bravīmi—beszélek; te—neked.
Ám hogy tudj róluk, óh, brāhmaṇák legkiválóbbja, hadd szóljak most azokról a tábornokokról is, akik az én seregeimet vezénylik rendkívüli hozzáértéssel!
8. VERS
bhavān bhīṣmaś ca karṇaś ca kṛpaś ca samitiṁ-jayaḥ
aśvatthāmā vikarṇaś ca saumadattis tathaiva ca
bhavān—jómagad; bhīṣmaḥ—Bhīṣma nagyatya; ca—is; karṇaḥ—Karṇa; ca—és; kṛpaḥ—Kṛpa; ca—és; samitim-jayaḥ—mindig győzedelmesek a csatában; aśvatthāmā—Aśvatthāmā; vikarṇaḥ—Vikarṇa; ca—valamint; saumadattiḥ—Somadatta fia; tathā—úgyszintén; eva—biztosan; ca—is.
Itt vagy te magad, valamint a csatában mindig győzedelmes Bhīṣma, Karṇa, Kṛpa, Aśvatthāmā, Vikarṇa, valamint Somadatta fia, Bhūriśravā.
MAGYARÁZAT: Duryodhana serege rendkívüli hőseit sorolja fel, akik közül még senki sem vesztett csatát. Vikarṇa Duryodhana fivére volt, Aśvatthāmā Dronācārya fia, míg Saumadatti, más néven Bhūriśravā a bāhlīkák királyának a fia. Karṇa Arjuna féltestvére volt, mivel Kuntītól született, mielőtt Kuntī feleségül ment Pāṇḍu királyhoz. Kṛpācārya ikerhúga Droṇācārya felesége volt.
9. VERS
anye ca bahavaḥ śūrā mad-arthe tyakta-jīvitāḥ
nānā-śastra-praharaṇāḥ sarve yuddha-viśāradāḥ
anye—mások; ca—is; bahavaḥ—nagy számban; śūrāḥ—hősök; mat-arthe—az én kedvemért; tyakta-jīvitāḥ—készek az életüket kockáztatni; nānā—sok; śastra—fegyver; praharaṇāḥ—felszerelve; sarve—mindegyikük; yuddha-viśāradāḥ—tapasztaltak a hadtudományban.
Sok más hős is velük van, akik készek az életüket áldozni az én ügyemért. Mindannyian a legkülönfélébb fegyvereket viselik, s jártasak a hadtudományban.
MAGYARÁZAT: Ami a többieket illeti — Jayadrathát, Kṛtavarmāt, Śālyát és másokat —, mindannyian készek voltak az életüket áldozni Duryodhanáért. Más szóval tehát már eldőlt, hogy valamennyien ott vesznek a kurukṣetrai csatamezőn, mert a bűnös Duryodhana oldalára álltak. Duryodhana természetesen biztos volt győzelmében, mert hitt barátai egyesített erejében, amelyről most olvashattunk.
10. VERS
aparyāptaṁ tad asmākaṁ balaṁ bhīṣmābhirakṣitam
paryāptaṁ tv idam eteṣāṁ balaṁ bhīmābhirakṣitam
aparyāptam—felmérhetetlen; tat—az; asmākam—a miénknek; balam—ereje; bhīṣma—Bhīṣma nagyatya által; abhirakṣitam—tökéletesen védelmezve; paryāptam—korlátozott; tu—de; idam—mindez; eteṣām—a Pāṇḍaváké; balam—erő; bhīma—Bhīma által; abhirakṣitam—gondosan megvédve.
Erőnk felmérhetetlen, s Bhīṣma nagyatya tökéletes védelmet nyújt számunkra, míg a Pāṇḍavák hadereje, amit Bhīma védelmez gondosan, korlátozott.
MAGYARÁZAT: Duryodhana itt a két haderőt hasonlítja össze. Azt gondolja, hogy saját hadseregének ereje határtalan, mert a legtapasztaltabb tábornok, Bhīṣma nagyatya védelmezi, míg a Pāṇḍavák ereje korlátozott, mert seregüket a kevésbé tapasztalt hadvezér, Bhīma védi, aki szinte eltörpül Bhīṣma mellett. Duryodhana mindig nagyon irigykedett Bhīmára, mert jól tudta, hogy ha valamikor meg kell halnia, csak ő ölheti meg. Ugyanakkor azonban Bhīṣma, a sokkal kiválóbb tábornok jelenlétében bízva mégis biztos volt a győzelemben. Joggal hihette, hogy ő kerül ki győztesen a csatából.
11. VERS
ayaneṣu ca sarveṣu yathā-bhāgam avasthitāḥ
bhīṣmam evābhirakṣantu bhavantaḥ sarva eva hi
ayaneṣu—a stratégiai fontosságú helyeken; ca—is; sarveṣu—mindenütt; yathā-bhāgam—különféle elrendezések szerint; avasthitāḥ—elhelyezett; bhīṣmam—Bhīṣma nagyatyának; eva—biztosan; abhirakṣantu—támogatni kell; bhavantaḥ—ti; sarve—mindannyian külön-külön; eva hi—biztosan.
Most a sereg falanxának kijelölt stratégiai pontjain állva mindenkinek teljes támogatást kell nyújtania Bhīṣma nagyatyának.
MAGYARÁZAT: Duryodhana Bhīṣma erejének dicsérete után úgy vélte, a többiek talán azt hiszik, nem tekinti őket igazán fontosnak, ezért szokásos diplomatikus módján ezzel a kijelentéssel próbált enyhíteni a helyzeten. Kihangsúlyozta, hogy Bhīṣmadeva, noha kétségtelenül a legnagyobb hős, már öreg, ezért mindenkinek az ő minden irányú védelmére kell gondolnia. Megtörténhet, hogy Bhīṣmát leköti a harc, s az ellenség élne a lehetőséggel, hogy egy másik oldalról támadjon. Fontos volt tehát, hogy a vitézek stratégiai helyükön maradjanak, s ne engedjék, hogy az ellenség megtörje a falanxot. Duryodhana biztosan érezte, hogy a Kuruk győzelme Bhīṣmadeva jelenlétén múlik. Abban egészen biztos volt, hogy Bhīṣma és Droṇācārya teljes támogatást nyújtanak neki a csatában, mert jól tudta, hogy egy árva szót sem szóltak, amikor Arjuna felesége, Draupadī hozzájuk fordult segítségért kétségbeesett helyzetében, miközben egy tanácskozás alkalmával az összes kiváló tábornok színe előtt erővel meztelenre akarták vetkőztetni. Tudta ugyan, hogy a két tábornok szeretetteljes érzéseket táplál a Pāṇḍavák iránt, ám azt remélte, hogy ahogyan a szerencsejáték alkalmával, úgy most is lemondanak az efféle érzelmekről.
12. VERS
tasya sañjanayan harṣaṁ kuru-vṛddhaḥ pitāmahaḥ
siṁha-nādaṁ vinadyoccaiḥ śaṅkhaṁ dadhmau pratāpavān
tasya—övé; sañjanayan—fokozódó; harṣam—derű; kuru-vṛddhaḥ—a Kuru-dinasztia nagyatyja (Bhīṣma); pitāmahaḥ—a nagyatya; siṁha-nādam—az oroszlán üvöltéséhez hasonló hang; vinadya—rezeg; uccaiḥ—nagyon hangosan; śaṅkham—kagylókürtöt; dadhmau—megfújta; pratāpa-vān—a hős.
Ekkor Bhīṣma, a Kuru-dinasztia hatalmas és vitéz ősatyja, a harcosok nagyatyja hangosan kagylókürtjébe fújt. Az oroszlán bődülésére emlékeztető hang megörvendeztette Duryodhanát.
MAGYARÁZAT: A Kuru-dinasztia nagyatyja megértette, mi megy végbe unokája, Duryodhana szívében, és természetes együttérzésből megpróbálta felvidítani azzal, hogy helyzetéhez méltóan — olyan volt, akár egy oroszlán — rettentő hangú kagylókürtjébe fújt. A kagylókürt jelképes megfúvásával közvetve azt adta csüggedő unokája, Duryodhana tudtára, hogy nincs esélye a csata megnyerésére, mert a Legfelsőbb Úr, Kṛṣṇa a másik oldalon van. Ennek ellenére fáradságot nem kímélve kötelessége volt vezényelni a harcot.
13. VERS
tataḥ śaṅkhāś ca bheryaś ca paṇavānaka-gomukhāḥ
sahasaivābhyahanyanta sa śabdas tumulo 'bhavat
tataḥ—ezután; śaṅkhāḥ—kagylókürtök; ca—is; bheryaḥ—nagy dobok; ca—és; paṇava-ānaka—kis dobok és üstdobok; go-mukhāḥ—tülkök; sahasā—hirtelen; eva—biztosan; abhyahanyanta—egyszerre megszólaltak; saḥ—az; śabdaḥ—egyesült hangjuk; tumulaḥ—kavargó; abhavat—vált.
Ezután hirtelen felharsantak a kagylókürtök, harsonák, trombiták és kürtök, megperdültek a dobok, s egyesült hangjuk rettentő hangzavart keltett.
14. VERS
tataḥ śvetair hayair yukte mahati syandane sthitau
mādhavaḥ pāṇḍavaś caiva divyau śaṅkhau pradadhmatuḥ
tataḥ—azután; śvetaiḥ—fehér; hayaiḥ—lovakkal; yukte—befogott; mahati—nagy; syandane—harci szekéren; sthitau—elhelyezkedve; mādhavaḥ—Kṛṣṇa (a szerencse istennőjének férje); pāṇḍavaḥ—Arjuna (Pāṇḍu fia); ca—szintén; eva—bizonyára; divyau—transzcendentális; śaṅkhau—kagylókürtök; pradadhmatuḥ—megszólaltak.
A másik oldalon, a fehér ménektől vont nagy harci szekéren az Úr Kṛṣṇa és Arjuna is megszólaltatták transzcendentális kagylókürtjeiket.
MAGYARÁZAT: Bhīṣmadeva kagylókürtjével ellentétben a Kṛṣṇa és Arjuna kezében lévő kagylókürtök transzcendentálisak voltak. Hangjuk azt adta hírül, hogy az ellenség nem remélhet győzelmet, mert Kṛṣṇa a Pāṇḍavák mellé állt. Jayas tu pāṇḍu-putrāṇāṁ yeṣāṁ pakṣe janārdanaḥ. A győzelem mindig azoké, akik olyanok, mint a Pāṇḍu fiak, mert az Úr Kṛṣṇa az ő társuk, s bármikor, bárhol legyen jelen az Úr, a szerencse istennője is ott van, mert sohasem marad férje nélkül. Arjunára tehát győzelem és szerencse várt, ahogy ezt Viṣṇu, az Úr Kṛṣṇa kagylókürtjének transzcendentális búgása jelezte. Ezenkívül a két barát harci szekerét Agni (a tűz istene) ajándékozta Arjunának, s ez azt jelentette, hogy bárhová hajtották a három világban, mindenhol képes volt győzelmet aratni.
15. VERS
pāñcajanyaṁ hṛṣīkeśo devadattaṁ dhanañjayaḥ
pauṇḍraṁ dadhmau mahā-śaṅkhaṁ bhīma-karmā vṛkodaraḥ
pāñcajanyam—a Pāñcajanyának nevezett kagylókürtöt; hṛṣīka-īśaḥ—Hṛṣīkeśa (Kṛṣṇa, az Úr, aki bhaktái érzékszerveit irányítja); devadattam—a Devadattának nevezett kagylókürtöt; dhanam-jayaḥ—Dhanañjaya (Arjuna, a gazdagság elnyerője); pauṇḍram—a Pauṇḍrának nevezett kagylókürtöt; dadhmau—megfújta; mahā-śaṅkham—a rettenetes kagylókürtöt; bhīma-karmā—aki hatalmas erőt igénylő tetteket hajt végre; vṛka-udaraḥ—a farkasétvágyú (Bhīma).
Az Úr Kṛṣṇa a Pāñcajanyát, Arjuna a Devadattát, a falánk, hőstetteit hatalmas erővel véghezvivő Bhīma pedig rettentő kagylókürtjét, a Pauṇḍrát szólaltatta meg.
MAGYARÁZAT: Ez a vers Hṛṣīkeśának nevezi Kṛṣṇát, mert Ő a birtokosa valamennyi érzékszervnek. Az élőlények az Ő szerves részei, ezért érzékeik is részei az Övéinek. Az imperszonalisták nem tudnak magyarázatot adni az élőlények érzékeire, ezért minden élőlényt érzékek nélkülinek, személytelennek akarnak tekinteni. Az élőlények érzékeit a valamennyiük szívében jelen lévő Úr irányítja, ez azonban annak megfelelően történik, hogy az élőlény milyen mértékben hódol meg Neki. Tiszta bhaktájának érzékszerveit közvetlenül irányítja. Itt a kurukṣetrai csatamezőn közvetlenül uralkodik Arjuna transzcendentális érzékei fölött, s ezért nevezik Őt Hṛṣīkeśának. Az Úrnak számtalan neve van, különféle tettei alapján. Madhu démon megölése miatt például Madhusūdhanának hívják. Govinda azt jelenti, hogy Ő ad gyönyört az érzékszerveknek és a teheneknek, Vāsudevának pedig azért nevezik, mert Vasudeva fiaként jelent meg. Devakī-nandanának is hívják, mert Devakīt fogadta el anyjaként, a Yaśodā-nandana nevet azért kapta, mert Vṛndāvanában Yaśodā anyát tüntette ki gyermekkori kedvteléseivel, míg Pārtha-sārathinak amiatt hívják, hogy barátja, Arjuna szekerét hajtotta. Ehhez hasonlóan Hṛṣīkeśának azért nevezik, mert a kurukṣetrai csatában Ő vezérelte Arjunát.
Ez a vers Dhanañjayaként beszél Arjunáról, mert ő segített bátyjának összegyűjteni azt a vagyon, amire a királynak a különféle költséges áldozatok bemutatásához szüksége volt. Bhīmāt Vṛkodaraként ismerik, mert épp olyan hihetetlen falánkság jellemezte, mint amilyen hihetetlen erejű tettekre — például Hiḍimba démon megölésére — volt képes. A harcosokat bizakodással töltötte el, amikor a Pāṇḍavák kiválóságai az Úrral az élen kagylókürtjeikbe fújtak. Az ellenségnek a másik oldalon nem voltak ilyen érdemei, s a legfőbb irányító, az Úr Kṛṣṇa, valamint a szerencse istennője sem volt jelen közöttük. Sorsuk tehát az volt, hogy elveszítsék a csatát, s ezt adta hírül a kagylókürtök búgása.
16—18. VERS
anantavijayaṁ rājā kuntī-putro yudhiṣṭhiraḥ
nakulaḥ sahadevaś ca sughoṣa-maṇipuṣpakau
kāśyaś ca parameṣv-āsaḥ śikhaṇḍī ca mahā-rathaḥ
dhṛṣṭadyumno virāṭaś ca sātyakiś cāparājitaḥ
drupado draupadeyāś ca sarvaśaḥ pṛthivī-pate
saubhadraś ca mahā-bāhuḥ śaṅkhān dadhmuḥ pṛthak pṛthak
ananta-vijayam—az Anantavijayának nevezett kagylót; rājā—a király; kuntī-putraḥ—Kuntī fia; yudhiṣṭhiraḥ—Yudhiṣṭhira; nakulaḥ—Nakula; sahadevaḥ—Sahadeva; ca—és; sughoṣa-maṇipuṣpakau—a Sughoṣának és Maṇipuṣpakának nevezett kagylók; kāśyaḥ—Kāśī (Vārāṇasī) királya; ca—és; parama-iṣu-āsaḥ—a kiváló íjász; śikhaṇḍī—Śikhaṇḍī; ca—szintén; mahā-rathaḥ—aki egymagában ezrekkel képes megküzdeni; dhṛṣṭadyumnaḥ—Dhṛṣṭadyumna (Drupada király fia); virāṭaḥ—Virāṭa (az álruhában rejtőzködő Pāṇḍaváknak menedéket adó herceg); ca—szintén; sātyakiḥ—Sātyaki (vagyis Yuyudhāna, az Úr Kṛṣṇa kocsihajtója); ca—és; aparājitaḥ—akiket még sohasem győztek le; drupadaḥ—Drupada, Pāñcāla királya; draupadeyāḥ—Draupadī fiai; ca—is; sarvaśaḥ—mind; pṛthivī-pate—óh, királyom; saubhadraḥ—Abhimanyu, Subhadrā fia; ca—szintén; mahā-bāhuḥ—erős karú; śaṅkhān—kagylókürtök; dadhmuḥ—megfújták; pṛthak pṛthak—külön-külön.
Óh, uralkodó! Yudhiṣṭhira király, Kuntī fia az Anantavijayát, Nakula és Sahadeva pedig a Sughoṣát és a Maṇipuṣpakát szólaltatta meg. A kiváló íjász, Kāśī királya, Śikhaṇḍī, a nagy harcos, Dhṛṣṭadyumna, Virāṭa, a legyőzhetetlen Sātyaki, Drupada, Draupadī fiai, Subhadrā erős karú fia s a többiek is mind megfújták kagylókürtjeiket.
MAGYARÁZAT: Sañjaya nagyon tapintatosan értésére adta Dhṛtarāṣṭra királynak, milyen szégyenletes volt ostoba politikája, hogy a Pāṇḍu fiakat kijátszva saját fiait próbálta trónra juttatni. A jelek egyértelműen arra mutattak, hogy e nagy csatában az egész Kuru-dinasztia el fog veszni. A hatalmas Bhīṣma nagyatyától kezdve az unokákig, Abhimanyuig és másokig, a világ számtalan birodalmának királyával együtt mindenki részt vett ebben a csatában — s mindannyian halálra voltak ítélve. Ennek a katasztrófának teljes egészében a fiai politikáját támogató Dhṛtarāṣṭra király volt az oka.
19. VERS
sa ghoṣo dhārtarāṣṭrāṇāṁ hṛdayāni vyadārayat
nabhaś ca pṛthivīṁ caiva tumulo 'bhyanunādayan
saḥ—az; ghoṣaḥ—vibráció; dhārtarāṣṭrāṇām—Dhṛtarāṣṭra fiainak; hṛdayāni—szívek; vyadārayat—megremegtette; nabhaḥ—az ég; ca—szintén; pṛthivīm—a föld felszíne; ca—is; eva—bizonyára; tumulaḥ—rettentő hangú; abhyanunādayan—visszhangozva.
A különböző kagylókürtök rettentő hangja betöltötte az eget és a földet, s megremegtette Dhṛtarāṣṭra fiainak szívét.
MAGYARÁZAT: Amikor Bhīṣma és a többiek Duryodhana oldalán megfújták kagylókürtjeiket, a Pāṇḍavák szívét az egyáltalán nem rendítette meg — sehol sem olvashatunk arról, hogy így történt volna. Ebben a versben viszont az áll, hogy a Pāṇḍavák kagylókürtjeinek hangja megremegtette Dhṛtarāṣṭra fiainak szívét. Ez annak volt köszönhető, hogy a Pāṇḍavák az Úr Kṛṣṇába vetették minden bizalmukat. Aki a Legfelsőbb Úrnál keres oltalmat, annak még a legnagyobb veszély közepette sincsen oka a félelemre.
20. VERS
atha vyavasthitān dṛṣṭvā dhārtarāṣṭrān kapi-dhvajaḥ
pravṛtte śastra-sampāte dhanur udyamya pāṇḍavaḥ
hṛṣīkeśaṁ tadā vākyam idam āha mahī-pate
atha—azután; vyavasthitān—elhelyezkedve; dṛṣṭvā—ránézve; dhārtarāṣṭrān—Dhṛtarāṣṭra fiaira; kapi-dhvajaḥ—akinek Hanumān jelölte a zászlaját; pravṛtte—mielőtt elkezdte volna; śastra-sampāte—nyilai kilövését; dhanuḥ—íjat; udyamya—felvette; pāṇḍavaḥ—Pāṇḍu fia (Arjuna); hṛṣīkeśam—az Úr Kṛṣṇához; tadā—akkor; vākyam—szavakat; idam—ezeket; āha—mondta; mahī-pate—óh, király.
Ekkor Arjuna, Pāṇḍu fia a harci szekéren ülve, melynek Hanumān jelölte a zászlaját, felvette íját, s felkészült, hogy kilője nyilait. Óh, király! Dhṛtarāṣṭra fiainak felsorakozott hada láttán e szavakkal fordult az Úr Kṛṣṇához:
MAGYARÁZAT: A csata még nem kezdődött el. Az előző versekből megtudhattuk, hogy Dhṛtarāṣṭra fiain többé-kevésbé elkeseredés lett úrrá, amikor a csatamezőn meglátták az Úr Kṛṣṇa közvetlen irányítása alatt álló Pāṇḍavák haderejének nem várt elrendezését. Az Arjuna zászlaját díszítő Hanumān-jel szintén győzelmükre utalt, hiszen Hanumān az Úr Rāma mellett harcolt a Rāvaṇa elleni csatában, amelyből az Úr Rāma került ki győztesen. Arjuna harci szekerén most Rāma és Hanumān egyaránt jelen voltak, hogy segítsék őt. Az Úr Kṛṣṇa azonos Rāmával, s bárhol legyen Rāma, ott örök szolgája, Hanumān, és örök hitvese, Sītā, a szerencse istennője is jelen van. Arjunának éppen ezért nem kellett félnie semmiféle ellenségtől. S mindezek fölött az érzékszervek Ura, az Úr Kṛṣṇa állt mellette személyesen, hogy útmutatást adjon neki, így aztán Arjuna a legjobb tanácsokat kapta ahhoz, hogy megvívja a csatát. Ezek a kedvező körülmények — melyeket az Úr rendezett el örök híve számára — a biztos győzelem előjelei voltak.
21—22. VERS
arjuna uvāca
senayor ubhayor madhye rathaṁ sthāpaya me 'cyuta
yāvad etān nirīkṣe 'haṁ yoddhu-kāmān avasthitān
kair mayā saha yoddhavyam asmin raṇa-samudyame
arjunaḥ uvāca—Arjuna mondta; senayoḥ—a seregek; ubhayoḥ—mindkettő; madhye—között; ratham—a szekeret; sthāpaya—kérlek, tartsd; me—az enyém; acyuta—óh, tévedhetetlen; yāvat—amíg; etān—mindezeket; nirīkṣe—megtekinthetem; aham—én; yoddhu-kāmān—harcra vágyva; avasthitān—felsorakozva a csatamezőn; kaiḥ—kikkel; mayā—általam; saha—együtt; yoddhavyam—harcolni kell; asmin—ebben; raṇa—küzdelem; samudyame—próbálkozásban.
Arjuna így szólt: Óh, tévedhetetlen, kérlek hajtsd harci szekeremet a két sereg közé, hogy láthassam, kik vannak jelen, kik vágynak a harcra, s kikkel kell majd megküzdenem e nagy összecsapásban!
MAGYARÁZAT: Bár az Úr Kṛṣṇa nem más, mint az Istenség Legfelsőbb Személyisége, indokolatlan kegyéből mégis barátja szolgálatába állt. Bhaktái iránt érzett szeretete sohasem szűnik meg, ezért itt csalhatatlannak szólítják. A szekér hajtójaként Arjuna utasításait kellett követnie, s mivel egy percig sem tétovázott, hogy így cselekedjen, Arjuna csalhatatlannak nevezi. Bhaktája kedvéért elfogadta a kocsihajtó szerepét, ám ez nem ütött csorbát felsőbbrendűségén. Ő minden körülmények között az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Hṛṣīkeśa, valamennyi érzék Ura. Az Úr és szolgái közötti kapcsolat rendkívül kellemes és transzcendentális. A szolga mindig kész szolgálni az Urat, s az Úr ugyanígy mindig keresi az alkalmat, hogy szolgálhassa bhaktáját. Az Úr nagyobb örömét leli abban, ha nem Ő adja az utasításokat, hanem tiszta bhaktája játssza ezt a felsőbbrendű szerepet. Mivel Ő az Úr, mindenkinek az Ő parancsait kell követnie, és senki sem áll felette, hogy utasítsa Őt. Amikor azonban tiszta bhaktája rendelkezik Vele, transzcendentális gyönyört érez, noha Ő minden körülmények között a tévedhetetlen Úr.
Arjuna tiszta bhakta volt, s ezért nem akart harcolni unokatestvérei és fivérei ellen, Duryodhana konoksága azonban — aki sohasem volt hajlandó semmiféle békekötésre — erre kényszerítette. Ezért aztán nagyon szerette volna látni a csatamezőn felsorakozó vezéreket. Habár a csatatéren nem lehetett szó arról, hogy békés megoldást találjanak, újra látni akarta őket, hogy mennyire égnek a vágytól, hogy megvívják e nem kívánt csatát.
23. VERS
yotsyamānān avekṣe 'haṁ ya ete 'tra samāgatāḥ
dhārtarāṣṭrasya durbuddher yuddhe priya-cikīrṣavaḥ
yotsyamānān—akik harcolni fognak; avekṣe—hadd lássam; aham—én; ye—akik; ete—azok; atra—itt; samāgatāḥ—összegyűltek; dhārtarāṣṭrasya—Dhṛtarāṣṭra fiának; durbuddheḥ—gonosz szívű; yuddhe—a harcban; priya—jót; cikīrṣavaḥ—kívánva.
Hadd lássam, kik jöttek el harcolni, hogy Dhṛtarāṣṭra gonosz szívű fiának örömet szerezzenek!
MAGYARÁZAT: Nyílt titok volt, hogy Duryodhana apjával, Dhṛtarāṣṭrával szövetkezve gonosz terveket szőtt, hogy megkaparintsa a Pāṇḍavák királyságát. Éppen ezért nem lehettek különbek azok sem, akik Duryodhana oldalára álltak. Arjuna látni akarta őket a csatatéren, mielőtt a harc megkezdődött, hogy megtudja, kikkel áll szemben, de nem akart békekötésről tárgyalni velük. Tény az is, hogy fel akarta becsülni az erőt, mellyel meg kellett küzdenie, habár biztos volt a győzelemben, hiszen Kṛṣṇa ült mellette.
24. VERS
sañjaya uvāca
evam ukto hṛṣīkeśo guḍākeśena bhārata
senayor ubhayor madhye sthāpayitvā rathottamam
sañjayaḥ uvāca—Sañjaya mondta; evam—így; uktaḥ—szólítva; hṛṣīkeśaḥ—az Úr Kṛṣṇa; guḍākeśena—Arjuna által; bhārata—óh, Bharata leszármazottja; senayoḥ—a seregeknek; ubhayoḥ—mindkettőnek; madhye—között; sthāpayitvā—helyezve; ratha-uttamam—a legjobb harci szekeret.
Sañjaya így szólt: Óh, Bharata leszármazottja! Arjuna kérésére az Úr Kṛṣṇa a két sereg közé hajtotta a pompás harci szekeret.
MAGYARÁZAT: Ebben a versben Arjunát Guḍākeśának nevezik. Guḍākā alvást, álmot jelent, az álom legyőzőjét pedig guḍākeśának hívják. Az alvás egyben tudatlanság is. Arjuna az álmot és a tudatlanságot egyaránt legyőzte, mert Kṛṣṇa barátja volt. Kṛṣṇa hűséges bhaktájaként egyetlen pillanatra sem tudta elfelejteni Őt — ilyen a bhakták természete. Akár ébren van, akár alszik, örökké az Úr nevére, formájára, tulajdonságaira és kedvteléseire gondol. Így győzi le az álmot és a tudatlanságot is, pusztán azzal, hogy szünet nélkül Kṛṣṇa jár a fejében. Ezt nevezik Kṛṣṇa-tudatnak, samādhinak. Kṛṣṇa Hṛśīkeṣa, vagyis minden élőlény érzékeinek és elméjének irányítója, ezért megértette Arjuna szándékát, amikor Arjuna a seregek közé kívánta hajtani szekerét. Teljesítette hát kérését, s így szólt:
25. VERS
bhīṣma-droṇa-pramukhataḥ sarveṣāṁ ca mahī-kṣitām
uvāca pārtha paśyaitān samavetān kurūn iti
bhīṣma—Bhīṣma nagyatya; droṇa—Droṇa, a tanítómester; pramukhataḥ—előtte; sarveṣām—mindenkit; ca—is; mahī-kṣitām—a világ vezéreit; uvāca—mondta; pārtha—óh, Pṛthā fia; paśya—lásd; etān—mindegyiküket; samavetān—összegyűltek; kurūn—a Kuru-dinasztia tagjai; iti—így.
Bhīṣma, Droṇa és a világ többi vezére jelenlétében így szólt az Úr: Lásd, Pārtha, az itt összesereglett Kurukat!
MAGYARÁZAT: Az Úr Kṛṣṇa a Felsőlélek minden élőlényben, ezért hát megértette, mi játszódott le Arjuna elméjében. A Hṛṣīkeśa szó használata ezzel kapcsolatban arra utal, hogy Ő tudott mindenről. A Pārtha (Kuntī, Pṛthā fia) névnek, amely Arjunára vonatkozik, szintén jelentősége van. Kṛṣṇa barátian tudatni akarta Arjunával, hogy azért vállalta el kocsihajtójának szerepét, mert Arjuna az Ő apja, Vasudeva nővérének, Pṛthānak volt a fia. Mire gondolt Kṛṣṇa, amikor így szólt Arjunához: „Lásd a Kurukat!”? Talán arra, hogy Arjuna meghátrált, és nem akar harcolni? Kṛṣṇa sohasem feltételezte volna ezt nagynénje, Pṛthā fiáról. Az Úr tehát baráti tréfájával megjövendölte Arjuna szándékát.
26. VERS
tatrāpaśyat sthitān pārthaḥ pit˛n atha pitāmahān
ācāryān mātulān bhrāt˛n putrān pautrān sakhīṁs tathā
śvaśurān suhṛdaś caiva senayor ubhayor api
tatra—ott; apaśyat—láthatta; sthitān—állva; pārthaḥ—Arjuna; pit˛n—apákat; atha—is; pitāmahān—nagyatyákat; ācāryān—tanítómestereket; mātulān—anyai nagybácsikat; bhrāt˛n—fivéreket; putrān—fiakat; pautrān—unokákat; sakhīn—barátokat; tathā—szintén; śvaśurān—apósokat; suhṛdaḥ—jóakarókat; ca—is; eva—bizonyára; senayoḥ—a seregeknek; ubhayoḥ—mindkét oldalnak; api—beleértve.
Arjuna a két seregben atyáit, nagyatyáit, tanítómestereit, anyai nagybátyjait, fivéreit, fiait, unokáit, barátait, apósait és jóakaróit pillantotta meg.
MAGYARÁZAT: Arjuna a rokonait látta a csatatéren. Látta Bhūriśravāt s másokat, akik apja kortársai voltak, látta Bhīṣma és Somadatta nagyatyákat; tanítóit, Droṇācāryát és Kṛpācāryát; anyai nagybátyjait, Śalyát és Śakunit; fivéreit, köztük Duryodhanát; fiait, például Lakṣmanát; Aśvatthāmāt és többi barátját; jóakaróit, Kṛtavarmāt és a többieket. A két felsorakozott seregben számtalan barátját fedezte fel.
27. VERS
tān samīkṣya sa kaunteyaḥ sarvān bandhūn avasthitān
kṛpayā parayāviṣṭo viṣīdann idam abravīt
tān—mindannyiukat; samīkṣya—miután megtekintette; saḥ—ő; kaunteyaḥ—Kuntī fia; sarvān—mindenféle; bandhūn—rokonokat; avasthitān—ott tartózkodó; kṛpayā—együttérzésből; parayā—magas rangú; āviṣṭaḥ—lesújtva; viṣīdan—keseregve; idam—így; abravīt—szólt.
Amikor Kuntī fia, Arjuna meglátta a különféle rokonok és barátok sokaságát, szívét részvét töltötte el, s így szólt:
28. VERS
arjuna uvāca
dṛṣṭvemaṁ sva-janaṁ kṛṣṇa yuyutsuṁ samupasthitam
sīdanti mama gātrāṇi mukhaṁ ca pariśuṣyati
arjunaḥ uvāca—Arjuna mondta; dṛṣṭvā—látván; imam—mindezeket; sva-janam—rokonokat; kṛṣṇa—óh, Kṛṣṇa; yuyutsum—mind harcra vágynak; samupasthitam—jelen; sīdanti—reszketnek; mama—enyém; gātrāṇi—testrészek; mukham—száj; ca—is; pariśuṣyati—kiszárad.
Arjuna szólt: Kedves Kṛṣṇám! Előttem sorakozó, harci vágyban égő barátaim és rokonaim láttán tagjaim reszketnek, ajkam kiszárad.
MAGYARÁZAT: Aki őszintén átadja magát az Úrnak, abban a jámbor emberek vagy a félistenek valamennyi jó tulajdonsága megtalálható, ellenben aki nem híve az Úrnak, az nem rendelkezik egyetlen jámbor tulajdonsággal sem, legyen bármennyire kiváló jellemű anyagi szempontból, képzettsége és műveltsége alapján. Így aztán Arjunán a harctéren felsorakozott, egymás ellen harcra kész rokonai és barátai láttán erőt vett az együttérzés. Saját katonái iránt már kezdettől fogva részvétet érzett, most azonban még az ellenség harcosait is sajnálta, amint látta küszöbön álló halálukat. Amint erre gondolt, tagjai reszketni kezdtek, s ajka kiszáradt. Megdöbbent, hogy valamennyien harcolni vágytak. Jóformán az egész tábor Arjuna vérrokona volt, s most eljöttek, hogy megküzdjenek vele. Ez nagyon lesújtotta a jószívű bhaktát, Arjunát. Nem tesz róla említést a vers, mégis könnyen elképzelhetjük, hogy Arjunának nemcsak a tagjai reszkettek és az ajka száradt ki, de együttérzésében talán még sírt is. Ez azonban nem a gyengeség jele volt, hanem a jószívűségé, ami nagyon jellemző az Úr tiszta bhaktájára. Ezért mondja a Śrīmad-Bhāgavatam:
yasyāsti bhaktir bhagavaty akiñcanā
sarvair guṇais tatra samāsate surāḥ
harāv abhaktasya kuto mahad-guṇā
mano-rathenāsati dhāvato bahiḥ
„Aki rendíthetetlen odaadással fordul az Istenség Személyisége felé, az a félistenek valamennyi jó tulajdonságával rendelkezik. Aki azonban nem bhaktája az Úrnak, annak csupán anyagi tulajdonságai vannak, melyek szinte teljesen értéktelenek. Ennek az az oka, hogy az ilyen ember az elme síkján lebeg, s így egész biztosan elragadja a csillogó anyagi energia vonzása.” (Bhāg. 5.8.12)
29. VERS
vepathuś ca śarīre me roma-harṣaś ca jāyate
gāṇḍīvaṁ sraṁsate hastāt tvak caiva paridahyate
vepathuḥ—a test remegése; ca—is; śarīre—a testen; me—enyém; roma-harṣaḥ—testem borzong; ca—is; jāyate—történik; gāṇḍīvam—Arjuna íja; sraṁsate—kicsúszik; hastāt—a kézből; tvak—bőr; ca—is; eva—bizonyára; paridahyate—ég.
Egész testem remeg, s borzongás járja át. Gāṇḍīva íjam kicsúszik kezemből, s a bőröm tüzel.
MAGYARÁZAT: Két esetben kezd el remegni és borzongani a test: vagy rendkívüli lelki eksztázisban, vagy az anyagi körülmények okozta nagy félelem miatt. A transzcendentális megvalósítás állapotában nincsen félelem, s ebben az esetben Arjunát anyagi rettegés, pontosabban a halálfélelem kerítette hatalmába. Más tünetek szintén egyértelműen ezt mutatják: olyan nehezen viselte a látványt, hogy híres Gāṇḍīva íja lassan kicsúszott kezéből, s mivel a szíve tüzelt, úgy érezte, lángol a bőre. Mindez az anyagi életfelfogás következménye.
30. VERS
na ca śaknomy avasthātuṁ bhramatīva ca me manaḥ
nimittāni ca paśyāmi viparītāni keśava
na—sem; ca—szintén; śaknomi—képes vagyok; avasthātum—megállni; bhramati—megfeledkezve; iva—mint; ca—és; me—enyém; manaḥ—elme; nimittāni—okoz; ca—szintén; paśyāmi—látom; viparītāni—épp az ellenkezőjét; keśava—óh, Keśī démon végzete (Kṛṣṇa).
Képtelen vagyok tovább itt állni! Kezdek megfeledkezni magamról, s forog velem a világ. Óh, Kṛṣṇa, Keśī démon végzete, én csak rosszat sejtek!
MAGYARÁZAT: Türelmetlensége miatt Arjuna úgy érezte, képtelen tovább a csatatéren maradni, s elméje gyengesége miatt egészen megfeledkezett magáról. Az anyagi dolgok iránt érzett túlzott ragaszkodás az oka, ha valaki ilyen zavarodottság jellemezte helyzetbe kerül. Bhayaṁ dvitīyābhiniveśataḥ syāt (Bhāg. 11.2.37): az efféle félelem és az elme nyugalmának elvesztése azoknál figyelhető meg, akikre túlságosan nagy hatással vannak az anyagi körülmények. Arjuna nem látott mást a csatatéren, mint fájdalmat és szerencsétlenséget. Úgy érezte, nem tenné őt boldoggá az ellenség fölött aratott győzelem sem. A nimittāni viparītāni szavak nagyon fontosak. Ha valakinek semmi reménye vágyai teljesülésére, így gondolkodik: „Mit keresek én itt?” Mindenkit csupán saját maga és saját jóléte érdekel, s a Legfelsőbb Énnel senki sem törődik. Arjuna Kṛṣṇa akaratából úgy tesz, mintha nem lenne tisztában valódi érdekével. Az ember valódi érdeke Viṣṇun, vagyis Kṛṣṇán múlik. A feltételekhez kötött lélek megfeledkezik erről, s ez az oka, hogy anyagi gyötrelmektől kell szenvednie. Arjuna úgy vélte, hogy a csata megnyerése csak bánatot okoz majd neki.
31. VERS
na ca śreyo 'nupaśyāmi hatvā sva-janam āhave
na kāṅkṣe vijayaṁ kṛṣṇa na ca rājyaṁ sukhāni ca
na—sem; ca—is; śreyaḥ—jót; anupaśyāmi—látok; hatvā—öléssel; sva-janam—saját rokonaimat; āhave—a harcban; na—sem; kāṅkṣe—vágyok; vijayam—győzelemre; kṛṣṇa—óh, Kṛṣṇa; na—sem; ca—is; rājyam—királyságot; sukhāni—az ebből származó boldogságot; ca—is.
Nem látom, hogyan származhat jó abból, ha megölöm rokonaimat e harcban. Óh, kedves Kṛṣṇám, nem akarom megnyerni e csatát, s nem vágyom sem királyságra, sem boldogságra!
MAGYARÁZAT: A feltételekhez kötött lelkek nem tudják, hogy igazi érdekük Viṣṇu (Kṛṣṇa) érdeke, ezért a test alapján fennálló kapcsolatokhoz vonzódnak abban a reményben, hogy így majd boldogok lesznek. E vak életfelfogás következtében még arról is megfeledkeznek, mi okozhat számukra anyagi boldogságot. Úgy tűnik, hogy Arjuna még a kṣatriyák erkölcsi törvényeit is egészen elfelejtette. Azt mondják, kétféle ember juthat el a hatalmas és ragyogó Nap bolygóra. Az egyik a kṣatriya, aki Kṛṣṇa személyes parancsainak engedelmeskedve a csatatéren esik el, a másik a lemondott rendben élő ember, aki teljesen átadja magát a lelki kultúrának. Arjuna még az ellenségeit is vonakodik megölni, rokonairól nem is beszélve. Azt hiszi, sohasem lehet boldog az életben, ha megöli rokonait, s ezért nem akar harcolni, mint ahogyan a jóllakott embernek sincs kedve a főzéshez. Elhatározta, hogy az erdőbe vonul, s kiábrándultságában magányosan fog élni. Kṣatriya lévén azonban szüksége volt egy királyságra a létfenntartásához, mert a kṣatriyák a kormányzáson kívül nem űzhetnek más foglalkozást. De Arjunának nem volt királysága. Erre az egyetlen megoldás az volt, hogy megküzd unokatestvéreivel, fivéreivel, és visszaköveteli az apjától örökölt birodalmat. Ezt azonban nem akarta, így arra gondolt, az a legjobb számára, ha az erdőbe megy, s minden remény nélkül magányba vonul.
32—35. VERS
kiṁ no rājyena govinda kiṁ bhogair jīvitena vā
yeṣām arthe kāṅkṣitaṁ no rājyaṁ bhogāḥ sukhāni ca
ta ime 'vasthitā yuddhe prāṇāṁs tyaktvā dhanāni ca
ācāryāḥ pitaraḥ putrās tathaiva ca pitāmahāḥ
mātulāḥ śvaśurāḥ pautrāḥ śyālāḥ sambandhinas tathā
etān na hantum icchāmi ghnato 'pi madhusūdana
api trailokya-rājyasya hetoḥ kiṁ nu mahī-kṛte
nihatya dhārtarāṣṭrān naḥ kā prītiḥ syāj janārdana
kim—mi értelme; naḥ—számunkra; rājyena—a királyság; govinda—óh, Kṛṣṇa; kim—mi; bhogaiḥ—élvezet; jīvitena—élve; vā—vagy; yeṣām—akiknek; arthe—érdekében; kāṅkṣitam—kívánt; naḥ—általunk; rājyam—királyságot; bhogāḥ—anyagi élvezet; sukhāni—minden boldogság; ca—is; te—mindegyikük; ime—ezek; avasthitāḥ—vannak; yuddhe—ezen a csatamezőn; prāṇān—életüket; tyaktvā—feladva; dhanāni—vagyonukat; ca—is; ācāryāḥ—tanítómesterek; pitaraḥ—atyák; putrāḥ—fiak; tathā—valamint; eva—bizonyára; ca—is; pitāmahāḥ—nagyatyák; mātulāḥ—anyai nagybácsik; śvaśurāḥ—apósok; pautrāḥ—unokák; śyālāḥ—sógorok; sambandhinaḥ—rokonok; tathā—valamint; etān—mindezeket; na—soha; hantum—megölni; icchāmi—kívánom; ghnataḥ—meggyilkolva; api—még; madhusūdana—óh, Madhu démon elpusztítója (Kṛṣṇa); api—még ha; trai-lokya—a három világnak; rājyasya—a királyságért; hetoḥ—cserében; kim nu—mit sem szólva; mahī-kṛte—a földért; nihatya—öléssel; dhārtarāṣṭrān—Dhṛtarāṣṭra fiai; naḥ—miénk; kā—mi; prītiḥ—öröm; syāt—lesz; janārdana—óh, minden élőlény fenntartója.
Óh, Govinda, mit ér nekünk a királyság, a boldogság, vagy mit ér maga az élet, ha azok, akiknek kedvéért erre vágyunk, most itt sorakoznak a csatatéren? Óh, Madhusūdana! Még ha másképp ők pusztítanának is el engem, miért kellene halálukat kívánnom a tanítóknak, atyáknak, fiaknak, nagyapáknak, anyai nagybácsiknak, apósoknak, unokáknak, sógoroknak és más rokonoknak, akik itt állnak előttem, készen arra, hogy feláldozzák életüket és minden kincsüket? Óh, minden lény fenntartója, én nem hogy ezért a Földért, de még a három világért sem vagyok hajlandó harcolni velük! Miféle boldogság várhat ránk, ha megöljük Dhṛtarāṣṭra fiait?
MAGYARÁZAT: Arjuna Govindának szólítja az Úr Kṛṣṇát, mert Ő jelenti a gyönyört az érzékszervek és a tehenek számára. E jelentős szó használatával Arjuna arra utal, hogy Kṛṣṇának tudnia kellene, mi az, ami Arjuna érzékeinek örömet okoz. De Govindának nem az a feladata, hogy a mi érzékeinket elégítse ki. Ha azonban az Ő érzékeinek próbálunk örömet szerezni, azzal a mi érzékszerveink is kielégülnek. Anyagi szinten mindenki saját érzékeinek boldogságára vágyik, s azt akarja, hogy Isten teljesítse minden parancsát ennek érdekében. Az Úr csak olyan mértékben szerez örömet az élőlények érzékszerveinek, amilyen mértékben megérdemlik, s nem úgy, ahogyan azt megkövetelik. Ám ha valaki az ellenkező utat választja — azaz nem saját, hanem Govinda érzékeinek próbál örömet szerezni —, akkor Govinda kegyéből minden kívánsága teljesül. Arjuna mély szeretete barátai és családtagjai iránt részben az irántuk érzett természetes részvétben nyilvánult meg, s nem akart harcolni ellenük. Mindenki szeret elbüszkélkedni a vagyonával barátai és rokonai előtt, és Arjuna attól tartott, hogy a győzelem után, ha barátai és rokonai meghalnak a háborúban, nem tudja majd velük együtt élvezni javait. Ez a gondolkodás jellemző a materialista életre. A transzcendentális élet azonban nem ilyen. A bhakta az Úr vágyainak akar eleget tenni, ezért ha az Úr úgy akarja, elfogadhat bármilyen kincset az Ő szolgálatában, s ha az Úr nem akarja, akkor nem szabad elfogadnia egy fillért sem. Arjuna nem akarta megölni a rokonait, s úgy vélte, ha erre mégis szükség lenne, akkor azt Kṛṣṇa tegye meg személyesen. Ekkor még nem tudta, hogy Kṛṣṇa már megölte őket, mielőtt a csatatérre vonultak volna, s neki csak Kṛṣṇa eszközévé kellett válnia. Ez a későbbi fejezetekből fog majd kiderülni. Arjuna egy bhakta természetével rendelkezett, s nem akart bosszút állni gonosz unokatestvérein és fivérein, ám az Úr terve az volt, hogy mindegyiküknek meg kell halnia. Az Úr bhaktája sohasem akar bosszút állni a vétkesen, az Úr azonban nem tűri, hogy a gonoszok ártsanak híveinek. Megbocsát annak, aki Őellene vét, de azoknak, akik a híveit bántják, sohasem. Az Úr tehát eltökélte, hogy elpusztítja a bűnösöket, annak ellenére, hogy Arjuna meg akart bocsátani nekik.
36. VERS
pāpam evāśrayed asmān hatvaitān ātatāyinaḥ
tasmān nārhā vayaṁ hantuṁ dhārtarāṣṭrān sa-bāndhavān
sva-janaṁ hi kathaṁ hatvā sukhinaḥ syāma mādhava
pāpam—bűnök; eva—bizonyára; āśrayet—száll; asmān—ránk; hatvā—gyilkolással; etān—mindezeket; ātatāyinaḥ—támadókat; tasmāt—ezért; na—soha; arhāḥ—megérdemelve; vayam—mi; hantum—ölni; dhārtarāṣṭrān—Dhṛtarāṣṭra fiait; sa-bāndhavān—barátokkal együtt; sva-janam—rokonok; hi—bizonyára; katham—hogyan; hatvā—gyilkolással; sukhinaḥ—boldogok; syāma—leszünk; mādhava—óh, Kṛṣṇa, szerencse istennőjének férje.
A bűn fog hatalmába keríteni bennünket, ha legyilkoljuk e támadókat. Nem helyes hát, ha megöljük Dhṛtarāṣṭra fiait és barátainkat. Mit nyernénk ezzel, óh, Kṛṣṇa, szerencse istennőjének ura, és hogyan lehetnénk boldogok saját rokonaink elpusztítása árán?
MAGYARÁZAT: A védikus előírások szerint hatféle támadó van: (1) aki mérget ad, (2) aki gyújtogat, (3) aki halálos fegyverrel támad, (4) aki ellopja más vagyonát, (5) aki elfoglalja más földjét, (6) aki elrabolja más feleségét. Az efféle agresszorokat azonnal meg kell ölni, s ez nem számít bűnnek. A támadók elpusztítása elfogadható egy közönséges ember részéről, ám Arjuna nem volt az. Tulajdonságai egy szentre vallottak, s ehhez méltóan akart bánni az ellenségeivel is. Az efféle jámbor viselkedés azonban nem illik egy kṣatriyához. Az államban vezető helyet elfoglaló embertől elvárják, hogy szent életű legyen, de ez nem jelenthet gyávaságot. Az Úr Rāma például olyannyira jámbor volt, hogy az emberek még ma is szeretnének az Ő királyságában (a rāma-rājyában) élni, ám sohasem volt gyáva. Rāvaṇa támadónak számított, mert elrabolta Rāma hitvesét, Sītāt, de az Úr Rāmától olyan leckét kapott, amire nincs példa a világ történelmében. Arjuna esetében azonban figyelembe kell vennünk azt is, hogy ellenségei nem közönséges gonosztevők voltak, hanem saját nagyapja, tanára, barátai, fiai, unokái stb. Emiatt Arjuna úgy vélte, nem szabad olyan szigorúan bánnia velük, mint a közönséges ellenséggel. Ezenkívül egy szent embertől elvárják, hogy mindenkinek megbocsásson. Az efféle előírások a szent életűek számára fontosabbak, mint hogy bármely politikai vészhelyzet miatt lemondjanak róluk. Arjuna úgy gondolta, ahelyett, hogy politikai okokból megölné saját rokonait, jobb lenne, ha vallási meggyőződésből, jámbor emberhez méltóan megbocsátana nekik. Nem látta értelmét az ideiglenes testi boldogság kedvéért történő öldöklésnek. Az ebből nyert királyság és élvezet végül is nem tart örökké; miért kockáztassa hát életét és örök üdvösségét azzal, hogy legyilkolja saját rokonait? Ezzel kapcsolatban nagy jelentősége van annak, hogy Arjuna Mādhavának, a szerencse istennője férjének szólítja Kṛṣṇát. Ezzel arra akart rámutatni, hogy Kṛṣṇának a szerencse istennője uraként nem szabad őt olyasmire rávennie, ami végül szerencsétlenséget okoz. Kṛṣṇa azonban soha senkit nem sodor szerencsétlenségbe, legfőképpen pedig híveit nem.
37—38. VERS
yady apy ete na paśyanti lobhopahata-cetasaḥ
kula-kṣaya-kṛtaṁ doṣaṁ mitra-drohe ca pātakam
kathaṁ na jñeyam asmābhiḥ pāpād asmān nivartitum
kula-kṣaya-kṛtaṁ doṣaṁ prapaśyadbhir janārdana
yadi—ha; api—még; ete—ők; na—nem; paśyanti—látnak; lobha—kapzsiságból; upahata—eltöltötte; cetasaḥ—a szívüket; kula-kṣaya—a család kiirtásában; kṛtam—így téve; doṣam—bűnt; mitra-drohe—barátokkal való viszályban; ca—is; pātakam—a bűnök visszahatásai; katham—miért; na—nem kell; jñeyam—tudni; asmābhiḥ—általunk; pāpāt—bűnöktől; asmāt—ezek; nivartitum—megszüntetni; kula-kṣaya—egy dinasztia kipusztulásában; kṛtam—így téve; doṣam—bűnt; prapaśyadbhiḥ—azok által, akik látnak; janārdana—óh, Kṛṣṇa.
Óh, Janārdana! Ezek az emberek, akiknek szívét kapzsiság tölti el, nem látnak semmi hibát abban, hogy kiirtsák saját családjukat, vagy hogy barátaikkal marakodjanak, ám miért követnénk el ilyen bűnt mi, akik tudjuk, hogy a család elpusztítása bűnös tett?
MAGYARÁZAT: Egy kṣatriyának nem szabad visszautasítania a párbajt vagy a szerencsejátékot, ha ellenfele kihívja. Elkötelezettsége miatt Arjuna nem tagadhatta meg a harcot, hiszen Duryodhana és társai kihívták őt. Úgy vélte azonban, hogy a másik csapat elvakultságában nem láthatta a kihívás következményeit, míg ő előre sejtette a szerencsétlen véget, s így nemet mondhatott a kihívásra. A kötelesség végrehajtása csak akkor kötelező, ha jó következményekkel jár, másképpen nem. A mellette és az ellene szóló érveket fontolóra véve Arjuna úgy döntött: nem fog harcolni.
39. VERS
kula-kṣaye praṇaśyanti kula-dharmāḥ sanātanāḥ
dharme naṣṭe kulaṁ kṛtsnam adharmo 'bhibhavaty uta
kula-kṣaye—a család kiirtásában; praṇaśyanti—megsemmisülnek; kula-dharmāḥ—a családi hagyományok; sanātanāḥ—örök; dharme—vallás; naṣṭe—lerombolva; kulam—családot; kṛtsnam—egész; adharmaḥ—vallástalanság; abhibhavati—átváltozik; uta—úgy mondják.
A dinasztia kipusztulásával az örök családi hagyományok is kivesznek, s az életben maradt családtagok vallástalanul fognak élni.
MAGYARÁZAT: A varṇāśrama intézmény rendszerében a vallásos hagyományoknak számtalan szabálya van, amelyeknek az a céljuk, hogy segítsék a családot a megfelelő gyarapodásban és a lelki értékek elsajátításában. A családban a tisztító folyamatokért — amelyek végzése a születéskor kezdődik, s a halállal ér véget — az idősebb családtagok a felelősek. Az ő halálukkal azonban ezek a tisztító családi hagyományok megszűnhetnek, s így a fiatal nemzedék a vallástalan szokásokat követve elveszti lehetőségét a lelki felszabadulásra. A család öregjeit éppen ezért semmilyen indokkal sem szabad megölni.
40. VERS
adharmābhibhavāt kṛṣṇa praduṣyanti kula-striyaḥ
strīṣu duṣṭāsu vārṣṇeya jāyate varṇa-saṅkaraḥ
adharma—vallástalanság; abhibhavāt—túlsúlyba kerülve; kṛṣṇa—óh, Kṛṣṇa; praduṣyanti—beszennyeződnek; kula-striyaḥ—a család nőtagjai; strīṣu—a nők által; duṣṭāsu—így beszennyeződve; vārṣṇeya—óh, Vṛṣṇi leszármazottja; jāyate—keletkezik; varṇa-saṅkaraḥ—nem várt utódok.
Óh, Kṛṣṇa, óh, Vṛṣṇi leszármazottja! Amikor a családban a vallástalanság kerül túlsúlyba, a család nőtagjai beszennyeződnek, ha pedig a nők rossz útra térnek, az nem várt utódokat eredményez.
MAGYARÁZAT: Az emberi társadalomban a béke, a jólét és a lelki fejlődés alapját a jó népesség jelenti. A varṇāśrama vallás elvei oly módon vannak lefektetve, hogy az állam és az egyes közösségek általános lelki fejlődése érdekében a jó emberek legyenek túlsúlyban. Az ilyen népesség kialakulásának a nők erénye és hűsége a feltétele. Ahogyan a gyermekeket nagyon könnyű félrevezetni, a nők is hasonlóan hajlamosak arra, hogy rossz útra térjenek. Éppen ezért a család idősebb tagjainak a gyermekeket és a nőket egyaránt védelmezniük kell. Ha a nőket a vallásos tevékenységek kötik le, nem vehetik rá őket házasságtörésre. Cāṇakya Paṇḍit szerint a nők általában nem túl okosak, s ezért nem is megbízhatóak. A család hagyományos vallási tevékenységét kell tehát végezniük, s így erényességüknek és odaadásuknak köszönhetően egy jó nemzedék megszületésére van esély, amely képes lesz beilleszkedni a varṇāśrama rendszerbe. A varṇāśrama-dharma megszűnésével a nők függetlenül fognak cselekedni, és szabadon érintkeznek majd a férfiakkal, azaz házasságtörést követnek el azt kockáztatva, hogy nem várt utódokat teremtenek. A felelőtlen férfiak szintén házasságtörésre buzdítanak a társadalomban, s így nemkívánt gyermekek árasztják el az emberi társadalmat, aminek háborúk és járványok lehetnek a következményei.
41. VERS
saṅkaro narakāyaiva kula-ghnānāṁ kulasya ca
patanti pitaro hy eṣāṁ lupta-piṇḍodaka-kriyāḥ
saṅkaraḥ—az ilyen nem várt gyermekek; narakāya—pokoli életet teremtenek; eva—bizonyára; kula-ghnānām—a családot elpusztítók számára; kulasya—a család számára; ca—is; patanti—visszaesnek; pitaraḥ—ősatyák; hi—bizonyára; eṣām—nekik; lupta—megvont; piṇḍa—ételfelajánlás; udaka—és víz; kriyāḥ—szertartások.
A nem várt nemzedék szaporodása kétségtelenül pokoli életet teremt a családnak és a családi hagyományok lerombolóinak egyaránt. Az ilyen erkölcstelen családok ősatyái visszaesnek, mert többé nem áldoznak nekik ételt és vizet.
MAGYARÁZAT: A gyümölcsöző cselekedetek végzésének szabályai szerint időnként ételt és vizet kell áldozni a család ősatyáinak. Ezt a felajánlást Viṣṇu imádatán keresztül végzik, mert ha valaki Viṣṇu ételmaradékát fogyasztja, megszabadulhat minden bűnös tett visszahatásától. Előfordul, hogy az ősatyák számtalan bűn visszahatásától szenvednek, s az is megtörténhet, hogy némelyikük még durva anyagi testhez sem jut, hanem arra kényszerül, hogy a finom fizikai testben maradjon mint szellem. Amikor a leszármazottak a prasāda maradékait ajánlják az ősatyáknak, megszabadíthatják őket a szellem-léttől és a többi nyomorúságos helyzettől. Az ősatyák megsegítése ebben a formában családi hagyomány. Az odaadó szolgálatot nem végzők számára kötelező az ilyen szertartás, ám az odaadó szolgálatban élőknek nem szükséges ezek elvégzése, mert pusztán az odaadó szolgálatukkal ezer és ezer ősüket menthetik meg minden nyomorúságtól. A Bhāgavatam (11.5.41) kijelenti:
devarṣi-bhūtāpta-nṛṇāṁ pit˛ṇāṁ
na kiṅkaro nāyam ṛṇī ca rājan
sarvātmanā yaḥ śaraṇaṁ śaraṇyaṁ
gato mukundaṁ parihṛtya kartam
„Aki Mukundának, a felszabadulás adójának lótuszlábánál keres menedéket, s aki teljes komolysággal haladva ezen az úton minden más kötelezettségről lemond, annak nincsen kötelessége a félistenekkel, a bölcsekkel, a közönséges élőlényekkel, a családtagokkal, az emberiséggel és az ősatyákkal szemben.” Az efféle kötelezettségeknek tehát automatikusan eleget tesz az ember, ha az Istenség Legfelsőbb Személyiségének odaadó szolgálatát végzi.
42. VERS
doṣair etaiḥ kula-ghnānāṁ varṇa-saṅkara-kārakaiḥ
utsādyante jāti-dharmāḥ kula-dharmāś ca śāśvatāḥ
doṣaiḥ—az ilyen hibák által; etaiḥ—mindezek; kula-ghnānām—a család elpusztítóinak; varṇa-saṅkara—nem várt gyermekeknek; kārakaiḥ—akik okozzák; utsādyante—elpusztulnak; jāti-dharmāḥ—a köz javát szolgáló tevékenység; kula-dharmāḥ—családi hagyományok; ca—is; śāśvatāḥ—örök.
A családi hagyományok pusztítói — akik így nem kívánt gyermekek világrajöttét idézik elő — gonosz tetteikkel véget vetnek a köz javát és a családok jólétét szolgáló cselekedeteknek.
MAGYARÁZAT: A sanātana-dharma vagy varṇāṣrama-dharma intézménye által az emberi társadalom négy rendje számára meghatározott feladatok a családok jólétét biztosító tevékenységekkel együtt arra szolgálnak, hogy képessé tegyék az emberi lényt arra, hogy eljusson a végső felszabadulásig. Ezért amikor a felelőtlen vezetők megtörik a sanātana-dharma hagyományát, az zavart okoz a társadalomban, aminek eredményeképpen az emberek megfeledkeznek az élet céljáról, Viṣṇuról. Az ilyen vezetőket vakoknak nevezhetjük, akik követőiket a biztos káoszba vezetik.
43. VERS
utsanna-kula-dharmāṇāṁ manuṣyāṇāṁ janārdana
narake niyataṁ vāso bhavatīty anuśuśruma
utsanna—elpusztított; kula-dharmāṇām—a családi hagyományokat követőknek; manuṣyāṇām—ilyen embereknek; janārdana—óh, Kṛṣṇa; narake—a pokolban; niyatam—mindig; vāsaḥ—lakhely; bhavati—így lesz; iti—így; anuśuśruma—hallottam a tanítványi láncolattól.
Óh, Kṛṣṇa, népek fenntartója! Azt hallottam a tanítványi láncolattól, hogy azokra, akik lerombolják a családi hagyományokat, az örök pokol vár.
MAGYARÁZAT: Arjuna nem személyes tapasztalatára hivatkozik, hanem arra, amit a hiteles tekintélyektől hallott. Ezen az úton lehet valódi tudásra szert tenni. Az ember nem remélhet igazi tudást, ha nem kap segítséget egy megfelelő személytől, aki már elsajátította azt. A varṇāśrama intézményében az a szokás, hogy az embernek halála előtt el kell végeznie egy folyamatot, ami megtisztítja bűneitől. Ezt nevezik prāyaścittának, s annak kell végrehajtania, aki élete során mindig bűnösen cselekedett. Ha nem hajtja ezt végre, egészen biztos, hogy a pokoli bolygókra kerül, ahol bűnös tettei eredményeképpen nyomorúságos életben lesz része.
44. VERS
aho bata mahat pāpaṁ kartuṁ vyavasitā vayam
yad rājya-sukha-lobhena hantuṁ sva-janam udyatāḥ
aho—óh, jaj; bata—milyen különös; mahat—hatalmas; pāpam—bűnök; kartum—cselekedni; vyavasitāḥ—elhatároztuk; vayam—mi; yat—mert; rājya-sukha-lobhena—mohón vágyva a királyi boldogságra; hantum—ölni; sva-janam—rokonokat; udyatāḥ—megpróbálva.
Óh, jaj, mily különös, hogy súlyos bűnök elkövetésére készülünk! A királyi gyönyörök élvezetére vágyva saját rokonainkat akarjuk elpusztítani.
MAGYARÁZAT: Az önző érdekektől vezérelt emberek olyan bűnök elkövetésére is képesek, mint saját fivérük, apjuk vagy anyjuk meggyilkolása. A világ történelmében bőven találunk példát erre. Arjuna, az Úr jámbor bhaktája azonban sohasem feledkezik meg az erkölcsi törvényekről, s vigyáz arra, hogy ne kövessen el ilyen bűnt.
45. VERS
yadi mām apratīkāram aśastraṁ śastra-pāṇayaḥ
dhārtarāṣṭrā raṇe hanyus tan me kṣemataraṁ bhavet
yadi—még ha; mām—engem; apratīkāram—ellenállás nélkül; aśastram—teljes fegyverzet nélkül; śastra-pāṇayaḥ—akiknek fegyver van a kezükben; dhārtarāṣṭrāḥ—Dhṛtarāṣṭra fiai; raṇe—a csatamezőn; hanyuḥ—megölhetnek; tat—az; me—nekem; kṣema-taram—jobb; bhavet—lesz.
Inkább haljak meg fegyvertelenül és ellenállás nélkül a csatatéren a felfegyverzett Dhṛtarāṣṭra fiak kezétől!
MAGYARÁZAT: A kṣatriyák harci szabályai szerint a fegyvertelen és ellenállást nem tanúsító ellenséget nem szabad megtámadni. Arjuna azonban úgy döntött, hogy még akkor sem küzd, ha ilyen kellemetlen helyzetben támadja meg az ellenség. Nem vette figyelembe, hogy a másik fél mennyire akarja a harcot. Ezek a jelek mind arra mutattak, hogy az Úr hűséges bhaktájaként rendkívül lágyszívű volt.
46. VERS
sañjaya uvāca
evam uktvārjunaḥ saṅkhye rathopastha upāviśat
visṛjya sa-śaraṁ cāpaṁ śoka-saṁvigna-mānasaḥ
sañjayaḥ uvāca—Sañjaya mondta; evam—így; uktvā—szólván; arjunaḥ—Arjuna; saṅkhye—a csatamezőn; ratha—harci szekérnek; upasthe—az ülésen; upāviśat—újra leült; visṛjya—félretéve; sa-śaram—nyílvesszőkkel együtt; cāpam—az íjat; śoka—keseregve; saṁvigna—kedvét vesztve; mānasaḥ—az elméjében.
Sañjaya mondta: E szavakkal szólt hát Arjuna a csatatéren, majd íját és nyilát félredobva leült harci szekerén, és szívét elborította a bánat.
MAGYARÁZAT: Miközben az ellenség helyzetét vette szemügyre, Arjuna felállt harci szekerén, ám annyira erőt vett rajta a szomorúság, hogy íját és nyilait félredobva újra leült. Egy ilyen kedves és lágyszívű bhakta, aki odaadóan szolgálja az Urat, érdemes arra, hogy szert tegyen az önvalóról szóló tudásra.
Így végződnek a Bhaktivedanta-magyarázatok a Śrīmad Bhagavad-gītā első fejezetéhez, melynek címe: „Hadiszemle a kurukṣetrai csatamezőn”.
MÁSODIK FEJEZET
A Bhagavad-gītā tartalmának összefoglalása
1. VERS
sañjaya uvāca
taṁ tathā kṛpayāviṣṭam aśru-pūrṇākulekṣaṇam
viṣīdantam idaṁ vākyam uvāca madhusūdanaḥ
sañjayaḥ uvāca—Sañjaya mondta; tam—Arjunának; tathā—így; kṛpayā—részvéttől; āviṣṭam—lesújtva; aśru-pūrṇa-ākula—könnyekkel teli; īkṣaṇam—szemek; viṣīdantam—panaszkodva; idam—ezeket; vākyam—szavakat; uvāca—mondta; madhu-sūdanaḥ—Madhu démon végzete.
Sañjaya mondta: Arjuna együttérzését, bánatát és könnyező szemét látván így szólt Madhusūdana, Kṛṣṇa:
MAGYARÁZAT: Az anyagi részvét, a panaszkodás és a könnyek mind az igazi énről való tudatlanság jelei. Az örök lélek iránti részvétet az önmegvalósítás jelenti. A „Madhusūdana” szónak nagy jelentősége van ebben a versben. Az Úr Kṛṣṇa megölte Madhu démont, s Arjuna azt szerette volna, ha most a félreértés démonával is végez, aki hatalmába kerítve őt akadályozta kötelessége végrehajtásában. Az emberek nem tudják, mi iránt kell részvétet érezniük. A fuldokló ruhája iránti szánalom ostobaság. A tudatlanság óceánjában fuldoklón nem segíthetünk azzal, ha csak ruháját, durva anyagi testét mentjük meg. Aki ezt nem tudja, s ezért csak a ruha miatt siránkozik, azt śūdrának, vagyis fölöslegesen kesergőnek hívják. Arjunához kṣatriya lévén méltatlan volt az ilyen viselkedés. Az Úr Kṛṣṇa azonban véget vethet a tudatlan ember kesergésének, s e célból énekelte el a Bhagavad-gītāt. E fejezetben a legfelsőbb hiteles forrás, az Úr Śrī Kṛṣṇa arra oktat bennünket, hogyan tehetünk szert az önmegvalósításra az anyagi test és a szellemi lélek elemző tanulmányozásával. Ez a megvalósítás annak számára lehetséges, aki tettei során nem ragaszkodik azok gyümölcséhez, s az igazi önvaló szilárd tudatában cselekszik.
2. VERS
śrī-bhagavān uvāca
kutas tvā kaśmalam idaṁ viṣame samupasthitam
anārya-juṣṭam asvargyam akīrti-karam arjuna
śrī-bhagavān uvāca—az Istenség Legfelsőbb Személyisége így szólt; kutaḥ—honnan; tvā—neked; kaśmalam—szennyeződés; idam—ez a panaszkodás; viṣame—e válságos órában; samupasthitam—jött; anārya—akik nem ismerik az élet értékét; juṣṭam—gyakorolt; asvargyam—ami nem juttatja el az embert a felsőbb bolygókra; akīrti—szégyen; karam—az oka; arjuna—óh, Arjuna.
Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így szólt: Kedves Arjunám, hogyan fertőzhettek meg téged ezek a tisztátalanságok? Ezek nem illenek az olyan emberhez, aki ismeri az élet értékét, s nem a felsőbb bolygókra, hanem a szégyenhez vezetnek.
MAGYARÁZAT: Kṛṣṇa és az Istenség Legfelsőbb Személyisége egy és ugyanaz, ezért Kṛṣṇát a Gītā végig Bhagavānnak nevezi. Bhagavān az Abszolút Igazság végső aspektusa. Az Abszolút Igazság három fokon valósítható meg: (1) Brahmanként, a személytelen, mindent átható szellemként, (2) Paramātmāként, a Legfelsőbb minden élőlény szívében helyhez kötött formájaként és (3) Bhagavānként, az Istenség Legfelsőbb Személyiségeként, az Úr Kṛṣṇaként. A Śrīmad-Bhāgavatam (1.2.11) az Abszolút Igazság e felfogását a következőképpen magyarázza:
vadanti tat tattva-vidas tattvaṁ yaj jñānam advayam
brahmeti paramātmeti bhagavān iti śabdyate
„Az Abszolút Igazságot annak ismerője három szinten valósítja meg. Valamennyi azonos egymással, és Brahmannak, Paramātmānak, valamint Bhagavānnak nevezik őket.”
Ezt a három isteni aspektust a Nap példájának segítségével lehet megmagyarázni. A Napnak szintén három arculata van: a napfény, a Nap felszíne és maga a Nap bolygó. Aki csupán a napfényt tanulmányozza, az a kezdeti szinten áll, míg aki megérti a Nap felszínét, már sokkal fejlettebb, s az, aki képes bejutni a Nap bolygó belsejébe, valamennyiük közül a legjobb. Az átlagemberek, akik megelégszenek egyedül a napfény tanulmányozásával — annak egyetemes kiterjedésével és személytelen természetének ragyogó sugárzásával —, azokhoz hasonlíthatók, akik az Abszolút Igazságnak csak a Brahman arculatát képesek megvalósítani. Az ennél továbblépő tanuló megismerheti a Nap felszínét, amit az Abszolút Igazság Paramātmā arculatának felismeréséhez hasonlíthatunk, azt a tanítványt pedig, aki a Nap szívébe hatol, azokhoz hasonlíthatjuk, akik a Legfelsőbb Abszolút Igazság személyes vonásait valósították meg. Ezért a bhakták, vagyis az Abszolút Igazság Bhagavān arculatát megvalósító transzcendentalisták a legkiválóbbak, annak ellenére, hogy az Abszolút Igazságot tanulmányozók mind ugyanazt a témát vizsgálják. A napfényt, a Nap felszínét és a bolygó belső jelenségeit nem lehet egymástól elválasztani, de a három különböző fokot tanulmányozók mégis eltérő kategóriába tartoznak.
Parāśara Muni, Vyāsadeva apja, a kiváló, hiteles szaktekintély megmagyarázta a szanszkrit bhagavān szó értelmét. Az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, aki minden vagyon, erő, hírnév, szépség, tudás és lemondás birtokosa, Bhagavānnak hívják. Sok ember van, aki végtelenül gazdag, roppant hatalmas vagy rendkívül szép, világhírű, esetleg kimagaslóan képzett és lemondó is, mégsem állíthatja senki sem magáról azt, hogy rendelkezik minden vagyonnal, erővel stb. Egyedül Kṛṣṇa mondhatja ezt, mert Ő az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Egyetlen élőlény, még Brahmā, az Úr Śiva és Nārāyaṇa sem rendelkezik e fenséges jellemzőkkel olyan teljességben, mint Kṛṣṇa. Ezért aztán maga az Úr Brahmā Brahma-saṁhitā című művében arra a következtetésre jut, hogy az Úr Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Senki sem egyenlő Vele, és senki sem múlhatja felül Őt. Ő az eredeti Úr, Bhagavān, akit Govindaként is ismernek, és Ő minden ok legfelsőbb oka.
īśvaraḥ paramaḥ kṛṣṇaḥ sac-cid-ānanda-vigrahaḥ
anādir ādir govindaḥ sarva-kāraṇa-kāraṇam
„Számtalan személyiség létezik, aki rendelkezik Bhagavān jellemvonásaival, ám közülük Kṛṣṇa a legfelsőbb, mert senki sem múlhatja Őt felül. Ő a Legfelsőbb Személy, kinek teste örök, tudással és boldogsággal teljes. Ő az eredeti Úr, Govinda, s Ő minden ok oka.” (Brahma-saṁhitā 5.1)
A Bhāgavatam szintén sokat felsorol az Istenség Legfelsőbb Személyisége inkarnációi közül, de Kṛṣṇát az eredeti Istenség Személyiségeként írja le, akiből sok-sok inkarnáció és Istenség Személyisége árad ki:
ete cāṁśa-kalāḥ puṁsaḥ kṛṣṇas tu bhagavān svayam
indrāri-vyākulaṁ lokaṁ mṛḍayanti yuge yuge
„Az Istenség itt felsorolt inkarnációi mind vagy teljes kiterjedései a Legfelsőbb Istenségnek, vagy részei az Ő teljes kiterjedéseinek, de Kṛṣṇa Maga az Istenség Legfelsőbb Személyisége.” (Bhāg. 1.3.28)
Kṛṣṇa tehát az eredeti Istenség Legfelsőbb Személyisége, az Abszolút Igazság, aki a Felsőlélek és a személytelen Brahman eredete.
Arjuna panaszkodása rokonai sorsa miatt az Istenség Legfelsőbb Személyiségének jelenlétében valóban nem illő, Kṛṣṇa ezért meglepetését a kutaḥ, „honnan” szóval érzékelteti. Az efféle tisztátalanság sohasem méltó az olyan emberre, aki az āryanokként ismert civilizált emberek osztályába tartozik. Az āryan szó azokra utal, akik ismerik az élet értékét, s akiknek civilizációja a lelki megvalósításra épül. Az anyagi életfelfogás által vezérelt emberek nem tudják, hogy az élet célja az Abszolút Igazság, Viṣṇu, vagyis Bhagavān megvalósítása. Az anyagi világ külső vonásai igézik meg őket, ezért nem tudják, hogy mi a felszabadulás. Azokat, akik mit sem tudnak arról, hogyan lehet az anyagi kötelékektől megszabadulni, nem lehet āryanoknak nevezni. Noha Arjuna kṣatriya volt, mégis megtagadta a harcot, s ezzel eltért előírt kötelességétől. Az efféle gyáva tett nem méltó az āryanokhoz. A kötelesség elhanyagolása nem csupán a lelki élet fejlődésének nem használ, de annak lehetőségétől is megfosztja az így cselekvőt, hogy hírnévre tegyen szert ebben a világban. Az Úr Kṛṣṇa nem helyeselte Arjuna rokonai iránt érzett úgynevezett „részvétét”.
3. VERS
klaibyaṁ mā sma gamaḥ pārtha naitat tvayy upapadyate
kṣudraṁ hṛdaya-daurbalyaṁ tyaktvottiṣṭha parantapa
klaibyam—tehetetlenség; mā sma—ne; gamaḥ—fogadd el; pārtha—óh, Pṛthā fia; na—sohasem; etat—ez; tvayi—hozzád; upapadyate—illő; kṣudram—kicsinyes; hṛdaya—a szívnek; daurbalyam—gyengeség; tyaktvā—feladni; uttiṣṭha—kelj fel; param-tapa—óh, ellenség fenyítője.
Óh, Pṛthā fia, ne hódolj meg e lealázó tehetetlenség előtt, mert ez nem illő hozzád! Óh, ellenség fenyítője, válj meg a szív e kicsinyes gyengeségétől, s harcra fel!
MAGYARÁZAT: Arjunát Pṛthā fiának szólítja az Úr. Pṛthā Kṛṣṇa apjának, Vasudevának a nővére, emiatt tehát Arjuna Kṛṣṇa vérrokona volt. Ha egy kṣatriya fia megtagadja a harcot, akkor csak nevében kṣatriya, s ugyanez vonatkozik egy brāhmaṇa fiára is, ha nem cselekszik jámboran. Az ilyen kṣatriyák és brāhmaṇák csupán apáik hitvány fiai. Kṛṣṇa nem akarta, hogy Arjunából is érdemtelen kṣatriya sarj váljék. Arjuna Kṛṣṇa legmeghittebb barátja volt, és szekerén Maga Kṛṣṇa látta el utasításokkal, a bizalom ellenére azonban szégyen lett volna számára, ha meghátrál a harc elől. Ezért mondta Kṛṣṇa, hogy az ilyen viselkedés nem méltó Arjuna jelleméhez. Arjuna érvelhetett volna azzal, hogy a rendkívüli tiszteletnek örvendő Bhīṣma és rokonai iránt érzett nemesszívűségből akar lemondani a küzdelemről, ám Kṛṣṇa véleménye szerint az efféle nemeslelkűség csupán a szív gyengesége. Egyetlen hiteles tekintély sem helyeselte az ilyen viselkedést. Az olyan embernek tehát, mint amilyen Arjuna volt, aki közvetlenül Kṛṣṇa utasításait követte, fel kell hagynia az ilyen nagylelkűséggel vagy úgynevezett erőszakmentességgel.
4. VERS
arjuna uvāca
kathaṁ bhīṣmam ahaṁ saṅkhye droṇaṁ ca madhusūdana
iṣubhiḥ pratiyotsyāmi pūjārhāv ari-sūdana
arjunaḥ uvāca—Arjuna mondta; katham—hogyan; bhīṣmam—Bhīṣmát; aham—én; saṅkhye—a harcban; droṇam—Droṇát; ca—is; madhu-sūdana—óh, Madhu végzete; iṣubhiḥ—nyilakkal; pratiyotsyāmi—fogom visszaverni; pūjā-arhau—akik imádatra méltóak; ari-sūdana—óh, ellenség elpusztítója.
Arjuna így szólt: Óh, ellenség elpusztítója, Madhu végzete, hogyan harcolhatnék nyilakkal olyan harcosok ellen, mint Bhīṣma és Droṇa, akik méltóak arra, hogy imádjam őket?
MAGYARÁZAT: A tiszteletreméltó feljebbvalók, mint Bhīṣma nagyatya és Droṇācārya, a tanító, mindig érdemesek az imádatra, s még ha ők támadnak, akkor sem szabad fegyvert fogni ellenük. Az általános illem azt tanítja, hogy a feljebbvalókkal még szócsatába sem szabad bocsátkozni. Szépen kell velük bánni még akkor is, ha ők esetleg durván viselkednek. Hogyan szállhatott hát volna szembe velük Arjuna? Vajon megtámadná-e valaha is Kṛṣṇa saját nagyatyját, Ugrasenát és tanárát, Sāndīpani Munit? Ilyen és hasonló érveket hozott fel Arjuna Kṛṣṇának.
5. VERS
gurūn ahatvā hi mahānubhāvān
śreyo bhoktuṁ bhaikṣyam apīha loke
hatvārtha-kāmāṁs tu gurūn ihaiva
bhuñjīya bhogān rudhira-pradigdhān
gurūn—feljebbvalókat; ahatvā—meg nem ölve; hi—bizonyára; mahā-anubhāvān—nagy lelkeket; śreyaḥ—jobb; bhoktum—élvezni az életet; bhaikṣyam—koldulással; api—még; iha—ebben az életben; loke—e világon; hatvā—gyilkolás; artha—haszon; kāmān—erre vágyva; tu—de; gurūn—feljebbvalók; iha—e világon; eva—bizonyára; bhuñjīya—élvezni kell; bhogān—kellemes dolgokat; rudhira—vérrel; pradigdhān—szennyezett.
Jobb koldulva élni ebben a világban, mintsem a nagy lelkek, tanáraim élete árán folytatni az életet. Világi nyereségre vágynak bár, mégis a feljebbvalóink, s ha megöljük őket, vér szennyezi majd be mindazt, amit élvezni fogunk.
MAGYARÁZAT: A szentírások parancsai szerint az ember megtagadhatja tanárát, ha az elítélendő tetteket hajt végre és elveszti józan ítélőképességét. Bhīṣma és Droṇa úgy érezték, kötelességük, hogy Duryodhana pártját fogják, akinek anyagi támogatását élvezték, noha nem lett volna szabad így tenniük pusztán e szempont alapján. Így aztán elvesztették tanári tekintélyüket. Arjuna azonban úgy véli, hogy ennek ellenére továbbra is a feljebbvalói, s a megölésük árán szerzett anyagi nyereség élvezete nem lenne más, mint a vérrel szennyezett hadizsákmány élvezete.
6. VERS
na caitad vidmaḥ kataran no garīyo
yad vā jayema yadi vā no jayeyuḥ
yān eva hatvā na jijīviṣāmas
te 'vasthitāḥ pramukhe dhārtarāṣṭrāḥ
na—sem; ca—szintén; etat—ezt; vidmaḥ—tudjuk; katarat—melyik; naḥ—nekünk; garīyaḥ—jobb; yat vā—vajon; jayema—legyőzhetjük; yadi—ha; vā—vagy; naḥ—bennünket; jayeyuḥ—legyőznek; yān—akik; eva—bizonyára; hatvā—öléssel; na—soha; jijīviṣāmaḥ—szeretnénk élni; te—mindegyikük; avasthitāḥ—vannak; pramukhe—előttünk; dhārtarāṣṭrāḥ—Dhṛtarāṣṭra fiai.
Azt sem tudjuk, melyik a jobb: ha mi győzünk, vagy ha ők győznek le minket. Ha megöljük Dhṛtarāṣṭra fiait, tovább már nekünk sem szabadna élnünk. Most mégis előttünk sorakoznak a csatatéren.
MAGYARÁZAT: Arjuna nem tudta, mit tegyen: harcoljon-e, amellyel azt kockáztatná, hogy feleslegesen erőszakot alkalmaz, noha a harc a kṣatriya kötelessége, vagy vonuljon vissza és koldulással tengesse életét. Ha nem kerekedik felül az ellenségen, a koldulás marad számára az egyetlen lehetőség a megélhetésre. Nem volt azonban biztos a győzelemben sem, hiszen bármelyik fél győztesként kerülhetett ki a csatából. Még ha megnyernék a csatát (ami ügyük igazságát jelentené), akkor is nehéz lenne folytatni életüket Dhṛtarāṣṭra fiai nélkül, ha azok mind a csatatéren vesznének. Ilyen körülmények között a győzelem is vereséget jelentett volna. E megfontolások határozottan bizonyítják, hogy Arjuna nemcsak az Úr hűséges bhaktája, de rendkívül felvilágosodott személy is volt, aki teljesen ura tudott lenni elméjének és érzékeinek. Kívánsága, hogy koldulva éljen — habár királyi család sarja volt — szintén lemondását mutatja meg. Ezek a jellemvonások, valamint Śrī Kṛṣṇának, lelki tanítómesterének szavaiba vetett hite azt mutatják, hogy Arjuna igazán erényes ember volt, s ebből arra következtethetünk, hogy megérdemelte a felszabadulást. Az ember mindaddig nem emelkedhet a tudás síkjára, amíg nem képes uralkodni az érzékszervein, tudás és odaadás nélkül pedig senkinek sincs esélye a felszabadulásra. Arjuna az anyagi kapcsolatait jellemző rendkívüli jellemvonások mellett ezekkel a tulajdonságokkal is mind rendelkezett.
7. VERS
kārpaṇya-doṣopahata-svabhāvaḥ
pṛcchāmi tvāṁ dharma-sammūḍha-cetāḥ
yac chreyaḥ syān niścitaṁ brūhi tan me
śiṣyas te 'haṁ śādhi māṁ tvāṁ prapannam
kārpaṇya—szánalmasságnak; doṣa—a gyengeség által; upahata—sújtva; sva-bhāvaḥ—tulajdonságok; pṛcchāmi—kérdezem; tvām—Neked; dharma—vallás; sammūḍha—zavart; cetāḥ—a szívben; yat—ami; śreyaḥ—teljesen jó; syāt—lehet; niścitam—bizalmasan; brūhi—mondd; tat—azt; me—nekem; śiṣyaḥ—tanítvány; te—Tiéd; aham—vagyok; śādhi—csak oktass; mām—engem; tvām—Neked; prapannam—meghódoltam.
Most zavarban vagyok a kötelességemet illetően, és szánalmas gyengeségem miatt elvesztettem önuralmamat. Ebben a helyzetben kérlek Téged, mondd meg világosan, mi a legjobb számomra! Most a tanítványod vagyok, egy lélek, aki meghódolt Előtted. Kérlek, oktass engem!
MAGYARÁZAT: A természet elrendezése folytán az anyagi cselekedetek szövevénye zavarodottságot szül minden élőlényben. Minden lépésnél megzavar bennünket valami, ezért mindenkinek kötelessége, hogy felkeressen egy hiteles lelki tanítómestert, aki képes megmutatni a helyes utat, azt, hogy hogyan teljesítheti be az élet értelmét. Valamennyi védikus írás azt tanácsolja, forduljunk egy hiteles lelki tanítómesterhez, hogy megszabadulhassunk az élet bonyodalmaitól, amelyekben akaratunk ellenére részünk van. Az erdőtűzhöz hasonlíthatnánk ezeket, amely valamiképpen fellobban, noha senki sem gyújtotta meg. Hasonló a világ helyzete is: az élet bonyodalmai maguktól jönnek, még akkor is, ha nem akarjuk őket. Senki sem akarja a tüzet, mégis fellobban, s mi megzavarodunk. A védikus bölcsesség ezért azt tanácsolja: ha megoldást akarunk találni az élet bonyodalmaira, s ha meg akarjuk érteni ennek tudományát, egy lelki tanítómesterhez kell fordulnunk, aki a tanítványi láncolat tagja. Az az ember, akinek igaz lelki tanítómestere van, mindent megtudhat. Nem szabad ezért az anyagi zavarodottság helyzetében maradnunk: egy lelki tanítómesterhez kell fordulnunk. Ez a magyarázata ennek a versnek.
Kiről mondjuk, hogy anyagi zavarodottságban él? Arról, aki nem érti meg az élet problémáit. A Bṛhad-āraṇyaka Upaniṣad (3.8.10) így ír a zavarodott emberről: yo vā etad akṣaraṁ gārgy aviditvāsmā lokāt praiti sa kṛpaṇaḥ. „Fösvény az, aki emberi lény létére nem oldja meg az élet problémáit, s aki úgy távozik e világból, mint a macskák és a kutyák, anélkül hogy megértené az önmegvalósítás tudományát.” Az élőlény számára ez az emberi életforma a legértékesebb kincs, s eszköz arra, hogy megoldja az élet problémáit. Éppen ezért szánalmasan fösvény az az ember, aki nem használja ki ezt a lehetőséget. Az ő ellentéte a brāhmaṇa, vagyis az, aki kellőképpen intelligens ahhoz, hogy testét az élet problémáinak megoldására használja. Ya etad akṣaraṁ gārgi viditvāsmā lokāt praiti sa brāhmaṇaḥ.
A kṛpaṇák, a fösvény emberek csak idejüket vesztegetik, amikor az anyagi felfogásba merülve oly erősen ragaszkodnak a családjukhoz, közösségükhöz, hazájukhoz stb. Az emberek legtöbbször az úgynevezett „bőrbetegség” alapján ragaszkodnak a családi élethez, vagyis a feleséghez, a gyermekekhez és a többi családtaghoz. A kṛpaṇa azt gondolja, képes megvédeni hozzátartozóit a haláltól, vagy épp azt hiszi, hogy családja és közössége mentheti meg őt annak torkából. Az efféle ragaszkodás még az alacsonyabb rendű állatokban is megtalálható, akik szintén törődnek utódaikkal. Arjuna okos volt, ezért megértette: zavarodottságának oka a családtagok iránti ragaszkodása s az a vágya volt, hogy megmentse őket a haláltól. Habár tudta, hogy harcosi kötelességének teljesítése még rá vár, szánalmas gyengesége miatt mégsem érezte magát képesnek erre. Ezért kéri az Úr Kṛṣṇát, a legfelsőbb lelki tanítómestert, hogy találjon egyértelmű megoldást. Tanítványként adja át magát Kṛṣṇának, véget akar vetni a baráti társalgásoknak. A tanítómester és tanítvány közötti beszélgetések komolyak, s most Arjuna nagyon komolyan akart szólni hiteles lelki tanítómestere előtt. A Bhagavad-gītā tudományának eredeti lelki tanítómestere tehát Kṛṣṇa, az első tanítvány pedig, aki elsajátította azt, Arjuna. Hogy miképpen értette meg a Bhagavad-gītāt, arról maga a Gītā beszél. Ennek ellenére az ostoba világi tudósok úgy magyarázzák, hogy nem Kṛṣṇa személyének kell átadnunk magunkat, hanem „a Kṛṣṇán belüli megszületetlen”-nek. Kṛṣṇa belseje és külseje között azonban nincs különbség. Aki ezt nem képes felfogni, s így próbálja megérteni a Bhagavad-gītāt, az a legnagyobb ostoba.
8. VERS
na hi prapaśyāmi mamāpanudyād
yac chokam ucchoṣaṇam indriyāṇām
avāpya bhūmāv asapatnam ṛddhaṁ
rājyaṁ surāṇām api cādhipatyam
na—nem; hi—bizonyára; prapaśyāmi—látom; mama—enyém; apanudyāt—elűzheti; yat—azt; śokam—bánatot; ucchoṣaṇam—kiszikkasztja; indriyāṇām—az érzékszerveknek; avāpya—elérve; bhūmau—a Földön; asapatnam—páratlan; ṛddham—gazdag; rājyam—királyságot; surāṇām—a félistenekét; api—még ha; ca—is; ādhipatyam—uralmat.
Nem tudom, hogyan űzzem el ezt a bánatot, amely kiszikkasztja érzékeimet, s melyet legyőzni nem leszek képes még akkor sem, ha egy páratlan, virágzó földi királyságot nyerek, olyan korlátlan hatalommal, mint a félisteneké a mennyek országában.
MAGYARÁZAT: Arjuna számtalan érvvel hozakodott elő a vallási elvek és az erkölcsi törvények ismeretében, mégis úgy tűnik, igazi problémájára képtelen volt megoldást találni a lelki tanítómester, az Úr Śrī Kṛṣṇa segítsége nélkül. Megértette, hogy úgynevezett tudományának nem veheti hasznát gondjai elűzésében, melyek már egész létét felemésztették. Ezeket a bonyodalmakat lehetetlen volt megoldania egy olyan lelki tanítómester segítsége nélkül, mint az Úr Kṛṣṇa. Akadémikus tudás, humanista műveltség, magas rang — mind-mind hasznavehetetlenek az élet problémáinak megoldásában. Segítséget csakis egy olyan lelki tanítómester nyújthat, mint Kṛṣṇa. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy hiteles lelki tanítómester az, aki száz százalékosan Kṛṣṇa-tudatú, mert egyedül ő képes megoldani az élet problémáit. Az Úr Caitanya szerint aki mestere a Kṛṣṇa-tudat tudományának, az társadalmi helyzetétől függetlenül igazi lelki tanítómesternek számít.
kibā vipra, kibā nyāsī, śūdra kene naya
yei kṛṣṇa-tattva-vettā, sei 'guru' haya
„Nem számít, hogy az ember vipra [a védikus tudomány művelt tudósa], vagy épp alacsonyrendű család szülötte, esetleg az élet lemondott rendjében él. Ha mestere a Kṛṣṇa-tudat tudományának, akkor ő a tökéletes és hiteles lelki tanítómester.” (Caitanya-caritāmṛta, Madhya 8.128) Senki sem lehet tehát hiteles lelki tanítómester, ha nem mestere a Kṛṣṇa-tudat tudományának. A védikus irodalom hasonlóképpen ír:
ṣaṭ-karma-nipuṇo vipro mantra-tantra-viśāradaḥ
avaiṣṇavo gurur na syād vaiṣṇavaḥ śva-paco guruḥ
„A védikus tudomány valamennyi ágát jól ismerő tudós brāhmaṇa nem méltó arra, hogy lelki tanítómester legyen, ha nem vaiṣṇava, vagyis ha nem jártas a Kṛṣṇa-tudat tudományában. Ellenben az, aki egy alacsony kasztú családban jött a világra, lelki tanítómesterré válhat, ha vaiṣṇava, azaz Kṛṣṇa-tudatú.” (Padma Purāṇa)
Az anyagi lét problémáira — a születésre, az öregségre, a betegségre és a halálra — nem jelent megoldást a vagyongyűjtés és az anyagi gyarapodás. Sok olyan gazdag, fejlett ország van a világon, amely bővelkedik az élethez szükséges minden kincsben, ám az anyagi lét problémáival még ott is találkozunk. Számtalan úton keresik az emberek a békét, az igazi boldogsághoz azonban csak akkor jutnak el, ha Kṛṣṇához vagy a Kṛṣṇa tudományát tartalmazó Bhagavad-gītāhoz és a Śrīmad-Bhāgavatamhoz fordulnak Kṛṣṇa hiteles képviselőjén, a Kṛṣṇa-tudatú emberen keresztül.
Ha a gazdasági fejlődés és az anyagi kényelem véget tudnának vetni a családi, szociális, nemzeti és nemzetek közötti nézeteltérések okozta kesergésnek, akkor Arjuna nem mondta volna, hogy még egy páratlan földi királyság vagy a mennyei bolygókon élő félistenek korlátlan hatalma sem lenne képes elűzni bánatát. Ezért aztán a Kṛṣṇa-tudatnál keresett menedéket, s ez az a helyes út, amely a békéhez és a harmóniához vezet. Az anyagi gyarapodásnak vagy a világ feletti korlátlan hatalomnak az anyagi természet katasztrófái bármelyik pillanatban véget vethetnek. Manapság az emberek meg akarják a lábukat vetni a Holdon, de még ez a próbálkozásuk is, hogy eljussanak a felsőbb bolygórendszerekbe, egy csapásra kudarcba fulladhat. A Bhagavad-gītā megerősíti ezt: kṣīṇe puṇye martya-lokaṁ viśanti. „Amikor jámbor tettei többé nem hoznak gyümölcsöt, az ember a boldogság csúcsáról az élet legalantasabb formájába zuhan.” A világ számos politikusa bukott el már így, s az efféle bukás csak egyre több szomorúságot okoz.
Ezért ha végérvényesen véget szeretnénk vetni a siránkozásnak, akkor Kṛṣṇánál kell menedéket keresnünk, ahogyan Arjuna teszi. Arjuna Kṛṣṇa segítségét kérte, hogy végleg megoldhassa problémáit. Ez a Kṛṣṇa-tudat útja.
9. VERS
sañjaya uvāca
evam uktvā hṛṣīkeśaṁ guḍākeśaḥ parantapaḥ
na yotsya iti govindam uktvā tūṣṇīṁ babhūva ha
sañjayaḥ uvāca—Sañjaya mondta; evam—így; uktvā—szólva; hṛṣīkeśam—Kṛṣṇához, az érzékek urához; guḍākeśaḥ—Arjuna, a tudatlanság legyőzésének mestere; parantapaḥ—az ellenség fenyítője; na yotsye—nem fogok harcolni; iti—így; govindam—Kṛṣṇának, aki boldoggá teszi az érzékeket; uktvā—mondván; tūṣṇīm—néma; babhūva—lett; ha—minden bizonnyal.
Sañjaya szólt: Így beszélt Arjuna, az ellenség fenyítője, majd e szavakkal fordult Kṛṣṇához: „Govinda, én nem fogok harcolni!” Aztán elhallgatott.
MAGYARÁZAT: Dhṛtarāṣṭra nagyon boldog lehetett, amikor megértette, hogy Arjuna a harc helyett el akarja hagyni a csatateret, hogy aztán koldusként tengesse életét. De Sañjaya ismét csalódást okozott neki, amikor tudatta vele, hogy Arjuna képes ellenségei megölésére (parantapaḥ). Arjunát egy időre elborította a családja iránt érzett szeretetből fakadó illuzórikus bánat, mint tanítvány azonban meghódolt Kṛṣṇa, a legfelsőbb lelki tanítómester előtt. Ez arra utal, hogy hamarosan megszabadul ettől az alaptalan panaszkodástól, ami a családi ragaszkodás eredménye, s az önmegvalósítás tökéletes tudományában, a Kṛṣṇa-tudatban megvilágosodva biztosan harcolni fog. Ha Kṛṣṇa felvilágosítja Arjunát — aki azután a végsőkig küzd majd —, Dhṛtarāṣṭra öröme szertefoszlik.
10. VERS
tam uvāca hṛṣīkeśaḥ prahasann iva bhārata
senayor ubhayor madhye viṣīdantam idaṁ vacaḥ
tam—neki; uvāca—mondta; hṛṣīkeśaḥ—az érzékek ura, Kṛṣṇa; prahasan—mosolyogva; iva—úgy; bhārata—óh, Dhṛtarāṣṭra, Bharata sarja; senayoḥ—a seregeknek; ubhayoḥ—mindkét félnek; madhye—között; viṣīdantam—a bánkódónak; idam—a következő; vacaḥ—szavakat.
Óh, Bharata leszármazottja! Kṛṣṇa ekkor a két sereg között az alábbi szavakat intézte mosolyogva a bánattól sújtott Arjunához:
MAGYARÁZAT: A beszélgetés két bensőséges barát, Hṛṣīkeśa és Guḍākeśa között folyt. Barátok lévén azonos szinten álltak, ám egyikük önszántából a másik tanítványa lett. Kṛṣṇa azért mosolygott, mert egy barátja a tanítványa akart lenni. Ő, mint mindenki Ura és mestere, mindig felsőbbrendű helyzetben van, mégis barátjává, fiává vagy kedvesévé válik annak a bhaktájának, aki ilyen szerepben szeretné látni Őt. Amikor mesternek választották, rögtön vállalta ezt a szerepet, s tanítványához mesterként, kellő komolysággal szólt. Láthatjuk, hogy a tanítómester és tanítványa közötti beszélgetés a két sereg jelenlétében történt, nyíltan, hogy mindenkinek áldására legyen. A Bhagavad-gītā tehát nem egy bizonyos embernek, társadalomnak vagy közösségnek szól, hanem mindenkinek, s barát és ellenség egyformán jogosult arra, hogy hallja.
11. VERS
śrī-bhagavān uvāca
aśocyān anvaśocas tvaṁ prajñā-vādāṁś ca bhāṣase
gatāsūn agatāsūṁś ca nānuśocanti paṇḍitāḥ
śrī-bhagavān uvāca—az Istenség Legfelsőbb Személyisége mondta; aśocyān—nem érdemes bánkódni érte; anvaśocaḥ—bánkódsz; tvam—te; prajñā-vādān—művelt beszéd; ca—szintén; bhāṣase—beszélve; gata—elveszett; asūn—élet; agata—nem veszett el; asūn—élet; ca—szintén; na—soha; anuśocanti—siránkoznak; paṇḍitāḥ—a tanult emberek.
Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így szólt: Művelt beszéded mellett olyasmit gyászolsz, amiért nem érdemes bánkódni. A bölcsek nem keseregnek sem az élő, sem a halott felett.
MAGYARÁZAT: Az Úr máris felvette a tanító szerepét, s megszidta tanítványát, amikor közvetve ostobának nevezte: „Művelt emberként szólsz, de azt mégsem tudod, hogy a tanult ember, aki tudja, mi a test, és tudja, mi a lélek, nem panaszkodik a test egyik állapota miatt sem, legyen az élő vagy halott.” Ahogyan az a későbbi fejezetek magyarázataiból világossá válik, tudás annyit jelent, mint ismerni az anyagot és a lelket, valamint mindkettő irányítóját. Arjuna azzal érvelt, hogy a vallásos elvek fontosabbak, mint a politika és a szociológia, de azt nem tudta, hogy az anyagról, a lélekről és a Legfelsőbbről szóló tudás még a vallásos külsőségeknél is fontosabb. Nem rendelkezett ezzel az ismerettel, ezért nem lett volna szabad bölcs embernek mutatnia magát. Nem volt az, s ezért olyasvalami miatt panaszkodott, ami miatt egyáltalán nem érdemes szomorkodni. A test megszületik, és sorsa az, hogy ma vagy holnap elpusztuljon, ezért nem olyan fontos, mint a lélek. Aki ennek tudatában van, az valóban művelt, és számára semmi nem jelent okot a panaszkodásra, bármilyen helyzetben is legyen az anyagi test.
12. VERS
na tv evāhaṁ jātu nāsaṁ na tvaṁ neme janādhipāḥ
na caiva na bhaviṣyāmaḥ sarve vayam ataḥ param
na—soha; tu—de; eva—bizonyára; aham—Én; jātu—bármikor; na—nem; āsam—létezett; na—nem; tvam—te; na—nem; ime—mindezek; jana-adhipāḥ—királyok; na—soha; ca—szintén; eva—bizonyára; na—nem; bhaviṣyāmaḥ—létezni fog; sarve vayam—mi mindannyian; ataḥ param—ezek után.
Nem volt olyan idő, amikor Én nem léteztem, és öröktől fogva vagy te és ezek a királyok is; a jövőben sem fog megszűnni életünk.
MAGYARÁZAT: A Védák — Kaṭha Upaniṣad, valamint a Śvetāśvatara Upaniṣad — azt mondják, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyisége tartja fenn a számtalan élőlényt, egyéni tetteik és azok visszahatásai következtében elért helyzetüknek megfelelően. Ez az Istenség Legfelsőbb Személyisége teljes részei által minden élőlény szívében is jelen van. Csakis azok a szent emberek érhetik el valóban a tökéletes és örökkévaló békét, akik belül és kívül egyaránt látják ugyanazt a Legfelsőbb Urat.
nityo nityānāṁ cetanaś cetanānām
eko bahūnāṁ yo vidadhāti kāmān
tam ātma-sthaṁ ye 'nupaśyanti dhīrās
teṣāṁ śāntiḥ śāśvatī netareṣām
(Kaṭha Upaniṣad 2.2.13)
Azt a védikus igazságot, amelyet Arjuna megtudott, megtudhatja minden ember a világon, aki nagyon műveltnek adja ki magát, holott tudása rendkívül csekély. Az Úr egyértelműen kijelenti, hogy Ő Maga, Arjuna és a csatatéren összegyűlt királyok mind örökkévaló egyéni élőlények, s Ő az örök fenntartójuk mind feltételekhez kötött, mind felszabadult helyzetükben. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége a legfelsőbb egyén, és Arjuna, az Úr örök társa, valamint az ott összesereglett uralkodók szintén egyéni, örök személyek. Nem igaz, hogy nem léteztek mint egyének a múltban, s hogy nem maradnak örökkévaló személyek. Egyéni létük megvolt a múltban, és megszakítás nélkül folytatódni fog a jövőben is. Éppen ezért nincs értelme bárkiért is bánkódni.
A legfelsőbb hiteles forrás, az Úr Kṛṣṇa ebben a versben megcáfolja azt a māyāvādī elméletet, miszerint a felszabadulás után az egyéni lélek, aki megszabadult māyā, vagyis az illúzió burkától, beleolvad a személytelen Brahmanba, és elveszíti egyéni létét. Azt az elméletet sem támasztja alá, mely az egyéniséget csakis a feltételekhez kötött állapotban ismeri el. Kṛṣṇa ebben a versben világosan kijelenti, hogy az Ő egyénisége, valamint minden élőlény egyénisége a jövőben is örökké létezni fog. Ezt az Upaniṣadok is megerősítik. Kṛṣṇának ez a kijelentése autentikus, hiszen Őt nem kerítheti hatalmába az illúzió. Ha az egyéniség nem lenne valóság, Kṛṣṇa nem hangsúlyozta volna ennyire még a jövőre vonatkozóan is. Egy māyāvādī érvelhet azzal, hogy a Kṛṣṇa által említett egyéniség nem lelki, hanem anyagi. Még ha el is fogadnánk azt az érvet, hogy az egyéniség az anyagi síkon létezik, hogyan különböztetnénk meg Kṛṣṇa egyéniségét? Kṛṣṇa határozottan állítja, hogy rendelkezett egyéniséggel a múltban, és megerősíti, hogy az a jövőben is megmarad. Egyéniségének létét számtalan formában megerősítette, s kijelentette, hogy a személytelen Brahman az alárendeltje. Kṛṣṇa mindvégig fenntartotta lelki egyéniségét, s ha Őt valaki közönséges, egyéni tudattal rendelkező, feltételekhez kötött léleknek tekinti, akkor a Bhagavad-gītānak mint hiteles szentírásnak nincsen értéke. Egy közönséges ember, akit az emberi gyarlóság négy hibája jellemez, nem képes olyan tanítást átadni, amely meghallgatásra érdemes. A Gītā felette áll az ilyen irodalomnak. Egyetlen világi könyvet sem lehet összehasonlítani vele. Ha valaki közönséges emberként fogadja el Kṛṣṇát, a Gītā elveszíti minden jelentőségét. A māyāvādīk érve szerint a versben említett többes szám használata csak a szokásokat követi, és csak a testre utal. Ám egy verssel korábban Kṛṣṇa már elítélte az efféle testi felfogást. Hogyan tehetett volna újra egy általános kijelentést a testet illetően, ha azt a felfogást, amely az élőlényeket a testüknek tekinti, már elítélte? Az egyéniség tehát a lelki síkon marad fenn, s ezt a nagy ācāryák, például Śrī Rāmānuja és mások is megerősítik. A Gītā sok helyen világosan kijelenti, hogy ezt a lelki egyéniséget azok érthetik meg, akik az Úr bhaktái, míg azok, akik irigyek Kṛṣṇára, mert Ő az Istenség Legfelsőbb Személyisége, nem érthetik meg e nagy művet. Ha olyanok próbálják elsajátítani a Gītā tanítását, akik nem bhaktái az Úrnak, az olyan, mint amikor a méhek kívülről nyalogatják a mézesüveget. Senki sem élvezheti a méz ízét, amíg nem nyitja fel az üveget, s éppen így a Bhagavad-gītā misztériumát is egyedül a bhakták érthetik meg. Senki más nem ízlelheti meg, ahogyan azt e könyv negyedik fejezetében olvashatjuk. A Gītāt nem érthetik meg azok sem, akik irigyek az Úr létére. A Gītā māyāvādī magyarázata tehát a teljes igazság leginkább félrevezető bemutatása. Az Úr Caitanya megtiltotta számunkra a māyāvādīk magyarázatainak olvasását, és figyelmeztetett bennünket, hogy aki elfogadja a māyāvādī filozófia tanítását, az elveszíti minden képességét a Bhagavad-gītā valódi misztériumának megértéséhez. Ha az egyéniség a felfogható univerzumra vonatkozik, akkor semmi szükség az Úr tanítására. Az egyéni lélekre és az Úrra vonatkozó többes szám örök tény, s a Védák megerősítik, ahogyan azt az előbbiekben láthattuk.
13. VERS
dehino 'smin yathā dehe kaumāraṁ yauvanaṁ jarā
tathā dehāntara-prāptir dhīras tatra na muhyati
dehinaḥ—a megtestesültnek; asmin—ebben; yathā—mint; dehe—a testben; kaumāram—gyermekkor; yauvanam—fiatalság; jarā—öregség; tathā—hasonlóan; deha-antara—a test cseréjének; prāptiḥ—elérés; dhīraḥ—a józan; tatra—azután; na—sohasem; muhyati—megtéved.
Amint a megtestesült lélek állandóan vándorol ebben a testben a gyermekkortól a serdülőkoron át az öregkorig, a halál pillanatában is egy másik testbe költözik. A józan embert azonban nem téveszti meg az efféle változás.
MAGYARÁZAT: Minden élőlény egyéni lélek, ezért minden pillanatban változtatja testét, s néha mint gyermek, néha mint fiatal, néha pedig mint öreg nyilvánul meg. Ám minden esetben ugyanarról a szellemi lélekről van szó, amely semmilyen változáson nem megy keresztül. Ez az egyéni lélek végül a halál beálltával elhagyja a testet, s egy másikba vándorol. Biztos, hogy a következő születésben új testet kap — vagy anyagit, vagy lelkit —, ezért Arjunának semmi oka nem volt amiatt keseregni, hogy Bhīṣma és Droṇa akikért annyira aggódott, meg fognak halni. Inkább örülnie kellett volna, hogy öreg testüket újakra cserélik, s ezzel energiájuk is megfiatalodik. Ez a testcsere az élvezet és a szenvedés legváltozatosabb formáit teszi lehetővé az ember számára, életében elkövetett tetteinek megfelelően. Bhīṣma és Droṇa mindketten nemes szívű lelkek voltak, s így kétségtelenül lelki testet kaptak volna következő életükben, vagy legalábbis mennyeit, hogy egy magasabb rendű anyagi létet élvezhessenek. Bánkódásra tehát egyik esetben sem volt ok.
Aki tökéletes tudással rendelkezik az egyéni lélekről, a Felsőlélekről, valamint az anyagi és a lelki természetről, azt dhīrának, nagyon józannak nevezik. Az ilyen embert sohasem téveszti meg a test cseréje.
A lélek és a Legfelsőbb egységéről szóló māyāvādī elmélet elfogadhatatlan, mert a lelket nem lehet töredék részekre osztani. Ha a Legfelsőbbet különböző egyéni lelkekre lehetne darabolni, akkor felosztható és változó lenne, ami ellentmond annak az elvnek, miszerint a Legfelsőbb Lélek változatlan. Ahogyan azt a Gītā megerősíti, a Legfelsőbb töredék részei örökké (sanātana) léteznek, és kṣarának hívják őket, ami azt jelenti, hogy hajlamosak arra, hogy az anyagi természetbe kerüljenek. Ezek a töredék részek mindig töredékek, és azok maradnak még az egyéni lélek felszabadulása után is. Felszabadulásuk után azonban egy örök, tudással és boldogsággal teli életet fognak élni az Istenség Személyiségével. A Felsőlélekre — akit Paramātmāként ismernek, s aki bár minden egyéni testben jelen van, különbözik az élőlényektől — a tükröződés elvét lehet alkalmazni. Amikor az égbolt visszatükröződik a vízben, a napot, a holdat és a csillagokat is láthatjuk. A csillagokat az élőlényekhez lehet hasonlítani, a napot vagy a holdat pedig a Legfelsőbb Úrhoz. Arjuna képviseli az egyéni, töredék lelket, a Legfelsőbb Lélek pedig az Istenség Személyisége, Śrī Kṛṣṇa. Ők nincsenek ugyanazon a szinten, ahogy azt meglátjuk majd a negyedik fejezet elején. Ha Arjuna egy szinten lenne Kṛṣṇával, vagyis ha Kṛṣṇa nem állna Arjuna fölött, akkor tanító-tanítvány viszonyuk értelmetlenné válna. Ha az illuzórikus energia (māyā) mindkettőjüket megtévesztené, semmi értelme sem lenne, hogy az egyik tanár, a másik pedig tanítvány legyen. Az efféle oktatás hiábavaló lenne, mert māyā karmai között senki sem adhat hiteles útmutatást. Így aztán Kṛṣṇát a Legfelsőbb Úrként ismerik el, aki magasabb rendű helyzetben van, mint Arjuna, az élőlény, a feledékeny lélek, aki māyā vonzerejének hatása alá került.
14. VERS
mātrā-sparśās tu kaunteya śītoṣṇa-sukha-duḥkha-dāḥ
āgamāpāyino 'nityās tāṁs titikṣasva bhārata
mātrā-sparśāḥ—érzékfelfogás; tu—csak; kaunteya—óh, Kuntī fia; śīta—tél; uṣṇa—nyár; sukha—boldogság; duḥkha—és fájdalom; dāḥ—adva; āgama—megjelenés; apāyinaḥ—eltűnés; anityāḥ—nem állandó; tān—mindegyik; titikṣasva—próbáld meg eltűrni; bhārata—óh, Bharata-dinasztia leszármazottja.
Óh, Kuntī fia! A boldogság és a boldogtalanság ideiglenes megjelenése és eltűnése olyan, mint a tél és a nyár kezdete és elmúlása. Óh, Bharata sarja, ezek csak érzékfelfogásból erednek, s az embernek meg kell tanulnia eltűrni őket, anélkül hogy zavarnák őt.
MAGYARÁZAT: Ha szeretnénk jól végezni a kötelességünket, meg kell tanulnunk eltűrni a boldogság és a boldogtalanság ideiglenes megjelenését és eltűnését. A védikus előírások szerint az embernek még a Māgha (január-február) hónapban is kora reggel meg kell fürödnie. Ilyen tájban nagyon hideg van, de a vallásos elveket követő ember ennek ellenére nem vonakodik a fürdőtől. Éppen így egyetlen nő sem tétovázik, hogy főzzön-e a konyhában májusban és júniusban, a nyár legforróbb időszakában. Az embernek az időjárás okozta minden kellemetlenség ellenére is végre kell hajtania feladatát. A kṣatriyák vallásos elve a harc, s előírt kötelességüktől még akkor sem szabad eltérniük, ha úgy adódik, hogy barátjukkal vagy rokonukkal kell megküzdeniük. Az embernek követnie kell a vallásos elvek által előírt szabályokat, hogy felemelkedjen a tudás szintjére, mert egyedül a tudás és az odaadás segítségével szabadulhat meg māyā (az illúzió) karmaiból.
A két név, ahogyan Kṛṣṇa szólítja Arjunát, szintén jelentőségteljes. Amikor Kaunteyának nevezi, anyai ági nemes vérrokonságára utal, a Bhārata elnevezés pedig az apai ág szerinti előkelő származására. Mindkét ágtól nagy örökséget mondhat tehát magáénak. E nemes származás arra kötelezte, hogy megfelelően hajtsa végre feladatát, éppen ezért nem kerülhette el a harcot.
15. VERS
yaṁ hi na vyathayanty ete puruṣaṁ puruṣarṣabha
sama-duḥkha-sukhaṁ dhīraṁ so 'mṛtatvāya kalpate
yam—akinek; hi—bizonyára; na—soha; vyathayanti—gyötrik; ete—mindezek; puruṣam—egy személynek; puruṣa-ṛṣabha—óh, emberek legkiválóbbja; sama—változatlan; duḥkha—boldogtalanságban; sukham—és boldogságban; dhīram—béketűrő; saḥ—ő; amṛtatvāya—a felszabadulásra; kalpate—alkalmasnak számít.
Óh, emberek között a legkiválóbb [Arjuna]! Akit sem a boldogság, sem a boldogtalanság nem zavar meg, s mindkettő esetén rendíthetetlen, az kétségtelenül méltó rá, hogy felszabaduljon.
MAGYARÁZAT: Bárki, aki szilárd elhatározással törekszik a lelki megvalósítás fejlett fokának elérésére, s aki képes elviselni úgy a boldogtalanság, mint a boldogság támadásait, az biztosan megérett a felszabadulásra. A varṇāśrama intézményében az élet negyedik szakasza, azaz a lemondás rendje (sannyāsa) megpróbáltatásokkal teli életet jelent. Ám aki komolyan törekszik, hogy tökéletessé tegye az életét, az minden nehézség ellenére biztosan belép e rendbe. A bonyodalmak általában abból származnak, hogy az embernek el kell vágnia a kötelékeket, melyek a családhoz fűzik őt, s meg kell szüntetnie kapcsolatát a feleségével és a gyerekeivel. Aki azonban képes eltűrni az ilyen nehézségeket, annak számára az út, amely a lelki megvalósításhoz vezet, minden bizonnyal véget ért. Kṛṣṇa Arjunának is azt tanácsolja, hogy tartson ki kṣatriya kötelessége mellett, még akkor is, ha családtagjai ellen kell harcolnia, vagy olyanok ellen, akiket hasonlóan nagyon szeret. Az Úr Caitanya huszonnégy éves volt, amikor a sannyāsa rendbe lépett, és családjának, fiatal feleségének és idős anyjának senkije sem maradt, aki gondoskodott volna róluk. Egy felsőbb cél érdekében mégis sannyāsī lett, és állhatatosan végezte magasabb rendű kötelességét. Ily módon lehet megszabadulni az anyagi kötelékektől.
16. VERS
nāsato vidyate bhāvo nābhāvo vidyate sataḥ
ubhayor api dṛṣṭo 'ntas tv anayos tattva-darśibhiḥ
na—soha; asataḥ—a nem létezőnek; vidyate—van; bhāvaḥ—állandóság; na—soha; abhāvaḥ—változó tulajdonság; vidyate—létezik; sataḥ—az örökkévalónak; ubhayoḥ—a kettőnek; api—valóban; dṛṣṭaḥ—megfigyelték; antaḥ—végkövetkeztetés; tu—de; anayoḥ—nekik; tattva—igazság; darśibhiḥ—a látnokok által.
Az igazság látnokai arra a következtetésre jutottak, hogy a nem létező [az anyagi test] számára nincsen állandóság, az örökkévaló [a lélek] pedig változatlan. Erre mindkettő természetének tanulmányozásával jöttek rá.
MAGYARÁZAT: A változó test számára nincsen állandóság. A modern orvostudomány is elismeri, hogy a test minden pillanatban változik a különféle sejtekben végbemenő hatásoknak és ellenhatásoknak köszönhetően. Ennek eredménye a növekedés és az öregség. A lélek azonban örökké létezik, s ugyanaz marad a test és az elme minden változása ellenére. Ez a különbség az anyag és a lélek között. A test természete az, hogy mindig változik, a léleké pedig hogy örök. Ezt a következtetést az igazság különféle látnokai — a személytelen és a személyes filozófia hívei egyaránt — mind elfogadták. A Viṣṇu Purāṇában (2.12.38) az áll, hogy Viṣṇunak és hajlékainak önragyogó lelki létük van (jyotīṁṣi viṣṇur bhuvanāni viṣṇuḥ). A létező illetve nem létező szavak csakis a lélekre illetve az anyagra vonatkoznak. Mindenki, aki látja az igazságot, egyetért ezzel.
Ezzel kezdődik az a tanítás, melyben az Úr a tudatlanság hatására megzavarodott élőlényeket részesíti. A tudatlanság eltávolításához hozzátartozik az imádó és az imádandó közötti örök kapcsolatnak és annak az ebből eredő felfogásnak a visszaállítása, miszerint különbség van a szerves részek — az élőlények — és az Istenség Legfelsőbb Személyisége között. A Legfelsőbb természetét úgy ismerheti meg az ember, hogy mélyrehatóan tanulmányozza önmagát, valamint az önmaga és a Legfelsőbb közötti különbséget, amit a rész és az egész viszonyaként érthetünk meg. A Legfelsőbbet a Vedānta-sūtrák a Śrīmad-Bhāgavatammal együtt valamennyi kiáradás eredetének fogadják el. Ezek a kiáradások a felsőbb-és alsóbbrendű természet jelenségein keresztül tapasztalhatóak. Az élőlények a felsőbb természethez tartoznak, ahogyan azt majd a hetedik fejezetből megtudhatjuk. Habár nincsen különbség az energia és az energia forrása között, ez utóbbit a Legfelsőbbként, az energiát — vagy természetet — pedig alárendeltként fogadják el. Az élőlények így mindig a Legfelsőbb Úr alárendeltjei, ahogyan szolga az urának, tanítvány a tanítójának. Amíg az ember a tudatlanság bűvöletében él, nem értheti meg e nyilvánvaló bölcsességet. Az Úr azért tanítja a Bhagavad-gītāt, hogy elűzze e tudatlanságot, s hogy minden élőlényt örök időkre felvilágosítson.
17. VERS
avināśi tu tad viddhi yena sarvam idaṁ tatam
vināśam avyayasyāsya na kaścit kartum arhati
avināśi—elpusztíthatatlan; tu—de; tat—az; viddhi—tudd meg; yena—aki által; sarvam—az egész test; idam—ez; tatam—áthatva; vināśam—pusztulást; avyayasya—az elpusztíthatatlannak; asya—azé; na kaścit—senki sem; kartum—megtenni; arhati—képes.
Tudd meg, hogy az, ami áthatja az egész testet, elpusztíthatatlan! E halhatatlan lelket senki sem képes megsemmisíteni.
MAGYARÁZAT: Ez a vers még érthetőbben elmagyarázza az egész testben szerte jelen lévő lélek igazi természetét. Bárki megértheti, mi az, ami áthatja a testet: a tudat. Mindenki tudatában van a fájdalomnak és az örömnek, melyet vagy az egész testében, vagy annak csak egyes részeiben érzékel. A tudat kiterjedésének határa az egyéni test. Senki sem tud egy másik test fájdalmáról és boldogságáról. Minden test egy egyéni lélek megtestesülése tehát, s a lélek jelenlétének szimptómája az egyéni tudat. A lélek nagysága megegyezik egy hajszál felső vége keresztmetszetének tízezred részével. A Śvetāśvatara Upaniṣad (5.9) megerősíti ezt:
bālāgra-śata-bhāgasya śatadhā kalpitasya ca
bhāgo jīvaḥ vijñeyaḥ sa cānantyāya kalpate
„Ha egy hajszál felső végének keresztmetszetét száz részre osztjuk, majd az így kapott részeket ismét százra, a kapott egységek azonosak lesznek a lélek nagyságával.” Máshol is hasonló magyarázatot találunk:
keśāgra-śata-bhāgasya śatāṁśaḥ sādṛśātmakaḥ
jīvaḥ sūkṣma-svarūpo 'yaṁ saṅkhyātīto hi cit-kaṇaḥ
„Megszámlálhatatlan lelki atomrészecske létezik, melynek mérete a hajszálvég felső keresztmetszete tízezred részének felel meg.”
Az egyéni lélekrészecske tehát egy lelki atom, amely kisebb az anyagi atomnál. Megszámlálhatatlan ilyen atom létezik. Ez a nagyon parányi lélekszikra az anyagi test alapja, s hatása az egész testre kiterjed, mint ahogy egy gyógyszer hatóanyaga is eljut a test minden részébe. A lélek szétoszlását tudatként érzékelhetjük szerte a testben, s ez a bizonyíték jelenlétére. Minden laikus megértheti, hogy a test tudat nélkül halott, s ezt a tudatot semmilyen anyagi módszerrel nem lehet felébreszteni a testben. A tudat léte tehát nem az elemek bizonyos összetételének, hanem a léleknek köszönhető. A Muṇḍaka Upaniṣad (3.1.9) további magyarázattal szolgál az atomnyi lélek méretéről:
eṣo 'ṇur ātmā cetasā veditavyo
yasmin prāṇaḥ pañcadhā saṁviveśa
prāṇaiś cittaṁ sarvam otaṁ prajānāṁ
yasmin viśuddhe vibhavaty eṣa ātmā
„A lélek mérete az atoménak felel meg, és csakis tökéletes értelemmel lehet érzékelni. Ez az atomnyi lélek ötfajta levegőben (prāṇa, apāna, vyāna, samāna és udāna) lebeg, a szívben helyezkedik el, és hatását a megtestesült élőlény egész testére kiterjeszti. Lelki hatása akkor nyilvánul meg, amikor megtisztult az ötféle anyagi levegő okozta szennyeződéstől.”
A haṭha-yoga folyamatának célja az, hogy különféle ülőhelyzetek által szabályozza a tiszta lelket körülzáró ötféle levegőt — nem az anyagi haszon érdekében, hanem hogy a parányi lélek kiszabaduljon az anyagi atmoszféra kötelékéből.
Az atomnyi lélek természetéről tehát mindegyik védikus írás beszámol, s minden józan ember is tapasztalhatja a mindennapi életben. Csak egy elmebeteg hiheti a parányi lélekről azt, hogy a mindent átható viṣṇu-tattva.
Az atomnyi lélek hatása az egyéni test minden részébe képes eljutni. A Muṇḍaka Upaniṣad szerint jelen van minden élőlény szívében, s mivel méretének meghatározása meghaladja a materialista tudósok képességeit, némelyikük ostobán azt állítja, hogy nem is létezik. Az atomnyi, egyéni lélek kétségtelenül jelen van a szívben a Felsőlélekkel együtt, s ezért a test működéséhez szükséges minden energia a testnek ebből a részéből származik. A tüdőből oxigént szállító vörösvértestek energiájukat a lélektől kapják. Ha a lélek elhagyja helyét, akkor a vér működése, amely a fúziót idézi elő, megszűnik. Az orvostudomány elismeri a vörösvértestek jelentőségét, azt azonban nem tudja kideríteni, hogy az energia forrása a lélek. Ennek ellenére elfogadja, hogy a szív a központja a test minden energiájának.
A lelki egész atomnyi részecskéit a napfény részecskéihez hasonlíthatjuk. Ahogyan a napfény végtelen sok ragyogó molekulát tartalmaz, a Legfelsőbb Úr parányi részei a Legfelsőbb Úr sugarainak atomnyi szikrái, melyeket prabhānak, vagyis felsőbbrendű energiának neveznek. Akár a védikus tudást, akár a modern tudományt fogadja el valaki, nem tagadhatja, hogy a lélek a testben létezik. A lélek tudományáról Maga az Istenség Személyisége beszél rendkívül érthetően a Bhagavad-gītāban.
18. VERS
antavanta ime dehā nityasyoktāḥ śarīriṇaḥ
anāśino 'prameyasya tasmād yudhyasva bhārata
anta-vantaḥ—mulandóak; ime—mindezek; dehāḥ—anyagi testek; nityasya—örökké létezőek; uktāḥ—így mondják; śarīriṇaḥ—a megtestesült léleknek; anāśinaḥ—megsemmisíthetetlen; aprameyasya—mérhetetlen; tasmāt—ezért; yudhyasva—harcolj; bhārata—óh, Bharata leszármazottja.
Az elpusztíthatatlan, mérhetetlen és örök élőlény anyagi teste mindenképpen megsemmisül; ezért hát harcra fel, óh, Bharata leszármazottja!
MAGYARÁZAT: Az anyagi test természeténél fogva mulandó. Lehet, hogy rövidesen elpusztul, lehet, hogy csak száz év múlva — csupán idő kérdése. Nem lehet örökre megtartani. A lélek ezzel szemben olyan parányi, hogy az ellenség nem is láthatja, mit sem szólva arról, hogy megölje. Ahogy azt az előző vers említette, annyira parányi, hogy senki sem tudja, hogyan lehetne megmérni kiterjedését. Egyik szempontból sincs tehát ok a kesergésre, hiszen sem az élőlényt nem lehet elpusztítani, sem az anyagi testet nem lehet hosszú ideig megtartani vagy örökre megvédeni. Az egész szellem parányi része tettei alapján kapja anyagi testét, ezért a vallásos elvek betartására nagyon fontos. A Vedānta-sūtrák az élőlényt fénynek minősítik, mert szerves része a legfelsőbb fénynek. Ahogyan a napsugár tartja fenn az egész univerzumot, úgy tartja fenn a lélek fénye is az anyagi testet. Amint a szellemi lélek távozik az anyagi testből, az azonnal bomlásnak indul. A lélek az tehát, ami fenntartja a testet; magának a testnek nincs jelentősége. Kṛṣṇa azt a tanácsot adta Arjunának, hogy harcoljon, s ne áldozza fel a vallás ügyét anyagi, testi érdekeiért.
19. VERS
ya enaṁ vetti hantāraṁ yaś cainaṁ manyate hatam
ubhau tau na vijānīto nāyaṁ hanti na hanyate
yaḥ—bárki, aki; enam—ezt; vetti—tudja; hantāram—a gyilkos; yaḥ—bárki, aki; ca—szintén; enam—ezt; manyate—gondolja; hatam—ölt; ubhau—mindkettő; tau—ők; na—sohasem; vijānītaḥ—tudással rendelkeznek; na—sohasem; ayam—ez; hanti—megöl; na—vagy; hanyate—megölt.
Aki az élőlényt gyilkosnak hiszi, vagy azt gondolja, hogy megölhető, az nem rendelkezik tudással, hiszen az önvaló nem gyilkos és nem is ölhető meg.
MAGYARÁZAT: Az embernek tudnia kell, hogy a testen belüli élőlény nem pusztul el még akkor sem, ha a megtestesült élőlényt fegyver sebzi halálra. A szellemi lélek olyan parányi, hogy semmilyen anyagi fegyver sem képes elpusztítani, ahogyan az a következő versekből nyilvánvalóvá válik. Egy másik ok, ami miatt az élőlényt nem lehet megölni, hogy alapvető természete lelki. Amit megölnek — vagy amit megölhetnek — az csupán a test. Ez azonban ne bátorítson senkit sem a test elpusztítására. A védikus utasítás azt mondja, mā hiṁsyāt sarvā bhūtāni: soha ne alkalmazz erőszakot senki ellen. Az élőlény elpusztíthatatlanságának megértése az állatok mészárlására sem biztathat. Valakinek a testét megölni a felsőbb hatalom megbízása nélkül szörnyű és büntetendő tett, az állam és az Úr törvényei szerint egyaránt. Arjuna azonban nem a saját szeszélyei miatt, hanem a vallás elvéért öl.
20. VERS
na jāyate mriyate vā kadācin
nāyaṁ bhūtvā bhavitā vā na bhūyaḥ
ajo nityaḥ śāśvato 'yaṁ purāṇo
na hanyate hanyamāne śarīre
na—soha; jāyate—születik; mriyate—meghal; vā—vagy; kadācit—mindenkor (a múltban, a jelenben és a jövőben); na—sohasem; ayam—ez; bhūtvā—létrejött; bhavitā—létre fog jönni; vā—vagy; na—nem; bhūyaḥ—vagy újra létrejön; ajaḥ—megszületetlen; nityaḥ—örökkévaló; śāśvataḥ—maradandó; ayam—ezt; purāṇaḥ—a legöregebb; na—sohasem; hanyate—megölik; hanyamāne—meggyilkolva; śarīre—a test.
A lélek nem ismer sem születést, sem halált. Soha nem keletkezett, nem most jön létre, és a jövőben sem fog megszületni. Születetlen, örökkévaló, mindig létező és ősi, s ha a testet meg is ölik, ő akkor sem pusztul el.
MAGYARÁZAT: A Legfelsőbb Lélek parányi, atomnagyságú töredék része minőségileg egy a Legfelsőbbel, s a testtel ellentétben nem változik. Néha kūṭa-sthának, állandónak is nevezik. A test hatféle változáson megy keresztül. Megszületik az anya méhéből, egy ideig fennmarad, növekszik, utódokat hoz létre, fokozatosan sorvad, és végül a feledés homályába merül. A lelket azonban nem érik ilyen változások. Nem születik, de mivel anyagi testbe költözik, a test megszületik. A lélek nem születik és nem hal meg. Minden ami megszületik, az el is pusztul. Mivel a léleknek nincs születése, nincs múltja, jelene és jövője sem. Örökkévaló, mindig létező és eredeti, azaz létrejöttének nincsen nyoma a történelemben. Csupán a testről szerzett tapasztalataink miatt akarunk tudni a lélek születéséről és többi változásáról. A testtel ellentétben a lélek sohasem öregszik meg. Ezért van az, hogy az öregnek nevezett ember úgy érzi magát, mint gyermekkorában vagy fiatalként. A test változásai nem befolyásolják a lelket. A lélek nem indul bomlásnak az idő hatására, mint a fa vagy bármilyen más anyag, és melléktermékei sincsenek. A test melléktermékei, azaz a gyermekek szintén különböző egyéni lelkek, s egyedül a testnek tudható be, hogy valaki gyermekeinek tűnnek. A test a lélek jelenlétének következtében fejlődik ki, de a lélek nem változik, s utódokat sem hoz létre — mentes tehát a test hatféle változásától.
A Kaṭha Upaniṣadban (1.2.18) egy hasonló kijelentést olvashatunk:
na jāyate mriyate vā vipaścin
nāyaṁ kutaścin na babhūva kaścit
ajo nityaḥ śāśvato 'yaṁ purāṇo
na hanyate hanyamāne śarīre
E vers jelentése és magyarázata ugyanaz, mint a Bhagavad-gītā verséé, ám egy sajátos szóval találkozunk benne — vipaścit —, ami azt jelenti, hogy „tanult” vagy „tudással rendelkező”.
A lélek tudással teli, azaz mindig teljes tudattal rendelkezik, ezért a tudat a lélek tünete. Még ha nem is találjuk meg a lelket a szívben — ott, ahol elhelyezkedik —, a tudat jelenlétéből mégis következtethetünk arra, hogy létezik. Néha a felhők miatt vagy más okból nem látjuk a napot az égen, de napfény mindig van, s ebből tudjuk, hogy nappal van. Amint egy halvány fényt látunk korán reggel az égen, megérthetjük, hogy felkelt a nap. Hasonlóan, miután valamennyi tudattal minden test rendelkezik, legyen az emberé vagy állaté, megérthetjük, hogy a lélek jelen van benne. A lélek tudata azonban különbözik a Legfelsőbb tudatától, mert a legfelsőbb tudat mindentudó, ismeri a múltat, a jelent és a jövőt, míg az egyéni lélek tudata hajlamos a feledékenységre. Amikor megfeledkezik igaz természetéről, Kṛṣṇa felsőbbrendű tanítása világosítja fel. Kṛṣṇa azonban nem olyan, mint a feledékeny lélek, mert ha olyan lenne, akkor a Bhagavad-gītā tanításának semmi haszna nem lenne.
Kétféle lélek létezik: a parányi lélekrészecske (aṇu-ātmā) és a Felsőlélek (vibhu-ātmā). Ezt a Kaṭha Upaniṣad (1.2.20) is megerősíti:
aṇor aṇīyān mahato mahīyān
ātmāsya jantor nihito guhāyām
tam akratuḥ paśyati vīta-śoko
dhātuḥ prasādān mahimānam ātmanaḥ
„A Felsőlélek [Paramātmā] és az atomnyi lélek [jīvātmā] a test ugyanazon fáján, egyazon élőlény szívében helyezkedik el. Egyedül az értheti meg a Legfelsőbb kegyéből a lélek dicsőségét, aki megszabadult minden anyagi vágytól, s nem siránkozik semmi miatt.” Kṛṣṇa a Felsőlélek forrása is — ahogyan azt a későbbi fejezetek feltárják —, míg Arjuna az atomnyi lélek, aki megfeledkezett igazi természetéről, s ezért szüksége van Kṛṣṇa vagy hiteles képviselője (a lelki tanítómester) felvilágosítására.
21. VERS
vedāvināśinaṁ nityaṁ ya enam ajam avyayam
kathaṁ sa puruṣaḥ pārtha kaṁ ghātayati hanti kam
veda—tudja; avināśinam—elpusztíthatatlan; nityam—mindig létező; yaḥ—aki; enam—ez (a lélek); ajam—megszületetlen; avyayam—változhatatlan; katham—hogyan; saḥ—az; puruṣaḥ—személy; pārtha—óh, Pārtha (Arjuna); kam—kit; ghātayati—megsebesít; hanti—megöl; kam—kit.
Óh, Pārtha! Hogyan lehetne gyilkos, vagy miképpen vehetne rá bárkit is az ölésre az, aki tudja, hogy a lélek elpusztíthatatlan, örök, megszületetlen és változatlan?
MAGYARÁZAT: Mindennek megvan a maga haszna, s a tökéletes tudással rendelkező ember tudja, mit, hogyan és hol alkalmazzon. Annak is megvan a módja, hogyan lehet erőszakot alkalmazni, s a tudással rendelkező ember ismeri ennek a titkát. A bíró halálbüntetéssel sújthatja a gyilkost, ám tettéért nem hibáztatható, mert a jogszabályok alapján rendelte el az erőszakot egy másik élőlénnyel szemben. A Manu-saṁhitā, az emberiség törvénykönyve egyetért azzal, hogy a gyilkost halálra kell ítélni, mert így következő életében nem kell szenvednie a súlyos bűn miatt, amit elkövetett. Ha tehát egy király valakit kötél általi halálbüntetéssel sújt, azzal valójában jót tesz neki. Ehhez hasonlóan amikor Kṛṣṇa rendeli el a harcot, abból arra következtethetünk, hogy ez az erőszak a legfőbb igazságot szolgálja. Arjunának éppen ezért követnie kell az utasítást, és tudnia kell, hogy az az erőszak, amit Kṛṣṇáért harcolva követ el, egyáltalán nem erőszak, mert az embert, pontosabban a lelket semmilyen körülmények között nem lehet megölni. Az igazságszolgáltatás érdekében tehát megengedett az úgynevezett erőszak. Egy sebészeti műtét célja sem a beteg elpusztítása, hanem a gyógyítása. Ezért a harc, amit Arjuna Kṛṣṇa utasítását követve fog megvívni, teljes tudás birtokában történik, s így nem lehet semmilyen bűnös visszahatása.
22. VERS
vāsāṁsi jīrṇāni yathā vihāya
navāni gṛhṇāti naro 'parāṇi
tathā śarīrāṇi vihāya jīrṇāny
anyāni saṁyāti navāni dehī
vāsāṁsi—ruhák; jīrṇāni—régiek és elnyűttek; yathā—ahogyan; vihāya—feladva; navāni—új ruhákat; gṛhṇāti—elfogad; naraḥ—egy ember; aparāṇi—másokat; tathā—ugyanúgy; śarīrāṇi—testeket; vihāya—feladva; jirṇāni—öreg és hasznavehetetlen; anyāni—különböző; saṁyāti—valóban elfogadja; navāni—új öltözékeket; dehī—a megtestesült.
Ahogy az ember leveti elnyűtt ruháit, s újakat ölt magára, úgy adja fel a lélek is az öreg és hasznavehetetlen testeket, hogy újakat fogadjon el helyükbe.
MAGYARÁZAT: Az atomnyi egyéni lélek testének cseréje elfogadott tény. Még a modern tudósok is — akik nem hisznek a lélek létében, ám nem képesek magyarázatot adni a szívből származó energia eredetére — kénytelenek elismerni, hogy a test szünet nélkül változik, s ez a gyermekkortól a serdülőkoron át a felnőttkorig és az öregkorig folyamatosan megnyilvánul. Az öregség után a test egy másikra változik. Ezt egy korábbi vers (2.13) már elmagyarázta.
Az atomnyi egyéni lélek másik testbe kerülését a Felsőlélek kegye teszi lehetővé. Eleget tesz a parányi lélek kívánságainak, mint ahogyan az ember barátja vágyait teljesíti. A Védák — például a Muṇḍaka Upaniṣad és a Śvetāśvatara Upaniṣad — a lelket és a Felsőlelket két madár-baráthoz hasonlítják, akik ugyanazon a fán ülnek. Az egyik madár (az egyéni, atom nagyságú lélek) a fa gyümölcseit csipegeti, miközben a másik (Kṛṣṇa) csupán figyeli barátját. A két madár között minőség tekintetében nincs különbség, ám az egyiket elbűvöli az anyagi fa gyümölcse, míg a másik csupán szemtanúja barátja tetteinek. A tanú-madár Kṛṣṇa, a csipegető pedig Arjuna. Barátok, de az egyik közülük mester, a másik pedig szolga. Az atomnyi lélek vándorlását egyik fáról a másikra, azaz egyik testből a másikba az okozza, hogy megfeledkezik e kapcsolatról. A jīva lélek erejét megfeszítve küzd az anyagi test fáján, ám amint elfogadja a másik madarat legfelsőbb lelki tanítómestereként — ahogyan azt Arjuna tette, amikor önként meghódolt Kṛṣṇa előtt, hogy tanulhasson Tőle —, az alárendelt madárnak többé nem kell keseregnie semmi miatt. Ezt a Muṇḍaka Upaniṣad (3.1.2) és a Śvetāśvatara Upaniṣad (4.7) egyaránt megerősíti:
samāne vṛkṣe puruṣo nimagno
'nīśayā śocati muhyamānaḥ
juṣṭaṁ yadā paśyaty anyam īśam
asya mahimānam iti vīta-śokaḥ
„Noha a két madár ugyanazon a fán ül, a csipegető, aki megpróbálja élvezni a fa gyümölcseit, aggodalommal és bánattal teli. Ha azonban ez a szenvedő madár valahogyan barátja, az Úr felé fordítja az arcát, s felismeri dicsőségét, azonnal megszabadul minden aggodalomtól.” Arjuna örök barátja, Kṛṣṇa felé fordította arcát, s most Tőle tanulja a Bhagavad-gītāt. Kṛṣṇát hallgatva megértheti az Úr legfelsőbb dicsőségét, és megszabadulhat minden siránkozástól.
Az Úr itt azt tanácsolja Arjunának, hogy ne keseregjen öreg nagyatyja és tanítója testcseréje miatt. Inkább örülnie kellene, hogy igazságos harcban öli meg testüket, s így azonnal megtisztulhatnak a különféle testi cselekedetek valamennyi visszahatásától. Aki életét áldozza az áldozati oltáron, vagyis az igaz csatában, az azonnal megtisztul a testi visszahatásoktól, s egy magasabb rendű létbe emelkedik. Arjunának tehát semmi oka sem volt a kesergésre.
23. VERS
nainaṁ chindanti śastrāṇi nainaṁ dahati pāvakaḥ
na cainaṁ kledayanty āpo na śoṣayati mārutaḥ
na—sohasem; enam—ezt a lelket; chindanti—darabokra vágják; śastrāṇi—fegyverek; na—sohasem; enam—ezt a lelket; dahati—megégeti; pāvakaḥ—tűz; na—sohasem; ca—szintén; enam—ezt a lelket; kledayanti—nedvesíti; āpaḥ—víz; na—sohasem; śoṣayati—felszárítja; mārutaḥ—szél.
A lelket semmilyen fegyver nem képes feldarabolni. Tűz nem égetheti, víz nem nedvesítheti, és szél sem száríthatja.
MAGYARÁZAT: A lelket egyetlen fegyver — sem kard, sem tűzfegyver, sem esőfegyver, sem tornádófegyver stb. — nem pusztíthatja el. Láthatjuk, hogy a modern tűzfegyverek mellett valaha számtalan más, földből, vízből, levegőből, éterből és egyéb anyagokból készült fegyver létezett. Még napjaink nukleáris fegyverei is tűzfegyvereknek számítanak, ám hajdanában sok más fegyver is volt, melyeket különféle anyagi elemekből készítettek. A tűzfegyvereket a vízfegyverekkel hárították el, amelyek a modern tudomány számára ismeretlenek. Manapság a tudósok a tornádófegyverekről sem tudnak. Azonban bármit is találjon fel a tudomány, a lelket soha nem lehet feldarabolni, és megsemmisíteni sem tudja semmilyen fegyver.
A māyāvādīk nem tudják megmagyarázni, hogyan jött létre az egyéni lélek pusztán a tudatlanság miatt, és ennek következtében hogyan borította be az illuzórikus energia. Az sem történhetett meg soha, hogy az egyéni lelket kivágják az eredeti Legfelsőbb Lélekből, hiszen az egyéni lelkek a Legfelsőbb Lélektől örökké elkülönült részek. Örökké (sanātana) atomnyi egyéni lelkek, ezért nagyon könnyen az illuzórikus energia hatása alá kerülnek, távol kerülve a Legfelsőbb Úrtól, ahogyan a lángokból kipattanva a szikrák is kialszanak, noha minőségileg nem különböznek a tűztől. A Varāha Purāṇa az élőlényekről mint a Legfelsőbb elkülönült szerves részeiről ír. A Bhagavad-gītā szerint szintén ez az örök jellemzőjük. Így tehát az élőlény még azután is különálló azonosság marad, hogy megszabadult az illúziótól, ahogyan azt az Úr Arjunának átadott tanításaiból megtudhatjuk. Arjuna a Kṛṣṇától kapott tudás következtében felszabadult, ám sohasem vált eggyé Vele.
24. VERS
acchedyo 'yam adāhyo 'yam akledyo 'śoṣya eva ca
nityaḥ sarva-gataḥ sthāṇur acalo 'yaṁ sanātanaḥ
acchedyaḥ—törhetetlen; ayam—ez a lélek; adāhyaḥ—éghetetlen; ayam—ez a lélek; akledyaḥ—feloldhatatlan; aśoṣyaḥ—nem lehet felszárítani; eva—minden bizonnyal; ca—és; nityaḥ—örökkévaló; sarva-gataḥ—mindent átható; sthāṇuḥ—állandó; acalaḥ—megingathatatlan; ayam—ez a lélek; sanātanaḥ—örökké ugyanaz.
Az egyéni lélek törhetetlen, feloldhatatlan, és sem megégetni, sem felszárítani nem lehet. Örökkévaló, mindenhol jelen van, változatlan, rendíthetetlen és örökké ugyanaz.
MAGYARÁZAT: A parányi lélek e tulajdonságai mind határozottan bizonyítják, hogy az egyéni lélek örökké a lelki egész atomnyi részecskéje, s az is marad mindig, változatlanul. A monizmus elméletét ebben az esetben nagyon nehéz lenne alkalmazni, mert az egyéni lélek sohasem válik homogén egységgé a lelki egésszel. Miután megszabadul az anyagi szennyeződéstől, az atomnyi lélek — ha arra vágyik — az Istenség Legfelsőbb Személyiségének ragyogó sugárzásába kerülhet mint lélekszikra, a bölcs lelkek azonban a lelki bolygókra mennek, hogy ott az Istenség Személyisége társaságát élvezhessék.
A sarva-gataḥ („mindent átható”) szó fontos, hiszen semmi kétség nem férhet hozzá, hogy az élőlények mindenhol jelen vannak Isten teremtésében. Ott vannak a szárazföldön, a vízben, a levegőben, a föld mélyén, sőt a tűzben is. Az az elképzelés, hogy a tűzben az élőlény elpusztul, elfogadhatatlan, hiszen ebből a versből félreérthetetlenül kiderül, hogy a lelket a tűz nem égetheti meg. Éppen ezért még a Napon is kétségtelenül élnek élőlények, az ottani élethez alkalmazkodó testben. Ha Nap egy lakatlan bolygó volna, a sarva-gata — „mindenhol élő” — szónak semmi értelme nem lenne.
25. VERS
avyakto 'yam acintyo 'yam avikāryo 'yam ucyate
tasmād evaṁ viditvainaṁ nānuśocitum arhasi
avyaktaḥ—láthatatlan; ayam—ez a lélek; acintyaḥ—felfoghatatlan; ayam—ez a lélek; avikāryaḥ—változatlan; ayam—ez a lélek; ucyate—úgy mondják; tasmāt—ezért; evam—így; viditvā—jól tudván; enam—ez a lélek; na—nem; anuśocitum—keseregni; arhasi—érdemes.
Úgy mondják, hogy a lélek láthatatlan, felfoghatatlan és változhatatlan. Ezt tudván nem szabad bánkódnod a test miatt.
MAGYARÁZAT: Ahogyan korábban már elmondtuk, a lélek anyagi számításaink alapján olyan parányi, hogy még a legfinomabb mikroszkóppal sem lehet látni, ezért hát láthatatlan. A lélek létezését senki sem képes tapasztalati úton bizonyítani. A śruti, a védikus bölcselet bizonyítékára kell hallgatnunk. Ezt az igazságot el kell fogadnunk, mert a lélek létéről — noha érzékelhető tény — semmilyen más forrásból nem szerezhetünk tudomást. Számtalan olyan dolog van, amit pusztán egy felsőbb, hiteles tekintélyre támaszkodva kell elfogadnunk. Senki sem tagadhatja apja létezését, ha arról anyja beszél, aki ebben az esetben szavahihető forrás. Egyedül anyánk szavainak hihetünk, ha apánk kilétére vagyunk kíváncsiak — nincs más módja, hogy tudomást szerezzünk róla. Ehhez hasonlóan a lélek létezéséről sem tehetünk szert tudásra más úton, csakis a Védák tanulmányozásával. A lélek tehát az emberi tapasztalat számára felfoghatatlan. A lélek maga a tudat, és tudatos — ezt szintén a Védák jelentik ki, s nekünk el kell fogadnunk. A testtel ellentétben a lélek nem változik. Örökké változatlan, s így örökké parányi marad a határtalan Legfelsőbb Lélekhez viszonyítva. A Legfelsőbb Lélek határtalan, az atomnyi lélek pedig végtelenül parányi. Éppen ezért a végtelenül parányi lélek — mivel változatlan — sohasem válik egyenlővé a határtalan lélekkel, az Istenség Legfelsőbb Személyiségével. Ezt a nézetet a Védák több formában ismétlik el, hogy megerősítsék a lélek fogalmának biztos meghatározását. Az ismétlésre szükség van ahhoz, hogy alaposan és helyesen értsük meg ezt a témát.
26. VERS
atha cainaṁ nitya-jātaṁ nityaṁ vā manyase mṛtam
tathāpi tvaṁ mahā-bāho nainaṁ śocitum arhasi
atha—ha azonban; ca—szintén; enam—ez a lélek; nitya-jātam—mindig megszületik; nityam—örökre; vā—vagy; manyase—úgy gondolod; mṛtam—halott; tathā api—mégis; tvam—te; mahā-bāho—óh, erős karú; na—soha; enam—a lélekért; śocitum—búsulni; arhasi—érdemes.
Még ha azt hiszed, hogy a lélek [vagy az élet jele] szüntelenül megszületik és örökké meghal, akkor sincs okod a bánkódásra, óh, erős karú!
MAGYARÁZAT: A filozófusoknak mindig is létezett egy olyan rétege, akik a buddhistákhoz hasonlóan nem hisznek benne, hogy a testen túl a lélek különállóan létezik. Láthatjuk, hogy ilyen filozófusok már akkor is voltak, amikor az Úr Kṛṣṇa elbeszélte a Bhagavad-gītāt. Lokāyatikáknak és vaibhāṣikáknak nevezték őket. Nézeteik szerint az életjelenségek akkor nyilvánulnak meg, amikor az anyag kombinációja egy bizonyos érettségi fokot elér. Napjaink materialista tudósai és filozófusai hasonlóképpen gondolkodnak. Szerintük a test az anyagi elemek kombinációja, s a fizikai és kémiai elemek kölcsönhatása következtében egy adott szinten megnyilvánulnak az életjelenségek. Az antropológia tudománya erre a filozófiára épül. Manapság számtalan álvallás — melyek egyre divatosabbá válnak Amerikában — vallja ezt a nézetet, a nihilista, minden odaadást mellőző buddhista vallások filozófiájával együtt.
Arjunának még akkor sem lenne oka a búslakodásra, ha a vaibhāṣika filozófiának megfelelően nem hinne a lélek létezésében. Senki sem kesereg egy halom kémiai anyag elvesztésén, és senki sem hagyja abba emiatt előírt kötelessége végzését. A modern tudományban és a tudományos hadviselésben sok-sok tonna vegyszer vész kárba az ellenség legyőzése érdekében. A vaibhāṣika filozófia szerint az úgynevezett lélek vagy ātmā megsemmisül a test halálával. Így tehát, akár elfogadja Arjuna a védikus következtetést, miszerint létezik egy atomnyi lélek, akár nem hisz a lélek létezésében, egyik esetben sincsen oka szomorúságra. A fenti elmélet szerint semmi értelme a halál felett keseregni, hiszen számtalan élőlény keletkezik az anyagból és hal meg minden pillanatban. Ha a lélek nem születik újjá, akkor Arjunának nincs miért félnie a bűnös visszahatásoktól, melyek nagyatyja és tanára meggyilkolásából származnának. Kṛṣṇa ugyanakkor nem fogadta el a védikus bölcseletet figyelmen kívül hagyó vaibhāṣikák filozófiáját, s gúnyosan mahā-bāhunak, erős karúnak szólítja Arjunát, aki kṣatriya volt, a védikus kultúra részese, s így illő volt betartania a védikus elveket.
27. VERS
jātasya hi dhruvo mṛtyur dhruvaṁ janma mṛtasya ca
tasmād aparihārye 'rthe na tvaṁ śocitum arhasi
jātasya—annak, aki megszületett; hi—minden bizonnyal; dhruvaḥ—tény; mṛtyuḥ—halál; dhruvam—szintén tény; janma—születés; mṛtasya—a halottnak; ca—szintén; tasmāt—ezért; aparihārye—annak, ami elkerülhetetlen; arthe—erre vonatkozóan; na—ne; tvam—te; śocitum—keseregj; arhasi—érdemes.
A megszületett számára biztos a halál, s halála után újra megszületik kétségtelenül. Ezért hát nem szabad keseregned kötelességed elkerülhetetlen végrehajtása közben!
MAGYARÁZAT: Az embernek életében véghezvitt tettei alapján kell újra megszületnie, s ha tevékenységeinek egy adott sorát elvégezte, meg kell halnia, hogy aztán újra megszülessen. Így vándorol megállás nélkül a születés és halál körforgásában, s nem szabadulhat belőle. A születés és halál e körforgása azonban nem jogosít fel a fölösleges gyilkolásra, mészárlásra és háborúskodásra. Az erőszak és a háború ugyanakkor elkerülhetetlen az emberi társadalomban, a törvény és a rend fenntartása érdekében.
A kurukṣetrai csata a Legfelsőbb akarata volt, s így nem lehetett elkerülni. Egy kṣatriyának kötelessége, hogy az igaz ügyért harcoljon. Miért kellene Arjunának félnie rokonai halálától, vagy miért kellene sajnálkoznia emiatt, ha saját kötelességének tesz eleget? Nem volt méltó hozzá, hogy megszegje a törvényt, s hogy ezzel bűnös tettek visszahatását vonja magára, amitől annyira félt. Rokonai halálát nem akadályozhatná meg kijelölt kötelessége végrehajtásának elmulasztásával, s a cselekedetek helytelen útját választva csak mélyre süllyedne.
28. VERS
avyaktādīni bhūtāni vyakta-madhyāni bhārata
avyakta-nidhanāny eva tatra kā paridevanā
avyakta-ādīni—kezdetben megnyilvánulatlan; bhūtāni—minden teremtett; vyakta—megnyilvánult; madhyāni—a közbeeső időben; bhārata—óh, Bharata leszármazottja; avyakta—megnyilvánulatlan; nidhanāni—amikor megsemmisül; eva—ez így van; tatra—ezért; kā—mi; paridevanā—bánat.
Kezdetben minden teremtett lény megnyilvánulatlan, középső szakaszában megnyilvánul, majd a megsemmisüléskor újra megnyilvánulatlan lesz. Mi okod hát a kesergésre?
MAGYARÁZAT: Kétféle filozófus van: az egyik hisz a lélek létezésében, a másik nem, ám egyiknek sincs miért keseregnie. Azokat, akik nem hisznek a lélekben, a védikus bölcsesség hívei ateistáknak nevezik. Sajnálkozásra azonban még akkor sincs okunk, ha pusztán a vita kedvéért elfogadjuk az ateista elméletet. A lélek különálló lététől függetlenül az anyagi elemek a teremtés előtt megnyilvánulatlan állapotban vannak, s e finom fizikai, megnyilvánulatlan állapotból nyilvánulnak meg, ahogyan az éterből megnyilvánul a levegő, a levegőből a tűz, a tűzből a víz, a vízből pedig a föld. A föld számtalan megnyilvánulás forrása. Nézzünk meg példaként egy nagy felhőkarcolót, ami szintén a földből jön létre. Miután romba dől, a megnyilvánultból ismét megnyilvánulatlan lesz, s a végső szinten atomokként létezik tovább. Az energiamegmaradás törvénye továbbra is érvényes, a különbség csupán annyi, hogy a dolgok idővel megnyilvánulnak, majd ismét megnyilvánulatlan állapotba kerülnek. Miért kellene hát siránkoznunk bármelyik állapot miatt? Semmi sem vész el, még akkor sem, ha megnyilvánulatlanná válik. Kezdetben és a végső szinten minden elem megnyilvánulatlan, s csak a középső stádiumban nyilvánul meg, ez azonban nem jelent igazi, lényeges különbséget.
Ha elfogadjuk a Bhagavad-gītāban közzétett védikus végkövetkeztetést, miszerint az anyagi testek idővel mind megsemmisülnek (antavanta ime dehāḥ), ellenben a lélek örök (nityasyoktāḥ śarīriṇaḥ), akkor mindig emlékeznünk kell arra, hogy a test olyan, mint egy ruha. Miért keseregnénk azon, hogy másik ruhát öltünk magukra? Az anyagi testnek nincs valóságos léte az örök lélekhez viszonyítva. Olyan ez, mint egy álom. Álmunkban repülhetünk az égen, vagy királyként egy hintóban ülhetünk, ám amikor felébredünk, láthatjuk, hogy sem az égen nem vagyunk, sem hintóban nem ülünk. A védikus bölcsesség annak alapján, hogy az anyagi test nem létezik, az önmegvalósításra biztat. Akár hiszünk tehát a lélek létezésében, akár nem, egyik esetben sincs okunk szomorkodni a test elvesztése miatt.
29. VERS
āścarya-vat paśyati kaścid enam
āścarya-vad vadati tathaiva cānyaḥ
āścarya-vac cainam anyaḥ śṛṇoti
śrutvāpy enaṁ veda na caiva kaścit
āścarya-vat—csodálatosnak; paśyati—látja; kaścit—valaki; enam—ezt a lelket; āścarya-vat—csodálatosként; vadati—beszél róla; tathā—így; eva—bizonyára; ca—szintén; anyaḥ—másik; āścarya-vat—hasonlóan csodálatos; ca—szintén; enam—ezt a lelket; anyaḥ—másik; śṛṇoti—hall róla; śrutvā—hallott róla; api—még; enam—ezt a lelket; veda—tudja; na—soha; ca—és; eva—bizonyára; kaścit—valaki.
A lelket az egyik csodálatosnak látja, a másik olyannak írja le, a harmadik azt hallja róla, hogy csodálatra méltó, míg mások egyáltalán nem értik még azután sem, hogy hallottak róla.
MAGYARÁZAT: A Gītopaniṣad többnyire az Upaniṣadok elveire épül, ezért nem meglepő, hogy hasonló verssel találkozunk a Kaṭha Upaniṣadban (1.2.7) is:
śravaṇayāpi bahubhir yo na labhyaḥ
śṛṇvanto 'pi bahavo yaṁ na vidyuḥ
āścaryo vaktā kuśalo 'sya labdhā
āścaryo 'sya jñātā kuśalānuśiṣṭaḥ
Az a tény, hogy az atomnyi lélek jelen van egy hatalmas állat testében éppúgy, mint egy gigantikus banyanfáéban és a mikrobákéban, amelyekből egy köbcentiméternyi területen millió és millió található, kétségkívül nagyon csodálatos. A csekély tudással rendelkező emberek és azok, akik nem végeznek lemondásokat, nem érthetik meg az egyéni, atom nagyságú lélekszikra csodáit, annak ellenére sem, hogy a tudás leghitelesebb szaktekintélye magyarázza el nekik, aki még Brahmāt, az univerzum első élőlényét is tanította. A durva materialista felfogásnak köszönhetően napjainkban a legtöbb ember el sem tudja képzelni, hogyan képes e parányi részecske olyan hatalmassá, s emellett olyan kicsinnyé is válni. Így aztán az emberek csodálatosnak tekintik a lelket, ha megismerik természetét vagy hallanak róla. Az anyagi energia illúziójának hatása alatt olyannyira elmerülnek az érzékkielégítésben, hogy aligha van idejük az önvaló megértésére, noha tény, hogy enélkül a létért folytatott küzdelem során minden próbálkozásuk kudarcba fullad. Valószínűleg még azt sem tudják, hogy az embernek gondolnia kell a lélekre is, és így véget kell vetnie az anyagi szenvedésnek.
Azok, akik hallani akarnak a lélekről, talán eljárnak előadásokra és megfelelő társasággal tartanak kapcsolatot, de tudatlanságuk következtében gyakran tévúton járnak, amikor azt hiszik, hogy a Felsőlélek és az atomnyi lélek egy, s nagyságuk sem különböző. Nagyon ritka az olyan ember, aki tökéletesen megérti a Felsőlélek és az atomnyi lélek helyzetét, szerepüket, egymáshoz fűződő viszonyukat s a többi kisebb-nagyobb részletet. S még ritkább az olyan, aki valóban hasznosan alkalmazza a lélekről szóló tudást, s aki képes különböző szemszögekből leírást adni a lélek természetéről. Ha valakinek mégis sikerül megértenie a lelket, élete sikeressé válik.
Az önvaló megértésének legkönnyebb módja az, ha elfogadjuk a legfelsőbb hiteles forrás, az Úr Kṛṣṇa tanítását a Bhagavad-gītāban, anélkül hogy más elméletek megtévesztenének bennünket. Ezenkívül sok előző vagy jelen életbeli vezeklés és áldozat is szükséges ahhoz, hogy Kṛṣṇát az Istenség Legfelsőbb Személyiségeként fogadjuk el. Ez a felismerés azonban csakis egy tiszta bhakta indokolatlan kegyéből lehetséges, sehogyan másképp.
30. VERS
dehī nityam avadhyo 'yaṁ dehe sarvasya bhārata
tasmāt sarvāṇi bhūtāni na tvaṁ śocitum arhasi
dehī—az anyagi test birtokosa; nityam—örökké; avadhyaḥ—elpusztíthatatlan; ayam—ez a lélek; dehe—a testben; sarvasya—mindenkinek; bhārata—óh, Bharata leszármazottja; tasmāt—ezért; sarvāṇi—minden; bhūtāni—élőlények (a megszületettek); na—soha; tvam—te magad; śocitum—búsulni; arhasi—érdemes.
Óh, Bharata leszármazottja, egy élőlényért sem kell bánkódnod, hiszen a testben lakozót sohasem lehet elpusztítani!
MAGYARÁZAT: Az Úr ezzel fejezi be a soha meg nem változó lélekről szóló tanítását. Miközben sokféleképpen jellemzi a halhatatlan lelket, az Úr Kṛṣṇa megalapozza, hogy a lélek halhatatlan, míg a test ideiglenes. Arjunának éppen ezért kṣatriya lévén nem szabad hátat fordítania kötelességének csupán azért, mert attól fél, hogy nagyatyja és tanára — Bhīṣma és Droṇa — elesnek a csatában. Śrī Kṛṣṇára mint hiteles forrásra támaszkodva az embernek el kell hinnie, hogy a lélek létezik, s különbözik az anyagi testtől. Nem szabad azt gondolnia, hogy nincs lélek, vagy hogy az életjelenségek a kémiai anyagok kölcsönhatása következtében, az anyag fejlődésének bizonyos szintjén nyilvánulnak meg. A lélek halhatatlan, ám ez senkit nem jogosít fel az erőszakra. Egyedül háború esetén lehet erőszakhoz folyamodni, amikor valóban szükség van rá, s ezt az Úr jóváhagyása alapján, s nem az emberi szeszélyre hallgatva kell megítélni.
31. VERS
sva-dharmam api cāvekṣya na vikampitum arhasi
dharmyād dhi yuddhāc chreyo 'nyat kṣatriyasya na vidyate
sva-dharmam—az emberre vonatkozó vallásos elvek; api—is; ca—valóban; avekṣya—figyelembe véve; na—sohasem; vikampitum—vonakodni; arhasi—érdemes; dharmyāt—a vallásos elvekért; hi—valóban; yuddhāt—mint a harc; śreyaḥ—jobb elfoglaltság; anyat—bármi más; kṣatriyasya—egy kṣatriyának; na—nem; vidyate—létezik.
Kṣatriya kötelességedet figyelembe véve tudnod kell, hogy nincs számodra jobb elfoglaltság, mint harcolni a vallásos elvekért. Nincs tehát szükség a tétovázásra.
MAGYARÁZAT: A társadalom négy rendje közül a második tagjai a kṣatriyák, akik a megfelelő irányításért felelősek. A kṣat szó jelentése „bánt”. Azt tehát, aki megvéd a bajtól, kṣatriyának nevezik (trāyate — védelmet nyújtani). A kṣatriyák az erdőben gyakorolják az ölést. Hajdanán egy szál karddal a kezükben szembeszálltak a tigrissel, megküzdöttek vele, s a legyőzött állatot aztán nagy pompával elhamvasztották. Jaipur állam kṣatriya királyai mind a mai napig követik e hagyományt. A kṣatriyákat főleg párbajra és ölésre tanítják, mert a vallásos erőszakra néha szükség van. Nekik éppen ezért sohasem szabad a sannyāsa, vagyis a lemondás rendjébe lépniük. Az erőszakmentesség lehet jó politikai fogás, de sohasem lehet alapvető tényező vagy elv. A vallásos törvénykönyvekben ez áll:
āhaveṣu mitho 'nyonyaṁ jighāṁsanto mahī-kṣitaḥ
yuddhamānāḥ paraṁ śaktyā svargaṁ yānty aparāṅ-mukhāḥ
yajñeṣu paśavo brahman hanyante satataṁ dvijaiḥ
saṁskṛtāḥ kila mantraiś ca te 'pi svargam avāpnuvan
„Az a király vagy kṣatriya, aki a csatatéren a rá irigykedő király ellen harcol, méltó arra, hogy halála után a mennyei bolygókra kerüljön, ahogyan az áldozati tűzben állatot feláldozó brāhmaṇa is oda jut.” Ezért a csatában, a vallásos elvek érdekében történt ölés, valamint az állatok feláldozása az áldozati tűzben semmiképpen nem tekinthető erőszakos cselekedetnek, mert a vallásos elvek, amelyek érdekében végrehajtják ezeket, mindenkire áldást hoznak. A feláldozott állat azonnal emberi testet kap, anélkül hogy keresztül kellene mennie a fokozatos fejlődési folyamaton, egyik testből a másikba kerülve, s az áldozatot végrehajtó brāhmaṇákhoz hasonlóan a csatatéren elesett kṣatriyák is a felsőbb bolygókra jutnak.
Kétféle sva-dharma, azaz egyéni kötelesség van. Amíg az ember el nem jut a felszabadulás szintjére, ennek elérése érdekében a teste alapján meghatározott kötelességeknek kell eleget tennie, a vallásos elvekkel összhangban. Felszabadulása után sva-dharmája, sajátos kötelessége lelkivé válik, s nem az anyagi testhez kapcsolódik. A testet figyelembe vevő életfelfogásban a brāhmaṇákra és a kṣatriyákra sajátos kötelességek hárulnak, melyeket nem kerülhetnek ki. Ahogyan a negyedik fejezetből majd kiderül, a sva-dharmát az Úr Kṛṣṇa rendelte el. Testi síkon e sva-dharmát varṇāśrama-dharmának nevezik, s ez az egyik lépcsőfok a lelki megvalósítás felé vezető úton. Az emberi civilizáció a varṇāśrama-dharma szintjén kezdődik, azon a szinten, amikor az ember sajátos kötelességét az határozza meg, milyen természeti kötőerők hatnak a testére, melyet kapott. Ha adott kötelességét minden területen a felsőbb tekintélyek utasításainak megfelelően hajtja végre, egy magasabb szintű létbe emelkedhet.
32. VERS
yadṛcchayā copapannaṁ svarga-dvāram apāvṛtam
sukhinaḥ kṣatriyāḥ pārtha labhante yuddham īdṛśam
yadṛcchayā—magától; ca—szintén; upapannam—érkezett; svarga—a mennyei bolygóknak; dvāram—ajtó; apāvṛtam—szélesre tárt; sukhinaḥ—nagyon boldogok; kṣatriyāḥ—a királyi rend tagjai; pārtha—óh, Pṛthā fia; labhante—elérik; yuddham—háború; īdṛśam—mint amilyen ez.
Óh, Pārtha! Boldogok a kṣatriyák, akiknek ilyen váratlan lehetőségeik kínálkoznak a harcra, megnyitván számukra a mennyei bolygók kapuját.
MAGYARÁZAT: Az Úr Kṛṣṇa, a világ legfelsőbb tanítója elítéli Arjuna magatartását, aki azt mondta: „Nem látok semmi jót a harcban. Csupán örökké tartó pokoli léthez vezet majd.” Arjuna szavai egyedül tudatlanságának tudhatók be. Nem akart erőszakot alkalmazni a reá kiszabott kötelesség végrehajtása során, ám egy kṣatriya részéről meglehetősen ostoba filozófia a csatatéren az erőszakmentességet választani. A Parāśara-smṛtiben, a vallásos szabályok könyvében — melyet a nagy bölcs Parāśara, Vyāsadeva apja írt — ez áll:
kṣatriyo hi prajā rakṣan śastra-pāṇiḥ pradaṇḍayan
nirjitya para-sainyādi kṣitiṁ dharmeṇa pālayet
„A kṣatriya kötelessége, hogy megvédelmezze a népet minden bajtól, s ezért adott esetben erőszakhoz kell folyamodnia a törvény és a rend fenntartása érdekében. Le kell tehát győznie az ellenséges királyok katonáit, s így a vallásos elvek szerint kell kormányoznia a világot.”
Arjunának semmilyen szempontból nem volt oka rá, hogy megtagadja a harcot. Ha legyőzi ellenségeit, királyi örömök várják, ha pedig elesik a csatában, a felsőbb bolygókra emelkedik, melynek kapui tárva-nyitva állnak előtte. A harc tehát mindkét esetben áldására válna.
33. VERS
atha cet tvam imaṁ dharmyaṁ saṅgrāmaṁ na kariṣyasi
tataḥ sva-dharmaṁ kīrtiṁ ca hitvā pāpam avāpsyasi
atha—ezért; cet—ha; tvam—te; imam—ezt; dharmyam—mint vallásos kötelességet; saṅgrāmam—a harcot; na—nem; kariṣyasi—végrehajtod; tataḥ—akkor; sva-dharmam—vallásos kötelességedet; kīrtim—hírnevedet; ca—is; hitvā—elveszítve; pāpam—bűnös visszahatást; avāpsyasi—fogsz nyerni.
Ha azonban nem hajtod végre vallásos kötelességedet s nem harcolsz, akkor feladatod elhanyagolásával minden bizonnyal bűnt követsz el, s így búcsút mondhatsz harcosi hírnevednek.
MAGYARÁZAT: Arjuna híres harcos volt, s hírnevére azzal tett szert, hogy számtalan hatalmas félistennel megküzdött, még az Úr Śivával is. Az Úr Śivának, aki vadásznak öltözve jelent meg előtte, nagy örömet okozott Arjuna harca és győzelme, s jutalmul megajándékozta a pāśupata-astra nevű fegyverrel. Mindenki tudta, hogy Arjuna kiváló harcos. Még mestere, Droṇācārya is megáldotta, s egy különleges fegyvert ajándékozott neki, amivel még őt is megölhette. Számos fölötte álló, elismert szaktekintély — beleértve fogadott apját, Indrát is, a mennyei bolygók királyát — részesítette katonai kitüntetésben. Ha azonban feladta volna a csatát, akkor nemcsak előírt kṣatriya kötelességének nem tett volna eleget, hanem hírét és dicsőségét is elveszítette volna, s ezzel csupán azt az utat nyitotta volna meg maga előtt, ami egyenesen a pokolba vezet. Más szóval nem a harc, hanem a meghátrálás juttatta volna a pokolba.
34. VERS
akīrtiṁ cāpi bhūtāni kathayiṣyanti te 'vyayām
sambhāvitasya cākīrtir maraṇād atiricyate
akīrtim—szégyen; ca—is; api—ezenkívül; bhūtāni—mindenki; kathayiṣyanti—beszélni fognak; te—rólad; avyayām—örökre; sambhāvitasya—egy tiszteletreméltó ember számára; ca—is; akīrtiḥ—a rossz hír; maraṇāt—a halálnál; atiricyate—több lesz.
Az emberek szégyenedről beszélnek majd, s egy tiszteletreméltó ember számára a szégyen még a halálnál is rosszabb.
MAGYARÁZAT: Az Úr Kṛṣṇa filozófusként és barátként most kimondja végső ítéletét a harcot megtagadó Arjuna felett: „Arjuna! Ha elhagyod a csatateret még azelőtt, hogy a csata elkezdődne, az emberek gyávának fognak bélyegezni. Ha pedig úgy gondolkozol, hogy nem törődsz az emberek gúnyolódásával, s elmenekülsz a csatatérről, hogy mentsd az életed, akkor véleményem szerint jobb, ha meghalsz a csatában. Egy tiszteletre méltó ember számára, mint amilyen te vagy, a szégyen rosszabb a halálnál. Nem szabad hát elmenekülnöd csupán azért, mert félted az életed! Jobb, ha a csatában esel el, mert az megment a szégyentől, amit a barátságommal való visszaélés jelent, s társadalmi tekintélyedet sem veszíted el.”
Az Úr végső szava tehát az, hogy Arjuna inkább haljon meg az ütközetben, mintsem hogy meghátráljon.
35. VERS
bhayād raṇād uparataṁ maṁsyante tvāṁ mahā-rathāḥ
yeṣāṁ ca tvaṁ bahu-mato bhūtvā yāsyasi lāghavam
bhayāt—félelemből; raṇāt—a csatatérről; uparatam—abbahagyott; maṁsyante—gondolnak majd; tvām—téged; mahā-rathāḥ—a nagy tábornokok; yeṣām—akiknek; ca—is; tvam—téged; bahu-mataḥ—nagy becsben; bhūtvā—volt; yāsyasi—menni fogsz; lāghavam—csökken az értéke.
A hatalmas hadvezérek, akik oly nagyra tartották neved és dicsőséged, azt fogják hinni, hogy puszta félelemből hagytad el a csatateret, s így jelentéktelen személyiségnek tekintenek majd.
MAGYARÁZAT: Az Úr Kṛṣṇa így folytatja szavait, miközben Arjunának kifejti véleményét: „Ne hidd, hogy a nagy hadvezérek, Duryodhana, Karṇa és a többiek arra gondolnak majd, hogy a fivéreid és nagyatyád iránti részvét miatt hagyod el a csatamezőt. Azt fogják hinni, azért menekülsz, mert félted az életed, s irántad érzett nagyrabecsülésük szertefoszlik.”
36. VERS
avācya-vādāṁś ca bahūn vadiṣyanti tavāhitāḥ
nindantas tava sāmarthyaṁ tato duḥkhataraṁ nu kim
avācya—barátságtalan; vādān—hazug szavakat; ca—is; bahūn—sokat; vadiṣyanti—mondani fogják; tava—tiéd; ahitāḥ—ellenségek; nindantaḥ—miközben becsmérelnek; tava—tiéd; sāmarthyam—képesség; tataḥ—mint az; duḥkha-taram—fájdalmasabb; nu—természetesen; kim—mi lehet.
Ellenségeid bántó szavakkal fognak illetni, s gúnyt űznek majd tehetségedből. Mi lehetne ennél fájdalmasabb számodra?
MAGYARÁZAT: Az Úr Kṛṣṇát először meglepte, hogy Arjuna váratlanul a könyörületesség ürügyével hozakodik elő, s elmondta neki, hogy együttérzése nem méltó az āryanokhoz. Most szavaival alátámasztja korábbi kijelentéseit, melyek Arjuna úgynevezett „szánalma” ellen szóltak.
37. VERS
hato vā prāpsyasi svargaṁ jitvā vā bhokṣyase mahīm
tasmād uttiṣṭha kaunteya yuddhāya kṛta-niścayaḥ
hataḥ—megölve; vā—vagy; prāpsyasi—nyersz; svargam—mennyei birodalmat; jitvā—a győzelemmel; vā—vagy; bhokṣyase—élvezed; mahīm—a világot; tasmāt—ezért; uttiṣṭha—kelj fel; kaunteya—óh, Kuntī fia; yuddhāya—harcolni; kṛta—elszánt; niścayaḥ—bizonyosságban.
Óh, Kuntī fia! Vagy megölnek a csatamezőn, s a mennyei bolygókra kerülsz, vagy pedig győzelmet aratsz, s a földi királyságot élvezed. Légy hát elszánt, s harcra fel!
MAGYARÁZAT: Még ha nem is volt biztos számára a győzelem, Arjunának harcolnia kellett, hiszen még ha megölik, akkor is a mennyei bolygókra kerül.
38. VERS
sukha-duḥkhe same kṛtvā lābhālābhau jayājayau
tato yuddhāya yujyasva naivaṁ pāpam avāpsyasi
sukha—boldogság; duḥkhe—és nyomorúság; same—egyenlően; kṛtvā—így téve; lābha-alābhau—nyereség és veszteség; jaya-ajayau—győzelem és vereség; tataḥ—ezután; yuddhāya—a harc kedvéért; yujyasva—végezd (harcolj); na—sohasem; evam—ily módon; pāpam—bűnös visszahatást; avāpsyasi—szerezni fogsz.
Harcolj a harc kedvéért, s ne gondolj boldogságra vagy szomorúságra, nyereségre vagy veszteségre, győzelemre vagy vereségre! Így cselekedvén sohasem követsz el bűnt.
MAGYARÁZAT: Az Úr Kṛṣṇa most egyenesen megmondja Arjunának, hogy a harc kedvéért kell harcolnia, mert Ő akarja a csatát. A Kṛṣṇa-tudatban cselekvő nem törődik boldogsággal vagy boldogtalansággal, nyereséggel vagy veszteséggel, győzelemmel vagy vereséggel. Az a tudat, amikor mindent Kṛṣṇa érdekében teszünk, transzcendentális, s így az anyagi tettek nem járnak semmilyen visszahatással. Aki saját érzékkielégítéséért cselekszik — akár a jóság, akár a szenvedély kötőerejében —, az jó vagy rossz visszahatásoknak teszi ki magát. Ám aki teljesen átadta magát a Kṛṣṇa-tudatú tetteknek, az a közönséges tetteket végrehajtó emberrel szemben már nem tartozik kötelességgel senki felé, s nem is adósa senkinek. Az írásokban ez áll:
devarṣi-bhūtāpta-nṛṇāṁ pit˛ṇāṁ
na kiṅkaro nāyam ṛṇī ca rājan
sarvātmanā yaḥ śaraṇaṁ śaraṇyaṁ
gato mukundaṁ parihṛtya kartam
„Aki teljesen meghódolt Kṛṣṇának, Mukundának, s aki minden más kötelezettségről lemondott, az nem tartozik senkinek, és kötelességei sincsenek sem a félistenekkel, sem a bölcsekkel, sem a közönséges emberekkel, sem a hozzátartozóival, sem az emberiséggel, sem az ősatyákkal szemben.” (Bhāg. 11.5.41). Erre céloz Kṛṣṇa burkoltan Arjunának ebben a versben, s a következő versek még világosabban megmagyarázzák ezt.
39. VERS
eṣā te 'bhihitā sāṅkhye buddhir yoge tv imāṁ śṛṇu
buddhyā yukto yayā pārtha karma-bandhaṁ prahāsyasi
eṣā—mindez; te—neked; abhihitā—leírva; sāṅkhye—elemző tanulmányozás során; buddhiḥ—értelem; yoge—a tettek gyümölcsére nem vágyva cselekedni; tu—de; imām—ezt; śṛṇu—halld hát; buddhyā—értelem által; yuktaḥ—összekapcsolt; yayā—amivel; pārtha—óh, Pṛthā fia; karma-bandham—a visszahatás köteléke; prahāsyasi—megszabadulhatsz tőle.
Eddig az elemző tanulmányozás segítségével írtam le neked e tudást. Halld most, ahogy a tettek gyümölcseire nem vágyó cselekvés alapján magyarázom el! Óh, Pṛthā fia! Ha ilyen tudás birtokában cselekszel, megszabadulhatsz a munka bilincseitől.
MAGYARÁZAT: A Nirukti, a védikus értelmező szótár szerint a saṅkhyā a dolgok részletes leírását jelenti, a sāṅkhya pedig arra a filozófiára utal, amely a lélek igazi természetét írja le. A yoga az érzékek szabályozását foglalja magában. Arjuna ötlete, hogy nem fog harcolni, az érzékkielégítésen alapult. Megfeledkezett alapvető kötelességéről, s le akart mondani a harcról, mert azt hitte, hogy boldogabb lehet, ha nem pusztítja el rokonait, mint ha unokatestvéreit és fivéreit, Dhṛtarāṣṭra fiait legyőzve élvezi a királyságot. Az alapelv azonban mindkét esetben csupán az érzékkielégítés volt. Akár a legyőzésük jelent számára boldogságot, akár az, hogy életben látja őket, mindkettő saját érzékkielégítésén alapszik, aminek érdekében még a bölcsességet és a kötelességet is hajlandó volt feláldozni. Kṛṣṇa éppen ezért meg akarta magyarázni Arjunának, hogy nagyatyja testének elpusztításával magát a lelket nem ölné meg. Elmondta, hogy minden egyéni személy — Magát az Urat is beleértve — örökké egyéniség marad. Azok voltak a múltban, azok a jelenben, s azok maradnak a jövőben is, mert mindannyian örökké egyéni lelkek vagyunk. Csupán testi öltözékünket cseréljük számtalan módon, valójában azonban egyéniségünket még azután is megőrizzük, hogy megszabadultunk az anyagi öltözék kötelékeitől. Az Úr Kṛṣṇa nagyon szemléletesen magyarázta el a lélek és a test analitikus tudományát. A Nirukti szótárnak megfelelően a vers sāṅkhyának nevezi ezt a leíró tudományt, amely különböző nézőpontokból vizsgálja a lelket és a testet. Ez a sāṅkhya semmilyen kapcsolatban nem áll az ateista Kapila sāṅkhya filozófiájával. Jóval a csaló Kapila előtt a valódi Úr Kapila, az Úr Kṛṣṇa inkarnációja már részletesen kifejtette a sāṅkhya filozófiát a Śrīmad-Bhāgavatamban, amikor anyjának, Devahūtinak tanította. Érthetően elmagyarázta, hogy a puruṣa, vagyis a Legfelsőbb Úr aktív, s hogy azáltal teremt, hogy rápillant a prakṛtire. Ezt mind a Védák, mind a Gītā elfogadja. A Védák leírása szerint az Úr rápillantott a prakṛtire, vagyis a természetre, és megtermékenyítette azt az atomnyi egyéni lelkekkel. Ezek az egyének valamennyien az érzékkielégítésükért cselekszenek az anyagi világban, és az anyagi energia hatása alatt azt gondolják, hogy ők az élvezők. E mentalitás mellett egészen a felszabadulás végső pontjáig kitartanak, amikor is eggyé akarnak válni az Úrral. Ez māyānak, az érzékkielégítés illúziójának utolsó csapdája. Sok-sok ilyen érzékkielégítő tevékenységben eltöltött élet után a kiváló lélek meghódol Vāsudevának, az Úr Kṛṣṇának, s így eléri a végső igazság utáni kutatás célját.
Arjuna már elfogadta Kṛṣṇát lelki tanítómesterének, amikor meghódolt Előtte: śiṣyas te 'haṁ śādhi māṁ tvāṁ prapannam. Kṛṣṇa ezért most beszélni fog neki a buddhi-yoga, vagyis a karma-yoga tetteiről, más szóval az odaadó szolgálat végzéséről, amely egyedül az Úr érzékeinek kielégítését tekinti céljának. A tizedik fejezet tizedik verse érthetően elmagyarázza, hogy a buddhi-yoga nem más, mint közvetlen kapcsolat az Úrral, aki Paramātmāként mindenki szívében jelen van. Ezt a kapcsolatot azonban lehetetlen megteremteni az odaadó szolgálat nélkül. Aki tehát az Úr transzcendentális, szeretetteljes odaadó szolgálatának él — vagyis Kṛṣṇa-tudatú —, az az Úr különleges kegyéből eljut a buddhi-yoga e szintjére. Ezért mondja az Úr, hogy csak azokat jutalmazza meg a szeretetteljes odaadás tiszta tudományával, akik transzcendentális szeretettel mindig odaadóan szolgálják Őt. A bhakta ily módon könnyen elérheti Őt örök, gyönyörteli birodalmában.
A versben említett buddhi-yoga ily módon az Úr odaadó szolgálatát jelenti, és a sāṅkhya szónak, melyet szintén e versben találunk, semmi köze nincs a csaló Kapila által hirdetett ateista sāṅkhya-yogához. Nem szabad hát félreértenünk, és azt gondolnunk, hogy az itt említett sāṅkhya-yogának kapcsolata van az ateista sāṅkhyával. Annak a filozófiának akkor még semmilyen hatása nem volt; s az Úr Kṛṣṇa nem is beszélne egy ilyen istentagadó filozófiai spekulációról. A valódi sāṅkhya filozófiát az Úr Kapila írja le a Śrīmad-Bhāgavatamban, de még annak a sāṅkhyának sincs köze a jelenlegi témához. Itt a sāṅkhya a test és a lélek elemző leírását jelenti. Az Úr Kṛṣṇa analitikus leírást adott a lélekről, hogy Arjunát eljuttassa a buddhi-yoga, vagyis a bhakti-yoga pontjáig. Az Úr Kṛṣṇa sāṅkhyája, valamint az Úr Kapila sāṅkhyája, melyet a Bhāgavatam ír le, egy és ugyanaz tehát. Mindkettő bhakti-yoga. Az Úr Kṛṣṇa ezért kijelentette, hogy csak a csekély értelemmel megáldott emberek tesznek különbséget a sāṅkhya-yoga és a bhakti-yoga között (sāṅkhya-yogau pṛthag bālāḥ pravadanti na paṇḍitāḥ).
Az ateista sāṅkhya-yogának természetesen nincs köze a bhakti-yogához, az intelligenciával nem rendelkező emberek mégis azt mondják, hogy a Bhagavad-gītā az ateista sāṅkhya-yogára utal.
Meg kell értenünk, hogy buddhi-yoga azt jelenti, hogy az ember Kṛṣṇa-tudatban, az odaadó szolgálat teljes boldogságában és tudásában cselekszik. Aki csupán azért dolgozik, hogy elégedetté tegye az Urat, s ennek érdekében mindent megtesz, legyen az bármilyen nehéz, az a buddhi-yoga elvei szerint cselekszik, s mindig transzcendentális boldogságot érez. Az ilyen transzcendentális tevékenység következtében az Úr kegyéből az ember tökéletes transzcendentális megértésre tesz szert, s így felszabadulása teljessé válik, anélkül hogy külön erőfeszítést tenne a tudás elsajátítása érdekében. A Kṛṣṇa-tudatú tettek és a gyümölcseiért végzett munka között nagy különbség van, különösen ha az utóbbival az embernek az érzékkielégítés a célja, hogy családi vagy anyagi boldogsághoz jusson. A buddhi-yoga tehát a végzett munka transzcendentális természetére utal.
40. VERS
nehābhikrama-nāśo 'sti pratyavāyo na vidyate
sv-alpam apy asya dharmasya trāyate mahato bhayāt
na—nincs; iha—ebben a yogában; abhikrama—törekvésben; nāśaḥ—veszteség; asti—van; pratyavāyaḥ—csökkenés; na—sohasem; vidyate—létezik; su-alpam—egy kicsi; api—habár; asya—ennek; dharmasya—hivatás; trāyate—megszabadít; mahataḥ—nagyon nagy; bhayāt—veszélytől.
Ebben a törekvésben nincsen veszteség vagy hanyatlás, s ezen az úton már egy kis fejlődés is megvédi az embert a félelem legveszélyesebb fajtájától.
MAGYARÁZAT: A Kṛṣṇa-tudatú — vagyis az érzékkielégítés vágya nélkül, Kṛṣṇa kedvéért végzett — tevékenység a cselekvés legfelsőbb transzcendentális szintje. Már a legkisebb erőfeszítés is eredményes lehet, s a csekélyke eredmény sem vész el soha. Az anyagi síkon minden elkezdett tevékenységet be kell fejezni, másképp minden igyekezet hiábavaló. A Kṛṣṇa-tudatban végzett munka azonban maradandó eredménnyel jár még akkor is, ha az ember nem fejezi be. Aki tehát ilyen tetteket végez, azt nem éri veszteség még akkor sem, ha munkáját nem tudja befejezni. Ha egy százalékát végzi el Kṛṣṇa-tudatban, annak eredménye örök, így a következő alkalommal már két százalékról indul. Ezzel ellentétben az anyagi cselekedet semmi haszonnal nem jár, ha nem száz százalékos sikerrel hajtja végre az ember. Ajāmila csupán néhány százalékos Kṛṣṇa-tudatban tett eleget kötelességének, ám az Úr kegyéből végül száz százalékos eredményt élvezhetett. Szép verset találunk erre vonatkozóan a Śrīmad-Bhāgavatamban (1.5.17):
tyaktvā sva-dharmaṁ caraṇāmbujaṁ harer
bhajann apakvo 'tha patet tato yadi
yatra kva vābhadram abhūd amuṣya kiṁ
ko vārtha āpto 'bhajatāṁ sva-dharmataḥ
„Mit veszít az az ember, aki foglalkozásának megfelelő kötelességeit feladván Kṛṣṇa-tudatban cselekszik, de nem sikerül befejeznie munkáját, s visszaesik? S mit nyer az, aki anyagi cselekedeteit tökéletesen hajtja végre?” Vagy ahogyan a keresztények mondják: „Mert mit használ az embernek ha az egész világot megnyeri, örök lelkében pedig kárt vall?”
Az anyagi cselekedeteknek és azok eredményeinek a testtel együtt vége szakad, a Kṛṣṇa-tudatban végzett tettek azonban még a test elvesztése után is újra a Kṛṣṇa-tudathoz vezetik az embert. Minden esélye megvan rá, hogy következő életében ismét emberként születhessen meg nagyon művelt brāhmaṇák vagy pedig gazdag, előkelő emberek családjában. Ily módon kap további lehetőségeket a fejlődésre. Ez a Kṛṣṇa-tudatban végzett tettek egyedülálló természete.
41. VERS
vyavasāyātmikā buddhir ekeha kuru-nandana
bahu-śākhā hy anantāś ca buddhayo 'vyavasāyinām
vyavasāya-ātmikā—eltökélt a Kṛṣṇa-tudatban; buddhiḥ—értelem; ekā—egyetlen; iha—ebben a világban; kuru-nandana—óh, Kuruk szeretett gyermeke; bahu-śākhāḥ—szerteágazó; hi—valóban; anantāḥ—határtalan; ca—szintén; buddhayaḥ—értelem; avyavasāyinām—azoknak, akik nem Kṛṣṇa-tudatúak.
Akik ezt az utat járják, szilárdak elhatározásukban, és csak egyetlen céljuk van. Óh, Kuruk szeretett gyermeke, a határozatlanok szétszórt értelműek.
MAGYARÁZAT: A megingathatatlan hitet abban, hogy a Kṛṣṇa-tudat által az ember elérheti az élet legtökéletesebb szintjét, vyavasāyātmikā értelemnek nevezik. A Caitanya-caritāmṛta (Madhya 22.62) így ír:
'śraddhā'-śabde—viśvāsa kahe sudṛḍha niścaya
kṛṣṇe bhakti kaile sarva-karma kṛta haya
A hit valamilyen magasztos dologba vetett rendíthetetlen bizalmat jelent. Amikor valaki a Kṛṣṇa-tudat kötelességeit végzi, többé nem kell az anyagi világgal kapcsolatban cselekednie, s megszűnnek kötelezettségei a családi hagyományokkal, az emberiséggel vagy a nemzettel szemben. Gyümölcsöző tettek alatt azt az elfoglaltságot értjük, amelyre az embert korábbi jó és rossz cselekedeteinek visszahatásai késztetik. A Kṛṣṇa-tudat éber állapotában az embernek már nem szükséges cselekedetei során a jó eredményre törekednie. Minden tette abszolút síkon van, mivel nem hatnak rá többé az olyan kettősségek, mint például a jó és a rossz. A Kṛṣṇa-tudat legtökéletesebb foka az anyagi életfelfogásról való lemondás. Ezt a szintet a Kṛṣṇa-tudat fejlődésével automatikusan el lehet érni.
A Kṛṣṇa-tudatú ember eltökéltsége a tudáson alapszik. Vāsudevaḥ sarvam iti sa mahātmā su-durlabhaḥ: olyan ritka és jó lélek ő, aki tökéletesen megérti, hogy Vāsudeva, azaz Kṛṣṇa a gyökere minden megnyilvánult oknak. Ahogyan a fa gyökerét öntözve a víz eljut az ágakig és a levelekig is, úgy a Kṛṣṇa-tudatos tettekkel a legnagyobb szolgálatot nyújthatjuk mindenkinek — saját magunknak, a családnak, a társadalomnak, a hazának, az emberiségnek és így tovább. Ha tetteink elégedettséget okoznak Kṛṣṇának, akkor mindenki más is elégedetté válik.
A Kṛṣṇa-tudatú szolgálatot azonban legjobban egy lelki tanítómester hozzáértő vezetésével végezhetjük, aki Kṛṣṇa hiteles képviselője, aki ismeri tanítványa természetét, s aki képes útmutatást adni neki, hogyan cselekedjen Kṛṣṇa-tudatosan. Ahhoz, hogy valaki szert tegyen a Kṛṣṇa-tudat tudományára, eltökélten kell cselekednie. Engedelmeskednie kell Kṛṣṇa képviselőjének, a hiteles lelki tanítómesternek, s utasítását élete küldetésévé kell tennie. Śrīla Viśvanātha Cakravartī çhākura a következőképpen tanít bennünket a lelki tanítómesterhez írt híres imáiban:
yasya prasādād bhagavat-prasādo
yasyāprasādān na gatiḥ kuto 'pi
dhyāyan stuvaṁs tasya yaśas tri-sandhyaṁ
vande guroḥ śrī-caraṇāravindam
„Ha a lelki tanítómester elégedett, az elégedettséget okoz az Istenség Legfelsőbb Személyiségének is, ám ha nem tesszük elégedetté a lelki tanítómestert, semmi esélyünk nem lesz arra, hogy eljussunk a Kṛṣṇa-tudat síkjára. Hadd meditáljak ezért naponta háromszor lelki tanítómesteremen, hadd fohászkodjam kegyéért, s hadd ajánljam tiszteletteljes hódolatomat neki!”
A folyamat azonban teljes egészében attól függ, hogy tökéletes tudással rendelkezik-e az ember a testen túl létező lélekről, s nemcsak elméletben, de a gyakorlatban is, ami azt jelenti, hogy nem törekszik a gyümölcsöző cselekedetekben megnyilvánuló érzékkielégítésre. Azt, akinek elméje nem szilárd, elcsábítják a különféle gyümölcsöző cselekedetek.
42—43. VERS
yām imāṁ puṣpitāṁ vācaṁ pravadanty avipaścitaḥ
veda-vāda-ratāḥ pārtha nānyad astīti vādinaḥ
kāmātmānaḥ svarga-parā janma-karma-phala-pradām
kriyā-viśeṣa-bahulāṁ bhogaiśvarya-gatiṁ prati
yām imām—mindezek; puṣpitām—virágos; vācam—szavak; pravadanti—mondják; avipaścitaḥ—a csekély tudásúak; veda-vāda-ratāḥ—a Védák állítólagos követői; pārtha—óh, Pṛthā fia; na—sohasem; anyat—bármi más; asti—van; iti—így; vādinaḥ—a szószólók; kāma-ātmānaḥ—érzékkielégítésre vágyók; svarga-parāḥ—mennyei bolygók elérésére törekedve; janma-karma-phala-pradām—jó születést és más gyümölcsöző visszahatásokat eredményezve; kriyā-viśeṣa—pompás szertartások; bahulām—különféle; bhoga—érzékkielégítésben; aiśvarya—és gazdagságban; gatim—fejlődés; prati—felé.
A csekély tudással rendelkezők nagyon vonzódnak a Védák virágos szavaihoz, melyek különféle gyümölcsöző cselekedeteket ajánlanak annak érdekében, hogy az ember eljusson a mennyei bolygókra, hogy előnyös helyzetben szülessen meg, hogy hatalomra tegyen szert és így tovább. Érzékkielégítésre és gazdag életre vágynak, ezért azt mondják, hogy nincs más ezen kívül.
MAGYARÁZAT: Az emberek legnagyobb része nem túlságosan intelligens, és tudatlanságuk következtében rendkívül ragaszkodnak azokhoz a gyümölcsöző cselekedetekhez, melyeket a Védák karma-kāṇḍa része ajánl. Csak arról akarnak tudni, hogyan élvezhet az ember egy érzékkielégítéssel teli életet a felsőbb bolygókon, ahol bor, nők és anyagi gazdagság állnak a rendelkezésére. A Védák sok áldozatot ajánlanak, melyeknek eredményeképpen az ember a felsőbb bolygókra kerülhet, különösen a jyotiṣṭoma áldozatokat. A szentírásokban valóban az áll, hogy a mennyei bolygók eléréséhez elengedhetetlen ezeknek az áldozatoknak a bemutatása, s ezért a csekély tudással rendelkező emberek azt hiszik, hogy ez a védikus bölcsesség egyedüli célja. Az ilyen tapasztalatlan embereknek nagyon nehéz határozottan cselekedniük a Kṛṣṇa-tudatban. Ahogyan az ostobák vonzódnak egy mérgező fa virágaihoz, s nem tudják, mi lesz a következménye, úgy a felvilágosulatlan emberek is vágyódnak a mennyei gazdagságra és a vele járó érzéki élvezetre.
A Védák karma-kāṇḍa részében olvashatjuk: apāma somam amṛtā abhūma; akṣayyaṁ ha vai cāturmasya-yājinaḥ sukṛtaṁ bhavati. Ez azt jelenti, hogy akik végrehajtják a négy hónapig tartó vezeklést, azok lehetőséget kapnak a soma-rasa ital fogyasztására, s így halhatatlanok és örökké boldogok lehetnek. Még a Földön is vannak olyanok, akik nagyon szeretnének szert tenni a soma-rasára, aminek hatására erősek lesznek, s alkalmassá válnak az érzéki élvezetre. Az ilyen emberek nem hisznek abban, hogy meg lehet szabadulni az anyagi kötelékektől, s nagyon ragaszkodnak a védikus áldozatok pompás szertartásaihoz. Leginkább a kéj jellemzi őket, s az élet mennyei gyönyörein kívül nem vágynak semmi másra. Köztudott, hogy a mennyekben találhatók az úgynevezett Nandana-kānana kertek, ahol az ember angyali, gyönyörű nők társaságát élvezheti, s bőségesen jut számára a soma-rasa borból is. Az efféle testi gyönyör kétségtelenül az érzékek boldogsága, ezért akik magukat az anyagi világ urainak hiszik, azok csakis az ilyen anyagi és ideiglenes boldogsághoz vonzódnak.
44. VERS
bhogaiśvarya-prasaktānāṁ tayāpahṛta-cetasām
vyavasāyātmikā buddhiḥ samādhau na vidhīyate
bhoga—anyagi élvezethez; aiśvarya—és gazdagsághoz; prasaktānām—azoknak, akik ragaszkodnak; tayā—az ilyen dolgok által; apahṛta-cetasām—megtévesztett elméjűek; vyavasāya-ātmikā—szilárd elhatározás; buddhiḥ—az Úr odaadó szolgálata; samādhau—a szabályozott elmében; na—sohasem; vidhīyate—létrejön.
Azoknak az elméjében, akik túlságosan ragaszkodnak az érzéki élvezethez és az anyagi gazdagsághoz, s akiket mindezek megtévesztenek, sohasem ébred szilárd eltökéltség, hogy a Legfelsőbb Úr odaadó szolgálatát végezzék.
MAGYARÁZAT: A samādhi szó jelentése „szilárd elme”. A Nirukti védikus értelmező szótár kijelenti: samyag ādhīyate 'sminn ātma-tattva-yāthātmyam. „Amikor az elme szilárd az önvaló megértésében, azt mondják róla, samādhiban van.” A samādhit azok, akiket az anyagi, érzéki gyönyörök érdekelnek, vagy akiket az efféle ideiglenes dolgok megtévesztenek, nem érhetik el. Őket az anyagi energia működése valamilyen szinten kárhozatra ítéli.
45. VERS
trai-guṇya-viṣayā vedā nistrai-guṇyo bhavārjuna
nirdvandvo nitya-sattva-stho niryoga-kṣema ātmavān
trai-guṇya—az anyagi természet három kötőerejére vonatkozó; viṣayāḥ—téma; vedāḥ—védikus irodalom; nistrai-guṇyaḥ—az anyagi természet három kötőereje fölött álló; bhava—légy; arjuna—óh, Arjuna; nirdvandvaḥ—kettősség nélkül; nitya-sattva-sthaḥ—a lelki lét tiszta állapotában; niryoga-kṣemaḥ—a nyereség és védelem gondolatától mentesen; ātma-vān—az önvalóban megállapodott.
A Védák legfőképpen az anyagi természet három kötőerejéről beszélnek. Óh, Arjuna, légy transzcendentális, s emelkedj e három kötőerő fölé! Szabadulj meg minden kettősségtől, valamint minden aggodalomtól a nyereséget és a biztonságot illetően, s légy szilárd az önvalóban!
MAGYARÁZAT: Minden anyagi cselekedet az anyagi természet három kötőerejének hatása alatt végzett tettből és annak visszahatásából áll. E tetteket a gyümölcseikért hajtják végre, melyek az anyagi világbeli rabsághoz vezetnek. A Védák leginkább e gyümölcsöző cselekedetekkel foglalkoznak, hogy az embereket az érzékkielégítés síkjáról fokozatosan a transzcendentális síkra emeljék. Az Úr Kṛṣṇa arra utasítja Arjunát, tanítványát és barátját, hogy emelkedjen fel a Vedānta filozófia transzcendentális síkjára, mely a brahma-jijñāsāval, vagyis a legfelsőbb transzcendens iránti érdeklődéssel kezdődik. Az anyagi világban minden élőlény fáradságos küzdelmet folytat létéért. Az anyagi világ megteremtése után az Úr átadta nekik a védikus bölcsességet, melyben útmutatást ad, hogyan éljenek, s hogyan szabaduljanak meg az anyagi kötelékektől. Az érzékkielégítést szolgáló tetteket, a karma-kāṇḍát leíró fejezet után az Upaniṣadok — melyek a különböző Védák részét képezik, mint ahogyan a Bhagavad-gītā az ötödik Véda, a Mahābhārata része — lehetőséget nyújtanak a lelki megvalósításra. Az Upaniṣadok jelzik a transzcendentális élet kezdetét.
Mindaddig, amíg az anyagi test létezik, az anyagi kötőerők hatásai és ellenhatásai is léteznek. Az embernek meg kell tanulnia, hogyan tűrje el a boldogság és szomorúság, a hideg és meleg stb. kettősségeit, s e kettősségek eltűrésével meg kell szabadulnia a nyereséggel vagy veszteséggel járó aggodalmaktól. Ezt a transzcendentális helyzetet a teljes Kṛṣṇa-tudatban lehet elérni, amikor az ember tökéletesen átadja magát Kṛṣṇa jóakaratának.
46. VERS
yāvān artha udapāne sarvataḥ samplutodake
tāvān sarveṣu vedeṣu brāhmaṇasya vijānataḥ
yāvān—mindaz; arthaḥ—célja; uda-pāne—egy vízzel teli kútban; sarvataḥ—minden tekintetben; sampluta-udake—egy nagy vízgyűjtőben; tāvān—hasonlóan; sarveṣu—mindegyikben; vedeṣu—védikus irodalom; brāhmaṇasya—aki ismeri a Legfelsőbb Brahmant; vijānataḥ—aki teljes tudással rendelkezik.
Ahogy egy nagy víztároló alkalmas mindarra, amire egy kis kút, úgy a Védák valamennyi célját eléri az, aki ismeri a mögöttük rejtőző szándékot.
MAGYARÁZAT: A védikus irodalom karma-kāṇḍa részében említett szertartások és áldozatok arra szolgálnak, hogy elősegítség az önmegvalósítás fokozatos fejlődését. Az önmegvalósítás céljáról a Bhagavad-gītā tizenötödik fejezete (15.15) ír világosan: a Védák tanulmányozásának célja az Úr Kṛṣṇának, minden dolog eredeti okának megismerése. Az önmegvalósítás tehát Kṛṣṇa és az ember Hozzá fűződő örök kapcsolatának megértését jelenti. A Bhagavad-gītā tizenötödik fejezete (15.7) az élőlények és Kṛṣṇa kapcsolatáról szintén említést tesz. Az élőlények Kṛṣṇa szerves részei, ezért a védikus tudás legfelsőbb, tökéletes szintje az, amikor az egyéni élőlény újjáéleszti Kṛṣṇa-tudatát. A Śrīmad-Bhāgavatam (3.33.7) ezt a következőképpen erősíti meg:
aho bata śva-paco 'to garīyān
yaj-jihvāgre vartate nāma tubhyam
tepus tapas te juhuvuḥ sasnur āryā
brahmānūcur nāma gṛṇanti ye te
„Óh, Uram! Aki szent nevedet énekli, az az önmegvalósítás legmagasabb szintjén áll még akkor is, ha egy alacsony rendű, caṇḍāla (kutyaevő) család szülötte. Az ilyen ember kétségtelenül végrehajtott már minden vezeklést és áldozatot a védikus rituációk alapján, s miután megfürdött minden szent zarándokhelyen, sokszor áttanulmányozta a védikus irodalmat is. Az āryan család legkiválóbb tagjának tekintik őt.”
Az embernek kellőképpen okosnak kell lennie ahhoz, hogy megértse a Védák célját, s ne csak a szertartásokhoz vonzódjon. Nem szabad arra vágynia, hogy a jobb érzékkielégítés kedvéért a mennyei birodalomba kerüljön. Ebben a korszakban a közönséges ember nem képes arra, hogy betartsa a védikus rituációk valamennyi szabályát, s az is lehetetlen számára, hogy alaposan tanulmányozza az egész Vedāntát és az Upaniṣadokat. A Védák céljainak elérése sok időt, energiát, tudást és anyagi ráfordítást igényel, s ez a mai korszakban aligha lehetséges. A védikus kultúra célját akkor érjük el, ha az Úr szent nevét énekeljük, ahogyan azt az Úr Caitanya, valamennyi bűnös lélek megmentője ajánlotta. A Védák nagy tudósa, Prakāśānanda Sarasvatī egyszer megkérdezte az Úr Caitanyát, miért énekli szentimentális módon az Úr szent nevét, ahelyett hogy a Vedānta filozófiát tanulmányozná. Az Úr azt válaszolta, hogy lelki tanítómestere nagyon ostobának találta, ezért arra kérte, hogy énekelje az Úr Kṛṣṇa szent nevét. Az Úr így is tett, s olyan eksztázis kerítette hatalmába, hogy őrültként viselkedett. Ebben a Kali-korszakban az emberek legtöbbje ostoba, s nem elég művelt ahhoz, hogy megértse a Vedānta filozófiát, melynek szándékát legjobban az Úr szent nevének sértés nélküli éneklésével lehet beteljesíteni. A védikus bölcsességben a Vedānta az utolsó szó, s e Vedānta filozófia szerzője és ismerője az Úr Kṛṣṇa. A legjobb vedāntista az a nagy lélek, aki örömét leli az Úr szent nevének éneklésében. Ez minden védikus miszticizmus végső szándéka.
47. VERS
karmaṇy evādhikāras te mā phaleṣu kadācana
mā karma-phala-hetur bhūr mā te saṅgo 'stv akarmaṇi
karmaṇi—előírt kötelességekben; eva—minden bizonnyal; adhikāraḥ—jog; te—tiéd; mā—sohasem; phaleṣu—a gyümölcsökben; kadācana—bármikor; mā—sohasem; karma-phala—a munka eredményében; hetuḥ—ok; bhūḥ—válik; mā—soha; te—tiéd; saṅgaḥ—ragaszkodás; astu—legyen; akarmaṇi—nem téve eleget az előírt kötelességeknek.
Előírt kötelességed végrehajtásához jogod van, de tetteid gyümölcsére nem tarthatsz igényt. Sohase gondold, hogy te vagy az oka cselekedeteid következményének, és sohase vonzzon kötelességed elhanyagolása!
MAGYARÁZAT: E vers három dolgot említ, melyet figyelembe kell vennünk: az előírt kötelességeket, a szeszélyes munkát és a tétlenséget. Az ember kötelességeit az határozza meg, hogy az anyagi természet melyik kötőerejének hatása alatt áll. A szeszélyes munka olyan cselekedetet jelent, amely egy felsőbb tekintély jóváhagyása nélkül történik, a tétlenség pedig az előírt kötelességek végre nem hajtását jelenti. Az Úr azt ajánlja Arjunának, hogy ne legyen tétlen, hanem hajtsa végre előírt kötelességét, de ne ragaszkodjon annak eredményéhez. A munkája gyümölcseihez ragaszkodó embernek felelnie kell tetteiért, ezért ezek vagy élvezetet, vagy szenvedést okoznak számára.
Az előírt kötelességek három alosztályba sorolhatók: mindennapi, alkalmanként végzett és gyümölcsöző cselekedetek. A mindennapi tevékenység, melyet az ember az írások utasításait követve végez, s nem vágyik annak eredményére, a jóság kötőerejébe tartozik. Az a tett, amit az ember a gyümölcséért hajt végre, kötöttséget eredményez, tehát nem kedvező. Előírt kötelessége elvégzéséhez mindenkinek joga van, ám úgy kell cselekednie, hogy ne ragaszkodjon annak eredményéhez. Az ilyen érdek nélküli, kötelességből elvégzett tettek minden kétséget kizáróan a felszabadulás útjára vezetnek.
Az Úr éppen ezért azt ajánlotta Arjunának, hogy harcoljon kötelességből, s ne ragaszkodjon az eredményhez. Ha nem venne részt a csatában, az csak egy másik fajta ragaszkodás lenne, s az efféle kötődés sohasem vezeti az embert a felszabadulás útjára. Minden anyagi vonzódás, legyen jó vagy rossz, kötöttséget eredményez. A tétlenség azonban bűn, ezért Arjuna számára a felszabaduláshoz vezető egyetlen kedvező út a kötelességből végzett harc volt.
48. VERS
yoga-sthaḥ kuru karmāṇi saṅgaṁ tyaktvā dhanañjaya
siddhy-asiddhyoḥ samo bhūtvā samatvaṁ yoga ucyate
yoga-sthaḥ—kiegyensúlyozott; kuru—hajtsd végre; karmāṇi—kötelességeid; saṅgam—ragaszkodást; tyaktvā—feladva; dhanañjaya—óh, Arjuna; siddhi-asiddhyoḥ—sikerben vagy kudarcban; samaḥ—kiegyensúlyozott; bhūtvā—válik; samatvam—egyensúly; yogaḥ—yoga; ucyate—hívják.
Végezd kötelességed megingathatatlanul, óh, Arjuna, s ne ragaszkodj se a sikerhez, se a kudarchoz! Az ilyen kiegyensúlyozottságot hívják yogának.
MAGYARÁZAT: Kṛṣṇa azt mondja Arjunának, hogy cselekedjen a yogában. Mi a yoga? A yoga azt jelenti, hogy az elmét az örökké zavart okozó érzékek szabályozásával a Legfelsőbbre irányítjuk. És ki a Legfelsőbb? Az Úr. Ő biztatja Arjunát a harcra, ezért Arjunának nem lesz köze annak eredményéhez. A nyereség vagy a győzelem Kṛṣṇa dolga, Arjunának csupán az Ő utasításai szerint kell cselekednie. Az igazi yoga Kṛṣṇa utasításainak követése, s a Kṛṣṇa-tudatnak nevezett folyamat e yoga gyakorlását jelenti. Egyedül a Kṛṣṇa-tudat segítségével szabadulhatunk meg a birtoklásvágytól. Az embernek Kṛṣṇa szolgájává, vagyis az Ő szolgájának a szolgájává kell válnia. Ez az igazi módja a kötelesség végrehajtásának a Kṛṣṇa-tudatban, s egyedül ez segíthet, hogy a yogában cselekedjünk.
Arjuna kṣatriya volt, így a varṇāśrama-dharma intézmény részese. A Viṣṇu-Purāṇában az áll, hogy a varṇāśrama-dharma egyedüli célja Viṣṇu kielégítése. Az ember tehát ne saját elégedettsége elérésére törekedjen — ahogyan az az anyagi világra jellemző —, hanem Kṛṣṇának szerezzen örömet. Ha az ember nem teszi Kṛṣṇát elégedetté, akkor nem követi megfelelően a varṇāśrama-dharma elveit. Arjuna közvetve azt az utasítást kapta, hogy Kṛṣṇa parancsai szerint cselekedjen.
49. VERS
dūreṇa hy avaraṁ karma buddhi-yogād dhanañjaya
buddhau śaraṇam anviccha kṛpaṇāḥ phala-hetavaḥ
dūreṇa—messzire elvetve; hi—bizonyára; avaram—szörnyű; karma—tett; buddhi-yogāt—a Kṛṣṇa-tudat erejével; dhanañjaya—óh, gazdagság meghódítója; buddhau—ilyen tudatban; śaraṇam—teljes meghódolás; anviccha—próbálj; kṛpaṇāḥ—fösvények; phala-hetavaḥ—akik tetteik gyümölcsére vágynak.
Óh, Dhanañjaya! Az odaadó szolgálat erejével tarts távol magadtól minden emberhez nem méltó tettet, s ebben a tudatban hódolj meg az Úr előtt! Akik élvezni akarják munkájuk gyümölcsét, valamennyien fösvények.
MAGYARÁZAT: Aki valóban megértette, hogy eredeti helyzete szerint az Úr örök szolgája, az a Kṛṣṇa-tudatban végzett munkán kívül minden más elfoglaltsággal felhagy. Ahogyan már megmagyaráztuk, a buddhi-yoga az Úr transzcendentális szerető szolgálatát jelenti. Ez a szolgálat az élőlény számára a cselekvés helyes módja. Csak a fösvények akarják élvezni munkájuk gyümölcsét, hogy egyre inkább elvesszenek az anyagi lét útvesztőjében. A Kṛṣṇa-tudatú tetteket kivéve minden cselekedet szörnyű, mert a végrehajtót szakadatlanul a születés és halál körforgásába kényszerítik. Az embernek ezért sohasem szabad azt kívánnia, hogy tetteinek ő legyen az oka. Mindent Kṛṣṇa-tudatban, Kṛṣṇa elégedettségéért kell tennie. A fösvények nem tudják, hogyan használják fel jó szerencsével vagy fáradságos munkával szerzett vagyonukat. Minden energiánkkal a Kṛṣṇa-tudatban kell tevékenykednünk, s így életünk sikeres lesz. Akárcsak a fösvények, a szerencsétlen emberek sem állítják emberi energiájukat az Úr szolgálatába.
50. VERS
buddhi-yukto jahātīha ubhe sukṛta-duṣkṛte
tasmād yogāya yujyasva yogaḥ karmasu kauśalam
buddhi-yuktaḥ—aki odaadó szolgálatot végez; jahāti—megszabadulhat; iha—ebben az életben; ubhe—mindkettő; sukṛta-duṣkṛte—jó és rossz eredmények; tasmāt—ezért; yogāya—az odaadó szolgálat kedvéért; yujyasva—cselekedj így; yogaḥ—Kṛṣṇa-tudat; karmasu—minden cselekedetben; kauśalam—művészet.
Az odaadó szolgálatban élő ember még ebben az életében megszabadul a jó és a rossz tettektől egyaránt. Törekedj hát a yogára, a tettek művészetére!
MAGYARÁZAT: Minden egyes élőlény időtlen idők óta halmozza jó és rossz tettei különféle visszahatásait, s emiatt folytonosan tudatlanságban él, nem ismerve valódi, eredeti helyzetét. A Bhagavad-gītā tanítása megszünteti ezt a tudatlanságot, mert arra tanít, hogyan hódoljunk meg minden tekintetben az Úr Śrī Kṛṣṇának, és hogyan szabaduljunk meg a születésről születésre ismétlődő tettek és visszahatások bilincseitől. Kṛṣṇa ezért azt tanácsolja Arjunának, hogy cselekedjen Kṛṣṇa-tudatban, amely megtisztítja az embert a következményekkel járó tettektől.
51. VERS
karma-jaṁ buddhi-yuktā hi phalaṁ tyaktvā manīṣiṇaḥ
janma-bandha-vinirmuktāḥ padaṁ gacchanty anāmayam
karma-jam—a gyümölcsöző tetteknek köszönhetően; buddhi-yuktāḥ—odaadó szolgálatot végez; hi—bizonyára; phalam—eredményeket; tyaktvā—feladva; manīṣiṇaḥ—a nagy bölcsek vagy bhakták; janma-bandha—a születés és halál kötelékéből; vinirmuktāḥ—felszabadult; padam—helyzet; gacchanti—elérik; anāmayam—szenvedés nélkül.
Az Úr odaadó szolgálatát végezve a nagy bölcsek és bhakták megszabadulnak az anyagi világban végzett munka eredményeitől. Ily módon kiszabadulnak a születés és halál körforgásából, és [azáltal, hogy hazatérnek Istenhez] elérik azt az állapotot, amely túl van minden szenvedésen.
MAGYARÁZAT: A felszabadult élőlények hazája az a hely, ahol nincsen anyagi szenvedés. A Bhāgavatam (10.14.58) így ír:
samāṣritā ye pada-pallava-plavaṁ
mahat-padaṁ puṇya-yaśo murāreḥ
bhavāmbudhir vatsa-padaṁ paraṁ padaṁ
padaṁ padaṁ yad vipadāṁ na teṣām
„Aki elfogadta az Úr lótuszlábának hajóját, aki a kozmikus megnyilvánulás menedéke, s aki Mukundaként, a mukti adományozójaként híres, annak az anyagi világ óceánja nem több, mint a borjú patanyomában összegyűlt víz. Az ilyen ember célja nem az a hely, ahol minden lépésnél veszély fenyegeti, hanem a param padam, az a hely, amely mentes a szenvedéstől, a Vaikuṇṭha világa.”
Tudatlansága következtében az ember nem látja be, hogy az anyagi világ nyomorúságos hely, ahol minden lépésnél veszély leselkedik rá. Kizárólag a tudatlanság az oka, hogy a csekély értelemmel megáldott emberek gyümölcsöző cselekedetekkel próbálnak alkalmazkodni a helyzethez, mert azt hiszik, hogy azok eredményei majd boldoggá teszik őket. Nem tudják, hogy a világegyetemben sehol, semmilyen anyagi testben nem élhetnek szenvedések nélkül. Az élet gyötrelmei — a születés, a halál, az öregség és a betegség — mindenhol jelen vannak ebben az anyagi világban. Aki azonban megérti, hogy igazi, eredeti helyzetében az Úr örök szolgája, s így ismeri az Istenség Személyiségének helyzetét, az az Úr transzcendentális szerető szolgálatához lát, s ennek eredményeképpen alkalmassá válik arra, hogy eljusson a Vaikuṇṭha bolygókra, ahol sem a nyomorúságos anyagi élettel, sem az idő vagy a halál befolyásával nem találkozik. Eredeti helyzetünk ismerete egyben azt is jelenti, hogy tisztában vagyunk az Úr felsőbbrendű helyzetével. Aki azt hiszi, hogy az élőlény és az Úr egyenrangúak, az téved, és egyértelműen sötétségben él, ezért nem képes az Úr odaadó szolgálatát végezni. Ő maga válik úrrá, így egyengetvén útját az ismétlődő születés és halál felé. Ám aki megértette, hogy feladata nem más, mint hogy szolgáljon, az az Úr szolgálatába áll, és azon nyomban alkalmassá válik a Vaikuṇṭhaloka elérésére. Az Úrért végzett szolgálatot karma-yogának vagy buddhi-yogának, egyszerűbb szavakkal az Úr odaadó szolgálatának hívják.
52. VERS
yadā te moha-kalilaṁ buddhir vyatitariṣyati
tadā gantāsi nirvedaṁ śrotavyasya śrutasya ca
yadā—amikor; te—tiéd; moha—illúziónak; kalilam—sűrű erdő; buddhiḥ—a transzcendentális szolgálat értelmével; vyatitariṣyati—túljut; tadā—akkor; gantā asi—menni fogsz; nirvedam—közömbösség; śrotavyasya—az iránt, amit hallani fogsz; śrutasya—amit már hallottál; ca—is.
Amikor értelmed kitalál az illúzió sűrű erdejéből, közömbössé válsz mindaz iránt, amit hallottál, s amit hallani fogsz.
MAGYARÁZAT: Az Úr számtalan nagy bhaktájának élete példa arra, hogyan lehet közömbössé válni a Védák rituációi iránt pusztán az Úr odaadó szolgálatával. Amikor valaki valóban megérti Kṛṣṇát és kapcsolatát Vele, akkor a gyümölcsöző cselekedetek rituációi egyszerre közömbössé válnak számára, még akkor is, ha ő maga tanult brāhmaṇa. Śrī Mādhavendra Purī, a tanítványi lánc nagy bhaktája és ācāryája mondja:
sandhyā-vandana bhadram astu bhavato bhoḥ snāna tubhyaṁ namo
bho devāḥ pitaraś ca tarpaṇa-vidhau nāhaṁ kṣamaḥ kṣamyatām
yatra kvāpi niṣadya yādava-kulottamasya kaṁsa-dviṣaḥ
smāraṁ smāram aghaṁ harāmi tad alaṁ manye kim anyena me
„Óh, naponta háromszor ajánlott imák, minden dicsőség nektek! Óh, fürdés, hódolatomat ajánlom neked! Óh, félistenek! Óh, ősatyák! Kérlek, bocsássatok meg nekem, hogy képtelen vagyok tiszteletemet ajánlani nektek! Bárhol vagyok, mindenhol a Yadu-dinasztia dicső leszármazottjára [Kṛṣṇára], Kaṁsa ellenségére gondolok, s ez megszabadít a bűnök börtönétől. Úgy gondolom, nekem ez elegendő.”
A kezdők számára fontosak a védikus szertartások és rítusok: a különféle imák, melyeket naponta háromszor elmondanak, a kora reggeli fürdés, a tiszteletnyilvánítás az ősatyáknak stb. Az az ember azonban, aki teljesen Kṛṣṇa-tudatú, s aki az Úr transzcendentális szerető szolgálatában él, már elérte a tökéletességet, s e szabályozó elvek közömbösek számára. Ha valaki a Legfelsőbb Úr, Kṛṣṇa szolgálata révén képes eljutni a megértés síkjára, többé már nem szükséges végrehajtania a kinyilatkoztatott írások ajánlotta különféle vezekléseket és áldozatokat. Ezzel szemben aki nem értette meg, hogy a Védák célja Kṛṣṇa elérése, és csupán a rituációknak és a többi formaságnak él, az hiábavalóan vesztegeti az idejét. Azok, akik Kṛṣṇa-tudatúak, felülemelkednek a śabda-brahma, vagyis a Védák és az Upaniṣadok határain.
53. VERS
śruti-vipratipannā te yadā sthāsyati niścalā
samādhāv acalā buddhis tadā yogam avāpsyasi
śruti—a védikus kinyilatkoztatásnak; vipratipannā—anélkül hogy a gyümölcsöző eredmények befolyásolnák; te—tiéd; yadā—amikor; sthāsyati—marad; niścalā—mozdulatlan; samādhau—transzcendentális tudatban, azaz Kṛṣṇa-tudatban; acalā—rendíthetetlen; buddhiḥ—értelem; tadā—akkor; yogam—önmegvalósítást; avāpsyasi—el fogod érni.
Amikor elmédet többé nem zavarják meg a Védák virágos szavai, és szilárdan megállapodik az önmegvalósítás transzában, isteni tudatra teszel majd szert.
MAGYARÁZAT: Amikor valakiről azt mondjuk, hogy samādhiban van, az azt jelenti, hogy tökéletesen megvalósította a Kṛṣṇa-tudatot, s aki teljes samādhiban van, az annyit jelent, hogy megvalósította Brahmant, Paramātmāt és Bhagavānt. Az önmegvalósítás legtökéletesebb szintje az, ha valaki megérti, hogy ő Kṛṣṇa örök szolgája, s egyetlen dolga, hogy teljesítse Kṛṣṇa-tudatos kötelességeit. Egy Kṛṣṇa-tudatú embert, vagyis az Úr rendíthetetlen bhaktáját nem zavarják meg a Védák virágos szavai, és nem végez gyümölcsöző tetteket sem abban a reményben, hogy a mennyei bolygókra emelkedhet. A Kṛṣṇa-tudatban az ember közvetlenül kapcsolatba kerül Kṛṣṇával, és e transzcendentális szinten képes lesz megérteni Kṛṣṇa minden utasítását. Aki így cselekszik, az kétségtelenül elnyeri annak eredményét, és szert tesz a legvégső tudásra. Csupán arra van szükség, hogy betartsa Kṛṣṇa vagy az Ő képviselője, a lelki tanítómester utasításait.
54. VERS
arjuna uvāca
sthita-prajñasya kā bhāṣā samādhi-sthasya keśava
sthita-dhīḥ kiṁ prabhāṣeta kim āsīta vrajeta kim
arjunaḥ uvāca—Arjuna így szólt; sthita-prajñasya—aki szilárd a Kṛṣṇa-tudatban; kā—mi; bhāṣā—nyelv; samādhi-sthasya—annak, aki elmerült a transzban; keśava—óh, Kṛṣṇa; sthita-dhīḥ—aki szilárdan Kṛṣṇa-tudatú; kim—mit; prabhāṣeta—beszél; kim—hogyan; āsīta—marad; vrajeta—megy; kim—hogyan.
Arjuna így szólt: Óh, Kṛṣṇa! Milyen jelekről ismerhetem fel azt, akinek tudata így a transzcendensbe merült? Hogyan, s milyen szavakkal beszél? Hogyan ül és hogyan jár?
MAGYARÁZAT: Ahogy helyzetéből adódóan mindenkinek sajátságos ismertetőjelei vannak, éppen úgy a Kṛṣṇa-tudatú ember is sajátságos természettel rendelkezik, amely beszédében, járásában, gondolkodásában, érzéseiben stb. nyilvánul meg. Vannak bizonyos megkülönböztető ismertetőjelek, amelyek alapján megérthetjük, hogy valaki gazdag, beteg vagy művelt, s éppen így a transzcendentális Kṛṣṇa-tudatba merülő ember tetteiben is sajátságos jeleket figyelhetünk meg. Ezeket a Bhagavad-gītāból ismerhetjük meg. A legfontosabb az, hogyan beszél valaki, aki Kṛṣṇa-tudatos, hiszen ez minden ember legfontosabb jellemzője. Azt mondják, a bolond embert mindaddig nem ismerik fel, míg el nem kezd beszélni. Ez valóban így van. Egy jól öltözött ostobáról senki sem tudja, hogy kicsoda, amíg ki nem nyitja a száját, ám amint beszélni kezd, nyomban elárulja magát. A Kṛṣṇa-tudatú embert azonnal felismerhetjük arról, hogy csakis Kṛṣṇáról és a Vele kapcsolatos dolgokról beszél. A többi meghatározó vonás — amelyről a következőkben esik majd szó — ennek természetes velejárója.
55. VERS
śrī-bhagavān uvāca
prajahāti yadā kāmān sarvān pārtha mano-gatān
ātmany evātmanā tuṣṭaḥ sthita-prajñas tadocyate
śrī-bhagavān uvāca—az Istenség Legfelsőbb Személyisége mondta; prajahāti—felad; yadā—amikor; kāmān—az érzékkielégítés utáni vágyakat; sarvān—minden fajtáját; pārtha—óh, Pṛthā fia; manaḥ-gatān—az elme kitalációinak; ātmani—a lélek tiszta állapotában; eva—bizonyára; ātmanā—a megtisztult elme által; tuṣṭaḥ—elégedett; sthita-prajñaḥ—transzcendentális helyzetű; tadā—akkor; ucyate—mondják.
Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így szólt: Óh, Pārtha! Amikor az ember lemond az érzékkielégítésre irányuló valamennyi vágyról, melyet az elme kitalációja hoz létre, s ekképpen megtisztult elméje egyedül az önvalóban talál elégedettségre, akkor azt mondhatjuk róla, hogy tiszta, transzcendentális tudata van.
MAGYARÁZAT: A Bhāgavatam megerősíti, hogy aki teljesen Kṛṣṇa-tudatú, azaz aki odaadással szolgálja az Urat, a nagy szentek minden jó tulajdonságával rendelkezik, míg annak az embernek, akinek helyzete nem transzcendentális, nincsenek jó tulajdonságai, hiszen kétségkívül saját elméjének kitalációinál keresett menedéket. Ezért hát helyesen mondja a vers, hogy az embernek meg kell válnia minden érzéki vágytól, melyet az elme hoz létre. E vágyakat nem lehet mesterséges úton megszüntetni, ám a Kṛṣṇa-tudat cselekedeteivel minden külön erőfeszítés nélkül maguktól lecsillapodnak. Ezért haladéktalanul a Kṛṣṇa-tudat tetteihez kell látnunk, mert az odaadó szolgálat azonnal a transzcendentális tudat szintjére segíthet bennünket. Egy rendkívül fejlett szinten álló lélek mindig elégedett önmagában, mert megvalósította, hogy ő a Legfelsőbb Úr örök szolgája. E transzcendentális helyzetben nincsenek érzéki vágyai, melyeket az alantas materializmus hoz létre, s a Legfelsőbb Úr örök szolgájának természetes helyzetében mindig boldog.
56. VERS
duḥkheṣv anudvigna-manāḥ sukheṣu vigata-spṛhaḥ
vīta-rāga-bhaya-krodhaḥ sthita-dhīr munir ucyate
duḥkheṣu—a háromféle szenvedésben; anudvigna-manāḥ—anélkül, hogy elméje nyugtalanná válna; sukheṣu—boldogságban; vigata-spṛhaḥ—anélkül hogy érdekelné; vīta—mentes; rāga—ragaszkodástól; bhaya—félelemtől; krodhaḥ—és dühtől; sthita-dhīḥ—kinek elméje rendíthetetlen; muniḥ—bölcs; ucyate—hívják.
Aki a háromfajta szenvedés ellenére háborítatlan marad, akit a boldogság nem mámorít, s aki mentes a ragaszkodástól, a félelemtől és a dühtől, azt rendíthetetlen elméjű bölcsnek hívják.
MAGYARÁZAT: A muni szó arra az emberre utal, aki az elmebeli spekuláció segítségével számtalan formában képes az elméjét működésre késztetni, ám valódi végkövetkeztetésre sohasem jut. Azt mondják, minden muninak más a nézőpontja, s a szó valódi értelmében nem is hívhatnak valakit muninak, ha felfogása nem tér el a többiekétől. Na cāsāv ṛṣir yasya mataṁ na bhinnam (Mahābhārata, Vana-parva 313.117). A sthita-dhīr muni azonban, akiről az Úr beszél, különbözik a közönséges munitól. Mindig elmerül a Kṛṣṇa-tudatban, mert véget vetett a kreatív spekulációnak. Praśānta-niḥśeṣa-mano-rathāntarának nevezik (Stotra-ratna 43), ami azt jelenti, hogy felülemelkedett az elmebeli találgatások szintjén, s arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy az Úr Śrī Kṛṣṇa, vagyis Vāsudeva minden (vāsudevaḥ sarvam iti sa mahātmā su-durlabhaḥ). Őt tehát rendíthetetlen elméjű muninak hívják. Az ilyen teljesen Kṛṣṇa-tudatú embert a háromfajta szenvedés támadásai a legkevésbé sem zavarják, mert minden megpróbáltatást az Úr kegyének tekint, s úgy gondolja, hogy múltbeli bűneiért még több gyötrelmet érdemelne, s egyedül az Úr kegyéből van része csupán ilyen kevés szenvedésben. Éppen így azt is az Úrnak köszöni meg, ha boldog, mert nem érzi magát méltónak a boldogságra. Megérti, hogy csak az Úr kegyének tudható be az is, hogy kellemes körülmények között élhet, ami lehetővé teszi számára, hogy még tökéletesebb szolgálatot végezzen Neki. Az Úr szolgálata érdekében semmitől nem riad vissza, mindig serény, és nem befolyásolja ragaszkodás vagy ellenszenv. Ragaszkodás alatt azt értjük, amikor saját érzékeink kielégítése érdekében fogadunk el bizonyos dolgokat, s ha nincs jelen ilyen érzéki ragaszkodás, azt elkülönülésnek nevezzük. Aki azonban szilárd a Kṛṣṇa-tudatban, az a ragaszkodástól és az elkülönüléstől egyaránt mentes, mert életét az Úr szolgálatának szentelte, s ennek következtében a legkevésbé sem lesz dühös, ha törekvéseiben kudarcot vall. Aki Kṛṣṇa-tudatos, az siker vagy kudarc esetén egyformán rendíthetetlen marad elhatározásában.
57. VERS
yaḥ sarvatrānabhisnehas tat tat prāpya śubhāśubham
nābhinandati na dveṣṭi tasya prajñā pratiṣṭhitā
yaḥ—aki; sarvatra—mindenhol; anabhisnehaḥ—ragaszkodás nélkül; tat—az; tat—az; prāpya—elérve; śubha—jó; aśubham—gonosz; na—sohasem; abhinandati—dicsér; na—sohasem; dveṣṭi—irigyel; tasya—övé; prajñā—tökéletes tudás; pratiṣṭhitā—szilárd.
Akit nem ingat meg semmi, érje bár jó vagy rossz, s nem ujjong és nem panaszkodik miattuk, az szilárdan gyökerezik a tökéletes tudásban.
MAGYARÁZAT: Az anyagi világban mindig számíthatunk valamilyen jó vagy rossz fordulatra. Akit az ilyen váratlan anyagi események nem zavarnak meg, s akire a jó- vagy a balsors nincs hatással, arról tudhatjuk, hogy rendíthetetlen Kṛṣṇa-tudatban él. A jóval és a rosszal számolnunk kell mindaddig, míg az anyagi világban vagyunk, mert ez a világ kettősségekkel teli. A Kṛṣṇa-tudatban szilárdan gyökerező embert azonban nem befolyásolja a jó és a rossz, mert kizárólag Kṛṣṇa érdekli, aki az abszolút jó. Ez a Kṛṣṇában elmerülő tudat tökéletes transzcendentális állapotba emeli az embert, amelyet szaknyelven samādhinak neveznek.
58. VERS
yadā saṁharate cāyaṁ kūrmo 'ṅgānīva sarvaśaḥ
indriyāṇīndriyārthebhyas tasya prajñā pratiṣṭhitā
yadā—amikor; saṁharate—behúzza; ca—szintén; ayam—ő; kūrmaḥ—a teknősbéka; aṅgāni—a végtagokat; iva—mint; sarvaśaḥ—valamennyi; indriyāṇi—érzékek; indriya-arthebhyaḥ—az érzékszervek tárgyaitól; tasya—övé; prajñā—tudat; pratiṣṭhitā—szilárd.
Aki képes úgy visszavonni érzékeit az érzékszervek tárgyairól, mint ahogyan a teknősbéka húzza be páncéljába végtagjait, az rendíthetetlenül megállapodott a tökéletes tudatban.
MAGYARÁZAT: A yogī, a bhakta, vagyis az önmegvalósítást elért lélek ismertetőjele, hogy saját akaratának megfelelően képes uralkodni érzékszervein. A legtöbb ember azonban a szolgája saját érzékeinek, s így azok parancsainak engedelmeskedik. Ez a válasz arra a kérdésre, milyen helyzetben van a yogī. Az érzékszerveket mérgeskígyókhoz hasonlítják, melyek szabadon, minden korlátozás nélkül akarnak cselekedni. A yogīnak, vagyis a bhaktának rendkívül erősnek kell lennie, hogy a kígyóbűvölőhöz hasonlóan irányítani tudja a kígyókat. Sohasem engedi őket önállóan cselekedni. A kinyilatkoztatott írásokban sok parancs van arra vonatkozóan, mit szabad és mit nem szabad tenni. Amíg valaki nem tudja betartani e parancsokat, s így nem képes elállni az érzéki élvezettől, addig nem érheti el a szilárd, rendíthetetlen Kṛṣṇa-tudat szintjét. Erre a legjobb példa az említett teknősbéka. A teknős bármelyik pillanatban képes visszahúzni érzékeit, hogy aztán bármikor kiengedje, ha szükség van rá. Ehhez hasonlóan a Kṛṣṇa-tudatú ember is csak bizonyos célra, az Úr szolgálatában használja érzékszerveit, egyébként visszahúzza őket. Kṛṣṇa itt arra tanítja Arjunát, hogyan állítsa érzékszerveit az Úr szolgálatába, ahelyett hogy saját elégedettségének elérésére törekedne velük. Az érzékeit visszatartó teknős jó példa arra, hogyan kell az érzékeket mindig az Úr szolgálatába állítani.
59. VERS
viṣayā vinivartante nirāhārasya dehinaḥ
rasa-varjaṁ raso 'py asya paraṁ dṛṣṭvā nivartate
viṣayāḥ—az érzékkielégítés tárgyai; vinivartante—gyakorlottak a visszatartásban; nirāhārasya—tiltásokkal; dehinaḥ—a megtestesült számára; rasa-varjam—megválva az íztől; rasaḥ—az élvezet érzése; api—noha ott van; asya—övé; param—sokkal magasabb rendű dolgokat; dṛṣṭvā—tapasztalva; nivartate—eláll tőle.
A megtestesült lélek elállhat az érzéki örömöktől, ám az érzékek tárgyai utáni vágy megmarad. Ha azonban egy felsőbbrendű ízt tapasztalva hagy fel az érzéki élvezettel, tudata rendíthetetlenné válik.
MAGYARÁZAT: Az érzéki élvezetektől lehetetlen elállni addig, míg valaki transzcendentális szintre nem kerül. Amikor az érzéki élvezetekről a szabályok és korlátozások betartásával mond le az ember, az olyan, mint amikor egy beteget eltiltanak bizonyos ételektől. Nincs ínyére e korlátozás, és a tiltott ételek iránti étvágyát sem veszíti el. Az érzékek valamilyen lelki folyamat — például a yama, niyama, āsana, prāṇāyāma, pratyāhāra, dhāraṇā, dhyāna stb. folyamatát magában foglaló aṣṭāṅga-yoga — segítségével történő visszatartása a nem túlságosan intelligens embereknek ajánlott, akik nem tudnak ennél jobbat. Ám aki a Kṛṣṇa-tudatban egyre fejlődve megízlelte a Legfelsőbb Úr, Kṛṣṇa szépségét, annak a halott anyagi dolgok többé nem jelentenek élvezetet. A korlátozások ezért a kevésbé értelmes kezdők lelki fejlődését szolgálják, ám csak addig hasznosak, míg az emberben valóban fel nem ébred a vágy a Kṛṣṇa-tudatra. Ha valaki Kṛṣṇa-tudatú lesz, annak számára a közönséges dolgok egyszerre ízüket vesztik.
60. VERS
yatato hy api kaunteya puruṣasya vipaścitaḥ
indriyāṇi pramāthīni haranti prasabhaṁ manaḥ
yatataḥ—törekvése közben; hi—minden bizonnyal; api—ellenére; kaunteya—óh, Kuntī fia; puruṣasya—az embernek; vipaścitaḥ—megkülönböztető képességgel rendelkező; indriyāṇi—az érzékszervek; pramāthīni—izgatva; haranti—dobják; prasabham—erőnek erejével; manaḥ—az elmét.
Óh, Arjuna, az érzékek olyan erősek és fékezhetetlenek, hogy még a rajtuk uralkodni próbáló, józan ítélőképességű ember elméjét is erőnek erejével elragadják.
MAGYARÁZAT: Sok művelt bölcs, filozófus és transzcendentalista próbálkozik érzékszervei legyőzésével, minden igyekezetük ellenére azonban néha még a legkiválóbbak is áldozatul esnek az anyagi érzéki élvezetnek, az izgatott elmének köszönhetően. Viśvāmitra, a nagy bölcs és tökéletes yogī szigorú vezeklésekkel és a yoga gyakorlásával törekedett az érzékek feletti uralomra, de Menakā még őt is elcsábította, s rávette a nemi élvezetre. Természetesen sok hasonló példa akad erre a világtörténelemben. Az elmét és az érzékszerveket kordában tartani rendkívül nehéz, ha az ember nem teljesen Kṛṣṇa-tudatú. Az ilyen anyagi cselekedetektől nem lehet addig megválni, míg elménket nem merítjük el Kṛṣṇában. Erre Śrī Yāmunācārya, a nagy szent és bhakta mutatott gyakorlati példát, aki azt mondta:
yad-avadhi mama cetaḥ kṛṣṇa-padāravinde
nava-nava-rasa-dhāmany udyataṁ rantum āsīt
tad-avadhi bata nāri-saṅgame smaryamāne
bhavati mukha-vikāraḥ suṣṭhu niṣṭhīvanaṁ ca
„Mióta elmémet az Úr Kṛṣṇa lótuszlábának szolgálatába állítottam, s egy örökké megújuló transzcendentális íz élvezetében van részem, a nemi élvezetre gondolva elfordítom az arcom, s köpök egyet.”
A Kṛṣṇa-tudat olyan transzcendentálisan csodálatos dolog, hogy hatására az anyagi élvezet minden külön törekvés nélkül ízetlenné válik, ahogyan az éhes embernek is elűzi az éhségét, ha elegendő mennyiségű tápláló ételt kap. Ambarīṣa Mahārāja szintén képes volt arra, hogy legyőzze a nagy yogīt, Durvāsā Munit, mert elméjét teljesen a Kṛṣṇa-tudat töltötte be (sa vai manaḥ krṣṇa-padāravindayor vacāṁsi vaikuṇṭha-guṇānuvarṇane).
61. VERS
tāni sarvāṇi saṁyamya yukta āsīta mat-paraḥ
vaśe hi yasyendriyāṇi tasya prajñā pratiṣṭhitā
tāni—azok az érzékek; sarvāṇi—mindegyik; saṁyamya—uralkodva felettük; yuktaḥ—lefoglalva; āsīta—legyen ilyen helyzetben; mat-paraḥ—Velem kapcsolatban; vaśe—teljesen leigázva; hi—minden bizonnyal; yasya—akinek; indriyāṇi—érzékszervek; tasya—övé; prajñā—tudat; pratiṣṭhitā—szilárd.
Aki az érzékeit megzabolázva, azokat teljesen irányítása alatt tartva tudatát Rám szögezi, azt rendíthetetlen értelműnek ismerik.
MAGYARÁZAT: Ez a vers világosan megmagyarázza, hogy a Kṛṣṇa-tudat a yoga legmagasabb rendű és legtökéletesebb formája. Az ember nem képes uralkodnia érzékszervein addig, míg nem válik Kṛṣṇa-tudatúvá. Az előzőekben már említettük, hogy a nagy bölcs, Durvāsā Muni vitába bocsátkozott Ambarīṣa Mahārājával, s miután büszkesége miatt minden ok nélkül méregbe gurult, nem tudott többé uralkodni érzékein. A király nem volt olyan hatalmas yogī, mint a bölcs, ám az Úr bhaktája volt, aki szó nélkül tűrte a bölcs minden igazságtalanságát, s így ő került ki győztesen. Azért tudta féken tartani az érzékszerveit, mert rendelkezett azokkal a tulajdonságokkal, melyekről a Śrīmad-Bhāgavatam (9.4.18-20) ír:
sa vai manaḥ kṛṣṇa-padāravindayor
vacāṁsi vaikuṇṭha-guṇānuvarṇane
karau harer mandira-mārjanādiṣu
śrutiṁ cakārācyuta-sat-kathodaye
mukunda-liṅgālaya-darśane dṛśau
tad-bhṛtya-gātra-sparśe 'ṅga-saṅgamam
ghrāṇaṁ ca tat-pāda-saroja-saurabhe
śrīmat-tulasyā rasanāṁ tad-arpite
pādau hareḥ kṣetra-padānusarpaṇe
śiro hṛṣīkeśa-padābhivandane
kāmaṁ ca dāsye na tu kāma-kāmyayā
yathottamaśloka-janāśrayā ratiḥ
„Ambarīṣa király az elméjét az Úr Kṛṣṇa lótuszlábára rögzítette, szavaival az Ő hajlékát írta le, két kezével az Ő templomát tisztította, fülével az Úr kedvteléseit hallgatta, szemével az Úr formáját nézte, testével a bhakták testét érintette, orrával az Úr lótuszlábának ajánlott virágok illatát szagolta, nyelvével a Neki felajánlott tulasī leveleket ízlelte, lábával a szent helyre ment, ahol az Ő temploma áll, fejével hódolatát ajánlotta az Úrnak, vágyait pedig az Ő kívánságainak teljesítésére használta. Ezek a tulajdonságok alkalmassá tették arra, hogy az Úr mat-para bhaktája legyen.”
A mat-para szónak ezzel kapcsolatban nagy jelentősége van. Ambarīṣa Mahārāja életéből megtudhatjuk, hogyan válhat valakiből mat-para. Śrīla Baladeva Vidyābhūṣaṇa, a mat-para lánc nagy tudósa és ācāryája megjegyzi: mad-bhakti-prabhāvena sarvendriya-vijaya-pūrvikā svātma-dṛṣṭiḥ sulabheti bhāvaḥ. „Az érzékeken csakis a Kṛṣṇának végzett odaadó szolgálat révén lehet teljes mértékben uralkodni.” Néha a tűz példáját is használjuk erre: „Ahogyan a lángoló tűz mindent felemészt egy szobában, úgy éget föl minden tisztátalanságot az Úr Viṣṇu, aki a yogī szívében lakozik.” A Yoga-sūtra szintén azt írja elő, hogy Viṣṇun kell meditálnunk, nem pedig a semmin. Azok az állítólagos yogīk, akik meditációjuk középpontjába olyasvalamit helyeznek, ami nem Viṣṇu szintjén áll, csupán idejüket vesztegetik, amikor hiábavalóan holmi álomvilág után kutatnak. Kṛṣṇa-tudatúvá, az Istenség Személyiségének odaadó hívévé kell válnunk. Ez az igazi yoga célja.
62. VERS
dhyāyato viṣayān puṁsaḥ saṅgas teṣūpajāyate
saṅgāt sañjāyate kāmaḥ kāmāt krodho 'bhijāyate
dhyāyataḥ—elmélkedés közben; viṣayān—az érzékek tárgyai; puṁsaḥ—a személynek; saṅgaḥ—ragaszkodás; teṣu—az érzékek tárgyai iránt; upajāyate—kifejleszt; saṅgāt—vonzódásból; sañjāyate—fejleszt; kāmaḥ—vágy; kāmāt—vágyból; krodhaḥ—düh; abhijāyate—megnyilvánul.
Az emberben az érzékek tárgyain elmélkedve ragaszkodás ébred azok iránt. E ragaszkodásból kéj támad, a kéj pedig dühöt szül.
MAGYARÁZAT: Aki nem Kṛṣṇa-tudatú, abban az érzéktárgyakon elmélkedve elkerülhetetlenül anyagi vágyak ébrednek. Az érzékeknek valódi elfoglaltságra van szükségük, s ha nem az Úr transzcendentális szerető szolgálata köti le őket, akkor egész biztos, hogy a materializmust szolgálják. Az anyagi világban mindenki, még az Úr Śiva és az Úr Brahmā is — mit sem szólva a mennyei bolygókon élő többi félistenről — ki van téve az érzéktárgyak hatásának. Ha ki akarunk kerülni az anyagi lét útvesztőjéből, az egyetlen út az, hogy Kṛṣṇa-tudatúvá válunk. Az Úr Śiva mély meditációba merült, ám amikor Pārvatī az érzéki élvezetre próbálta rávenni, mégis hajlott szavára, s ennek eredményeképpen megszületett Kārtikeya. Hasonlóan kísértette meg Māyā-devī inkarnációja Haridāsa çhākurát, amikor még ifjú bhakta volt, ám Haridāsa az Úr Kṛṣṇa iránti vegyítetlen odaadása miatt könnyedén kiállta a próbát. Śrī Yāmunācārya korábban idézett verséből kitűnik, hogy az őszinte bhakta messze elkerül minden anyagi érzéki örömöt, mert az Úr társaságában sokkal magasabb rendű lelki élvezetben van része. Ez a siker titka. Ha tehát valaki nem Kṛṣṇa-tudatú — legyen bármennyire erős érzékei mesterséges elnyomásában —, az végül elkerülhetetlenül kudarcot vall, mert az érzéki élvezet leghalványabb gondolata is vágyai kielégítésére fogja késztetni.
63. VERS
krodhād bhavati sammohaḥ sammohāt smṛti-vibhramaḥ
smṛti-bhraṁśād buddhi-nāśo buddhi-nāśāt praṇaśyati
krodhāt—a dühből; bhavati—lesz; sammohaḥ—teljes illúzió; sammohāt—az illúzióból; smṛti—az emlékezet; vibhramaḥ—zavara; smṛti-bhraṁśāt—az emlékezetzavar után; buddhi-nāśaḥ—az értelem elvesztése; buddhi-nāśāt—és az értelem elvesztéséből; praṇaśyati—elbukik.
A dühből teljes illúzió ered, az illúzióból pedig emlékezetzavar. Ha zavart az emlékezet, elvész az értelem, s az értelem elvesztésével az ember ismét visszasüllyed az anyagi lét mocsarába.
MAGYARÁZAT: Śrīla Rūpa Gosvāmī a következő utasítást adja számunkra:
prāpañcikatayā buddhyā hari-sambandhi-vastunaḥ
mumukṣubhiḥ parityāgo vairāgyaṁ phalgu kathyate
(Bhakti-rasāmṛta-sindhu 1.2.258)
Kṛṣṇa-tudata fejlődése során az ember megtanulja, hogy mindent lehet az Úr szolgálatában használni. Akik nem ismerik a Kṛṣṇa-tudatot, azok természetellenes módszerekkel próbálják elkerülni az anyagi dolgokat, s ennek az az eredménye, hogy noha az anyagi kötelékek alóli felszabadulásra vágynak, nem jutnak el a lemondás tökéletes szintjére. Állítólagos lemondásukat phalgunak, lényegtelennek nevezik. A Kṛṣṇa-tudatú ember ezzel szemben tudja, hogyan használjon fel mindent az Úr szolgálatában, s ezért ő nem esik áldozatul az anyagi tudatnak. Az imperszonalisták például azt gondolják, hogy mivel az Úr, az Abszolút személytelen, nem képes enni. Megpróbálnak lemondani a finom ételekről, ám a bhakták velük ellentétben tudják, hogy Kṛṣṇa a legfelsőbb élvező, s elfogyasztanak mindent, amit odaadással felajánlanak Neki. Finomabbnál finomabb ételeket ajánlanak fel az Úrnak, majd megeszik a maradékot, amit prasādamnak hívnak. Ily módon minden lelkivé válik, s a bhaktákat nem fenyegeti az elbukás veszélye. Kṛṣṇa-tudatosan elfogyasztják a prasādamot, míg az abhakták azt anyaginak tekintik, s elutasítják. Az imperszonalisták természetellenes lemondásuk miatt tehát nem tudják élvezni az életet, s ennek következtében elméjük a legkisebb izgatásra is az anyagi lét mocsarába rántja őket. A szentírások szerint az ilyen lélek még ha el is éri a felszabadulást, ismét visszaesik, mert nem áll mögötte az odaadó szolgálat támasza.
64. VERS
rāga-dveṣa-vimuktais tu viṣayān indriyaiś caran
ātma-vaśyair vidheyātmā prasādam adhigacchati
rāga—ragaszkodás; dveṣa—és elkülönülés; vimuktaiḥ—azáltal, aki megszabadult; tu—de; viṣayān—érzéktárgyak; indriyaiḥ—az érzékek által; caran—hatással van; ātma-vaśyaiḥ—irányítása alatt; vidheya-ātmā—aki a szabályozott szabadság útját követi; prasādam—az Úr kegyét; adhigacchati—eléri.
De aki mentes minden ragaszkodástól és ellenszenvtől, és képes a szabadság szabályozó elveinek gyakorlása révén uralkodni az érzékein, az elnyerheti az Úr teljes kegyét.
MAGYARÁZAT: Már elmondtuk, hogy valamilyen természetellenes folyamattal a felszínen lehetséges uralkodni az érzékszervek fölött, de mindaddig, amíg az érzékeket nem állítjuk az Úr transzcendentális szolgálatába, minden esély megvan a visszaesésre. Az, aki teljesen Kṛṣṇa-tudatú, látszólag talán az érzékek síkján cselekszik, ám amiatt, hogy Kṛṣṇa-tudatú, egyáltalán nem ragaszkodik az érzéki cselekedetekhez. Semmi mással nem törődik, csak Kṛṣṇa elégedettségével, ezért fölötte áll minden ragaszkodásnak és ellenszenvnek. Ha Kṛṣṇa úgy akarja, a bhakta mindent megtesz, még azt is, amit egyébként nem akar, ha pedig Kṛṣṇa nem akarja, nem tesz olyat, amit másképp saját elégedettsége érdekében megtenne. Kṛṣṇa utasítását követve cselekszik, ezért ő dönti el, mit tesz és mit nem. Ez a tudat Kṛṣṇa indokolatlan kegye, amit a bhakta elnyerhet még akkor is, ha az érzékek elégedettségére vágyva cselekszik.
65. VERS
prasāde sarva-duḥkhānāṁ hānir asyopajāyate
prasanna-cetaso hy āśu buddhiḥ paryavatiṣṭhate
prasāde—az Úr indokolatlan kegyét elnyerve; sarva—minden; duḥkhānām—anyagi szenvedésnek; hāniḥ—megsemmisülés; asya—övé; upajāyate—történik; prasanna-cetasaḥ—a derűs elméjűnek; hi—bizonyára; āśu—nagyon hamar; buddhiḥ—értelem; pari—kielégítően; avatiṣṭhate—megszilárdul.
Aki ily módon elégedett [a Kṛṣṇa-tudatban], annak számára megszűnik az anyagi lét háromféle szenvedése, s ebben az elégedett tudatban értelme hamarosan megszilárdul.
66. VERS
nāsti buddhir ayuktasya na cāyuktasya bhāvanā
na cābhāvayataḥ śāntir aśāntasya kutaḥ sukham
na asti—nem lehet; buddhiḥ—transzcendentális értelem; ayuktasya—aki nem áll kapcsolatban (a Kṛṣṇa-tudattal); na—nem; ca—és; ayuktasya—annak, aki nem Kṛṣṇa-tudatú; bhāvanā—a (boldogságban) megállapodott elme; na—nem; ca—és; abhāvayataḥ—annak, aki nem szilárd; śāntiḥ—béke; aśāntasya—a nem békésnek; kutaḥ—hol van; sukham—boldogság.
Aki nem áll kapcsolatban a Legfelsőbbel [a Kṛṣṇa-tudatban], annak értelme nem transzcendentális, elméje nem szilárd, s enélkül lehetetlen a béke is. És hogyan volna boldogság béke nélkül?
MAGYARÁZAT: Amíg valaki nem Kṛṣṇa-tudatú, nem érheti el a békét. Az ötödik fejezet (5.29) megerősíti, hogy csak akkor lehet valaki valóban békés, ha megérti, hogy Kṛṣṇa az áldozat és vezeklés minden kedvező eredményének egyetlen élvezője, az univerzumok valamennyi megnyilvánulásának birtokosa és minden élőlény igaz barátja. Ezért annak az elméjéből, aki nem Kṛṣṇa-tudatú, hiányzik a végső cél, s ez nyughatatlanságot okoz. Ám ha valaki biztos abban, hogy Kṛṣṇa mindenki és minden élvezője, tulajdonosa és barátja, az rendíthetetlen elméjével békét tud teremteni. Aki tehát úgy cselekszik, hogy nincsen kapcsolata Kṛṣṇával, annak örökké aggodalomban és nyugtalanságban van része, bármennyire is próbál nyugalmat színlelni és fejlett lelki szinten állónak látszani. A Kṛṣṇa-tudat egy magától megnyilvánuló békés állapot, melyet csakis Kṛṣṇával kapcsolatba kerülve lehet elérni.
67. VERS
indriyāṇāṁ hi caratāṁ yan mano 'nuvidhīyate
tad asya harati prajñāṁ vāyur nāvam ivāmbhasi
indriyāṇām—az érzékek közül; hi—bizonyára; caratām—csapongva; yat—amellyel; manaḥ—az elme; anuvidhīyate—állandóan elfoglalt lesz; tat—azt; asya—övé; harati—elragadja; prajñām—értelem; vāyuḥ—szél; nāvam—csónakot; iva—mint; ambhasi—a vízen.
Ahogyan az erős szél sodorja el a csónakot a vízen, úgy képes elragadni az ember értelmét még egyetlen csapongó érzék is, ha az elme arra összpontosít.
MAGYARÁZAT: Minden érzékszervet az Úr szolgálatába kell állítanunk, mert ha közülük akár egy is érzékkielégítéssel foglalkozik, az már eltérítheti a bhaktát a transzcendentális fejlődés útjáról. Ahogyan Ambarīṣa Mahārāja életével kapcsolatban megemlítettük, minden érzékünknek Kṛṣṇa-tudatos elfoglaltságot kell adnunk. Ez a helyes módja az elme szabályozásának.
68. VERS
tasmād yasya mahā-bāho nigṛhītāni sarvaśaḥ
indriyāṇīndriyārthebhyas tasya prajñā pratiṣṭhitā
tasmāt—ezért; yasya—akinek; mahā-bāho—óh, erős karú; nigṛhītāni—így leküzdve; sarvaśaḥ—körös-körül; indriyāṇi—az érzékeket; indriya-arthebhyaḥ—az érzéktárgyaktól; tasya—övé; prajñā—értelem; pratiṣṭhitā—szilárd.
Ezért, óh, erős karú, aki visszatartja érzékeit azok tárgyaitól, annak értelme valóban rendíthetetlen.
MAGYARÁZAT: Az érzékkielégítés késztetését kizárólag Kṛṣṇa-tudattal lehet legyőzni, vagyis azzal, hogy valamennyi érzékünket az Úr transzcendentális szerető szolgálatába állítjuk. Ahogyan az ellenséget a túlerő győzi le, úgy az érzékek fölött is egyedül az Urat szolgálva lehet győzelmet aratni, s nem emberi próbálkozással. Aki megérti, hogy az ember csakis a Kṛṣṇa-tudat által szilárdíthatja meg igazán az értelmét, s hogy e művészetet egy hiteles lelki tanítómester irányítása alatt kell gyakorolnia, azt sādhakának nevezik, olyan jelöltnek, aki megérett a felszabadulásra.
69. VERS
yā niśā sarva-bhūtānāṁ tasyāṁ jāgarti saṁyamī
yasyāṁ jāgrati bhūtāni sā niśā paśyato muneḥ
yā—ami; niśā—éj; sarva—minden; bhūtānām—élőlénynek; tasyām—abban; jāgarti—éber; saṁyamī—a fegyelmezett; yasyām—amelyikben; jāgrati—ébren van; bhūtāni—minden lény; sā—az; niśā—éjjel; paśyataḥ—a befelé tekintő; muneḥ—bölcsnek.
Ami minden lény számára éjjel, ébredés az a fegyelmezett embernek, míg az élőlények ébrenléte a bensőt látó bölcsnek éjszaka.
MAGYARÁZAT: Az értelmes emberek két csoportot alkotnak. Az egyikbe azok tartoznak, akiknek intelligenciája az érzékkielégítést szolgáló anyagi tettekre korlátozódik, míg a másikba azok, akik befelé tekintenek, s készen állnak az önmegvalósításra. Az introspektív, gondolkodó bölcs cselekedetei éjszakát jelentenek az anyagban elmerült embereknek. A materialisták amiatt, hogy nem tudnak az önmegvalósításról, ilyenkor is folytatják álmukat, ám a befelé tekintő bölcs ébren marad az ő „éjszakájukban”. A bölcs transzcendentális örömöt érez, amint fokozatosan fejlődik a lelki életben, míg az anyagi tetteket végrehajtó ember az önmegvalósítás szempontjából alszik, s az érzéki gyönyörök különféle változatairól álmodva néha boldognak, néha pedig boldogtalannak érzi magát. Az anyagi boldogság vagy boldogtalanság közömbösen hat a befelé fordulóra, s miközben folytatja az önmegvalósítást szolgáló tetteit, az anyagi visszahatások nem zavarják meg.
70. VERS
āpūryamāṇam acala-pratiṣṭhaṁ
samudram āpaḥ praviśanti yadvat
tadvat kāmā yaṁ praviśanti sarve
sa śāntim āpnoti na kāma-kāmī
āpūryamāṇam—mindig töltődik; acala-pratiṣṭham—mozdulatlan marad; samudram—az óceán; āpaḥ—vizek; praviśanti—beleömlenek; yadvat—amint; tadvat—úgy; kāmāḥ—vágyak; yam—akibe; praviśanti—ömlenek; sarve—mind; saḥ—az a személy; śāntim—békét; āpnoti—elér; na—nem; kāma-kāmī—aki teljesíteni kívánja vágyait.
A békét nem az éri el, aki igyekszik vágyait beteljesíteni, hanem egyedül az, akit nem zavar a kívánságok szakadatlan özöne, melyek úgy ömlenek bele, mint folyók az állandóan töltődő, ám mindig mozdulatlan óceánba.
MAGYARÁZAT: A hatalmas óceán rendkívüli víztömeg, ám örökké még több és több víz ömlik bele, különösen az esős évszak idején. Ennek ellenére azonban ugyanolyan mozdulatlan marad: nem kavarodik fel, s nem önt ki medréből. Ez jellemzi a szilárd Kṛṣṇa-tudatú embert is. Amíg az embernek anyagi teste van, a test érzékkielégítés utáni követelései nem szűnnek meg. A bhaktát azonban tökéletessége miatt nem zavarják meg az efféle vágyak. Aki Kṛṣṇa-tudatú, annak semmire sincs szüksége, mert az Úr ellátja mindennel, amire az anyagi lét során szüksége van. Éppen ezért olyan ő, mint az óceán: mindig teljes magában. Vágyak özöne zúdulhat rá, ahogyan a folyók ömlenek az óceánba, ő azonban rendíthetetlen marad tetteiben, s az érzékkielégítésre irányuló vágyak a legkevésbé sem zavarják. Ez a Kṛṣṇa-tudatú ember ismertetőjele, aki — noha a vágyak jelen vannak benne — nem hajlik többé az anyagi érzékkielégítésre. Az Úr transzcendentális szerető szolgálatát végezve mindig elégedett, ezért megingathatatlan marad, mint az óceán, s így teljes békében van része. Ezzel szemben mások, akik vágyaik beteljesítésére törekednek — beleértve még a felszabadulás utáni vágyat is, az anyagi siker utáni vágyról nem is beszélve —, sohasem érik el a békét. A tetteik gyümölcsére törekvők, a felszabadulásra vágyók, és a misztikus hatalomra törekvő yogīk mind boldogtalanok beteljesületlen kívánságaik miatt. A Kṛṣṇa-tudatú ember azonban boldog az Úr szolgálatában, s nincsenek beteljesülésre váró vágyai. Valójában még az anyagi kötelékek alól sem akar felszabadulni. Kṛṣṇa bhaktáinak nincsenek anyagi vágyaik, ezért tökéletesen békések.
71. VERS
vihāya kāmān yaḥ sarvān pumāṁś carati niḥspṛhaḥ
nirmamo nirahaṅkāraḥ sa śāntim adhigacchati
vihāya—feladva; kāmān—az érzékkielégítés utáni anyagi vágyakat; yaḥ—aki; sarvān—mindet; pumān—egy személy; carati—él; niḥspṛhaḥ—vágyak nélkül; nirmamaḥ—birtoklásvágy nélkül; nirahaṅkāraḥ—hamis ego nélkül; saḥ—ő; śāntim—tökéletes békét; adhigacchati—elér.
Egyedül az éri el az igazi békét, aki feladott minden érzékkielégítésre irányuló vágyat, kívánságok nélkül él, megvált minden birtoklásérzettől, s mentes a hamis egótól.
MAGYARÁZAT: Vágyak nélkül élni azt jelenti, hogy az ember nem törekszik az érzékkielégítésre. Az a vágy tehát, hogy valaki Kṛṣṇa-tudatúvá váljon, valójában vágynélküliség. Amikor az ember megérti valódi helyzetét mint Kṛṣṇa örök szolgája, s nem tekinti magát tévesen az anyagi testnek, valamint nem vallja magát jogtalanul semmi tulajdonosának a világban, akkor a Kṛṣṇa-tudat tökéletes szintjére érkezett el. E tökéletes szintre eljutva tudja, hogy mivel Kṛṣṇa a birtokosa mindennek, mindent arra kell használnia, hogy Neki örömet szerezzen. Arjuna saját érzékkielégítésére gondolva nem akart harcolni, ám amikor teljesen Kṛṣṇa-tudatúvá vált, mégis fegyvert fogott, mert Kṛṣṇa azt akarta tőle. Saját magáért nem akart harcolni, Kṛṣṇáért azonban ugyanaz az Arjuna minden erejével küzdött. A valóban vágyak nélküli az, aki Kṛṣṇa kedvét keresi, s nem az, aki természetellenes módon próbálja elűzni vágyait. Az élőlény nem lehet vágyak vagy érzékek nélküli, de változtatnia kell a vágyak minőségén. Az anyagi kívánságoktól mentes ember jól tudja, hogy minden Kṛṣṇához tartozik (īśāvāsyam idaṁ sarvam), ezért semmit sem tekint jogtalanul a magáénak. Ez a transzcendentális tudás az önmegvalósításon alapszik, vagyis annak tökéletes megértésén, hogy az élőlény lelki azonosságában Kṛṣṇa örök, szerves része, s ezért az élőlény örök helyzetében sohasem állhat Kṛṣṇával egyenlő vagy Nála magasabb szinten. E Kṛṣṇa-tudatos megértés jelenti az igazi béke alapját.
72. VERS
eṣā brāhmī sthitiḥ pārtha naināṁ prāpya vimuhyati
sthitvāsyām anta-kāle 'pi brahma-nirvāṇam ṛcchati
eṣā—ez; brāhmī—lelki; sthitiḥ—helyzet; pārtha—óh, Pṛthā fia; na—sohasem; enām—ezt; prāpya—elérve; vimuhyati—megzavarodik; sthitvā—ilyen állapotban; asyām—ebben; anta-kāle—az élet végén; api—szintén; brahma-nirvāṇam—Isten lelki birodalmát; ṛcchati—eléri.
Ez a lelki és isteni élet útja, melyet elérve az ember megtéveszthetetlenné válik. Még ha a halál órájában lépett is rá, képes eljutni Isten birodalmába.
MAGYARÁZAT: Az ember szert tehet a Kṛṣṇa-tudatra, az isteni életre egyetlen pillanat alatt is, de előfordulhat, hogy millió és millió élet sem elegendő számára, hogy elérje ezt a szintet. Ez csupán a tények megértésétől és elfogadásától függ. Khaṭvāṅga Mahārāja a halála előtt néhány perccel jutott el az életnek erre a szintjére, amikor átadta magát Kṛṣṇának. Nirvāṇa annyit jelent, mint véget vetni az anyagi felfogású életnek. A buddhista filozófia szerint az anyagi élet után nincs semmi, ám a Bhagavad-gītā mást tanít. Az igazi élet az anyagi lét befejezése után kezdődik. A pusztán a durva anyagban hívő materialista beéri annyival, hogy tudja: fel kell hagynia anyagi életmódjával, ellenben a lelki értelemben fejlett emberek számára ez után az anyagi élet után egy másik élet következik. Ha valaki szerencsés módon még azelőtt Kṛṣṇa-tudatú lesz, hogy élete véget érne, azonnal eljut a brahma-nirvāṇa szintjére. Isten országa és az Úr odaadó szolgálata között nincsen különbség. Mindkettő az abszolút síkon van, ezért az Úr transzcendentális szerető szolgálata a lelki világ elérését jelenti. Az ember az anyagi világban érzékei kielégítéséért cselekszik, míg a lelki világban mindent Kṛṣṇa-tudatban tesz. Aki még ebben az életében Kṛṣṇa-tudatossá válik, az azonnal eléri a Brahmant, s aki Kṛṣṇa-tudatos, az minden kétséget kizárva már belépett Isten országába.
Brahman az anyag ellentéte, így a brāhmī sthiti azt jelenti: „nem az anyagi cselekedetek szintjén”. A Bhagavad-gītā az Úr odaadó szolgálatát felszabadult szintnek fogadja el (sa guṇān samatītyaitān brahma-bhūyāya kalpate), így a brāhmī sthiti nem más, mint megszabadulás az anyagi kötelékektől.
Śrīla Bhaktivinoda çhākura a Bhagavad-gītā második fejezetét összegezve elmondta, hogy ez az egész mű tartalmáról beszél. A Bhagavad-gītā témáját a karma-yoga, a jñāna-yoga és a bhakti-yoga alkotják. A második fejezet a karma- és a jñāna-yogát tárgyalja nagyon érthetően, s röviden a bhakti-yogáról is említést tesz, a teljes mű tartalmáról szólva.
Így végződnek a Bhaktivedanta-magyarázatok a Śrīmad Bhagavad-gītā második fejezetéhez, melynek címe: „A Bhagavad-gītā tartalmának összefoglalása”.
HARMADIK FEJEZET
Karma-yoga
1. VERS
arjuna uvāca
jyāyasī cet karmaṇas te matā buddhir janārdana
tat kiṁ karmaṇi ghore māṁ niyojayasi keśava
arjunaḥ uvāca—Arjuna mondta; jyāyasī—jobb; cet—ha; karmaṇaḥ—a gyümölcsöző cselekedeteknél; te—Általad; matā—tekintve; buddhiḥ—értelem; janārdana—óh, Kṛṣṇa; tat—ezért; kim—miért; karmaṇi—tettben; ghore—szörnyű; mām—engem; niyojayasi—rábírsz; keśava—óh, Kṛṣṇa.
Arjuna így szólt: Óh, Janārdana! Óh, Keśava! Miért akarod, hogy részt vegyek ebben az iszonyatos harcban, ha úgy gondolod, hogy az értelem jobb a gyümölcsöző tettnél?
MAGYARÁZAT: Az előző fejezetben az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Śrī Kṛṣṇa alapos részletességgel leírta a lélek természetét, azzal a céllal, hogy Arjunát, meghitt barátját kimentse az anyagi bánat óceánjából. A megvalósítás útjaként a buddhi-yogát, vagyis a Kṛṣṇa-tudatot ajánlotta. A Kṛṣṇa-tudatot egyesek tétlenségnek tekintik, s e félreértés következtében gyakran egy elhagyatott helyre vonulnak, hogy ott az Úr Kṛṣṇa szent nevének éneklésével teljesen Kṛṣṇa-tudatúvá váljanak. A Kṛṣṇa-tudat filozófiájának elsajátítása nélkül azonban nem ajánlatos egy félreeső helyre vonulni, hogy a szent név éneklésével az ember esetleg csupán az ártatlan tömegek olcsó csodálatát vívja ki. Arjuna szintén azt hitte, hogy a Kṛṣṇa-tudat vagy buddhi-yoga (az értelem használata a lelki tudás kifejlesztésében) azt jelenti, hogy vissza kell vonulnia a tevékeny élettől, s egy magányos helyen a vezeklést és az önfegyelmezést kell gyakorolnia. Más szóval el akarta kerülni a harcot, s erre ügyesen a Kṛṣṇa-tudatot hozta fel ürügyként. Mivel azonban őszinte tanítvány volt, mestere, Kṛṣṇa előtt feltárta elméjét, s Őt kérdezte arról, melyik a legjobb módja a cselekvésnek. Válaszul az Úr Kṛṣṇa e harmadik fejezetben részletes magyarázatot ad a karma-yogáról, a Kṛṣṇa-tudatbeli cselekvésről.
2. VERS
vyāmiśreṇeva vākyena buddhiṁ mohayasīva me
tad ekaṁ vada niścitya yena śreyo 'ham āpnuyām
vyāmiśreṇa—kétértelmű; iva—bizonyára; vākyena—szavak által; buddhim—értelem; mohayasi—megtévesztesz; iva—bizonyára; me—enyém; tat—ezért; ekam—csak egyet; vada—kérlek, mondd; niścitya—megállapítva; yena—ami által; śreyaḥ—valódi haszonhoz; aham—én; āpnuyām—juthatok.
Kétértelmű utasításaid megtévesztették értelmemet. Kérlek hát, mondd meg világosan, mi a leghasznosabb számomra!
MAGYARÁZAT: Az előző fejezet a Bhagavad-gītā bevezetéseként különféle utakat ismertetett — sāṅkhya-yoga, buddhi-yoga, az érzékek értelem általi szabályozása, cselekvés anélkül, hogy vágynánk annak gyümölcseire —, s ezenkívül a kezdő helyzetét is leírta. Minderről azonban nem rendszerezett formában olvashattunk. A helyes cselekvés és megértés érdekében szükség van az út rendszerezettebb áttekintésére. Arjuna éppen ezért tisztázni akarta e látszólag zavaros fogalmakat, hogy bármelyik közönséges ember félreértelmezés nélkül elfogadhassa azokat. Kṛṣṇának nem állt szándékában Arjunát a szavakkal játszva megtéveszteni, ám Arjuna nem tudott a Kṛṣṇa-tudat útjára lépni sem a tétlenség, sem a tevékeny szolgálat által. Más szóval tehát kérdésével megvilágítja a Kṛṣṇa-tudat útját minden olyan tanítvány számára, aki komolyan elhatározta, hogy megérti a Bhagavad-gītā titkát.
3. VERS
śrī-bhagavān uvāca
loke 'smin dvi-vidhā niṣṭhā purā proktā mayānagha
jñāna-yogena sāṅkhyānāṁ karma-yogena yoginām
śrī-bhagavān uvāca—az Istenség Legfelsőbb Személyisége mondta; loke—a világban; asmin—ebben; dvi-vidhā—kétféle; niṣṭhā—hit; purā—korábban; proktā—említett; mayā—Általam; anagha—óh, bűntelen; jñāna-yogena—a tudás összekapcsoló folyamata által; sāṅkhyānām—az empirikus filozófusoké; karma-yogena—az odaadás összekapcsoló folyamata segítségével; yoginām—a bhaktáknak.
Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így szólt: Óh, bűntelen Arjuna! Már megmagyaráztam, hogy az emberek két rétege törekszik az önvaló megértésére. Némelyek empirikus, filozófiai spekuláció útján, mások pedig az odaadó szolgálat által kívánják ezt elérni.
MAGYARÁZAT: A második fejezet harminckilencedik versében az Úr két folyamatról beszélt: a sāṅkhya-yogáról és a karma-yogáról vagy buddhi-yogáról. Ebben a versben ugyanezt magyarázza meg sokkal érthetőbben. A sāṅkhya-yogát, vagyis a lélek és az anyag természetének elemző tanulmányozását azok végzik, akik hajlamosak a spekulációra, valamint a dolgok tapasztalati tudás és filozófia által történő megértésére. Az emberek másik rétege Kṛṣṇa-tudatban cselekszik, ahogy azt a második fejezet hatvanegyedik verse megmagyarázza. Szintén a harminckilencedik versben az Úr kifejti, hogy a buddhi-yoga, vagyis a Kṛṣṇa-tudat elvei szerinti cselekvés által az ember megszabadulhat a tettek kötelékeitől, s ezenkívül e folyamat teljesen mentes minden hibától. A hatvanegyedik vers még világosabban megmagyarázza ugyanezt az elvet, miszerint a buddhi-yoga azt jelenti, hogy az ember teljesen a Legfelsőbbre (pontosabban Kṛṣṇára) bízza magát, s hogy ily módon könnyedén uralkodni tud valamennyi érzéke felett. Ezért mindkét yoga-folyamat kölcsönösen függ egymástól mint vallás és filozófia. A vallás filozófia nélkül szentimentalizmus vagy néha fanatizmus, míg a filozófia vallás nélkül csupán elmebeli spekuláció. A végső cél Kṛṣṇa, hiszen az Abszolút Igazság után őszintén kutató filozófusok végül szintén a Kṛṣṇa-tudathoz érkeznek el. A Bhagavad-gītā erről is ír. Az egész folyamat arra szolgál, hogy megértsük az önvaló valódi helyzetét a Legfelsőbbel kapcsolatban állva. A filozófiai spekuláció közvetett folyamat, ami által az ember fokozatosan eljuthat a Kṛṣṇa-tudat szintjére, míg a másik folyamat közvetlen, s mindent közvetlenül Kṛṣṇával kapcsol össze. E kettő közül a Kṛṣṇa-tudat útja a jobb, mert nem függ az érzékek filozófiai folyamattal való megtisztításától. A Kṛṣṇa-tudat maga a tisztító folyamat, amely az odaadó szolgálat közvetlen alkalmazásával könnyű, s egyben magasztos is.
4. VERS
na karmaṇām anārambhān naiṣkarmyaṁ puruṣo 'śnute
na ca sannyasanād eva siddhiṁ samadhigacchati
na—nem; karmaṇām—az előírt kötelességeknek; anārambhāt—végre nem hajtásával; naiṣkarmyam—megszabadulás a visszahatástól; puruṣaḥ—az ember; aśnute—elér; na—sem; ca—is; sannyasanāt—lemondással; eva—csupán; siddhim—sikert; samadhigacchati—eléri.
Az ember nem szabadulhat meg a visszahatásoktól csupán azáltal, hogy eláll a tettektől, s pusztán lemondással sem érhet el tökéletességet.
MAGYARÁZAT: A lemondott élet rendjébe akkor léphet az ember, miután előírt kötelességei teljesítése következtében megtisztult. Az előírt kötelességek célja az, hogy megtisztítsák a materialista emberek szívét. Senki sem érhet el sikert azzal, hogy egyszerre csak elfogadja az élet negyedik rendjét (a sannyāsát), anélkül hogy előtte megtisztult volna. Az empirikus filozófusok szerint csupán a sannyāsa elfogadásával, vagyis a gyümölcsöző cselekedetektől tartózkodva az ember azon nyomban egyenlővé válik Nārāyaṇával. Az Úr Kṛṣṇa azonban nem hagyja jóvá ezt az elvet. A szív megtisztítása nélkül a sannyāsa csupán zavart okoz a társadalomban. Másrészt azonban ha valaki az Úr transzcendentális szolgálatához lát, az Úr elfogadja fejlődését — legyen az bármilyen csekély —, még akkor is, ha előírt kötelességeit nem végzi el (buddhi-yoga). Sv-alpam apy asya dharmasya trāyate mahato bhayāt. Ha ennek az elvnek valaki a legkisebb mértékben eleget tesz, képes lesz arra, hogy a legnagyobb nehézséget is legyőzze.
5. VERS
na hi kaścit kṣaṇam api jātu tiṣṭhaty akarma-kṛt
kāryate hy avaśaḥ karma sarvaḥ prakṛti-jair guṇaiḥ
na—sem; hi—bizonyára; kaścit—bárki; kṣaṇam—egy pillanat; api—szintén; jātu—bármikor; tiṣṭhati—marad; akarma-kṛt—anélkül hogy tenne valamit; kāryate—cselekedni kényszerül; hi—bizonyára; avaśaḥ—tehetetlenül; karma—munka; sarvaḥ—minden; prakṛti-jaiḥ—az anyagi természet kötőerőiből születik; guṇaiḥ—a tulajdonságok által.
Minden ember akaratlanul arra kényszerül, hogy az anyagi természet kötőerőitől származó tulajdonságai szerint cselekedjék, ezért senki sem maradhat tétlen, még egy pillanatra sem.
MAGYARÁZAT: Az állandó aktivitás nem a megtestesült állapot jellemzője, hanem a lélek természete. A lélek jelenléte nélkül az anyagi test képtelen mozogni. A test csupán egy halott jármű, melyet a mindig tevékeny, egy pillanatra sem nyugvó lélek működtet. Éppen ezért a lelket a Kṛṣṇa-tudat kedvező cselekedeteivel kell lefoglalni, mert másképp az illuzórikus energia diktálta tennivalók kötik le. A lélek az anyagi energiával kapcsolatba kerülve az anyagi kötőerők hatása alá kerül, s hogy e köteléktől megszabadulhasson, a śāstrákban említett előírt kötelességeket kell végeznie. Ha azonban a Kṛṣṇa-tudatban cselekszik, ami természetes feladata, akkor bármit tesz, az a javára válik. A Śrīmad-Bhāgavatam (1.5.17) megerősíti ezt:
tyaktvā sva-dharmaṁ caraṇāmbujaṁ harer
bhajann apakvo 'tha patet tato yadi
yatra kva vābhadram abhūd amuṣya kiṁ
ko vārtha āpto 'bhajatāṁ sva-dharmataḥ
„Aki a Kṛṣṇa-tudat folyamatába kezd, azt nem éri veszteség vagy rossz még akkor sem, ha esetleg nem követi a śāstrák előírta kötelességeket, vagy nem végzi megfelelően az odaadó szolgálatot, sőt akkor sem, ha elbukik. De mi haszna a sāstrákban említett valamennyi tisztító eljárás végrehajtásának, ha valaki nem Kṛṣṇa-tudatú?” A tisztító folyamatra tehát szükség van a Kṛṣṇa-tudat e szintjének eléréséhez, s a sannyāsa vagy bármi más tisztító folyamat a végső cél elérését, a Kṛṣṇa-tudatúvá válást segíti, ami nélkül minden kudarcnak számít.
6. VERS
karmendriyāṇi saṁyamya ya āste manasā smaran
indriyārthān vimūḍhātmā mithyācāraḥ sa ucyate
karma-indriyāṇi—az öt cselekvő érzékszerv; saṁyamya—irányítva; yaḥ—bárki; āste—marad; manasā—az elme által; smaran—rágondolva; indriya-arthān—az érzéktárgyak; vimūḍha—ostoba; ātmā—lélek; mithyā-ācāraḥ—képmutató; saḥ—őt; ucyate—hívják.
Aki visszatartja cselekvő érzékeit, ám elméje továbbra is az érzékek tárgyain csügg, az kétségkívül becsapja magát. Az ilyen embert kétszínűnek hívják.
MAGYARÁZAT: Számtalan kétszínű ember van, aki a Kṛṣṇa-tudatú cselekvést megtagadva meditációt színlel, ám közben a valóság az, hogy elméjében az érzéki élvezetre gondol. Az ilyen emberek néha még valamiféle száraz filozófiáról is beszélnek, hogy becsapják okoskodó követőiket, ám e vers szerint ők a legnagyobb csalók. Ha valaki érzéki élvezetre vágyik, azt bármely társadalmi rendben megkaphatja, de ha követi a saját helyzetére vonatkozó szabályokat, akkor fokozatosan megtisztíthatja a létét. Aki azonban yogīnak tünteti fel magát, miközben valójában az érzékkielégítés tárgyai után kutat, azt a legnagyobb csalónak kell hívni, még akkor is, ha néha filozófiáról beszél. Tudása értéktelen, mert az Úr illuzórikus energiája az ilyen bűnös embert megfosztja tudásának eredményétől. Az ilyen álszent elméje mindig tisztátalan, s így színlelt yoga-meditációjának semmi értéke nincsen.
7. VERS
yas tv indriyāṇi manasā niyamyārabhate 'rjuna
karmendriyaiḥ karma-yogam asaktaḥ sa viśiṣyate
yaḥ—aki; tu—de; indriyāṇi—az érzékszerveket; manasā—az elme által; niyamya—szabályozva; ārabhate—elkezdi; arjuna—óh, Arjuna; karma-indriyaiḥ—a cselekvő érzékek által; karma-yogam—odaadás; asaktaḥ—ragaszkodás nélkül; saḥ—ő; viśiṣyate—sokkal kiválóbb.
Az az őszinte ember azonban, aki elméjével uralkodni próbál cselekvő érzékein, s ragaszkodástól mentesen a karma-yoga gyakorlásához lát [Kṛṣṇa-tudatban], sokkal kiválóbb nála.
MAGYARÁZAT: Jobb folytatni a munkát az élet céljának elérése érdekében — ami nem más, mint megszabadulni az anyagi kötelékektől és eljutni Isten birodalmába —, mintsem csaló transzcendentalistává válni az erkölcstelen élet és az érzéki élvezet kedvéért. A legfőbb svārtha-gati, az önvaló legfőbb célja Viṣṇu elérése. A varṇa és āśrama intézmény teljes egészében arra szolgál, hogy segítsen bennünket e cél elérésében, melyet még a családos ember is elérhet a Kṛṣṇa-tudatban végzett szabályozott szolgálattal. Az önmegvalósítás érdekében az ember egyidejűleg követheti a śāstrákban előírt szabályozott életet, valamint ragaszkodás nélkül folytathatja munkáját is, és ezáltal fejlődhet ezen az úton. Az az őszinte ember, aki ezt a folyamatot követi, sokkal jobb helyzetben van, mint a csaló képmutató, aki csak színleli a lelki életet, hogy becsapja az ártatlanokat. Egy őszinte utcaseprő sokkal többet ér a képmutató meditálónál, aki csak a megélhetés kedvéért meditál.
8. VERS
niyataṁ kuru karma tvaṁ karma jyāyo hy akarmaṇaḥ
śarīra-yātrāpi ca te na prasiddhyed akarmaṇaḥ
niyatam—előírt; kuru—tedd; karma—kötelességek; tvam—te; karma—munka; jyāyaḥ—jobb; hi—bizonyára; akarmaṇaḥ—mint nem cselekedni; śarīra—testi; yātrā—fenntartás; api—még; ca—szintén; te—tiéd; na—sohasem; prasiddhyet—befolyásolt; akarmaṇaḥ—tettek nélkül.
Hajtsd végre előírt kötelességed, mert az jobb a tétlenségnél! Az ember még anyagi testét sem képes fenntartani munka nélkül.
MAGYARÁZAT: Számtalan csaló meditáló van, aki előkelő származásúnak adja ki magát, és megannyi nagy hivatásos yogī állítja, hogy mindent feláldozott a lelki élet érdekében. Az Úr Kṛṣṇa nem akarta, hogy Arjuna kétszínű legyen, inkább arra vágyott, hogy Arjuna végezze a kṣatriyák számára előírt kötelességeket. Arjuna családos ember és hadvezér volt, ezért számára előnyösebb volt, ha megmarad ebben a helyzetben, és a családos kṣatriyák előírt vallásos kötelességeit végzi. Az ilyen tettek fokozatosan megtisztítják a világi ember szívét, s megszabadítják az anyagi szennyeződésektől. A test fenntartása érdekében végzett állítólagos lemondást sem az Úr, sem egyetlen vallásos írás nem támogatja. Az ember végső soron kénytelen valamilyen munkát végezni, amiből testét és lelkét együtt tarthatja. Nem szabad ezt önkényesen feladnia, anélkül hogy materialista hajlamaitól megszabadult volna. Az anyagi világban mindenkire jellemző az a tisztátlan hajlam, hogy uralkodni akar az anyagi természet fölött, vagyis érzékkielégítésre vágyik. Ezektől a szennyes hajlamoktól meg kell tisztulni. Amíg az ember nem tisztul meg kötelességei végrehajtása révén, addig nem szabad azzal próbálkoznia, hogy valamiféle „transzcendentalistává” váljon, s nem szabad feladnia a munkát, hogy aztán mások tartsák el.
9. VERS
yajñārthāt karmaṇo 'nyatra loko 'yaṁ karma-bandhanaḥ
tad-arthaṁ karma kaunteya mukta-saṅgaḥ samācara
yajña-arthāt—csakis Yajña, vagyis Viṣṇu kedvéért végzett; karmaṇaḥ—mint a munka; anyatra—máskülönben; lokaḥ—a világ; ayam—ezt; karma-bandhanaḥ—a tettek okozta kötelék; tat—Neki; artham—kedvéért; karma—munka; kaunteya—óh, Kuntī fia; mukta-saṅgaḥ—megszabadult a kapcsolattól; samācara—végezd tökéletesen.
Az ember végezze úgy munkáját, hogy az áldozat legyen Viṣṇunak, másképp tettei az anyagi világhoz kötözik. Óh, Kuntī fia, teljesítsd ezért előírt kötelességed az Ő örömére, s így mindig mentes maradsz a kötelékektől!
MAGYARÁZAT: Az embernek dolgoznia kell még teste fenntartásáért is, ezért sajátságos társadalmi helyzete és tulajdonságai szerint előírt kötelességei olyanok, hogy általuk elérheti ezt a célt. Yajña az Úr Viṣṇut vagy az áldozati szertartásokat jelenti. Minden áldozatnak az Úr Viṣṇu elégedettsége a célja. A Védák kijelentik: yajño vai viṣṇuḥ. Más szóval ugyanannak a célnak teszünk eleget, ha végrehajtjuk az előírt yajñákat, mint ha közvetlenül az Úr Viṣṇut szolgáljuk. Ezért a Kṛṣṇa-tudat, ahogyan ez a vers is írja, a yajña végrehajtását jelenti. A varṇāśrama intézmény célja szintén az Úr Viṣṇu elégedettsége. Varṇāśramācāravatā puruṣeṇa paraḥ pumān/ viṣṇur ārādhyate (Viṣṇu Purāṇa 3.8.8).
Az embernek Viṣṇu öröméért kell tehát dolgoznia. Bármi másért cselekszik ebben az anyagi világban, az rabságot eredményez, mert a jó és a rossz tett egyaránt visszahatásokkal jár, a visszahatások pedig bilincsbe kötik a tett elkövetőjét. Kṛṣṇa-tudatban kell cselekednünk, Kṛṣṇa (Viṣṇu) elégedettsége érdekében, s e tettek végzése a felszabadult szinten történik. Ez tehát a tettek művészete, amely kezdetben nagyon ügyes irányítást igényel. Éppen ezért nagyon szorgalmasan kell dolgoznunk, vagy az Úr Kṛṣṇa bhaktájának szakszerű vezetése, vagy közvetlenül az Úr Kṛṣṇa irányítása alatt (s Arjunának ez a lehetőség adatott meg). Semmit sem szabad csupán az érzékkielégítésért végeznünk: mindent Kṛṣṇa kielégítése érdekében kell tennünk. Ez nemcsak a tettek visszahatásaitól szabadít meg bennünket, de lassanként arra a szintre is felemel, amelyen az Úr transzcendentális szerető szolgálatát végezhetjük. Ez a szolgálat az egyetlen dolog, amely által eljuthatunk Isten országába.
10. VERS
saha-yajñāḥ prajāḥ sṛṣṭvā purovāca prajāpatiḥ
anena prasaviṣyadhvam eṣa vo 'stv iṣṭa-kāma-dhuk
saha—vele együtt; yajñāḥ—áldozatok; prajāḥ—nemzedékek; sṛṣṭvā—teremtve; purā—az ősi időkben; uvāca—mondta; prajā-patiḥ—a teremtmények Ura; anena—ezáltal; prasaviṣyadhvam—éljetek mind jobban és jobban; eṣaḥ—ez; vaḥ—tiétek; astu—legyen; iṣṭa—minden kívánatos dolog; kāma-dhuk—adományozó.
A teremtés kezdetén az élőlények Ura az emberek és félistenek nemzedékeit bocsátotta előre Viṣṇunak szánt áldozatokkal, aztán megáldotta őket, mondván: „Legyetek boldogok e yajña [áldozat] által, mert ennek végrehajtása majd megajándékoz benneteket mindennel, ami kívánatos a boldog élethez és a felszabaduláshoz!”
MAGYARÁZAT: Az élőlények Ura (Viṣṇu) anyagi teremtése lehetőséget nyújt a feltételekhez kötött lelkek számára, hogy hazatérjenek, vissza Istenhez. Az anyagi teremtésen belül minden élőlényt feltételekhez köt az anyagi természet, mert megfeledkeztek a Viṣṇuhoz, vagyis Kṛṣṇához, az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez fűződő kapcsolatukról. A védikus elvek azért vannak, hogy segítsenek bennünket ezen örök kapcsolat megértésében, ahogyan azt a Bhagavad-gītā elmondja: vedaiś ca sarvair aham eva vedyaḥ. Az Úr kijelenti, hogy a Védák célja az Ő megértése. A védikus himnuszokban az áll: patiṁ viśvasyātmeśvaram. Az élőlények Ura az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Viṣṇu. A Śrīmad-Bhāgavatamban (2.4.20) Śrīla Śukadeva Gosvāmī szintén többszörösen patinak írja le az Urat:
śriyaḥ patir yajña-patiḥ prajā-patir
dhiyāṁ patir loka-patir dharā-patiḥ
patir gatiś cāndhaka-vṛṣṇi-sātvatāṁ
prasīdatāṁ me bhagavān satāṁ patiḥ
A prajā-pati az Úr Viṣṇu, és Ő az Ura valamennyi élőlénynek, minden világnak és minden szépségnek, s Ő védelmez mindenkit. Az Úr azért teremtette ezt az anyagi világot, hogy a feltételekhez kötött lelkek megtanulhassák, hogyan kell yajñákat (áldozatokat) végrehajtaniuk Viṣṇu elégedettsége érdekében, hogy nagyon kényelmesen, aggodalom nélkül éljenek, amíg az anyagi világban vannak, s hogy aztán jelenlegi anyagi testük halála után beléphessenek Isten birodalmába. Ez az Úr terve a feltételekhez kötött lelkek számára, akik a yajña végzésével fokozatosan Kṛṣṇa-tudatúvá és minden tekintetben jámborrá válhatnak. A védikus írások e Kali-korszak számára a saṅkīrtana-yajñát (Isten szent neveinek éneklését) ajánlják. Ezt a transzcendentális folyamatot az Úr Caitanya vezette be, hogy e korszakban valamennyi ember felszabadulhasson. A saṅkīrtana-yajña és a Kṛṣṇa-tudat nagyon jól összeillenek. A Śrīmad-Bhāgavatam (11.5.32) így ír az Úr Kṛṣṇa bhaktaként (az Úr Caitanyaként) megjelenő formájáról, különösen kiemelve a saṅkīrtana-yajñát:
kṛṣṇa-varṇaṁ tviṣākṛṣṇaṁ sāṅgopāṅgāstra-pārṣadam
yajñaiḥ saṅkīrtana-prāyair yajanti hi su-medhasaḥ
„Az igazán intelligens emberek a Kali-korszakban a saṅkīrtana-yajña végzésével imádják majd a társaival együtt megjelenő Urat.” A védikus irodalomban leírt többi yajñát nagyon nehéz végrehajtani ebben a Kali-korszakban, ám a saṅkīrtana-yajña minden szempontból rendkívül könnyű és nagyszerű. A Bhagavad-gītā (9.14) szintén ezt az áldozatot javasolja.
11. VERS
devān bhāvayatānena te devā bhāvayantu vaḥ
parasparaṁ bhāvayantaḥ śreyaḥ param avāpsyatha
devān—félistenek; bhāvayatā—miután örömet okoztak; anena—ezzel az áldozattal; te—azok; devāḥ—félistenek; bhāvayantu—örömet fognak okozni; vaḥ—nektek; parasparam—kölcsönösen; bhāvayantaḥ—örömet okozva egymásnak; śreyaḥ—áldás; param—a legfelsőbbet; avāpsyatha—el fogjátok érni.
A félistenek, akiket megörvendeztetnek az áldozatok, szintén a kedvetekben fognak járni, s ha az emberek és félistenek ily módon együttműködnek, általános jólét köszönt mindenkire.
MAGYARÁZAT: A félistenek az anyagi világ ügyeinek felhatalmazott irányítói. Feladatuk, hogy levegővel, fénnyel, vízzel, valamint a test fenntartásához szükséges minden áldással ellássák az élőlényeket. Megszámlálhatatlanul sokan vannak, és az Istenség Legfelsőbb Személyisége testének különböző részein segédkeznek. Elégedettségük vagy neheztelésük az emberek által végrehajtott yajñáktól függ. Némely yajña célja az, hogy végzői bizonyos félistenek kedvében járjanak, ám még ők is minden yajñában Viṣṇut imádják, a legfőbb haszonélvezőt. A Bhagavad-gītā szintén ír arról, hogy Maga Kṛṣṇa minden yajña élvezője: bhoktāraṁ yajña-tapasām. Éppen ezért valamennyi yajña legfőbb célja, hogy végül örömet okozzon a yajña-patinak. Ha a yajñákat az emberek tökéletesen hajtják végre, akkor a félistenek, akik az emberek ellátásáról gondoskodnak, szintén elégedettek lesznek, s így bőségesen ellátják majd az embereket a természet különféle terményeivel.
A yajñák elvégzése sok egyéb áldással is jár, s végül az anyagi kötelékek alóli felszabaduláshoz vezet. Yajñákat végezve az embernek minden tette megtisztul, ahogyan azt a Védák is kijelentik: āhāra-śuddhau sattva-śuddhiḥ sattva-śuddhau dhruvā smṛtiḥ smṛti-lambhe sarva-granthīnāṁ vipramokṣaḥ. Yajñát végrehajtva az ember megszenteli ételét, s e megszentelt ételek fogyasztása megtisztítja a létét. A lét megtisztulásával az emlékezet finom szövetei is megtisztulnak, s ennek következtében az ember képes lesz a felszabadulás útjára gondolni. Mindez együttvéve a Kṛṣṇa-tudathoz vezet, melyre oly nagy szükség van napjaink társadalmában.
12. VERS
iṣṭān bhogān hi vo devā dāsyante yajña-bhāvitāḥ
tair dattān apradāyaibhyo yo bhuṅkte stena eva saḥ
iṣṭān—kívánt; bhogān—életszükségletek; hi—bizonyára; vaḥ—nektek; devāḥ—a félistenek; dāsyante—meg fognak jutalmazni; yajña-bhāvitāḥ—az áldozatok végzésétől elégedetten; taiḥ—általuk; dattān—adományok; apradāya—felajánlás nélkül; ebhyaḥ—a félistenek számára; yaḥ—aki; bhuṅkte—élvezi; stenaḥ—tolvaj; eva—bizonyára; saḥ—ő.
Ha a különféle életszükségletekről gondoskodó félistenek elégedettek a yajña [áldozat] végzésével, ellátnak majd benneteket mindennel, amire csak szükségetek van. Ám minden bizonnyal tolvaj az, aki úgy élvezi ezeket az adományokat, hogy nem ajánlja fel viszonzásképpen a félisteneknek.
MAGYARÁZAT: A félistenek az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Viṣṇu felhatalmazott ügynökei, akik az ellátásért felelősek, s ezért az előírt yajñák végzésével a kedvükben kell járni. A Védák a különféle félistenek imádatára más és más yajñát írnak elő, ám végső soron minden áldozat az Istenség Legfelsőbb Személyiségének szól. A félistenek számára yajñát bemutatni azoknak ajánlatos, akik nem képesek megérteni, ki az Istenség Személyisége. A Védák az emberek anyagi tulajdonságainak megfelelően számos különböző típusú yajñát ajánlanak. A félistenek imádatára is ugyanez az elv vonatkozik: az áldozat végrehajtójának tulajdonságai határozzák meg. A húsevőknek például azt ajánlják, hogy Kālī istennőt, az anyagi természet szörnyű formáját imádják, és áldozzanak állatokat előtte. Azoknak azonban, akik a jóság kötőerejének hatása alatt állnak, Viṣṇu transzcendentális imádatát javasolják. Végső soron minden yajñának az a célja, hogy fokozatosan a transzcendentális szintre emelje az embert. A közönséges emberek számára legalább a pañca-mahā-yajñaként ismert öt yajña elvégzése szükséges.
Tudnunk kell, hogy az emberi társadalom létfenntartásához minden szükségesről az Úr megbízott félistenei gondoskodnak — senki sem képes előteremteni azokat. Vegyük például az emberiség táplálékait. Ezek közé tartoznak a jóság kötőerejében lévők számára a gabonafélék, a gyümölcsök, a zöldségfélék, a tej, a cukor stb., a nem vegetáriánusok számára pedig a hús. Az ember egyiknek az előállítására sem képes. Vagy vegyük például a hőt, a fényt, a vizet, a levegőt vagy bármely más életfontosságú dolgot — az emberi társadalom egyiknek a létrehozására sem képes. A Legfelsőbb Úr nélkül nem lenne elegendő napfény, holdfény, eső és szellő, melyek hiányában senki sem élhet. Egyértelmű tehát, hogy életünk az Úr szolgáltatásaitól függ. Még ipari vállalkozásaink is rengeteg nyersanyagot igényelnek: fémeket, ként, higanyt, mangánt és számos más alapanyagot. Valamennyit az Úr megbízottjai szolgáltatják, hogy helyes alkalmazásukkal erőre és egészségre tegyünk szert az önmegvalósítás érdekében, amely az élet végső céljához, az anyagi létért folytatott küzdelemtől való megszabaduláshoz vezet. Ezt az életcélt a yajñák végzésével lehet elérni. Ha megfeledkezünk az emberi élet értelméről, és csupán érzékkielégítésünkre használjuk mindazt, amit az Úr ügynökei adnak, s egyre jobban az anyagi lét útvesztőjébe bonyolódunk, holott a teremtésnek nem ez a célja, akkor minden bizonnyal tolvajokká válunk, s ezért az anyagi természet törvényei megbüntetnek bennünket. Egy tolvajokból álló társadalom sohasem lehet boldog, mert tagjainak nincs életcélja. A durva anyagi felfogású, materialista tolvajok életének nincs végső célja, egyedül az érzékkielégítés érdekli őket. Arról sem tudnak, hogyan kell a yajñákat végrehajtani. Ám az Úr Caitanya bevezette a legkönnyebb yajñát, a saṅkīrtana-yajñát, melyet bárki végezhet e világban, aki elfogadja a Kṛṣṇa-tudat elveit.
13. VERS
yajña-śiṣṭāśinaḥ santo mucyante sarva-kilbiṣaiḥ
bhuñjate te tv aghaṁ pāpā ye pacanty ātma-kāraṇāt
yajña-śiṣṭa—a yajña elvégzése után fogyasztott ételnek; aśinaḥ—akik fogyasztják; santaḥ—a bhakták; mucyante—megszabadulnak; sarva—mindenféle; kilbiṣaiḥ—bűnöktől; bhuñjate—élvezik; te—ők; tu—de; agham—súlyos vétkek; pāpāḥ—bűnösök; ye—akik; pacanti—elkészítik az ételt; ātma-kāraṇāt—érzéki élvezetre.
A bhakták megszabadulnak minden bűntől, mert csak olyan ételt fogyasztanak, amit először felajánlottak áldozat gyanánt. Mások, akik személyes érzéki élvezetükre készítenek ételt, bizony csak bűnt esznek.
MAGYARÁZAT: A Legfelsőbb Úr bhaktáit, a Kṛṣṇa-tudatú embereket santáknak nevezik, s ahogyan azt a Brahma-saṁhitā (5.38) leírja, szeretetük az Úr iránt szakadatlan: premāñjana-cchurita-bhakti-vilocanena santaḥ sadaiva hṛdayeṣu vilokayanti. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Govinda (minden gyönyör adományozója), Mukunda (a felszabadulás adományozója), vagyis Kṛṣṇa (a mindenkit vonzó) iránt érzett megingathatatlan szeretetükben semmi olyat nem esznek, amit előzőleg nem ajánlottak fel a Legfelsőbb Személynek. Ezek a bhakták mindig yajñákat végeznek az odaadó szolgálat különféle formáiban (pl. śravaṇam, kīrtanam, smaraṇam, arcanam stb.), s ez távol tartja őket az anyagi világbeli bűnös kapcsolatok minden szennyétől. Azonban akik csak saját élvezetükre, érzékkielégítésük érdekében készítenek ételt, nemcsak tolvajok, de mindenféle bűnt is esznek. Hogy lehet valaki boldog, ha tolvaj és bűnös? Sehogy. Ahhoz, hogy az emberek minden tekintetben boldogok legyenek, meg kell tanítani nekik, hogyan végezzék teljes Kṛṣṇa-tudatban a saṅkīrtana-yajña egyszerű folyamatát. Másképp nem lehet béke vagy boldogság a világon.
14. VERS
annād bhavanti bhūtāni parjanyād anna-sambhavaḥ
yajñād bhavati parjanyo yajñaḥ karma-samudbhavaḥ
annāt—a gabonaféléktől; bhavanti—növekednek; bhūtāni—az anyagi testek; parjanyāt—az esőtől; anna—gabonaféléknek; sambhavaḥ—termés; yajñāt—az áldozat végzéséből; bhavati—lehetővé válik; parjanyaḥ—eső; yajñaḥ—a yajña végzése; karma—előírt kötelességek; samudbhavaḥ—születik.
Mindenki teste gabonaféléken él, melyek az esőből származnak. Az eső a yajña [áldozat] végzéséből ered, a yajña pedig az előírt kötelességekből születik.
MAGYARÁZAT: Śrīla Baladeva Vidyābhūṣaṇa, a Bhagavad-gītā híres magyarázója így ír: ye indrādy-aṅgatayāvasthitaṁ yajñaṁ sarveśvaraṁ viṣṇuṁ abhyarcya tac-cheṣam aśnanti tena tad deha-yātrāṁ sampādayanti, te santaḥ sarveśvarasya yajña-puruṣasya bhaktāḥ sarva-kilbiṣair anādi-kāla-vivṛddhair ātmānubhava-prati-bandhakair nikhilaiḥ pāpair vimucyante. A Legfelsőbb Úr, akit yajña-puruṣaként, minden áldozat személyes haszonélvezőjeként ismernek, minden félisten Ura, akik úgy szolgálják Őt, mint a testrészek az egész testet. Indra, Candra és Varuṇa félistenek felhatalmazott vezetők, akik az anyagi világ dolgait irányítják. A Védák áldozatokat írnak elő e félistenek elégedettségének elérése érdekében, hogy örömmel adjanak elegendő mennyiségű levegőt, fényt és vizet a gabonafélék termesztéséhez. Az Úr Kṛṣṇát imádva egyben a félisteneket — az Úr különféle testrészeit — is imádjuk, ezért nincs szükség a félistenek külön imádatára. Ez az oka, hogy a bhakták, a Kṛṣṇa-tudatú emberek az ételüket először felajánlják Kṛṣṇának, és csak azután fogyasztják el. Ez a folyamat lelki táplálékot nyújt a testnek. Nemcsak megszabadítja a testet az előző bűnök visszahatásaitól, hanem ellenállóvá is teszi az anyagi természet minden szennyeződésével szemben. Egy járványos betegség esetén a fertőtlenítő oltóanyag megvédi az embert a ragályos betegségtől. A Viṣṇunak felajánlott étel fogyasztása kellőképpen ellenállóvá tesz bennünket az anyagi vonzódással szemben, s aki ilyen ételt eszik, azt az Úr bhaktájának nevezik. A Kṛṣṇa-tudatú ember tehát, aki csak Kṛṣṇának felajánlott ételt fogyaszt, képes elhárítani a múltban szerzett anyagi fertőzések visszahatásait, melyek gátolják fejlődését az önmegvalósítás útján. Aki azonban nem így él, az csak szaporítja bűnös tetteit, s ennek eredményeként következő teste disznókhoz és kutyákhoz hasonló lesz, hogy szenvedjen bűnei visszahatásaitól. Az anyagi világ szennyeződésekkel teli, ám aki az Úr prasādamját (a Viṣṇunak felajánlott ételt) fogyasztja, az ellenállóvá válik, s megmenekül támadásaitól. Aki azonban nem így cselekszik, azt a szennyeződések legyőzik.
A valódi táplálékot a gabonafélék és a zöldségek jelentik. Az emberek különféle gabonamagvakat, zöldségeket, gyümölcsöket stb. esznek, míg az állatok a gabona és a zöldségek maradékát, valamint füvet, növényeket stb. fogyasztanak. A húsevéshez szokott emberek szintén függenek a növénytermesztéstől, hogy az állatokat megehessék. Végső soron tehát a mezőgazdaság az, amire támaszkodnunk kell, nem pedig a nagyipari termelés. A földműveléshez kellő mennyiségű eső szükséges, ami a félistenek, például Indra, a Nap, a Hold és mások irányításától függ. Mindannyian az Úr szolgái, akinek az áldozatok végrehajtásával lehet a kedvében járni. Így tehát aki nem hajt végre yajñát, arra ínség vár — ez a természet törvénye. Az erre a korra előírt yajñát, különösen a saṅkīrtana-yajñát végre kell hajtanunk, hogy legalább az élelemhiányt elkerüljük.
15. VERS
karma brahmodbhavaṁ viddhi brahmākṣara-samudbhavam
tasmāt sarva-gataṁ brahma nityaṁ yajñe pratiṣṭhitam
karma—munka; brahma—a Védákból; udbhavam—származik; viddhi—tudnod kell; brahma—a Védák; akṣara—a Legfelsőbb Brahmanból (az Istenség Személyiségéből); samudbhavam—közvetlenül megnyilvánult; tasmāt—ezért; sarva-gatam—mindent átható; brahma—a transzcendens; nityam—örökké; yajñe—áldozatban; pratiṣṭhitam—jelen lévő.
A szabályozott cselekedeteket a Védák írják elő, a Védák pedig közvetlenül az Istenség Legfelsőbb Személyiségéből nyilvánultak meg. Következésképpen a mindent átható Transzcendens mindig jelen van az áldozati tettekben.
MAGYARÁZAT: Ez a vers még kifejezőbben beszél a yajñārtha-karma, a kizárólag Kṛṣṇa örömét szolgáló tettek szükségszerűségéről. Ha a yajña-puruṣa, vagyis Viṣṇu kedvéért kell dolgoznunk, a szükséges útmutatást ehhez a Brahmanban, azaz a transzcendentális Védákban találjuk meg. A Védák tehát a munka törvénykönyvei. Tegyünk bármit, ha a Védák nem írják elő, akkor az vikarma, azaz nem autentikus, hanem bűnös tett. Mindig a Védák szerint kell cselekednünk, hogy megszabaduljunk a munka visszahatásaitól. Ahogyan a hétköznapi életben kell az állam utasításai alapján cselekednünk, úgy kell az Úr legfelsőbb államának irányítása alatt is dolgoznunk. A Védák útmutatásai közvetlenül az Istenség Legfelsőbb Személyisége kilégzéséből nyilvánultak meg. Asya mahato bhūtasya niśvasitam etad yad ṛg-vedo yajur-vedaḥ sāma-vedo 'tharvāṅgirasaḥ: „A négy Véda, név szerint a ąg Veda, a Yajur Veda, a Sāma Veda és az Atharva Veda mind a hatalmas Istenség Személyisége lélegzésével áradtak ki.” (Bṛhad-āraṇyaka Upaniṣad 4.5.11) Az Úr mindenható, ezért tud beszélni a lélegzésével is, mert ahogyan azt a Brahma-samhitā megmagyarázza, minden egyes érzékszervével képes ellátni a többi érzék feladatát. Más szóval tehát az Úr beszélhet a lélegzésén keresztül, szemeivel pedig megtermékenyíthet. Az írásokban valóban az áll, hogy az Úr az anyagi természetre pillantva nemzette az élőlényeket. Miután megteremtette a feltételekhez kötött lelkeket, azaz megtermékenyítette velük az anyagi természet méhét, a védikus bölcseletbe foglalva utasításokat is adott nekik, hogyan térhetnek haza, vissza Istenhez. Soha ne felejtsük el, hogy az anyagi világban élő feltételekhez kötött lelkek mind nagyon vágynak az anyagi élvezetre. A védikus utasítások azonban olyanok, hogy követve azokat az ember eleget tehet eltorzult vágyainak, majd úgynevezett élvezete befejezése után visszatérhet Istenhez. Mindez lehetőséget ad a feltételekhez kötött lelkeknek, hogy felszabaduljanak, ezért törekedniük kell arra, hogy kövessék a yajña folyamatát azáltal, hogy Kṛṣṇa-tudatúvá válnak. A Kṛṣṇa-tudat elveit még azok is elfogadhatják, akik sohasem követték a védikus utasításokat, s ezek az elvek helyettesíteni fogják a védikus yajñák, vagyis karmák elvégzését.
16. VERS
evaṁ pravartitaṁ cakraṁ nānuvartayatīha yaḥ
aghāyur indriyārāmo moghaṁ pārtha sa jīvati
evam—így; pravartitam—a Védákban lefektetett; cakram—kör; na—nem; anuvartayati—elfogad; iha—ebben az életben; yaḥ—aki; agha-āyuḥ—kinek élete bűnökkel teli; indriya-ārāmaḥ—az érzékkielégítés miatt elégedetten; mogham—hiábavalóan; pārtha—óh, Pṛthā fia (Arjuna); saḥ—ő; jīvati—él.
Kedves Arjunám! Aki emberi élete során nem követi a Védákban előírt áldozatkört, az minden bizonnyal bűnös életet él. Léte hiábavaló, mert csak az érzékkielégítésben leli örömét.
MAGYARÁZAT: Az Úr ebben a versben elítéli a „dolgozz keményen, és élvezd az érzékek örömeit” mammonista filozófiát. Az említett yajñák végzése tehát elengedhetetlenül szükséges azok számára, akik élvezni akarják ezt az anyagi világot. Akik nem követik e szabályokat, azok rendkívül kockázatos életet élnek, amely a kárhozat felé vezet. A természet törvényei alapján az emberi élet célja legfőképpen az önmegvalósítás, amit három úton — a karma-yogán, a jñāna-yogán vagy a bhakti-yogán keresztül — lehet elérni. Az erény és a bűn felett álló transzcendentalisták számára nem szükséges az előírt yajñák szigorú végrehajtása, ám azoknak, akik csupán az érzékkielégítést hajszolják, meg kell tisztulniuk az említett yajña-kör elvégzésével. Sokféle tett van. Akik nem Kṛṣṇa-tudatúak, azok minden bizonnyal érzéki tudatban cselekszenek, ezért jámbor tetteket kell végezniük. A yajñák rendszerét úgy tervezték meg, hogy elvégzésükkel az érzéki tudatú ember anélkül teljesítheti be vágyait, hogy az érzékkielégítő tett visszahatásaiba bonyolódna. A világ jóléte nem saját erőfeszítésünktől függ, hanem a Legfelsőbb Úr háttérben véghezvitt elrendezésétől, melyet a félistenek hajtanak végre. A yajñákat éppen ezért közvetlenül az adott félisteneknek mutatják be, akikről a Védák beszélnek. Közvetve ez maga a Kṛṣṇa-tudatú folyamat, mert az, aki szakértővé válik a yajñák végrehajtásában, az minden kétséget kizárva Kṛṣṇa-tudatú lesz. Ha azonban a yajñák végzésével valaki nem válik Kṛṣṇa-tudatúvá, akkor ezek az elvek csupán erkölcsi szabályoknak számítanak. Az embernek nem szabad a fejlődése során az erkölcsi szabályoknál megállnia. Túl kell azokat lépnie, hogy elérje a Kṛṣṇa-tudatot.
17. VERS
yas tv ātma-ratir eva syd ātma-tṛptaś ca mānavaḥ
ātmany eva ca santuṣṭas tasya kāryaṁ na vidyate
yaḥ—aki; tu—de; ātma-ratiḥ—az önvalóban leli örömét; eva—bizonyára; syāt—marad; ātma-tṛptaḥ—megvilágosult; ca—és; mānavaḥ—egy ember; ātmani—magában; eva—egyedül; ca—és; santuṣṭaḥ—tökéletesen elégedett; tasya—övé; kāryam—kötelesség; na—nem; vidyate—létezik.
Ám aki az önvalóban találja meg örömét, akinek emberi élete az önmegvalósítást szolgálja, s aki egyedül az önvalóban érez teljes elégedettséget, annak számára nincsen kötelesség.
MAGYARÁZAT: A teljesen Kṛṣṇa-tudatú embernek, akinek számára Kṛṣṇa-tudatú tettei tökéletes elégedettséget nyújtanak, már nincsen semmi teljesíteni való kötelessége. Mivel Kṛṣṇa-tudatúvá vált, azonnal megtisztult minden benne rejlő istentagadó hajlamtól, ami másképpen csak sok ezer yajña végzésével érhető el. Tudatának megtisztulása eredményeként szilárd meggyőződésre tesz szert örök helyzetét illetően a Legfelsőbbel kapcsolatban állva. Az Úr kegyéből megvilágosodik előtte, mi a kötelessége, s ettől kezdve a védikus parancsolatok már nem kötelezik semmire. Az ilyen Kṛṣṇa-tudatú embert nem érdeklik többé az anyagi tettek, s az olyan világi dolgokban sem leli már örömét, mint a bor, a nők és a többi hasonló őrült szenvedély.
18. VERS
naiva tasya kṛtenārtho nākṛteneha kaścana
na cāsya sarva-bhūteṣu kaścid artha-vyapāśrayaḥ
na—sohasem; eva—bizonyára; tasya—övé; kṛtena—a kötelesség végrehajtásával; arthaḥ—szándék; na—sem; akṛtena—a kötelesség végrehajtása nélkül; iha—e világban; kaścana—bármi; na—sohasem; ca—és; asya—övé; sarva-bhūteṣu—minden élőlény közül; kaścit—bármi; artha—szándék; vyapāśrayaḥ—menedéket keresve.
Az önmegvalósított embernek nincsen semmi célja előírt kötelességei végrehajtásával, de arra sincs oka, hogy ne végezzen ilyen munkát. Az ilyen ember nem függ egyetlen más élőlénytől sem.
MAGYARÁZAT: Az önmegvalósítást elért embernek a Kṛṣṇa-tudatú tetteken kívül nem kell többé semmilyen előírt kötelességet végrehajtania. A következő versek megmagyarázzák, hogy a Kṛṣṇa-tudat sem tétlenséget jelent. Aki Kṛṣṇa-tudatú, az nem egy embernél vagy félistennél keres menedéket. Bármit tesz a Kṛṣṇa-tudatban, azzal eleget tesz minden kötelezettségének.
19. VERS
tasmād asaktaḥ satataṁ kāryaṁ karma samācara
asakto hy ācaran karma param āpnoti pūruṣaḥ
tasmāt—ezért; asaktaḥ—ragaszkodás nélkül; satatam—örökké; kāryam—kötelességként; karma—munka; samācara—hajtsd végre; asaktaḥ—ragaszkodás nélküli; hi—bizonyára; ācaran—végezvén; karma—munka; param—a Legfelsőbbet; āpnoti—eléri; pūruṣaḥ—egy ember.
Ezért az embernek kötelességből kell cselekednie, anélkül hogy tettei gyümölcseire vágyna, mert aki vonzódás nélkül cselekszik, az eléri a Legfelsőbbet.
MAGYARÁZAT: A bhakták számára a Legfelsőbb az Istenség Személyisége, míg az imperszonalisták számára a felszabadulás. Aki megfelelő irányítással Kṛṣṇáért, azaz Kṛṣṇa-tudatban cselekszik, s nem vonzódik munkája eredményéhez, az kétségtelenül az élet legfőbb céljának elérése felé halad. Arjuna azt az utasítást kapta, hogy harcoljon a kurukṣetrai csatában Kṛṣṇa érdekeiért, mert ez az Ő kívánsága. Jó embernek lenni vagy távol maradni az erőszaktól személyes ragaszkodást jelent, míg a Legfelsőbb kedvéért végzett tett azt jelenti, hogy az ember nem ragaszkodik az eredményhez. Ez a tökéletes cselekvés legmagasabb szintje, s az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Śrī Kṛṣṇa ezt ajánlja.
A védikus szertartásokat — többek között az előírt áldozatokat — azért hajtja végre az ember, hogy megtisztuljon az érzékkielégítés során végzett istentelen cselekedetektől. Ám a Kṛṣṇa-tudatban elkövetett tettek transzcendentálisak, s fölötte állnak a jó vagy rossz cselekedetek visszahatásainak. A Kṛṣṇa-tudatú ember nem ragaszkodik tettei eredményéhez, hanem egyedül Kṛṣṇa kedvéért cselekszik. Számtalanféle tettet végrehajt, ám teljesen mentes a ragaszkodástól.
20. VERS
karmaṇaiva hi saṁsiddhim āsthitā janakādayaḥ
loka-saṅgraham evāpi sampaśyan kartum arhasi
karmaṇā—munkával; eva—még; hi—bizonyára; saṁsiddhim—tökéletességben; āsthitāḥ—elhelyezkedik; janaka-ādayaḥ—Janaka és más királyok; loka-saṅgraham—a köznép; eva api—szintén; sampaśyan—figyelembe véve; kartum—cselekedni; arhasi—megérdemled.
Előírt kötelességeik teljesítésével még a királyok — például Janaka — is elérték a tökéletességet. Végre kell hát hajtanod feladatodat, hogy az embereket a jóra tanítsd.
MAGYARÁZAT: Janaka és a hozzá hasonló királyok mind önmegvalósított lelkek voltak, s emiatt számukra nem volt kötelező a Védákban előírt kötelességek végrehajtása. Mégis eleget tettek minden előírt feladatnak, hogy saját példájukkal tanítsák a hétköznapi embert. Janaka Sītā apja és az Úr Śrī Rāma apósa volt. Az Úr hűséges bhaktája lévén transzcendentális szinten állt, ám mint Mithilā (India Bihar állama egyik tartományának) királya, tanítania kellett alattvalóit az előírt kötelesség végrehajtására. Az Úr Kṛṣṇának és Arjunának, az Úr örök barátjának nem kellett volna harcolnia a kurukṣetrai csatában, mégis harcoltak, hogy megtanítsák az embereknek: az erőszakra szintén szükség van ott, ahol a józan érvek már nem segítenek. A kurukṣetrai csata előtt számtalan kísérlet történt, hogy elejét vegyék a háborúnak. Még az Istenség Legfelsőbb Személyisége is közbenjárt a békéért, ám a másik tábor mindenáron háborút akart. Ilyen igaz ügy érdekében tehát szükség van a harcra. Noha a Kṛṣṇa-tudatú embert talán egyáltalán nem érdekli ez a világ, mégis dolgozik, hogy másokat helyes cselekedetekre és helyes életmódra tanítson. Akik jártasak a Kṛṣṇa-tudatban, képesek úgy cselekedni, hogy mások kövessék őket. Erről szól a következő vers.
21. VERS
yad yad ācarati śreṣṭhas tat tad evetaro janaḥ
sa yat pramāṇaṁ kurute lokas tad anuvartate
yat yat—bármit; ācarati—tesz; śreṣṭhaḥ—egy tiszteletre méltó vezető; tat—azt; tat—és csak azt; eva—bizonyára; itaraḥ—közönséges; janaḥ—ember; saḥ—ő; yat—bármelyiket; pramāṇam—példa; kurute—végrehajt; lokaḥ—az egész világ; tat—azt; anuvartate—követi nyomdokait.
Bármit tegyen egy nagy egyéniség, a közönséges emberek a nyomdokába lépnek, és bármilyen irányadó mértéket szabjon meg saját példájával, az egész világ követi őt.
MAGYARÁZAT: Az embereknek mindig szükségük van egy vezetőre, aki viselkedésével tanítani tudja őket. Az azonban, aki dohányzik, nem taníthatja az embereket a dohányzás abbahagyására. Az Úr Caitanya azt mondta, egy tanító csak azután taníthat, hogy ő maga megtanulta a helyes viselkedést. Aki így tanít, azt ācāryának, példamutató tanítónak hívják. Egy tanárnak követnie kell a śāstra (a szentírás) elveit ahhoz, hogy a közönséges embereket taníthassa. Nem találhat ki olyan szabályokat, amelyek ellentétben állnak a kinyilatkoztatott írások elveivel. A kinyilatkoztatott írásokat — többek között a Manu-saṁhitāt — irányadó könyveknek tekintik, melyeket az emberi társadalomnak követnie kell. Egy vezetőnek tehát a mérvadó śāstrák elveire kell alapoznia tanítását. Aki tökéletességre vágyik, annak követnie kell a szabályokat, ahogyan azt a kiváló tanárok teszik. A Śrīmad-Bhāgavatam is megerősíti, hogy az embernek a nagy bhakták nyomdokait kell követnie, s így előreléphet a lelki megvalósítás útján. A király, az államelnök, az apa és a tanító mindannyian az ártatlan köznép természetes vezetői. Felelősek alárendeltjeikért, ezért jól kell ismerniük a mérvadó erkölcsi és lelki törvénykönyveket.
22. VERS
na me pārthāsti kartavyaṁ triṣu lokeṣu kiñcana
nānavāptam avāptavyaṁ varta eva ca karmaṇi
na—semmi; me—Enyém; pārtha—óh, Pṛthā fia; asti—van; kartavyam—előírt kötelesség; triṣu—a háromban; lokeṣu—bolygórendszerben; kiñcana—bármi; na—semmi; anavāptam—szükséges; avāptavyam—nyerni; varte—végzem; eva—bizonyára; ca—szintén; karmaṇi—előírt kötelességben.
Óh, Pṛthā fia! Számomra nincs előírt tett a három bolygórendszerben. Semmire sincs szükségem, és nincs semmi, amit el kellene érnem — mégis végzem az előírt kötelességeket.
MAGYARÁZAT: A védikus irodalom így ír az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről:
tam īśvarāṇāṁ paramaṁ maheśvaraṁ
taṁ devatānāṁ paramaṁ ca daivatam
patiṁ patīnāṁ paramaṁ parastād
vidāma devaṁ bhuvaneśam īḍyam
na tasya kāryaṁ karaṇaṁ ca vidyate
na tat-samaś cābhyadhikaś ca dṛśyate
parāsya śaktir vividhaiva śrūyate
svābhāvikī jñāna-bala-kriyā ca
„A Legfelsőbb Úr irányít minden más irányítót, s a különféle bolygók vezetői közül Ő a leghatalmasabb. Mindenki az Ő irányítása alatt áll. Az élőlények sajátos képességeiket egyedül a Legfelsőbb Úrtól kapják; ők maguk nem a legfelsőbbek. Minden félisten Őt imádja, s Ő minden vezető legfelsőbb vezetője, ezért transzcendentális minden anyagi vezetőhöz és irányítóhoz képest, s imádatra méltó mindenki számára. Senki sem nagyobb Nála, s Ő minden ok legvégső oka.”
„Az Ő teste nem olyan, mint a közönséges élőlényé. Teste és lelke között nincsen különbség. Ő abszolút, mindegyik érzéke transzcendentális, és képes ellátni a többi érzék feladatát. Senki sem egyenlő hát Vele vagy nagyobb Nála. Energiái sokfélék, s így tettei maguktól, természetes módon következnek be.” (Śvetāśvatara Upaniṣad 6.7-8)
Az Istenség Legfelsőbb Személyiségében minden teljes bőségében jelen van, s teljes igazságként létezik, ezért Számára nincsen kötelesség. Aki függ munkája eredményétől, annak van egy meghatározott feladata, ám aki nem vágyik semmire sem e három bolygórendszerben, annak valóban nincsen kötelessége. Az Úr Kṛṣṇa a kṣatriyák vezéreként mégis részt vesz a kurukṣetrai csatában, mert a kṣatriyák teendője az, hogy megvédjék a szenvedőket. Noha Ő fölötte áll a kinyilatkoztatott írások minden szabályának, mégsem tesz semmi olyat, ami azokkal ellentétben állna.
23. VERS
yadi hy ahaṁ na varteyaṁ jātu karmaṇy atandritaḥ
mama vartmānuvartante manuṣyāḥ pārtha sarvaśaḥ
yadi—ha; hi—bizonyára; aham—Én; na—nem; varteyam—tennék így; jātu—valaha; karmaṇi—az előírt kötelességek végrehajtása közben; atandritaḥ—gondosan; mama—Enyém; vartma—út; anuvartante—követnék; manuṣyāḥ—minden ember; pārtha—óh, Pṛthā fia; sarvaśaḥ—minden tekintetben.
Mert ha Én nem végezném lelkiismeretesen az előírt kötelességeket, az emberek minden bizonnyal követnék példámat, óh, Pārtha!
MAGYARÁZAT: Minden civilizált embernek követnie kell bizonyos hagyományos családi szokásokat, hogy a lelki fejlődés érdekében ne zavarja meg a társadalom nyugalmát. Ezek a szabályok a feltételekhez kötött lelkekre vonatkoznak, s nem az Úr Kṛṣṇára, Ő mégis betartotta a törvényeket, mert azért szállt alá, hogy a vallás elveit megalapozza. Ha másképp cselekedne, a közönséges emberek követnék példáját, hiszen Ő a legfelsőbb tekintély. A Śrīmad-Bhāgavatamból megtudhatjuk, hogy az Úr Kṛṣṇa otthonában is és otthonán kívül is végrehajtotta a családos ember számára előírt valamennyi vallásos kötelességet.
24. VERS
utsīdeyur ime lokā na kuryāṁ karma ced aham
saṅkarasya ca kartā syām upahanyām imāḥ prajāḥ
utsīdeyuḥ—romba dőlnének; ime—mindezek; lokāḥ—világok; na—nem; kuryām—végzem; karma—előírt kötelességek; cet—ha; aham—Én; saṅkarasya—nemkívánatos népességnek; ca—és; kartā—teremtő; syām—lennék; upahanyām—elpusztítanám; imāḥ—mindezek; prajāḥ—élőlények.
Ha Én nem végezném többé az előírt kötelességeket, romba dőlnének a világok. Én lennék az oka a nemkívánatos népességnek, s ezáltal véget vetnék minden élőlény békéjének.
MAGYARÁZAT: Varṇa-saṅkara nemkívánatos népességet jelent, amely zavarja a társadalom békéjét. A társadalomban kialakuló zavar elkerülését számos szabály és törvény segíti elő, melyek követésével az emberekre békesség vár, s így felkészülhetnek a fejlődésre a lelki életben. Az Úr Kṛṣṇa természetesen követi az efféle szabályokat és előírásokat, amikor alászáll, hogy biztosítsa az ilyen tevékenységek tekintélyét és jelentőségét. Az Úr minden élőlény atyja, s ha az élőlények tévúton járnak, a felelősség közvetve az Övé. Ezért aztán amikor az emberek többsége nem tartja tiszteletben a szabályozó elveket, akkor Ő Maga száll alá, hogy helyes útra terelje a társadalmat. Jól jegyezzük meg, hogy noha követnünk kell az Úr nyomdokait, arról sohasem szabad megfeledkeznünk, hogy nem utánozhatjuk a cselekedeteit. Követni és utánozni két különböző dolog. Nem utánozhatjuk az Urat, s nem emelhetjük fel a Govardhana-hegyet, ahogyan az Úr tette gyermekkorában. Erre egyetlen ember sem képes. Be kell tartanunk utasításait, ám sohasem szabad utánoznunk a tetteit. A Śrīmad-Bhāgavatam (10.33.30-31) megerősíti ezt:
naitat samācarej jātu manasāpi hy anīśvaraḥ
vinaśyaty ācaran mauḍhyād yathā 'rudro 'bdhi-jaṁ viṣam
īśvarāṇāṁ vacaḥ satyaṁ tathaivācaritaṁ kvacit
teṣāṁ yat sva-vaco-yuktaṁ buddhimāṁs tat samācaret
„Csupán követnünk kell az Úr és az Ő felhatalmazott szolgái utasításait, melyek mind a javunkra válnak. Minden intelligens ember betartja ezeket. Vigyáznunk kell azonban, hogy ne utánozzuk tetteiket. Senki se próbálkozzon azzal, hogy az Úr Śivát utánozva kiigya a méregóceánt!”
Azokat az īśvarákat, akik irányítani képesek a Nap és a Hold mozgását, mindig magasabb rendűeknek kell tekintenünk. Ilyen képességek hiányában senkinek sem szabad a rendkívüli hatalmú īśvarák cselekedeteit utánoznia. Az Úr Śiva egy egész méregóceánt kiivott, melynek egyetlen csöppje elegendő lett volna ahhoz, hogy végezzen egy közönséges emberrel. Az Úr Śivának sok olyan állítólagos híve van, akik gāñját (marihuánát) és hasonló kábítószereket akarnak szívni, arról azonban megfeledkeznek, hogy az Úr Śiva tetteit ekképpen utánozva csak a halálukat siettetik. Az Úr Kṛṣṇának is vannak olyan álhívei, akik rāsa-līlāját, szerelmi táncát akarják utánozni, ám azt elfelejtik, hogy a Govardhana-hegyet képtelenek felemelni. A legjobb tehát, ha az ember nem próbálja utánozni a nagy személyiségek cselekedeteit, hanem csak követi utasításaikat. A szükséges tulajdonságok nélkül azzal se próbálkozzon senki, hogy a helyzetükbe kerüljön. Istennek számtalan olyan „inkarnációja” létezik, aki nem rendelkezik a Legfelsőbb Istenség hatalmával.
25. VERS
saktāḥ karmaṇy avidvāṁso yathā kurvanti bhārata
kuryād vidvāṁs tathāsaktaś cikīrṣur loka-saṅgraham
saktāḥ—ragaszkodva; karmaṇi—az előírt kötelességekben; avidvāṁsaḥ—a tudatlanok; yathā—amennyire; kurvanti—cselekednek; bhārata—óh, Bharata leszármazottja; kuryāt—meg kell tenni; vidvān—a tanult; tathā—ily módon; asaktaḥ—ragaszkodás nélkül; cikīrṣuḥ—vezetni kíván; loka-saṅgraham—az embereket.
Ahogy a tudatlanok az eredményre vágyva végrehajtják kötelességeiket, úgy a bölcs is cselekszik, hogy az embereket a helyes úton vezesse, ő azonban nem ragaszkodik tettei gyümölcséhez.
MAGYARÁZAT: A Kṛṣṇa-tudatú és a nem Kṛṣṇa-tudatú embert eltérő vágyaik különböztetik meg egymástól. Aki Kṛṣṇa-tudatú, az nem tesz semmi olyat, ami nem segíti Kṛṣṇa-tudatának fejlődését. Lehet, hogy éppúgy cselekszik, mint az anyagi tettekhez túlságosan ragaszkodó tudatlan ember, de míg az utóbbinak saját érzékei kielégítése a célja, ő Kṛṣṇa kedvéért tesz mindent. Szükség van tehát arra, hogy megmutassa az embereknek, miként cselekedjenek, s hogyan szolgálják tetteik eredményével a Kṛṣṇa-tudat érdekeit.
26. VERS
na buddhi-bhedaṁ janayed ajñānāṁ karma-saṅginām
joṣayet sarva-karmāṇi vidvān yuktaḥ samācaran
na—ne; buddhi-bhedam—zavarja az értelmét; janayet—okozzon; ajñānām—az ostobának; karma-saṅginām—akik ragaszkodnak a gyümölcsöző tettekhez; joṣayet—kapcsolja össze; sarva—minden; karmāṇi—munka; vidvān—a tanult; yuktaḥ—lefoglalt; samācaran—gyakorolva.
A bölcs, hogy ne zavarja meg az előírt kötelességek gyümölcséhez ragaszkodó tudatlanok elméjét, ne tétlenségre buzdítsa őket, hanem az odaadó szellemben [a Kṛṣṇa-tudat fokozatos kifejlesztése érdekében] végzett cselekvésre.
MAGYARÁZAT: Vedaiś ca sarvair aham eva vedyaḥ. Ez valamennyi védikus szertartás végső célja. Minden szertartás, áldozat és minden más, amelyről a Védák írnak — beleértve az anyagi cselekedetekre vonatkozó utasításokat is — arra szolgál, hogy az emberek megértsék Kṛṣṇát, az élet végső célját. Ám a feltételekhez kötött lelkek az érzékkielégítésen kívül nem tudnak más célról, ezért csupán az érzékkielégítés érdekében tanulmányozzák a Védákat. A védikus szertartások által szabályozott gyümölcsöző tetteken és érzékkielégítésen keresztül azonban az ember fokozatosan felemelkedhet a Kṛṣṇa-tudatig. A Kṛṣṇa-tudatú, önmegvalósított léleknek tehát nem szabad megzavarnia mások tetteit vagy felfogását, hanem saját cselekedeteivel kell megmutatnia, hogyan lehet minden munka eredményét Kṛṣṇa szolgálatának szentelni. A tanult Kṛṣṇa-tudatú embernek úgy kell végeznie tetteit, hogy az érzékkielégítésre törekvő tudatlanok elsajátíthassák tőle a helyes cselekvés és viselkedés módját. Noha a tudatlant nem szabad tetteiben megzavarni, a Kṛṣṇa-tudatban kicsit fejlettebb embert már közvetlenül az Úr szolgálatával is meg lehet bízni, anélkül hogy más védikus előírásokat kellene követnie. E szerencsés embernek nem kell elvégeznie a védikus szertartásokat, mert a közvetlen Kṛṣṇa-tudat révén elérheti mindazt az eredményt, amit előírt kötelességei teljesítésével érne el.
27. VERS
prakṛteḥ kriyamāṇāni guṇaiḥ karmāṇi sarvaśaḥ
ahaṅkāra-vimūḍhātmā kartāham iti manyate
prakṛteḥ—az anyagi természetnek; kriyamāṇāni—megtéve; guṇaiḥ—a kötőerők által; karmāṇi—cselekedetek; sarvaśaḥ—mindenféle; ahaṅkāra-vimūḍha—a hamis egótól megtévesztve; ātmā—a szellemi lélek; kartā—cselekvő; aham—én; iti—így; manyate—gondolkodik.
A hamis ego által megtévesztett szellemi lélek önmagát hiszi a tettek végrehajtójának, pedig valójában az anyagi természet három kötőereje végzi azokat.
MAGYARÁZAT: Ha egy Kṛṣṇa-tudatú és egy anyagi tudatú ember hasonló tetteket hajt végre, látszólag azonos szinten cselekszenek, ám kettőjük helyzete között mégis nagy különbség van. A materialista tudatú ember hamis egójának köszönhetően meg van róla győződve, hogy ő a tettei végrehajtója. Nem tudja, hogy a test mechanizmusát a Legfelsőbb Úr ellenőrzése alatt álló anyagi természet hozza létre. Arról sincsen tudomása, hogy ő maga végső soron Kṛṣṇa irányítása alatt áll. A hamis ego hatása alatt azt hiszi, hogy függetlenül cselekszik, s tetteiért magának tulajdonít minden érdemet. Ez az ismertetőjele a tudatlanságának. Nem érti, hogy ez a durva és finom fizikai test az Istenség Legfelsőbb Személyiségének irányítása alatt álló anyagi természet terméke, s hogy ezért teste és elméje cselekedeteivel Kṛṣṇát kellene szolgálnia Kṛṣṇa-tudatban. A tudatlan elfelejti, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyiségét Hṛṣīkeśának, az anyagi test érzékei urának hívják. Ez annak köszönhető, hogy érzékszerveit hosszú időn keresztül helytelenül az érzékkielégítésben használva a hamis ego teljesen megtévesztette, minek következtében megfeledkezett Kṛṣṇához fűződő örök kapcsolatáról.
28. VERS
tattva-vit tu mahā-bāho guṇa-karma-vibhāgayoḥ
guṇā guṇeṣu vartanta iti matvā na sajjate
tattva-vit—az Abszolút Igazság ismerője; tu—de; mahā-bāho — óh, erős karú; guṇa-karma — az anyagi hatás alatt végzett munkának; vibhāgayoḥ—különbségek; guṇāḥ—érzékek; guṇeṣu—érzékkielégítésben; vartante—lefoglalva; iti—így; matvā—gondolva; na—sohasem; sajjate—ragaszkodni kezd.
Óh, erős karú! Az Abszolút Igazság ismerője nem merül el az érzékek és azok kielégítése tetteiben, mert jól látja az odaadással és a gyümölcseiért végzett munka közötti különbséget.
MAGYARÁZAT: Az Abszolút Igazság ismerője tisztában van azzal, milyen kellemetlen a helyzete az anyagi világban. Tudja, hogy szerves része az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, Kṛṣṇának, s hogy helye nem az anyagi teremtésben van. Ismeri valódi azonosságát az örökkévaló gyönyör és tudás jellemezte Legfelsőbb szerves részeként, s megérti, hogy valamiképpen az anyagi életfelfogás csapdájába esett. Létének tiszta állapotában cselekedeteit össze kell hangolnia az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa odaadó szolgálatával, ezért a Kṛṣṇa-tudatú tettekhez lát, s természetes módon eltávolodik az anyagi érzékek tevékenységétől, amely a körülményektől függ és ideiglenes. Tudja, hogy anyagi létének körülményei az Úr legfelsőbb irányítása alatt állnak, így aztán nem zavarják meg a különféle anyagi visszahatások, amelyeket az Úr kegyének tekint. A Śrīmad-Bhāgavatam szerint az Abszolút Igazság három arculatát (a Brahmant, a Paramātmāt és az Istenség Legfelsőbb Személyiségét) ismerő embert tattva-vitnek nevezik, mert saját igazi helyzetét is ismeri a Legfelsőbbel kapcsolatban állva.
29. VERS
prakṛter guṇa-sammūḍhāḥ sajjante guṇa-karmasu
tān akṛtsna-vido mandān kṛtsna-vin na vicālayet
prakṛteḥ—az anyagi természetnek; guṇa—a kötőerők által; sammūḍhāḥ—az anyagi azonosítás által megtévesztett; sajjante—végeznek; guṇa-karmasu—anyagi tetteket; tān—azok; akṛtsna-vidaḥ—a csekély tudással rendelkezők; mandān—lusta az önmegvalósítás megértésére; kṛtsna-vit—aki valódi tudással rendelkezik; na—nem; vicālayet—megpróbál megzavarni.
Az ostobák az anyagi természet kötőerőitől megtévesztve anyagi tettekbe merülnek, s azok rabjává válnak. Tudatlanságuk következtében tetteik alsóbbrendűek, ám a bölcsnek mégsem szabad megzavarnia őket.
MAGYARÁZAT: A tudatlan emberek tévesen a durva anyagi tudattal azonosulnak, s anyagi megjelölésekkel vannak teli. Ez a test az anyagi természet ajándéka. Aki túlságosan ragaszkodik a testi tudathoz, azt mandának, azaz lustának nevezik, aki nem tud a lélekről. A tudatlanok a testüknek hiszik magukat, ezért a testtel kapcsolatban állókat rokonaiknak tekintik, az országot, ahol ezt a testet kapták, imádatra méltónak tartják, s azt gondolják, hogy maguk a vallásos szertartások formaságai jelentik a végső célt. Az ilyen anyagi megjelölésekkel teli emberek tetteit a társadalomért végzett munka, a nacionalizmus és az altruizmus jellemzik. E megjelölésektől megtévesztve mindig anyagi síkon tevékenykednek. A lelki megvalósítás számukra csupán mítosz, ezért nem is érdekli őket. Azoknak azonban, akik felvilágosultak a lelki életben, nem szabad megzavarniuk az anyagban elmélyedt embereket — jobb, ha csupán csendben végzik tovább saját lelki tevékenységüket. Ezek a megtévesztett emberek néha még olyan főbb erkölcsi alapelvekkel is foglalkoznak, mint az erőszaknélküliség és a többi hasonló, anyagi szempontból jótékony tett.
A tudatlanok nem képesek méltányolni a Kṛṣṇa-tudatú tetteket, ezért az Úr Kṛṣṇa arra utasít bennünket, hogy ne zavarjuk őket, ne vesztegessük az időnket fölöslegesen. Az Úr bhaktái azonban még Nála is kegyesebbek, mert megértik szándékát. Emiatt aztán vállalnak minden veszélyt, még azt is, hogy megközelítik a tudatlanokat, s megpróbálják rávenni őket a Kṛṣṇa-tudatú tettekre, amelyek feltétlenül szükségesek az emberi lény számára.
30. VERS
mayi sarvāṇi karmāṇi sannyasyādhyātma-cetasā
nirāśīr nirmamo bhūtvā yudhyasva vigata-jvaraḥ
mayi—Nekem; sarvāṇi—mindenféle; karmāṇi—tetteket; sannyasya—teljesen feladva; adhyātma—az önvaló teljes ismeretével; cetasā—tudat által; nirāśīḥ—haszonvágy nélkül; nirmamaḥ—birtoklásvágy nélkül; bhūtvā—ily módon; yudhyasva—harcolj; vigata-jvaraḥ—csüggedés nélkül.
Óh, Arjuna! Harcolj hát minden tettedet Nekem áldozva, teljes tudással Rólam, haszonra nem vágyva, semmit sem tekintve a tulajdonodnak, csüggedés nélkül!
MAGYARÁZAT: Ez a vers világosan tükrözi a Bhagavad-gītā mondanivalóját. Az Úr utasítása az, hogy váljunk teljesen Kṛṣṇa-tudatúvá, s végezzük kötelességünket katonás szigorral. Az efféle parancs talán megnehezíti a dolgunkat, ám kötelességeinket ennek ellenére végre kell hajtanunk, teljes mértékben Kṛṣṇára bízva magunkat, hiszen ez az élőlény eredeti helyzete. Az élőlény nem lehet boldog, ha nem működik együtt a Legfelsőbb Úrral, mert örök helyzete alapján az Ő kívánságainak kell eleget tennie. Śrī Kṛṣṇa ezért mint hadvezére utasította Arjunát a harcra. Az embernek mindent fel kell áldoznia annak érdekében, hogy a Legfelsőbb Úr legjobb akarata érvényesüljön, s egyben előírt kötelességeit is teljesítenie kell, anélkül hogy bármi fölött birtokjogot követelne. Arjunának nem kellett gondolkoznia az Úr parancsán — csupán végre kellett hajtania azt. A Legfelsőbb Úr a lelke minden léleknek, ezért aki saját magával nem törődve teljesen és egyedül a Legfelsőbbre bízza magát — más szóval teljesen Kṛṣṇa-tudatú —, azt adhyātma-cetasnak nevezik. A nirāśīḥ szó azt jelenti, hogy az embernek a mester utasításai szerint kell cselekednie, ám nem szabad a munka gyümölcsére vágynia. Egy pénztáros több millió forintot számol meg munkaadójának anélkül, hogy akár egy fillérre is igényt tartana belőle. Ehhez hasonlóan meg kell értenünk azt is, hogy ebben a világban minden a Legfelsőbb Úré, és semmi sem tartozik az egyénekhez. Ez a mayi szó — „Nekem” — igazi tartalma. Ha valaki ilyen Kṛṣṇa-tudatban cselekszik, az egész biztosan nem követel magának semmit. Ezt a fajta tudatot hívják nirmamának („semmi sem az enyém”). És ha valaki vonakodna végrehajtani egy ilyen szigorú parancsot — amely nem veszi tekintetbe a testtel kapcsolatos állítólagos rokonságot —, meg kell szabadulnia e vonakodástól. Ily módon lehet valaki vigata-jvara, olyan ember, aki mentes a lázas elmétől és a csüggedéstől. Tulajdonságai és helyzete szerint mindenkinek végeznie kell egy bizonyos fajta munkát, s ahogyan ez a vers írja, e kötelességeknek Kṛṣṇa-tudatban is eleget lehet tenni. Ez vezeti az embert a felszabadulás útjára.
31. VERS
ye me matam idaṁ nityam anutiṣṭhanti mānavāḥ
śraddhāvanto 'nasūyanto mucyante te 'pi karmabhiḥ
ye—akik; me—Enyém; matam—utasításokat; idam—ezt; nityam—örök tevékenységként; anutiṣṭhanti—rendszeresen végrehajtják; mānavāḥ—emberek; śraddhā-vantaḥ—hittel és odaadással; anasūyantaḥ—irigység nélkül; mucyante—megszabadulnak; te—mindegyik; api—még; karmabhiḥ—a gyümölcsöző cselekedet törvényének kötelékétől.
Akik kötelességeiket az Én utasításaim szerint teljesítik, és hűségesen, irigység nélkül követik ezt a tanítást, felszabadulnak a gyümölcsöző tettek rabságából.
MAGYARÁZAT: Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa utasításai jelentik az egész védikus bölcselet lényegét, ezért kivétel nélkül mindegyik örök igazság. Ahogyan a Védák örökkévalóak, a Kṛṣṇa-tudat igazsága szintén az. Az embernek megingathatatlanul hinnie kell ezekben az utasításokban, anélkül hogy az Úrra irigykedne. Sok olyan filozófus ír magyarázatot a Bhagavad-gītāhoz, aki nem hisz Kṛṣṇában. Ők sohasem szabadulnak fel a gyümölcsöző cselekedetek rabságából. Ám az Úr örök utasításaiban rendületlenül hívő közönséges ember megszabadul a karma törvényének bilincseitől még akkor is, ha végrehajtani nem is tudja e parancsokat. Előfordulhat, hogy a Kṛṣṇa-tudat folyamatát éppen csak elkezdő ember nem hajtja végre teljes egészében az Úr utasításait, de ha nem neheztel erre a folyamatra, hanem őszintén, vereséggel és reménytelenséggel nem törődve dolgozik, minden bizonnyal felemelkedik a tiszta Kṛṣṇa-tudat síkjára.
32. VERS
ye tv etad abhyasūyanto nānutiṣṭhanti me matam
sarva-jñāna-vimūḍhāṁs tān viddhi naṣṭān acetasaḥ
ye—akik; tu—azonban; etat—ezt; abhyasūyantaḥ—irigységből; na—nem; anutiṣṭhanti—rendszeresen végzik; me—Enyém; matam—utasítást; sarva-jñāna—mindenféle tudásban; vimūḍhān—teljesen rászedettek; tān—ők; viddhi—tudd hát; naṣṭān—mind elvesztek; acetasaḥ—Kṛṣṇa-tudat nélkül.
De akik irigységből nem törődnek e tanítással, s nem követik azt, azokról tudnunk kell, hogy elvesztették minden tudásukat, tévúton járnak, és hiába törekszenek a tökéletesség elérésére.
MAGYARÁZAT: Ez a vers egyértelműen kijelenti, hogy bűn, ha valaki nem Kṛṣṇa-tudatú. Ahogyan büntetés jár az államelnök parancsainak be nem tartásáért, úgy az Istenség Legfelsőbb Személyisége utasításainak megszegése is minden bizonnyal büntetést von maga után. Az engedetlen ember — legyen bármilyen hatalmas — üres szíve miatt nem tud önvalójáról, a Legfelsőbb Brahmanról, a Paramātmāról és az Istenség Személyiségéről sem, ezért semmi reménye a tökéletes életre.
33. VERS
sadṛśaṁ ceṣṭate svasyāḥ prakṛter jñānavān api
prakṛtiṁ yānti bhūtāni nigrahaḥ kiṁ kariṣyati
sadṛśam—eszerint; ceṣṭate—próbál; svasyāḥ—sajátja által; prakṛteḥ—a természet kötőerői; jñāna-vān—tanult; api—habár; prakṛtim—természet; yānti—aláveti magát; bhūtāni—minden élőlény; nigrahaḥ—elfojtás; kim—mit; kariṣyati—tehet.
Még a bölcs is saját hajlamának megfelelően cselekszik, hiszen mindenki azt a természetet követi, amellyel a három kötőerő megáldja. Mit érünk hát vele, ha elfojtjuk?
MAGYARÁZAT: Ahogy az Úr a hetedik fejezetben (7.14) megerősíti, mindaddig nem szabadulhatunk meg az anyagi természet kötőerőinek befolyásától, míg el nem érjük a Kṛṣṇa-tudat transzcendentális szintjét. Ezért még a legműveltebb világi ember sem képes kikerülni māyā útvesztőjéből csupán elméleti tudással, vagyis a lélek és a test különválasztásával. Sok olyan, magát transzcendentalistának nevező ember van, aki úgy viselkedik, mint aki rendkívül jártas a tudományban, belül azonban teljesen rabja az anyagi természet bizonyos kötőerőinek, melyeket képtelen legyőzni. Lehet valaki az akadémikus tudás szempontjából nagyon művelt, ám amiatt, hogy oly hosszú ideje kapcsolatban áll az anyagi természettel, bilincsekben él. A Kṛṣṇa-tudat még akkor is segít kiszabadulni az anyagi kötelékekből, ha közben az ember az anyagi létezés megkívánta kötelességeit végzi. Senkinek sem szabad tehát feladnia hivatásával járó kötelességeit addig, amíg nem teljesen Kṛṣṇa-tudatú. Senki se hagyjon fel egyik napról a másikra előírt feladata végzésével, hogy a yogīkat vagy transzcendentalistákat utánozza. Ennél sokkal jobb, ha az ember adott helyzetében marad, s a felette állók irányításával megpróbál Kṛṣṇa-tudatúvá válni. Így lehet megszabadulni Kṛṣṇa māyājának béklyóiból.
34. VERS
indriyasyendriyasyārthe rāga-dveṣau vyavasthitau
tayor na vaśam āgacchet tau hy asya paripanthinau
indriyasya—az érzékeknek; indriyasya arthe—az érzéktárgyakban; rāga—ragaszkodás; dveṣau—ellenszenv is; vyavasthitau—szabályozva; tayoḥ—közülük; na—sohasem; vaśam—irányítás; āgacchet—el kell érni; tau—azok; hi—bizonyára; asya—övé; paripanthinau—akadályok.
Az érzékek ragaszkodását és ellenszenvét az érzéktárgyak iránt bizonyos elvekkel kell szabályozni. Az embernek nem szabad e vonzódás és irtózás irányítása alá kerülnie, mert ezek csak akadályt jelentenek az önmegvalósítás útján.
MAGYARÁZAT: Akik Kṛṣṇa-tudatúak, azok természetükből adódóan távol tartják magukat az anyagi érzékkielégítéstől. Azoknak azonban, akiknek nem ilyen a tudata, követniük kell a kinyilatkoztatott írások szabályait és előírásait. Az anyagi rabság oka a mértéktelen érzéki élvezet, de akik betartják a kinyilatkoztatott írások szabályait, azokat nem kötik le az érzéktárgyak. A nemi élvezet például szükségszerű a feltételekhez kötött lélek számára, s a házasság keretei között az írások engedélyezik azt. A szentírások parancsai szerint az ember csak a feleségével élhet nemi életet, a más nőkkel való szexuális kapcsolat tilos számára, s a feleségén kívül minden nőt anyjának kell tekintenie. Az emberek azonban még e parancsok ellenére is hajlamosak a más nőkkel való nemi kapcsolatra. Az efféle hajlamokat meg kell fékezni, különben akadályt jelentenek az önmegvalósítás ösvényén. Amíg van anyagi testünk, követelésének eleget kell tennünk, de csakis a szabályoknak és előírásoknak megfelelően. Ezekkel az engedményekkel azonban nem szabad visszaélnünk. Ragaszkodás nélkül kell követnünk őket, mert másképpen még a szabályozott érzékkielégítés is tévútra vezethet bennünket, ahogyan a baleset veszélye még a legjobb utakon is fennáll. Még ha a legbiztosabb úton járunk is, senki sem garantálhatja, hogy nem ér bennünket baleset. Az érzéki élvezet szelleme már hosszú-hosszú idő óta jelen van bennünk az anyaggal való kapcsolat eredményeként, ezért még a szabályozott érzéki élvezet ellenére is minden esély megvan a visszaesésre. Arra kell hát törekednünk, hogy ne ragaszkodjunk még a szabályozott érzéki élvezethez sem. Ha azonban Kṛṣṇához ragaszkodunk, azaz mindig Kṛṣṇa szerető szolgálatát végezzük, az távol tart bennünket mindenfajta érzéki tettől. Sohasem szabad megválnunk a Kṛṣṇa-tudattól, az élet egyetlen pontján sem. Az érzékek ragaszkodásától való elkülönülés célja az, hogy az ember végül felemelkedjen a Kṛṣṇa-tudat szintjére.
35. VERS
śreyān sva-dharmo viguṇaḥ para-dharmāt sv-anuṣṭhitāt
sva-dharme nidhanaṁ śreyaḥ para-dharmo bhayāvahaḥ
śreyān—sokkal jobb; sva-dharmaḥ—saját előírt kötelességek; viguṇaḥ—még ha hibásan is; para-dharmāt—mint a mások számára előírt kötelességeket; su-anuṣṭhitāt—tökéletesen végrehajtva; sva-dharme—saját előírt kötelességeiben; nidhanam—megsemmisülés; śreyaḥ—jobb; para-dharmaḥ—mások számára előírt kötelességek; bhaya-āvahaḥ—veszélyesek.
Sokkal jobb saját előírt kötelességünket hibásan, mint a másokét tökéletesen végrehajtani. Jobb, ha az embert saját kötelessége végzése közben éri a halál, mint ha más feladatait végzi, mert más útját követni veszélyes.
MAGYARÁZAT: A számunkra előírt munkát kell tehát végeznünk teljes Kṛṣṇa-tudatban, s nem másokét. Anyagi szinten az ember előírt kötelességeit pszichofizikai állapota határozza meg, amely a természet kötőerői hatásának eredménye. A lelki kötelességeket, melyeknek célja Kṛṣṇa transzcendentális szolgálata, a lelki tanítómester írja elő. Akár anyagi, akár lelki kötelességről is van azonban szó, az embernek haláláig ki kell tartania mellette, s nem szabad más feladatát utánoznia. A lelki és anyagi szint kötelességei eltérőek lehetnek, ám ha valaki a hiteles útmutatást követi, az mindig a javára válik. Amíg az ember az anyagi természet kötőerőinek varázsa alatt áll, követnie kell a sajátságos helyzetének megfelelő előírt kötelességeket, s nem szabad másokat utánoznia. A jóság kötőerejében lévő brāhmaṇa például tartózkodik az erőszaktól, míg a kṣatriya számára, akire a szenvedély kötőereje hat, engedélyezett az erőszak. Így aztán a kṣatriya számára jobb az erőszak szabályait követve meghalni, mint az erőszakmentesség elvét követő brāhmaṇát utánozni. A szívét nem hirtelen, hanem egy fokozatos folyamattal kell mindenkinek megtisztítania. Ám ha valaki felülemelkedik az anyagi természet kötőerőin, és teljesen Kṛṣṇa-tudatúvá válik, az a hiteles lelki tanítómester irányítása alatt bármilyen feladatot végezhet. A Kṛṣṇa-tudat e tökéletes síkján a kṣatriya brāhmaṇaként, a brāhmaṇa pedig kṣatriyaként cselekedhet. Az anyagi világ megkülönböztetései a transzcendentális szintre nem vonatkoznak. Viśvāmitra például eredetileg kṣatriya volt, ám később brāhmaṇaként cselekedett, míg a brāhmaṇa Paraśurāma egy kṣatriya munkáját végezte. Azért tehették ezt meg, mert transzcendentális szinten álltak, de addig, amíg valaki anyagi síkon van, végre kell hajtania az anyagi természet kötőerői szerinti kötelességeit, s ugyanakkor teljesen meg kell értenie a Kṛṣṇa-tudatot.
36. VERS
arjuna uvāca
atha kena prayukto 'yaṁ pāpaṁ carati pūruṣaḥ
anicchann api vārṣṇeya balād iva niyojitaḥ
arjunaḥ uvāca—Arjuna mondta; atha—akkor; kena—mi által; prayuktaḥ—ösztönözve; ayam—valaki; pāpam—bűnöket; carati—elkövet; pūruṣaḥ—egy ember; anicchan—nem akarván; api—habár; vārṣṇeya—óh, Vṛṣṇi leszármazottja; balāt—erővel; iva—mintha; niyojitaḥ—végez.
Arjuna így szólt: Óh, Vṛṣṇi leszármazottja, mi az, ami az embert akarata ellenére, szinte erőszakkal bűnös tettekre kényszeríti?
MAGYARÁZAT: Az élőlény a Legfelsőbb szerves részeként eredetileg lelki, tiszta, s mentes minden anyagi szennyeződéstől, így természeténél fogva nem kényszerül az anyagi világ bűneinek elkövetésére. Amikor azonban kapcsolatba kerül az anyagi természettel, minden további nélkül számtalan bűnös tettet elkövet, néha még akarata ellenére is. Arjuna Kṛṣṇához intézett kérdése éppen ezért nagyon lényeges, mert az élőlények eltorzult természetére vonatkozik. Az élőlény néha még akkor is bűnös cselekedetre kényszerül, ha nem akarja. E bűnökre azonban nem a szívben élő Felsőlélek ösztönöz bennünket, hanem más oka van, ahogyan azt az Úr a következő versben megmagyarázza.
37. VERS
śrī-bhagavān uvāca
kāma eṣa krodha eṣa rajo-guṇa-samudbhavaḥ
mahāśano mahā-pāpmā viddhy enam iha vairiṇam
śrī-bhagavān uvāca—az Istenség Személyisége mondta; kāmaḥ—kéj; eṣaḥ—ez; krodhaḥ—harag; eṣaḥ—ez; rajaḥ-guṇa—a szenvedély kötőereje; samudbhavaḥ—született; mahā-aśanaḥ—mindent felemésztő; mahā-pāpmā—nagyon bűnös; viddhi—tudd; enam—ezt; iha—az anyagi világban; vairiṇam—a legnagyobb ellenség.
Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így szólt: Csupán a kéj az, óh, Arjuna. A szenvedély anyagi kötőerejével való kapcsolatból születik, s később haraggá alakul át — ez a világ mindent felemésztő, bűnös ellensége.
MAGYARÁZAT: Az anyagi teremtéssel és a szenvedély kötőerejével kapcsolatba kerülve az élőlény Kṛṣṇa iránti örök szeretete kéjjé alakul át. Az Isten iránti szeretet úgy változik kéjjé, mint ahogyan a tej válik joghurttá a savanyú tamarind gyümölcs hatására. A kielégítetlen kéj haraggá alakul, a haragból illúzió származik, az illúzió pedig azt eredményezi, hogy az ember folytatja anyagi létét. Ezért a kéj az élőlény legnagyobb ellensége. Egyedül ez az, ami arra készteti a különben tiszta élőlényt, hogy az anyagi világ béklyóiban maradjon. A harag a tudatlanság kötőerejének megnyilvánulása. Ezeket a kötőerőket tehát a dühről és más velejáróiról lehet felismerni. Ha a szenvedély kötőerejéből az előírt cselekedetek és életmód által a jóságéba emelkedünk, s nem süllyedünk a tudatlanság kötőerejébe, akkor a lelki vonzódás megmenthet bennünket a mélybe taszító dühtől.
Az Istenség Legfelsőbb Személyisége számtalan formába terjesztette ki Magát, hogy élvezze örökké növekvő lelki gyönyörét, melynek az élőlények szerves részei. Ők szintén rendelkeznek részleges függetlenséggel, de amikor ezzel visszaélnek, és szolgálatkész hajlamuk az érzéki élvezetre vágyó hajlammá alakul át, akkor a kéj hatalma alá kerülnek. Ezt az anyagi világot azért teremtette az Úr, hogy lehetőséget adjon a feltételekhez kötött élőlényeknek kéjes hajlamaik kielégítésére, s hogy miután hosszú időn keresztül teljesen hiábavalóan próbálkoztak e vágyaik kielégítésével, kezdjenek el tudakozódni igazi helyzetükről.
Erről a tudakozódásról írnak a Vedānta-sūtrák első sorai. Athāto brahma-jijñāsā: kérdeznünk kell a Legfelsőbbről. A Legfelsőbbet a Śrīmad-Bhāgavatam a következőképpen határozza meg: janmādy asya yato 'nvayād itarataś ca. „Mindennek az eredete a Legfelsőbb Brahman.” A kéj így szintén a Legfelsőbbtől származik. Ha kéjünket a Legfelsőbb iránti szeretetté, vagyis Kṛṣṇa-tudattá formáljuk át — más szóval amikor Kṛṣṇa öröme lesz minden vágyunk —, akkor a kéjt és a haragot is lelkivé változtathatjuk. Hanumān, az Úr Rāma nagy szolgája Rāvaṇa arany városának felégetésére használta dühét, ám így az Úr legkiválóbb bhaktája lett. Itt a Bhagavad-gītāban az Úr arra biztatja Arjunát is, hogy dühét fordítsa ellenségei ellen, hogy örömet okozzon Neki. A Kṛṣṇa-tudatban, Kṛṣṇa kedvéért kimutatott kéj és harag ily módon már nem az ellenségünk többé, hanem a barátunk.
38. VERS
dhūmenāvriyate vahnir yathādarśo malena ca
yatholbenāvṛto garbhas tathā tenedam āvṛtam
dhūmena—füsttel; āvriyate—borított; vahniḥ—tűz; yathā—mint ahogyan; ādarśaḥ—tükör; malena—porral; ca—is; yathā—mint; ulbena—az anyaméh által; āvṛtaḥ—fedett; garbhaḥ—embrió; tathā—úgy; tena—azzal a kéjjel; idam—ez; āvṛtam—befedett.
Mint tüzet a füst, mint tükröt a por, vagy mint magzatot az anyja méhe, úgy burkolják be az élőlényt e kéj különböző fokai.
MAGYARÁZAT: Az élőlény tiszta tudatát elhomályosító burok három fokban tudja befedni az élőlényt. Ez a fedőréteg nem más, mint a kéj, különböző megnyilvánulásaiban. Ezeket a tűz füstjéhez, a tükröt borító porhoz és az embriót körülvevő anyaméhhez lehet hasonlítani. Amikor a kéjt a füsthöz hasonlítják, úgy kell értenünk, hogy az élő szikra tüze csak kis mértékben érzékelhető. Más szóval az élőlényt akkor lehet a füsttel borított tűzhöz hasonlítani, ha Kṛṣṇa-tudata kis mértékben nyilvánul meg. Habár ha van füst, akkor tűznek is lennie kell, kezdetben a láng mégsem látható. Ez az állapot tehát olyan, mint a Kṛṣṇa-tudat kezdete. A tükör és a por példája az elme tükrének tisztítására utal, amely számtalan lelki folyamat segítségével történik, s melyek közül az Úr szent neveinek éneklése a legjobb. Az anyaméh által beburkolt magzat analógiája a tehetetlenséget illusztrálja, hiszen a magzat a méhben olyannyira tehetetlen, hogy még mozogni sem képes. Ezt az állapotot a fák létéhez lehet hasonlítani. A fák szintén élőlények, ám rendkívül erős kéjük miatt szinte tudat nélküli létállapotba kerültek. A madarakat és a vadállatokat a porral fedett tükörhöz, az emberi lényt pedig a füsttel takart tűzhöz hasonlítják. Emberi formát öltve az élőlény képes Kṛṣṇa-tudatát valamilyen mértékben életre kelteni, s ha tovább fejlődik, akkor a lelki élet tüze lángra kaphat ebben az életformában. Ha valaki ügyesen bánik a füsttel, a tűz fellobbanhat. Az emberi létállapotban tehát az élőlény esélyt kap rá, hogy kiszabaduljon az anyagi lét börtönéből. Megfelelő irányítással, a Kṛṣṇa-tudat művelésével legyőzheti ellenségét, a kéjt.
39. VERS
āvṛtaṁ jñānam etena jñānino nitya-vairiṇā
kāma-rūpeṇa kaunteya duṣpūreṇānalena ca
āvṛtam—fedett; jñānam—tiszta tudatot; etena—ezáltal; jñāninaḥ—a tudóé; nitya-vairiṇā—az örök ellenség által; kāma-rūpeṇa—a kéj formájában; kaunteya—óh, Kuntī fia; duṣpūreṇa—sohasem elégedett; analena—mint a tűz; ca—is.
Így fedi be a bölcs élőlény tiszta tudatát örök ellensége, a kéj, mely sohasem elégedett, s lángol, mint a tűz.
MAGYARÁZAT: A Manu-smṛti leírja, hogy a kéjt nem elégíti ki semmilyen érzéki élvezet, ahogyan a tüzet sem lehet eloltani, ha folyton tápláljuk. Az anyagi világban minden tett középpontjában a nemi élet áll, ezért ezt a világot maithuṇya-āgārának, a nemi élet bilincseinek hívják. Ahogy a közönséges börtönben rácsok mögött őrzik a rabokat, az Úr törvényeit megszegő bűnözőket a nemi élet láncolja le. Az anyagi civilizáció fejlődése, amelynek alapja az érzékkielégítés, csak meghosszabbítja az élőlények anyagi létét, s így a kéj a tudatlanság szimbóluma, mely az anyagi világhoz köti az élőlényt. Igaz, hogy az érzékkielégítés élvezése közben érezhet valamiféle boldogságot, ám ez az állítólagos boldogságérzet az érzékeit élvező végső ellensége.
40. VERS
indriyāṇi mano buddhir asyādhiṣṭhānam ucyate
etair vimohayaty eṣa jñānam āvṛtya dehinam
indriyāṇi—az érzékek; manaḥ—az elme; buddhiḥ—az értelem; asya—e kéjnek; adhiṣṭhānam—székhelye; ucyate—hívják; etaiḥ—ezek által; vimohayati—megtéveszti; eṣaḥ—ez a kéj; jñānam—tudást; āvṛtya—befedve; dehinam—a megtestesültnek.
A kéj székhelye az érzékek, az elme és az értelem. Rajtuk keresztül fedi el az élőlény igazi tudását, s vezeti tévútra őt.
MAGYARÁZAT: Az ellenség elfoglalta a feltételekhez kötött lélek testének különböző stratégiai pontjait. Az Úr Kṛṣṇa említést tesz e pontokról, hogy aki le akarja győzni az ellenséget, az tudja, hol található. Az érzékszervek valamennyi tevékenységének az elme a központja, így amikor az érzéktárgyakról hallunk, az elmében tengernyi érzékkielégítésre irányuló gondolat gyűlik össze, s ennek eredményeképpen a kéj az elmében és az érzékekben üt tanyát. Ezek után az értelem válik e kéjes hajlamok központjává. Az értelem a szellemi lélek közvetlen szomszédja. A kéjes értelem készteti a lelket a hamis ego elsajátítására, hogy az anyaggal, valamint ezzel egyidejűleg az elmével és az érzékeivel azonosítsa magát. A szellemi lélek rászokik az anyagi érzékek élvezetére, és ezt tekinti az igazi boldogságnak. A Śrīmad-Bhāgavatam (10.84.13) nagyon szépen megmagyarázza ezt a hamis azonosítást:
yasyātma-buddhiḥ kuṇape tri-dhātuke
sva-dhīḥ kalatrādiṣu bhauma ijya-dhīḥ
yat-tīrtha-buddhiḥ salile na karhicij
janeṣv abhijñeṣu sa eva go-kharaḥ
„A magát a három elemből álló testtel azonosító ember, aki teste melléktermékeit a rokonainak tekinti, szülőföldjét pedig imádatra méltónak tartja, s aki csak fürödni jár a zarándokhelyekre, nem pedig azért, hogy találkozzon azokkal, akik jártasak a transzcendentális tudományban, nem tekinthető különbnek egy szamárnál vagy egy tehénnél.”
41. VERS
tasmāt tvam indriyāṇy ādau niyamya bharatarṣabha
pāpmānaṁ prajahi hy enaṁ jñāna-vijñāna-nāśanam
tasmāt—ezért; tvam—te; indriyāṇi—érzékek; ādau—az elején; niyamya—szabályozva; bharata-ṛṣabha—óh, Bharata leszármazottainak vezére; pāpmānam—a bűn nagy jelképét; prajahi—zabolázd meg; hi—bizonyára; enam—ezt; jñāna—a tudásnak; vijñāna—és a tiszta lélek tudományos ismeretének; nāśanam—a megsemmisítő.
Ezért, óh, Arjuna, legjobb a Bhāraták között, még az elején zabolázd meg érzékeid szabályozásával a bűn e nagy jelképét [a kéjt], és semmisítsd meg a tudás és az önmegvalósítás elpusztítóját!
MAGYARÁZAT: Az Úr azt tanácsolta Arjunának, hogy még a legelején fékezze meg az érzékeit, mert csak úgy győzheti le a legnagyobb, bűnös ellenséget, a kéjt, ami elpusztítja az önmegvalósítás vágyát és az önvalóról szóló tudást. Jñāna a hamis önvalótól különböző önvaló ismeretére utal, arra a tudásra, mely szerint a szellemi lélek nem azonos a testtel. Vijñāna a lélek eredeti helyzetének és a Legfelsőbb Lélekhez fűződő kapcsolatának sajátságos ismeretét jelenti. A Śrīmad-Bhāgavatam (2.9.31) ezt a következőképpen magyarázza meg:
jñānaṁ parama-guhyaṁ me yad-vijñāna-samanvitam
sa-rahasyaṁ tad-aṅgaṁ ca gṛhāṇa gaditaṁ mayā
„Az önvalóról, valamint a Legfelsőbb Önvalóról szóló tudás rendkívül titkos és misztikus, ám ezt a tudást és sajátságos megvalósítását meg lehet érteni, ha különféle aspektusait Maga az Úr magyarázza el.” Ezt az általános és sajátságos tudást az önvalóról a Bhagavad-gītā adja át nekünk. Az élőlények az Úr szerves részei, ezért feladatuk egyedül az, hogy szolgálják Őt. Ezt a tudatot nevezik Kṛṣṇa-tudatnak. A Kṛṣṇa-tudatot már életünk korai szakaszában el kell sajátítanunk, hogy teljesen Kṛṣṇa-tudatúvá válhassunk, és eszerint cselekedhessünk.
A kéj csupán eltorzult tükörképe az Isten iránti szeretetnek, amely minden élőlény természetéhez hozzátartozik. De ha valakit már fiatal korától Kṛṣṇa-tudatban nevelnek, annak Isten iránti szeretete nem fajulhat kéjjé. Ha az Isten iránti szeretet egyszer kéjjé torzul, nagyon nehéz visszaállítani a természetes állapotot. A Kṛṣṇa-tudat azonban olyannyira hatásos, hogy az odaadó szolgálat szabályozó elveinek követésével még abban az emberben is kialakulhat az Isten iránti szeretet, aki későn kezd a folyamat gyakorlásához. Az érzékek Kṛṣṇa-tudatban, vagyis az Úr odaadó szolgálatában való szabályozását tehát az élet bármelyik szakaszában el lehet kezdeni, amikor megértettük annak sürgősségét, s ily módon a kéjt Isten iránti szeretetté változtathatjuk át. Ez az emberi élet legtökéletesebb szintje.
42. VERS
indriyāṇi parāṇy āhur indriyebhyaḥ paraṁ manaḥ
manasas tu parā buddhir yo buddheḥ paratas tu saḥ
indriyāṇi—érzékek; parāṇi—magasabb rendűek; āhuḥ—mondják róluk; indriyebhyaḥ—az érzékeknél; param—magasabb rendű; manaḥ—az elme; manasaḥ—az elménél; tu—szintén; parā—magasabb rendű; buddhiḥ—az értelem; yaḥ—aki; buddheḥ—az értelemnél; parataḥ—magasabb rendű; tu—de; saḥ—ő.
A cselekvő érzékszervek magasabb rendűek a tompa anyagnál, az elme az érzékeknél, az értelem az elménél, de ő [a lélek] még az értelemnél is magasabb rendű.
MAGYARÁZAT: A kéj tettei az érzékeken keresztül nyilvánulnak meg számtalan formában. A kéj a testen belül tanyázik, s az érzékek a kivezető nyílásai. Az érzékek tehát magasabb rendűek a test egészénél. A felsőbbrendű tudatban, vagyis a Kṛṣṇa-tudatban élők nem használják ezeket a kijáratokat. A Kṛṣṇa-tudatban a lélek közvetlen kapcsolatot teremt az Istenség Legfelsőbb Személyiségével, így — amint ez a vers is írja — a test különféle funkcióinak hierarchiájában a Legfelsőbb Lélek áll legfelül. A test cselekedete az érzékek működését jelenti, így az érzékek leállítása valamennyi testi tevékenység megszűnésével jár. Mivel azonban az elme aktív, még akkor is cselekszik, ha a test nyugalomban, tétlen állapotban van. Ez történik az álom során is. Ám az értelem döntése felette áll az elmének, afölött pedig maga a lélek áll. Ha tehát a lélek közvetlenül a Legfelsőbbet szolgálja, akkor automatikusan alárendeltjei — az értelem, az elme és az érzékek — is mind Őt szolgálják. A Kaṭha Upaniṣadban egy hasonló verssel találkozhatunk, ami arról szól, hogy az érzékkielégítés tárgyai magasabb rendűek az érzékeknél, az elme pedig az érzéktárgyaknál. Ha tehát az elmét állandóan az Úr közvetlen szolgálatával foglaljuk le, akkor az érzékek sem tudnak mást tenni. Az elmének erről a hozzáállásáról már beszéltünk. Paraṁ dṛṣṭvā nivartate. Ha az elme az Úr transzcendentális szolgálatába merül, lehetetlen, hogy az alacsonyabbrendű hajlamok felülkerekedjenek rajta. A Kaṭha Upaniṣad mahānnak, nagynak írja le a lelket. A lélek tehát legfölül, az érzéktárgyak, az érzékek, az elme és az értelem fölött áll, így minden probléma megoldása a lélek eredeti helyzetének közvetlen megértésében rejlik.
Értelmünkkel meg kell ismernünk a lélek eredeti helyzetét, s aztán elménket örökre a Kṛṣṇa-tudatra kell összpontosítanunk. Ez meg fog oldani minden problémát. A kezdő transzcendentalistának ajánlatos tartózkodnia az érzékek tárgyaitól, emellett azonban elméjét is meg kell erősítenie az értelme segítségével. Ha az ember az értelme segítségével Kṛṣṇa-tudatban foglalja le az elméjét, úgy, hogy teljesen átadja magát az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, akkor az elme is egyre erősebb lesz, s bár az érzékek — mint a kígyók — rendkívül erősek, nem jelentenek majd többet az elme számára kitört fogú mérgeskígyóknál. Annak ellenére azonban, hogy a lélek az értelem, az elme és az érzékek ura, amíg a Kṛṣṇával való kapcsolat révén nem erősödik meg a Kṛṣṇa-tudatban, addig az izgatott elme miatt bármikor visszaeshet.
43. VERS
evaṁ buddheḥ paraṁ buddhvā saṁstabhyātmānam ātmanā
jahi śatruṁ mahā-bāho kāma-rūpaṁ durāsadam
evam—így; buddheḥ—értelemnél; param—felsőbbrendű; buddhvā—tudva; saṁstabhya—megszilárdítva; ātmānam—az elmét; ātmanā—megfontolt értelem által; jahi—győzd le; śatrum—az ellenséget; mahā-bāho—óh, erős karú; kāma-rūpam—a kéj formájában; durāsadam—félelmetes.
Óh, erős karú Arjuna! Ha megértette, hogy transzcendentális az anyagi érzékekhez, az elméhez és az értelemhez képest, az ember megfontolt lelki értelmével [Kṛṣṇa-tudatával] szilárdítsa meg elméjét, s így lelki erejével győzze le a kéjként ismert telhetetlen ellenséget.
MAGYARÁZAT: A Bhagavad-gītā harmadik fejezetének végkövetkeztetése a Kṛṣṇa-tudathoz vezeti el az embert, aki így felismeri, hogy ő az Istenség Legfelsőbb Személyiségének örök szolgája, s végső célja nem a személytelen üresség. Az anyagi létben a kéj és az a vágy, hogy uralkodjon az anyagi természet javai fölött, kétségtelenül mindenkit befolyásol. Az uralkodás és az érzékkielégítés utáni vágy a feltételekhez kötött lélek legnagyobb ellensége, a Kṛṣṇa-tudat segítségével azonban bárki képes lehet az anyagi érzékszervek, az elme és az értelem irányítására. Ha nem is fordít hátat azon nyomban a munkának és az előírt kötelességeknek, a Kṛṣṇa-tudat fokozatos kifejlesztésével, a tiszta azonosságára irányított rendíthetetlen értelem révén eljuthat a transzcendentális síkra, ahol az anyagi érzékek és az elme többé nem befolyásolják. Ez a mondanivalója ennek a fejezetnek. Az anyagi lét éretlen állapotában a filozófiai spekuláció és az a természetellenes törekvés, hogy az úgynevezett yoga-testtartások által szabályozzuk az érzékeket, sohasem vezetnek el a lelki élethez. Egy magasabb rendű értelem segítségével a Kṛṣṇa-tudatot kell elsajátítanunk.
Így végződnek a Bhaktivedanta magyarázatok a Śrīmad Bhagavad-gītā harmadik fejezetéhez, melynek címe: „Karma-yoga”, azaz a Kṛṣṇa-tudatban végzett előírt kötelességek.
NEGYEDIK FEJEZET
Transzcendentális tudás
1. VERS
śrī-bhagavān uvāca
imaṁ vivasvate yogaṁ proktavān aham avyayam
vivasvān manave prāha manur ikṣvākave 'bravīt
śrī-bhagavān uvāca—az Istenség Legfelsőbb Személyisége mondta; imam—ezt; vivasvate—a napistennek; yogam—a Legfelsőbbel való kapcsolat tudományát; proktavān—oktattam; aham—Én; avyayam—maradandó; vivasvān—Vivasvān (a napisten neve); manave—az emberiség atyjának (akit Vaivasvatának hívnak); prāha—elbeszélte; manuḥ—az emberiség atyja; ikṣvākave—Ikṣvāku királynak; abravīt—mondta.
Az Istenség Személyisége, az Úr Śrī Kṛṣṇa így szólt: A yoga e maradandó tudományát Én tanítottam a napistennek, Vivasvānnak, aki később Manut, az emberiség atyját, Manu pedig Ikṣvākut oktatta erről.
MAGYARÁZAT: Ebben a versben a Bhagavad-gītā történetéről olvashatunk, amely az ősidőkbe nyúlik vissza, amikor ezt a tudást a Nap bolygóval kezdve valamennyi bolygó királyi rendje megkapta. A bolygók uralkodóinak legfontosabb feladata az ott élők védelmezése, ezért a királyi rend tagjainak meg kell érteniük a Bhagavad-gītā tudományát, hogy vezetni tudják az embereket, s képesek legyenek megvédelmezni őket attól az anyagi köteléktől, mely a kéjhez köti őket. Az emberi élet arra való, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyiségével örök kapcsolatban álló lelki kultúrát műveljük. Minden állam, minden bolygó vezetőjének kötelessége, hogy ezt a tudást az oktatáson, a kultúrán és a lelki életen keresztül átadja az embereknek. Más szóval tehát minden államfőnek terjesztenie kell a Kṛṣṇa-tudat tudományát, hogy az embereknek javukra válhasson e nagyszerű bölcselet, s az emberi életforma által nyújtott lehetőséget kihasználva sikerrel járjanak útjukon.
A jelen korszakban Vivasvān a napisten, azaz ő a Napnak, a naprendszer valamennyi bolygója eredetének a királya. A Brahma-saṁhitāban (5.52) ez áll:
yac-cakṣur eṣa savitā sakala-grahāṇāṁ
rājā samasta-sura-mūrtir aśeṣa-tejāḥ
yasyājñayā bhramati sambhṛta-kāla-cakro
govindam ādi-puruṣaṁ tam ahaṁ bhajāmi
„Hadd imádjam az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, Govindát [Kṛṣṇát], az eredeti személyt, akinek utasítására a Nap, minden bolygó királya hatalmas energiát és hőt áraszt! A Nap az Úr szemét képviseli, s az Ő utasítására kering engedelmesen pályáján” — mondta az Úr Brahmā.
A Napon, a bolygók királyán a napisten (jelenleg Vivasvān) uralkodik. Ez a bolygó az, amely minden más bolygót az irányítása alatt tart azáltal, hogy hővel és fénnyel látja el őket. Pályáján az Úr Kṛṣṇa parancsára kering, aki Vivasvānt tette meg első tanítványának, hogy az megértse a Bhagavad-gītā tudományát. Egyszóval a Gītā nem valamiféle spekulatív tanulmány, ami a jelentéktelen világi tudósok számára íródott. A tudás alapvető könyve ez, amely emberemlékezet óta létezik.
A Mahābhārata (Śānti-parva 348.51-52) segítségével nyomon követhetjük a Gītā történetét:
tretā-yugādau ca tato vivasvān manave dadau
manuś ca loka-bhṛty-arthaṁ sutāyekṣvākave dadau
ikṣvākuṇā ca kathito vyāpya lokān avasthitaḥ
„A Legfelsőbbel való kapcsolat ezen tudományát Vivasvān a Tretā-yuga kezdetén adta át Manunak. Manu, az emberiség atyja fiát, Ikṣvāku Mahārāját, a Föld királyát és annak a Raghu-dinasztiának az ősatyját oktatta erről, amelyben az Úr Rāmacandra jelent meg.” A Bhagavad-gītā tehát Ikṣvāku Mahārāja ideje óta létezik az emberi társadalomban.
Jelenleg még csak ötezer év telt el a különben négyszázharminckétezer évig tartó Kali-yugából. E yuga előtt a Dvāpara-yuga volt (nyolcszázezer év), azelőtt pedig a Tretā-yuga (egymillió-kétszázezer év). Ezek alapján Manu körülbelül kétmillió-ötezer évvel ezelőtt beszélte el a Bhagavad-gītāt tanítványának és fiának, Ikṣvāku Mahārājának, a Föld uralkodójának. A jelenkori Manu életének hossza háromszázötmillió-háromszázezer év, amiből már százhúszmillió-négyszázezer eltelt. Elfogadva a tényt, hogy az Úr Manu születése előtt tanította a Gītāt tanítványának, Vivasvān napistennek, hozzávetőleges számítással megállapíthatjuk, hogy ez minimum százhúszmillió-négyszázezer évvel ezelőtt történt, s az emberi társadalomban mintegy kétmillió éve létezik. Az Úr ismét elbeszélte Arjunának körülbelül ötezer évvel ezelőtt. Ez a Gītā korának hozzávetőleges becslése maga a mű és annak elbeszélője, az Úr Śrī Kṛṣṇa véleménye alapján. Vivasvān, a napisten azért részesült e tanításban, mert ő is kṣatriya, és ő az atyja a tőle származó valamennyi kṣatriyának, a sūrya-vaṁśa kṣatriyáknak. A Bhagavad-gītāt az Istenség Legfelsőbb Személyisége beszélte el, ezért egyenértékű a Védákkal, s így ez a tudás apauruṣeya, vagyis emberfeletti. A védikus utasításokat úgy, ahogyan vannak, minden emberi átértelmezés nélkül kell elfogadni, s ezért a Gītāhoz sem szabad materialista magyarázatot fűzni. Az örökké vitázó világi emberek hiába próbálkoznak azzal, hogy saját találgatásaik alapján értelmezzék a Bhagavad-gītāt — az nem az igazi Bhagavad-gītā. A Bhagavad-gītāt úgy, ahogy van, a tanítványi láncolattól kell elsajátítanunk, ahogyan azt e vers szerint az Úr elmondta a napistennek, a napisten a fiának, Manunak, Manu pedig az ő fiának, Ikṣvākunak.
2. VERS
evaṁ paramparā-prāptam imaṁ rājarṣayo viduḥ
sa kāleneha mahatā yogo naṣṭaḥ parantapa
evam—ily módon; paramparā—a tanítványi lánc által; prāptam—megkapták; imam—ezt a tudományt; rāja-ṛṣayaḥ—a szent királyok; viduḥ—megértették; saḥ—azt a tudást; kālena—idővel; iha—e világban; mahatā—nagy; yogaḥ—a Legfelsőbbel való kapcsolat tudománya; naṣṭaḥ—elveszett; parantapa—óh, Arjuna, ellenség legyőzője.
E legfelsőbb tudomány ily módon, a tanítványi láncon keresztül szállt alá, s a szent királyok így értették meg azt. Idővel azonban megszakadt e lánc, ezért tűnik az eredeti tudomány elveszettnek.
MAGYARÁZAT: Ebből a versből egyértelműen kiderül, hogy a Gītā legfőképpen a szent királyoknak szólt, mert ők voltak azok, akiknek alattvalóik fölött uralkodva meg kellett valósítaniuk a Gītā célját. A Bhagavad-gītā semmiképpen sem a démonikus emberek számára van, akik csupán elherdálnák ezt az értékes kincset, mindenkit kizárva áldásából, és saját szeszélyeiket követve különféle értelmezéseket agyalnának ki. Amint a lelkiismeretlen magyarázók személyes érdekeikkel elhomályosítják az eredeti mondanivalót, szükségessé válik a tanítványi lánc felújítása. Ötezer évvel ezelőtt Maga az Úr fedezte fel, hogy a tanítványi lánc megszakadt, s ezért tette azt a kijelentést, hogy a Gītā célja látszólag feledésbe merült. A Gītā napjainkban is számtalan kiadásban jelenik meg (főleg angolul), ám alig akad közöttük olyan, amely a hiteles tanítványi láncolatot követné. Megannyi világi tudós írt magyarázatot e műhöz, s noha jó üzletet csinálnak Śrī Kṛṣṇa szavaiból, szinte egyik sem fogadja el Őt, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Ez a mentalitás démonikus, mert a démonok nem hisznek Istenben, a Legfelsőbben, csupán élvezik a tulajdonát. Nagy szükség van a Gītānak egy olyan angol kiadására, amely a paramparān (a tanítványi láncolaton) keresztül száll alá. Ezzel a művel ezt a hiányt kívánjuk pótolni. A Bhagavad-gītā — amelyet úgy kell elfogadnunk, ahogyan van — nagy áldás az emberiség számára, ám ha valaki csupán egy filozófiai spekulációkra épülő műnek tekinti, csupán az idejét vesztegeti a tanulmányozásával.
3. VERS
sa evāyaṁ mayā te 'dya yogaḥ proktaḥ purātanaḥ
bhakto 'si me sakhā ceti rahasyaṁ hy etad uttamam
saḥ—ugyanaz; eva—bizonyára; ayam—ezt; mayā—Általam; te—neked; adya—ma; yogaḥ—a yoga tudománya; proktaḥ—elbeszélt; purātanaḥ—nagyon régi; bhaktaḥ—bhakta; asi—vagy; me—Enyém; sakhā—barát; ca—is; iti—ezért; rahasyam—rejtély; hi—bizonyára; etat—ezt; uttamam—transzcendentális.
A Legfelsőbbel való kapcsolat ugyanezen ősi tudományát azért mondom el ma neked, mert a bhaktám és a barátom vagy, s e tudomány transzcendentális rejtélyét szintén emiatt értheted meg.
MAGYARÁZAT: Kétféle ember van: a bhakta és a démon. Arjuna az Úr bhaktája volt, ezért az Úr őt választotta ki, hogy átadja neki e nagy tudományt, melynek rejtélyeit a démonok képtelenek megérteni. A bölcsesség e hatalmas könyve számtalan kiadást megért már, s néha bhakták, néha pedig démonok fűztek hozzá magyarázatot. A bhakták magyarázata valóságos, míg a démonoké hasznavehetetlen. Arjuna elfogadta Śrī Kṛṣṇát az Istenség Legfelsőbb Személyiségeként, s ha egy Gītā magyarázó az ő nyomdokait követi, az igazi odaadó szolgálatot végez e nagy tudománynak. A démonikus emberek azonban nem fogadják el az Úr Kṛṣṇát úgy, ahogyan van. Kitalálnak valamit Róla, s ezzel eltérítik a közönséges olvasót Kṛṣṇa tanításainak ösvényéről. Ez a vers felhívja a figyelmünket a rossz irányba vezető utakra. Az Arjunával kezdődő tanítványi láncot kell követnünk, s akkor részünk lehet a Śrīmad Bhagavad-gītā nagyszerű tudományának áldásában.
4. VERS
arjuna uvāca
aparaṁ bhavato janma paraṁ janma vivasvataḥ
katham etad vijānīyāṁ tvam ādau proktavān iti
arjunaḥ uvāca—Arjuna mondta; aparam—fiatalabb; bhavataḥ—Tiéd; janma—születés; param—idősebb; janma—születés; vivasvataḥ—a napistené; katham—hogyan; etat—ezt; vijānīyām—értsem; tvam—Te; ādau—a kezdetben; proktavān—oktattad; iti—ily módon.
Arjuna így szólt: A napisten, Vivasvān jóval Előtted élt. Hogyan értsem hát, hogy először őt oktattad ki erről a tudományról?
MAGYARÁZAT: Arjunáról tudjuk, hogy az Úr bhaktája. Hogy lehet, hogy mégsem hitt Kṛṣṇa szavaiban? Az igazság az, hogy Arjuna nem saját maga, hanem azok miatt érdeklődik, akik nem hisznek az Istenség Legfelsőbb Személyiségében, illetve a démonok érdekében, akiknek nincs ínyükre a gondolat, hogy Kṛṣṇát az Istenség Legfelsőbb Személyiségeként kell elfogadniuk. Arjuna kizárólag rájuk gondolva kérdez és tesz úgy, mintha ő maga sem tudná, hogy Kṛṣṇa az Istenség Személyisége. Ahogyan az a tizedik fejezetből egyértelműen kiderül majd, Arjuna nagyon is jól tudta, hogy Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége, minden dolog kútfeje, a transzcendens legvégső aspektusa. Kṛṣṇa azonban Devakī fiaként is megjelent a Földön, s a közönséges ember nagyon nehezen értheti meg, hogyan maradt mégis ugyanaz az Istenség Legfelsőbb Személyisége, az örökkévaló eredeti személy. Arjuna azért kérdezi erről Kṛṣṇát, hogy Ő tisztázza autentikus válaszával ezt a lényeges kérdést. Kṛṣṇát emberemlékezet óta az egész világ a legfelsőbb hiteles tekintélynek fogadja el, s ezt egyedül csak a démonok tagadják. Arjuna éppen ezért egyenesen Kṛṣṇának teszi fel kérdését, hogy Ő beszéljen Magáról, s így elkerülje a démonok torzító leírásait, amit csak ők maguk és követőik értenek meg. A Kṛṣṇáról szóló tudományt mindenkinek szükséges elsajátítania, a saját érdekében. Ha tehát Ő beszél Magáról, az az egész világ számára áldást jelent. A démonok furcsának találják Kṛṣṇa magyarázatait, mert kizárólag saját nézőpontjuk alapján tanulmányozzák Őt, ám a bhakták örömteli szívvel fogadnak minden szót, amit Kṛṣṇa mond. Mindig imádni fogják hiteles szavait, mert mindig nagyon vágynak rá, hogy egyre többet tudjanak meg Róla. A Kṛṣṇát közönséges embernek tekintő ateisták így megtudhatják, hogy Ő emberfölötti, sac-cid-ānanda-vigraha — a gyönyör és tudás örökkévaló formája —, és transzcendentális, aki az anyagi természet kötőerői, valamint az idő és a tér hatása felett áll. Kṛṣṇa olyan bhaktái, mint amilyen Arjuna volt, kétségtelenül mentesek minden félreértéstől az Úr transzcendentális helyzetét illetően. Arjuna kérdése tehát egy bhakta próbálkozása, hogy megdöntse azoknak az embereknek az ateista nézeteit, akik Kṛṣṇát az anyagi természet kötőerőinek hatása alatt álló közönséges emberi lénynek tekintik.
5. VERS
śrī-bhagavān uvāca
bahūni me vyatītāni janmāni tava cārjuna
tāny ahaṁ veda sarvāṇi na tvaṁ vettha parantapa
śrī-bhagavān uvāca—az Istenség Személyisége mondta; bahūni—sok; me—Enyém; vyatītāni—túlhaladtunk; janmāni—születések; tava—tiéd; ca—és szintén; arjuna—óh, Arjuna; tāni—azok; aham—Én; veda—tudom; sarvāṇi—mind; na—nem; tvam—te; vettha—tudod; parantapa—óh, ellenség legyőzője.
Az Istenség Személyisége így válaszolt: Sok-sok élet áll Énmögöttem és mögötted is. Én képes vagyok mindegyikre emlékezni, de te nem, óh, ellenség legyőzője!
MAGYARÁZAT: A Brahma-saṁhitāból (5.33) megtudhatjuk, hogy az Úrnak megszámlálhatatlanul sok inkarnációja van:
advaitam acyutam anādim ananta-rūpam
ādyaṁ purāṇa-puruṣaṁ nava-yauvanaṁ ca
vedeṣu durlabham adurlabham ātma-bhaktau
govindam ādi-puruṣaṁ tam ahaṁ bhajāmi
„Az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, Govindát [Kṛṣṇát], az eredeti, abszolút, csalhatatlan és kezdet nélküli személyt imádom. Noha végtelen sok formába kiterjedt, mégis ugyanaz az eredeti, legősibb személy, aki örökké üde ifjúnak látszik. Az Úr ezen örökkévaló, gyönyörteli és mindentudó formáit csak a Védák legkiválóbb ismerői értik meg, ám ugyanezek a formák a tiszta és igaz bhakták előtt mindig feltárulnak.”
A Brahma-saṁhitāban (5.39) a következőt is olvashatjuk:
rāmādi-mūrtiṣu kalā-niyamena tiṣṭhan
nānāvatāram akarod bhuvaneṣu kintu
kṛṣṇaḥ svayaṁ samabhavat paramaḥ pumān yo
govindam ādi-puruṣaṁ tam ahaṁ bhajāmi
„Az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, Govindát [Kṛṣṇát] imádom, aki mindig jelen van különféle inkarnációiban, például Rāmaként, Nṛsiṁhaként és számos alinkarnációjában, s aki nem más, mint a Kṛṣṇaként ismert eredeti Istenség Személyisége, aki személyesen is alászáll.”
A Védák is megemlítik, hogy bár az Úr egyetlen, mégis megszámlálhatatlan formában jelenik meg. A vaidurya drágakőhöz lehet hasonlítani, amely bár változtatja színét, mégis ugyanaz marad. A tiszta bhakták nem pusztán a Védák tanulmányozásával értik meg e számtalan inkarnációt (vedeṣu durlabham adurlabham ātma-bhaktau). Az Arjunához hasonló bhakták az Úr állandó társai, akik valahányszor az Úr alászáll, megjelennek Vele együtt, hogy természetüknek megfelelően szolgálják Őt. Arjuna egyike ezeknek a bhaktáknak, s e versből kiderül, hogy egy másfajta szerepben ő is jelen volt, amikor az Úr Kṛṣṇa több millió évvel ezelőtt elbeszélte a Bhagavad-gītāt a napistennek, Vivasvānnak. A különbség azonban az Úr és Arjuna között az, hogy az Úr emlékezett a történtekre, Arjuna ellenben erre képtelen volt. Ez a különbség a szerves rész — az élőlény — és a Legfelsőbb Úr között. Habár Kṛṣṇa Arjunát nagy hősnek szólítja, aki képes legyőzni ellenségeit, Arjuna képtelen visszaemlékezni, mi történt számtalan előző élete során. Bármilyen hatalmas is egy élőlény anyagi szempontból, sohasem lehet egyenrangú a Legfelsőbb Úrral. Mindenki, aki az Úr állandó társa, kétségtelenül felszabadult lélek, ám az Úrral nem állhat azonos szinten. A Brahma-saṁhitā csalhatatlanként (acyuta) jellemzi az Urat, s ez azt jelenti, hogy soha, még az anyaggal kapcsolatba kerülve sem feledkezik meg Magáról. Éppen ezért az Úr és az élőlény sohasem lehet minden tekintetben egyenrangú, még olyan felszabadult élőlény esetében sem, mint amilyen Arjuna volt. Arjuna az Úr bhaktája volt, mégis elfelejtkezett az Úr természetéről, ám a bhakták az isteni kegy révén azonnal megérthetik az Úr csalhatatlan helyzetét, míg az abhakták, a démonok képtelenek felfogni transzcendentális természetét. Ebből következik, hogy a Gītā e leírásait démonikus elmével nem lehet megérteni. Kṛṣṇa képes volt visszaemlékezni sok millió évvel ezelőtti tetteire, Arjuna azonban nem, pedig az örök lét mindkettőjük természetéhez hozzátartozik. Azt is meg kell itt jegyeznünk, hogy az élőlény testének cseréje miatt felejti el előző életeit, ám az Úr emlékszik mindenre, mert nem cseréli sac-cid-ānanda testét. Ő advaita, ami annyit jelent, hogy teste és saját Maga között nincsen különbség. Minden, ami Vele kapcsolatban áll, lelki, ellenben a feltételekhez kötött lélek különbözik anyagi testétől. Mivel az Úr teste és lelke nem különbözik egymástól, az Ő helyzete sohasem azonos a közönséges élőlényekével, még akkor sem, ha alászáll az anyagi világba. A démonok nem képesek felfogni az Úr transzcendentális természetét, amiről Maga az Úr beszél a következő versben.
6. VERS
ajo 'pi sann avyayātmā bhūtānām īśvaro 'pi san
prakṛtiṁ svām adhiṣṭhāya sambhavāmy ātma-māyayā
ajaḥ—megszületetlen; api—habár; san—ilyen; avyaya—elpusztíthatatlan; ātmā—test; bhūtānām—mindazoknak, akik megszülettek; īśvaraḥ—a Legfelsőbb Úr; api—habár; san—így; prakṛtim—a transzcendentális formában; svām—Enyém; adhiṣṭhāya—ilyen helyzetben; sambhavāmi—alászállok; ātma-māyayā—belső energiám által.
Noha megszületetlen vagyok, és transzcendentális testem sohasem pusztul el, s bár Én vagyok valamennyi élőlény Ura, mégis minden korszakban megjelenek eredeti, transzcendentális formámban.
MAGYARÁZAT: Az Úr ebben a versben sajátos születéséről beszél: noha közönséges embernek tűnhet, mégis emlékezik mindenre, ami sok-sok előző „élete” alatt történt, míg egy átlagember még azt sem tudja felidézni, amit néhány órával azelőtt tett. Ha egy egyszerű embert megkérdeznénk, mit csinált tegnap ugyanebben az órában, aligha adna nyomban választ. Bizonyára nagyon meg kellene erőltetnie az emlékezetét, hogy eszébe jusson, mit is csinált előző nap ugyanebben az időben. Ám az emberek ennek ellenére mégis nagyon gyakran Istennek, Kṛṣṇának merészelik nevezni magukat. Ne hagyjuk, hogy az efféle értelmetlen állítások félrevezessenek bennünket! Az Úr aztán újra prakṛtijét, azaz formáját magyarázza meg. A prakṛti jelentése „természet”, valamint svarūpa, azaz „saját forma”. Az Úr azt mondja, hogy Ő saját testében jelenik meg; nem cseréli azt, mint az egyik testből a másikba vándorló közönséges élőlény. A feltételekhez kötött lélek rendelkezik egyfajta testtel ebben az életben, ám a következőben egy másfélét kap. Az anyagi világban az élőlénynek nincsen állandó teste, hanem egyikből a másikba vándorol. Az Úr esetében azonban ez nem így van. Bármikor jelenik meg, mindig ugyanabban az eredeti testben, belső energiája által teszi. Más szóval Kṛṣṇa eredeti, örökkévaló, kétkarú formájában — egyik kezében fuvolát tartva — mutatkozik meg ebben az anyagi világban. Örökkévaló testében jelenik meg, amelyet az anyagi világ nem szennyez be. Noha mindig ugyanabban a transzcendentális testben száll alá, s Ő az univerzum Ura, mégis úgy tűnik, születése nem különbözik a közönséges élőlények születésétől. Annak ellenére, hogy teste az anyagi testtel ellentétben nem semmisül meg, az Úr Kṛṣṇa látszólag csecsemőkorból gyermekkorba, gyermekkorból ifjúkorba fejlődik. Ennél a kornál azonban csodálatos módon sohasem lesz öregebb. A kurukṣetrai csata idején már számtalan unokája volt, azaz anyagi számítás szerint meglehetősen hajlott korú lehetett, ám mégsem tűnt idősebbnek húsz-huszonöt évesnél. Sohasem látunk olyan képet, ami idősnek ábrázolja Kṛṣṇát, mert velünk ellentétben Ő sohasem öregszik meg, noha Ő a legidősebb az egész teremtésben, a múltban, a jelenben és a jövőben. Teste és értelme sohasem pusztul el vagy változik meg, így aztán érthető, hogy bár az anyagi világban van, Ő a boldogság és a tudás születetlen, örökkévaló formája, akinek transzcendentális teste és értelme sohasem változik. Megjelenését és távozását a nap mozgásához hasonlíthatjuk: a nap felkel, magasra hág az égen, majd eltűnik szemünk elől. Ha nem látjuk a napot, azt hisszük, hogy lenyugodott, ha pedig megjelenik, úgy véljük, a horizonton van. Valójában azonban a nap mindig egy helyben marad; csak hiányos és elégtelen érzékeinknek köszönhetően hisszük azt, hogy megjelenik majd eltűnik. És mivel az Úr Kṛṣṇa megjelenése és távozása teljesen eltér a közönséges élőlényétől, magától értetődik, hogy belső energiája révén Ő az örökkévaló, gyönyörteli tudás, s az anyagi természet sohasem szennyezi be. A Védák szintén alátámasztják a tényt, hogy noha az Istenség Legfelsőbb Személyisége születetlen, mégis úgy tűnik, mintha megszületne megszámlálhatatlanul sok megnyilvánulásában. A Védákat kiegészítő írások szintén megerősítik, hogy bár a látszat azt mutatja, hogy az Úr megszületik, Ő nem cserél testet. A Bhāgavatamban négykarú Nārāyaṇaként, a hatféle fenséges tulajdonság teljes díszében jelenik meg anyja előtt. Indokolatlan kegyéből jelenik meg eredeti, örök formájában, s azért részesíti e kegyben az élőlényeket, hogy azok eredeti formáján meditálhassanak, ne pedig valamiféle elmebeli kitaláción vagy egy elképzelt formán, az imperszonalistákhoz hasonlóan, akik azt gondolják, hogy a Legfelsőbb Úr formája képzeletbeli, az elme kitalációja. A Viśva-kośa értelmező szótár szerint a māyā vagy ātma-māyā szó az Úr indokolatlan kegyére utal. Az Úr tudatában van valamennyi megjelenésének és távozásának, ám a közönséges élőlény amint egy új testet kap, azonnal elfelejt mindent előző testéről. Az Úr minden élőlény Ura, mert csodálatos és emberfeletti tetteket hajt végre földi tartózkodása idején. Ő tehát mindig ugyanaz az Abszolút Igazság, akinek formája és lelke, tulajdonságai és teste között nincsen különbség. Ezek után felmerülhet a kérdés, miért jelenik meg e világban, s miért távozik. Ezt a következő vers magyarázza meg.
7. VERS
yadā yadā hi dharmasya glānir bhavati bhārata
abhyutthānam adharmasya tadātmānaṁ sṛjāmy aham
yadā yadā—bármikor és bárhol; hi—bizonyára; dharmasya—a vallásnak; glāniḥ—eltérések; bhavati—megnyilvánulnak; bhārata—óh, Bharata leszármazottja; abhyutthānam—túlsúly; adharmasya—a vallástalanságnak; tadā—akkor; ātmānam—önvaló; sṛjāmi—megnyilvánulok; aham—Én.
Óh, Bharata leszármazottja! Bárhol legyen a vallás gyakorlása hanyatlóban, s kerüljön fölényes túlsúlyba a vallástalanság, alászállok Én Magam.
MAGYARÁZAT: A sṛjāmi szónak nagy jelentősége van. Nem értelmezhetjük „teremtés”-ként, hiszen az előző vers szerint az Úr formája vagy teste nem jött létre — valamennyi formája örökké létezik. A sṛjāmi szó tehát azt jelenti, hogy az Úr eredeti valójában nyilvánul meg. Noha az Úr előre meghatározott időben, azaz Brahmā napjában egyszer, a hetedik Manu huszonnyolcadik korszakának Dvāpara-yugája végén jelenik meg, mégsem kötik az efféle szabályok, mert teljesen szabadon, tetszése szerint cselekedhet. Saját akaratából jelenik meg tehát, valahányszor túlsúlyba kerül a vallástalanság, és hanyatlás mutatkozik az igazi vallás terén. A vallás elveit a Védák határozzák meg, s az ember akkor válik vallástalanná, ha eltér ezek megfelelő végzésétől. A Bhāgavatam szerint ezek az elvek az Úr törvényei. Egyedül az Úr hozhat létre vallást. A Védákat szintén úgy fogadják el, hogy Maga az Úr beszélte el azokat Brahmānak a szívén keresztül. A dharma, vagyis a vallás elvei tehát az Istenség Legfelsőbb Személyiségének közvetlen parancsai (dharmaṁ tu sākṣād bhagavat-praṇītam). A Bhagavad-gītā mindvégig kihangsúlyozza ezeket az elveket. A Védák célja az, hogy megvessék ezeknek az elveknek az alapjait a Legfelsőbb Úr parancsainak megfelelően, aki a Gītā végén nyíltan kijelenti, hogy a vallás legfelsőbb elve nem más, mint meghódolni egyedül Őelőtte. A védikus elvek e teljes meghódolásra ösztönöznek mindenkit, s ha a démonikus emberek szembeszállnak ezekkel az elvekkel, az Úr megjelenik. A Bhāgavatamból megérthetjük, hogy az Úr Buddha Kṛṣṇa inkarnációja volt, aki a materializmus elburjánzásakor jelent meg, akkor, amikor a materialisták visszaéltek a Védák hitelességével. A Védákban vannak bizonyos korlátozó szabályok és előírások az egyes célok érdekében végzett állatáldozatokat illetően, ám a démoni természetű emberek a védikus elveket figyelmen kívül hagyva áldoztak állatokat. Az Úr Buddha azért jelent meg, hogy véget vessen ennek az ostobaságnak, s megalapozza az erőszakmentesség védikus elveit. Láthatjuk, hogy minden egyes avatārának, az Úr minden inkarnációjának sajátos missziója van, s a kinyilatkoztatott szentírások mindegyikről írnak. Senkit sem szabad avatāraként elfogadni, ha az írások nem tesznek említést róla. Az, hogy az Úr csakis Indiában jelenhet meg, nem helytálló feltételezés. Bárhol megjelenhet, amikor csak úgy kívánja. Minden inkarnációjában csupán annyit mond a vallásról, amennyit akkor az ott élők adott körülményeik között megérthetnek. A misszió azonban mindig ugyanaz: az embereket az Isten-tudat felé vezetni s a vallás elveinek betartására ösztönözni. Néha személyesen száll alá, néha hiteles képviselőjét küldi el fiaként vagy szolgájaként, néha pedig bár Ő Maga jön, valamilyen rejtett formában jelenik meg.
A Bhagavad-gītā elveit az Úr Arjunának beszélte el — és más felvilágosult embereknek —, mert Arjuna sokkal fejlettebb szinten állt, mint a világ más részein élő közönséges emberek. A kettő meg kettő egyenlő néggyel számtani szabálya éppen úgy igaz a kezdő, mint a fejlett matematikusok számára, ennek ellenére azonban létezik alacsonyabb és magasabb szintű matematika. Az Úr mindegyik inkarnációja ugyanazokat az elveket tanítja, de azok a különféle körülmények között megjelenve alacsonyabb vagy magasabb rendűeknek tűnnek. A vallás magasabb szintű elvei a társadalom négy rendjének és osztályának elfogadásával kezdődnek, ahogyan azt a későbbiekben megtudhatjuk. Az inkarnációk missziója nem más, mint hogy mindenhol életre keltsék a Kṛṣṇa-tudatot. Ez a tudat hol megnyilvánul, hol nem, ez azonban csupán az eltérő körülményeknek tudható be.
8. VERS
paritrāṇāya sādhūnāṁ vināśāya ca duṣkṛtām
dharma-saṁsthāpanārthāya sambhavāmi yuge yuge
paritrāṇāya—felszabadításáért; sādhūnām—a bhaktáknak; vināśāya—megsemmisítéséért; ca—és; duṣkṛtām—a gonoszoknak; dharma—a vallás elvei; saṁsthāpana-arthāya—visszaállítani; sambhavāmi—Én megjelenek; yuge—korszakról; yuge—korszakra.
A jámborok felszabadítása, a gonoszok megsemmisítése, valamint a vallás elveinek visszaállítása végett korszakról korszakra megjelenek Én.
MAGYARÁZAT: A Bhagavad-gītā szerint a sādhu (szent ember) szó Kṛṣṇa-tudatú embert jelent. Lehet, hogy kívülről nézve valaki vallástalannak tűnik, ám ha teljes mértékben rendelkezik a Kṛṣṇa-tudatú tulajdonságokkal, akkor tudhatjuk, hogy ő egy sādhu. A duṣkṛtām szó azokra utal, akik nem törődnek a Kṛṣṇa-tudattal. Ezek az hitetlenek (duṣkṛtām) nagyon ostobák, s az emberiség alját képezik még akkor is, ha a világi műveltség díszében tetszelegnek. A száz százalékosan Kṛṣṇa-tudatban cselekvőt ezzel ellentétben sādhunak tekintik még akkor is, ha nem túlságosan tanult vagy művelt. Ami az ateistákat illeti, a Legfelsőbb Úrnak nem szükséges személyesen megjelennie ahhoz, hogy végezzen velük, mint ahogy Rāvaṇa és Kaṁsa esetében tette. Számtalan ügynöke van erre a célra, akik nagyon jól értenek a démonok megsemmisítéséhez. Az Úr legfőképpen azért jelenik meg, hogy elégedetté tegye tiszta bhaktáit, akiket a démonok örökké zaklatnak. Egy démon még akkor is üldözi a bhaktát, ha az történetesen a saját rokona. Hiraṇyakaśipu például saját fiát, Prahlāda Mahārāját üldözte, és noha Kṛṣṇa anyja (Devakī) Kaṁsa húga volt, mégis számtalan viszontagságon kellett keresztülmennie férjével, Vasudevával együtt csak azért, mert Kṛṣṇa az ő gyermekükként készült megjelenni. Az Úr Kṛṣṇa elsősorban Devakī megmentése, és nem Kaṁsa megölése miatt jelent meg, bár egyidejűleg mind a két feladatnak eleget tett. Ezért mondja ez a vers, hogy az Úr különféle inkarnációiban a bhakták védelmezése és a hitetlen démonok megsemmisítése érdekében száll alá.
Kṛṣṇadāsa Kavirāja Caitanya-caritāmṛtájában a következő versek (Madhya 20.263-264) összegzik az inkarnációk alapelveit:
sṛṣṭi-hetu yei mūrti prapañce avatare
sei īśvara-mūrti `avatāra' nāma dhare
māyātīta paravyome sabāra avasthāna
viśve avatari' dhare `avatāra' nāma
„Az avatāra, az Istenség inkarnációja Isten birodalmából száll alá, hogy megnyilvánuljon az anyagi világban. Az Istenség Személyiségének e sajátos, alászálló formáját inkarnációnak, avatārának hívják. Ezek az inkarnációk a lelki világban, Isten birodalmában élnek, s az anyagi teremtésbe alászállva kapják az avatāra nevet.”
Különféle avatārák vannak: puruṣāvatārák, guṇāvatārák, līlāvatārák, śakty-āveśa avatārák, manvantara-avatārák és yugāvatārák. Valamennyien előre meghatározott időpontban jelennek meg a világegyetem különböző részein, ám minden avatāra kútfeje az Úr Kṛṣṇa, az eredeti Úr. Az Úr Śrī Kṛṣṇa főleg azért jelenik meg, hogy enyhítsen a tiszta bhakták aggodalmain, akik nagyon vágynak látni Őt eredeti vṛndāvanai kedvtelései közben. Ezért a Kṛṣṇa-avatāra elsődleges célja, hogy tiszta bhaktái kedvében járjon.
Az Úr azt mondja, hogy minden korszakban megjelenik, s ez arra utal, hogy a Kali-korszakban is eljön. A Śrīmad-Bhāgavatam szerint a Kali-korszak inkarnációja az Úr Caitanya Mahāprabhu, aki a saṅkīrtana mozgalom (a szent nevek együttes éneklése) által hirdette Kṛṣṇa imádatát, s így terjesztette el a Kṛṣṇa-tudatot egész Indiában. Megjósolta, hogy a saṅkīrtana mozgalom faluról falura, városról városra terjed majd, s a világon mindenhová eljut. A kinyilatkoztatott írások bizalmas részei — az Upaniṣadok, a Mahābhārata és a Bhāgavatam — nem közvetlenül, hanem burkoltan írnak az Úr Caitanyáról mint Kṛṣṇa, az Istenség Személyisége inkarnációjáról. Az Úr Kṛṣṇa bhaktái rendkívül vonzódnak az Úr Caitanya saṅkīrtana mozgalmához. Az Úrnak ez az avatārája nem öli meg a gonosz embereket, hanem indokolatlan kegyéből felszabadítja őket.
9. VERS
janma karma ca me divyam evaṁ yo vetti tattvataḥ
tyaktvā dehaṁ punar janma naiti mām eti so 'rjuna
janma—születés; karma—tett; ca—is; me—Enyém; divyam—transzcendentális; evam—mint ez; yaḥ—bárki; vetti—ismeri; tattvataḥ—valójában; tyaktvā—elhagyván; deham—ezt a testet; punaḥ—ismét; janma—születés; na—sohasem; eti—elér; mām—Nekem; eti—elér; saḥ—ő; arjuna—óh, Arjuna.
Óh, Arjuna! Aki ismeri megjelenésem és cselekedeteim transzcendentális természetét, az teste elhagyása után nem születik meg újra ebben az anyagi világban, hanem eléri az Én örök hajlékomat.
MAGYARÁZAT: A hatodik vers már megmagyarázta, hogyan száll alá az Úr transzcendentális hajlékából. Aki képes megérteni az Istenség Személyisége megjelenéséről szóló igazságot, az már megszabadult az anyagi kötelékektől, s ezért jelenlegi anyagi teste elhagyása után azonnal visszatér Isten országába. Az anyagi kötelékek alóli felszabadulás egyáltalán nem könnyű dolog az élőlény számára. Az imperszonalisták és a yogīk csak sok-sok megpróbáltatás és sok-sok élet után szabadulnak fel, ám ez a felszabadulás — beolvadás az Úr személytelen brahmajyotijába — csupán részleges, s magában rejti a veszélyt, hogy ismét visszatérnek ebbe az anyagi világba. De a bhakta csupán azáltal, hogy megérti az Úr testének és tetteinek transzcendentális természetét, jelen teste elhagyása után eljut az Ő hajlékára, és számára nem áll fenn többé a veszély, hogy vissza kell jönnie az anyagi világba. A Brahma-saṁhitā (5.33) leírja, hogy az Úrnak számtalan formája és inkarnációja van: advaitam acyutam anādim ananta-rūpam. Megannyi transzcendentális formával rendelkezik, ám mindegyik egy és ugyanaz az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Ennek a ténynek a meggyőződésünkké kell válnia, annak ellenére, hogy a világi professzorok és empirikus filozófusok számára felfoghatatlan. A Védák kijelentik (Puruṣa-bodhinī Upaniṣad):
eko devo nitya-līlānurakto bhakta-vyāpī hṛdy antar-ātmā
„Az egyetlen Istenség Legfelsőbb Személyisége számtalan transzcendentális formáján keresztül örökké kapcsolatban áll tiszta bhaktáival.” Ezt a védikus kijelentést az Úr személyesen is megerősíti a Gītā e versében. Aki elfogadja ezt az igazságot a Védák és az Istenség Legfelsőbb Személyisége hitelessége alapján, s aki nem vesztegeti idejét filozófiai spekulációkkal, az eléri a felszabadulás legtökéletesebb fokát. Ha valaki csupán hitből elfogadja ezt az igazságot, kétségtelenül felszabadulhat. A tat tvam asi védikus kijelentés valójában erre az esetre vonatkozik. Ha valaki megérti, hogy az Úr Kṛṣṇa a Legfelsőbb, vagy így szól Hozzá: „Te vagy Maga a Legfelsőbb Brahman, az Istenség Személyisége”, az azon nyomban, minden kétséget kizárva felszabadul, s ennek következtében biztos, hogy az Úr transzcendentális társaságába kerül. Más szóval tehát az Úr hűséges bhaktája eléri a tökéletességet. Ezt az alábbi védikus kijelentés támasztja alá:
tam eva viditvāti mṛtyum eti nānyaḥ panthā vidyate 'yanāya
„Az ember eljuthat a születés és halál alóli felszabadulás tökéletes szintjére csupán azáltal, hogy ismeri az Urat, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Nincs más út, ami ehhez a tökéletességhez vezetne.” (Śvetāśvatara Upaniṣad. 3.8). Az, hogy más lehetőség nincsen, azt jelenti, hogy aki nem érti meg, hogy az Úr Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége, az egész biztosan a tudatlanság kötőerejében van, és ennek következtében nem éri el a felszabadulást csupán azzal, hogy — úgymond — a mézesüveg külsejét nyalogatja, azaz a Bhagavad-gītāt a materialista tudás alapján értelmezi. Előfordulhat, hogy az efféle empirikus filozófusok nagyon fontos pozíciót töltenek be az anyagi világban, ez azonban nem jelenti feltétlenül azt, hogy alkalmasak a felszabadulásra. Az ilyen felfuvalkodott világi értelmiségieknek várniuk kell az Úr bhaktája indokolatlan kegyére. Hittel és tudással kell tehát művelnünk a Kṛṣṇa-tudatot, hogy ily módon elérjük a tökéletességet.
10. VERS
vīta-rāga-bhaya-krodhā man-mayā mām upāśritāḥ
bahavo jñāna-tapasā pūtā mad-bhāvam āgatāḥ
vīta—mentes; rāga—ragaszkodás; bhaya—félelem; krodhāḥ—és harag; mat-mayā—teljesen Énbennem; mām—Bennem; upāśritāḥ—teljesen elmélyülve; bahavaḥ—sokan; jñāna—tudásnak; tapasā—vezekléssel; pūtāḥ—megtisztulva; mat-bhāvam—Irántam érzett transzcendentális szeretetet; āgatāḥ—elérték.
Megszabadulván a ragaszkodástól, a félelemtől és a haragtól, teljesen elmélyülvén Énbennem, oltalmat Énnálam keresve már sokan megtisztultak a múltban a Rólam szóló tudás által, s így felébredt bennük az Irántam érzett transzcendentális szeretet.
MAGYARÁZAT: E vers szerint az, aki túlságosan materialista, aligha értheti meg a Legfelsőbb Abszolút Igazság személyes természetét. A testi életfelfogáshoz ragaszkodó emberek általában annyira elmélyednek a materializmusban, hogy szinte lehetetlen megérteniük, hogyan lehet a Legfelsőbb egy személy. Még azt sem tudják elképzelni, hogy létezik egy transzcendentális, elpusztíthatatlan, teljes tudással rendelkező és örökké boldogsággal teli test. Az anyagi felfogásban a test mulandó, tudatlansággal teli és teljes mértékben boldogtalan, így aztán amikor a hétköznapi ember az Úr személyes formájáról hall, arra is ugyanígy gondol. Az ilyen materialisták számára a gigantikus anyagi megnyilvánulás a legmagasabb rendű forma, következésképpen a Legfelsőbbet személytelennek hiszik. Túlságosan belemerülnek az anyagi életbe, s rémülettel tölti el őket a gondolat, hogy a személyes létet még az anyagi kötelékek alól felszabadulva is megőrzi. Amikor azt hallják, hogy a lelki élet szintén egyéni és személyes, rettegnek attól, hogy ismét személyek legyenek, s így természetesen inkább a személytelen semmibe olvadás mellett döntenek. Az ilyen emberek az élőlényeket általában az óceán buborékaihoz hasonlítják, amelyek az óceánba merülnek. A lelki létnek ez a síkja a legtökéletesebb szint, melyet az egyéni személyiség nélkül el lehet érni. Meglehetősen félelmetes létállapot ez, amelyben az ember nem rendelkezik tökéletes tudással a lelki létről. Számtalan olyan ember is van, aki egyáltalán nem képes felfogni, hogy van lelki lét. A sokféle elmélet és filozófiai spekuláció ellentmondásaitól megzavarodva kiábrándultak és dühösek lesznek, majd ostobán arra a következtetésre jutnak, hogy nincs legfelsőbb ok, s végső soron minden üresség. Mindannyian egy beteges létállapotban élnek. Vannak olyan emberek is, akik túlságosan ragaszkodnak az anyagi dolgokhoz, s ezért nem törődnek a lelki élettel, mások a legfelsőbb lelki okba szeretnének olvadni, s vannak, akik semmiben sem hisznek, mert reménytelenségükben minden csaló vallásra dühösek. Az utóbbiak általában a kábítószereknél keresnek menedéket, s érzelmi hallucinációikat néha lelki látomásoknak tekintik. Meg kell szabadulnunk az anyagi világhoz fűződő ragaszkodás mindhárom fajtájától: a lelki élet megtagadásától, a személyes lelki azonosságtól való rettegéstől, valamint a nemlét elméletétől, amely az életből való kiábrándulásból származik. Ha valaki meg akar szabadulni az anyagi életfelfogás e három szintjétől, annak a hiteles lelki tanítómester vezetése alatt teljes menedéket kell keresnie az Úrnál, s követnie kell a lelki élet fegyelmező és szabályozó elveit. Az odaadó élet utolsó szintjét bhāvának, vagyis Isten iránti transzcendentális szeretetnek nevezik.
A Bhakti-rasāmṛta-sindhu, az odaadó szolgálat tudománya így ír erről (B.r.s. 1.4.15-16):
ādau śraddhā tataḥ sādhu- saṅgo 'tha bhajana-kriyā
tato 'nartha-nivṛttiḥ syāt tato niṣṭhā rucis tataḥ
athāsaktis tato bhāvas tataḥ premābhyudañcati
sādhakānām ayaṁ premṇaḥ prādurbhāve bhavet kramaḥ
„Kezdetben szükség van az önmegvalósítás iránti bevezető vágyra. Ez eljuttatja az embert arra a szintre, ahol arra törekszik, hogy a lelkileg fejlettek társaságába kerüljön. A következő lépcsőfokot az jelenti, amikor a kezdő bhakta egy kiemelkedő lelki tanítómestertől avatásban részesül, s az ő irányítása alatt az odaadó szolgálat folyamatának gyakorlásába kezd. A lelki tanítómester felügyelete alatt odaadó szolgálatot végezve megszabadul minden anyagi ragaszkodástól, rendíthetetlen lesz az önmegvalósításban, és felébred benne a vágy, hogy az Istenség Abszolút Személyiségéről, Śrī Kṛṣṇáról halljon. Ez a szomj viszi tovább a bhaktát a Kṛṣṇa-tudathoz való ragaszkodásig, ami a bhāvában, vagyis az Isten iránti transzcendentális szeretet előzetes szintjén érik meg. Az Isten iránti valódi szeretetet premának nevezik. Ez az élet legtökéletesebb állapota.” A prema síkján az ember szünet nélkül az Úr transzcendentális szerető szolgálatát végzi. A hiteles lelki tanítómester irányítása alatt végzett odaadó szolgálat lépcsőzetes folyamatával tehát az ember elérheti a legmagasabb szintet, megszabadulhat minden anyagi ragaszkodástól, a személyes, egyéni lelki léttől való rettegéstől és attól a kiábrándultságtól, amelyből a nemlétezést valló filozófia származik, s ezután végül eljuthat a Legfelsőbb Úr hajlékára.
11. VERS
ye yathā māṁ prapadyante tāṁs tathaiva bhajāmy aham
mama vartmānuvartante manuṣyāḥ pārtha sarvaśaḥ
ye—mindazokat; yathā—ahogyan; mām—Nekem; prapadyante—meghódolnak; tān—őket; tathā—úgy; eva—bizonyára; bhajāmi—megjutalmazom; aham—Én; mama—Enyém; vartma—út; anuvartante—követik; manuṣyāḥ—minden ember; pārtha—óh, Pṛthā fia; sarvaśaḥ—minden tekintetben.
Mindenkit aszerint jutalmazok meg, amilyen mértékben átadja magát Nekem. Óh, Pṛthā fia, mindenki, minden tekintetben az Én utamat járja!
MAGYARÁZAT: Mindenki Kṛṣṇa után kutat, megnyilvánulásainak valamelyik aspektusában. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa személytelen brahmajyoti-ragyogásának, valamint a mindent átható, mindenben, még az atomok részecskéiben is jelen lévő Felsőléleknek a megvalósítása részleges megvalósítás csupán. Kṛṣṇát csak tiszta bhaktái valósítják meg teljesen. Mindenki Kṛṣṇát próbálja megérteni, s így minden embernek aszerint teljesül a vágya, amilyen mértékben meg akarja Őt ismerni. Kṛṣṇa a transzcendentális világban is olyan transzcendentális szerepben viszonozza tiszta hívei szeretetét, ahogyan ők kívánják. Az egyik bhakta legfelsőbb Uraként akarja imádni Kṛṣṇát, a másik személyes barátja akar lenni, a harmadik a fia, valaki más pedig a kedveseként akarja szeretni Őt. Kṛṣṇa egyenlően jutalmazza meg mindegyik bhaktát, Iránta érzett szeretetük mélységének megfelelően. Ugyanezek az érzelmi kapcsolatok az anyagi világban is léteznek, s az Úr szintén viszonozza különféle imádói szeretetét. A tiszta bhakták itt és transzcendentális hajlékán egyaránt személyes kapcsolatban állnak Vele, személyesen szolgálhatják Őt, s így Kṛṣṇa szerető szolgálatát végezve transzcendentális boldogságban van részük. Ami az imperszonalistákat illeti, akik az élőlény egyéni léte elpusztításával lelki öngyilkosságot akarnak elkövetni, Kṛṣṇa rajtuk is segít azáltal, hogy sugárzásába meríti őket. Ezek az imperszonalisták nem hajlandók elfogadni az örökkévaló, boldogsággal teli Istenség Személyiségét, ezért amiatt, hogy egyéniségük megszűnt, képtelenek élvezni az Úr személyes transzcendentális szolgálatának gyönyörét. Azok, akik még e személytelen létállapotban sem szilárdak, visszatérnek az anyagi síkra, hogy valóra válthassák a bennük szunnyadó vágyakat, hogy cselekedjenek. Ők nem léphetnek a lelki bolygókra, hanem újabb esélyt kapnak, hogy az anyagi bolygókon cselekedjenek. A tetteik gyümölcseiért cselekvőket az Úr mint yajñeśvara megjutalmazza azzal az eredménnyel, amelynek reményében előírt kötelességeiket végrehajtják. A misztikus képességekre vágyó yogīkat szintén megjutalmazza a kívánt hatalommal. Mindenki sikere kizárólag az Ő kegyén múlik tehát, s a különféle lelki folyamatok csupán különböző szintű eredményeket jelentenek ugyanazon az úton. Ezért egyetlen törekvésünk sem járhat sikerrel addig, míg el nem jutunk a Kṛṣṇa-tudat legtökéletesebb szintjére, mondja a Śrīmad-Bhāgavatam (2.3.10):
akāmaḥ sarva-kāmo vā mokṣa-kāma udāra-dhīḥ
tīvreṇa bhakti-yogena yajeta puruṣaṁ param
„Vagy vágyak nélküli valaki [mint a bhakta], vagy gyümölcsöző eredményekre vágyik, vagy a felszabadulást akarja, ám a teljes tökéletesség elérése érdekében — ami a Kṛṣṇa-tudatban tetőzik — minden erejével arra kell törekednie, hogy imádja az Istenség Legfelsőbb Személyiségét.”
12. VERS
kāṅkṣantaḥ karmaṇāṁ siddhiṁ yajanta iha devatāḥ
kṣipraṁ hi mānuṣe loke siddhir bhavati karma-jā
kāṅkṣantaḥ—kívánva; karmaṇām—a gyümölcsöző cselekedeteknek; siddhim—tökéletesség; yajante—áldozatokkal imádják; iha—az anyagi világban; devatāḥ—a félistenek; kṣipram—nagyon gyorsan; hi—bizonyára; mānuṣe—az emberi társadalomban; loke—ebben a világban; siddhiḥ—siker; bhavati—jön; karma-jā—a gyümölcsöző tettekből.
Ebben a világban az emberek a gyümölcsöző munka sikerére vágynak, s ezért a félisteneket imádják. E tetteikkel minden bizonnyal nagyon hamar eredményt érhetnek el.
MAGYARÁZAT: Az emberek téves felfogással rendelkeznek az anyagi világ isteneiről vagy félisteneiről. Azok, akik magukat bölcs tudósnak tüntetik fel, ám valójában meglehetősen csekély értelműek, a félisteneket a Legfelsőbb Úr különféle formáinak tekintik, noha azok nem Isten különféle formái, hanem különböző szerves részei. Isten egy, de számtalan szerves része van. Nityo nityānām, mondják a Védák: Isten egy. Īśvaraḥ paramaḥ kṛṣṇaḥ. A Legfelsőbb Isten egy — Kṛṣṇa —, aki a félisteneket olyan képességekkel ruházta fel, amelyek alkalmassá teszik őket az anyagi világ irányítására. Ezek a félistenek mind élőlények (nityānām), akik mindannyian rendelkeznek valamilyen anyagi hatalommal. A Legfelsőbb Istennel, Nārāyaṇával, Viṣṇuval, vagyis Kṛṣṇával nem lehetnek egyenlőek. Aki a félisteneket egyenrangúnak hiszi Istennel, azt ateistának, pāṣaṇḍīnak nevezik. Még a a hatalmas félisteneket, köztük Brahmāt és Śivát sem lehet a Legfelsőbb Úrhoz hasonlítani. Valójában Brahmā, Śiva és a többi félisten (śiva-viriñci-nutam) mind az Urat imádják. Érdekes módon azonban az antropomorfizmus és a zoomorfizmus tanai által félrevezetve sok ostoba az emberek egyes vezetőit imádja. Iha devatāḥ az anyagi világ hatalmas emberére vagy félistenére utal. Ám Nārāyaṇa, Viṣṇu, vagyis Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége nem tartozik ehhez a világhoz. Ő az anyagi teremtés felett áll, transzcendentális ahhoz képest. Még Śrīpāda Śaṅkarācārya, az imperszonalisták vezére is azon a véleményen van, hogy Nārāyaṇa, vagyis Kṛṣṇa túl van ezen az anyagi teremtésen. Az ostoba emberek (hṛta-jñāna) azonban a félisteneket imádják, mert azonnali eredményt akarnak. Meg is kapják, de arról nem tudnak, hogy az az eredmény, amelyet ilyen módon érnek el, ideiglenes, és csak a kevésbé értelmes embereket teszi elégedetté. Az okos ember Kṛṣṇa-tudatú, s nem tartja szükségesnek a jelentéktelen félistenek imádatát holmi azonnali, átmeneti haszon kedvéért. A félistenek az anyagi világ megsemmisülésekor imádóikkal együtt elpusztulnak. Áldásaik tehát anyagiak és ideiglenesek. Az anyagi világok lakóikkal együtt — beleértve a félisteneket és azok imádóit is — csupán buborékok a kozmikus óceánban. Ennek ellenére ebben a világban az emberek őrültként vágynak az olyan ideig-óráig tartó anyagi áldásra, mint a földbirtok, a család és minden élvezet, ami ezekkel jár, s az efféle tiszavirág életű dolgok megszerzése érdekében a félisteneket vagy az emberi társadalom hatalmas vezetői imádják. Ha valaki egy politikai vezető imádatával miniszteri rangra emelkedik a kormányban, azt rendkívül nagy áldásnak tekinti. Az ideiglenes jutalom reményében sokan megalázkodnak az úgynevezett vezetők vagy „fejesek” előtt, és sikerrel is járnak. Az ilyen ostoba embereket nem érdekli a Kṛṣṇa-tudat, amely végleges megoldással szolgál az anyagi lét nehézségeire. Mindannyian az érzékkielégítéssel törődnek csupán, s a félistenekként ismert felhatalmazott élőlények imádatához vonzódnak, hogy valami parányi lehetőséget kapjanak tőlük érzékeik élvezetére. Ebből a versből kiderül, hogy nagyon kevés az olyan ember, akit érdekel a Kṛṣṇa-tudat. A többség csak az anyagi élvezetbe merül, s ennek érdekében valamilyen nagy hatalmú élőlényt imád.
13. VERS
cātur-varṇyaṁ mayā sṛṣṭaṁ guṇa-karma-vibhāgaśaḥ
tasya kartāram api māṁ viddhy akartāram avyayam
cātuḥ-varṇyam—az emberi társadalom négy rétege; mayā—Általam; sṛṣṭam—teremtett; guṇa—a tulajdonság; karma—és a munka; vibhāgaśaḥ—felosztása szerint; tasya—annak; kartāram—atyja; api—habár; mām—Én; viddhi—tudd hát; akartāram—nem cselekvőként; avyayam—változatlan.
Az emberi társadalom négy osztályát Én teremtettem az anyagi természet három kötőereje és a rájuk jellemző munka szerint. Tudd meg, hogy bár Én vagyok e rendszer alkotója, Én mégis nem-cselekvő és változatlan vagyok!
MAGYARÁZAT: Az Úr a teremtője mindennek. Minden Tőle születik, Ő tart fenn mindent, s a megsemmisülés után minden Benne állapodik meg. Ő a négy társadalmi rend teremtője is. A társadalmi felosztás az értelmiséggel, azaz szakkifejezéssel élve a brāhmaṇákkal kezdődik, mert ők a jóság kötőerejében vannak. A következő az irányítók osztálya, akiket kṣatriyáknak hívnak, mert a szenvedély kötőereje jellemzi őket. A vaiśyákként ismert kereskedők a szenvedély és a tudatlanság kevert kötőerejében, a śūdrák, vagyis a kétkezi munkások pedig az anyagi természet tudatlanság kötőerejében élnek. Az emberi társadalom négy osztályát az Úr Kṛṣṇa teremtette, Ő azonban ennek ellenére egyikhez sem tartozik, hiszen nem a feltételekhez kötött lelkek közül való, akik az emberi társadalom egy részét alkotják. Az emberi társadalom hasonlít bármelyik állati társadalomhoz, de az Úr megteremtette a fentiekben említett négy rendet, hogy kiemelje az embereket az állatias létből, s lehetővé tegye számukra, hogy fokozatosan fejlődjenek a Kṛṣṇa-tudatban. Hogy az ember milyen sajátságos tevékenységre érez hajlamot, azt az anyagi természet rá ható kötőereje határozza meg. Azokról az életjelenségekről, amelyek a különféle kötőerőkről tanúskodnak, a tizennyolcadik fejezet ír. A Kṛṣṇa-tudatú ember azonban még a brāhmaṇáknál is magasabb szinten áll. A brāhmaṇa szó arra utal, akinek jelleme alapján ismernie kell a Brahmant, a Legfelsőbb Abszolút Igazságot, ám a brāhmaṇák legtöbbjét csak az Úr Kṛṣṇa személytelen Brahman-megnyilvánulása érdekli. De aki a brāhmaṇák korlátolt tudásán túllépve az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, Śrī Kṛṣṇát ismeri meg, az Kṛṣṇa-tudatúvá, más szóval vaiṣṇavává válik. A Kṛṣṇa-tudat magában foglalja a Kṛṣṇa különböző teljes kiterjedéseiről — például a Rāmáról, Nṛsiṁháról, Varāháról és másokról — szóló tudást is. És ahogyan Kṛṣṇa transzcendentálisan az emberi társadalom négy osztálya fölött áll, úgy a Kṛṣṇa-tudatú ember is transzcendentális az emberi társadalom valamennyi osztályához viszonyítva, beleértve a közösség, nemzet és faj szerinti felosztást is.
14. VERS
na māṁ karmāṇi limpanti na me karma-phale spṛhā
iti māṁ yo 'bhijānāti karmabhir na sa badhyate
na—sohasem; mām—Engem; karmāṇi—mindenféle munka; limpanti—befolyásolnak; na—sem; me—Enyém; karma-phale—gyümölcsöző cselekedetekben; spṛhā—törekvés; iti—így; mām—Engem; yaḥ—aki; abhijānāti—ismer; karmabhiḥ—az ilyen munka visszahatása által; na—sohasem; saḥ—ő; badhyate—belebonyolódik.
Nincs tett, ami Engem befolyásolna, s Én a munka gyümölcsére sem törekszem. Aki megérti ezt az igazságot Rólam, azt szintén nem kötik le a tettek gyümölcsöző visszahatásai.
MAGYARÁZAT: Az anyagi világban vannak alkotmányos törvények, miszerint a király nem hibázhat, s az állam törvényei sem kötik. Ehhez hasonlóan annak ellenére, hogy az Úr teremtette az anyagi világot, Őt nem befolyásolja annak működése. Teremt, de független marad a teremtéstől, míg az élőlényeket hajlamuknak köszönhetően, hogy uralkodni akarnak az anyagi javak fölött, az anyagi cselekedetek gyümölcsöző eredményei lekötik. Egy vállalat tulajdonosa nem felelős munkásai jó vagy rossz tetteiért — ők maguk felelnek értük. Érzékkielégítése érdekében minden élőlény végzi sajátos tetteit, de ezeket nem az Úr rendelte el. Az érzékek élvezetére vágyva anyagi tettekbe merülnek, s arra törekszenek, hogy haláluk után mennyei boldogságban legyen majd részük. Az Úr azonban teljes Magában, ezért Őt nem vonzza az állítólagos mennyei boldogság. A mennyek félistenei nem mások, mint az Ő szolgái. Egy vállalat tulajdonosa sohasem vágyik arra az alacsonyabb rendű boldogságra, amelyben munkásainak van része — fölötte áll az anyagi tetteknek és azok visszahatásainak. A Föld növényzetéért például az eső nem felelős, noha nélküle egyetlen növény sem nőhet. A védikus smṛti a következőképpen erősíti meg ezt a tényt:
nimitta-mātram evāsau sṛjyānāṁ sarga-karmaṇi
pradhāna-kāraṇī-bhūtā yato vai sṛjya-śaktayaḥ
„Az anyagi teremtésekben egyedül az Úr a legfelsőbb ok. A közvetlen ok az anyagi természet, amely által a kozmikus megnyilvánulás láthatóvá válik.” A teremtett élőlényeknek számtalan változata van — félistenek, emberek, alacsonyabb rendű állatok —, s mindannyiukat múltbeli jó vagy rossz tetteik befolyásolják. Az Úr mindössze megadja nekik a megfelelő lehetőséget e tettek végrehajtásához, valamint biztosítja a természet kötőerőinek bizonyos befolyását, Ő azonban sohasem felelős múltbeli vagy jelen tetteikért. A Vedānta-sūtra (2.1.34) megerősíti: vaiṣamya-nairghṛṇye na sāpekṣatvāt — az Úr egyetlen élőlénnyel szemben sem elfogult. Az élőlény maga felelős cselekedeteiért; az Úr csupán megadja számára a lehetőségeket az anyagi természet, a külső energia ügynöksége révén. Aki tökéletesen ismeri a karma, vagyis a gyümölcsöző tettek bonyolult törvényét, azt munkájának eredménye nem befolyásolja. Úgy is mondhatnánk, hogy aki ismeri az Úr transzcendentális természetét, az tapasztalt Kṛṣṇa-tudatos ember, ezért sohasem kényszerül arra, hogy engedelmeskedjen a karma törvényeinek. Aki semmit sem tud az Úr transzcendentális természetéről, s azt hiszi, hogy a közönséges élőlényekhez hasonlóan az Ő cselekedeteinek a célja is a gyümölcsöző eredmények elérése, az minden bizonnyal belebonyolódik a tettek visszahatásainak útvesztőjébe. Aki azonban ismeri a Legfelsőbb Igazságot, az már felszabadult lélek, aki rendíthetetlen a Kṛṣṇa-tudatban.
15. VERS
evaṁ jñātvā kṛtaṁ karma pūrvair api mumukṣubhiḥ
kuru karmaiva tasmāt tvaṁ pūrvaiḥ pūrvataraṁ kṛtam
evam—így; jñātvā—jól tudván; kṛtam—végrehajtott; karma—munka; pūrvaiḥ—a hajdani hiteles tekintélyek által; api—valóban; mumukṣubhiḥ—akik felszabadultak; kuru—végezd csak; karma—előírt kötelesség; eva—bizonyára; tasmāt—ezért; tvam—te; pūrvaiḥ—az elődök által; pūrva-taram—az ősi időkben; kṛtam—ahogy végrehajtották.
A régmúlt időkben minden felszabadult lélek transzcendentális természetemet ismerve cselekedett. Nyomdokaikba lépve ezért végezd te is kötelességedet!
MAGYARÁZAT: Kétféle ember létezik: az egyiknek a szíve anyagi szennyeződéssel teli, míg a másiké mentes attól. A Kṛṣṇa-tudat mindkettőjük számára egyformán áldásos. Az anyagi szennyeződéssel teli embereknek azért kell elkezdeniük a Kṛṣṇa-tudat folyamatát, hogy az odaadó szolgálat szabályozó elveit követve fokozatosan megtisztulhassanak, míg azoknak, akik már megtisztultak a szennyeződésektől, azért kell folytatniuk tetteiket ebben a tudatban, hogy mások követhessék példájukat, s ez a hasznukra váljon. Az ostobák és a Kṛṣṇa-tudat kezdő gyakorlói gyakran vissza akarnak vonulni a tettektől, anélkül hogy ismernék a Kṛṣṇa-tudat tudományát. Az Úr nem helyeselte Arjuna vágyát sem, aki szintén távol akart maradni a csatatéren rá váró feladatoktól. Az embernek csupán azt kell tudnia, hogyan kell cselekednie. Ha valaki lemond a Kṛṣṇa-tudat tetteiről, s egyedül, félrevonulva leül, hogy Kṛṣṇa-tudatot színleljen, az nem olyan fontos, mint a valóban Kṛṣṇa kedvéért végzett tettek. Kṛṣṇa most azt tanácsolja Arjunának, hogy az Úr hajdani tanítványainak — például a napistennek, Vivasvānnak, akiről korábban szó volt — a nyomdokait követve cselekedjen Kṛṣṇa-tudatban. A Legfelsőbb Személy nemcsak saját múltbeli tetteiről tud, de azokéról is, akik a múltban gyakorolták a Kṛṣṇa-tudatot. A napisten tetteit állítja elénk példaként, aki millió és millió évvel ezelőtt Tőle tanulta ezt a művészetet. Az Úr Kṛṣṇa valamennyi hajdani tanítványáról mint felszabadult lélekről tesz említést, akik az Általa kiszabott kötelességeiket végezték.
16. VERS
kiṁ karma kim akarmeti kavayo 'py atra mohitāḥ
tat te karma pravakṣyāmi yaj jñātvā mokṣyase 'śubhāt
kim—mi; karma—tett; kim—mi; akarma—tétlenség; iti—így; kavayaḥ—az intelligens; api—szintén; atra—ezzel kapcsolatban; mohitāḥ—megtévesztettek; tat—azt; te—neked; karma—munka; pravakṣyāmi—meg fogom magyarázni; yat—amit; jñātvā—tudván; mokṣyase—meg fogsz szabadulni; aśubhāt—a balszerencsétől.
Még az értelmesek is zavarba jönnek, amikor megpróbálják meghatározni, hogy mi a cselekvés és mi a tétlenség. Én most megmagyarázom neked, mi a cselekvés, hogy ennek ismeretében megszabadulhass minden szerencsétlenségtől.
MAGYARÁZAT: A Kṛṣṇa-tudatú tetteket a múltban élt igaz bhakták példáját követve kell végrehajtanunk — ezt ajánlja a tizenötödik vers. Hogy miért nem szabad függetlenül cselekednünk, azt a következő sorok magyarázzák meg.
Ahogyan azt a fejezet elején elmondtuk, ha valaki Kṛṣṇa-tudatban akar cselekedni, egy felhatalmazott vezető útmutatását kell követnie, aki tagja a tanítványi láncnak. A Kṛṣṇa-tudat folyamatáról először a napisten hallott, aki később fiát, Manut oktatta ki erről, Manu pedig később fiának, Ikṣvākunak mondta el ugyanezt. Láthatjuk tehát, hogy nagyon régóta jelen van a Földön. Mindenkinek a tanítványi láncolat korábbi, hiteles tagjai nyomdokait kell követnie, másképp még a legértelmesebb ember is zavarba jöhet a helyes Kṛṣṇa-tudatos tetteket illetően. Ezért határozta el az Úr, hogy Arjunát személyesen kioktatja a Kṛṣṇa-tudatról. Az Úr tehát Maga tanítja Arjunát, ezért az, aki Arjunát követi, semmiképpen nem tévedhet meg.
Az írások szerint a tökéletlen tapasztalati tudás egymagában nem elegendő ahhoz, hogy az ember meghatározza a vallás útjait — egyedül az Úr az, aki kimondhatja annak alapelveit. Dharmaṁ tu sākṣād bhagavat-praṇītam (Bhāg. 6.3.19). Senkinek sem szabad a tökéletlen spekulálás segítségével vallásos elveket kitalálnia. A kiváló, hiteles tekintélyek — Brahmā, Śiva, Nārada, Manu, a Kumārák, Kapila, Prahlāda, Bhīṣma, Śukadeva Gosvāmī, Yamarāja, Janaka és Bali Mahārāja — nyomdokait kell követnünk. Elmebeli spekuláció útján senki sem tudhatja meg, mi a vallás és mi az önmegvalósítás. Ezért az Úr bhaktái iránti indokolatlan kegyéből személyesen magyarázza meg Arjunának, hogy mi a cselekvés, és mi a tétlenség. Egyedül a Kṛṣṇa-tudatban végrehajtott tettek menthetik ki az embert az anyagi lét kötelékei közül.
17. VERS
karmaṇo hy api boddhavyaṁ boddhavyaṁ ca vikarmaṇaḥ
akarmaṇaś ca boddhavyaṁ gahanā karmaṇo gatiḥ
karmaṇaḥ—munkának; hi—bizonyára; api—is; boddhavyam—meg kell érteni; boddhavyam—meg kell érteni; ca—szintén; vikarmaṇaḥ—tiltott munkának; akarmaṇaḥ—tétlenségnek; ca—szintén; boddhavyam—meg kell érteni; gahanā—nagyon nehéz; karmaṇaḥ—munkának; gatiḥ—behatolni.
A cselekvés bonyolult szövevényét nagyon nehéz megérteni. Jól kell tudni ezért, hogy mi a tett, mi a tiltott tett, s mi a tétlenség.
MAGYARÁZAT: Ha valaki komolyan elhatározta, hogy megszabadul az anyagi kötelékektől, meg kell értenie, mi a különbség a cselekvés, a tétlenség és az önkényes tett között. Ez egy rendkívül nehéz téma, ezért meg kell próbálnunk elemezni a tettet, a visszahatást és a helytelen cselekvést. Ahhoz, hogy megértsük a Kṛṣṇa-tudatot és a cselekvés különféle fajtáit, meg kell ismernünk a Legfelsőbbhöz fűződő kapcsolatunkat. Aki ugyanis ismeretet szerez erről, az tökéletesen tudja, hogy minden élőlény az Úr örök szolgája, következésképpen mindenkinek Kṛṣṇa-tudatban kell cselekednie. Az egész Bhagavad-gītā ehhez a végkövetkeztetéshez vezet el. Minden más végkövetkeztetés, ami ellentétben áll ezzel a tudattal és a vele járó tettekkel, vikarma, azaz tiltott cselekedet. Ahhoz, hogy mindezt az ember megértse, a Kṛṣṇa-tudat hiteles szaktekintélyeivel kell társulnia. Tőlük kell eltanulnia a titkot, s ez ugyanolyan jó, mintha közvetlenül az Úrtól hallana róla. Aki nem így tesz, legyen bármilyen okos ember, csak zavarba jön.
18. VERS
karmaṇy akarma yaḥ paśyed akarmaṇi ca karma yaḥ
sa buddhimān manuṣyeṣu sa yuktaḥ kṛtsna-karma-kṛt
karmaṇi—cselekvésben; akarma—tétlenség; yaḥ—aki; paśyet—lát; akarmaṇi—tétlenségben; ca—is; karma—gyümölcsöző cselekedet; yaḥ—aki; saḥ—ő; buddhi-mān—értelmes; manuṣyeṣu—az emberi társadalomban; saḥ—ő; yuktaḥ—transzcendentális helyzetben van; kṛtsna-karma-kṛt—habár mindenféle tettet végez.
Aki a cselekvésben tétlenséget és a tétlenségben cselekvést lát, az értelmes az emberek között, s helyzete transzcendentális, noha mindenféle tettet végez.
MAGYARÁZAT: A Kṛṣṇa-tudatban cselekvő ember természetes módon mentes a karma béklyóitól. Minden tettét Kṛṣṇáért végzi, ezért nem élvezi munkája visszahatásait, s nem is szenved azoktól. Ő tehát az értelmes lény az emberi társadalomban, noha Kṛṣṇáért számtalan tettet végrehajt. Az akarma visszahatások nélküli tettet jelent. Az imperszonalista félelemből felhagy a gyümölcsöző cselekedetekkel, nehogy a visszahatások akadályozzák előrehaladását az önmegvalósítás útján, ám a személyes filozófia híve ismeri valódi helyzetét, azaz tudja, hogy ő az Istenség Legfelsőbb Személyiségének örök szolgája, ezért Kṛṣṇa-tudatú tetteket végez. Minden Kṛṣṇáért tesz, így szolgálata közben csupán transzcendentális boldogságot élvez. Azokat, akik ezt a folyamatot végzik, úgy ismerik, mint akik mentesek a személyes érzékkielégítés vágyától. Az a tudat, hogy az ember Kṛṣṇa örök szolgája, megvéd a tettek minden visszahatásától.
19. VERS
yasya sarve samārambhāḥ kāma-saṅkalpa-varjitāḥ
jñānāgni-dagdha-karmāṇaṁ tam āhuḥ paṇḍitaṁ budhāḥ
yasya—akié; sarve—mindenféle; samārambhāḥ—törekvések; kāma—az érzékkielégítés vágyán alapszik; saṅkalpa—eltökéltség; varjitāḥ—mentesek; jñāna—tökéletes tudásnak; agni—a tűz által; dagdha—felégetett; karmāṇam—akinek munkája; tam—őt; āhuḥ—kijelentik; paṇḍitam—a bölcsek; budhāḥ—akik tudnak.
Akinek minden törekvése mentes az érzékkielégítés vágyától, arról tudhatjuk, hogy teljes tudással rendelkezik. A bölcsek azt tartják róla, hogy a tökéletes tudás tüze már felégette tetteinek visszahatásait.
MAGYARÁZAT: Csak az értheti meg a Kṛṣṇa-tudatú ember cselekedeteit, aki teljes tudással rendelkezik. A Kṛṣṇa-tudatú ember mentes minden érzékkielégítő hajlamtól, mert megértette eredeti helyzetét az Istenség Legfelsőbb Személyiségének örök szolgájaként, s ez a tökéletes tudás felégette tettei visszahatásait. A valóban művelt ember az, aki szert tett erre a tökéletes tudásra. Annak a tudásnak a kifejlődését, mely szerint az ember az Úr örök szolgája, a tűzhöz hasonlítják. Az ilyen tűz ha egyszer lángra lobban, képes felégetni a tettek bármilyen visszahatását.
20. VERS
tyaktvā karma-phalāsaṅgaṁ nitya-tṛpto nirāśrayaḥ
karmaṇy abhipravṛtto 'pi naiva kiñcit karoti saḥ
tyaktvā—feladván; karma-phala-āsaṅgam—a gyümölcsöző eredményekhez való ragaszkodást; nitya—mindig; tṛptaḥ—megelégedve; nirāśrayaḥ—menedék nélkül; karmaṇi—cselekvésben; abhipravṛttaḥ—teljesen lefoglalt; api—ennek ellenére; na—nem; eva—bizonyára; kiñcit—bármit; karoti—tesz; saḥ—ő.
Lemondván minden ragaszkodásról, mely tettei gyümölcseihez fűzi, az ilyen ember örökké elégedett és független, s bár számtalan tettet végez, nem a tettek gyümölcséért cselekszik.
MAGYARÁZAT: A tettek börtönéből kiszabadulni egyedül a Kṛṣṇa-tudatban lehetséges, amikor mindent Kṛṣṇáért teszünk. A Kṛṣṇa-tudatú ember az Istenség Legfelsőbb Személyisége iránti tiszta szeretetből végzi munkáját, ezért nem vágyik annak eredményére. Még saját létfenntartása miatt sem aggódik, mindent Kṛṣṇára bíz. Nem törődik a gyűjtögetéssel, és azzal sem, hogy megvédelmezze a már tulajdonában lévő dolgokat. Minden tőle telhetőt megtesz kötelessége végzése közben, s mindent Kṛṣṇára bíz. Az ilyen ember, aki megvált minden ragaszkodástól, mentes a jó és rossz visszahatásoktól, s ez olyan, mintha nem cselekedne. Ez jellemzi az akarmát, vagyis a gyümölcsöző visszahatások nélküli cselekvést. Minden más tett, ami nem Kṛṣṇa-tudatú, leköti végrehajtóját. Ez a vikarma valódi jellege, ahogyan az előzőekben elmondtuk.
21. VERS
nirāśīr yata-cittātmā tyakta-sarva-parigrahaḥ
śārīraṁ kevalaṁ karma kurvan nāpnoti kilbiṣam
nirāśīḥ—az eredményre nem vágyva; yata—irányított; citta-ātmā—elme és értelem; tyakta—feladván; sarva—minden; parigrahaḥ—a birtoklás vágya; śārīram—a test és lélek együtt tartásában; kevalam—csak; karma—munka; kurvan—így cselekedvén; na—sohasem; āpnoti—szerez; kilbiṣam—bűnös visszahatásokat.
Az ilyen értelmes ember tökéletesen uralkodik elméjén és értelmén. Nem tekinti javai tulajdonosának magát, és csupán annyit dolgozik, amennyi léte fenntartásához szükséges. Aki ily módon cselekszik, arra nem hatnak a bűnös visszahatások.
MAGYARÁZAT: A Kṛṣṇa-tudatú személy nem számít tettei jó vagy rossz eredményére. Elméjét és értelmét teljesen uralma alatt tartja. Tudja, hogy mivel szerves része a Legfelsőbbnek, az egész szerves részeként nem ő maga cselekszik, hanem a Legfelsőbb cselekszik rajta keresztül. A kéz sem a saját, hanem az egész test erőfeszítése révén mozog. A Kṛṣṇa-tudatú ember mindig a legfelsőbb kívánsághoz igazodik, mert saját érzékkielégítésére nem vágyik. Éppen úgy működik, mint egy gépalkatrész. Ahogyan egy gépalkatrésznek karbantartásra, olajozásra és tisztításra van szüksége, úgy a Kṛṣṇa-tudatú embernek is gondoskodnia kell létéről munkájával, hogy alkalmas legyen az Úr transzcendentális szerető szolgálatára. Éppen ezért tettei visszahatásai egyáltalán nem hatnak rá. Az állathoz hasonlóan neki sincsen tulajdonjoga még saját teste fölött sem. A kegyetlen gazda néha megöli a tulajdonában lévő állatot, az állat mégsem tiltakozik, s valójában semmi függetlensége nincs. Az önmegvalósításban elmélyedt Kṛṣṇa-tudatú embernek nem marad ideje arra, hogy jogtalanul bármilyen anyagi dolog birtokosa legyen. Teste fenntartása érdekében sem tartja szükségesnek, hogy tisztességtelen módszerekkel keressen pénzt. Éppen ezért az efféle anyagi bűnök nem fertőzik be őt, s mentes cselekedeteinek valamennyi visszahatásától.
22. VERS
yadṛcchā-lābha-santuṣṭo dvandvātīto vimatsaraḥ
samaḥ siddhāv asiddhau ca kṛtvāpi na nibadhyate
yadṛcchā—magától; lābha—nyereséggel; santuṣṭaḥ—elégedett; dvandva—kettősség; atītaḥ—túlhaladt; vimatsaraḥ—irigységtől mentes; samaḥ—rendíthetetlen; siddhau—sikerben; asiddhau—kudarc; ca—szintén; kṛtvā—cselekedve; api—habár; na—sohasem; nibadhyate—befolyásolja.
Aki elégedett a magától kínálkozó nyereséggel, aki megszabadult az ellentétpároktól, aki nem irigy, s aki a sikerben és a kudarcban egyaránt rendíthetetlen, azt bár cselekszik, sohasem kötik le tettei.
MAGYARÁZAT: A Kṛṣṇa-tudatú ember még teste fenntartása érdekében sem tesz erőfeszítést, s megelégszik a magától kínálkozó haszonnal. Nem kéreget és nem kölcsönöz, hanem becsületesen dolgozik, legjobb képessége szerint. Elégedett azzal, amihez tisztességes munkája által hozzájut, s így függetlenül tartja fenn magát. Nem hagyja, hogy bárki munkája megzavarja saját, Kṛṣṇa-tudatú cselekedeteit, ám az Úr szolgálata kedvéért bármit megtehet, az anyagi világ kettősségei nem zavarják meg. Ezek a kettősségek a hőség és hideg, fájdalom és boldogság stb. formájában érzékelhetők. A Kṛṣṇa-tudatú ember a kettősségek fölött áll, mert Kṛṣṇa kedvéért kész bármit megtenni, éppen ezért a sikerben és a kudarcban egyaránt rendíthetetlen. Ezek a jelek akkor mutatkoznak meg, amikor valaki teljes mértékben elsajátította a transzcendentális tudást.
23. VERS
gata-saṅgasya muktasya jñānāvasthita-cetasaḥ
yajñāyācarataḥ karma samagraṁ pravilīyate
gata-saṅgasya—annak, aki független az anyagi természet kötőerőitől; muktasya—a felszabadultnak; jñāna-avasthita—a transzcendensben megállapodva; cetasaḥ—akinek bölcsessége; yajñāya—Yajña (Kṛṣṇa) kedvéért; ācarataḥ—cselekedve; karma—munka; samagram—teljesen; pravilīyate—beleolvad.
Az anyagi természet kötőerőitől független, a transzcendentális tudásban elmerülő ember tettei teljes egészében a transzcendensbe olvadnak.
MAGYARÁZAT: Teljesen Kṛṣṇa-tudatúvá válva az ember megszabadul minden kettősségtől, s így megtisztul az anyagi kötőerők szennyeződésétől is. Azért szabadulhat fel, mert ismeri eredeti helyzetét, kapcsolatát Kṛṣṇával, s így elméjét semmi sem térítheti el a Kṛṣṇa-tudattól. Bármit tesz tehát, azt Kṛṣṇáért, az eredeti Viṣṇuért teszi, s így valamennyi tette áldozat, mert annak hívják mindazt, aminek célja a Legfelsőbb Személy, Viṣṇu, Kṛṣṇa öröme. Az ilyen tett visszahatása kétségtelenül a transzcendensbe olvad, így az embernek nem kell szenvednie az anyagi hatásoktól.
24. VERS
brahmārpaṇaṁ brahma havir brahmāgnau brahmaṇā hutam
brahmaiva tena gantavyaṁ brahma-karma-samādhinā
brahma—lelki természetű; arpaṇam—hozzájárulás; brahma—a Legfelsőbb; haviḥ—vaj; brahma—lelki; agnau—a felajánlás tüzében; brahmaṇā—a szellemi lélek által; hutam—felajánlott; brahma—lelki birodalom; eva—bizonyára; tena—általa; gantavyam—elérni; brahma—lelki; karma—cselekedetekben; samādhinā—teljes elmélyedéssel.
A Kṛṣṇa-tudatban teljesen elmélyedő ember biztosan eljut a lelki birodalomba, mert teljes mértékben átadja magát a lelki tetteknek, melyeknek eredménye abszolút, és amit feláldoznak, az ugyanolyan lelki természetű.
MAGYARÁZAT: Ez a vers azt írja le, hogyan vezethetik az embert a Kṛṣṇa-tudatú tettek végül a lelki célhoz. A Kṛṣṇa-tudat különféle cselekedeteiről a következő versek írnak, míg ebben a versben csak a Kṛṣṇa-tudatú tettek elvéről olvashatunk. Az anyagi szennyeződés fertőjébe merült feltételekhez kötött lélek csakis az anyagi atmoszférában cselekedhet, ám ki kell kerülnie ebből a környezetből. Ezt a célt szolgálja a Kṛṣṇa-tudat folyamata. Ahogyan a túl sok tejtermék fogyasztásától bélrendszeri bántalmakban szenvedő embert egy másik tejtermék, a túró hozza helyre, úgy az anyagban elmerült lelket a Kṛṣṇa-tudatban végrehajtott tettek gyógyítják ki, ahogyan azt a Gītā itt kijelenti. Ez a folyamat általában yajñaként ismeretes, olyan tettekként (áldozatokként), amelyeket kizárólag Viṣṇu, Kṛṣṇa érdekében hajtanak végre. Minél több Kṛṣṇa-tudatú — azaz egyedül Viṣṇu örömét szolgáló — cselekedetet végzünk az anyagi világban, a teljes elmélyülés következtében annál inkább lelkivé válik az atmoszféra. A brahma (Brahman) szó jelentése: „lelki természetű”. Az Úr transzcendentális, és lelki testének sugarait brahmajyotinak, lelki ragyogásnak nevezik. Minden, ami létezik, ebben a brahmajyotiban van, ám amikor ezt a jyotit az illúzió (māyā), vagyis az érzékkielégítés fedi be, akkor anyagnak hívják. Ezt az anyagi fátylat azonban a Kṛṣṇa-tudattal azonnal el lehet távolítani. Így a Kṛṣṇa-tudat érdekét szolgáló felajánlás, az ilyen áldozatot vagy hozzájárulást elfogadó közeg, az elfogadás folyamata, az áldozó és az eredmény együttesen mind Brahman — vagyis az Abszolút Igazság. A māyāval befedett Abszolút Igazságot anyagnak hívják. Az Abszolút Igazsággal kapcsolatba kerülő anyag visszanyeri lelki természetét. A Kṛṣṇa-tudat az a folyamat, amivel az illuzórikus tudatot Brahmanná, vagyis a Legfelsőbbé változtatjuk át. Amikor az elme teljesen elmélyed a Kṛṣṇa-tudatban, azt samādhinak, transznak nevezik. Ilyen transzcendentális tudatban bármit teszünk, azt yajñának, az Abszolút kedvéért végzett áldozatnak hívják. A lelki tudat ezen állapotában az áldozó, a hozzájárulás, az áldozat folyamata, az áldozat végrehajtója vagy vezetője és az eredmény vagy a végső nyereség mind eggyé válik az Abszolútban, vagyis a Legfelsőbb Brahmanban. Ez a Kṛṣṇa-tudat folyamata.
25. VERS
daivam evāpare yajñaṁ yoginaḥ paryupāsate
brahmāgnāv apare yajñaṁ yajñenaivopajuhvati
daivam—a félistenek imádatában; eva—mint ez; apare—néhányan; yajñam—áldozatok; yoginaḥ—a misztikusok; paryupāsate—tökéletesen imádja; brahma—az Abszolút Igazságnak; agnau—a tűzben; apare—mások; yajñam—áldozat; yajñena—áldozattal; eva—ily módon; upajuhvati—ajánlanak.
Némely yogī a félisteneket imádja tökéletesen, különféle áldozatokat ajánlva fel nekik, míg mások a Legfelsőbb Brahman tüzébe ajánlják áldozataikat.
MAGYARÁZAT: Ahogyan korábban olvashattuk, a kötelességét Kṛṣṇa-tudatban végző embert tökéletes yogīnak, első rangú misztikusnak nevezik. Vannak azonban, akik a félistenek számára mutatnak be hasonló áldozatokat, mások pedig a Legfelsőbb Brahmannak, vagyis a Legfelsőbb Úr személytelen arculatának áldoznak. Tehát a különféle kategóriáknak megfelelően különféle áldozatok vannak. A sokféle végrehajtó sokféle áldozatvégzése csupán látszólag tér el egymástól. Az áldozat valójában a Yajñaként is ismert Legfelsőbb Úr, Viṣṇu kielégítését jelenti. A különféle áldozatokat két fő csoportba sorolhatjuk: (1) a világi javak feláldozása és (2) áldozat a transzcendentális tudás művelésével. Akik Kṛṣṇa-tudatúak, azok minden anyagi tulajdonukat feláldozzák, hogy elégedetté tegyék a Legfelsőbb Urat, míg akik ideiglenes anyagi boldogságra vágynak, földi javaik felajánlásával a félisteneknek, többek között Indrának vagy a napistennek akarnak a kedvében járni. Az imperszonalisták azonosságukat áldozzák fel, amikor a személytelen Brahmanba olvadnak. A félistenek olyan nagy hatalmú élőlények, akiket a Legfelsőbb Úr bízott meg azzal, hogy gondoskodjanak valamennyi anyagi működésről, vagyis az univerzum hő-, víz- és fényellátásáról, ügyeljenek annak fenntartására, és tartsák az ellenőrzésük alatt. Az anyagi jólétre vágyakozók a félisteneket imádják a védikus szertartásoknak megfelelően, különféle áldozatok végrehajtásával. Bahv-īśvara-vādīknak, azaz sokistenhívőknek nevezik őket. Mások, akik az Abszolút Igazság személytelen aspektusát imádják, s a félistenek formáit ideiglenesnek tekintik, egyéni azonosságukat áldozzák a legfelsőbb tűzbe, s ezáltal a Legfelsőbb létébe olvadva véget vetnek egyéni létüknek. Ezek az imperszonalisták filozófiai spekulációval töltik az idejüket, a Legfelsőbb transzcendentális természetének megértése érdekében. Összefoglalva tehát a munka gyümölcséért dolgozók az anyagi élvezet reményében javaikat áldozzák fel, míg az imperszonalisták anyagi megjelöléseikről mondanak le, hogy a Legfelsőbb létébe merüljenek. Az imperszonalista számára a Legfelsőbb Brahman az áldozás tűzoltára, felajánlásuk pedig az önvaló, melyet a Brahman lángja emészt fel. Ezzel szemben a Kṛṣṇa-tudatú ember — amilyen Arjuna is volt — azért áldoz fel mindent, hogy Kṛṣṇa kedvében járjon, s mindenét, minden anyagi tulajdonát és önmagát is Kṛṣṇának adja. Ő tehát a legkiválóbb yogī, ám egyéni létét nem veszíti el.
26. VERS
śrotrādīnīndriyāṇy anye saṁyamāgniṣu juhvati
śabdādīn viṣayān anya indriyāgniṣu juhvati
śrotra-ādīni—mint a hallás folyamata; indriyāṇi—érzékek; anye—mások; saṁyama—visszatartásnak; agniṣu—a tüzekbe; juhvati—felajánlják; śabda-ādīn—hangvibráció stb.; viṣayān—az érzékkielégítés tárgyai; anye—mások; indriya—az érzékszerveknek; agniṣu—a tüzekbe; juhvati—feláldozzák.
Némelyek [a tiszta brahmacārīk] a hallás folyamatát és az érzékeket áldozzák az elme fegyelmezésének tüzébe, mások [a szabályokat követő családosok] az érzékek tárgyait áldozzák az érzékek tüzébe.
MAGYARÁZAT: Az emberi élet négy rendje tagjainak, a brahmacārīknak, a gṛhastháknak, a vānaprastháknak és a sannyāsīknak egyaránt a legkiválóbb yogīkká, transzcendentalistákká kell válniuk. Az emberi élet célja nem az, hogy az állatokhoz hasonlóan az érzékkielégítésnek éljünk, éppen ezért az emberi élet négy rendje úgy jött létre, hogy tagjaik tökéletessé válhassanak a lelki életben. A brahmacārīk, akik a hiteles lelki tanítómester felügyelete alatt tanulnak, úgy uralkodnak az elméjükön, hogy távol tartják magukat az érzékkielégítéstől. A brahmacārī csupán a Kṛṣṇa-tudattal kapcsolatos szavakat hallgatja meg. A megértés alapja a hallás, ezért a tiszta brahmacārī teljesen elmélyed a harer nāmānukīrtanamban, az Úr dicsőségének hallgatásában és éneklésében. Kerüli az anyagi hangvibrációt, s hallását egyedül a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa transzcendentális hangvibrációja köti le. A családosok, akik számára engedélyezett bizonyos fokú érzékkielégítés, nagy önmegtartóztatással teszik azt. A nemi élvezet, az alkohol- és kábítószerfogyasztás, a húsevés az emberi társadalomban általánosan megmutatkozó tendenciák, ám a szabályokat követő családfenntartó nem merül a korlátlan szexuális élet és a többi érzékkielégítés élvezetébe. Az olyan házasság, amelynek alapját a vallásos élet jelenti, minden civilizált társadalomban megtalálható, mert ez a korlátozott nemi élet útja. Ez a korlátozott, ragaszkodás nélküli nemi élet szintén egyfajta yajña, mert a mértékletes házasember a magasabb rendű transzcendentális élet érdekében feláldozza az érzékkielégítésre irányuló általános hajlamát.
27. VERS
sarvāṇīndriya-karmāṇi prāṇa-karmāṇi cāpare
ātma-saṁyama-yogāgnau juhvati jñāna-dīpite
sarvāṇi—mindennek; indriya—az érzékek; karmāṇi—tevékenységek; prāṇa-karmāṇi—az életlevegő működése; ca—is; apare—mások; ātma-saṁyama—az elmén uralkodva; yoga—az összekapcsoló folyamat; agnau—tüzében; juhvati—felajánlják; jñāna-dīpite—az önmegvalósításra vágyakozva.
Akiket az elme és az érzékek szabályozása általi önmegvalósítás érdekel, azok az érzékek és az életlevegő működését ajánlják áldozatként a fegyelmezett elme tüzébe.
MAGYARÁZAT: Ez a vers a Patañjali megalapította yoga-rendszerre utal. Patañjali Yoga-sūtrája pratyag-ātmānak és parāg-ātmānak nevezi a lelket. Amíg ragaszkodik az érzéki élvezethez, addig parāg-ātmānak nevezik, de amint lemond az érzéki élvezetről, pratyag-ātmānak hívják. A lélek a testen belüli tízféle levegő működésétől függ, s ez a légzés folyamatán keresztül érzékelhető. A Patañjali-féle yoga-rendszer a testlevegő működésének gyakorlati úton történő szabályozását tanítja. Ennek célja, hogy a belső levegő működése végül elősegítse a lélek megtisztulását az anyagi ragaszkodástól. E yoga-rendszer szerint a végső cél a pratyag-ātmā. Ez a pratyag-ātmā tartózkodik minden anyagi cselekedettől. Az érzékek és az érzéktárgyak kölcsönhatásban állnak egymással: a fül a hanggal a hallás érdekében, a szem a formával a látás érdekében, az orr az illattal a szaglás érdekében, a nyelv az ízzel az ízlelés érdekében, a kéz a tapintással a tapintásérzékelés érdekében. Ily módon mindegyik az önvalón kívüli cselekedetekbe merül. Ezeket hívják a prāṇa-vāyu tevékenységeinek. Az apāṇa-vāyu lefelé megy, a vyāna-vāyu az összehúzódást és a tágulást segíti elő, a samāna-vāyu az egyensúlyt szabályozza, az udāna-vāyu pedig felfelé megy. A megvilágosodott tudatú ember mindezeket az önmegvalósítás érdekében használja.
28. VERS
dravya-yajñās tapo-yajñā yoga-yajñās tathāpare
svādhyāya-jñāna-yajñāś ca yatayaḥ saṁśita-vratāḥ
dravya-yajñāḥ—javait feláldozva; tapaḥ-yajñāḥ—áldozat a vezeklésben; yoga-yajñāḥ—áldozat a nyolcfokú yogában; tathā—így; apare—mások; svādhyāya—áldozat a Védák tanulmányozásában; jñāna-yajñāḥ—áldozat a transzcendentális tudásban tett fejlődésben; ca—szintén; yatayaḥ—a megvilágosultak; saṁśita-vratāḥ—szigorú fogadalmakat tettek.
Vannak, akik szigorú fogadalmakat téve azáltal világosodnak meg, hogy feláldozzák javaikat, nehéz lemondásokat végeznek, a nyolcfokú misztika yogáját gyakorolják, vagy a Védákat tanulmányozzák, hogy fejlődhessenek a transzcendentális tudásban.
MAGYARÁZAT: Ezeket az áldozatokat több kategóriába lehet sorolni. Vannak emberek, akik különféle jótékony adományok formájában áldozzák fel javaikat. Indiában a gazdag kereskedők közössége és a hercegi családok sokféle jótékonysági intézményt nyitnak, amilyen például a dharma-śālā, az anna-kṣetra, az atithi-śālā, az anāthālaya és a vidyā-pīṭha. Más országokban is szép számmal akadnak kórházak, aggok otthonai és hasonló jótékonysági létesítmények, melyek a szegények etetéséről, oktatásáról és orvosi kezeléséről gondoskodnak. Az efféle jótékonysági cselekedeteket együttesen dravyamaya-yajñának hívják. Vannak, akik a magasabb színvonalú élet vagy az univerzum felsőbb bolygóinak elérése érdekében önszántukból számtalan olyan vezeklést vállalnak, mint amilyen a candrāyaṇa és a cāturmāsya. E folyamatok követői szigorú fogadalmakat tesznek, és életüket bizonyos szigorú szabályok szerint folytatják. Aki betartja a cāturmāsya fogadalmát, az az év négy hónapján át (júliustól októberig) nem borotválkozik, tartózkodik bizonyos ételektől, nem eszik kétszer egy nap, s nem mozdul ki otthonából. A kényelmes élet efféle feláldozását tapomaya-yajñának nevezik. Mások különféle misztikus yogákat, például Patañjali yoga-rendszerét gyakorolják, hogy az Abszolút létébe olvadjanak, vagy a haṭha- illetve aṣṭāṅga-yogával foglalkoznak, hogy bizonyos képességekre tegyenek szert. Vannak, akik a szent zarándokhelyeket látogatják sorra. E tevékenységeket együttesen yoga-yajñának hívják, olyan áldozatoknak, melyeknek célja egy bizonyos fajta tökéletesség elérése ebben az anyagi világban. Vannak olyanok, akik a különféle védikus írásokat tanulmányozzák, főleg az Upaniṣadokat és a Vedānta-sūtrát, vagyis a sāṅkhya filozófiát. Együtt svādhyāya-yajñának, a tanulás áldozatának nevezik őket. Ezek a yogīk valamennyien hűségesen végrehajtják a különféle áldozatokat, s egy magasabb rendű életre törekszenek. A Kṛṣṇa-tudat azonban egészen más, mert a Legfelsőbb Úr közvetlen szolgálatát jelenti. A Kṛṣṇa-tudatot az említett áldozatfajták egyikével sem lehet elérni — kizárólag az Úr és az Ő hiteles bhaktája kegye teszi azt lehetővé. A Kṛṣṇa-tudat éppen ezért transzcendentális.
29. VERS
apāne juhvati prāṇaṁ prāṇe 'pānaṁ tathāpare
prāṇāpāna-gatī ruddhvā prāṇāyāma-parāyaṇāḥ
apare niyatāhārāḥ prāṇān prāṇeṣu juhvati
apāne—lefelé ható levegőben; juhvati—felajánlják; prāṇam—a kifelé ható levegőt; prāṇe—a kifelé menő levegőben; apānam—a lefelé haladó levegőt; tathā—szintén; apare—mások; prāṇa—a kifelé menő levegőnek; apāna—és a lefelé menő levegő; gatī—a mozgás; ruddhvā—szabályozva; prāṇa-āyāma—transz, amit a légzés beszüntetésével érnek el; parāyaṇāḥ—erre hajlanak; apare—mások; niyata—szabályozott; āhārāḥ—evés; prāṇān—a kifelé menő levegő; prāṇeṣu—a kifelé menő levegőben; juhvati—áldoznak.
Mások, akik a légzés megszüntetésével akarnak transzba merülni, a kilégzést a belégzésbe, a belégzést pedig a kilégzésbe ajánlják, míg végül a lélegzet teljes leállításával transzban nem maradnak. Mások a szabályozott evés folyamatával a kilélegzést ajánlják önmagába áldozatként.
MAGYARÁZAT: Ezt a lélegzésfolyamatot szabályozó yogát prāṇāyāmának hívják, ami a haṭha-yoga különféle ülőhelyzeteinek gyakorlásával kezdődik. Ezek a módszerek ajánlottak ahhoz, hogy az ember szabályozni tudja érzékeit, s fejlődni tudjon a lelki megvalósításban. Gyakorlásuk a testen belüli levegők szabályozását foglalja magában azáltal, hogy megfordítja azok haladási irányát. Az apāṇa levegő lefelé, a prāṇa pedig felfelé megy. A prāṇāyāma-yogī az ellenkező módon lélegzik, míg csak az áramlatok a pūraka állapotba, vagyis egyensúlyba nem kerülnek. A kilégzés belégzésbe ajánlását recakának hívják. Amikor valaki mindkét levegőáramlást teljesen beszünteti, azt kumbhaka-yogának nevezzük. E yoga gyakorlásával a yogī meghosszabbíthatja életét, hogy tökéletessé tehesse lelki megvalósítását. Az intelligens yogī egyetlen élet alatt akarja elérni a tökéletességet, s nem vár a következőre. A kumbhaka-yoga végzésével a yogīk sok-sok évvel teszik hosszabbá az életüket. A Kṛṣṇa-tudatú ember azonban automatikusan uralkodni tud az érzékei fölött, mert mindig az Úr transzcendentális szerető szolgálatában cselekszik. Érzékei állandóan Kṛṣṇa szolgálatába merülnek, így nincs lehetőség arra, hogy más dolog kösse le őket. Természetes tehát, hogy élete végén az Úr Kṛṣṇa transzcendentális hajlékára jut, következésképpen nem törekszik arra, hogy meghosszabbítsa életét. Azon nyomban eléri a felszabadulás szintjét, ahogyan azt a Bhagavad-gītā (14.26) elmondja:
māṁ ca yo 'vyabhicāreṇa bhakti-yogena sevate
sa guṇān samatītyaitān brahma-bhūyāya kalpate
„Aki az Úr tiszta odaadó szolgálatát végzi, az az anyagi természet kötőerői fölé emelkedik, s azonnal a lelki síkra kerül.” A Kṛṣṇa-tudatú ember a transzcendentális síkról indul, és mindig ebben a tudatban van, éppen ezért nem esik vissza, s végül eljut az Úr lakhelyére. Ha az ember csak kṛṣṇa-prasādamot fogyaszt, azaz csak olyan ételt eszik, melyet az Úrnak felajánlott, természetes módon korlátozza az étkezését. Az evés csökkentése rendkívül sokat segít az érzékek szabályozásában. Ha nem vagyunk képesek uralkodni érzékeinken, nem szabadulhatunk ki az anyagi kötelékekből.
30. VERS
sarve 'py ete yajña-vido yajña-kṣapita-kalmaṣāḥ
yajña-śiṣṭāmṛta-bhujo yānti brahma sanātanam
sarve—mind; api—habár látszólag különbözőek; ete—ezek; yajña-vidaḥ—ismerve az áldozat célját; yajña-kṣapita—az áldozatok eredményeképpen megtisztulva; kalmaṣāḥ—a bűnös visszahatásoknak; yajña-śiṣṭa—az ilyen yajña végzése eredményének; amṛta-bhujaḥ—akik ízleltek már ilyen nektárt; yānti—haladnak; brahma—a legfelsőbb; sanātanam—örök atmoszféra.
Ezek az áldozatvégzők, akik ismerik az áldozat célját, megtisztulnak a bűnös visszahatásoktól, s az áldozatok eredményeinek nektárját megízlelve a legfelsőbb, örök világ felé haladnak.
MAGYARÁZAT: A különféle áldozatok — a tulajdon feláldozása, a Védák vagy filozófiai elméletek tanulmányozása és a yoga-rendszer gyakorlása — eddigi leírásából kitűnik, hogy mindegyiknek az érzékek szabályozása a célja. Az anyagi lét alapvető oka az érzékkielégítés, ezért amíg el nem hagyjuk az érzékkielégítés síkját, nincs esélyünk a teljes tudás, teljes boldogság és teljes lét jellemezte örök szint elérésére. Ez a szint az örökkévaló, vagyis Brahman atmoszférában van. Valamennyi említett áldozat abban segít, hogy megtisztuljunk az anyagi lét bűnös visszahatásaitól. Ez a fejlődés nemcsak boldoggá és gazdaggá teszi az egyént ebben az életben, de teste elhagyása után Isten örök birodalmába juttatja, ahol vagy a személytelen Brahmanba olvad, vagy pedig az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa társaságát élvezheti.
31. VERS
nāyaṁ loko 'sty ayajñasya kuto 'nyaḥ kuru-sattama
na—sohasem; ayam—ez; lokaḥ—bolygó; asti—van; ayajñasya—annak, aki nem végez áldozatot; kutaḥ—hol van; anyaḥ—a másik; kuru-sat-tama—óh, Kuruk legjobbja.
Óh, Kuru-dinasztia legkiválóbbja! Áldozat nélkül nem élhet az ember boldogan ezen a bolygón vagy ebben az életben. Mit mondhatnánk akkor a következő életéről?
MAGYARÁZAT: Bármilyen anyagi létformában van az élőlény, soha nincs tisztában igazi helyzetével. Jelenlétünk az anyagi világban bűnös életeink sokszoros visszahatásainak köszönhető. A tudatlanság a bűnös élet oka, a bűnös élet pedig az anyagi lét folytatódását idézi elő. Az emberi életforma az egyetlen lehetőség, hogy megszabaduljunk e béklyótól. A Védák ennek érdekében esélyt adnak a menekülésre azáltal, hogy megmutatják a vallás, az anyagi kényelem és a szabályokhoz kötött érzékkielégítés útját, s végül azt a módszert is megtanítják, aminek segítségével végleg kiszabadulhatunk nyomorúságos helyzetünkből. A vallás, vagyis az előzőekben említett különféle áldozatok útját követve gazdasági problémáink maguktól megoldódnak. A yajña végrehajtásával elegendő mennyiségű élelemhez, tejhez stb. jutunk, még az állítólagos népességszaporulat ellenére is. A test teljes ellátása után természetesen az érzékek kielégítése a következő lépés. Ezért a szabályokhoz kötött érzékkielégítés érdekében a Védák szent házasságot írnak elő, melyek által az ember felemelkedik arra a szintre, ahol megszabadul az anyagi kötelékektől. E szabad élet legteljesebb tökéletességét a Legfelsőbb Úr társasága jelenti. Ahogyan arról korábban olvashattunk, a tökéletességet a yajña (áldozat) végzésével lehet elérni. Hogyan remélhet valaki boldog életet ebben a testben — a következő testről nem is beszélve, melyet egy másik bolygón kap majd —, ha nem akar a Védákat követve yajñát végezni? A különféle mennyei bolygókon az anyagi kényelem különböző fokozataival találkozhatunk, s azokra, akik yajñákat végeznek, minden esetben mérhetetlen öröm vár. Ám a legnagyobb boldogság, melyet az ember elérhet, az, ha a Kṛṣṇa-tudat gyakorlásával eljut a lelki bolygókra. Ezért a Kṛṣṇa-tudatos élet a megoldás az anyagi lét valamennyi problémájára.
32. VERS
evaṁ bahu-vidhā yajñā vitatā brahmaṇo mukhe
karma-jān viddhi tān sarvān evaṁ jñātvā vimokṣyase
evam—így; bahu-vidhāḥ—különféle; yajñāḥ—áldozatok; vitatāḥ—terjednek; brahmaṇaḥ—a Védákból; mukhe—a szájon keresztül; karma-jān—munkából született; viddhi—ismerd meg; tān—őket; sarvān—mindet; evam—így; jñātvā—tudván; vimokṣyase—fel fogsz szabadulni.
A Védák helyeslik ezeket az áldozatokat, melyek a különféle tettekből születnek. Ha így ismered őket, felszabadulsz.
MAGYARÁZAT: Ahogyan azt az előzőekben elmondtuk, a Védák sokféle áldozatot ajánlanak a különböző tevékenységeket végzők számára. Ezek az áldozatok olyan rendszer szerint épülnek fel, hogy az emberek, akik nagyon mélyen a testi életfelfogásba merülnek, akár testük, akár elméjük, akár értelmük használatával végezhetik azokat. Ezzel együtt azonban mindegyik yajñát annak érdekében ajánlják, hogy végrehajtójuk megszabadulhasson a testtől. Az Úr saját szavaival erősíti meg ezt ebben a versben.
33. VERS
śreyān dravya-mayād yajñāj jñāna-yajñaḥ parantapa
sarvaṁ karmākhilaṁ pārtha jñāne parisamāpyate
śreyān—nagyobb; dravya-mayāt—az anyagi javaknak; yajñāt—áldozatnál; jñāna-yajñaḥ—a tudásban végzett áldozat; parantapa—óh, ellenség fenyítője; sarvam—minden; karma—tett; akhilam—teljességében; pārtha—óh, Pṛthā fia; jñāne—tudásban; parisamāpyate—végződik.
Óh, ellenség fenyítője, a tudással végzett áldozat többet ér az anyagi javak feláldozásánál. Óh, Pṛthā fia! Végül a tettek valamennyi áldozata a transzcendentális tudásban éri el tetőfokát.
MAGYARÁZAT: Minden áldozat célja a teljes tudás elérése, majd az anyagi szenvedésektől való megszabadulás, és végül a Legfelsőbb Úr szerető transzcendentális szolgálata (a Kṛṣṇa-tudat). E különféle áldozati cselekedeteket azonban titokzatosság fedi. Meg kell ismernünk ezt a titkot. Az áldozatok néha a végrehajtó sajátságos hitének megfelelően különféle formákat öltenek. Ha az áldozat végrehajtójának hite elérte a transzcendentális tudás síkját, akkor őt fejlettebbnek kell tekinteni, mint azt, aki ilyen tudás nélkül csupán az anyagi javakat áldozza fel, mert tudás hiányában az áldozat anyagi jellegű marad, és nem jár lelki haszonnal. Az igazi tudás a Kṛṣṇa-tudatban, a transzcendentális tudás legmagasabb fokán éri el tetőpontját. Ha nem emelkednek a tudás síkjára, az áldozatok csak anyagi tettek maradnak. Ha azonban elérik a transzcendentális tudás e szintjét, akkor minden ilyen cselekedet lelki jellegű lesz. Az áldozati tetteket a végrehajtók tudata alapján néha karma-kāṇḍának (gyümölcsöző cselekedeteknek), néha pedig jñāna-kāṇḍának (az igazságot kereső tudásnak) nevezzük. Jobb, ha a tudás a végső cél.
34. VERS
tad viddhi praṇipātena paripraśnena sevayā
upadekṣyanti te jñānaṁ jñāninas tattva-darśinaḥ
tat—azt az ismeretet a különféle áldozatokról; viddhi—próbáld megérteni; praṇipātena—azáltal, hogy egy lelki tanítómesterhez fordulsz; paripraśnena—alázatos tudakozódással; sevayā—szolgálatot végezve; upadekṣyanti—be fognak avatni; te—téged; jñānam—tudásba; jñāninaḥ—az önmegvalósítottak; tattva—az igazságnak; darśinaḥ—látnokai.
Fordulj egy lelki tanítómesterhez, úgy próbáld megismerni az igazságot! Tudakozódj tőle alázatosan, és szolgáld őt! Az önmegvalósult lelkek képesek tudásban részesíteni téged, mert ők már látták az igazságot.
MAGYARÁZAT: A lelki megvalósítás útja kétségtelenül nehéz, ezért az Úr azt tanácsolja, hogy forduljunk egy hiteles lelki tanítómesterhez, aki tagja a Magától az Úrtól eredő tanítványi láncolatnak. Senki sem lehet hiteles lelki tanítómester, ha nem tartozik a tanítványi láncolathoz. Az Úr az eredeti lelki tanítómester, így a Tőle eredő tanítványi láncolat tagja képes az Úr üzenetét változtatás nélkül átadni tanítványának. Az ostoba képmutatók körében nagyon népszerű, hogy kitalálnak egy saját folyamatot, ezzel azonban senki sem tehet szert a lelki megvalósításra. A Bhāgavatam (6.3.19) azt írja: dharmaṁ tu sākṣād bhagavat-praṇītam, a vallás útját Maga az Úr szabja ki. Ezért az elmebeli spekuláció vagy az unalmas logika nem vezetik az embert a helyes ösvényre. A tudás könyveinek saját szeszélyeink alapján történő tanulmányozásával sem lehet fejlődni a lelki életben. A tudásért egy hiteles lelki tanítómesterhez kell fordulnunk. Az ilyen lelki tanítómestert teljes meghódolással kell elfogadnunk, és minden alaptalan tekintélyérzet nélkül kell szolgálnunk, mint egy cseléd. A lelki életben tett fejlődés titka az önmegvalósítást elért lelki tanítómester elégedettsége. Ha valaki lelki megértésre vágyik, arra a tudakozódás és alázatosság a helyes módszer. Mindaddig hiába érdeklődünk a nagy tudású lelki tanítómestertől, amíg nem vagyunk alázatosak és szolgálatkészek. A lelki tanítómester próbára teszi tanítványát, akinek ki kell állnia e próbát. Ha meggyőződik tanítványa őszinte vágyáról, igaz lelki megértéssel áldja meg őt. Ez a vers a vakon követést és az abszurd tudakozódást egyaránt elítéli. Nemcsak alázatosan kell hallgatni a lelki tanítómester szavait, de az engedelmesség, a szolgálat és a kérdések segítségével alaposan meg is kell érteni mindazt, amit mond. A hiteles lelki tanítómester természeténél fogva nagyon kedves tanítványához, így aztán ha a tanítvány alázatos és mindig szolgálatkész, a tudakozódás és tanítás kölcsönös viszonya tökéletessé válik.
35. VERS
yaj jñātvā na punar moham evaṁ yāsyasi pāṇḍava
yena bhūtāny aśeṣāṇi drakṣyasy ātmany atho mayi
yat—amit; jñātvā—tudva; na—sohasem; punaḥ—újra; moham—illúzióhoz; evam—így; yāsyasi—menni fogsz; pāṇḍava—óh, Pāṇḍu fia; yena—ami által; bhūtāni—élőlények; aśeṣāṇi—mind; drakṣyasi—látni fogsz; ātmani—a Legfelsőbb Lélekben; atha u—vagy más szóval; mayi—Bennem.
Ha egy önmegvalósított lélek igazi tudásban részesít, nem esel többé ilyen illúzióba, mert e tudás révén látni fogod, hogy minden élőlény a Legfelsőbb része, vagyis az Enyémek ők.
MAGYARÁZAT: Ha az ember tudásra tett szert az önmegvalósított lélektől, vagyis attól, aki a dolgokat azok valójában ismeri, akkor megtanulja, hogy minden élőlény az Istenség Legfelsőbb Személyisége, az Úr Śrī Kṛṣṇa szerves része. A Kṛṣṇától elkülönült lét felfogását māyānak hívják (mā — nem, yā — ez). Egyesek úgy gondolják, semmi közünk Kṛṣṇához, hogy Kṛṣṇa csupán egy jelentős történelmi személyiség, s hogy az Abszolút a személytelen Brahman. Valójában — amint a Bhagavad-gītā írja — ez a személytelen Brahman nem más, mint a Kṛṣṇa személyéből áradó ragyogás. Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége minden létező dolog oka. A Brahma-saṁhitā egyértelműen kijelenti, hogy Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége minden ok oka. Még a sok millió inkarnáció is az Ő kiterjedése, s éppen így az élőlények is Kṛṣṇa kiterjedései. A māyāvādī filozófusok tévednek, amikor azt hiszik, hogy Kṛṣṇa sok kiterjedésében elveszíti saját különálló létét. Ez anyagi gondolkodás. Az anyagi világban tapasztalható az, hogy egy tárgy elveszíti eredeti azonosságát, ha töredék részekre oszlik. A māyāvādī filozófusok képtelenek megérteni, hogy abszolút azt jelenti, hogy egy meg egy az egy, és az egy mínusz egy szintén egy. Ez jellemző az abszolút világra.
Az abszolút tudomány kellő ismerete hiányában most illúzió borít bennünket, ezért különállóknak hisszük magunkat Kṛṣṇától. Noha valóban Kṛṣṇa elkülönült részei vagyunk, nem különbözünk Tőle. Az élőlények testi különbözősége māyā, vagyis valótlanság. Mindannyiunknak az a feladatunk, hogy elégedetté tegyük Kṛṣṇát. Csakis māyā hatása alatt hitte Arjuna, hogy a rokonaihoz fűződő ideiglenes testi kapcsolat fontosabb Kṛṣṇához fűződő örök lelki kapcsolatánál. A Bhagavad-gītā egész tanítása ezt a végkövetkeztetést helyezi a középpontba: az élőlény Kṛṣṇa örök szolgája, ezért nem választható el Tőle, s ha különállónak gondolja magát Kṛṣṇától, az māyā. Az élőlényeknek — mint a Legfelsőbb elkülönült szerves részeinek — feladatuk van, amit teljesíteniük kell. Erről megfeledkezvén időtlen idők óta különböző testeket öltenek, néha emberit, néha állatit, félistenit stb. Az efféle testi különbségek abból erednek, hogy megfeledkeznek az Úr transzcendentális szolgálatáról. Ha valaki a Kṛṣṇa-tudat révén Kṛṣṇa transzcendentális szolgálatához lát, azonnal megszabadul ettől az illúziótól. Ilyen tiszta tudást csakis a hiteles lelki tanítómester adhat, s ezáltal az ember megszabadulhat attól a tévhittől, mely szerint az élőlény egyenlő Kṛṣṇával. A tökéletes tudás azt jelenti, hogy a Legfelsőbb Lélek, Kṛṣṇa minden élőlény végső menedéke. Ezt a védelmet feladva az élőlényeket az anyagi energia varázsa ejti csapdába, s azt gondolják, hogy függetlenül léteznek. Ily módon a különféle anyagi azonosítások miatt megfeledkeznek Kṛṣṇáról. Ha azonban ezek a megtévesztett élőlények ismét Kṛṣṇa-tudatúvá válnak, akkor tudhatjuk, hogy a felszabadulás útján haladnak, ahogyan azt a Bhāgavatam (2.10.6) is megerősíti: muktir hitvānyathā-rūpaṁ svarūpena vyavasthitiḥ. A felszabadulás azt jelenti, hogy az ember elfoglalja eredeti helyzetét mint Kṛṣṇa örök szolgája, azaz Kṛṣṇa-tudatú lesz.
36. VERS
api ced asi pāpebhyaḥ sarvebhyaḥ pāpa-kṛt-tamaḥ
sarvaṁ jñāna-plavenaiva vṛjinaṁ santariṣyasi
api—még; cet—ha; asi—te vagy; pāpebhyaḥ—bűnösök közül; sarvebhyaḥ—mindegyikük közül; pāpa-kṛt-tamaḥ—a legnagyobb bűnös; sarvam—minden ilyen bűnös visszahatást; jñāna-plavena—a transzcendentális tudás hajóval; eva—bizonyára; vṛjinam—a szenvedések óceánja; santariṣyasi—át fogod szelni.
Még ha a bűnösök legbűnösebbjének tekintenek is, képes leszel átszelni a szenvedések óceánját, ha helyet foglaltál a transzcendentális tudás hajóján.
MAGYARÁZAT: Eredeti helyzetünk — Kṛṣṇával való kapcsolatunk — megfelelő megértése olyan csodálatos dolog, hogy azon nyomban kimenthet bennünket a tudatlanság óceánjából, ahol létünkért küzdünk. Az anyagi világot néha a tudatlanság óceánjának, néha pedig égő erdőnek tekintik. Bármennyire is ügyes úszó valaki, az óceánban a létért folytatott küzdelem rendkívül kíméletlen. A legdicsőbb életmentő az, aki eljön, és kimenti az óceánban küszködő úszót. A felszabadulás útja az Istenség Legfelsőbb Személyiségétől kapott tökéletes tudás. A Kṛṣṇa-tudat hajója nagyon egyszerű, ugyanakkor a legnagyszerűbb is.
37. VERS
yathaidhāṁsi samiddho 'gnir bhasma-sāt kurute 'rjuna
jñānāgniḥ sarva-karmāṇi bhasma-sāt kurute tathā
yathā—mit ahogyan; edhāṁsi—tűzifa; samiddhaḥ—lángoló; agniḥ—tűz; bhasma-sāt—hamu; kurute—változtat; arjuna—óh, Arjuna; jñāna-agniḥ—a tudás tüze; sarva-karmāṇi—az anyagi cselekedetek minden visszahatását; bhasma-sāt—hamuvá; kurute—változtatja; tathā—hasonlóan.
Óh, Arjuna! Amint a lobogó lángok között hamuvá ég a fa, úgy hamvasztja el a tudás tüze az anyagi cselekedetek minden visszahatását.
MAGYARÁZAT: Az önvalóról és a Felsőbb Önvalóról, valamint a kettőjük kapcsolatáról szóló tökéletes tudást e vers a tűzhöz hasonlítja. A tűz nemcsak az istentelen tettek valamennyi visszahatását égeti hamuvá, de a jókét is. A visszahatásnak több fokozata van: kialakuló, érlelődő, már megkapott és a priori. Az élőlény eredeti helyzetéről szóló tudás azonban valamennyit elhamvasztja. Ha valaki teljes tudással rendelkezik, akkor minden visszahatás, a priori és a posteriori egyaránt elhamvad. A Védák (Bṛhad-āraṇyaka Upaniṣad 4.4.22) kijelentik: ubhe uhaivaiṣa ete taraty amṛtaḥ sādhv-asādhūnī. „Az ember a jó és a rossz tett visszahatásaitól egyformán megszabadul.”
38. VERS
na hi jñānena sadṛśaṁ pavitram iha vidyate
tat svayaṁ yoga-saṁsiddhaḥ kālenātmani vindati
na—semmi; hi—bizonyára; jñānena—tudással; sadṛśam—összehasonlítva; pavitram—megszentelt; iha—ebben a világban; vidyate—létezik; tat—az; svayam—maga; yoga—odaadásban; saṁsiddhaḥ—aki érett; kālena—idővel; ātmani—magában; vindati—örvend.
Ebben a világban semmi sem olyan magasztos és tiszta, mint a transzcendentális tudás. Ez a tudás minden misztika érett gyümölcse, s ha valaki tökéletessé válik az odaadó szolgálat végzése során, az idővel belülről örvend e tudásnak.
MAGYARÁZAT: Amikor transzcendentális tudásról beszélünk, a lelki megértést értjük alatta. Semmi sem magasztosabb és tisztább tehát a transzcendentális tudásnál. Rabságunk oka a tudatlanság, felszabadulásunké pedig a tudás, mely az odaadó szolgálat érett gyümölcse. A transzcendentális tudás birtokában az embernek nem szükséges máshol kutatnia a béke után, hiszen belülről örvend annak. Más szóval ez a tudás és béke a Kṛṣṇa-tudatban éri el tetőfokát. Ez a Bhagavad-gītā utolsó szava.
39. VERS
śraddhāvā labhate jñānaṁ tat-paraḥ saṁyatendriyaḥ
jñānaṁ labdhvā parāṁ śāntim acireṇādhigacchati
śraddhā-vān—a hittel rendelkező; labhate—eléri; jñānam—a tudást; tat-paraḥ—nagyon ragaszkodik hozzá; saṁyata—szabályozott; indriyaḥ—érzékek; jñānam—tudást; labdhvā—elérve; parām—transzcendentális; śāntim—békét; acireṇa—nagyon hamar; adhigacchati—eléri.
Az az erős hitű ember, aki átadja magát a transzcendentális tudásnak, valamint uralkodik az érzékein, alkalmas rá, hogy szert tegyen erre a tudásra, s ha már a birtokában van, hamarosan eléri a legfelsőbb lelki békét.
MAGYARÁZAT: A Kṛṣṇa-tudat tudományát csak a Kṛṣṇában szilárdan hívő, erős hittel rendelkező ember érheti el. Erős hitűnek azt nevezik, aki meg van győződve arról, hogy csupán a Kṛṣṇa-tudatban cselekedve elérheti a legmagasabb szintű tökéletességet. Ezt a hitet az odaadó szolgálat végzésével és a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare/ Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare éneklésével lehet elérni, amely megtisztítja a szívet minden anyagi szennytől. Mindenek fölött azonban meg kell tanulnunk uralkodni az érzékek felett. Aki Kṛṣṇába veti hitét, és uralkodik az érzékein, az könnyen, minden késedelem nélkül tökéletessé válhat a Kṛṣṇa-tudat tudományában.
40. VERS
ajñaś cāśraddadhānaś ca saṁśayātmā vinaśyati
nāyaṁ loko 'sti na paro na sukhaṁ saṁśayātmanaḥ
ajñaḥ—egy ostoba, aki nem ismeri a kinyilatkoztatott írásokat; ca—és; aśraddadhānaḥ—a kinyilatkoztatott szentírásokba vetett hit nélkül; ca—is; saṁśaya—kétségeknek; ātmā—egy személy; vinaśyati—visszaesik; na—sohasem; ayam—ebben; lokaḥ—a világban; asti—van; na—sem; paraḥ—következő életben; na—nem; sukham—boldogság; saṁśaya—kételkedő; ātmanaḥ—személynek.
Ám a kinyilatkoztatott írásokban kételkedő, tudatlan és hitetlen emberek nem érik el az Isten-tudatot, hanem visszaesnek. A kételkedő lélek nem boldog sem ebben a világban, sem pedig a következőben.
MAGYARÁZAT: A sok irányadó és hiteles kinyilatkoztatott írás közül a Bhagavad-gītā a legjobb. A majdnem állatként élő emberek nem hisznek a kinyilatkoztatott írásokban, sőt nem is ismerik őket, s ha ismerik is — vagy még idéznek is belőlük —, valójában nem hiszik el egyetlen szavát sem. Vannak olyanok is, akik hisznek ugyan az olyan írásokban, mint például a Bhagavad-gītā, ám nem hisznek az Istenség Személyiségében, Śrī Kṛṣṇában, s nem imádják Őt. Az ilyen emberek nem képesek a Kṛṣṇa-tudatban maradni, s így visszaesnek. Az említettek közül a hitetlenek és az állandóan kételkedők egyáltalán nem fejlődnek. Akik nem hisznek Istenben és az Ő kinyilatkoztatott szavaiban, azokra semmi jó nem vár sem ebben a világban, sem a következőben, és a boldogságot sem találják meg soha. Hittel kell követnünk a kinyilatkoztatott írások elveit, hogy felemelkedhessünk a tudás síkjára, és csakis e tudás segítségével érhetjük el a lelki megértés transzcendentális szintjét. A kételkedőknek tehát nincs helyük a lelki felszabadulás folyamatában. A siker érdekében az embernek a tanítványi lánc nagy ācāryáinak nyomdokait kell követnie.
41. VERS
yoga-sannyasta-karmāṇaṁ jñāna-sañchinna-saṁśayam
ātmavantaṁ na karmāṇi nibadhnanti dhanañjaya
yoga—a karma-yogában végzett odaadó szolgálat által; sannyasta—aki lemondott; karmāṇam—a tett gyümölcseiről; jñāna—a tudás által; sañchinna—elvág; saṁśayam—kétségek; ātma-vantam—az önvalóban állapodott meg; na—sohasem; karmāṇi—tettek; nibadhnanti—lekötik; dhanañjaya—óh, gazdagság meghódítója.
Óh, gazdagság meghódítója! Aki odaadó szolgálatot végez, s lemond munkája gyümölcseiről, akinek kétségeit szétoszlatta a transzcendentális tudás, az igazán az önvalóban helyezkedik el, s így nem kötik a tettek visszahatásai.
MAGYARÁZAT: Aki követi a Bhagavad-gītā utasításait, úgy, ahogyan azt Maga az Úr, az Istenség Legfelsőbb Személyisége tanítja, az a transzcendentális tudás révén megszabadul minden kételytől. Mint az Úr szerves része, teljes Kṛṣṇa-tudatában elsajátította az önvalóról szóló tudományt, s ennek következtében kétségtelenül kiszabadult a cselekvés kötelékeiből.
42. VERS
tasmād ajñāna-sambhūtaṁ hṛt-sthaṁ jñānāsinātmanaḥ
chittvainaṁ saṁśayaṁ yogam ātiṣṭhottiṣṭha bhārata
tasmāt—ezért; ajñāna-sambhūtam—tudatlanságból született; hṛt-stham—a szívben elhelyezkedő; jñāna—tudásnak; asinā—fegyverével; ātmanaḥ—az önvalóról; chittvā—elvágva; enam—ezt; saṁśayam—kétséget; yogam—yogában; ātiṣṭha—állapodj meg; uttiṣṭha—kelj fel és harcolj; bhārata—óh, Bharata leszármazottja.
Ezért a tudás fegyverével hasítsd szét a kétségeket, melyek tudatlanságból támadtak szívedben! Óh, Bhārata, állj fel a yogával felfegyverkezve, és harcolj!
MAGYARÁZAT: Az ebben a fejezetben ismertetett yogát sanātana-yogának nevezik, amely az élőlény által végzett örök tetteket jelenti. Ez a yoga kétféle áldozati tevékenységet foglal magában: az egyiket az anyagi javak feláldozásának nevezik, a másikat pedig az önvalóról szóló tudásnak. Ez utóbbi tiszta lelki cselekedet. Ha az anyagi javak feláldozása nem kapcsolódik egybe a lelki megvalósítással, akkor az ilyen áldozat anyagi lesz, ám ha lelki céllal, azaz odaadó szolgálatban hajtják végre, akkor tökéletessé válik. A lelki tettekhez érve azt találjuk, hogy azok szintén két részre oszthatók: az önvaló (a lélek eredeti helyzetének) megértése, valamint az Istenség Legfelsőbb Személyiségére vonatkozó igazság felismerése. Aki az igazi Bhagavad-gītā útját követi, az nagyon könnyen megértheti a lelki tudás e két fontos kategóriáját. Számára nem nehéz tökéletes tudást szerezni a lélekről mint az Úr szerves részéről. Az ilyen megértés hasznos, mert aki ezt megérti, az könnyen megérti az Úr transzcendentális tetteit is. A fejezet elején Maga a Legfelsőbb Úr beszélt transzcendentális cselekedeteiről. Aki nem érti meg a Gītā utasításait, az hitetlen, és úgy kell tekinteni rá, mint olyanra, aki visszaélt az Úrtól kapott töredék függetlenségével. Aki ezen utasítások ellenére sem érti meg az Úr igazi természetét — hogy Ő az örökkévaló, gyönyörrel teli és mindentudó Istenség Személyisége —, az kétségtelenül első számú ostoba. A Kṛṣṇa-tudat elveinek fokozatos elfogadásával eltávolíthatjuk a tudatlanságot. A Kṛṣṇa-tudatot különféle folyamatokkal lehet felébreszteni: a félisteneknek végzett különféle áldozatokkal, a Brahmannak végzett áldozattal, a cölibátus áldozatával, a házasság áldozatával, az érzékek fegyelmezésének, a misztikus yoga gyakorlásának, a vezekléseknek, az anyagi javak feláldozásának, a Védák tanulmányozásának és a varṇāśrama-dharmának nevezett társadalmi intézményben való részvételnek az áldozatával. Valamennyit áldozatnak nevezik, s mindegyikük a szabályozott cselekedeteken alapszik, de valamennyiben az önmegvalósítás a fontos tényező. Aki ezt a célt kutatja, az a Bhagavad-gītā igazi tanulmányozója, míg a Kṛṣṇa felsőbb hatalmában kételkedő visszaesik. Ajánlatos tehát, hogy a Bhagavad-gītāt vagy bármelyik más írást egy hiteles lelki tanítómester felügyelete alatt, őt szolgálva és neki meghódolva tanulmányozzuk. A hiteles lelki tanítómester az öröktől fogva létező tanítványi lánc tagja, és egy hajszálnyira sem tér el a Legfelsőbb Úr utasításaitól, amelyeket sok millió évvel ezelőtt a napisten is hallott, akitől a Bhagavad-gītā tanítása eljutott a földi világba. Követnünk kell tehát a Bhagavad-gītāt, magának a Gītānak az utasításai alapján, s kerülnünk kell az olyan önző embereket, akik a saját dicsőségükre vágyva eltérítenek másokat az igaz útról. Minden kétséget kizárva az Úr a legfelsőbb személy, s tettei transzcendentálisak. Aki ezt megérti, az már a Bhagavad-gītā tanulmányozása kezdetén felszabadul.
Így végződnek a Bhaktivedanta-magyarázatok a Śrīmad Bhagavad-gītā negyedik fejezetéhez, melynek címe: „Transzcendentális tudás”.
ÖTÖDIK FEJEZET
Karma-yoga — cselekvés Kṛṣṇa-tudatban
1. VERS
arjuna uvāca
sannyāsaṁ karmaṇāṁ kṛṣṇa punar yogaṁ ca śaṁsasi
yac chreya etayor ekaṁ tan me brūhi su-niścitam
arjunaḥ uvāca—Arjuna mondta; sannyāsam—lemondást; karmaṇām—minden tettről; kṛṣṇa—óh, Kṛṣṇa; punaḥ—megint; yogam—odaadó szolgálatot; ca—is; śaṁsasi—dicséred; yat—ami; śreyaḥ—hasznosabb; etayoḥ—e kettő közül; ekam—egy; tat—az; me—nekem; brūhi—kérlek, mondd meg; su-niścitam—határozottan.
Arjuna így szólt: Óh, Kṛṣṇa, először a tettek feladására kérsz, majd az odaadással végzett munkát ajánlod. Megmondanád hát határozottan, hogy a kettő közül melyik a hasznosabb?
MAGYARÁZAT: A Bhagavad-gītānak ebben az ötödik fejezetében az Úr kijelenti, hogy az odaadó szolgálatban végzett munka jobb az unalmas elmebeli spekulációnál, s könnyebb is, mert transzcendentális természeténél fogva megszabadítja az embert a visszahatásoktól. A második fejezet a lélekről szóló bevezető tudást és a lélek anyagi testben való rabságát magyarázta el, valamint azt, hogyan lehet a buddhi-yoga, az odaadó szolgálat által kiszabadulni az anyag börtönéből. A harmadik fejezet arról szólt, hogy annak, aki eljutott a tudás síkjára, már nincsenek végrehajtandó kötelességei, a negyedik fejezetben pedig azt mondta el az Úr Arjunának, hogy mindenféle áldozati munka a tudásban tetőzik. E fejezet végén azonban azt tanácsolta neki: ébredjen fel, s a tökéletes tudás birtokában harcoljon. Arjuna határozottságát megzavarta, hogy Kṛṣṇa egyidejűleg hangsúlyozta az odaadással végzett munka és a tudással teli tétlenség fontosságát. Arjuna megértette, hogy a tudással történő lemondás az érzékkielégítés tetteinek megszüntetését jelenti. De hogyan szüntessük be a tetteket, ha odaadó szolgálatban cselekszünk? Más szóval Arjuna, mivel a tett és a lemondás összeegyeztethetetlennek tűnt számára, úgy vélte, hogy a sannyāsának, vagyis a tudással történő lemondásnak teljes egészében mentesnek kell lennie mindenféle cselekedettől. Úgy látszik, nem értette meg, hogy a teljes tudással végzett tett nem jár visszahatásokkal, tehát ugyanaz, mint a tétlenség. Ezért tette fel a kérdést: lemondjon-e minden tettről, vagy teljes tudásban cselekedjen?
2. VERS
śrī-bhagavān uvāca
sannyāsaḥ karma-yogaś ca niḥśreyasa-karāv ubhau
tayos tu karma-sannyāsāt karma-yogo viśiṣyate
śrī-bhagavān uvāca—az Istenség Személyisége mondta; sannyāsaḥ—lemondani a cselekvésről; karma-yogaḥ—odaadással végzett tettek; ca—is; niḥśreyasa-karau—a felszabadulás útjához vezet; ubhau—mindkettő; tayoḥ—a kettő közül; tu—de; karma-sannyāsāt—a gyümölcsöző tettekről való lemondással összehasonlítva; karma-yogaḥ—az odaadással végzett tettek; viśiṣyate—jobb.
Az Istenség Személyisége így válaszolt: A tettekről való lemondás és az odaadással végzett tett egyaránt a felszabaduláshoz vezet. Ám az odaadó szolgálat jobb, mint a tettekről történő lemondás.
MAGYARÁZAT: Az anyagi rabságot az érzékkielégítés érdekében végzett gyümölcsöző cselekedetek okozzák. Az élőlény mindaddig vándorol a különféle testeken keresztül, s folytatja szakadatlan anyagi rabságát, amíg olyan tetteket hajt végre, amelyeknek célja a testi kényelem fokozása. A Śrīmad-Bhāgavatam (5.5.4-6) a következőképpen erősíti ezt meg:
nūnaṁ pramattaḥ kurute vikarma
yad indriya-prītaya āpṛṇoti
na sādhu manye yata ātmano 'yam
asann api kleśa-da āsa dehaḥ
parābhavas tāvad abodha-jāto
yāvan na jijñāsata ātma-tattvam
yāvat kriyās tāvad idaṁ mano vai
karmātmakaṁ yena śarīra-bandhaḥ
evaṁ manaḥ karma-vaśaṁ prayuṅkte
avidyayātmany upadhīyamāne
prītir na yāvan mayi vāsudeve
na mucyate deha-yogena tāvat
„Az emberek őrültként hajszolják az érzékkielégítést, s nem tudják, hogy jelen testük, melynek oly sok szenvedésben van része, múltbeli gyümölcsöző cselekedeteik eredménye. Ez a test ideiglenes, mégis állandóan számtalan bajt okoz. Az érzékek kielégítéséért cselekedni ezért nem jó. Az ember élete mindaddig kudarcnak tekinthető, míg nem tudakozódik valódi kiléte felől. Amíg nem érti meg, ki ő valójában, addig az érzékkielégítés reményében a gyümölcsöző eredményekért kénytelen dolgozni, s amíg tudata az érzékkielégítésbe merül, egyik testből a másikba kell vándorolnia. Az elme a gyümölcsöző tettekbe mélyed, s a tudatlanság hatása alatt áll, de ki kell fejlesztenünk a szeretetet Vāsudeva odaadó szolgálata iránt. Csakis ekkor nyílik lehetőség arra, hogy az ember kiszabaduljon az anyagi lét rabságából.”
A jñāna tehát (vagyis annak ismerete, hogy nem az anyagi test, hanem szellemi lélek vagyunk) nem elegendő a felszabaduláshoz. Cselekednünk kell a lélek helyzete szerint, különben nem szabadulhatunk ki az anyagi rabságból. A Kṛṣṇa-tudatbeli cselekvés azonban nem a gyümölcsöző tettek síkján történik. A teljes tudással végzett tettek elősegítik az igazi tudás fejlődését. Kṛṣṇa-tudat nélkül a gyümölcsöző tettekről történő lemondás önmagában nem tisztítja meg a feltételekhez kötött lélek szívét, s mindaddig, amíg a szívünk nem tiszta, arra kényszerülünk, hogy a gyümölcsöző tettek szintjén cselekedjünk. Ám a Kṛṣṇa-tudatban végzett munka megszabadít a gyümölcsöző tettek végeredményétől, s így nem szükséges alászállnunk az anyagi síkra. A Kṛṣṇa-tudatbeli cselekedet mindig magasabb rendű a lemondásnál, mert a lemondás mindig magában rejti a visszaesés veszélyét. Śrīla Rūpa Gosvāmī Bhakti-rasāmṛta-sindhu című írásában (1.2.258) megerősíti, hogy a lemondás Kṛṣṇa-tudat nélkül nem tökéletes:
prāpañcikatayā buddhyā hari-sambandhi-vastunaḥ
mumukṣubhiḥ parityāgo vairāgyaṁ phalgu kathyate
„Ha a felszabadulásra vágyakozó emberek lemondanak az olyan dolgokról, amelyeket anyaginak tekintenek, holott kapcsolatban állnak az Istenség Legfelsőbb Személyiségével, lemondásukat tökéletlennek nevezik.” A lemondás akkor teljes, ha annak a tudásnak a birtokában történik, miszerint minden, ami létezik, az Úr tulajdona, ezért senki sem követelhet birtokjogot semmi felett. Meg kell értenünk, hogy valójában semmi sem a miénk. Hogyan beszélhetnénk akkor lemondásról? Aki tudatában van annak, hogy minden Kṛṣṇa tulajdona, az mindig lemondásban él. Mivel Kṛṣṇa az egyedüli birtokos, mindent az Ő szolgálatában kell alkalmazni. A Kṛṣṇa-tudatbeli cselekvés e tökéletes formája sokkal jobb, mint a māyāvādī iskola sannyāsījának bármilyen fokú, természetellenes lemondása.
3. VERS
jñeyaḥ sa nitya-sannyāsī yo na dveṣṭi na kāṅkṣati
nirdvandvo hi mahā-bāho sukhaṁ bandhāt pramucyate
jñeyaḥ—tudni kell; saḥ—ő; nitya—mindig; sannyāsī—a lemondó; yaḥ—aki; na—sohasem; dveṣṭi—irtózik; na—sem; kāṅkṣati—vágyakozik; nirdvandvaḥ—mentes az ellentétpároktól; hi—bizonyára; mahā-bāho—óh, erős karú; sukham—boldogan; bandhāt—a kötelékektől; pramucyate—teljesen megszabadult.
Óh, erős karú Arjuna! Aki nem vágyakozik munkája gyümölcseire, s nem is gyűlöli azokat, az mindig lemondásban él. Az ilyen ember, aki mentes az ellentétpároktól, könnyedén elvágja az anyagi kötelékeket, s eléri a teljes felszabadulást.
MAGYARÁZAT: A teljesen Kṛṣṇa-tudatú ember mindig lemondásban él, mert nem gyűlöli tettei eredményét, s nem is vágyakozik rájuk. Az ilyen lemondott személy, aki életét az Úr transzcendentális szerető szolgálatának szenteli, teljes tudással rendelkezik, mert ismeri eredeti helyzetét Kṛṣṇával kapcsolatban állva, s jól tudja, hogy Kṛṣṇa az egész, ő pedig Kṛṣṇa szerves része. Ez a tudás tökéletes, mert a minőség és a mennyiség szempontjából egyaránt helyes. Az az elmélet, hogy egyek vagyunk Kṛṣṇával, helytelen, hiszen a rész nem lehet egyenlő az egésszel. Az tehát, hogy minőség tekintetében egyek vagyunk, ám mennyiségileg különbözőek, helytálló transzcendentális tudás, amelynek elsajátítása oda vezet, hogy az ember teljessé válik önmagában, s többé semmire sem vágyakozik, és semmi miatt sem bánkódik. Elméje megszabadul a kettősségektől, mert bármit tesz, Kṛṣṇáért teszi. Mivel a kettősségek síkja fölé emelkedik, még ebben a világban felszabadul.
4. VERS
sāṅkhya-yogau pṛthag bālāḥ pravadanti na paṇḍitāḥ
ekam apy āsthitaḥ samyag ubhayor vindate phalam
sāṅkhya—az anyagi világ analitikus tanulmányozása; yogau—az odaadó szolgálatban végzett munka; pṛthak—különböző; bālāḥ—a kevésbé értelmesek; pravadanti—mondják; na—sohasem; paṇḍitāḥ—a nagy tudásúak; ekam—egyben; api—habár; āsthitaḥ—elhelyezkedve; samyak—teljes; ubhayoḥ—mindkettőnek; vindate—élvez; phalam—eredményt.
Csak a tudatlanok mondják, hogy az odaadó szolgálat [karma-yoga] különbözik az anyagi világ elemző tanulmányozásától [a sāṅkhyától]. Akik valóban nagy tudásúak, azt mondják, hogy aki helyesen halad a két út egyikén, az mindkettő eredményét elnyeri.
MAGYARÁZAT: Az anyagi világ elemző tanulmányozásának célja a lét lelkének felfedezése. Az anyagi világ lelke Viṣṇu, vagyis a Felsőlélek. Az Úrnak végzett odaadó szolgálat magában foglalja a Felsőlélek szolgálatát. Az első feladat megtalálni a fa gyökerét, a második pedig megöntözni azt. A sāṅkhya filozófia valódi tanulmányozója megtalálja az anyagi világ gyökerét, Viṣṇut, majd e tökéletes tudással átadja magát az Ő szolgálatának. Lényegében tehát nincs különbség a kettő között, hiszen mindkettő célja Viṣṇu. Akik nem ismerik a végső célt, azt mondják, hogy a sāṅkhya és a karma-yoga célja nem ugyanaz, de a bölcs tudja, hogy a két különböző folyamat ugyanoda vezet.
5. VERS
yat sāṅkhyaiḥ prāpyate sthānaṁ tad yogair api gamyate
ekaṁ sāṅkhyaṁ ca yogaṁ ca yaḥ paśyati sa paśyati
yat—ami; sāṅkhyaiḥ—a sāṅkhya filozófia által; prāpyate—elért; sthānam—hely; tat—azt; yogaiḥ—az odaadó szolgálat által; api—is; gamyate—elérhető; ekam—egy; sāṅkhyam—elemző tanulmányozás; ca—és; yogam—odaadással végzett cselekedet; ca—és; yaḥ—aki; paśyati—látja; saḥ—ő; paśyati—valóban lát.
Aki tudja, hogy odaadó szolgálattal is elérhető az a helyzet, amihez az elemző tanulmányozás vezet, s aki ezért az elemző tanulmányozást és az odaadó szolgálatot egy szinten állónak látja, az valóban lát.
MAGYARÁZAT: A filozófiai kutatás igazi szándéka az élet végső céljának felfedezése, s mivel az élet végső célja az önmegvalósítás, a két folyamat végkövetkeztetése között nincsen különbség. A sāṅkhya filozófiai kutatás által az ember arra a megállapításra jut, hogy az élőlény nem az anyagi világ, hanem a legfelsőbb lelki egész szerves része. Ebből következően a léleknek semmi köze az anyagi világhoz: tetteinek a Legfelsőbbel kell kapcsolatban állniuk. Eredeti helyzetébe valójában akkor kerül, amikor Kṛṣṇa-tudatban cselekszik. Az első folyamat, a sāṅkhya során külön kell válni az anyagtól, az odaadó yoga-folyamatban pedig ragaszkodni kell a Kṛṣṇa kedvéért végzett tettekhez. Valójában a két folyamat azonos, noha az egyik látszólag elkülönülést, a másik pedig ragaszkodást alkalmaz. Ám távol tartani magunkat az anyagtól és ragaszkodni Kṛṣṇához egy és ugyanaz. Aki látja ezt, az igazán lát.
6. VERS
sannyāsas tu mahā-bāho duḥkham āptum ayogataḥ
yoga-yukto munir brahma na cireṇādhigacchati
sannyāsaḥ—az élet lemondott rendje; tu—de; mahā-bāho—óh, erős karú; duḥkham—szenvedés; āptum—sújt vele; ayogataḥ—odaadó szolgálat nélkül; yoga-yuktaḥ—az odaadó szolgálatot végző; muniḥ—gondolkodó; brahma—a Legfelsőbb; na cireṇa—késedelem nélkül; adhigacchati—eléri.
Az embert nem teheti boldoggá, ha pusztán lemond a tettekről, ám nem végez odaadó szolgálatot az Úrnak. Az odaadó szolgálatot végző bölcs azonban késedelem nélkül eléri a Legfelsőbbet.
MAGYARÁZAT: A sannyāsīknak, vagyis az élet lemondott rendjébe tartozóknak két csoportja van. A māyāvādī sannyāsīk a sāṅkhya filozófiát, a vaiṣṇava sannyāsīk pedig a Vedānta-sūtrák helyes magyarázatát tartalmazó Bhāgavatam filozófiát tanulmányozzák. A māyāvādī sannyāsīk ugyan szintén tanulmányozzák a Vedānta-sūtrákat, de saját magyarázatuk, a Śaṅkarācārya által írt Śārīraka-bhāṣya alapján. A Bhāgavata iskola tanítványai a pāñcarātrikī előírások szerint az Úr odaadó szolgálatának élnek, és ezért a vaiṣṇava sannyāsīk rendkívül szerteágazó tevékenységet folytatnak az Úr transzcendentális szolgálatában. Nekik semmi közük sincs az anyagi tettekhez, ám az Úr odaadó szolgálatában sokféle tettet végrehajtanak. A sāṅkhyát és a vedāntát tanulmányozó, spekuláló māyāvādī sannyāsīk azonban képtelenek megízlelni az Úr transzcendentális szolgálatát. Tanulmányaik unalmassá válnak számukra, így néha elegük lesz a Brahmanról való spekulálásból, s bár nem rendelkeznek megfelelő megértéssel, mégis a Bhāgavatamnál keresnek menedéket. Mindez oda vezet, hogy a Śrīmad-Bhāgavatam tanulmányozása során nehézségekbe ütköznek. Unalmas spekulációjuk és természetellenes, személytelen magyarázataik mind hasznavehetetlenek. Az odaadó szolgálatot végző vaiṣṇava sannyāsīk ellenben boldogok transzcendentális kötelességeik végrehajtása közben, s biztos, hogy végül bejutnak Isten országába. A māyāvādī sannyāsīk néha elbuknak az önmegvalósítás útján, s ismét a filantrópia vagy altruizmus anyagi tetteit végzik, amely szintén csak materialista tevékenység. A végkövetkeztetés tehát az, hogy a Kṛṣṇa-tudatban cselekvők helyzete jobb azoknál a sannyāsīkénál, akik azt próbálják kitalálni, mi Brahman és mi nem Brahman, habár jó néhány élet után ők is Kṛṣṇa-tudatúak lesznek.
7. VERS
yoga-yukto viśuddhātmā vijitātmā jitendriyaḥ
sarva-bhūtātma-bhūtātmā kurvann api na lipyate
yoga-yuktaḥ—odaadó szolgálatot végezve; viśuddha-ātmā—egy megtisztult lélek; vijita-ātmā—önfegyelmezett; jita-indriyaḥ—legyőzte az érzékeket; sarva-bhūta—minden élőlénnyel; ātma-bhūta-ātmā—együttérző; kurvan api—habár dolgozik; na—sohasem; lipyate—köti le.
Az odaadással cselekvő, elméje és érzékei fölött uralkodó tiszta lelket mindenki kedveli, és ő is mindenkit kedvel. Az ilyen embert, bár állandóan tevékeny, sohasem kötik tettei.
MAGYARÁZAT: Azt, aki a Kṛṣṇa-tudat révén a felszabadulás útján halad, minden élőlény kedveli, és ő is kedvel mindenkit. Ez Kṛṣṇa-tudatának köszönhető. Egyetlen élőlényről sem gondolja, hogy Kṛṣṇától különálló, mint ahogyan a fa leveleiről és ágairól sem hiszi, hogy a fától függetlenül léteznek. Tudja jól, hogy a fa gyökerét öntözve a víz eljut minden levélhez és ághoz, a gyomor táplálása pedig automatikusan ellátja energiával az egész testet. Aki Kṛṣṇa-tudatban cselekszik, az mindenkit szolgál, ezért őt mindenki szereti. Tetteivel mindenkit elégedetté tesz, így tudata tiszta. Ennek köszönhetően teljesen ura az elméjének, s így érzékei felett is győzedelmeskedik, és mivel elméje mindig Kṛṣṇába merül, nem áll fenn annak a veszélye, hogy eltávolodjon Kṛṣṇától. Az sem valószínű, hogy érzékeit mással foglalja le, mint az Úr szolgálatával. Semmi másról nem akar hallani, csak ami Kṛṣṇával kapcsolatos. Egyedül Neki felajánlott ételt akar fogyasztani, és sohasem akar olyan helyre menni, ami nem áll kapcsolatban Kṛṣṇával. Érzékei tehát fegyelmezettek, s aki uralkodik az érzékein, az nem bánt senkit. Felmerülhet a kérdés: „Akkor miért támadt Arjuna másokra (a csatában)? Talán nem volt Kṛṣṇa-tudatú?” Arjuna csupán látszólag volt támadó, mert (ahogyan a második fejezet ezt már megmagyarázta) a csatatéren összegyűlt harcosok mind folytatják egyéni életüket — a lelket nem lehet elpusztítani. Lelki szempontból így senki sem halt meg a kurukṣetrai csatamezőn, a harcosok csupán öltözéküket cserélték egy másikra, Kṛṣṇa utasítására, aki személyesen jelen volt. A kurukṣetrai csatatéren küzdő Arjuna tehát valójában egyáltalán nem harcolt, mindössze Kṛṣṇa utasításait hajtotta végre teljes Kṛṣṇa-tudatban. Az ilyen embert sohasem kötik le a tettek visszahatásai.
8—9. VERS
naiva kiñcit karomīti yukto manyeta tattva-vit
paśyañ śṛṇvan spṛśañ jighrann aśnan gacchan svapan śvasan
pralapan visṛjan gṛhṇann unmiṣan nimiṣann api
indriyāṇīndriyārtheṣu vartanta iti dhārayan
na—sohasem; eva—bizonyára; kiñcit—bármit; karomi—cselekszem; iti—ily módon; yuktaḥ—az isteni tudatban cselekvő; manyeta—gondolkodik; tattva-vit—aki ismeri az igazságot; paśyan—látva; śṛṇvan—hallgatva; spṛśan—megérintve; jighran—szagolva; aśnan—evés közben; gacchan—miközben megy; svapan—álmában; śvasan—lélegzés közben; pralapan—beszéd közben; visṛjan—feladva; gṛhṇan—elfogadva; unmiṣan—kinyitva; nimiṣan—becsukva; api—ennek ellenére; indriyāṇi—az érzékek; indriya-artheṣu—érzékkielégítésben; vartante—hadd tegyék; iti—így; dhārayan—vélve.
Az isteni tudatban élő bár lát, hall, érint, szagol, eszik, mozog, alszik és lélegzik, mindig tudja, hogy ő maga valójában nem tesz semmit. A beszéd, ürítés, elfogadás, a szem kinyitása és behunyása közben állandóan tudatában van annak, hogy csupán az anyagi érzékek foglalkoznak tárgyaikkal, ő azonban felettük áll.
MAGYARÁZAT: A Kṛṣṇa-tudatú ember léte tiszta, éppen ezért semmi köze az olyan tettekhez, melyek az öt közvetlen és közvetett okkal, névszerint a cselekvővel, a tettel, a helyzettel, az erőfeszítéssel és a szerencsével kapcsolatosak. Ez azért van így, mert Kṛṣṇa transzcendentális szerető szolgálatát végzi. Noha úgy tűnik, hogy testével és érzékeivel cselekszik, mindig tudatában van valódi helyzetének: lelki tevékenységet kell végeznie. Az anyagi felfogásúak érzékei saját élvezetükbe merülnek, de a Kṛṣṇa-tudatban az érzékek arra törekszenek, hogy Kṛṣṇa érzékeinek szerezzenek örömet. Ezért a Kṛṣṇa-tudatú ember mindig független, noha látszólag az érzékek tevékenységébe merül. A látás és a hallás az érzékeknek az a működése, amely a tudásszerzést segíti elő, míg a mozgás, a beszéd, az ürítés stb. a cselekvő érzékek tevékenységei. Azt, aki Kṛṣṇa-tudatú, sohasem befolyásolják az érzékek cselekedetei. Egyedül az Úr szolgálatát végzi, mert tudja, hogy az Ő örök szolgája.
10. VERS
brahmaṇy ādhāya karmāṇi saṅgaṁ tyaktvā karoti yaḥ
lipyate na sa pāpena padma-patram ivāmbhasā
brahmaṇi—az Istenség Legfelsőbb Személyiségének; ādhāya—lemond; karmāṇi—minden tettről; saṅgam—ragaszkodást; tyaktvā—feladván; karoti—végzi; yaḥ—aki; lipyate—befolyásolt; na—sohasem; saḥ—ő; pāpena—bűnök által; padma-patram—a lótusz levele; iva—mint; ambhasā—a víz által.
Aki ragaszkodás nélkül végzi kötelességét, és minden eredményt átad a Legfelsőbb Úrnak, azt nem éri bűn, mint ahogyan a lótusz levelét sem éri víz.
MAGYARÁZAT: A brahmaṇi szó itt a Kṛṣṇa-tudatra utal. Az anyagi világ az anyagi természet három kötőerejének totális megnyilvánulása, szakkifejezéssel pradhāna. A védikus himnuszok, például a sarvaṁ hy etad brahma (Māṇḍūkya Upaniṣad 2.), a tasmād etad brahma nāma-rūpam annaṁ ca jāyate (Muṇḍaka Upaniṣad 1.2.10.) és mama yonir mahad brahma (Bhagavad-gītā 14.13) versei arra utalnak, hogy az anyagi világban minden a Brahman megnyilvánulása, s habár az okozatok eltérően nyilvánulnak meg, mégsem különböznek az októl. Az Īśopaniṣad szerint minden kapcsolatban áll a Legfelsőbb Brahmannal, Kṛṣṇával, ezért minden kizárólag az Övé. Aki tökéletesen tisztában van vele, hogy minden Kṛṣṇáé, hogy Kṛṣṇa a tulajdonosa mindennek, s ezért mindent az Úr szolgálatában kell alkalmaznia, annak természetesen nincsen köze tettei következményeihez, legyenek azok akár jók, akár bűnösek. Az ember még anyagi testét is — ami az Úr ajándéka, hogy egy bizonyos fajta tevékenységet végezhessen — használhatja Kṛṣṇa-tudatban, s akkor a bűnös visszahatások nem szennyezhetik azt be, éppen úgy, ahogyan a lótuszvirág is száraz marad, noha a vízben él. Az Úr a Gītāban (3.30) azt is mondja: mayi sarvāṇi karmāṇi sannyasya. „Hódolj meg minden tetteddel Énelőttem [Kṛṣṇa előtt]!” A végkövetkeztetés tehát az, hogy aki nem Kṛṣṇa-tudatú, az abban a felfogásban cselekszik, hogy az érzékek és az anyagi test az éne, míg a Kṛṣṇa-tudatú ember bármit tesz, tudja, hogy a test Kṛṣṇa tulajdona, s ezért Őt kell vele szolgálnia.
11. VERS
kāyena manasā buddhyā kevalair indriyair api
yoginaḥ karma kurvanti saṅgaṁ tyaktvātma-śuddhaye
kāyena—a testtel; manasā—az elmével; buddhyā—az értelemmel; kevalaiḥ—megtisztult; indriyaiḥ—az érzékekkel; api—még; yoginaḥ—a Kṛṣṇa-tudatú emberek; karma—tettek; kurvanti—végeznek; saṅgam—ragaszkodást; tyaktvā—feladván; ātma—az önvalónak; śuddhaye—a megtisztulás érdekében.
A yogīk lemondanak minden ragaszkodásról, és testükkel, elméjükkel, értelmükkel, sőt érzékeikkel is egyedül a tisztulás érdekében cselekszenek.
MAGYARÁZAT: Ha Kṛṣṇa-tudatban, Kṛṣṇa érzékeinek örömére cselekszünk, akkor a test, az elme, az értelem, sőt még az érzékek cselekedetei is megtisztulnak az anyagi szennyeződéstől. A Kṛṣṇa-tudatú ember tetteinek nincsenek anyagi visszahatásai. A Kṛṣṇa-tudatban cselekedve tehát nagyon könnyű tiszta tetteket végezni, melyeket általában sad-ācāra néven ismernek. Śrī Rūpa Gosvāmī így ír erről Bhakti-rasāmṛta-sindhujában (1.2.187):
īhā yasya harer dāsye karmaṇā manasā girā
nikhilāsv apy avasthāsu jīvan-muktaḥ sa ucyate
„Aki testével, elméjével, értelmével és szavaival Kṛṣṇa-tudatban (azaz Kṛṣṇa szolgálatában) cselekszik, az annak ellenére, hogy a legkülönfélébb anyaginak nevezett tetteket végzi, már ebben az anyagi világban felszabadult léleknek tekinthető.” Hamis egója nincs, mert nem hiszi azt, hogy ő az anyagi test vagy a test tulajdonosa. Tudja, hogy nem ez az anyagi test, és hogy ez a test nem az övé — ő maga és a test egyaránt Kṛṣṇáé. Ha mindenét, vagyis mindazt, amit testével, elméjével, értelmével, beszédével, életével, vagyonával stb. létrehoz, Kṛṣṇa szolgálatába állítja, akkor azon nyomban összekapcsolódik Vele. Egy lesz Kṛṣṇával, és megszabadul attól a hamis egótól, ami az embert arra készteti, hogy testének vagy más egyébnek higgye magát. Ez a Kṛṣṇa-tudat tökéletes szintje.
12. VERS
yuktaḥ karma-phalaṁ tyaktvā śāntim āpnoti naiṣṭhikīm
ayuktaḥ kāma-kāreṇa phale sakto nibadhyate
yuktaḥ—aki odaadó szolgálatot végez; karma-phalam—minden tett gyümölcsét; tyaktvā—feladva; śāntim—tökéletes békét; āpnoti—elér; naiṣṭhikīm—rendíthetetlen; ayuktaḥ—aki nem Kṛṣṇa-tudatú; kāma-kāreṇa—a tett eredményének élvezetéért; phale—az eredményben; saktaḥ—ragaszkodó; nibadhyate—megkötik.
A rendíthetetlenül odaadó lélek tökéletes békét ér el, mert minden tette eredményét Nekem ajánlja fel. De aki nem él harmóniában Istennel, s munkája gyümölcseire sóvárog, azt megkötik tettei.
MAGYARÁZAT: Egy Kṛṣṇa-tudatban és egy testi tudatban élő ember között az a különbség, hogy az előbbi Kṛṣṇához ragaszkodik, míg az utóbbi tettei eredményeihez. Aki Kṛṣṇához ragaszkodik, s egyedül Érte dolgozik, az minden bizonnyal felszabadult lélek, aki nem aggódik tettei eredményei miatt. A Bhāgavatam a munka eredménye utáni vágyat azzal magyarázza, hogy az ember a kettősség felfogásában cselekszik, azaz anélkül, hogy ismerné az Abszolút Igazságot. A Legfelsőbb Abszolút Igazság Kṛṣṇa, az Istenség Személyisége. A Kṛṣṇa-tudatban nincs kettősség. Minden, ami létezik, Kṛṣṇa energiájának terméke, és Kṛṣṇa tökéletesen jó. A Kṛṣṇa-tudatban végzett tettek így abszolút síkon vannak, transzcendentálisak, és nincsenek anyagi következményeik. Éppen ezért a Kṛṣṇa-tudatú embert béke tölti el, míg az, aki az érzékkielégítés vágyával csupán a nyereségre törekszik, nem lehet békés. Ez a Kṛṣṇa-tudat titka. Az a megvalósítás, hogy Kṛṣṇán kívül nem létezik semmi, a béke és a félelemnélküliség síkja.
13. VERS
sarva-karmāṇi manasā sannyasyāste sukhaṁ vaśī
nava-dvāre pure dehī naiva kurvan na kārayan
sarva—minden; karmāṇi—tettek; manasā—az elme által; sannyasya—feladván; āste—marad; sukham—boldogságban; vaśī—aki önfegyelmezett; nava-dvāre—ott, ahol kilenc kapu van; pure—a városban; dehī—a megtestesült lélek; na—sohasem; eva—bizonyára; kurvan—bármit tesz; na—nem; kārayan—tettet okoz.
Amikor a megtestesült lélek fegyelmezi természetét, és elméjében lemond minden tettről, akkor boldogan él a kilenckapus városban [az anyagi testben]. Nem cselekszik ő, s nem is oka semmilyen tettnek.
MAGYARÁZAT: A megtestesült lélek a kilenckapus városban él. A testnek, azaz a test képletes városának a cselekedeteit a természet rá ható sajátos kötőerői automatikusan irányítják. A lélek annak ellenére, hogy engedelmeskednie kell a test feltételeinek, ha úgy akarja, felülemelkedhet azokon. Szenvedése csak annak tudható be, hogy megfeledkezett felsőbb természetéről, s ezért az anyagi testtel azonosítja magát. A Kṛṣṇa-tudat segítségével visszatérhet valódi helyzetébe, s megszabadulhat az anyagi testtől. Aki a Kṛṣṇa-tudat gyakorlásához kezd, az azonnal és teljesen megválik a testi cselekedetektől. Az ilyen fegyelmezett ember, akinek felfogása megváltozott, boldogan él a kilenckapus városban. A Śvetāśvatara Upaniṣad (3.18) a következőképpen tesz említést a kilenc kapuról:
nava-dvāre pure dehī haṁso lelāyate bahiḥ
vaśī sarvasya lokasya sthāvarasya carasya ca
„Az élőlény testében élő Istenség Legfelsőbb Személyisége irányítja a világegyetem valamennyi élőlényét. A testnek kilenc kapuja van [a két szem, a két orrlyuk, a két fül, a száj, a végbél és a nemi szerv]. Feltételekhez kötött állapotában az élőlény a testtel azonosítja magát, ám még e testben olyan szabaddá lehet, mint az Úr, ha a benne élő Úrral azonosul.” (Śvetāśvatara Upaniṣad 3.18)
Láthatjuk tehát, hogy a Kṛṣṇa-tudatú ember az anyagi test külső és belső tetteitől egyaránt mentes.
14. VERS
na kartṛtvaṁ na karmāṇi lokasya sṛjati prabhuḥ
na karma-phala-saṁyogaṁ svabhāvas tu pravartate
na—sohasem; kartṛtvam—tulajdonjog; na—sem; karmāṇi—tettek; lokasya—az embereknek; sṛjati—teremt; prabhuḥ—a test városának ura; na—sem; karma-phala—a tettek gyümölcseivel; saṁyogam—kapcsolatot; svabhāvaḥ—az anyagi természet kötőerői; tu—de; pravartate—végez.
A megtestesült lélek, teste városának ura nem hoz létre tetteket, nem készteti cselekvésre az embereket, és a munka gyümölcseit sem ő teremti meg. Mindezt az anyagi természet kötőerői végzik.
MAGYARÁZAT: Ahogyan a hetedik fejezet majd megmagyarázza, az élőlény a Legfelsőbb Úr egyik energiája vagy természete, de különbözik az anyagtól, amely az Úr másik — alsóbbrendűnek nevezett — természete. A felsőbbrendű természet, az élőlény valamiképpen időtlen idők óta kapcsolatban áll az anyagi természettel. Ideiglenes testhez, anyagi lakhelyhez jut, s ez az oka különböző tetteinek és azok visszahatásainak. Ilyen feltételekhez kötött atmoszférában élve az élőlény szenved a test tetteinek következményeitől, mivel tudatlansága miatt a testtel azonosítja magát. E tudatlanság, amelyben végtelen hosszú ideje él, okozza a testi szenvedést és az aggodalmakat. Amint az élőlény felülemelkedik a test cselekedetein, rögtön megszabadul a visszahatásoktól is. Míg a test városában tartózkodik, úgy tűnik, hogy ő az ura annak, ám valójában se nem tulajdonosa, se nem irányítója a test tetteinek és azok visszahatásainak — ő csupán küzdelmét vívja létéért az anyagi óceán kellős közepén. A hullámok ide-oda dobálják, s ő tehetetlen velük szemben. A legjobb megoldás az, ha a transzcendentális Kṛṣṇa-tudat által kikerül ebből a vízből. Egyedül ez mentheti őt meg minden bajtól.
15. VERS
nādatte kasyacit pāpaṁ na caiva sukṛtaṁ vibhuḥ
ajñānenāvṛtaṁ jñānaṁ tena muhyanti jantavaḥ
na—sohasem; ādatte—elfogad; kasyacit—bárkié; pāpam—bűnt; na—sem; ca—is; eva—bizonyára; su-kṛtam—jámbor tetteket; vibhuḥ—a Legfelsőbb Úr; ajñānena—tudatlanság által; āvṛtam—fedett; jñānam—tudás; tena—azáltal; muhyanti—megzavarodnak; jantavaḥ—az élőlények.
A Legfelsőbb Úr sem vállalja Magára senki bűnös vagy jámbor tettét. A megtestesült élőlényeket azonban megtéveszti a tudatlanság, amely elfedi igazi tudásukat.
MAGYARÁZAT: A szanszkrit vibhu szó a Legfelsőbb Úrra utal, aki teljes, határtalan tudással, gazdagsággal, erővel, hírnévvel, szépséggel és lemondással rendelkezik. Ő mindig elégedett Önmagában, s a bűnös vagy jó cselekedetek nem háborgatják. Egyetlen élőlény számára sem Ő teremti meg sajátságos helyzetét: a tudatlanságtól megtévesztett élőlény az, aki bizonyos életkörülmények közé kívánkozik. Így kezdődik el a tett és visszahatás láncolata. Az élőlény a felsőbbrendű természethez tartozik, ezért tudással teli, ám korlátolt hatalma révén hajlamos arra, hogy a tudatlanság befolyása alá kerüljön. Az Úr mindenható, ám az élőlény nem. Az Úr vibhu, azaz mindentudó, míg az élőlény aṇu, vagyis atomnyi, és mivel élő lélek, módjában áll, hogy szabad akarata szerint kívánjon bármit. Vágyát csakis a mindenható Úr teljesítheti. Ha az élőlényt megtévesztik vágyai, az Úr beleegyezik azok teljesítésébe, ám sohasem felelős azokért a tettekért és visszahatásokért, amelyek abban az élethelyzetben várnak az élőlényre, melyre vágyott. Ebben a zavarodott állapotban az élőlény a körülmények meghatározta anyagi testtel azonosítja magát, s az élet ideiglenes szenvedéseitől és örömeitől válik függővé. Az Úr Paramātmāként, vagyis Felsőlélekként az élőlény állandó társa, ezért képes megérteni az egyéni lélek vágyait, ahogyan egy virághoz közel állva megérezhetjük az illatát. A vágy az élőlény feltételekhez kötöttségének finom formája. Az Úr az élőlény kívánságait érdemei szerint teljesíti — ember tervez, Isten végez. Az ember tehát nem mindenható saját vágyai betöltésében. Az Úr azonban minden óhajt teljesíteni tud, s mivel semleges mindenkivel szemben, nem akadályozza vágyaik beteljesülésében a parányi független élőlényeket. Azt azonban, aki Kṛṣṇát akarja, az Úr különösen figyelmében részesíti, s lelkesíti, hogy vágyaival elérhesse Őt, s örökre boldog legyen. A védikus himnuszok ezért kijelentik: eṣa u hy eva sādhu karma kārayati taṁ yam ebhyo lokebhya unninīṣate. Eṣa u evāsādhu karma kārayati yam adho ninīṣate. „Az Úr jámbor tetteket ad az élőlénynek, hogy az felemelkedhessen, és bűnös tetteket, hogy a pokolba kerülhessen.” (Kauṣītakī Upaniṣad 3.8.)
ajño jantur anīśo 'yam ātmanaḥ sukha-duḥkhayoḥ
īśvara-prerito gacchet svargaṁ vāśv abhram eva ca
„Az élőlény akár boldog, akár boldogtalan, sohasem független. A Legfelsőbb akarata szerint úgy juthat akár a mennyekbe, akár a pokolba, ahogyan a szél sodorja el a felhőt.”
Maga a megtestesült lélek az oka tehát saját zavarodottságának, amiatt, hogy ősidők óta el akarja kerülni a Kṛṣṇa-tudatot. Következésképpen bár az élőlény természetét az örökkévaló, gyönyörrel és tudással teli lét jellemzi, létének parányisága miatt megfeledkezik eredeti feladatáról, az Úr szolgálatáról. Így a tudatlanság rabjává válik, s ennek varázsa alatt kijelenti, hogy az Úr a felelős feltételekhez kötött létéért. A Vedānta-sūtrák (2.1.34) szintén megerősítik ezt. Vaiṣamya-nairghṛṇye na sāpekṣatvāt tathā hi darśayati: „A látszat ellenére az Úr nem gyűlöl és nem kedvel senkit sem.”
16. VERS
jñānena tu tad ajñānaṁ yeṣāṁ nāśitam ātmanaḥ
teṣām āditya-vaj jñānaṁ prakāśayati tat param
jñānena—tudással; tu—de; tat—azt; ajñānam—tudatlanság; yeṣām—akié; nāśitam—megsemmisült; ātmanaḥ—az élőlénynek; teṣām—övék; āditya-vat—mint a felkelő nap; jñānam—tudás; prakāśayati—feltár; tat param—Kṛṣṇa-tudatot.
Ellenben amikor a tudatlanságot eloszlató tudás világossággal árasztja el az embert, tudása feltár előtte mindent, ahogyan a nap is mindent beragyog nappal.
MAGYARÁZAT: Akik elfelejtették Kṛṣṇát, azok minden bizonnyal tévhitben élnek, ellentétben a Kṛṣṇa-tudatú személyekkel, akik egyáltalán nem zavarodottak. A Bhagavad-gītā kijelenti: sarvaṁ jñāna-plavena; jñānāgniḥ sarva-karmāṇi és na hi jñānena sadṛśam. A tudás mindig nagy kincs. S mi ez a tudás? A tökéletes tudásra akkor tesz szert az ember, amikor meghódol Kṛṣṇa előtt, ahogyan a hetedik fejezet tizenkilencedik verse is mondja: bahūnāṁ janmanām ante jñānavān māṁ prapadyate. Amikor az ember sok-sok születésen át tartó vándorlás után a tökéletes tudás birtokában meghódol Kṛṣṇa előtt, azaz Kṛṣṇa-tudatú lesz, minden feltárul előtte, ahogyan a nap is bevilágít mindent nappal. Az élőlényt számtalan dolog téveszti meg. Amikor például minden további nélkül Istennek képzeli magát, valójában a tudatlanság utolsó csapdájába esik. Ha az élőlény Isten, hogyan zavarhatja meg a tudatlanság? Megtévesztheti-e Istent a tudatlanság? Ha igen, akkor a tudatlanság, vagyis a Sátán hatalmasabb Istennél. Igazi tudást attól kaphatunk, aki Kṛṣṇa-tudatú. Éppen ezért az embernek fel kell kutatnia egy ilyen hiteles lelki tanítómestert, s az ő irányításával meg kell tanulnia, hogy mi a Kṛṣṇa-tudat, mert a Kṛṣṇa-tudat biztosan elűz minden tudatlanságot, ahogyan a nap oszlatja szét a sötétséget. Lehet, hogy valaki teljesen tudatában van annak, hogy nem azonos az anyagi testével, hanem transzcendentális, és fölötte áll a testnek, ám a lélek és a Felsőlélek között esetleg mégsem tud különbséget tenni. Ha azonban meghódol egy tökéletes, hiteles, Kṛṣṇa-tudatú lelki tanítómester előtt, akkor mindent alaposan megérthet. Istent és Vele való kapcsolatunkat csak akkor ismerhetjük meg, ha találkozunk Isten képviselőjével. Isten képviselője sohasem állítja, hogy ő Isten, noha az emberek amiatt, hogy rendelkezik az Istenről szóló tudással, olyan tiszteletben részesítik, mint ami általában Istennek jár. Meg kell tanulnunk különbséget tenni Isten és az élőlény között. Ennek érdekében a második fejezetben (2.12) az Úr Śrī Kṛṣṇa kijelenti, hogy minden élőlény egyén, az Úrral együtt. Egyének voltak a múltban, egyének most is, és a jövőben is egyének maradnak mind, még felszabadulásuk után is. Éjjel, a sötétben minden egynek tűnik a szemünkben, de napfelkelte után a dolgokat a maguk valójában láthatjuk. Az igazi tudás tehát nem más, mint tisztában lenni lelki életbeli egyéni azonosságunkkal.
17. VERS
tad-buddhayas tad-ātmānas tan-niṣṭhās tat-parāyaṇāḥ
gacchanty apunar-āvṛttiṁ jñāna-nirdhūta-kalmaṣāḥ
tat-buddhayaḥ—akiknek értelme mindig a Legfelsőbbe merül; tat-ātmānaḥ—akiknek elméje mindig a Legfelsőbbe merül; tat-niṣṭhāḥ—akik egyedül a Legfelsőbben hisznek; tat-parāyaṇāḥ—akik teljes menedékre leltek Nála; gacchanti—mennek; apunaḥ-āvṛttim—felszabaduláshoz; jñāna—tudás által; nirdhūta—megtisztult; kalmaṣāḥ—kétségektől.
Amikor az ember értelme, elméje és hite szilárdan a Legfelsőbben gyökerezik, s menedéket is Benne talált, akkor tökéletes tudása által teljesen megtisztul kétségeitől, és feltartóztathatatlanul halad a felszabadulás útján.
MAGYARÁZAT: A Legfelsőbb Transzcendentális Igazság az Úr Kṛṣṇa. Az egész Bhagavad-gītā középpontjában az a kijelentés áll, miszerint Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Ezt tanítja a védikus irodalom valamennyi könyve. Para-tattva a Legfelsőbb Valóságot jelenti, akit a Legfelsőbb ismerői Brahmanként, Paramātmāként és Bhagavānként valósítanak meg. Bhagavān, vagyis az Istenség Legfelsőbb Személyisége az Abszolút végső aspektusa. Nincsen semmi, ami ennél magasabb rendű lenne. Az Úr azt mondja: mattaḥ parataraṁ nānyat kiñcid asti dhanañjaya. A személytelen Brahmant is Kṛṣṇa tartja fenn: brahmaṇo hi pratiṣṭhāham. A Legfelsőbb Valóság tehát minden szempontból Kṛṣṇa. Akinek elméje, értelme és hite állandóan Kṛṣṇába merül, aki egyedül Nála keresett oltalmat — más szóval aki teljesen Kṛṣṇa-tudatú —, az már biztosan megszabadult valamennyi kétségétől, s a transzcendenssel kapcsolatban mindenről tökéletes tudással rendelkezik. A Kṛṣṇa-tudatú ember teljes mértékben képes megérteni, hogy Kṛṣṇában kettősség (egyidejű azonosság és egyediség) van, s e transzcendentális tudással felfegyverkezve rendületlenül haladhat előre a felszabadulás útján.
18. VERS
vidyā-vinaya-sampanne brāhmaṇe gavi hastini
śuni caiva śva-pāke ca paṇḍitāḥ sama-darśinaḥ
vidyā—műveltséggel; vinaya—és kedvességgel; sampanne—teljes mértékben rendelkező; brāhmaṇe—a brāhmaṇában; gavi—a tehénben; hastini—az elefántban; śuni—a kutyában; ca—és; eva—bizonyára; śva-pāke—a kutyaevőben (a kaszton kívüliben); ca—külön-külön; paṇḍitāḥ—akik bölcsek; sama-darśinaḥ—akik egyenlőnek látják.
Az alázatos bölcsek igaz tudásuk révén egyenlőnek látják a tanult és szelíd brāhmaṇát, a tehenet, az elefántot, a kutyát és a kutyaevőt [a kaszton kívülit] is.
MAGYARÁZAT: A Kṛṣṇa-tudatú ember nem tesz semmilyen különbséget a fajok vagy kasztok között. A brāhmaṇa és a kaszton kívüli ember társadalmi szemszögből különbözhet egymástól, s a kutya, a tehén vagy az elefánt is a fajtáját tekintve, ám a művelt transzcendentalista számára ezek a testi különbségek nem jelentenek semmit. Ennek az az oka, hogy valamennyien kapcsolatban állnak a Legfelsőbbel, hiszen a Legfelsőbb Úr Paramātmāként, teljes részeként mindenki szívében jelen van. A Legfelsőbb ilyen megértése jelenti az igazi tudást. Ami pedig a testet illeti a különféle fajokban vagy kasztokban, az Úr mindenkihez egyformán kedves, mert minden élőlényt a barátjának tekint, ám Paramātmāként mégsem veszi figyelembe az élőlények körülményeit. Az Úr Paramātmāként jelen van a kaszton kívüli és a brāhmaṇa szívében is, noha e két test különbözik egymástól. A testek az anyagi természet különféle kötőerőinek anyagi termékei, ám a testen belüli lélek és a Felsőlélek egyaránt lelki természetű. A kettőjük között fennálló minőségi hasonlóság azonban nem teszi őket mennyiség szempontjából is egyenlővé, mivel az egyéni lélek csak egy adott testben van jelen, míg a Paramātmā minden testben ott lakozik. A Kṛṣṇa-tudatú ember tökéletesen tudja ezt, ezért hát valóban művelt, s mindenkit egyenlőnek lát. A lélek és a Felsőlélek közös jellemzője, hogy mindkettő tudatos, örökkévaló és boldogsággal teli. A különbség annyi közöttük, hogy az egyéni lélek csak egy test korlátolt hatáskörén belül tudatos, míg a Felsőlélek minden testben. Ő tehát valamennyi testben jelen van, megkülönböztetés nélkül.
19. VERS
ihaiva tair jitaḥ sargo yeṣāṁ sāmye sthitaṁ manaḥ
nirdoṣaṁ hi samaṁ brahma tasmād brahmaṇi te sthitāḥ
iha—ebben az életben; eva—bizonyára; taiḥ—általuk; jitaḥ—legyőzött; sargaḥ—születés és halál; yeṣām—akiké; sāmye—nyugalomban; sthitam—ilyen helyzetben van; manaḥ—elme; nirdoṣam—hibátlan; hi—bizonyára; samam—egyensúlyban; brahma—mint a Legfelsőbb; tasmāt—ezért; brahmaṇi—a Legfelsőbben; te—ők; sthitāḥ—vannak.
Akiknek elméje a rendíthetetlenségben és kiegyensúlyozottságban állapodott meg, azok már legyőzték a születést és a halált. Hibátlanok ők, mint Brahman, s így már a Brahmanban vannak.
MAGYARÁZAT: A fenti vers szerint az önmegvalósítást elértek ismertetőjele az elme kiegyensúlyozottsága. Akik valóban elérték ezt a síkot, azokra úgy kell tekinteni, mint akik legyőzték az anyagi lét törvényeit, vagyis a születést és a halált. Amíg az ember a testével azonosítja magát, addig feltételekhez kötött léleknek számít, ám amint önvalója megvalósítása révén felemelkedik a kiegyensúlyozottság szintjére, azonnal megszabadul a feltételekhez kötött élettől. Más szóval többé nem lesz arra ítélve, hogy megszülessen az anyagi világban — halála után a lelki égbe kerülhet. Az Úr hibátlan, mert mentes a vonzódástól és a gyűlölettől. Ha az élőlény megtisztul ezektől, ő is hibátlan lesz. Alkalmassá válik arra, hogy belépjen a lelki világba, s úgy kell rá tekinteni, hogy már felszabadult. Ismertetőjeleiről a következőkben olvashatunk.
20. VERS
na prahṛṣyet priyaṁ prāpya nodvijet prāpya cāpriyam
sthira-buddhir asammūḍho brahma-vid brahmaṇi sthitaḥ
na—sohasem; prahṛṣyet—örvendezik; priyam—a kellemeset; prāpya—elérve; na—nem; udvijet—izgatott lesz; prāpya—elérve; ca—is; apriyam—a kellemetlent; sthira-buddhiḥ—rendületlen értelmű; asammūḍhaḥ—nem zavarodott; brahma-vit—aki tökéletesen ismeri a Legfelsőbbet; brahmaṇi—a transzcendensben; sthitaḥ—van.
Aki nem örvendezik, ha valami kellemes éri, s nem búsul a kellemetlenen, kinek értelme rendületlen, akit semmi nem téveszt meg, s aki ismeri az Istenről szóló tudományt, az már a transzcendensben állapodott meg.
MAGYARÁZAT: Ez a vers az önmegvalósított ember jellemzőit írja le. Az első jellemvonása az, hogy nem téveszti meg a hamis testi azonosítás, s nem gondolja, hogy igazi énje az anyagi test. Tökéletesen tisztában van vele, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyiségének töredék része ő, s nem ez a test. Éppen ezért nem örül, ha megkap valamit, s nem bánkódik semmi olyan dolog elvesztése miatt, ami csak a testtel áll kapcsolatban. Az ilyen szilárd elmeállapotot hívják shtira-buddhinak, vagyis rendíthetetlen értelemnek. Őt tehát sohasem téveszti meg az a felfogás, amely a durva fizikai testet tekinti a léleknek. Nem fogadja el, hogy a test örökkévaló, és nem tagadja meg a lélek létezését. Ez a tudás olyan helyzetbe emeli,amelyben tökéletes ismerettel rendelkezik az Abszolút Igazság — azaz Brahman, Paramātmā és Bhagavān — tudományáról. Ily módon tökéletesen ismeri saját eredeti helyzetét, s nem próbál tévesen minden tekintetben eggyé válni a Legfelsőbbel. Ezt hívják Brahman-megvalósításnak, vagyis önmegvalósításnak, s ez a szilárd tudat a Kṛṣṇa-tudat.
21. VERS
bāhya-sparśeṣv asaktātmā vindaty ātmani yat sukham
sa brahma-yoga-yuktātmā sukham akṣayam aśnute
bāhya-sparśeṣu—külsődleges érzéki gyönyörben; asakta-ātmā—aki nem ragaszkodik; vindati—élvezi; ātmani—az önvalóban; yat—amit; sukham—boldogságot; saḥ—ő; brahma-yoga—a Brahmanra összpontosítva; yukta-ātmā—az önvalóval kapcsolatban; sukham—boldogságot; akṣayam—végtelent; aśnute—élvez.
Aki ekképpen felszabadult, az nem vonzódik az anyagi érzéki élvezetekhez, hanem mindig transzba merül, s a belső gyönyört élvezi. Az önmegvalósított személynek ily módon határtalan boldogságban van része, mert figyelmét a Legfelsőbbre függeszti.
MAGYARÁZAT: Śrī Yāmunācārya, a Kṛṣṇa-tudat nagy bhaktája így ír:
yad-avadhi mama cetaḥ kṛṣṇa-padāravinde
nava-nava-rasa-dhāmany udyataṁ rantum āsīt
tad-avadhi bata nārī-saṅgame smaryamāne
bhavati mukha-vikāraḥ suṣṭhu niṣṭhīvanaṁ ca
„Mióta Kṛṣṇa transzcendentális szerető szolgálatát végzem, s örökké megújuló lelki gyönyört merítek Belőle, bármikor gondolok a nemi élvezetre, köpök a gondolatra is, és ajkaim legörbülnek az undortól.” A brahma-yogában, vagyis Kṛṣṇa-tudatban élő ember olyannyira elmélyed az Úr szerető szolgálatában, hogy minden kedve elmegy az anyagi élvezetektől. A legnagyobb anyagi gyönyör a nemi élvezet. Az egész világ ennek varázsa alatt működik, s a materialisták nem is képesek más cél érdekében cselekedni. A Kṛṣṇa-tudatú személy ezzel ellentétben nagyobb lendülettel képes dolgozni a nemi élvezet nélkül, melyet messze elkerül. Ez a lelki megvalósítás bizonyítéka. A lelki megvalósítás és a nemi élvezet nem férnek meg egymás mellett. A Kṛṣṇa-tudatú ember felszabadult lélek, ezért nem vonzódik semmilyen érzéki élvezethez.
22. VERS
ye hi saṁsparśa-jā bhogā duḥkha-yonaya eva te
ādy-antavantaḥ kaunteya na teṣu ramate budhaḥ
ye—azok; hi—bizonyára; saṁsparśa-jāḥ—az anyagi érzékekkel való kapcsolatból; bhogāḥ—élvezetek; duḥkha—boldogtalanság; yonayaḥ—forrása; eva—bizonyára; te—ők; ādi—kezdet; anta—vég; vantaḥ—hatásuk alatt; kaunteya—óh, Kuntī fia; na—sohasem; teṣu—azokban; ramate—örömét leli; budhaḥ—aki intelligens.
Az okos távol tartja magát a szenvedés forrásaitól, amelyek az anyagi érzékekkel való kapcsolatból származnak. Óh, Kuntī fia, az efféle élvezeteknek kezdetük és végük van, ezért a bölcs nem leli bennük örömét.
MAGYARÁZAT: Az anyagi érzéki örömök az anyagi érzékek kapcsolataiból származnak. Az érzékek mind ideiglenesek, mert maga a test is az. Egy felszabadult lelket nem érdekel semmilyen átmeneti dolog. Hogyan is lenne képes élvezni az illuzórikus gyönyört, amikor jól ismeri a transzcendentális élvezet örömeit? A Padma Purāṇában ez áll:
ramante yogino 'nante satyānande cid-ātmani
iti rāma-padenāsau paraṁ brahmābhidhīyate
„A misztikusok vég nélküli transzcendentális gyönyört merítenek az Abszolút Igazságból, ezért a Legfelsőbb Abszolút Igazságot, az Istenség Személyiségét Rāmának is nevezik.”
A Śrīmad-Bhāgavatam (5.5.1) így ír ezzel kapcsolatban:
nāyaṁ deho deha-bhājāṁ nṛ-loke
kaṣṭān kāmān arhate viḍ-bhujāṁ ye
tapo divyaṁ putrakā yena sattvaṁ
śuddhyed yasmād brahma-saukhyaṁ tv anantam
„Kedves fiaim, ebben az emberi létformában semmi értelme minden erőnkkel az érzéki örömökért dolgozni. Az efféle boldogságra még az ürülékevőknek [disznóknak] is lehetőségük van. Ehelyett életetek során vállaljatok vezekléseket, mert ezáltal létetek megtisztul, s így soha véget nem érő transzcendentális gyönyört élvezhettek majd!”
Az igazi yogīkat vagy tudós transzcendentalistákat ezért nem vonzzák az érzéki örömök, melyek csak a szakadatlan anyagi lét forrásai. Minél jobban rászokik az ember az anyagi élvezetekre, annál inkább fogságában tartja őt az anyagi szenvedés.
23. VERS
śaknotīhaiva yaḥ soḍhuṁ prāk śarīra-vimokṣaṇāt
kāma-krodhodbhavaṁ vegaṁ sa yuktaḥ sa sukhī naraḥ
śaknoti—képes; iha eva—a jelenlegi testben; yaḥ—aki; soḍhum—eltűrni; prāk—mielőtt; śarīra—a test; vimokṣaṇāt—feladva; kāma—vágy; krodha—és düh; udbhavam—keletkezik belőle; vegam—ösztönzés; saḥ—ő; yuktaḥ—transzban; saḥ—ő; sukhī—boldog; naraḥ—emberi lény.
Ha valaki még jelen teste feladása előtt eljut oda, hogy képes eltűrni az anyagi érzékek ösztönzéseit, s felül tud kerekedni a vágy és a harag hatalmán, az a megfelelő helyzetben van, s boldog ebben a világban.
MAGYARÁZAT: Ha valaki rendületlenül szeretne haladni az önmegvalósítás útján, meg kell próbálnia uralkodnia az anyagi érzékek ösztönzésén, melyek nem mások, mint a beszéd, a düh, az elme, a gyomor, a nemi szervek és a nyelv késztetése. Aki képes felülkerekedni e különféle érzékek és az elme ösztönzésén, azt gosvāmīnak vagy svāmīnak nevezik. A gosvāmīk rendkívül szigorú szabályokat követnek, s nem vesznek tudomást az érzékek ösztönzéséről. A kielégítetlen anyagi vágyak dühöt szülnek, mely izgatottá teszi az elmét, a mellkast és a szemet. Ezért az embernek gyakorolnia kell, hogyan uralkodjon felettük, még mielőtt elhagyná ezt az anyagi testet. Aki képes erre, arról tudnunk kell, hogy megvalósította énjét, s így boldogan él az önmegvalósítás állapotában. A transzcendentalistáknak kötelességük, hogy kitartóan törekedjen a vágyak és a düh megfékezésére.
24. VERS
yo 'ntaḥ-sukho 'ntar-ārāmas tathāntar-jyotir eva yaḥ
sa yogī brahma-nirvāṇaṁ brahma-bhūto 'dhigacchati
yaḥ—aki; antaḥ-sukhaḥ—belül boldog; antaḥ-ārāmaḥ—bensőjében élvezi az életet; tathā—valamint; antaḥ-jyotiḥ—belül van a célja; eva—bizonyára; yaḥ—bárki; saḥ—ő; yogī—egy misztikus; brahma-nirvāṇam—felszabadulás a Legfelsőbben; brahma-bhūtaḥ—önmegvalósított; adhigacchati—elér.
Aki bensőjében boldog, belül cselekszik és belülről merít örömöt, s akinek a célja szintén belül van, az tökéletes misztikus. Ő felszabadult a Legfelsőbben, s végül el is éri a Legfelsőbbet.
MAGYARÁZAT: Hogy lenne képes bárki is hátat fordítani a felszínes boldogságot nyújtó külső cselekedeteknek mindaddig, amíg nem ízlelte meg a belülről fakadó boldogságot? A felszabadult személy valóban boldogságot érez. Képes bárhol csöndben leülni, és belülről élvezni az életet, s többé már nem vágyik a külső, anyagi boldogságra. Ezt az állapotot hívják brahma-bhūtának, amelyet elérve az ember minden kétséget kizárva hazatér, vissza Istenhez.
25. VERS
labhante brahma-nirvāṇam ṛṣayaḥ kṣīṇa-kalmaṣāḥ
chinna-dvaidhā yatātmānaḥ sarva-bhūta-hite ratāḥ
labhante—elérnek; brahma-nirvāṇam—felszabadulást a Legfelsőbben; ṛṣayaḥ—akik belül tevékenyek; kṣīṇa-kalmaṣāḥ—akik mentesek minden bűntől; chinna—elszakítva; dvaidhāḥ—kettősség; yata-ātmānaḥ—az önmegvalósításra törekvők; sarva-bhūta—minden élőlénynek; hite—jótékony tevékenységben; ratāḥ—foglalatoskodók.
Akik felülemelkedtek a kétségekből származó kettősségeken, akiknek elméje befelé fordul, akik mindig valamennyi élőlény jólétén fáradoznak, s mentesek minden bűntől, azok felszabadulnak a Legfelsőbben.
MAGYARÁZAT: Csak a teljesen Kṛṣṇa-tudatú emberről mondhatjuk el, hogy minden élőlény jólétéért cselekszik. Amikor valaki valóban megértette, hogy Kṛṣṇa a kútfeje mindennek, s ebben a szellemben hajtja végre tetteit, akkor mindenkiért dolgozik. Az emberiség szenvedésének az az oka, hogy elfelejtette: Kṛṣṇa a legfelsőbb élvező, a legfelsőbb tulajdonos és a legfelsőbb barát. Ha valaki azért dolgozik, hogy életre keltse ezt a tudatot az egész emberi társadalomban, az a legmagasabb rendű jótékonysági munkát végzi. Ám senki sem végezhet ilyen nagyszerű jótékonysági munkát mindaddig, míg nem szabadult fel a Legfelsőbben. A Kṛṣṇa-tudatú embernek nincsenek kétségei Kṛṣṇa felsőbbrendű hatalmát illetően. Nincsenek kétségei, mert teljesen megtisztult minden bűntől. Ez az isteni szeretet állapota.
A csupán az emberi társadalom testi jólétéért fáradozó ember valójában senkin sem tud segíteni. A külső test és az elme okozta szenvedések enyhítése nem tesz senkit elégedetté. A létért folytatott fáradságos küzdelem közben tapasztalt nehézségek igazi oka abban rejlik, hogy az ember megfeledkezett kapcsolatáról a Legfelsőbb Úrral. Ha valaki teljesen tudatában van Kṛṣṇához fűződő kapcsolatának, akkor valójában felszabadult lélek, még ha anyagi testben van is.
26. VERS
kāma-krodha-vimuktānāṁ yatīnāṁ yata-cetasām
abhito brahma-nirvāṇaṁ vartate viditātmanām
kāma—vágyaktól; krodha—és dühtől; vimuktānām—azoknak, akik felszabadultak; yatīnām—a szent embereké; yata-cetasām—akik tökéletesen uralkodnak az elméjükön; abhitaḥ—hamarosan bekövetkezik; brahma-nirvāṇam—felszabadulás a Legfelsőbben; vartate—ott van; vidita-ātmanām—akik önmegvalósításra tettek szert.
Akik mentesek a haragtól és minden anyagi vágytól, akik megvalósították igazi énüket, önfegyelmezettek, s állandóan tökéletességre törekszenek, azok kétségtelenül hamarosan felszabadulnak a Legfelsőbben.
MAGYARÁZAT: A szünet nélkül a felszabadulásra törekvő szent emberek közül a Kṛṣṇa-tudatú a legjobb. A Bhāgavatam (4.22.39) a következőképpen erősíti meg ezt a tényt:
yat-pāda-paṅkaja-palāśa-vilāsa-bhaktyā
karmāśayaṁ grathitam udgrathayanti santaḥ
tadvan na rikta-matayo yatayo 'pi ruddha-
sroto-gaṇās tam araṇaṁ bhaja vāsudevam
„Törekedj egyedül arra, hogy odaadó szolgálatban imádd Vāsudevát, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Még a nagy bölcsek sem képesek olyan sikeresen uralkodni az érzékek ösztönzésein, mint azok, akik transzcendentális gyönyörben élnek az Úr lótuszlábát szolgálva, kitépve a gyümölcsöző tettek utáni vágyak mélyre nyúló gyökereit.”
A feltételekhez kötött lélekben a vágy, hogy munkája gyümölcsöző eredményeit élvezze, olyannyira mélyen gyökerezik, hogy legyőzni nagy erőfeszítéseik ellenére még a kiváló bölcsek számára is rendkívül nehéz. Az Úr bhaktája, aki a Kṛṣṇa-tudatban állandóan az odaadó szolgálatnak él, s tökéletes önmegvalósításra tett szert, nagyon hamar felszabadul a Legfelsőbben, s az önmegvalósítás teljes tudása révén mindig transzban marad. Az alábbi vers egy hasonlattal él ezzel kapcsolatban:
darśana-dhyāna-saṁsparśair matsya-kūrma-vihaṅgamāḥ
svāny apatyāni puṣṇanti tathāham api padma-ja
„Nézéssel, meditálással és érintéssel csupán a hal, a teknős és a madár neveli fel ivadékait. Hasonlóan gondoskodom én is gyermekeimről, óh, Padmaja!”
A hal úgy neveli fel ivadékait, hogy csupán nézi őket. A teknős ugyanezt meditálással teszi, ugyanis tojásait kint a szárazföldön rejti el, ő maga pedig a vízben meditál rajtuk. A Kṛṣṇa-tudatú ember, noha távol van az Úr hajlékától, eljuthat oda, egyszerűen azáltal, hogy szakadatlanul Rá gondol, azaz a Kṛṣṇa-tudatot gyakorolja. Ő nem érzi az anyagi lét gyötrelmeit. Az életnek ezt azt állapotát, amikor az ember szüntelenül a Legfelsőbbe merül, s ezért az anyagi szenvedés távol marad tőle, brahma-nirvāṇának nevezik.
27—28. VERS
sparśān kṛtvā bahir bāhyāṁś cakṣuś caivāntare bhruvoḥ
prāṇāpānau samau kṛtvā nāsābhyantara-cāriṇau
yatendriya-mano-buddhir munir mokṣa-parāyaṇaḥ
vigatecchā-bhaya-krodho yaḥ sadā mukta eva saḥ
sparśān—érzéktárgyak, például a hang; kṛtvā—tartva; bahiḥ—külső; bāhyān—felesleges; cakṣuḥ—szemek; ca—szintén; eva—bizonyára; antare—között; bhruvoḥ—a szemöldökök; prāṇa-apānau—fel- és lefelé mozgó levegő; samau—beszüntetve; kṛtvā—visszatartva; nāsa-abhyantara—az orrlyukakban; cāriṇau—fújó; yata—szabályozott; indriya—érzékek; manaḥ—elme; buddhiḥ—értelem; muniḥ—a transzcendentalista; mokṣa—felszabadulásért; parāyaṇaḥ—erre ítélve; vigata—elhagyott; icchā—vágyik; bhaya—félelem; krodhaḥ—düh; yaḥ—aki; sadā—mindig; muktaḥ—felszabadult; eva—bizonyára; saḥ—ő.
Amikor kizárja valamennyi külső érzéki tárgyat, szemét és tekintetét a két szemöldök közé rögzíti, a ki- és belélegzést az orrlyukakban tartja, ezáltal szabályozva az elmét, az érzékeket és az értelmet, a felszabadulásra törekvő transzcendentalista megszabadul a vágyaktól, a félelemtől és a haragtól. Aki mindig ebben az állapotban van, az minden bizonnyal felszabadult.
MAGYARÁZAT: Kṛṣṇa-tudatban cselekedve az ember azonnal megismeri lelki azonosságát, majd az odaadó szolgálat révén képes lesz megérteni a Legfelsőbb Urat is. Az odaadó szolgálatban megállapodva eléri a transzcendentális szintet, s alkalmassá válik arra, hogy minden tettében érezze az Úr jelenlétét. Ezt a sajátságos helyzetet nevezik felszabadulásnak a Legfelsőbben.
Miután megmagyarázta a Legfelsőbben való felszabadulás említett elveit, az Úr arra oktatja Arjunát, hogyan lehet elérni ezt az állapotot a misztika, vagyis az aṣṭāṅga-yogának nevezett yoga által, ami egy nyolcfokú folyamatból áll: yama, niyama, āsana, prāṇāyāma, pratyāhāra, dhāraṇā, dhyāna és samādhi. Az ötödik fejezet végén csak előzetes ismertetést olvashatunk erről a yogáról, de a hatodik fejezet részletesen leírja a folyamatot. Ebben a yogában a pratyāhāra révén az embernek távol kell tartania magát az érzéktárgyaktól, vagyis a hangtól, az érintéstől, a formától, az íztől és az illattól, majd a tekintetet a két szemöldök közé szögezve, félig lehunyt szemmel az orrhegyre kell összpontosítania figyelmét. A szemet nem tanácsos teljesen becsukni, mert ez nagyon könnyen elalváshoz vezet. Teljesen kinyitni sem jó, mert akkor annak a veszélye áll fenn, hogy vonzódni kezdünk az érzéktárgyakhoz. A légzést az orrlyukban a test le- és felfelé mozgó levegőjének egyensúlyban tartásával lehet benntartani. E yoga gyakorlása következtében az ember uralkodni képes az érzékei felett, távol tarthatja magát a külső érzéktárgyaktól, s ily módon felkészülhet a Legfelsőbben való felszabadulásra.
Ez a yoga-folyamat segít abban, hogy megszabaduljunk minden félelemtől és dühtől, s így abban is, hogy e transzcendentális állapotban megérezzük a Felsőlélek jelenlétét. Más szóval a Kṛṣṇa-tudat a legkönnyebb folyamat a yoga elveinek betartására. Ezt a következő fejezet alaposan el fogja magyarázni. A Kṛṣṇa-tudatú ember számára azonban amiatt, hogy mindig odaadó szolgálatot végez, nem áll fenn az a veszély, hogy elveszíti uralmát érzékei felett, s az érzékek más elfoglaltságot keresnek. Ez jobb módszer az érzékek szabályozására, mint az aṣṭāṅga-yoga.
29. VERS
bhoktāraṁ yajña-tapasāṁ sarva-loka-maheśvaram
suhṛdaṁ sarva-bhūtānāṁ jñātvā māṁ śāntim ṛcchati
bhoktāram—a haszonélvező; yajña—áldozatoknak; tapasām—vezekléseknek és lemondásoknak; sarva-loka—minden bolygónak és azok félisteneinek; maha-īśvaram—a Legfelsőbb Úr; su-hṛdam—a jótevő; sarva—mindenkinek; bhūtānām—élőlények; jñātvā—így ismervén; mām—Engem (az Úr Kṛṣṇát); śāntim—megszabadulást az anyagi kínoktól; ṛcchati—elér.
Akienk tudata Bennem merül el, s tudja, hogy Én vagyok minden áldozat és önfegyelmezés végső haszonélvezője, minden bolygó és félisten Legfelsőbb Ura, valamint az összes élőlény jóakarója és jótevője, az megszabadul az anyagi szenvedésektől, és eléri a békét.
MAGYARÁZAT: A feltételekhez kötött lelkek az illuzórikus energia karmai között nagyon vágyódnak a békére az anyagi világban. Nem tudják, hogyan érhetik el, ám a Bhagavad-gītānak ez a része megmagyarázza mindezt. A béke legnagyszerűbb képlete a következő: az Úr Kṛṣṇa a haszonélvezője minden emberi tettnek. Ő az összes bolygó és az azokon uralkodó félisteneket tulajdonosa, ezért mindent az Ő transzcendentális szolgálatára kell felajánlanunk. Nála senki sem hatalmasabb. Még a legnagyobb félisteneknél, az Úr Śivánál és az Úr Brahmānál is hatalmasabb. A Védák (Śvetāśvatara Upaniṣad 6.7) a Legfelsőbb Urat tam īśvarāṇāṁ paramaṁ maheśvaram-ként írják le. Az élőlények az illúzió varázsa alatt megpróbálnak az urai lenni mindennek, amit csak látnak, noha a valóságban mind alárendeltjei az Úr anyagi energiájának. Az anyagi természetnek az Úr a mestere, a feltételekhez kötött élőlények pedig arra kényszerülnek, hogy engedelmeskedjenek az anyagi természet szigorú törvényeinek. Mindaddig, amíg meg nem értjük ezeket a magától értetődő tényeket, nem érhetünk el sem egyéni, sem általános békét a világban. A Kṛṣṇa-tudat lényege nem más, mint hogy az Úr Kṛṣṇa a legfelsőbb uralkodó, az élőlények pedig — beleértve a hatalmas félisteneket is — valamennyien az Ő alárendeltjei. A tökéletes békét tehát csakis teljes Kṛṣṇa-tudatban lehet elérni.
Ez az ötödik fejezet az általában karma-yogaként ismert Kṛṣṇa-tudat gyakorlati magyarázata. Arra a spekulatív kérdésre, hogy miképpen eredményezhet a karma-yoga felszabadulást, itt kapunk választ. A Kṛṣṇa-tudatbeli cselekvés azt jelenti, hogy úgy cselekszünk, hogy közben tökéletes tudásunk van az Úrról, mindenek uralkodójáról. Az ilyen tevékenység nem különbözik a transzcendentális tudástól. A bhakti-yoga nem más, mint közvetlen Kṛṣṇa-tudat, a jñāna-yoga pedig egy olyan út, amely a bhakti-yogához vezet. A Kṛṣṇa-tudat tehát azt jelenti, hogy az ember úgy cselekszik, hogy teljes tudással rendelkezik a Legfelsőbb Abszolúthoz fűződő kapcsolatáról. Ez a tudat a Kṛṣṇáról, vagyis az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről szóló teljes tudás ismeretében válik tökéletessé. A tiszta lélek Isten parányi szerves része, s így örök szolgája. Māyāval (az illúzióval) azért kerül kapcsolatba, mert annak ura akar lenni, s ez okozza tengernyi szenvedését. Mindaddig, míg kapcsolatban van az anyaggal, munkát is kell végeznie, hogy anyagi szükségleteit előteremtse. A Kṛṣṇa-tudat azonban a lelki életbe vezeti át az embert, miközben még az anyagi világban él, mert ennek az anyagi világban való gyakorlása feléleszti lelki létét. Minél fejlettebb az ember, annál inkább kiszabadul az anyag karmai közül. Az Úr nem részrehajló senkivel szemben sem. Minden a Kṛṣṇa-tudatos kötelességek gyakorlati végrehajtásától függ, amelynek segítségével az ember eléri, hogy minden tekintetben uralkodni tud az érzékein, s képes szembeszállni a vágy és a düh hatásával. Aki pedig szilárd a Kṛṣṇa-tudatban, s uralkodik az említett szenvedélyeken, az valóban a transzcendentális síkon, a brahma-nirvāṇában marad. Aki Kṛṣṇa-tudatban él, az ezzel együtt a nyolcfokú yogát is végzi, mert annak a végső célját is eléri. A yama, niyama, āsana, prāṇāyāma, pratyāhāra, dhāraṇā, dhyāna és samādhi gyakorlásával az ember fokozatosan emelkedik felfelé, ám ezek csupán előkészítik az odaadó szolgálat által elért tökéletességet. Egyedül az odaadó szolgálat ajándékozhatja meg békével az embert. Ez az élet legmagasabb rendű tökéletessége.
Így végződnek a Bhaktivedanta-magyarázatok a Śrīmad Bhagavad-gītā ötödik fejezetéhez, melynek címe: „Karma-yoga — cselekvés Kṛṣṇa-tudatban”.
HATODIK FEJEZET
Dhyāna-yoga
1. VERS
śrī-bhagavān uvāca
anāśritaḥ karma-phalaṁ kāryaṁ karma karoti yaḥ
sa sannyāsī ca yogī ca na niragnir na cākriyaḥ
śrī-bhagavān uvāca—az Úr mondta; anāśritaḥ—anélkül hogy menedéket keresne; karma-phalam—a munka gyümölcsének; kāryam—kötelező; karma—tett; karoti—végrehajt; yaḥ—aki; saḥ—ő; sannyāsī—a lemondott rendben; ca—is; yogī—misztikus; ca—is; na—nem; niḥ—nélkül; agniḥ—tűz; na—sem; ca—is; akriyaḥ—kötelesség nélkül.
Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így szólt: Aki nem ragaszkodik munkája gyümölcséhez, s kötelessége szerint cselekszik, az az élet lemondott rendjében él. Ő az igazi misztikus, nem a tüzet nem gyújtó és munkáját nem végző.
MAGYARÁZAT: Ebben a fejezetben az Úr megmagyarázza, hogy a nyolcfokú yoga-rendszer folyamata az elme és az érzékek szabályozását segíti elő. Egy átlagember számára azonban ennek végzése nagyon nehéz, különösen a Kali-korszakban. Noha ez a fejezet a nyolcfokú yoga-rendszert javasolja, az Úr kihangsúlyozza, hogy a karma-yoga folyamata, vagyis a Kṛṣṇa-tudatban végzett cselekvés jobb. Ebben a világban mindenki azért dolgozik, hogy eltartsa családját, s fenntartsa mindazt, ami hozzá tartozik, de senki sem cselekszik önzetlenül, senki sem mond le saját elégedettségének eléréséről, történjen az közvetlenül vagy mások elégedettségén keresztül. A tökéletesség feltétele a Kṛṣṇa-tudatban végzett cselekvés, amelynek célja nem a tettek gyümölcseinek élvezése. Minden élőlénynek kötelessége, hogy Kṛṣṇa-tudatban cselekedjen, hiszen eredetileg mindannyian a Legfelsőbb szerves részei vagyunk. A testrészek az egész test elégedettsége érdekében cselekszenek. Nem saját élvezetük a céljuk — mindent azért tesznek, hogy kedvében járjanak a teljes egésznek. Az az élőlény a tökéletes sannyāsī, a tökéletes yogī, aki nem személyes érdekből cselekszik, hanem a legfelsőbb egész kielégítésén fáradozik.
A sannyāsīk néha — helytelenül — azt hiszik, hogy megszabadultak minden anyagi kötelességtől, ezért nem végzik tovább az agnihotra yajñákat (tűzáldozatokat). Szándékuk azonban valójában önző, mert céljuk az, hogy eggyé váljanak a személytelen Brahmannal. Ez a vágy jobb, mint bármelyik anyagi óhaj, de nem mentes az önzéstől. Ehhez hasonlóan az anyagi tettekről lemondott misztikus yogī, aki félig lehunyt szemmel gyakorolja a yoga-folyamatot, szintén valamiféle személyes elégedettség elérésére vágyik. Ám a Kṛṣṇa-tudatban cselekvő ember az egész kielégítéséért dolgozik, önérdek nélkül. Nem vágyik saját örömére. Az ő sikerének titka Kṛṣṇa elégedettségében rejlik, s így ő a tökéletes sannyāsī, a tökéletes yogī. Az Úr Caitanya, a lemondás legtökéletesebb példaképe így imádkozik:
na dhanaṁ na janaṁ na sundarīṁ
kavitāṁ vā jagad-īśa kāmaye
mama janmani janmanīśvare
bhavatād bhaktir ahaitukī tvayi
„Óh, Mindenható Úr! Nem vágyom gazdagságra és szép nőkre, és azt sem akarom, hogy követőim legyenek. Csupán azt kívánom, hogy indokolatlan kegyedből életről életre odaadással szolgálhassalak!”
2. VERS
yaṁ sannyāsam iti prāhur yogaṁ taṁ viddhi pāṇḍava
na hy asannyasta-saṅkalpo yogī bhavati kaścana
yam—amit; sannyāsam—lemondást; iti—így; prāhuḥ—mondják; yogam—összekapcsolódás a Legfelsőbbel; tam—azt; viddhi—tudnod kell; pāṇḍava—óh, Pāṇḍu fia; na—sohasem; hi—bizonyára; asannyasta—anélkül hogy feladná; saṅkalpaḥ—a személyes elégedettségre irányuló vágy; yogī—a misztikus transzcendentalista; bhavati—lesz; kaścana—bárki.
Óh, Pāṇḍu fia! Tudnod kell, hogy amit lemondásnak nevezünk, az nem más, mint yoga, azaz összekapcsolódás a Legfelsőbbel, mert senki sem lehet yogī addig, míg le nem mond az érzékek kielégítésének vágyáról.
MAGYARÁZAT: Az igazi sannyāsa-yoga vagy bhakti azt jelenti, hogy az embernek ismernie kell eredeti helyzetét mint élőlény, s eszerint kell cselekednie. Az élőlénynek nincsen különálló, független azonossága; ő a Legfelsőbb határenergiájához tartozik. Amikor az anyagi energia csapdába ejti, feltételekhez kötötté válik, amikor azonban Kṛṣṇa-tudatú, vagyis tud a lelki energiáról, akkor valódi és természetes létállapotában van. A teljes tudással rendelkező éppen ezért felhagy minden anyagi érzékkielégítéssel, vagyis lemond minden érzékkielégítő cselekedetről. Ezt azok a yogīk gyakorolják, akik távoltartják érzékeiket az anyaggal való kapcsolattól. Annak azonban, aki Kṛṣṇa-tudatú, nincs alkalma érzékeit semmi olyasmivel lefoglalni, aminek nem Kṛṣṇa kielégítése a célja, ezért ő egyidejűleg sannyāsī és yogī is. A Kṛṣṇa-tudattal minden külön törekvés nélkül elérhető a tudás, valamint a jñāna és yoga-folyamatok által előírt érzékszabályozás célja is. Ha valaki képtelen feladni az önző természetű tetteket, akkor sem a jñāna, sem a yoga nem használ. Az élőlény igazi célja nem más, mint hogy megváljon minden olyan tettől, melynek alapja az öncélú elégedettség megszerzése, valamint hogy készen álljon a Legfelsőbb vágyainak teljesítésére. A Kṛṣṇa-tudatú ember nem vágyik semmiféle önző élvezetre, hanem mindig a Legfelsőbb öröméért cselekszik. Mivel senki sem lehet tétlen, az, aki nem tud a Legfelsőbbről, csakis saját maga boldogságára törekedhet. A Kṛṣṇa-tudat gyakorlásával azonban minden cél elérhető.
3. VERS
ārurukṣor muner yogaṁ karma kāraṇam ucyate
yogārūḍhasya tasyaiva śamaḥ kāraṇam ucyate
ārurukṣoḥ—aki éppen elkezdte a yogát; muneḥ—a bölcsnek; yogam—a nyolcfokú yoga-rendszer; karma—tett; kāraṇam—az eszköz; ucyate—úgy mondják; yoga—a nyolcfokú yoga; ārūḍhasya—annak, aki elérte; tasya—övé; eva—bizonyára; śamaḥ—minden anyagi tett beszüntetése; kāraṇam—az eszköz; ucyate—úgy mondják.
Aki kezdő a nyolcfokú yoga gyakorlásában, annak a munkát ajánlják, annak pedig, aki már fejlett a yogában, az összes anyagi tettről való lemondást.
MAGYARÁZAT: Yogának azt a folyamatot nevezzük, amely összekapcsolja az embert a Legfelsőbbel. Hasonló ez egy létrához, amely a lelki megvalósítás legfelsőbb szintjére vezet. A létra az élőlény anyagi világbeli létének legalacsonyabb rendű állapotánál kezdődik, s a tiszta lelki életben bekövetkező tökéletes önmegvalósításig visz. Különféle szinteket jelölő fokait különböző nevekkel illetik. Magát a teljes létrát yogának hívják, amely három részre, jñāna-yogára, dhyāna-yogára és bhakti-yogára osztható. A létra legalsó fokát yogārūrukṣunak, a legfelsőt pedig yogārūḍhának nevezik.
A nyolcfokú yoga-rendszer első gyakorlatai, az élet szabályozó elveinek betartásával végzett meditáció, valamint a különféle ülőhelyzetek gyakorlása (melyek többé-kevésbé tornagyakorlatoknak számítanak) gyümölcsöző anyagi tetteknek tekinthetők. Ezek tökéletes elmebeli egyensúlyhoz vezetnek, s ezáltal az ember képes lesz uralkodni érzékei fölött. Amikor az ember tökéletességet ért el a meditáció gyakorlásában, az elme minden zavaró tevékenysége megszűnik.
Ezzel szemben a Kṛṣṇa-tudatú személy kezdettől fogva a meditáció síkján van, mert mindig Kṛṣṇára gondol. Szakadatlanul Kṛṣṇa szolgálatában cselekszik, ezért úgy kell tekintenünk, hogy már feladott minden anyagi tettet.
4. VERS
yadā hi nendriyārtheṣu na karmasv anuṣajjate
sarva-saṅkalpa-sannyāsī yogārūḍhas tadocyate
yadā—amikor; hi—bizonyára; na—nem; indriya-artheṣu—érzékkielégítésben; na—sohasem; karmasu—gyümölcsöző tettekben; anuṣajjate—szükséges végeznie; sarva-saṅkalpa—minden anyagi vágynak; sannyāsī—lemondott; yoga-ārūḍhaḥ—fejlett a yogában; tadā—akkor; ucyate—úgy mondják.
Akkor számít valaki fejlettnek a yogában, amikor anyagi vágyait feladva nem törekszik érzékei kielégítésére, s nem végez gyümölcsöző tetteket sem.
MAGYARÁZAT: Amikor az ember teljesen elmerül az Úr transzcendentális szerető szolgálatában, belső elégedettség tölti el, és így nem végez többé érzékkielégítő vagy gyümölcsöző tetteket. Ellenkező esetben azonban elkerülhetetlenül az érzékei kielégítésével foglalkozik, hiszen nem maradhat tétlen. A Kṛṣṇa-tudat nélkül az ember mindig egocentrikus vagy másokra kiterjesztett önző cselekedetekre kényszerül. Ám aki Kṛṣṇa-tudatú, az mindent képes Kṛṣṇa örömére tenni, így teljesen eltávolodik az érzékkielégítéstől. Aki nem tett szert erre a megvalósításra, az mechanikus módszerrel törekszik arra, hogy megszabaduljon az anyagi vágyaktól, még mielőtt a yoga-létra legfelsőbb fokára fellépne.
5. VERS
uddhared ātmanātmānaṁ nātmānam avasādayet
ātmaiva hy ātmano bandhur ātmaiva ripur ātmanaḥ
uddharet—fel kell szabadítania; ātmanā—az elme által; ātmānam—a feltételekhez kötött lélek; na—sohasem; ātmānam—a feltételekhez kötött lélek; avasādayet—degradálódik; ātmā—elme; eva—bizonyára; hi—valóban; ātmanaḥ—a feltételekhez kötött léleknek; bandhuḥ—barát; ātmā—elme; eva—bizonyára; ripuḥ—ellenség; ātmanaḥ—a feltételekhez kötött léleknek.
Az embernek az elméje segítségével fel kell szabadulnia, s nem szabad visszaesnie. Az elme a barátja és az ellensége is lehet a feltételekhez kötött léleknek.
MAGYARÁZAT: Az ātmā szó testet, elmét és lelket is jelent, a körülményektől függően. A yoga-rendszerben az elme és a feltételekhez kötött lélek különösen fontos. Mivel az elme áll a yoga-gyakorlat középpontjában, az ātmā itt az elmére utal. A yoga-rendszer célja az elme szabályozása, valamint visszatartása az érzéktárgyaktól. Ez a vers kihangsúlyozza: az elmét úgy kell irányítani, hogy az kiszabadíthassa a feltételekhez kötött lelket a tudatlanság mocsarából. Az anyagi létben az embert az elme és az érzékek befolyásolják. A tiszta lélek valójában annak köszönheti anyagi világbeli fogságát, hogy az elme kapcsolatban áll a hamis egóval, ami uralkodni akar az anyagi természet felett. Az elmét ezért oly módon kell szabályozni, hogy ne vonzza az anyagi természet csillogása. Így lehet megmenteni a feltételekhez kötött lelket. Az embernek nem szabad az érzéktárgyakhoz vonzódva visszaesnie. Minél jobban ragaszkodik az érzéktárgyakhoz, annál inkább belebonyolódik az anyagi létezés kötelékébe. A szabadulás legjobb módszere az, ha elménket állandóan Kṛṣṇa-tudatban foglaljuk le. A hi szócska használata nyomatékosítja ezt a gondolatot: így kell tenni. Az Amṛta-bindu Upaniṣad (2) így ír:
mana eva manuṣyāṇāṁ kāraṇaṁ bandha-mokṣayoḥ
bandhāya viṣayāsaṅgo muktyai nirviṣayaṁ manaḥ
„Az ember fogságának és felszabadulásának az elme az oka. Ha elmerül az érzéktárgyakban, az lekötözi az embert, ha pedig távol tartja magát azoktól, az felszabaduláshoz vezet.” Az állandóan a Kṛṣṇa-tudatban elmélyülő elme ezért a legfelsőbb felszabadulást eredményezi.
6. VERS
bandhur ātmātmanas tasya yenātmaivātmanā jitaḥ
anātmanas tu śatrutve vartetātmaiva śatru-vat
bandhuḥ—barát; ātmā—az elme; ātmanaḥ—az élőlénynek; tasya—övé; yena—aki által; ātmā—az elme; eva—bizonyára; ātmanā—az élőlény által; jitaḥ—legyőzött; anātmanaḥ—annak, aki nem járt sikerrel elméje szabályozásában; tu—de; śatrutve—ellenségeskedés miatt; varteta—megmarad; ātmā eva—ugyanaz az elme; śatru-vat—ellenségként.
Az elme a legjobb barátja lesz annak, aki legyőzi őt, ám annak, aki nem képes felülkerekedni rajta, a legnagyobb ellenségévé válik.
MAGYARÁZAT: A nyolcfokú yoga gyakorlásának célja az elme legyőzése, hogy az az ember barátjává válhasson, s így segíteni tudja őt emberi küldetése teljesítésében. Aki megzabolázatlan elmével, csupán a látszat kedvéért végzi a yogát, az csak az idejét vesztegeti. Aki nem képes uralkodni az elméje fölött, az legnagyobb ellenségével él együtt, s ez tönkreteszi az egész életét, küldetése pedig nem jár sikerrel. Az élőlény örök természetéhez tartozik, hogy feljebbvalója parancsait végrehajtsa. Amíg az elméjét nem győzi le, s az az ellensége marad, addig a kéj, a düh, a mohóság, az illúzió stb. parancsait kénytelen teljesíteni. Amikor azonban legyőzi, akkor saját akaratából az Istenség Személyisége, a mindenki szívében jelen lévő Paramātmā utasításainak engedelmeskedik. Az igazi yoga végzéséhez hozzátartozik, hogy az ember felfedezi Paramātmāt a szívében, s aztán követi útmutatását. Ha valaki közvetlenül a Kṛṣṇa-tudat gyakorlásához lát, abból természetesen következik, hogy tökéletesen meghódol az Úr utasításainak.
7. VERS
jitātmanaḥ praśāntasya paramātmā samāhitaḥ
śītoṣṇa-sukha-duḥkheṣu tathā mānāpamānayoḥ
jita-ātmanaḥ—annak, aki legyőzte elméjét; praśāntasya—aki az elméje szabályozásával békét ért el; parama-ātmā—a Felsőlélek; samāhitaḥ—teljesen elért; śīta—hidegben; uṣṇa—meleg; sukha—boldogság; duḥkheṣu—és boldogtalanság; tathā—is; māna—tisztelet; apamānayoḥ—és szégyen.
Aki legyőzte elméjét, az elérte már a Felsőlelket, mert nyugalom árasztja le. Az ilyen ember számára boldogság vagy szenvedés, meleg vagy hideg, tisztelet vagy gyalázat nem különbözik egymástól.
MAGYARÁZAT: Valójában minden élőlénynek az a kötelessége, hogy engedelmeskedjen az Istenség Legfelsőbb Személyisége utasításainak, aki Paramātmāként mindenki szívében jelen van. Az anyagi tettekbe akkor bonyolódik bele az élőlény, amikor a külső, illuzórikus energia félrevezeti az elméjét. Éppen ezért arra, aki valamelyik yoga-folyamat segítségével megzabolázta az elméjét, úgy kell tekintenünk, mint aki már célba ért. Az embernek követnie kell a felsőbb utasításokat. Amikor elméje megingathatatlanul a felsőbb természetre összpontosít, akkor egyedül a Legfelsőbb útmutatását képes követni. Elméjének el kell fogadnia és követnie kell valamilyen felsőbb irányítást. Az elme szabályozásának eredménye az, hogy az ember természetes módon engedelmeskedik Paramātmā, a Felsőlélek parancsainak. Az, aki Kṛṣṇa-tudatú, azonnal eljut erre a transzcendentális síkra, ezért az Úr bhaktájára nem hatnak az anyagi lét kettősségei, például a boldogság és a boldogtalanság, a hideg és a meleg stb. Ez az állapot a tényleges samādhi, az elmélyülés a Legfelsőbben.
8. VERS
jñāna-vijñāna-tṛptātmā kūṭa-stho vijitendriyaḥ
yukta ity ucyate yogī sama-loṣṭrāśma-kāñcanaḥ
jñāna—a megszerzett tudás által; vijñāna—és a megvalósított tudás által; tṛpta—elégedett; ātmā—élőlény; kūṭa-sthaḥ—a lelki síkon; vijita-indriyaḥ—szabályozott érzékkel; yuktaḥ—alkalmas az önmegvalósításra; iti—így; ucyate—mondják; yogī—egy misztikus; sama—egyenlő; loṣṭra—kavicsok; aśma—kő; kāñcanaḥ—arany.
Csak akkor szilárd valaki az önmegvalósításban, és csak akkor hívják yogīnak [vagy misztikusnak], ha teljesen elégedetté vált megszerzett tudása és annak megvalósítása által. Az ilyen ember transzcendentális szinten áll, s önfegyelmezett. Mindent egyenlőnek lát, legyen az kavics, kő vagy arany.
MAGYARÁZAT: A csupán elméleti, a Legfelsőbb Igazság megvalósítását nélkülöző tudásnak nincs haszna. A Bhakti-rasāmṛta-sindhu (1.2.234) így ír ezzel kapcsolatban:
ataḥ śrī-kṛṣṇa-nāmādi na bhaved grāhyam indriyaiḥ
sevonmukhe hi jihvādau svayam eva sphuraty adaḥ
„Szennyezett anyagi érzékeivel senki sem értheti meg Śrī Kṛṣṇa nevének, formájának, jellemének és kedvteléseinek transzcendentális természetét. Ez csakis akkor tárul fel az ember előtt, amikor az Úrnak végzett transzcendentális szolgálat lelkileg áthatja.”
Ez a Bhagavad-gītā a Kṛṣṇa-tudat tudománya. A világi bölcsesség egymagában senkit sem változtathat Kṛṣṇa-tudatúvá; az embernek olyan szerencsésnek kell lennie, hogy találkozzon egy tiszta tudatú személlyel. A Kṛṣṇa-tudatú ember Kṛṣṇa kegyéből megvalósított, tudással rendelkezik, mert elégedett a tiszta odaadó szolgálattal, a megvalósított tudás által pedig az ember tökéletessé válik. A transzcendentális tudás birtokában szilárd maradhat meggyőződésében, de a kizárólagos akadémiai tudással rendelkezőt könnyen megzavarhatják a látszólagos ellentmondások. Egyedül a megvalósítást elért lélek valóban ura önmagának, mert meghódolt Kṛṣṇa előtt. Transzcendentális ő, mert semmi köze a világi tudáshoz. Számára a világi tudás és elmebeli spekuláció — amit mások úgy becsülnek, mint az aranyat — nem ér többet a kavicsnál vagy a kőnél.
9. VERS
suhṛn-mitrāry-udāsīna- madhyastha-dveṣya-bandhuṣu
sādhuṣv api ca pāpeṣu sama-buddhir viśiṣyate
su-hṛt—a természeténél fogva jóakarónak; mitra—szeretetteljes jótevő; ari—ellenség; udāsīna—semlegesek a hadviselők között; madhya-stha—közvetítők a hadviselők között; dveṣya—az irigyek; bandhuṣu—és a rokonok vagy jóakarók; sādhuṣu—a jámboroknak; api—valamint; ca—és; pāpeṣu—a bűnösöknek; sama-buddhiḥ—ugyanolyan értelemmel; viśiṣyate—sokkal fejlettebb.
Aki a becsületes jóakaróval, a gyengéd jótevővel, a pártatlannal, a közvetítővel, az iriggyel, a baráttal, az ellenséggel, a jámborral és a bűnössel is egyenlően bánik, az még fejlettebb.
10. VERS
yogī yuñjīta satatam ātmānaṁ rahasi sthitaḥ
ekākī yata-cittātmā nirāśīr aparigrahaḥ
yogī—egy transzcendentalista; yuñjīta—Kṛṣṇa-tudatban kell koncentrálnia; satatam—állandóan; ātmānam—maga (a test, az elme és az önvaló által); rahasi—egy elhagyatott helyen; sthitaḥ—ebben a helyzetben; ekākī—egyedül; yata-citta-ātmā—mindig figyelmesen szabályozva az elmét; nirāśīḥ—anélkül hogy bármi más vonzaná; aparigrahaḥ—mentes a birtoklás érzésétől.
A transzcendentalistának testét, elméjét és lelkét a Legfelsőbbel kapcsolatban kell használnia. Egyedül, magányos helyen kell élnie, mindig figyelmesen szabályozva elméjét. Meg kell szabadulnia minden vágytól és birtoklásérzettől.
MAGYARÁZAT: Kṛṣṇát különböző fokokban, Brahmanként, Paramātmāként és az Istenség Legfelsőbb Személyiségeként lehet megvalósítani. A Kṛṣṇa-tudat lényegében azt jelenti, hogy az ember szüntelenül az Úr transzcendentális szerető szolgálatát végzi. Akik azonban a személytelen Brahmanhoz vagy a helyhez kötött Felsőlélekhez vonzódnak, részben szintén Kṛṣṇa-tudatúak, mert a személytelen Brahman Kṛṣṇa lelki sugárzása, a Felsőlélek pedig az Ő mindent átható, részleges kiterjedése. Így az imperszonalista és a meditáló yogī közvetve szintén Kṛṣṇa-tudatú. A közvetlenül Kṛṣṇa-tudatú bhakta a legkiválóbb transzcendentalista, mert jól tudja, mi a Brahman és a Paramātmā. Tudása az Abszolút Igazságról tökéletes, ellenben az imperszonalisták és a meditáló yogīk Kṛṣṇa-tudata tökéletlen.
Ez a vers mindamellett mindnyájukat arra utasítja, hogy töretlenül folytassák saját útjukat, hogy előbb vagy utóbb elérjék a legfelsőbb tökéletességet. A transzcendentalista első kötelessége, hogy elméjét mindig Kṛṣṇára irányítsa. Örökké gondoljon Kṛṣṇára, s ne felejtse el Őt egy pillanatra sem. Az elme összpontosítását a Legfelsőbbön samādhinak, transznak nevezik. Az elme sikeres koncentrálása érdekében az embernek a világtól elvonultan kell élnie, s kerülnie kell a külső tényezők zavaró hatásait. Nagyon kell vigyáznia arra is, hogy elfogadja mindazt, ami kedvezően hat az önmegvalósításra, és hogy elutasítson mindent, ami káros. Teljes eltökéltségre szert téve ne vágyódjon fölösleges anyagi dolgokra, melyek a birtoklás érzését keltve megkötik őt.
Amikor az ember közvetlenül Kṛṣṇa-tudatú, akkor szert tesz e képességekre, és betart minden tiltást, mert a közvetlen Kṛṣṇa-tudat önmegtartóztatást jelent, ami nem nyújt sok lehetőséget az anyagi birtoklásérzet kialakulására. Śrīla Rūpa Gosvāmī így jellemzi a Kṛṣṇa-tudatot:
anāsaktasya viṣayān yathārham upayuñjataḥ
nirbandhaḥ kṛṣṇa-sambandhe yuktaṁ vairāgyam ucyate
prāpañcikatayā buddhyā hari-sambandhi-vastunaḥ
mumukṣubhiḥ parityāgo vairāgyaṁ phalgu kathyate
„Amikor az ember nem kötődik semmihez, ám ugyanakkor mindent elfogad, ami Kṛṣṇával kapcsolatban áll, akkor felülemelkedett a birtoklásérzeten. Ellenben nem ilyen teljes annak a lemondása, aki mindent elutasít, anélkül hogy tudna azok Kṛṣṇához fűződő kapcsolatáról.” (Bhakti-rasāmṛta-sindhu 2.255-256)
A Kṛṣṇa-tudatú ember nagyon jól tudja, hogy minden Kṛṣṇához tartozik, ezért sohasem érzi azt, hogy ő a tulajdonosa valaminek, s nem vágyakozik semmire a saját maga számára. Tudja, hogyan kell elfogadni a Kṛṣṇa-tudat számára kedvező dolgokat, s elutasítani a kedvezőtleneket. Mivel mindig transzcendentális, az anyagi dolgok felett áll, s mert nincs kapcsolata olyan emberekkel, akik nem Kṛṣṇa-tudatúak, mindig egyedül van. A Kṛṣṇa-tudatú személy a tökéletes yogī.
11—12. VERS
śucau deśe pratiṣṭhāpya sthiram āsanam ātmanaḥ
nāty-ucchritaṁ nāti-nīcaṁ cailājina-kuśottaram
tatraikāgraṁ manaḥ kṛtvā yata-cittendriya-kriyaḥ
upaviśyāsane yuñjyād yogam ātma-viśuddhaye
śucau—megszentelt; deśe—földön; pratiṣṭhāpya—elhelyezve; sthiram—szilárd; āsanam—ülőhely; ātmanaḥ—sajátja; na—nem; ati—túlságosan; ucchritam—magas; na—sem; ati—túlságosan; nīcam—alacsony; caila-ajina—puha ruha és őzbőr; kuśa—és kuśa fű; uttaram—befedve; tatra—azután; eka-agram—összpontosított figyelemmel; manaḥ—elme; kṛtvā—így téve; yata-citta—az elmét szabályozva; indriya—érzékek; kriyaḥ—és cselekedetek; upaviśya—ülve; āsane—az ülőhelyen; yuñjyāt—végeznie kell; yogam—a yoga gyakorlatait; ātma—a szív; viśuddhaye—tisztítása érdekében.
A yoga gyakorlásához az embernek egy magányos helyre kell vonulnia. Terítsen kuśa szénát a földre, azt pedig takarja le őzbőrrel és egy puha ruhadarabbal. Az ülés ne legyen se túl magas, se túl alacsony, és szent helyen álljon. Ezután a yogī vegyen fel rajta egy szilárd ülőhelyzetet, s gyakorolja a yogát, hogy elméje, érzékei és cselekedetei szabályozásával, valamint az elme egy pontra rögzítésével megtisztítsa a szívét.
MAGYARÁZAT: A „szent hely” a zarándokhelyekre utal. Indiában a yogīk, a transzcendentalisták — a bhakták — mind elhagyják otthonukat, és olyan szent helyeken telepednek le, mint Prayāga, Mathurā, Vṛndāvana, Hṛṣīkeśa és Hardwar, és szent folyók, például a Yamunā és a Gangesz mellett, magányban gyakorolják a yogát. Gyakran azonban ez nem lehetséges, főleg a nyugati emberek számára. A nagyvárosok úgynevezett yoga-közösségei sikert biztosíthatnak az anyagi javak megszerzését illetően, ám az igazi yoga gyakorlására egyáltalán nem alkalmasak. Aki nem fegyelmezi önmagát, s akinek elméje zavarodott, az nem képes meditálni. A Bṛhan-nāradīya Purāṇában ezért az áll, hogy a Kali-yugában (a jelen yugában, korszakban), amikor az emberek általában rövid életűek, a lelki megvalósításban lassúak, és mindig számtalan aggodalom gyötri őket, az Úr szent nevének éneklése a legjobb módszer a lelki önmegvalósításra.
harer nāma harer nāma harer nāmaiva kevalam
kalau nāsty eva nāsty eva nāsty eva gatir anyathā
„A nézeteltérések és a képmutatás e korszakában az Úr szent nevének éneklése az egyetlen lehetőség a felszabadulásra. Nincs más út, nincs más út, nincs más út.”
13—14. VERS
samaṁ kāya-śiro-grīvaṁ dhārayann acalaṁ sthiraḥ
samprekṣya nāsikāgraṁ svaṁ diśaś cānavalokayan
praśāntātmā vigata-bhīr brahmacāri-vrate sthitaḥ
manaḥ saṁyamya mac-citto yukta āsīta mat-paraḥ
samam—egyenesen; kāya—test; śiraḥ—fej; grīvam—és nyak; dhārayan—tartva; acalam—mozdulatlan; sthiraḥ—nyugodt; samprekṣya—nézve; nāsikā—az orrnak; agram—a hegyét; svam—saját; diśaḥ—minden oldalon; ca—is; anavalokayan—nem nézve; praśānta—háborítatlan; ātmā—elme; vigata-bhīḥ—félelemtől mentes; brahmacāri-vrate—a cölibátus fogadalmában; sthitaḥ—van; manaḥ—elme; saṁyamya—teljesen legyőzve; mat—Rajtam (Kṛṣṇán); cittaḥ—az elmét összpontosítva; yuktaḥ—a valódi yogī; āsīta—üljön; mat—Engem; paraḥ—a végső cél.
Testét, nyakát és fejét tartsa egyenes vonalban, és szemét rendületlenül szögezze az orrhegyére. Így — nyugodt és legyőzött elmével, a félelemtől megszabadulva, a nemi élvezetről teljesen lemondva — szívében Rajtam meditáljon, s Engem tegyen élete végső céljának.
MAGYARÁZAT: Az élet célja Kṛṣṇa megismerése, aki Paramātmāként, vagyis a négykarú Viṣṇu formájaként mindenki szívében jelen van. A yoga gyakorlásának egyedüli célja Viṣṇu e helyhez kötött formájának felfedezése és megpillantása. Az élőlények szívében lakozó, helyhez kötött viṣṇu-mūrti Kṛṣṇa teljes képviselője. Akinek nem áll szándékában megvalósítani ezt a viṣṇu-mūrtit, az teljesen hiábavalóan csak nevetséges módon utánozza a yogát, s az idejét vesztegeti. Kṛṣṇa az élet végső célja, s a yoga gyakorlása a szívben élő viṣṇu-mūrtira irányul. Megvalósításához arra van szükség, hogy az ember teljesen felhagyjon a nemi élettel. Éppen ezért el kell hagynia otthonát, s magányos helyen, egyedül kell élnie, az említett módon mozdulatlanul ülve. Az ember nem válhat yogīvá azzal, hogy úgynevezett yoga-tanfolyamokra jár, miközben otthon vagy máshol nap nap után a nemi élet élvezetébe merül. Gyakorolnia kell az elme szabályozását, s el kell kerülnie mindenféle érzékkielégítést, melyek közül a szexuális élvezet a legerősebb. Yājñavalkya, a nagy bölcs így ír a cölibátus törvényéről:
karmaṇā manasā vācā sarvāvasthāsu sarvadā
sarvatra maithuna-tyāgo brahmacaryaṁ pracakṣate
„A brahmacarya fogadalma arra való, hogy segítsen az embernek teljesen megválnia a nemi élvezettől tetteiben, beszédében és gondolataiban egyaránt — minden időben, mindenhol, minden körülmények között.” Senki sem végezheti helyesen a yoga-gyakorlatokat, ha közben a nemi élvezet rabja. A brahmacaryát ezért gyermekkortól kezdve oktatják, amikor az ember még nem tud a nemi életről. A gyermekeket ötéves korukban a guru-kulába, a lelki tanítómesterhez küldik, aki szigorú elvekkel neveli a fiatal fiúkat a brahmacārī életre. E szigorú gyakorlás nélkül senki sem fejlődhet a yoga egyetlen formájában sem, legyen az dhyāna-, jñāna- vagy bhakti-yoga. Azt, aki követi a házasélet elveit és szabályait, és csak feleségével van nemi kapcsolata (az is csak bizonyos előírások szerint), szintén brahmacārīnak hívják. Az ilyen önmegtartóztató, nős brahmacārīt a bhakti iskola elfogadja, ám a jñāna és dhyāna irányzatok nem ismerik el őket. Teljes önmegtartóztatást követelnek meg, mindenféle engedmény nélkül. A bhakti iskolában a családos brahmacārī számára engedélyezett a szabályozott nemi élet, mert a bhakti-yoga folyamatának hatása olyan erős, hogy az ember amiatt, hogy az Úr felsőbbrendű szolgálatát végzi, automatikusan elveszíti vonzódását a nemi élet iránt. A Bhagavad-gītāban (2.59) ez áll:
viṣayā vinivartante nirāhārasya dehinaḥ
rasa-varjaṁ raso 'py asya paraṁ dṛṣṭvā nivartate
Míg másoknak erővel kell visszatartaniuk magukat az érzékkielégítéstől, az Úr bhaktája minden külön erőfeszítés nélkül mond le róla, mert felsőbbrendű ízt érez. Ezt a felsőbb ízt a bhaktán kívül senki sem ismeri.
Vigata-bhīḥ. Mindaddig nem lehet félelem nélküli az ember, amíg nem teljesen Kṛṣṇa-tudatú. A feltételekhez kötött lélek félelmét eltorzult emlékezete okozza, az, hogy megfeledkezett a Kṛṣṇával fennálló örökkévaló kapcsolatáról. A Bhāgavatam (11.2.37) azt mondja: bhayam dvitīyābhiniveśataḥ syād īśād apetasya viparyayo 'smṛtiḥ. A félelem nélküli állapot alapja egyedül a Kṛṣṇa-tudat. Csakis az ilyen tudattal rendelkező ember számára válik lehetővé a tökéletes gyakorlat. A yoga végső célja a szívben lakozó Úr megpillantása, így valamennyi yogī közül a Kṛṣṇa-tudatú a legjobb. Az említett yoga-rendszer elvei különböznek a manapság népszerű, úgynevezett „yogát” gyakorló társaságok elveitől.
15. VERS
yuñjann evaṁ sadātmānaṁ yogī niyata-mānasaḥ
śāntiṁ nirvāṇa-paramāṁ mat-saṁsthām adhigacchati
yuñjan—így gyakorolván; evam—az előzőekben említettek szerint; sadā—állandóan; ātmānam—test, elme és lélek; yogī—a misztikus transzcendentalista; niyata-mānasaḥ—szabályozott elmével; śāntim—békét; nirvāṇa-paramām—az anyagi lét megszűnését; mat-saṁsthām—a lelki világ (Isten birodalma); adhigacchati—elér.
A test, az elme és a tettek állandó irányítását gyakorló misztikus transzcendentalista szabályozott elméjével, az anyagi létezést megszüntetve eljut Isten birodalmába [Kṛṣṇa hajlékára].
MAGYARÁZAT: Ez a vers érthetően elmagyarázza a yoga gyakorlásának végső célját. A yoga nem arra való, hogy általa az ember anyagi kényelemhez jusson, hanem hogy elősegítse az anyagi lét teljes megszüntetését. A Bhagavad-gītā szerint aki a yogától azt várja, hogy javuljon az egészsége, vagy hogy valamiféle anyagi képességre tegyen szert, az nem yogī. Az anyagi lét megszüntetése sem a „semmi”-be olvadást jelenti — az csak képzelgés. Az Úr teremtésén belül nincs üresség. Az anyagi lét felszámolása azt teszi lehetővé az ember számára, hogy eljusson a lelki világba, az Úr hajlékára. A Bhagavad-gītā részletes leírást közöl az Úr hajlékáról, s elmondja, hogy ott nincs szükség sem napra, sem holdra, sem elektromosságra. A lelki világban minden bolygó önragyogó, az anyagi világ napjához hasonlóan. Valójában minden Isten birodalma, de a lelki világot és azok bolygóit paraṁ dhāmának, felsőbb hajléknak nevezik.
Maga az Úr Kṛṣṇa világosan kijelenti itt (mat-cittaḥ, mat-paraḥ, mat-saṁsthām), hogy csak a tökéletes yogī, aki Őt teljesen megérti, képes igazi békét elérni, s eljutni végül az Ő legfelsőbb hajlékára, Kṛṣṇalokára, amit Goloka Vṛndāvanaként is ismernek. A Brahma-saṁhitā (5.37) egyértelműen kijelenti: goloka eva nivasaty akhilātma-bhūtaḥ — noha az Úr mindig Golokaként ismert lakhelyén tartózkodik, legfelsőbb lelki energiái révén Ő a mindent átható Brahman és a helyhez kötött Paramātmā is. A lelki világba (Vaikuṇṭhára) vagy az Úr örök hajlékára (Goloka Vṛṇdāvanába) senki sem juthat el, ha nem rendelkezik megfelelő tudással Kṛṣṇáról és az Ő teljes Viṣṇu kiterjedéséről. A Kṛṣṇa-tudatban tevékenykedő ember tökéletes yogī, mert elméje mindig Kṛṣṇa tetteiben merül el (sa vai manaḥ kṛṣṇa-padāravindayoḥ). A Védákból (Śvetāśvatara Upaniṣad 3.8) szintén megtudhatjuk, hogy — tam eva viditvāti mṛtyum eti — „Az ember csak az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa megértésével győzheti le az ismétlődő születés és halál körforgását.” Más szóval tehát a yoga-folyamat tökéletessége az, ha az ember megszabadul az anyagi léttől, s nem az, hogy holmi mágikus bűvészkedéssel vagy akrobatikus mutatványokkal becsapja az ártatlanokat.
16. VERS
nāty-aśnatas tu yogo 'sti na caikāntam anaśnataḥ
na cāti-svapna-śīlasya jāgrato naiva cārjuna
na—sohasem; ati—túl sokat; aśnataḥ—annak, aki eszik; tu—de; yogaḥ—összekapcsolódva a Legfelsőbbel; asti—van; na—sem; ca—is; ekāntam—túlságosan; anaśnataḥ—tartózkodva az evéstől; na—sem; ca—is; ati—túl sok; svapna-śīlasya—annak, aki alszik; jāgrataḥ—vagy aki éjszaka túl sokat virraszt; na—sem; eva—valaha; ca—és; arjuna—óh, Arjuna.
Óh, Arjuna, nem lehet yogī az, aki túl sokat vagy túl keveset eszik vagy alszik.
MAGYARÁZAT: Ez a vers a yogīknak szabályozott evést és alvást ajánl. Túl sokat az eszik, aki a test és lélek együtt tartásához szükséges ételnél többet vesz magához. Semmi szükség arra, hogy az ember húst egyen, hiszen van elég gabonaféle, zöldség, gyümölcs és tej a számára. A Bhagavad-gītā szerint ezek az egyszerű táplálékok tartoznak a jóság minőségébe. Húst csak a tudatlanság kötőerejében élő emberek fogyasztanak. Akik dohányoznak, alkoholt isznak, húst és olyan ételeket esznek, melyeket előtte nem ajánlottak fel Kṛṣṇának, szenvedni fognak bűnös tetteik visszahatásától, mert csak tisztátlan dolgokat esznek. Bhuñjate te tv aghaṁ pāpā ye pacanty ātma-kāraṇāt. Aki érzékei elégedettsége érdekében eszik, vagy magának főz, s az ételét nem ajánlja fel Kṛṣṇának, az csak bűnt vesz magához. Aki bűnt eszik, s többet eszik annál, mint ami számára elrendeltetett, az nem végezheti tökéletesen a yogát. A legjobb, ha valaki csupán a Kṛṣṇának felajánlott étel maradékait fogyasztja. Egy Kṛṣṇa-tudatú ember nem fogyaszt olyan táplálékot, amit nem ajánlottak fel előtte Kṛṣṇának. A yoga gyakorlásában tehát kizárólag az érhet el tökéletességet, aki Kṛṣṇa-tudatú. Az sem gyakorolhatja a yogát, aki a saját maga kitalálta böjtöt követve természetellenesen lemond az evésről. A Kṛṣṇa-tudatú ember az írások tanácsainak megfelelően böjtöl. Nem koplal és nem eszik többet a kelleténél, így alkalmas a yoga-gyakorlatok végzésére. Aki a szükségesnél többet eszik, az nagyon sokat álmodik, ennek következtében pedig a szükségesnél többet alszik. Az ember ne aludjon napi hat óránál többet. Aki a huszonnégy órából hatnál többet tölt alvással, az kétségtelenül a tudatlanság kötőerejének hatása alatt áll. A tudatlanság kötőerejének rabja lusta, és hajlamos arra, hogy sokat aludjon. Az ilyen ember nem alkalmas a yoga végzésére.
17. VERS
yuktāhāra-vihārasya yukta-ceṣṭasya karmasu
yukta-svapnāvabodhasya yogo bhavati duḥkha-hā
yukta—szabályozott; āhāra—evés; vihārasya—pihenés; yukta—szabályozott; ceṣṭasya—annak, aki a létfenntartásáért dolgozik; karmasu—a kötelességek végrehajtása közben; yukta—szabályozott; svapna-avabodhasya—alvás és ébrenlét; yogaḥ—a yoga gyakorlása; bhavati—lesz; duḥkha-hā—enyhítve a fájdalmat.
Akinek evése, alvása, pihenése és munkája szabályozott, az a yoga gyakorlásával minden anyagi fájdalmat képes megszüntetni.
MAGYARÁZAT: A szertelenség az evésben, az alvásban, a védekezésben és a nemi életben — melyek a test követelései — gátolhatja a yoga gyakorlásában tett fejlődést. Ami az evést illeti, azt csak akkor lehet szabályozni, ha az ember hozzászokott, hogy csakis prasādamot, megszentelt ételt fogyasszon. A Bhagavad-gītā szerint (9.26) az Úr Kṛṣṇának zöldségeket, virágokat, gyümölcsöket, gabonaféléket, tejet stb. ajánlanak fel, s a Kṛṣṇa-tudatú ember így megtanulja, hogy ne fogyasszon olyan ételt, ami nem emberi táplálék, s ami nem tartozik a jóság kategóriájába. Ami az alvását illeti, Kṛṣṇa-tudatos kötelességei végrehajtása közben mindig éber, ezért nagy veszteségnek tekint minden percet, amelyet alvással tölt. Avyartha-kālatvam: egy Kṛṣṇa-tudatú személy képtelen elviselni, hogy életéből akár egy percet is az Úr szolgálata nélkül töltsön, s ezért a lehető legkevesebbre csökkenti alvását. Példaképe ebben Śrīla Rūpa Gosvāmī, aki mindig Kṛṣṇa szolgálatába merült, s nem aludt többet napi két óránál, sőt néha még annyit sem. Haridāsa çhākura még prasādāt sem fogyasztott, s egy pillanatot sem aludt addig, amíg el nem végezte napi japa gyakorlatát, amelynek során háromszázezerszer énekelte az Úr szent nevét. Ami pedig tetteit illeti: aki Kṛṣṇa-tudatú, nem tesz semmi olyat, ami nem áll kapcsolatban Kṛṣṇa érdekével, így munkája mindig szabályozott, s mentes az érzékkielégítéstől. Mivel az ő esetében nincs szó érzékkielégítésről, anyagi értelemben véve pihenéséről sem beszélhetünk. És mivel munkájában, beszédében, alvásában, ébrenlétében és testének minden működésében egyaránt szabályozottan él, számára nem létezik anyagi nyomorúság.
18. VERS
yadā viniyataṁ cittam ātmany evāvatiṣṭhate
nispṛhaḥ sarva-kāmebhyo yukta ity ucyate tadā
yadā—amikor; viniyatam—különösen fegyelmezett; cittam—az elme és tevékenysége; ātmani—a transzcendensben; eva—bizonyára; avatiṣṭhate—megállapodik; nispṛhaḥ—mentesen a vágytól; sarva—mindenféle; kāmebhyaḥ—anyagi érzékkielégítés; yuktaḥ—szilárd a yogában; iti—így; ucyate—mondják; tadā—akkor.
Ha a yogī a yoga gyakorlása által képes fegyelmezni az elméjét, és minden anyagi vágy nélkül a transzcendensben állapodik meg, akkor azt mondják róla, megingathatatlan a yogában.
MAGYARÁZAT: A yogī tetteit az különbözteti meg a közönséges ember tetteitől, hogy mentes minden anyagi vágytól, melyek közül a nemi élvezet vágya a legerősebb. A tökéletes yogī olyan jól tudja fegyelmezni elméje működését, hogy semmilyen anyagi vágy nem zavarja meg többé. A Śrīmad-Bhāgavatam (9.4.18-20) szerint ezt a tökéletes síkot a Kṛṣṇa-tudatú emberek minden külön erőfeszítés nélkül elérik:
sa vai manaḥ kṛṣṇa-padāravindayor
vacāṁsi vaikuṇṭha-guṇānuvarṇane
karau harer mandira-mārjanādiṣu
śrutiṁ cakārācyuta-sat-kathodaye
mukunda-liṅgālaya-darśane dṛśau
tad-bhṛtya-gātra-sparśe 'ṅga-saṅgamam
ghrāṇaṁ ca tat-pāda-saroja-saurabhe
śrīmat-tulasyā rasanāṁ tad-arpite
pādau hareḥ kṣetra-padānusarpaṇe
śiro hṛṣīkeśa-padābhivandane
kāmaṁ ca dāsye na tu kāma-kāmyayā
yathottama-śloka-janāśrayā ratiḥ
„Ambarīṣa király először elméjét az Úr Kṛṣṇa lótuszlábára rögzítette. Szavaival az Ő transzcendentális tulajdonságait írta le, kezével a templomát tisztította, fülével cselekedeteinek történeteit hallgatta, szemével transzcendentális formáit nézte, testével a bhakták testét érintette, orrával az Úrnak felajánlott lótuszvirág illatát szagolta, nyelvével az Ő lótuszlábának ajánlott tulasī levelet ízlelte, lábával a templomba és a zarándokhelyekre látogatott, fejével az Úrnak ajánlotta hódolatát, vágyaival pedig az Úr missziójának teljesülését szolgálta. E transzcendentális tettek jellemzik a tiszta bhaktát.”
Az imperszonalista út követői számára ez a transzcendentális sík talán szubjektív és kifejezhetetlen, ám nagyon könnyű és célravezető a Kṛṣṇa-tudatúak számára, ahogyan ez Ambarīṣa Mahārāja említett tetteiből is kitűnik. E transzcendentális cselekedetek nem eredményesek mindaddig, amíg elménket az állandó emlékezés segítségével nem rögzítjük az Úr lótuszlábára. Az Úr odaadó szolgálatában ezeket az előírt tetteket arcanának hívják, ami azt jelenti, hogy minden érzéket az Úr szolgálatába állítunk. Az elmének és az érzékeknek elfoglaltságra van szükségük; a cselekedetek puszta tagadása nem járható út. Az átlagemberek, s közülük is leginkább azok számára, akik nem a lemondott életrendben élnek, a transzcendentális sík eléréséhez vezető tökéletes folyamat nem más, mint hogy az érzékeket és az elmét az említett transzcendentális szolgálattal foglalják le, melyet a Bhagavad-gītā yuktának nevez.
19. VERS
yathā dīpo nivāta-stho neṅgate sopamā smṛtā
yogino yata-cittasya yuñjato yogam ātmanaḥ
yathā—mint; dīpaḥ—egy mécses; nivāta-sthaḥ—szélcsendes helyen; na—nem; iṅgate—lobog; sā—ez; upamā—ahhoz hasonlítva; smṛtā—tekintik; yoginaḥ—a yogīnak; yata-cittasya—kinek elméje fegyelmezett; yuñjataḥ—állandóan végzi; yogam—meditációban; ātmanaḥ—a transzcendensen.
Ahogy a szélcsendes helyen nem lobog a mécses lángja, úgy az elméjét szabályozó transzcendentalista is mindig rendületlen marad, miközben a transzcendentális önvalón meditál.
MAGYARÁZAT: A valóban Kṛṣṇa-tudatú embert, aki mindig a transzcendensbe merül, s állandóan, rendíthetetlenül meditál imádandó Urán, éppúgy nem zavarja meg semmi, mint ahogyan szélcsendes helyen a mécses lángja sem rezdül.
20—23. VERS
yatroparamate cittaṁ niruddhaṁ yoga-sevayā
yatra caivātmanātmānaṁ paśyann ātmani tuṣyati
sukham ātyantikaṁ yat tad buddhi-grāhyam atīndriyam
vetti yatra na caivāyaṁ sthitaś calati tattvataḥ
yaṁ labdhvā cāparaṁ lābhaṁ manyate nādhikaṁ tataḥ
yasmin sthito na duḥkhena guruṇāpi vicālyate
taṁ vidyād duḥkha-saṁyoga- viyogaṁ yoga-saṁjñitam
yatra—abban a helyzetben, ahol; uparamate—abbahagyja (mert transzcendentális boldogságot érez); cittam—az elme működése; niruddham—visszatartva az anyagtól; yoga-sevayā—a yoga végzése által; yatra—amiben; ca—is; eva—bizonyára; ātmanā—a tiszta elme által; ātmānam—az önvaló; paśyan—megértve helyzetét; ātmani—az önvalóban; tuṣyati—elégedetté válik; sukham—boldogság; ātyantikam—legfelsőbb; yat—ami; tat—azt; buddhi—értelem által; grāhyam—elérhető; atīndriyam—transzcendentális; vetti—tudja; yatra—amiben; na—sohasem; ca—is; eva—bizonyára; ayam—ő; sthitaḥ—elhelyezkedik; calati—mozdul; tattvataḥ—az igazságtól; yam—amit; labdhvā—elérve; ca—is; aparam—bármi más; lābham—nyereség; manyate—gondolja; na—sohasem; adhikam—több; tataḥ—attól; yasmin—amiben; sthitaḥ—helyzetben; na—sohasem; duḥkhena—szenvedések által; guruṇā api—habár nagyon nehéz; vicālyate—megrendül; tam—azt; vidyāt—tudnod kell; duḥkha-saṁyoga—az anyaggal való kapcsolat okozta szenvedések; viyogam—kiirtása; yoga-saṁjñitam—úgy nevezik: transz a yogában.
A tökéletesség szintjén, melyet transznak, vagyis samādhinak neveznek, az ember elméje a yoga gyakorlása révén megszabadul minden anyagi tevékenységtől. E tökéletesség jellemzője, hogy a yogī ebben az állapotban tiszta elméje segítségével megláthatja önvalóját, s örömet, élvezetet tud meríteni abból. Ebben az örömteli állapotban határtalan lelki boldogságban van része, melyet transzcendentális érzékszerveivel tapasztal. E szilárd helyzetben sohasem tér el az igazságtól, s ide eljutva úgy gondolja, ennél nagyobb kincsre soha nem tehet szert. Ezt az állapotot elérve még a legnagyobb nehézségek sem rendítik meg. Ily módon valóban mentes az anyagi kapcsolatok okozta minden szenvedéstől.
MAGYARÁZAT: A yoga legfőbb jellemzője, hogy gyakorlása által az ember fokozatosan eltávolodik az anyagi felfogástól. Ezután, amikor a yogī transzcendentális elméje és értelme segítségével megvalósítja a Felsőlelket, úgy, hogy az önvalót nem azonosítja tévesen a Felső Önvalóval, eléri a transz, a samādhi állapotát. A yoga gyakorlatai többé-kevésbé Patañjali rendszerének elveire épülnek. Néhány nem hiteles magyarázó megpróbálja azonosítani az egyéni lelket a Felsőlélekkel, s a monisták ezt vélik felszabadulásnak, ám ők nem értették meg a Patañjali-féle yoga-rendszer igazi célját. Patañjali rendszere ugyanis elfogadja a transzcendentális öröm létét, míg az imperszonalisták nem, mert attól tartanak, hogy ez veszélyeztetné egység-elméletüket. Nem fogadják el a tudás és a tudó különállóságát, ez a vers azonban elismeri a transzcendentális érzékeken át megvalósított lelki gyönyört. Ezt Patañjali Muni, a yoga-rendszer híres magyarázója is megerősíti. A nagy bölcs így ír Yoga-sūtráiban (3.34): puruṣārtha-śūnyānāṁ guṇānāṁ pratiprasavaḥ kaivalyaṁ svarūpa-pratiṣṭhā vā citi-śaktir iti.
Ez a citi-śakti, vagyis belső energia transzcendentális. Puruṣārtha materialista vallásosságra, anyagi gyarapodásra, érzékkielégítésre és végül a Legfelsőbbel való eggyéválás kísérletére utal. A monisták „a Legfelsőbbel való eggyéválás”-t kaivalyamnak hívják, Patañjali szerint azonban ez a kaivalyam nem más, mint egy belső, transzcendentális erő, melynek segítségével az élőlény képes tudatosítani magában eredeti természetét és helyzetét. Az Úr Caitanya ezt ceto-darpaṇa-mārjanamnak, vagyis az elme poros tükre tisztításának nevezi. Ez a „tisztítás” valójában felszabadulás, vagyis bhava-mahā-dāvāgni-nirvāpaṇam. A nirvāṇa elmélete — ami szintén csak a kezdetet jelenti — megegyezik ezzel az elvvel. A Bhāgavatam (2.10.6) ezt svarūpeṇa vyavasthitiḥnek hívja. Ebben a versben a Bhagavad-gītā is megerősíti ezt.
A nirvāṇa, vagyis az anyagi lét megszüntetése után a lelki tettek, azaz az Úr odaadó szolgálata nyilvánul meg, amit Kṛṣṇa-tudatnak neveznek. Ahogyan a Bhāgavatam mondja: svarūpeṇa vyavasthitiḥ, ez „az élőlény igazi élete”. Māyānak vagy illúziónak azt az állapotot nevezzük, amikor a lelki életet az anyag szennyezi be. Ha azonban az élőlény megszabadul ettől, az nem azt jelenti, hogy eredeti, örök helyzete megszűnik. Ezzel Patañjali is egyetért: kaivalyaṁ svarūpa-pratiṣṭhā vā citi-śaktir iti. Ez a citi-śakti, transzcendentális gyönyör az igazi élet. A Vedānta-sūtra (1.1.12) is alátámasztja ezt: ānanda-mayo 'bhyāsāt. Ez a természetes transzcendentális boldogság a yoga végső célja, melyet könnyen el lehet érni az odaadó szolgálat, vagyis a bhakti-yoga végzésével. A bhakti-yogáról a Bhagavad-gītā hetedik fejezete ír majd részletesen.
Az ebben a fejezetben leírt yoga-rendszerben kétféle samādhi van: samprajñāta-samādhi és asamprajñāta-samādhi. Ha a transzcendentális síkra különféle filozófiai kutatásokkal jut el valaki, helyzetét samprajñāta-samādhinak hívják. Az asamprajñāta-samādhiban többé már semmilyen kapcsolat sincs a világi gyönyörrel, mert az ember akkorra már transzcendentálisan felülemelkedik minden olyan boldogságon, amelyhez az érzékeken keresztül jut. Ha a yogī egyszer megállapodik ebben a transzcendentális helyzetben, soha többé nem tér már el ettől. Amíg azonban nem éri el ezt a szintet, sikertelennek számít. Napjaink úgynevezett yoga-gyakorlatai, amelyekhez a különféle érzéki örömök is hozzátartoznak, ellentmondanak ezzel. A nemi életet, alkoholt és kábítószereket élvező yogī csak nevetséges bohóc. Még azok sem tökéletesek, akik a yoga-folyamatban a siddhikhez (misztikus képességekhez) vonzódnak. Ahogyan azt ez a vers is kijelenti, ha a yogīkat a yoga melléktermékei vonzzák, nem érhetik el a tökéletesség szintjét. A látványos tornagyakorlatokkal és siddhikkel törődő embereknek tudniuk kell, hogy ily módon elvész számukra a yoga igazi célja.
Ebben a korszakban a yoga gyakorlásának legjobb formája a Kṛṣṇa-tudat, amely sohasem vezet tévútra. A Kṛṣṇa-tudatú embert olyan boldoggá teszi munkája, hogy semmilyen más gyönyörre nem vágyik. A haṭha-yoga, dhyāna-yoga és jñāna-yoga gyakorlását — különösen a képmutatás e korszakában — sok minden gátolja, ám a karma-yoga vagy bhakti-yoga végzése során nyoma sincs ezeknek az akadályoknak.
Amíg az anyagi test létezik, addig az embernek szembe kell nézni a test követeléseivel: az evéssel, az alvással, a védekezéssel és a párzással. Ám annak, aki tiszta bhakti-yogában, Kṛṣṇa-tudatban él, a test követelései nem zavarják meg az érzékeit. Hogy a legjobban használja ki testét, csakis azt fogadja el, amire létfenntartásához szüksége van, s így transzcendentális boldogságot élvez a Kṛṣṇa-tudatban. Közömbösen fogadja a váratlan eseményeket — balesetet, betegséget, éhínséget, sőt még legkedvesebb rokonának halálát is —, de arra mindig nagyon figyel, hogy kötelességeit a Kṛṣṇa-tudatban, a bhakti-yogában végrehajtsa. A nem várt események sohasem térítik el feladata végrehajtásától. Ahogyan azt a Bhagavad-gītā (2.14) elmondja: āgamāpāyino 'nityās tāṁs titikṣasva bhārata. A bhakta türelemmel visel minden váratlan eseményt, mert tudja, hogy azok örökké jönnek és elmúlnak, s nem befolyásolják kötelessége végzésében. Ily módon eléri a yoga legtökéletesebb szintjét.
24. VERS
sa niścayena yoktavyo yogo 'nirviṇṇa-cetasā
saṅkalpa-prabhavān kāmāṁs tyaktvā sarvān aśeṣataḥ
manasaivendriya-grāmaṁ viniyamya samantataḥ
saḥ—az; niścayena—szilárd elhatározással; yoktavyaḥ—kell gyakorolni; yogaḥ—yoga-rendszer; anirviṇṇa-cetasā—eltérés nélkül; saṅkalpa—elmebeli spekulációk; prabhavān—született; kāmān—anyagi vágyak; tyaktvā—feladva; sarvān—mindent; aśeṣataḥ—teljesen; manasā—az elme által; eva—bizonyára; indriya-grāmam—valamennyi érzéket; viniyamya—szabályozva; samantataḥ—minden oldalról.
Az embernek elszántsággal és hittel kell gyakorolnia a yogát, s nem szabad letérnie az útról. Meg kell válnia az elmebeli spekulációból eredő valamennyi anyagi vágytól, s elméje segítségével minden oldalról, egytől egyig szabályoznia kell érzékeit.
MAGYARÁZAT: A yogát gyakorlónak eltökéltnek kell lennie, s rendületlenül, türelmesen kell végeznie a gyakorlatokat. Bíznia kell a végső sikerben, nagy kitartással követnie kell a kijelölt utat, s nem szabad elkeserednie, ha a siker elérése várat magára. A yoga elveit szigorúan betartó ember számára az eredmény biztos. A bhakti-yogával kapcsolatban Rūpa Gosvāmī így ír:
utsāhān niścayād dhairyāt tat-tat-karma-pravartanāt
saṅga-tyāgāt sato vṛtteḥ ṣaḍbhir bhaktiḥ prasidhyati
„A bhakti-yoga folyamatát csak szívből jövő lelkesedéssel, kitartással, eltökéltséggel, az előírt kötelességek végrehajtásával, a bhakták társaságában, teljesen a jóság kötőerejében cselekedve lehet sikeresen végezni.” (Upadeśāmṛta 3)
Ami az elszántságot illeti, álljon előttünk a veréb példája, aki az óceán partjára rakta tojásait, ám a hatalmas hullámok mindet elsodorták. A veréb bánatában kérlelni kezdte az óceánt, hogy adja vissza tojásait, az azonban ügyet sem vetett könyörgésére. A kismadár erre elhatározta, hogy kiszárítja az óceánt, s parányi csőrével merni kezdte a vizet. Mindenki csak nevetett eltökéltségén, hogy e lehetetlen feladatra vállalkozott. Tettének híre messzire eljutott, s végül Garuḍa, az Úr Viṣṇu hatalmas madár-szállítója is meghallotta. Megszánta csöppnyi madárhúgát, s elment, hogy találkozzon vele. A kis veréb elszántsága nagy örömet okozott neki, s megígérte, hogy segít rajta. Azonnal ráparancsolt az óceánra, hogy adja vissza a tojásokat, különben ő maga folytatja, amit a veréb elkezdett. Az óceán ijedtében nyomban engedelmeskedett szavainak. Garuḍa kegyéből a kis veréb boldogan élhetett tovább.
A yoga, különösen a bhakti-yoga gyakorlása a Kṛṣṇa-tudatban éppen így nagyon nehéznek tűnhet. De bárki követi is nagy eltökéltséggel a yoga elveit, az Úr minden bizonnyal segíteni fogja: segíts magadon, Isten is megsegít.
25. VERS
śanaiḥ śanair uparamed buddhyā dhṛti-gṛhītayā
ātma-saṁsthaṁ manaḥ kṛtvā na kiñcid api cintayet
śanaiḥ—fokozatosan; śanaiḥ—lépésről lépésre; uparamet—vissza kell tartania; buddhyā—értelem által; dhṛti-gṛhītayā—meggyőződéssel; ātma-saṁstham—megállapodva a transzcendensben; manaḥ—elme; kṛtvā—téve; na—nem; kiñcit—bármi más; api—még; cintayet—rágondol.
Az ember teljes meggyőződéssel, értelme segítségével fokozatosan, lépésről lépésre szilárduljon meg a transzban, s így elméjét rögzítse egyedül az önvalóra. Semmi másra ne gondoljon.
MAGYARÁZAT: Helyes meggyőződése és értelme segítségével az embernek fokozatosan el kell érnie a pratyāhārának nevezett szintet, ahol minden érzéktevékenység megszűnik. Az elmének, melyet az ember a meggyőződés, a meditáció és az érzéktevékenységek beszüntetése segítségével megzabolázott, meg kell állapodnia a transzban, azaz a samādhiban. Ezen a szinten nem kell már többé tartani attól, hogy újra visszatér az anyagi életfelfogás kötelékeibe. Más szóval tehát annak ellenére, hogy az ember mindaddig, míg anyagi teste van, kapcsolatban áll az anyaggal, nem szabad érzékkielégítésre gondolnia. A Legfelsőbb Én örömén kívül semmilyen boldogságra se gondoljon. A Kṛṣṇa-tudat közvetlen gyakorlásával bárki könnyen eljuthat erre a szintre.
26. VERS
yato yato niścalati manaś cañcalam asthiram
tatas tato niyamyaitad ātmany eva vaśaṁ nayet
yataḥ yataḥ—bárhol; niścalati—nagyon izgatott lesz; manaḥ—az elme; cañcalam—csapongó; asthiram—ingatag; tataḥ tataḥ—onnan; niyamya—szabályozva; etat—ezt; ātmani—az önvalóban; eva—bizonyára; vaśam—irányítás; nayet—alá kell hozni.
Bárhová is vándoroljon csapongó és ingatag természete miatt az elme, az embernek határozottan vissza kell térítenie az önvaló felügyelete alá.
MAGYARÁZAT: Az elme természetére az jellemző, hogy csapongó és ingatag. Az önmegvalósított yogīnak azonban uralkodnia kell rajta, s nem szabad, hogy az irányítsa őt. Aki elméjét (s így egyben az érzékeit is) szabályozza, azt gosvāmīnak vagy svāmīnak hívják, akit azonban az elméje irányít, azt go-dāsának, az érzékek szolgájának nevezik. A gosvāmī ismeri az érzéki boldogság behatároltságát. A transzcendentális érzéki boldogságban az érzékek Hṛṣīkeśa, az érzékek legfelsőbb tulajdonosa (Kṛṣṇa) szolgálatát végzik. Megtisztított érzékekkel szolgálni Kṛṣṇát — ez a Kṛṣṇa-tudat. Így lehet teljes mértékben uralmunk alá hajtani az érzékeket, s ezen fölül ez a yoga gyakorlásának legmagasabb rendű tökéletessége is.
27. VERS
praśānta-manasaṁ hy enaṁ yoginaṁ sukham uttamam
upaiti śānta-rajasaṁ brahma-bhūtam akalmaṣam
praśānta—békés, mert Kṛṣṇa lótuszlábára szögezi elméjét; manasam—akinek elméje; hi—minden bizonnyal; enam—ezt; yoginam—yogī; sukham—boldogságot; uttamam—a legfelsőbbet; upaiti—eléri; śānta-rajasam—szenvedélye lecsendesül; brahma-bhūtam—az Abszolúttal azonosulva felszabadul; akalmaṣam—megszabadulva minden múltbeli bűnös visszahatástól.
Az a yogī, akinek elméje Rajtam nyugszik, minden kétséget kizárva eléri a transzcendentális boldogság legmagasabb rendű tökéletességét. A szenvedély kötőereje fölött áll, valamint megvalósítja, hogy természetét tekintve azonos a Legfelsőbbel, így a múltban elkövetett tetteinek minden visszahatásától megszabadul.
MAGYARÁZAT: A brahma-bhūta az a szint, amelyen az ember már minden anyagi szennyeződéstől megszabadult, és az Úr transzcendentális szolgálatában él. Mad-bhaktiṁ labhate parām (Bg. 18.54). Az ember nem maradhat a Brahman, vagyis az Abszolút minőségében, ha elméjét nem rögzíti Kṛṣṇa lótuszlábára. Sa vai manaḥ kṛṣṇa-padāravindayoḥ. Ha mindig az Úr transzcendentális szerető szolgálatában él, vagyis ha megállapodik a Kṛṣṇa-tudatban, az azt jelenti, hogy valóban megszabadult a szenvedély kötőerejétől és minden anyagi szennyeződéstől.
28. VERS
yuñjann evaṁ sadātmānaṁ yogī vigata-kalmaṣaḥ
sukhena brahma-saṁsparśam atyantaṁ sukham aśnute
yuñjan—a yoga-gyakorlatokat végezve; evam—így; sadā—mindig; ātmānam—az önvalót; yogī—akinek kapcsolata van a Legfelsőbb Önvalóval; vigata—mentes; kalmaṣaḥ—minden anyagi szennyeződéstől; sukhena—transzcendentális boldogságban; brahma-saṁsparśam—mert állandóan kapcsolatban van a Legfelsőbbel; atyantam—a legmagasabb rendű; sukham—boldogságot; aśnute—eléri.
Az önfegyelmezett yogī, aki állandóan a yogába merül, megszabadul minden anyagi szennyeződéstől, s az Úr transzcendentális szerető szolgálatában a tökéletes boldogság legmagasabb szintjét éri el.
MAGYARÁZAT: Az önmegvalósítás azt jelenti, hogy az ember ismeri örök helyzetét a Legfelsőbbel kapcsolatban állva. Az egyéni lélek a Legfelsőbb szerves része, ezért feladata az Úr transzcendentális szolgálata. Ezt a transzcendentális kapcsolatot a Legfelsőbbel brahma-saṁsparśának hívják.
29. VERS
sarva-bhūta-stham ātmānaṁ sarva-bhūtāni cātmani
īkṣate yoga-yuktātmā sarvatra sama-darśanaḥ
sarva-bhūta-stham—minden lényben jelen van; ātmānam—a Felsőlelket; sarva—minden; bhūtāni—lény; ca—is; ātmani—az önvalóban; īkṣate—látja; yoga-yukta-ātmā—aki a Kṛṣṇa-tudatban összekapcsolódik; sarvatra—mindenhol; sama-darśanaḥ—egyenlőnek lát.
Az igaz yogī minden élőlényben Engem, s minden lényt Bennem lát. Valóban, az igazi énjét megvalósított ember Engem, ugyanazt a Legfelsőbb Urat látja mindenhol.
MAGYARÁZAT: A Kṛṣṇa-tudatú yogī tökéletesen lát, mert látja Kṛṣṇát, a Legfelsőbbet Felsőlélekként (Paramātmāként) mindenki szívében. Īśvaraḥ sarva-bhūtānāṁ hṛd-deśe 'rjuna tiṣṭhati. Az Úr Paramātmā aspektusában a kutya és a brāhmaṇa szívében egyaránt jelen van. A tökéletes yogī tudja, hogy az Úr örökké transzcendentális, s az anyag nincs rá hatással, bárhol legyen is, akár a kutyában, akár a brāhmaṇában. Ez az Úr legfelsőbb semlegessége. Az egyéni lélek szintén az egyén szívében helyezkedik el, de nincs jelen mindenkiében. Ez a különbség az egyéni lélek és a Felsőlélek között. Aki nem végzi helyesen a yogát, az nem láthat ilyen tisztán. A Kṛṣṇa-tudatú ember képes Kṛṣṇát a hitetlen és a hívő szívében is meglátni. A smṛti ezt a következőképpen erősíti meg: ātatatvāc ca mātṛtvāc ca ātmā hi paramo hariḥ. Az Úr minden lény eredete, így olyan Ő, mint az anya és az eltartó. Az anya egyformán bánik minden gyermekével, s így tesz a legfelsőbb atya (vagy anya) is. Következésképpen a Felsőlélek mindig és minden élőlényben jelen van.
Az élőlények testüket tekintve is az Úr energiájában vannak. Ahogyan a hetedik fejezet majd megmagyarázza, az Úrnak két alapvető energiája van: a lelki (a felsőrendű) és az anyagi (az alsórendű) energia. Noha az élőlény a felsőbbrendű energia része, mégis alá van vetve az alsóbbrendűnek. Ennek ellenére azonban mindig az Úr energiájában van. Valamilyen formában tehát minden élőlény Benne van.
A yogī egyenlőnek lát mindent, mert látja, hogy az élőlények annak ellenére, hogy gyümölcsöző tetteik eredményeképpen más és más helyzetben vannak, minden körülmények között az Úr szolgái maradnak. Az anyagi energiában az élőlény az anyagi érzékeket szolgálja, míg a lelki energiában közvetlenül a Legfelsőbb Urat. Bármelyik eset álljon fenn, Isten szolgája marad. A Kṛṣṇa-tudatú emberben ez az egyenlő szemlélet tökéletes.
30. VERS
yo māṁ paśyati sarvatra sarvaṁ ca mayi paśyati
tasyāhaṁ na praṇaśyāmi sa ca me na praṇaśyati
yaḥ—bárki; mām—Engem; paśyati—lát; sarvatra—mindenhol; sarvam—mindent; ca—és; mayi—Bennem; paśyati—lát; tasya—számára; aham—Én; na—nem; praṇaśyāmi—veszek el; saḥ—ő; ca—is; me—Számomra; na—sem; praṇaśyati—vész el.
Aki mindenhol Engem és mindent Bennem lát, számára Én sohasem veszek el, s ő sem vész el Számomra soha.
MAGYARÁZAT: Aki Kṛṣṇa-tudatú, az valóban mindenhol az Úr Kṛṣṇát látja, s mindent Benne lát. Úgy tűnhet, hogy az anyagi természet valamennyi különálló megnyilvánulását látja, ám mindegyik esetben tudatában van Kṛṣṇa jelenlétének, mert tudja, hogy minden az Ő energiájának megnyilvánulása. Kṛṣṇa nélkül semmi sem létezhet, s Ő az Ura mindennek — ez a Kṛṣṇa-tudat alapelve. A Kṛṣṇa-tudat célja a Kṛṣṇa iránti szeretet kifejlesztése, vagyis annak a szintnek az elérése, amely transzcendentálisan az anyagi felszabadulás fölött áll. Ezen a Kṛṣṇa-tudatos síkon, amely túl van az önmegvalósításon, a bhakta eggyé válik Kṛṣṇával abban az értelemben, hogy számára Ő lesz minden, s az Iránta érzett szeretetben eléri a beteljesülést. A bensőséges kapcsolat Kṛṣṇa és a bhakta között ezen a szinten létezik. Az élőlény többé nem semmisülhet meg, s többé nem veszíti szem elől az Istenség Személyiségét. Kṛṣṇába olvadni lelki megsemmisülést jelent, s egy bhakta sohasem vállal ilyen veszélyt. A Brahma-saṁhitā (5.38) írja:
premāñjana-cchurita-bhakti-vilocanena
santaḥ sadaiva hṛdayeṣu vilokayanti
yaṁ śyāmasundaram acintya-guṇa-svarūpaṁ
govindam ādi-puruṣaṁ tam ahaṁ bhajāmi
„Govindát, az eredeti Urat imádom, akit a szeretet írjával bekent szemű bhakták örök Śyāmasundara formájában szünet nélkül a szívükben látnak.”
Ezen a szinten az Úr Kṛṣṇa sohasem tűnik el a bhakta látóköréből, s a bhakta sem veszíti el Őt többé szem elől. Ugyanez érvényes a yogīra is, aki szívében Paramātmāként látja Kṛṣṇát. Belőle tiszta bhakta lesz, aki egy pillanatig sem képes elviselni, hogy ne lássa szívében az Urat.
31. VERS
sarva-bhūta-sthitaṁ yo māṁ bhajaty ekatvam āsthitaḥ
sarvathā vartamāno 'pi sa yogī mayi vartate
sarva-bhūta-sthitam—a mindenki szívében jelen lévő; yaḥ—aki; mām—Engem; bhajati—odaadóan szolgál; ekatvam—egységben; āsthitaḥ—ilyen helyzetben; sarvathā—minden tekintetben; varta-mānaḥ—ebben az állapotban; api—ellenére; saḥ—ő; yogī—a transzcendentalista; mayi—Bennem; vartate—marad.
Az a yogī, aki imádattal szolgálja a Felsőlelket, mert tudja, hogy Én és a Felsőlélek egyek vagyunk, az mindig, minden körülmények között Bennem marad.
MAGYARÁZAT: A yogī, aki a Felsőlelken meditál, látja magában Kṛṣṇa teljes részét, a négykarú Viṣṇut, aki kezeiben kagylókürtöt, korongot, buzogányt és lótuszvirágot tart. A yogīnak tudnia kell, hogy Viṣṇu nem különbözik Kṛṣṇától. E Felsőlélek formájában Kṛṣṇa jelen van mindenki szívében. A megszámlálhatatlan élőlény szívében jelen lévő megszámlálhatatlan Felsőlélek mind azonos egymással. Az a Kṛṣṇa-tudatú ember, aki mindig transzcendentális szeretettel szolgálja Kṛṣṇát, szintén nem különbözik a Felsőlelken meditáló tökéletes yogītól. Noha a Kṛṣṇa-tudatú yogī anyagi léte alatt sokféle tettet végez, mindig Kṛṣṇában marad. Ezt erősíti meg Śrīla Rūpa Gosvāmī Bhakti-rasāmṛta-sindhuja (1.2.187): nikhilāṣv apy avasthāsu jīvan-muktaḥ sa ucyate. Az Úr bhaktája, aki mindig Kṛṣṇa-tudatban cselekszik, minden külön törekvés nélkül felszabadul. A Nārada-pañcarātra ezt a következőkkel támasztja alá:
dik-kālādy-anavacchinne kṛṣṇe ceto vidhāya ca
tan-mayo bhavati kṣipraṁ jīvo brahmaṇi yojayet
„Ha az ember nagy figyelemmel Kṛṣṇa transzcendentális formájára összpontosít — aki mindent átható, s aki fölötte áll az időnek és a térnek —, akkor teljesen elmerül Kṛṣṇáról szóló gondolataiban, s eléri azt a transzcendentális boldogságot, melyet az Ő társasága jelent.”
A yoga gyakorlásában a transz legmagasabb fokát a Kṛṣṇa-tudat jelenti. Pusztán annak a ténynek a megértése, hogy Kṛṣṇa Paramātmāként mindenki szívében jelen van, hibátlanná teszi a yogīt. A Védák (Gopāla-tāpanī Upaniṣad 1.21) a következőképpen erősítik meg az Úr e felfoghatatlan képességét: eko 'pi san bahudhā yo 'vabhāti. „Noha az Úr egy, a számtalan szívben sokként van jelen.” A smṛti-śāstrában hasonlót olvashatunk:
eka eva paro viṣṇuḥ sarva-vyāpī na saṁśayaḥ
aiśvaryād rūpam ekaṁ ca sūrya-vat bahudheyate
„Viṣṇu egyetlen, ám mégis mindent áthat. Annak ellenére, hogy formája egy, felfoghatatlan energiája révén jelen van mindenhol, ahogyan a nap is ugyanabban az időben számtalan helyen megjelenik.”
32. VERS
ātmaupamyena sarvatra samaṁ paśyati yo 'rjuna
sukhaṁ vā yadi vā duḥkhaṁ sa yogī paramo mataḥ
ātma—az önvalójával; aupamyena—összehasonlítással; sarvatra—mindenhol; samam—egyenlőséget; paśyati—lát; yaḥ—aki; arjuna—óh, Arjuna; sukham—boldogság; vā—vagy; yadi—ha; vā—vagy; duḥkham—boldogtalanság; saḥ—ilyen; yogī—egy transzcendentalista; paramaḥ—tökéletesnek; mataḥ—tekinthető.
Óh, Arjuna! A tökéletes yogī az, aki saját magához hasonlítva minden élőlényt — legyenek azok akár boldogok, akár boldogtalanok — valóban egyenlőnek lát.
MAGYARÁZAT: A tökéletes yogī az, aki Kṛṣṇa-tudatú. Saját tapasztalatának köszönhetően tudatában van mindenki boldogságának és boldogtalanságának. Mindenki azért szenved, mert megfeledkezett Istennel való kapcsolatáról, míg boldogságot az okoz, ha valaki tudja, hogy Kṛṣṇa az emberi lény tetteinek legfelsőbb élvezője, minden föld, minden bolygó tulajdonosa és minden élőlény legőszintébb barátja. A tökéletes yogī tudja, hogy az anyagi természet kötőerői által feltételekhez kötött élőlények amiatt, hogy megfeledkeztek Kṛṣṇához fűződő kapcsolatukról, arra kényszerülnek, hogy szenvedjenek a háromféle anyagi gyötrelemtől. A Kṛṣṇa-tudatú bhakta azonban boldog, ezért arra törekszik, hogy mindenhol elterjessze a Kṛṣṇáról szóló tudást. A tökéletes yogī azon fáradozik, hogy mindenhol elmondja, milyen fontos Kṛṣṇa-tudatúvá válni, ezért ő a világ legjobb filantrópusa, s az Úr legkedvesebb szolgája. Na ca tasmān manuṣyeṣu kaścin me priya-kṛttamaḥ. (Bg. 18.69). Más szóval az Úr bhaktája egyedül az élőlények boldogulásával törődik, így valóban mindenki jó barátja. Ő a legnagyszerűbb yogī, mert nem csupán a saját érdekében vágyik a yoga tökéletes szintjének elérésére, hanem másokon is segíteni akar ezáltal. Az ilyen ember sohasem irigy élőlénytársaira. Láthatjuk tehát a határozott különbséget az Úr tiszta bhaktája és az olyan yogī között, akit csak saját fejlődése érdekel. A yogī, aki a tökéletes meditáció érdekében egy elhagyatott helyre vonul, nem lehet olyan tökéletes, mint a bhakta, aki mindent elkövet, hogy mindenkit Kṛṣṇa-tudatúvá tegyen.
33. VERS
arjuna uvāca
yo 'yaṁ yogas tvayā proktaḥ sāmyena madhusūdana
etasyāhaṁ na paśyāmi cañcalatvāt sthitiṁ sthirām
arjunaḥ uvāca—Arjuna mondta; yaḥ ayam—ez a rendszer; yogaḥ—miszticizmus; tvayā—Általad; proktaḥ—leírt; sāmyena—általánosságban; madhu-sūdana—óh, Madhu démon elpusztítója; etasya—ebből; aham—én; na—nem; paśyāmi—látom; cañcalatvāt—mivel nyugtalan; sthitim—helyzetet; sthirām—biztosat.
Arjuna így szólt: Óh, Madhusūdana! Az Általad ismertetett yoga megvalósíthatatlannak, sőt elviselhetetlennek tűnik számomra, hiszen az elme csapongó és nyugtalan.
MAGYARÁZAT: Azt a yoga-rendszert, melyet az Úr Kṛṣṇa — a śucau deśe verssel kezdődően és a yogī paramaḥ-val bezárólag — ismertetett, Arjuna ebben a versben elutasítja, mert úgy érzi, képtelen annak végzésére. Ebben a Kali-korszakban a közönséges ember számára lehetetlen, hogy elhagyja otthonát és a yoga gyakorlása érdekében egy elhagyatott helyre, a hegyek közé vagy az őserdő mélyére vonuljon. Erre a korszakra a rövid életért folytatott elkeseredett küzdelem jellemző. Az emberek még az egyszerű és célravezető önmegvalósítási folyamatokat sem veszik komolyan, mit sem szólva erről a nehéz yoga-rendszerről, amely megköveteli az életmód szabályozását, az ülőhelyzetek gyakorlását, egy alkalmas hely felkutatását és az elme elkülönítését az anyagi tevékenységtől. Noha Arjuna sokoldalú és gyakorlatias volt, mégis úgy látta, hogy ezt a yoga-folyamatot lehetetlen követni. Királyi családból származott, és számos kiváló tulajdonsággal rendelkezett: nagy harcos volt, hosszú életet élt, s ami a legfontosabb, az Úr Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége legbensőségesebb barátja volt. Ötezer évvel ezelőtt Arjuna lehetőségei sokkal jobbak voltak, mint a mieink, mégis elutasította a yogának ezt a formáját. A történelmi feljegyzéseket tanulmányozva láthatjuk, hogy Arjuna sohasem gyakorolta ezt a folyamatot. Be kell látnunk, hogy ebben a Kali-korszakban néhány ritka kivételtől eltekintve az emberek képtelenek követni ezt a módszert. Ha ez volt a helyzet ötezer évvel ezelőtt, akkor mit mondhatnánk a mai időkről? Akik az úgynevezett tanfolyamokon és klubokban utánozzák ezt a yoga-rendszert, csupán idejüket vesztegetik, még akkor is, ha ők maguk elégedettek. Az ilyen emberek semmit sem tudnak az igazi célról.
34. VERS
cañcalaṁ hi manaḥ kṛṣṇa pramāthi balavad dṛḍham
tasyāhaṁ nigrahaṁ manye vāyor iva su-duṣkaram
cañcalam—csapongó; hi—bizonyára; manaḥ—elme; kṛṣṇa—óh, Kṛṣṇa; pramāthi—izgatva; bala-vat—erős; dṛḍham—csökönyös; tasya—azé; aham—én; nigraham—legyőzés; manye—gondolom; vāyoḥ—a szélnek; iva—olyan; su-duṣkaram—nehéz.
Óh, Kṛṣṇa, én úgy látom, hogy könnyebb megállítani a szelet, mint szabályozni az elmét, amely nyugtalan, fegyelmezetlen, csökönyös és hihetetlenül erős.
MAGYARÁZAT: Az elme olyannyira erős és csökönyös, hogy néha legyőzi az értelmet, noha valójában az alárendeltje. Kétségtelen, hogy annak az embernek, akinek a mindennapi életben oly sok támadással kell szembenéznie, nagyon nehéz uralkodnia az elméjén. Látszólag viselkedhet az ember egyformán a baráttal és az ellenséggel, erre azonban hosszú távon egyetlen világi ember sem alkalmas, mert ez nehezebb, mint megfékezni a száguldó szelet. A védikus irodalom (Kaṭha Upaniṣad 1.3.3-4) így ír ezzel kapcsolatban:
ātmānaṁ rathinaṁ viddhi śarīraṁ ratham eva ca
buddhiṁ tu sārathiṁ viddhi manaḥ pragraham eva ca
indriyāṇi hayān āhur viṣayāṁs teṣu go-carān
ātmendriya-mano-yuktaṁ bhoktety āhur manīṣiṇaḥ
„Az egyéni lélek az anyagi test szekerének utasa, az értelem pedig a hajtó. Az elme a gyeplő, az érzékek pedig a lovak. Ily módon örvend vagy szenved a lélek az elme és az érzékek társaságában — ez a nagy gondolkodók megértése.” Valójában az értelemnek kellene irányítania az elmét, ám az elme olyannyira erős és csökönyös, hogy gyakran felülkerekedik az ember értelmén, éppen úgy, mint ahogyan egy heveny fertőzés is erősebb lehet az orvosság hatásánál. Az ilyen erős elmét a yoga gyakorlásával kellene megfékezni, ám egy Arjunához hasonló világi ember számára az efféle folyamat nem megvalósítható. Mit mondhatnánk akkor a modern ember esetében? A versben említett hasonlat nagyon helyénvaló: az ember nem képes feltartóztatni a süvöltő szelet, s a féktelen elme megállítása még ennél is nehezebb. Az Úr Caitanya javaslata szerint erre a legkönnyebb módszer a „Hare Kṛṣṇa”, a nagy felszabadító mantra éneklése végtelen alázatossággal. Az előírt folyamat a sa vai manaḥ kṛṣṇa-padāravindayoḥ: az elmét teljesen Kṛṣṇával kell lefoglalnunk. Csakis így válik lehetővé, hogy semmilyen más tevékenység ne zavarja meg.
35. VERS
śrī-bhagavān uvāca
asaṁśayaṁ mahā-bāho mano durnigrahaṁ calam
abhyāsena tu kaunteya vairāgyeṇa ca gṛhyate
śrī-bhagavān uvāca—az Istenség Személyisége mondta; asaṁśayam—kétségtelenül; mahā-bāho—óh, erős karú; manaḥ—az elme; durnigraham—nehéz legyőzni; calam—ingadozó; abhyāsena—gyakorlással; tu—de; kaunteya—óh, Kuntī fia; vairāgyeṇa—elkülönüléssel; ca—is; gṛhyate—így szabályozható.
Az Úr Śrī Kṛṣṇa így szólt: Óh, Kuntī erős karú fia! A nyugtalan elmét legyőzni kétségtelenül nagyon nehéz, de a megfelelő gyakorlás és az elkülönülés célhoz vezet.
MAGYARÁZAT: Az Istenség Személyisége elfogadja Arjuna véleményét, miszerint a csökönyös elme szabályozása rendkívül nehéz, de ugyanakkor azt is mondja, hogy a gyakorlás és az elkülönülés segítségével az ember sikerrel járhat. Mit is jelent ez a gyakorlás? Ebben a korszakban senki sem képes szigorúan betartani a szabályokat és előírásokat, például hogy magányos és szent helyen éljen, hogy elméjét rögzítse a Felsőlélekre, szabályozza az érzékeket és az elmét, éljen cölibátusban és egyedül, stb. A Kṛṣṇa-tudat gyakorlása közben azonban az ember kilenc formában szolgálhatja odaadóan az Urat. Az első és legfontosabb odaadó elfoglaltság Kṛṣṇáról hallani. Ez nagyon hatásos transzcendentális folyamat, amely megtisztítja az elmét minden kételkedéstől. Minél többet hall az ember Kṛṣṇáról, annál inkább megvilágosodik, s eltávolodik mindentől, ami eltérítheti Tőle. A vairāgyát könnyen elsajátíthatjuk azáltal, hogy elménket elkülönítjük az olyan tettektől, amelyek nem állnak kapcsolatban az Úr odaadó szolgálatával. Vairāgya annyit jelent, mint megválni az anyagtól és lelki elfoglaltságot adni az elmének. Az elkülönüléshez vezető imperszonalista folyamat sokkal nehezebb, mint az elmét Kṛṣṇa tetteire rögzíteni. Az utóbbi rendkívül célszerű, mert Kṛṣṇáról hallva az ember természetes módon ragaszkodni fog a Legfelsőbb Lélekhez. Ezt a ragaszkodást hívják pareśānubhavának, azaz lelki elégedettségnek. Olyan ez, mint amikor az éhes ember minden lenyelt falat után elégedettséget érez: minél többet eszik, annál elégedettebbnek és erősebbnek érzi magát. Ehhez hasonlóan az odaadó szolgálat végzése következtében transzcendentális elégedettséget érzünk, amikor az elme eltávolodik az anyagi tárgyaktól. Ahhoz hasonlíthatjuk ezt, mint amikor szakszerű kezeléssel és megfelelő étrenddel meggyógyítunk egy betegséget. Az őrült elme számára ezért a legjobb kezelés az Úr Kṛṣṇa transzcendentális tetteinek hallása, a szenvedő beteg megfelelő diétája pedig a Kṛṣṇának felajánlott étel. Ez a kezelés nem más, mint a Kṛṣṇa-tudat folyamata.
36. VERS
asaṁyatātmanā yogo duṣprāpa iti me matiḥ
vaśyātmanā tu yatatā śakyo 'vāptum upāyataḥ
asaṁyata—zabolátlan; ātmanā—az elme által; yogaḥ—önmegvalósítás; duṣprāpaḥ—nehezen elérhető; iti—így; me—Enyém; matiḥ—vélemény; vaśya—szabályozott; ātmanā—az elme által; tu—de; yatatā—miközben törekszik; śakyaḥ—célravezető; avāptum—elérni; upāyataḥ—a megfelelő eszközökkel.
Az önmegvalósítás nehéz feladat annak, kinek elméje zabolátlan. Ám a szabályozott elméjű, helyes módszerrel törekvő ember számára biztos a siker. Ez az Én véleményem.
MAGYARÁZAT: Az Istenség Legfelsőbb Személyisége kijelenti, hogy aki nem fogadja el a megfelelő kezelést, amely eltávolítja az elmét az anyagi elfoglaltságtól, az aligha érhet el sikert az önmegvalósításban. Aki a yogát akarja gyakorolni, miközben az elméjét az anyagi élvezet köti le, az éppen olyan, mintha valaki tüzet akarna gyújtani, miközben vizet önt rá. A yoga gyakorlása az elme szabályozása nélkül csak az idő eltékozlása. Az efféle yoga-színjáték anyagi szempontból nézve csábító lehet, ám a lelki megvalósítást illetően semmi haszna. Az elmét tehát Kṛṣṇa transzcendentális szerető szolgálatával lefoglalva mindig uralmunk alatt kell tartanunk. Amíg valaki nem a Kṛṣṇa-tudatban tevékenykedik, nem képes az elméjét szilárdan irányítani. A Kṛṣṇa-tudatú ember könnyen, minden külön erőfeszítés nélkül eléri a yoga célját, ellenben a yoga-gyakorlatokat végző nem lehet sikeres addig, amíg Kṛṣṇa-tudatúvá nem válik.
37. VERS
arjuna uvāca
ayatiḥ śraddhayopeto yogāc calita-mānasaḥ
aprāpya yoga-saṁsiddhiṁ kāṁ gatiṁ kṛṣṇa gacchati
arjunaḥ uvāca—Arjuna mondta; ayatiḥ—a sikertelen transzcendentalista; śraddhayā—hittel; upetaḥ—végez; yogāt—a misztikus kapcsolattól; calita—eltért; mānasaḥ—akinek ilyen elméje van; aprāpya—nem sikerült elérnie; yoga-saṁsiddhim—a miszticizmus legmagasabb rendű tökéletességét; kām—mi; gatim—célt; kṛṣṇa—óh, Kṛṣṇa; gacchati—elér.
Arjuna így szólt: Óh, Kṛṣṇa! Milyen sors vár arra a transzcendentalistára, aki nagy hittel kezdi el az önmegvalósítás folyamatát, ám világias elméje miatt később letér az útról, s így nem éri el a misztika tökéletességét?
MAGYARÁZAT: Az önmegvalósítás, azaz a misztika útjáról a Bhagavad-gītāban találhatunk leírást. Az önmegvalósítás alapelve az az ismeret, hogy az élőlény nem azonos az anyagi testtel, hanem különbözik tőle, és boldogságát az örökkévaló, gyönyörrel és tudással teli életben találja meg. Mindez transzcendentális, túl van a testen és elmén. Az önmegvalósítást a tudás, a nyolcfokú yoga-rendszer, valamint a bhakti-yoga útján kell keresnünk. Mindegyik folyamatban meg kell ismernünk az élőlény valódi természetét, Istenhez fűződő kapcsolatát és azokat a cselekedeteket, amelyek által visszaállíthatja ezt az elveszett kapcsolatot, s elérheti a Kṛṣṇa-tudat legtökéletesebb szintjét. Ha az ember követi e három folyamat valamelyikét, előbb-utóbb kétségtelenül eléri a legfelsőbb célt. Ezt Maga az Úr jelentette ki a második fejezetben: ezen a transzcendentális úton a legkisebb erőfeszítés is megadja a reményt a felszabadulásra. E három módszer közül ebben a korszakban különösen a bhakti-yoga gyakorlása vezet célra, mert ez Isten megvalósításának legközvetlenebb formája. Hogy másodszor is megbizonyosodjon, Arjuna arra kéri Śrī Kṛṣṇát, hogy erősítse meg korábbi kijelentését. Lehet, hogy valaki őszintén belekezd az önmegvalósítás folyamatába, ám manapság a tudás művelésének és a nyolcfokú yoga-rendszer gyakorlásának útja rendkívül nehéz. Így aztán az ember folytonos igyekezete ellenére is számtalan okból kudarcot vallhat. Először is előfordulhat, hogy nem végzi kellőképpen komolyan a folyamatot. A transzcendentális út követése olyan, mintha hadat üzennénk az illuzórikus energiának, így aztán az illuzórikus energia számtalan csábításával mindent megtesz annak érdekében, hogy legyőzze a karmai közül kiszabadulni próbálót. A feltételekhez kötött lelket már különben is rabul ejtették az anyagi energia kötőerői, ezért minden esélye megvan arra, hogy újra elcsábítsák, még akkor is, ha a transzcendentális folyamatot végzi. Ezt nevezik úgy, hogy yogāc calita-mānasaḥ, azaz letérés a transzcendentális útról. Arjuna arról kérdez, hogy mi történik azzal, aki letér az önmegvalósítás útjáról.
38. VERS
kaccin nobhaya-vibhraṣṭaś chinnābhram iva naśyati
apratiṣṭho mahā-bāho vimūḍho brahmaṇaḥ pathi
kaccit—vajon; na—nem; ubhaya—mindkettő; vibhraṣṭaḥ—eltért; chinna—szétszaggatott; abhram—felhő; iva—mint; naśyati—elvész; apratiṣṭhaḥ—biztos helyzet nélkül; mahā-bāho—óh, erős karú Kṛṣṇa; vimūḍhaḥ—megtévesztett; brahmaṇaḥ—a transzcendensnek; pathi—az útján.
Óh, erős karú Kṛṣṇa! Vajon nem fog-e a transzcendens útjáról letért ember elesni mind a lelki, mind az anyagi sikertől, s a szertefoszló felhőhöz hasonlóan elveszni, anélkül hogy bárhol megállapodhatna?
MAGYARÁZAT: Kétféle előrehaladás van. A materialistákat nem érdekli a transzcendens, ezért sokkal inkább az anyagi gyarapodással elérhető anyagi fejlődéssel törődnek, s azzal, hogy a megfelelő tettekkel a felsőbb bolygókra emelkedjenek. Amikor valaki a transzcendens útjára lép, fel kell hagynia minden anyagi tettel, és fel kell áldoznia minden úgynevezett anyagi boldogságot. Ha a törekvő transzcendentalista nem jár sikerrel, akkor láthatóan mindkét folyamat vesztese, vagyis sem az anyagi boldogságot, sem pedig a lelki sikert nem élvezheti. Helyzete bizonytalan; olyan, akár egy szertefoszlott felhő. Néha az égen egy kis felhőből egy darab leválik, s egy nagyobbhoz csatlakozik. Ha azonban nem sikerül elérnie a nagyobb felhőt, a szél szétoszlatja, és semmivé válik a hatalmas égen. A brahmaṇaḥ pathi a transzcendentális megvalósítás útja, amit az ember azon keresztül ér el, hogy tudja: természete lelki, s ő maga a Brahmanként, Paramātmāként és Bhagavānként megnyilvánuló Legfelsőbb Úr szerves része. Az Úr Śrī Kṛṣṇa a Legfelsőbb Abszolút Igazság legteljesebb megnyilvánulása, s ezért a sikeres transzcendentalista az, aki meghódol Előtte. Ezt, az élet célját a Brahman- és Paramātmā-megvalósítással csak sok-sok születés után lehet elérni (bahūnāṁ janmanām ante). Ezért hát a transzcendentális megvalósítás legkiválóbb útja a bhakti-yoga, vagyis a Kṛṣṇa-tudat, a közvetlen folyamat.
39. VERS
etan me saṁśayaṁ kṛṣṇa chettum arhasy aśeṣataḥ
tvad-anyaḥ saṁśayasyāsya chettā na hy upapadyate
etat—ez; me—enyém; saṁśayam—kétség; kṛṣṇa—óh, Kṛṣṇa; chettum—elűzni; arhasi—megkérlek; aśeṣataḥ—teljesen; tvat—mint Te; anyaḥ—más; saṁśayasya—kétségnek; asya—ebből; chettā—eltávolító; na—sohasem; hi—bizonyára; upapadyate—található.
Óh, Kṛṣṇa, ez az én kétségem! Kérlek, oszlasd el teljesen — Rajtad kívül senki sem pusztíthatja el!
MAGYARÁZAT: Kṛṣṇa a múlt, a jelen és a jövő tökéletes ismerője. A Bhagavad-gītā elején az Úr kijelentette, hogy minden élőlény egyénként létezett a múltban, így létezik a jelenben is, és egyéni létüket a jövőben is folytatni fogják, még az anyagi fogságból való felszabadulás után is. Így tehát már tisztázta a kérdést az egyéni élőlény jövőjét illetően. Most Arjuna a sikertelen transzcendentalista jövőjéről szeretne tudni. Senki sem egyenlő Kṛṣṇával vagy nagyobb Nála. Még a magukat nagy bölcseknek és filozófusoknak nevező emberek, akik az anyagi természet befolyása alatt állnak, sem lehetnek egyenrangúak Vele. Őt nem ismeri senki, Ő azonban tökéletesen ismeri a múltat, a jelent és a jövőt, ezért az Ő véleménye a végső és teljes válasz minden kétségre. Egyedül Kṛṣṇa és a Kṛṣṇa-tudatú bhakták tudhatnak mindent.
40. VERS
śrī-bhagavān uvāca
pārtha naiveha nāmutra vināśas tasya vidyate
na hi kalyāṇa-kṛt kaścid durgatiṁ tāta gacchati
śrī-bhagavān uvāca—az Istenség Legfelsőbb Személyisége mondta; pārtha—óh, Pṛthā fia; na eva—soha nincs így; iha—ebben az anyagi világban; na—sohasem; amutra—a következő életben; vināśaḥ—megsemmisülés; tasya—övé; vidyate—létezik; na—sohasem; hi—bizonyára; kalyāṇa-kṛt—aki kedvező tetteket végez; kaścit—bárki; durgatim—degradálódáshoz; tāta—barátom; gacchati—megy.
Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így válaszolt: Óh, Pṛthā fia! A kedvező tetteket végző transzcendentalistát nem éri elmúlás sem ebben, sem a lelki világban. A jótevőt, barátom, sohasem győzi le a gonosz.
MAGYARÁZAT: A Śrīmad-Bhāgavatamban (1.5.17) Śrī Nārada Muni a következőképpen oktatja Vyāsadevát:
tyaktvā sva-dharmaṁ caraṇāmbujaṁ harer
bhajann apakvo 'tha patet tato yadi
yatra kva vābhadram abhūd amuṣya kiṁ
ko vārtha āpto 'bhajatāṁ sva-dharmataḥ
„Ha valaki felad minden anyagi reményt, és teljes menedéket keres az Istenség Legfelsőbb Személyiségénél, számára nincs veszteség vagy elbukás, semmilyen értelemben. Ellenben aki nem bhakta, az még akkor sem nyer semmit, ha tökéletesen hajtja végre a kötelességeit.” Az anyagi remények teljesüléséhez számtalan, az írások javasolta vagy hagyományos tett vezet. Egy transzcendentalistának a Kṛṣṇa-tudat, a lelki élet fejlődése kedvéért meg kell válnia minden anyagi tettől. Felmerülhet itt az az ellenérv, hogy noha az utat végigjárva az ember a Kṛṣṇa-tudat segítségével elérheti a tökéletesség csúcsát, ha azonban nem éri el ezt a tökéletes szintet, akkor anyagi és lelki szempontból egyaránt kudarcot vall. Az írások kijelentik, hogy aki előírt kötelességét nem teljesíti, annak szenvednie kell ennek visszahatásaitól; így aztán ha az ember nem végzi megfelelően transzcendentális tevékenységét, akkor kénytelen elszenvedni a visszahatásokat. A Bhāgavatam megnyugtatja a sikertelen transzcendentalistát, hogy nincs oka aggodalomra. Talán el kell viselnie azokat a visszahatásokat, melyek előírt kötelességei elhanyagolásából származnak, ám még így sem tekinthető vesztesnek, mert a kedvező Kṛṣṇa-tudatú tettek sohasem merülnek feledésbe, s egy idő után visszatér ezekhez, még akkor is, ha következő életében esetleg alacsonyrangú családban születik meg. Ezzel szemben aki szigorúan eleget tesz előírt kötelességeinek, ám nem Kṛṣṇa-tudatú, nem érhet el semmi jó eredményt.
Ennek magyarázata a következő: Az emberek két csoportra oszthatók. Vannak, akik követik a szabályokat, és vannak, akik nem. Akiket csupán az állatias érzékkielégítés érdekel, s mit sem tudnak a következő életről vagy a lelki felszabadulásról, azok a szabályokat nem követők csoportjába tartoznak. A szabályokat követőkhöz azok tartoznak, akik betartják a szentírások elveit az előírt kötelességekkel kapcsolatban. A szabályokat nem követő embereket — legyenek civilizáltak vagy civilizálatlanok, műveltek vagy műveletlenek, erősek vagy gyöngék — állatias hajlamok jellemzik. Tetteik sohasem kedvezőek, mert miközben az evés, alvás, védekezés és párzás állatias hajlamainak tesznek eleget, örökre az anyagi létben maradnak, ami mindig szenvedéssel teli. Akik azonban követik az írások utasításait, s így fokozatosan felemelkednek a Kṛṣṇa-tudat szintjére, azok kétségtelenül fejlődnek az életben.
A kedvező úton járó embereket három csoportba sorolhatjuk: (1) akik azért követik a szentírások szabályait és parancsolatait, hogy az anyagi jólétet élvezhessék, (2) akik arra törekszenek, hogy végleg kiszabaduljanak az anyagi létezésből, valamint (3) a Kṛṣṇa-tudatú bhakták. Az írások szabályait és utasításait az anyagi boldogság reményében követők két további csoportra oszthatók: a munka gyümölcsére vágyók, valamint akik munkájuk eredményét nem arra akarják felhasználni, hogy érzékeiknek elégedettséget okozzanak. Akik az érzékkielégítés reményében tetteik gyümölcséért dolgoznak, fejlettebb életszínvonalra emelkedhetnek, sőt a felsőbb bolygókra is eljuthatnak, ám nem az igazán kedvező utat járják, mert nem szabadultak meg az anyagi léttől. Egyedül a felszabaduláshoz vezető tettek nevezhetők kedvezőeknek, míg azok, melyeknek célja nem a végső önmegvalósítás vagy az anyagi, testi életfelfogástól való felszabadulás, egyáltalán nem kedvezőek. A Kṛṣṇa-tudatban végzett cselekedet az egyetlen kedvező tett, s azokat, akik a Kṛṣṇa-tudatbeli fejlődés kedvéért önként vállalják a testi kényelmetlenségeket, szigorú lemondásokat végző, tökéletes transzcendentalistáknak nevezhetjük. A nyolcfokú yoga-rendszer célja a Kṛṣṇa-tudat végső megvalósítása, így ez a folyamat is kedvező. Aki minden tőle telhetőt megtesz, hogy haladjon ezen az úton, annak nem kell félnie a visszaeséstől.
41. VERS
prāpya puṇya-kṛtāṁ lokān uṣitvā śāśvatīḥ samāḥ
śucīnāṁ śrīmatāṁ gehe yoga-bhraṣṭo 'bhijāyate
prāpya—miután elérte; puṇya-kṛtām—azoknak, akik jámbor tetteket hajtottak végre; lokān—bolygókat; uṣitvā—azután, hogy ott tartózkodtak; śāśvatīḥ—sok; samāḥ—évek; śucīnām—a jámboroknak; śrī-matām—a jómódúaknak; gehe—házában; yoga-bhraṣṭaḥ—aki letért az önmegvalósítás útjáról; abhijāyate—megszületik.
A sikertelen yogī sok-sok évig fogja a jámbor élőlények bolygóin élvezni az életet, majd becsületes emberek családjában vagy gazdag, előkelő családban fog újra megszületni.
MAGYARÁZAT: Kétféle sikertelen yogī van: aki kis előrehaladás után és aki a yoga hosszú időn át tartó gyakorlása után esett vissza. Az első a felsőbb bolygókra jut, ahová csak jámbor élőlények kerülhetnek. Hosszú-hosszú ideig élhet ott, majd ismét visszakerül erre a bolygóra, ahol jámbor brāhmaṇa vaiṣṇavák vagy előkelő származású kereskedők családjában fog megszületni.
A yoga gyakorlásának igazi célja a Kṛṣṇa-tudat legmagasabb rendű tökéletességének elérése, ahogyan azt a fejezet utolsó verse magyarázza. Akik azonban nem eléggé kitartóak, s az anyagi csábításnak engedve visszaesnek, azok az Úr kegyéből teljesen átadhatják magukat anyagi hajlamaiknak. Ezután jámbor vagy előkelő családokban megszületve lehetőséget kapnak a jómódú életre. Ebben a helyzetben módjukban áll kihasználni az előnyös születés nyújtotta lehetőségeket, hogy teljesen Kṛṣṇa-tudatúvá váljanak.
42. VERS
atha vā yoginām eva kule bhavati dhīmatām
etad dhi durlabhataraṁ loke janma yad īdṛśam
atha vā—vagy; yoginām—a művelt transzcendentalistáknak; eva—bizonyára; kule—a családjában; bhavati—megszületik; dhī-matām—azoknak, akik nagyon bölcsek; etat—ezt; hi—bizonyára; durlabha-taram—nagyon ritka; loke—ebben a világban; janma—születés; yat—ami; īdṛśam—mint ez.
Az is lehet [ha azután válik sikertelenné, hogy hosszú ideig gyakorolta a yogát], hogy nagy tudású transzcendentalisták családjában születik meg, ami ebben a világban bizony ritka dolog.
MAGYARÁZAT: Ez a vers dicsőségesnek tartja, ha valaki yogīk vagy bölcs transzcendentalisták családjában születik meg, mert az ilyen gyermek már élete kezdetén lelki indíttatást kap. Ez különösen igaz abban az esetben, ha valaki ācāryák vagy gosvāmīk családjában születik meg. Ezek a családok a hagyományaiknak köszönhetően s mert erre nevelték őket, nagyon művelt, Istenben hívő emberek, s ezért lelki tanítómesterek lesznek. Indiában számtalan ācārya család él, de közülük jó néhány sajnos a megfelelő műveltség és képzés hiányában visszaesett. Kṛṣṇa kegyének köszönhetően azonban még mindig vannak olyanok, akiknek fiaiból nemzedékről nemzedékre transzcendentalisták válnak. Megszületni egy ilyen családban kétségtelenül nagy szerencse. Az Úr kegyéből lelki tanítómesterünk, Oṁ Viṣṇupāda Śrī Śrīmad Bhaktisiddhānta Sarasvatī Gosvāmī Mahārāja és jómagam is lehetőséget kaptunk arra, hogy ilyen családokba szülessünk. Mindkettőnket az Úr odaadó szolgálatára tanítottak, kora gyermekkorunktól kezdve, s később a transzcendens elrendezése folytán találkoztunk.
43. VERS
tatra taṁ buddhi-saṁyogaṁ labhate paurva-dehikam
yatate ca tato bhūyaḥ saṁsiddhau kuru-nandana
tatra—ezután; tam—azt; buddhi-saṁyogam—a tudat felújítása; labhate—visszanyeri; paurva-dehikam—az előző testéből; yatate—törekszik; ca—is; tataḥ—ezután; bhūyaḥ—ismét; saṁsiddhau—a tökéletességért; kuru-nandana—óh, Kuru fia.
Óh, Kuru fia! Születése után ismét felébred benne előző életének isteni tudata, s a teljes siker érdekében újra fejlődni próbál.
MAGYARÁZAT: Bharata király, aki harmadszorra egy kiváló brāhmaṇa családban született meg, jó példa arra, hogyan ébred fel újra az emberben az előző élet transzcendentális tudata. Az egész világ uralkodója volt, s a Földet, amelyet azelőtt Ilāvṛta-varṣának hívtak, az ő uralkodását követően nevezték el a félistenek Bhārata-varṣának. Az uralkodó fiatal korában visszavonult, hogy lelki tökéletességet érjen el, de nem járt sikerrel. Következő életében egy kiváló brāhmaṇa családjában született meg, s mivel mindig a magányt kereste, és senkihez nem beszélt, Jaḍa Bharataként ismerték. Később aztán Rahūgaṇa király felismerte, hogy a legnagyobb transzcendentalisták közé tartozik. Életéből megtanulhatjuk, hogy a transzcendentális törekvés, a yoga gyakorlása sohasem hiábavaló. A transzcendentalista az Úr kegyéből újra és újra lehetőséget kap, hogy elérhesse a Kṛṣṇa-tudat teljes tökéletességét.
44. VERS
pūrvābhyāsena tenaiva hriyate hy avaśo 'pi saḥ
jijñāsur api yogasya śabda-brahmātivartate
pūrva—előző; abhyāsena—gyakorlat által; tena—azáltal; eva—bizonyára; hriyate—vonzódik; hi—biztosan; avaśaḥ—természetes módon; api—is; saḥ—ő; jijñāsuḥ—kíváncsi; api—még; yogasya—a yogáról; śabda-brahma—a szentírások rituális elvei; ativartate—túljut.
Előző élete isteni tudata folytán természetes módon vonzódni kezd a yoga elveihez, anélkül hogy kutatna utánuk. Az ilyen tudásra vágyó transzcendentalista mindig felette áll a szentírások rituális elveinek.
MAGYARÁZAT: Az előrehaladott yogīk nem sokat törődnek az írások rituációival, ám a yoga elveit, melyek a tökéletes Kṛṣṇa-tudathoz, a yoga legtökéletesebb szintjének eléréséhez segíthetik őket, természetes módon vonzónak találják. A Śrīmad-Bhāgavatam (3.33.7) így ír azzal kapcsolatban, hogy a fejlett transzcendentalisták figyelmen kívül hagyják a védikus rituációkat:
aho bata śva-paco 'to garīyān
yaj-jihvāgre vartate nāma tubhyam
tepus tapas te juhuvuḥ sasnur āryā
brahmānūcur nāma gṛṇanti ye te
„Óh, Uram! Akik szent nevedet éneklik, rendkívül magas szinten állnak a lelki életben, még akkor is, ha kutyaevők családjában születtek. Nem férhet hozzá kétség, hogy elvégeztek már minden vezeklést és áldozatot, megfürödtek valamennyi szent helyen, s áttanulmányozták az összes szentírást.”
Híres példa erre Haridāsa çhākura esete, akit az Úr Caitanya egyik legfontosabb tanítványaként fogadott el. Haridāsa çhākurát annak ellenére, hogy muzulmán családban született, az Úr Caitanya a nāmācārya helyzetébe emelte, amiatt, hogy szigorúan betartotta fogadalmát, s minden nap háromszázezerszer mondta ki az Úr szent nevét: Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare/ Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare. Örökké az Úr szent nevét énekelte, s ez bizonyítja, hogy előző életében már elvégezte a Védák által előírt összes rituációt, amit śabda-brahmának hívnak. Amíg tehát az ember nem tisztul meg, addig nem képes sem a Kṛṣṇa-tudat elveit követni, sem pedig az Úr szent nevét, a Hare Kṛṣṇa mantrát énekelni.
45. VERS
prayatnād yatamānas tu yogī saṁśuddha-kilbiṣaḥ
aneka-janma-saṁsiddhas tato yāti parāṁ gatim
prayatnāt—szigorú gyakorlással; yatamānaḥ—törekedve; tu—és; yogī—az ilyen transzcendentalista; saṁśuddha—megtisztult; kilbiṣaḥ—akinek minden bűne; aneka—sok-sok; janma—születés után; saṁsiddhaḥ—elérte a tökéletességet; tataḥ—ezután; yāti—elér; parām—a legfelsőbb; gatim—célt.
Amikor a yogī minden szennyeződéstől megtisztulva őszintén törekszik a további fejlődésre, a sok-sok életen át tartó gyakorlás után tökéletessé válik, s végül eléri a legfelsőbb célt.
MAGYARÁZAT: A jámbor, arisztokrata vagy szent családban születő ember felismeri, hogy helyzete kedvezően segíti a yoga gyakorlásában, ezért nagy elszántsággal lát hozzá befejezetlen feladatához, s így teljesen megtisztul minden anyagi szennyeződéstől. Amikor végül megszabadul minden szennyeződéstől, szert tesz a legmagasabb rendű tökéletességre, a Kṛṣṇa-tudatra. A Kṛṣṇa-tudat a megtisztulás tökéletes szintje. Ezt a Bhagavad-gītā (7.28) a következőképpen erősíti meg:
yeṣāṁ tv anta-gataṁ pāpaṁ janānāṁ puṇya-karmaṇām
te dvandva-moha-nirmuktā bhajante māṁ dṛḍha-vratāḥ
„Aki hosszú életeken keresztül jámboran cselekedett, aki teljesen megszabadult minden szennyeződéstől és az illúzió kettősségeitől, az az Úr transzcendentális szerető szolgálatához lát.”
46. VERS
tapasvibhyo 'dhiko yogī jñānibhyo 'pi mato 'dhikaḥ
karmibhyaś cādhiko yogī tasmād yogī bhavārjuna
tapasvibhyaḥ—az aszkétáknál; adhikaḥ—kiválóbb; yogī—a yogī; jñānibhyaḥ—a bölcsnél; api—szintén; mataḥ—tekintik; adhikaḥ—kiválóbb; karmibhyaḥ—a munka gyümölcseiért dolgozónál; ca—is; adhikaḥ—kiválóbb; yogī—a yogī; tasmāt—ezért; yogī—egy transzcendentalista; bhava—legyél; arjuna—óh, Arjuna.
A yogī jobb az aszkétánál, az empirikus filozófusnál és a tettei gyümölcseire törekvőnél is. Óh, Arjuna, légy hát yogī minden körülmények között!
MAGYARÁZAT: Yoga alatt azt értjük, amikor tudatunk összekapcsolódik a Legfelsőbb Abszolút Igazsággal. Az ennek elérését szolgáló folyamatokat azok gyakorlói sajátságos módszerüknek megfelelően különféle nevekkel illetik. Ha az összekapcsoló folyamatot legfőképpen a gyümölcsöző cselekedetek jellemzik, akkor karma-yogának, ha inkább az empirikus tudásra épül, akkor jñāna-yogának, s ha leginkább a Legfelsőbb Úrral való odaadó kapcsolat jellemzi, akkor bhakti-yogának nevezik. Ahogyan azt a következő vers elmagyarázza, valamennyi yoga végső tökéletessége a Kṛṣṇa-tudat, a bhakti-yoga. Ebben a versben az Úr megerősítette a yoga felsőbbrendűségét, ám arra nem utal, hogy ez jobb lenne a bhakti-yogánál. A bhakti-yoga a teljes lelki tudás, ezért semmi sem múlhatja felül. Az önvaló ismerete nélkül az aszketizmus tökéletlen, és nem lehet tökéletes az empirikus tudás sem, ha mellőzi a Legfelsőbb Úr előtti meghódolást. A gyümölcsöző munka szintén csak idővesztegetés, ha Kṛṣṇa-tudat nélkül végezzük. Ezért minden yoga-folyamat közül a bhakti-yoga a legdicsőségesebb, amelyről ez a vers beszél. Ezt a következő vers még világosabban megmagyarázza.
47. VERS
yoginām api sarveṣāṁ mad-gatenāntar-ātmanā
śraddhāvān bhajate yo māṁ sa me yuktatamo mataḥ
yoginām—a yogīk közül; api—is; sarveṣām—valamennyi közül; mat-gatena—Bennem lakozva, mindig Rám gondolva; antaḥ-ātmanā—magában; śraddhā-vān—teljes hittel; bhajate—transzcendentális szerető szolgálatot végez; yaḥ—aki; mām—Nekem (a Legfelsőbb Úrnak); saḥ—ő; me—Általam; yukta-tamaḥ—a legnagyobb yogī; mataḥ—tekintik.
Aki nagy hittel mindig Bennem lakozik, magában Énrám gondol, s transzcendentális szerető szolgálatot végez Nekem, az a legmeghittebben egyesül Velem a yogában, s minden yogī közül ő a legkiválóbb. Ez az Én véleményem.
MAGYARÁZAT: Ebben a versben a bhajate szónak nagy jelentősége van. Töve a bhaj ige, amit a szolgálattal kapcsolatban használnak. A magyar „imádat” szó nem egészen ugyanazt jelenti, mint a bhaj. Imádat alatt csodálatot, tiszteletet és megbecsülést értünk egy arra méltó személy iránt. A szeretettel és hűséggel végzett szolgálat azonban legfőképpen az Istenség Legfelsőbb Személyiségét illeti meg. Ha valaki elmulasztja egy tiszteletreméltó ember vagy egy félisten imádatát, legfeljebb udvariatlannak nevezhető, ám a Legfelsőbb Úr szolgálatát senki sem kerülheti el anélkül, hogy ez súlyos ítéletet ne vonna maga után. Minden élőlény az Istenség Legfelsőbb Személyiségének szerves része, ezért eredeti természetéből adódóan az a feladata, hogy a Legfelsőbb Urat szolgálja. Aki nem tesz ennek eleget, az elbukik. Ezt a Bhāgavatam (11.5.3) az alábbi versben erősíti meg:
ya eṣāṁ puruṣaṁ sākṣād ātma-prabhavam īśvaram
na bhajanty avajānanti sthānād bhraṣṭāḥ patanty adhaḥ
„Aki nem szolgálja az elsődleges Urat, minden élőlény eredetét, s elhanyagolja kötelességét Vele szemben, az minden bizonnyal visszaesik eredeti helyzetéből.”
Ez a vers szintén a bhajanti szót használja. Ez a szó tehát egyedül a Legfelsőbb Személyre vonatkozhat, míg az „imádat” szó a félistenekkel vagy bármilyen közönséges élőlénnyel kapcsolatban használatos. A Śrīmad-Bhāgavatam e versében említett avajānanti szó a Bhagavad-gītāban is előfordul: Avajānanti māṁ mūḍhāḥ: „Csupán az ostobák és a gazemberek gúnyolják ki az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, az Úr Kṛṣṇát.” Ezek az ostobák arra vetemednek, hogy magyarázatokat írjanak a Bhagavad-gītāhoz, ám semmi hajlandóságot nem mutatnak az Úr odaadó szolgálatára. Így természetesen nem tudnak megfelelő módon különbséget tenni a bhajanti és az „imádat” szó között.
Valamennyi yoga a bhakti-yogában tetőzik, s ezen kívül minden más yoga csupán eszköz arra, hogy az ember elérje a bhaktit a bhakti-yogában. A yoga valójában bhakti-yogát jelent, mert minden yoga fokozatosan az igazi cél, a bhakti-yoga felé vezeti az embert. A karma-yoga elejétől a bhakti-yoga végéig hosszú út vezet az önmegvalósításig. Ennek az útnak az eleje a tettek gyümölcséről lemondó cselekvés, vagyis a karma-yoga. Ha ehhez később tudás és lemondás járul, akkor jñāna-yogának hívják. Amikor az ember a jñāna-yogában a különböző testi gyakorlatokkal a Felsőlelken meditál, s elméjét Rá szögezi, azt aṣṭāṅga-yogának hívják. A csúcsot a bhakti-yoga jelenti, amikor a yogī — az aṣṭāṅga-yogán túlhaladva — eléri az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, Kṛṣṇát. Valójában a bhakti-yoga a legvégső cél, de ahhoz, hogy a bhakti-yogát valaki részletesen elemezni tudja, meg kell értenie a többi yoga-folyamatot. A fejlődő yogī ezért az örök szerencséhez vezető igazi utat járja. Aki megáll egy bizonyos ponton, s nem halad tovább, annak neve ennek alapján karma-yogī, jñāna-yogī, dhyāna-yogī, rāja-yogī, haṭha-yogī stb. Ám ha valaki olyan szerencsés, hogy eljut a bhakti-yogáig, tudhatjuk, hogy, hogy minden más yoga-folyamaton túlhaladt már. Kṛṣṇa-tudatúvá válni ezért a yoga legmagasabb fokának elérését jelenti, éppen úgy, mint amikor a Himalájáról szólva a világ legmagasabb hegységére utalunk, melynek a Mount Everest a csúcsa.
Aki a bhakti-yoga útját járva elérkezik a Kṛṣṇa-tudathoz, s a Védák útmutatását követve jó helyzetbe kerül, az nagyon szerencsésnek mondható. Az ideális yogī figyelmét Kṛṣṇára összpontosítja, akit Śyāmasundarának hívnak, és akinek színe épp oly gyönyörű, mint a felhőé. Lótuszvirághoz hasonlatos arca ragyog, mint a nap, s öltözékét csillogó ékkövek, testét virágfüzérek díszítik. Minden oldalról fenséges lelki fény, a brahmajyoti veszi körül. Különböző formákban száll alá e világba, mint például Rāma, Nṛsiṁha, Varāha és Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Emberhez hasonló formájában Yaśodā mama gyermekeként jelenik meg, és Kṛṣṇa, Govinda és Vāsudeva néven ismerik. Ő a tökéletes gyermek, férj, barát és mester, és minden fenséggel és transzcendentális tulajdonsággal teli. Aki örökké tudatában van az Úr e tulajdonságainak, azt a legkiválóbb yogīnak nevezik.
Valamennyi védikus írás megerősíti, hogy a yoga e legtökéletesebb szintjét csakis a bhakti-yogával lehet elérni:
yasya deve parā bhaktir yathā deve tathā gurau
tasyaite kathitā hy arthāḥ prakāśante mahātmanaḥ
„A védikus tudás igazi jelentése csak azon nagy lelkek előtt tárul fel magától, akiknek rendíthetetlen hitük van mind az Úrban, mind a lelki tanítómesterben.” (Śvetāśvatara Upaniṣad 6.23)
Bhaktir asya bhajanaṁ tad ihāmutropādhi-nairāsyenāmuṣmin manaḥ-kalpanam, etad eva naiṣkarmyam. „A bhakti azt az Úrnak végzett odaadó szolgálatot jelenti, amely mentes az anyagi haszonvágytól mind ebben, mind a következő életben. Az ember e hajlamoktól megszabadulva merítse elméjét teljesen a Legfelsőbbe. Ez a naiṣkarmya célja.” (Gopāla-tāpanī Upaniṣad 1.15)
Ez tehát néhány olyan folyamat, ami a bhakti, vagyis a Kṛṣṇa-tudat végzését segíti, amely a yoga-rendszer legtökéletesebb szintje.
Így végződnek a Bhaktivedanta-magyarázatok a Śrīmad Bhagavad-gītā hatodik fejezetéhez, melynek címe: „Dhyāna-yoga”.
HETEDIK FEJEZET
Az Abszolútról szóló tudás
1. VERS
śrī-bhagavān uvāca
mayy āsakta-manāḥ pārtha yogaṁ yuñjan mad-āśrayaḥ
asaṁśayaṁ samagraṁ māṁ yathā jñāsyasi tac chṛṇu
śrī-bhagavān uvāca—a Legfelsőbb Úr mondta; mayi—Hozzám; āsakta-manāḥ—ragaszkodó elme; pārtha—óh, Pṛthā fia; yogam—önmegvalósítást; yuñjan—gyakorolván; mat-āśrayaḥ—tudatodat Rám irányítva (Kṛṣṇa-tudatban); asaṁśayam—kétség nélkül; samagram—teljesen; mām—Engem; yathā—amennyire; jñāsyasi—ismerheted; tat—azt; śṛṇu—próbáld hallani.
Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így szólt: Halld most, óh, Pṛthā fia, hogyan ismerhetsz meg Engem teljesen, kétségektől mentesen, ha tudatodat Bennem elmerítve, elmédet Rám szögezve gyakorlod a yogát!
MAGYARÁZAT: A Bhagavad-gītā e hetedik fejezete teljes leírást ad a Kṛṣṇa-tudat természetéről. Kṛṣṇa minden fenséges jellemmel azok teljességében rendelkezik, s hogy ezeket hogyan nyilvánítja ki, arról ebben a fejezetben olvashatunk. Ezenkívül leírást találhatunk a négyféle szerencsés emberről, akik kapcsolatba kerülnek Kṛṣṇával, illetve a négyféle szerencsétlen emberről, akik sohasem fordulnak Hozzá.
A Bhagavad-gītā első hat fejezete az anyaggal ellentétes lelki lénynek írta le az élőlényt, aki a különféle yoga-folyamatok révén az önmegvalósítás síkjára emelkedhet. A hatodik fejezet vége egyértelműen kijelenti, hogy az elme rendíthetetlen összpontosítása Kṛṣṇán — vagyis a Kṛṣṇa-tudat — a yoga valamennyi formája közül a legmagasabb rendű. Az ember csakis akkor ismerheti meg az Abszolút Igazságot teljesen, ha elméjét Kṛṣṇára függeszti. A személytelen brahmajyoti vagy a helyhez kötött Paramātmā megvalósítása részlegessége miatt nem nevezhető az Abszolút Igazság tökéletes ismeretének. Kṛṣṇa ismerete jelenti a teljes és megvalósított tudást, s a Kṛṣṇa-tudatú személy előtt minden feltárul. Aki teljesen Kṛṣṇa-tudatú, az belátja, hogy minden kétséget kizárva Kṛṣṇa a végső tudás. A különféle yoga-folyamatok csupán lépcsőfokok a Kṛṣṇa-tudat útján. Aki közvetlenül a Kṛṣṇa-tudathoz fordul, az minden külön erőfeszítés nélkül teljes ismeretet szerez a brahmajyotiról és Paramātmāról is. A Kṛṣṇa-tudat yogájának gyakorlásával az ember mindent teljességében megismerhet: az Abszolút Igazságot, az élőlényeket, az anyagi természetet és megnyilvánulásaikat, minden hozzá tartozó dologgal együtt.
Ezért az embernek a hatodik fejezet utolsó versének utasítása értelmében el kell kezdenie a yoga gyakorlását. Az elme összpontosítása Kṛṣṇán, a Legfelsőbbön az előírt odaadó szolgálat kilenc formáját végezve válik lehetségessé. Ezek közül a śravaṇam az első és legfontosabb. Ezért mondja az Úr Arjunának: tac chṛṇu, azaz „Halld Tőlem!”. Senki sem lehet hitelesebb szaktekintély, mint Kṛṣṇa, ezért Őt hallgatva kapja meg az ember a legjobb lehetőséget arra, hogy tökéletesen Kṛṣṇa-tudatossá váljon. Vagy közvetlenül Kṛṣṇától, vagy Kṛṣṇa tiszta bhaktájától kell tanulnunk tehát, nem pedig holmi csaló abhaktától, aki oly büszke akadémiai műveltségére.
A Śrīmad-Bhāgavatam Első Énekének második fejezete leírja Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége, az Abszolút Igazság megismerésének folyamatát:
śṛṇvatāṁ sva-kathāḥ kṛṣṇaḥ puṇya-śravaṇa-kīrtanaḥ
hṛdy antaḥ-stho hy abhadrāṇi vidhunoti suhṛt satām
naṣṭa-prāyeṣv abhadreṣu nityaṁ bhāgavata-sevayā
bhagavaty uttama-śloke bhaktir bhavati naiṣṭhikī
tadā rajas-tamo-bhāvāḥ kāma-lobhādayaś ca ye
ceta etair anāviddhaṁ sthitaṁ sattve prasīdati
evaṁ prasanna-manaso bhagavad-bhakti-yogataḥ
bhagavat-tattva-vijñānaṁ mukta-saṅgasya jāyate
bhidyate hṛdaya-granthiś chidyante sarva-saṁśayāḥ
kṣīyante cāsya karmāṇi dṛṣṭa evātmanīśvare
„Ha valaki a védikus irodalomból hall Kṛṣṇáról, vagy ha közvetlenül a Bhagavad-gītāból hallja az Ő szavait, az már magában is jámbor tettnek számít. Az Úr Kṛṣṇa mindenki szívében ott lakozik, s jóakaró barátként segíti, valamint megtisztítja azt a bhaktát, aki állandóan Róla hall. A bhakta szunnyadó transzcendentális tudása így természetes módon felébred. Ahogy egyre többet hall Kṛṣṇáról a Bhāgavatamból és a bhaktáktól, egyre szilárdabb lesz az Úr odaadó szolgálatában. Az odaadó szolgálat kifejlesztésével megszabadul a szenvedély és a tudatlanság kötőerőitől, s így megtisztul az anyagi kéjtől és mohóságtól. E tisztátalanságok lemosása után szilárdan megállapodik a tiszta jóságban, majd az odaadó szolgálatot végezve újjáéled, és tökéletesen megérti az Istenről szóló tudományt. A bhakti-yoga tehát kettévágja az anyagi ragaszkodás erős csomóját, és egyszerre az asaṁśayam samagram, vagyis a Legfelsőbb Abszolút Igazság, az Istenség Személyisége megértésének síkjára emeli az embert.” (Bhāg. 1.2.17-21)
A Kṛṣṇáról szóló tudományt tehát csakis akkor értheti meg az ember, ha Kṛṣṇától vagy Kṛṣṇa-tudatos bhaktájától hallja.
2. VERS
jñānaṁ te 'haṁ sa-vijñānam idaṁ vakṣyāmy aśeṣataḥ
yaj jñātvā neha bhūyo 'nyaj jñātavyam avaśiṣyate
jñānam—fenomenális tudást; te—neked; aham—Én; sa—azzal; vijñānam—lelki tudást; idam—ezt; vakṣyāmi—meg fogom magyarázni; aśeṣataḥ—teljességében; yat—amit; jñātvā—megismerve; na—nem; iha—ebben a világban; bhūyaḥ—tovább; anyat—bármi mást; jñātavyam—tudnivaló; avaśiṣyate—marad.
Most teljességében átadom neked a fenomenális és a lelki tudományt, melyeket megértve nem lesz már semmi, amit tudnod kellene.
MAGYARÁZAT: A teljes tudás a fenomenális világnak, a mögötte álló léleknek, valamint mindkettő forrásának az ismeretét jelenti. Ez a transzcendentális tudás. Az Úr azért akarja elmagyarázni az említett tudásrendszert Arjunának, mert az a bhaktája és barátja. Ezt az Úr elmondta már a negyedik fejezet elején is, és most újra megerősíti: teljes tudáshoz csakis az Ő bhaktája, a közvetlenül Tőle eredő tanítványi lánc tagja juthat. Az embernek éppen ezért kellőképpen okosnak kell lennie ahhoz, hogy felismerje minden tudás eredetét, minden ok okát, s valamennyi yoga-folyamat meditációjának egyetlen középpontját. Ha valaki megismeri minden ok okát, azzal mindent megtud, és számára semmi sem marad ismeretlen. A Védák (Muṇḍaka Upaniṣad 1.3) kijelentik: kasmin bhagavo vijñāte sarvam idaṁ vijñātaṁ bhavati.
3. VERS
manuṣyāṇāṁ sahasreṣu kaścid yatati siddhaye
yatatām api siddhānāṁ kaścin māṁ vetti tattvataḥ
manuṣyāṇām—az embereknek; sahasreṣu—sok ezer közül; kaścit—valaki; yatati—törekszik; siddhaye—tökéletességre; yatatām—a törekvők közül; api—valóban; siddhānām—a tökéletességet elértek közül; kaścit—valaki; mām—Engem; vetti—ismer; tattvataḥ—igazán.
Sok ezer ember közül talán egy törekszik a tökéletességre, s a tökéletességet elértek közül igazán alig ismer Engem egy is.
MAGYARÁZAT: Az embereknek számos típusa létezik, és sok ezer ember közül talán egy található, akit érdekel annyira a transzcendentális önmegvalósítás ahhoz, hogy megpróbálja megérteni, mi az én, mi a test, és mi az Abszolút Igazság. Az emberek általában csak állatias hajlamaik kielégítésével törődnek, az evéssel, az alvással, a védekezéssel és a nemi élettel, s nagyon ritka az, akit a transzcendentális tudás érdekel. A Gītā első hat fejezete azoknak szól, akiket érdekel a transzcendentális tudás, az önvaló és a Felsőlélek megismerése, az önmegvalósítás folyamata a jñāna-yogán, a dhyāna-yogán, valamint az önvaló és az anyag különbözőségének meghatározásán keresztül. Kṛṣṇát azonban csak azok ismerhetik meg, akik Kṛṣṇa-tudatúak. A többi transzcendentalista csak a személytelen Brahman megvalósításáig juthat el, mert ez könnyebb, mint Kṛṣṇa megértése. Kṛṣṇa a Legfelsőbb Személy, de ugyanakkor túl van a Brahmanról és a Paramātmāról szóló tudáson. A yogīk és a jñānīk zavarban vannak, amikor megpróbálják megérteni Kṛṣṇát. Noha Śrīpāda Śaṅkarācārya, a legkiválóbb imperszonalista a Gītāhoz fűzött magyarázatában elfogadta, hogy Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége, követői nem ismerik el ugyanezt Kṛṣṇáról, hiszen Őt még akkor is nagyon nehéz megérteni, ha valaki eljutott a személytelen Brahman transzcendentális megvalósításáig.
Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége, minden ok oka, az eredeti Úr Govinda. Īśvaraḥ paramaḥ kṛṣṇaḥ sac-cid-ānanda-vigrahaḥ/ anādir ādir govindaḥ sarva-kāraṇa-kāraṇam. Az abhakták számára nagyon nehéz feladat megismerni Őt. Az ilyen emberek kijelentik, hogy a bhakti, vagyis az odaadó szolgálat útja nagyon könnyű, mégsem képesek követni. Ha a bhakti útja olyan könnyű, mint ahogyan azt az abhakták állítják, akkor ők miért választják a nehezebb utat? Valójában a bhakti útja nem könnyű. Lehet, hogy az az út, melyet az igazi bhaktiról mit sem tudó, semmilyen hiteles felhatalmazással nem rendelkező emberek járnak s bhaktinak neveznek, könnyű, ám az ilyen spekuláló tudósok és filozófusok kudarcot vallanak, ha a szabályok és előírások szerint kell haladniuk az igazi bhakti ösvényén. Śrīla Rūpa Gosvāmī Bhakti-rasāmṛta-sindhujában (1.2.101) így ír:
śruti-smṛti-purāṇādi- pañcarātra-vidhiṁ vinā
aikāntikī harer bhaktir utpātāyaiva kalpate
„Az Úr olyan odaadó szolgálata, mely nem veszi figyelembe a védikus írásokat, például az Upaniṣadokat, a Purāṇákat és a Nārada-pañcarātrát, csupán fölösleges zavart okoz a társadalomban.”
A Brahmant megvalósított imperszonalista vagy a Paramātmāt megvalósított yogī képtelen megérteni Kṛṣṇát, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét Yaśodā mama gyermekeként vagy Arjuna kocsihajtójaként. Néha még a nagy félistenek is zavarban vannak Kṛṣṇát illetően (muhyanti yat sūrayaḥ). Māṁ tu veda na kaścana: „Senki sem ismer Engem igazán” — mondja az Úr. S ha valaki ismeri Őt: sa mahātmā su-durlabhaḥ — „Az ilyen nagy lélek nagyon ritka.” Mindaddig, amíg az ember nem végez odaadó szolgálatot az Úrnak, legyen akármilyen nagy tudós vagy filozófus, nem ismerheti meg Őt úgy, ahogy van (tattvataḥ). Egyedül a tiszta bhakták tudhatnak valamennyit Kṛṣṇa, minden ok oka felfoghatatlan, transzcendentális természetéről, mindenhatóságáról és fenségéről, bőségéről, híréről, erejéről, tudásáról és lemondásáról, mert Kṛṣṇa nagy jóakarattal fordul feléjük. Ő a Brahman megvalósítás utolsó lépcsőfoka, akit csakis bhaktái érthetnek meg teljes valójában. A Bhakti-rasāmṛta-sindhuban (1.2.234) éppen ezért ez áll:
ataḥ śrī-kṛṣṇa-nāmādi na bhaved grāhyam indriyaiḥ
sevonmukhe hi jihvādau svayam eva sphuraty adaḥ
„Tompa anyagi érzékeivel senki sem érheti meg Kṛṣṇát, Ő azonban felfedi Magát bhaktái előtt, mert nagyon elégedett transzcendentális szerető szolgálatukkal.”
4. VERS
bhūmir āpo 'nalo vāyuḥ khaṁ mano buddhir eva ca
ahaṅkāra itīyaṁ me bhinnā prakṛtir aṣṭadhā
bhūmiḥ—föld; āpaḥ—víz; analaḥ—tűz; vāyuḥ—levegő; kham—éter; manaḥ—elme; buddhiḥ—értelem; eva—bizonyára; ca—és; ahaṅkāraḥ—hamis ego; iti—így; iyam—mindezek; me—Enyém; bhinnā—különálló; prakṛtiḥ—energiák; aṣṭadhā—nyolc részből álló.
Föld, víz, tűz, levegő, éter, elme, értelem és hamis ego — e nyolc együtt képezi az Én különálló anyagi energiáimat.
MAGYARÁZAT: Az Istenről szóló tudomány Isten örök természetét és különféle energiáit tanulmányozza. Az anyagi természetet prakṛtinek hívják, ami nem más, mint az Úr különféle puruṣa inkarnációinak (kiterjedéseinek) energiája, ahogy azt a Sātvata-tantra leírja:
viṣṇos tu trīṇi rūpāṇi puruṣākhyāny atho viduḥ
ekaṁ tu mahataḥ sraṣṭṛ dvitīyaṁ tv aṇḍa-saṁsthitam
tṛtīyaṁ sarva-bhūta-sthaṁ tāni jñātvā vimucyate
„Az anyagi teremtés érdekében az Úr Kṛṣṇa teljes értékű kiterjedése három Viṣṇu-formában nyilvánul meg. Az első Mahā-Viṣṇu, aki a mahat-tattvaként ismert totális anyagi energiát teremti meg. A második Garbhodakaśāyī Viṣṇu, aki behatol minden kozmoszba, hogy sokféleséget teremtsen valamennyiben, a harmadik pedig Kṣīrodakaśāyī Viṣṇu, aki mindent átható Felsőlélekként szétterjed a világmindenségben. Őt Paramātmāként ismerik, s még az atomokban is jelen van. Aki ismeri e három Viṣṇut, az megszabadulhat az anyagi kötelékektől.”
Ez az anyagi világ a Legfelsőbb Személy egyik energiájának ideiglenes megnyilvánulása, s az anyagi világ teljes működését az Úr Kṛṣṇa e három Viṣṇu kiterjedése irányítja. Ezeket a puruṣákat inkarnációknak hívják. Akik nem ismerik az Istenről (Kṛṣṇáról) szóló tudományt, azok általában úgy vélik, hogy ez az anyagi világ az élőlények élvezetét szolgálja, s hogy az élőlények a puruṣák, az anyagi energia okai, irányítói és élvezői. A Bhagavad-gītā véleménye szerint ez az ateista következtetés hamis. Ez a vers rámutat: Kṛṣṇa az anyagi megnyilvánulás eredeti oka. A Śrīmad-Bhāgavatam szintén megerősíti ezt. Az anyagi megnyilvánulás alkotóelemei az Úr különálló energiái. Még az imperszonalisták végső célja, a brahmajyoti is egy lelki energia, amely a lelki világban nyilvánul meg. A brahmajyotiban a Vaikuṇṭhalokákkal ellentétben nincsen lelki változatosság, s az imperszonalisták ezt a brahmajyotit fogadják el végső, örök célként. A Paramātmā-megnyilvánulás szintén Kṣīrodakaśāyī Viṣṇu ideiglenes, mindent átható aspektusa, melynek a lelki világban nincsen örök léte. A valódi Abszolút Igazság ezért az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa. Ő a teljes energiát szolgáltató személy, aki számtalanféle különálló és belső energiával rendelkezik.
Ahogyan a vers említette, az anyagi energia nyolc fő megnyilvánulásból áll. Ezek közül az első ötöt, azaz a földet, a vizet, a tüzet, a levegőt és az étert az öt durva fizikai elemnek nevezik. Hozzájuk tartozik az öt érzéktárgy is. Ezek a fizikai hang, a tapintás, a forma, az íz és az illat megnyilvánulásai. Az anyagi tudomány csupán ezzel a tíz dologgal foglalkozik, semmi mással. A másik hármat, az elmét, az értelmet és a hamis egót a materialisták figyelmen kívül hagyják. Az elme működésével foglalkozó filozófusok ismerete sem teljes, mert nem ismerik a végső forrást, Kṛṣṇát. Az anyagi lét alapelvét képező hamis ego — „én vagyok” és „az enyém” — magában foglalja az anyagi tettekhez szükséges tíz érzékszervet. Az intelligencia a totális anyagi teremtésnek, a mahat-tattvának felel meg. Az Úr nyolc különálló energiájából nyilvánul meg tehát az anyagi világ huszonnégy eleme, amelyekkel az ateista sāṅkhya filozófia foglalkozik. Ezek eredetileg Kṛṣṇa energiáinak termékei, melyek elkülönültek Tőle, ám az ateista sāṅkhya filozófusok csekély tudásuk következtében nem tudják, hogy Kṛṣṇa minden ok oka. A sāṅkhya filozófia csupán Kṛṣṇa külső energiájának megnyilvánulásait tárgyalja, ahogyan azt a Bhagavad-gītā leírja.
5. VERS
apareyam itas tv anyāṁ prakṛtiṁ viddhi me parām
jīva-bhūtāṁ mahā-bāho yayedaṁ dhāryate jagat
aparā—alsóbbrendű; iyam—ez; itaḥ—emögött; tu—de; anyām—egy másik; prakṛtim—energia; viddhi—próbáld megérteni; me—Enyém; parām—felsőbbrendű; jīva-bhūtām—az élőlényeket tartalmazza; mahā-bāho—óh, erős karú; yayā—aki által; idam—ez; dhāryate—használt vagy kihasznált; jagat—az anyagi világ.
Óh, erős karú Arjuna, ezeken kívül van egy másik, felsőbbrendű energiám is, az élőlények, akik kihasználják az anyagi, alsóbbrendű természet forrásait.
MAGYARÁZAT: Ebből a versből egyértelműen kiderül, hogy az élőlény a Legfelsőbb Úr felsőbb természetéhez (energiájához) tartozik. Az alsóbbrendű energia az anyag, ami a különféle elemekben, név szerint a földben, a vízben, a tűzben, a levegőben, az éterben, az elmében, az értelemben és a hamis egóban nyilvánul meg. Az anyagi természet mindkét formája — a durva fizikai, amihez többek között a föld tartozik, valamint a finom fizikai, amihez például az elme tartozik — az alsóbbrendű energia terméke. Az élőlények, akik különféle célokból ezeket az alacsonyabb rendű energiákat használják, a Legfelsőbb Úr felsőbbrendű energiáját képezik. Az egész anyagi világ működése ennek az energiának köszönhető. A kozmikus megnyilvánulás mindaddig nem képes működni, amíg a felsőbbrendű energia, vagyis az élőlény erre nem készteti. Az energiákat mindig az energiaforrás tartja a kezében. Az élőlényeket is az Úr irányítja, s így nincs független létük. Hatalmuk sohasem lehet egyenlő az Ő hatalmával — ezt csak az ostobák gondolják. A Śrīmad-Bhāgavatam (10.87.30) a következőképpen ír az Úr és az élőlények közötti különbségről:
aparimitā dhruvās tanu-bhṛto yadi sarva-gatās
tarhi na śāsyateti niyamo dhruva netarathā
ajani ca yan-mayaṁ tad avimucya niyantṛ bhavet
samam anujānatāṁ yad amataṁ mata-duṣṭatayā
„Óh, Legfelsőbb Örökkévaló! Ha a testet öltött élőlények Hozzád hasonlóan örökkévalóak és mindent áthatóak lennének, akkor nem állnának a Te irányításod alatt. De ha elfogadjuk, hogy az élőlények a Te parányi energiáid, azt is azonnal el kell fogadnunk, hogy legfelsőbb irányításodnak kényszerülnek engedelmességgel. Az igazi felszabadulás ezért azt jelenti, hogy az élőlények meghódolnak irányításod előtt, s ez boldoggá teszi majd őket. Csak ebben az örök helyzetükben lehetnek irányítók. Akik tehát korlátolt tudásuk következtében a monizmusnak azt az elméletét hirdetik, hogy Isten és az élőlények minden tekintetben egyenlőek, azokat valójában egy hibás és szennyezett nézet vezérli.”
A Legfelsőbb Úr, Kṛṣṇa az egyedüli irányító, és minden élőlény az Ő irányítása alatt áll. Ezek az élőlények alkotják az Ő felsőbbrendű energiáját, mert létük minősége megegyezik a Legfelsőbbével. A hatalom mértékében azonban sohasem egyenlőek Vele. A durva és a finom fizikai alsóbbrendű energia (az anyag) kihasználása közben a felsőbbrendű energia (az élőlény) megfeledkezik valódi lelki elméjéről és értelméről. Ez a feledékenység annak az eredménye, hogy az anyag hatással van az élőlényekre. Amikor az élőlény megszabadul az illuzórikus anyagi energia befolyásától, akkor eléri a mukti, vagyis a felszabadulás síkját. Az anyagi illúzió hatása alatt az élőlény hamis egója ekképpen gondolkodik: „Anyag vagyok, az anyagi javak pedig az én tulajdonomban vannak.” Valódi helyzetét akkor ismerheti föl, amikor megszabadul minden materialista gondolattól, beleértve azt a felfogást is, hogy Istennel minden tekintetben eggyé válhat. Levonhatjuk tehát azt a végkövetkeztetést, hogy a Gītā megerősíti: az élőlény csupán Kṛṣṇa számtalan energiáinak egyike, s amikor ez az energia megtisztul az anyagi szennyeződéstől, teljesen Kṛṣṇa-tudatúvá válik, azaz felszabadul.
6. VERS
etad-yonīni bhūtāni sarvāṇīty upadhāraya
ahaṁ kṛtsnasya jagataḥ prabhavaḥ pralayas tathā
etat—ez a két természet; yonīni—akinek születése forrása; bhūtāni—minden teremtett; sarvāṇi—minden; iti—így; upadhāraya—tudd meg; aham—Én; kṛtsnasya—mindent magában foglaló; jagataḥ—a világnak; prabhavaḥ—a megnyilvánulás forrása; pralayaḥ—megsemmisülés; tathā—úgyszintén.
Minden teremtett lénynek ez a két természet a forrása. Tudd meg, hogy Én vagyok az eredete és a feloszlása minden anyaginak és lelkinek ebben a világban.
MAGYARÁZAT: Minden ami létezik, az anyag és a lélek terméke. A lélek a teremtés alapja és az anyag teremtője, tehát nem az anyag fejlődésének egy bizonyos szintjén keletkezett. Ellenkezőleg, ez az anyagi világ egyedül a lelki energia révén nyilvánult meg. Az anyagi test fejlődése a benne lévő léleknek tudható be, s a gyermek fokozatosan serdülővé, majd felnőtt emberré válik, mert a felsőbbrendű energia, a szellemi lélek jelen van benne. Éppen így a gigantikus univerzum teljes kozmikus megnyilvánulása is a Felsőlélek, Viṣṇu jelenlétének köszönhetően alakult ki. A lélek és az anyag, melynek kombinációja révén a hatalmas univerzális forma megnyilvánul, eredetileg az Úr két energiája, s ebből következően Ő az eredeti oka mindennek. Az Úr parányi szerves része, az élőlény oka lehet egy hatalmas felhőkarcolónak, egy nagy gyárnak vagy egy nagyvárosnak, ám egy univerzumnak nem. A hatalmas univerzum oka a hatalmas lélek, a Felsőlélek, és Kṛṣṇa, a Legfelsőbb az oka a nagy és a kis léleknek egyaránt. Ő tehát minden ok eredeti oka. Ezt a Kaṭha Upaniṣad (2.2.13) is megerősíti: nityo nityānāṁ cetanaś cetanānām.
7. VERS
mattaḥ parataraṁ nānyat kiñcid asti dhanañjaya
mayi sarvam idaṁ protaṁ sūtre maṇi-gaṇā iva
mattaḥ—Rajtam kívül; para-taram—felsőbb; na—nem; anyat kiñcit—bármi más; asti—van; dhanañjaya—óh, gazdagság meghódítója; mayi—Bennem; sarvam—minden létező; idam—amit láthatunk; protam—felfűzve; sūtre—fonálra; maṇi-gaṇāḥ—gyöngyök; iva—mint.
Óh, gazdagság meghódítója, nincs igazság, ami magasabb rendű lenne Nálam! Minden Rajtam nyugszik, mint gyöngysor a fonálon.
MAGYARÁZAT: Azzal kapcsolatban, hogy a Legfelsőbb Abszolút Igazság személy-e vagy személytelen, ellentmondó vélemények vannak. A Bhagavad-gītā álláspontja az, hogy az Abszolút Igazság az Istenség Személyisége, Śrī Kṛṣṇa, s ezt erősíti meg minden lépésnél. Ez a vers különösen hangsúlyozza, hogy az Abszolút Igazság egy személy. A Brahma-saṁhitā szintén alátámasztja, hogy a Legfelsőbb Abszolút Igazság az Istenség Legfelsőbb Személyisége: īśvaraḥ paramaḥ kṛṣṇaḥ sac-cid-ānanda-vigrahaḥ — a Legfelsőbb Abszolút Igazság az Istenség Személyisége, az Úr Kṛṣṇa, aki az eredeti Úr, minden gyönyör forrása, Govinda, a teljes boldogság és tudás örökkévaló formája. Ezek a hiteles források minden kétséget kizáróan állítják, hogy az Abszolút Igazság a Legfelsőbb Személy, minden ok oka. Az imperszonalisták azonban a Védákra hivatkozva a Śvetāśvatara Upaniṣad (3.10) versével érvelnek: tato yad uttarataraṁ tad arūpam anāmayam/ ya etad vidur amṛtās te bhavanti athetare duḥkham evāpiyanti. „Az anyagi világban Brahmā, az univerzum első élőlénye a leghatalmasabb valamennyi félisten, emberi lény és alacsonyabb rendű állat közül. De Brahmān túl ott van a Transzcendens, akinek nincsen anyagi formája, s aki minden anyagi szennyeződéstől mentes. Akik képesek megismerni Őt, azok szintén transzcendentálissá válnak, míg akik nem ismerik, szenvednek az anyagi világ gyötrelmeitől.”
Az imperszonalisták nagyobb hangsúlyt fektetnek az arūpam szóra. Ez az arūpam azonban nem személytelen. Csupán arra az örökkévaló, gyönyörrel és tudással teli transzcendentális formára utal, melyet a fentiekben idézett Brahma-saṁhitā ír le. A Śvetāśvatara Upaniṣad más versei (3.8-9) szintén alátámasztják ezt:
vedāham etaṁ puruṣaṁ mahāntam
āditya-varṇaṁ tamasaḥ parastāt
tam eva viditvāti mṛtyum eti
nānyaḥ panthā vidyate 'yanāya
yasmāt paraṁ nāparam asti kiñcid
yasmān nāṇīyo no jyāyo 'sti kiñcit
vṛkṣa iva stabdho divi tiṣṭhaty ekas
tenedaṁ pūrṇaṁ puruṣeṇa sarvam
„Ismerem azt az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, aki transzcendentálisan a sötétség minden anyagi felfogása fölött áll. Egyedül az szabadulhat ki a születés és halál kötelékeiből, aki ismeri Őt. E Legfelsőbb Személyről szóló tudáson kívül nem vezet más út a felszabaduláshoz.”
„Nincsen magasabb rendű igazság, mint Ő, mert Ő a legfelsőbb. Kisebb Ő a legkisebbnél és nagyobb a legnagyobbnál. Olyan Ő, mint egy csendes fa, s beragyogja a transzcendentális világot, s miként a fa terjeszti szét gyökereit, az Ő mindenhová eljutó energiái is szétáradnak.”
Ezekből a versekből az ember levonhatja azt a következtetést, hogy a Legfelsőbb Abszolút Igazság az Istenség Legfelsőbb Személyisége, aki számtalan anyagi és lelki energiája révén mindent áthat.
8. VERS
raso 'ham apsu kaunteya prabhāsmi śaśi-sūryayoḥ
praṇavaḥ sarva-vedeṣu śabdaḥ khe pauruṣaṁ nṛṣu
rasaḥ—íz; aham—Én; apsu—a vízben; kaunteya—óh, Kuntī fia; prabhā—fény; asmi—vagyok; śaśi-sūryayoḥ—a napnak és a holdnak; praṇavaḥ—a három hang: a-u-m; sarva—mindben; vedeṣu—a Védákban; śabdaḥ—hangvibráció; khe—az éterben; pauruṣam—képesség; nṛṣu—az emberben.
Óh, Kuntī fia! Én vagyok a víz íze, a nap és a hold fénye, az oṁ szótag a védikus mantrákban, a hang az éterben és az emberi képesség.
MAGYARÁZAT: Ez a vers megmagyarázza, hogyan hat át mindent az Úr különféle anyagi és lelki energiái révén. A Legfelsőbb Urat kezdetben különféle energiáin keresztül lehet érzékelni — ez személytelen megvalósításának módja. Ahogyan a Napon élő félisten személy, és mindent átható energiája, a napfény által lehet felfogni őt, az Urat is hasonlóan lehet érzékelni mindent átható, mindent átfogó energiái révén, noha Ő Maga örökké saját hajlékán tartózkodik. A víz megkülönböztető sajátsága az íze. Senki sem szereti a tengervizet, mert a víz tiszta íze sóval keveredik. Minél tisztább ízű a víz, annál jobban szeretjük, s ez a tiszta íz az Úr energiáinak egyike. Az imperszonalisták az ízéről ismerik fel az Úr jelenlétét a vízben, s a személyes filozófia hívei szintén dicsőítik az Urat, amiért a szomjas embert kedvesen finom vízzel látja el. Így ismerhetjük fel a Legfelsőbbet. Valójában a személyes és személytelen felfogás között nincs ellentét. Aki ismeri Istent, az tudja, hogy a személytelen és a személyes aspektus egyidejűleg mindenben jelen van, s ebben nincsen ellentmondás. Az Úr Caitanya ezért alapozta meg nagyszerű tanítását, az acintya bheda-abheda-tattva (egyidejű azonosság és különbözőség) elméletét.
Eredetileg a Nap és a Hold fénye is a brahmajyotiból, az Úr személytelen ragyogásából árad. A praṇava, vagyis a transzcendentális oṁkāra hang, amellyel minden védikus himnusz kezdődik, a Legfelsőbb Úr megszólítására szolgál. Az imperszonalisták nagyon félnek attól, hogy a Legfelsőbb Urat, Kṛṣṇát számtalan nevének egyikén szólítsák, ezért inkább a transzcendentális hang, az oṁkāra vibrálását választják. Azt azonban nem ismerik fel, hogy az oṁkāra Isten hangképviselője. A Kṛṣṇa-tudat hatása mindenhová eljut. Aki ismeri a Kṛṣṇa-tudatot, az áldott, míg a Kṛṣṇát nem ismerők illúzióban vannak. A Kṛṣṇáról szóló tudás tehát felszabadulást, a tudatlanság pedig rabságot jelent.
9. VERS
puṇyo gandhaḥ pṛthivyāṁ ca tejaś cāsmi vibhāvasau
jīvanaṁ sarva-bhūteṣu tapaś cāsmi tapasviṣu
puṇyaḥ—eredeti; gandhaḥ—illat; pṛthivyām—a földben; ca—szintén; tejaḥ—hő; ca—is; asmi—vagyok; vibhāvasau—a tűzben; jīvanam—élet; sarva—minden; bhūteṣu—élőlényben; tapaḥ—vezeklés; ca—is; asmi—vagyok; tapasviṣu—a vezeklőkben.
Én vagyok a föld eredeti illata, a tűz heve, minden élő élete, valamint minden aszkéta vezeklése.
MAGYARÁZAT: A puṇya szó arra utal, ami nem oszlik fel, ami eredeti. Az anyagi világban mindennek van bizonyos íze és illata: a virágnak, a földnek, a víznek, a tűznek, a levegőnek stb. A szennyezetlen, eredeti, mindent átható illat Kṛṣṇa. Mindennek van egy sajátságos, eredeti íze is, amely kémiai anyagok hozzáadásával megváltoztatható. Eredetileg tehát mindennek van illata, szaga és íze. Vibhāvasu tüzet jelent. Tűz nélkül nem működnek a gyárak, nem tudunk főzni, stb., és ez a tűz Kṛṣṇa. A tűz heve szintén Kṛṣṇa. A védikus orvostudomány szerint az emésztési zavarokat a gyomor alacsony hőmérséklete okozza. Tűzre tehát még az emésztéshez is szükség van. A Kṛṣṇa-tudatban az ember tudatossá válik arról, hogy Kṛṣṇa az eredete a földnek, a víznek, a tűznek, a levegőnek, minden aktív elvnek, minden kémiai anyagnak és minden anyagi elemnek. Az emberi élet hossza is Kṛṣṇa kegyétől függ, így aztán Kṛṣṇa kegyéből az ember meghosszabbíthatja vagy lerövidítheti az életét. A Kṛṣṇa-tudat az élet minden területén érvényes.
10. VERS
bījaṁ māṁ sarva-bhūtānāṁ viddhi pārtha sanātanam
buddhir buddhimatām asmi tejas tejasvinām aham
bījam—a mag; mām—Engem; sarva-bhūtānām—minden élőlénynek; viddhi—próbáld megérteni; pārtha—óh, Pṛthā fia; sanātanam—eredeti, örökkévaló; buddhiḥ—értelme; buddhi-matām—az értelmesnek; asmi—vagyok; tejaḥ—hatalma; tejasvinām—a hatalmasnak; aham—vagyok.
Óh, Pṛthā fia, tudd meg hát, hogy Én vagyok minden lét eredeti magja, az értelmesek értelme s a hatalmasok bátorsága!
MAGYARÁZAT: Bījam magot jelent — Kṛṣṇa a magja mindennek. Sokféle élőlény van, mozgó és mozdulatlan egyaránt. Az állatok és az ember sok más teremtménnyel együtt mozgó élőlények, míg a fák és a többi növény mozdulatlanok; egy helyben állnak, s nem tudják helyüket változtatni. Minden élőlény a nyolcmillió-négyszázezer faj egyikébe tartozik. Némelyikük képes mozogni, mások nem, ám mindannyiuk életének Kṛṣṇa a magja. A védikus irodalom szerint Brahman, a Legfelsőbb Abszolút Igazság az, amiből minden árad. Kṛṣṇa a Parabrahman, a Legfelsőbb Lélek. A Brahman személytelen, míg a Parabrahman személyes. A Bhagavad-gītā leírja, hogy a személytelen Brahman a személyes arculatban van benne. Kṛṣṇa tehát az eredeti forrása mindennek. Ő a gyökér, s mint minden dolog eredeti gyökere, Ő tart fenn mindent ebben az anyagi megnyilvánulásban, éppen úgy, ahogyan a gyökér táplálja az egész fát. Ezt a védikus irodalom is megerősíti (Kaṭha Upaniṣad 2.2.13):
nityo nityānāṁ cetanaś cetanānām
eko bahūnāṁ yo vidadhāti kāmān
Az örökéletűek közül Ő az elsődleges örökkévaló. Minden élőlény közül a Legfelsőbb, s egyedül Ő tart fenn minden életet. Értelem nélkül semmit sem tehetünk, és Kṛṣṇa azt is mondja, hogy Ő minden értelem gyökere. Aki nem intelligens, nem értheti meg az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, Kṛṣṇát.
11. VERS
balaṁ balavatāṁ cāhaṁ kāma-rāga-vivarjitam
dharmāviruddho bhūteṣu kāmo 'smi bharatarṣabha
balam—erő; bala-vatām—az erősé; ca—és; aham—Én vagyok; kāma—szenvedély; rāga—és ragaszkodás; vivarjitam—mentes; dharma-aviruddhaḥ—nem ellenkezik a vallásos elvekkel; bhūteṣu—minden élőlényben; kāmaḥ—nemi élet; asmi—Én vagyok; bharata-ṛṣabha—óh, Bhāraták ura.
Óh, Bhāraták ura [Arjuna]! Én vagyok a szenvedély és vágy nélküli erő az erősekben, és Én vagyok az a nemi élet, amely nem ellenkezik a vallásos elvekkel.
MAGYARÁZAT: Az erős embernek a gyengék megvédésében kell használnia az erejét, s nem a saját érdekeit szolgáló agresszióban. A vallásos elvek (dharma) szerinti nemi élet célja kizárólag a gyermeknemzés, s azután a szülőkre hárul az a feladat, hogy gyermeküket Kṛṣṇa-tudatúvá neveljék.
12. VERS
ye caiva sāttvikā bhāvā rājasās tāmasāś ca ye
matta eveti tān viddhi na tv ahaṁ teṣu te mayi
ye—mindazok; ca—és; eva—bizonyára; sāttvikāḥ—a jóságban; bhāvāḥ—állapotok; rājasāḥ—a szenvedély kötőerejében; tāmasāḥ—a tudatlanság kötőerejében; ca—szintén; ye—mindazok; mattaḥ—Tőlem; eva—bizonyára; iti—így; tān—azok; viddhi—próbáld megérteni; na—nem; tu—de; aham—Én; teṣu—azokban; te—ők; mayi—Bennem.
Tudd meg, hogy mindegyik létállapot az Én energiám által nyilvánul meg, legyen az a jóság, a szenvedély vagy a tudatlanság kötőerejében. Bizonyos értelemben Én vagyok minden, mégis független vagyok. Rám nem hatnak az anyagi természet kötőerői, mivel azok épp ellenkezőleg Bennem vannak.
MAGYARÁZAT: A világban minden anyagi tettet az anyagi természet három kötőereje irányít. Habár a természet anyagi kötőerői a Legfelsőbb Úrból, Kṛṣṇából áradnak, Ő nem az alárendeltjük. Az embereket például meg lehet büntetni az állam törvényei alapján, ám a király, a törvényhozó nem tartozik engedelmességgel a törvénynek. Ehhez hasonlóan az anyagi természet valamennyi kötőereje — a jóság, a szenvedély és a tudatlanság — a Legfelsőbb Úrból, Kṛṣṇából árad, Rá azonban nincs hatással az anyagi természet. Ő nirguṇa, ami azt jelenti, hogy ezek a guṇák, vagyis kötőerők annak ellenére, hogy Tőle származnak, nem befolyásolják. Ez Bhagavānnak, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének egyik sajátságos jellemvonása.
13. VERS
tribhir guṇa-mayair bhāvair ebhiḥ sarvam idaṁ jagat
mohitaṁ nābhijānāti mām ebhyaḥ param avyayam
tribhiḥ—három; guṇa-mayaiḥ—a guṇákból álló; bhāvaiḥ—létállapotok által; ebhiḥ—mindezek; sarvam—egész; idam—ez; jagat—univerzum; mohitam—megtévesztett; na abhijānāti—nem ismer; mām—Engem; ebhyaḥ—ezek fölött; param—a Legfelsőbb; avyayam—kimeríthetetlen.
A három kötőerőtől [a jóságtól, a szenvedélytől és a tudatlanságtól] megtévesztett világ nem ismer Engem, aki a kötőerők felett állok és kimeríthetetlen vagyok.
MAGYARÁZAT: Az egész világot az anyagi természet három kötőereje tartja bűvöletében. Akiket megtévesztett a három kötőerő, nem érthetik meg, hogy a Legfelsőbb Úr, Kṛṣṇa transzcendentálisan az anyagi természet fölött áll.
Az anyagi természet hatása alatt álló élőlények mindegyikét sajátságos test és ennek megfelelően sajátságos pszichikai és biológiai működés jellemzi. Az anyagi természet három kötőereje szerint az embereknek négy csoportja létezik. Akik tisztán a jóság minőségében élnek, azokat brāhmaṇáknak hívják. A kṣatriyák azok, akik tisztán a szenvedély kötőereje alatt állnak. A vaiśyákat a szenvedély és a tudatlanság köti meg, akik pedig teljes tudatlanságban vannak, azokat śūdráknak hívják. Akik ennél is alacsonyabb szinten állnak, azok az állatok vagy azok, akiknek élete állatias. Ezek a megjelölések azonban nem állandóak. Lehetek brāhmaṇa, kṣatriya, vaiśya vagy bármi más, ez az élet minden esetben csupán egy ideig tart. Annak ellenére azonban, hogy az élet ideiglenes, és nem tudjuk, mik leszünk következő életünkben, az illuzórikus energia varázsa alatt a testi felfogás szerint tekintünk magunkra, s így azt hisszük, hogy amerikaiak, indiaiak, oroszok vagy brāhmaṇák, hinduk, muzulmánok stb. vagyunk. Ha pedig az anyagi természet kötőerőinek rabjaivá válunk, megfeledkezünk az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről, aki e kötőerők mögött áll. Az Úr Kṛṣṇa ezért azt mondja, hogy az anyagi természet e három kötőerejétől megtévesztett élőlények nem tudják, hogy az anyagi háttér mögött az Istenség Legfelsőbb Személyisége áll.
Sokféle élőlény létezik: emberek, félistenek, állatok stb. Mindegyikük az anyagi természet hatása alatt áll, s mindannyian elfelejtették a transzcendentális Istenség Személyiségét. Akikre a szenvedély és a tudatlanság kötőereje hat — sőt még azok is, akik a jóság kötőerejében vannak — nem juthatnak túl az Abszolút Igazság személytelen Brahman-felfogásán. A Legfelsőbb Úr személyes aspektusa, amely minden szépséggel, gazdagsággal, tudással, erővel, hírnévvel és lemondással teli, megtéveszti őket. Ha még a jóság minőségében lévők sem érhetik meg Őt, akkor mit remélhetnek a szenvedély és a tudatlanság kötőerejében élők? A Kṛṣṇa-tudat transzcendentális az anyagi természet e három kötőerejéhez képest, ezért akik igazán Kṛṣṇa-tudatúak, azok valóban felszabadultak.
14. VERS
daivī hy eṣā guṇa-mayī mama māyā duratyayā
mām eva ye prapadyante māyām etāṁ taranti te
daivī—transzcendentális; hi—minden bizonnyal; eṣā—ez; guṇa-mayī—az anyagi természet három kötőerejéből álló; mama—Enyém; māyā—energia; duratyayā—nagyon nehéz legyőzni; mām—Nekem; eva—minden bizonnyal; ye—akik; prapadyante—meghódolnak; māyām etām—ez az illuzórikus energia; taranti—túljutnak; te—ők.
Az anyagi természet három kötőerejéből álló isteni energiámat nagyon nehéz legyőzni. De akik átadták magukat Nekem, azok könnyen túllépnek rajta.
MAGYARÁZAT: Az Istenség Legfelsőbb Személyiségének megszámlálhatatlanul sok energiája van, amelyek mind isteni energiák. Noha az élőlények szintén részei energiáinak, s ezért isteniek, az anyagi energiával kapcsolatba kerülve eredeti, felsőbbrendű természetüket az anyagi energia befedi. Ilyen állapotban az ember nem képes megszabadulni ennek hatásától. Ahogyan korábban olvastuk, mind az anyagi, mind a lelki természet örökkévaló, mert az Istenség Legfelsőbb Személyiségéből árad. Az élőlények az Úr örökkévaló felsőbbrendű természetéhez tartoznak, ám az alsóbbrendű természettel — az anyaggal — beszennyezve illúziójuk szintén örökké tart. A feltételekhez kötött lelket éppen ezért nitya-baddhának, örökké feltételekhez kötöttnek nevezik. Senki sem járhat utána az anyag világ történelmében, hogy mikor vált feltételekhez kötötté. Következésképpen az anyagi természet karmai közül — annak ellenére, hogy az az alsóbbrendű energiához tartozik — nagyon nehezen szabadulhat ki, mert az anyagi energiát végeredményben a Legfelsőbb akarata irányítja, amit az élőlény nem képes legyőzni. Az alsóbbrendű anyagi természetet ez a vers isteni természetként említi, mert Isten irányítja, s az Ő akarata működteti. Noha alsórendű, annak köszönhetően, hogy isteni akarat irányítja, csodálatra méltóan működik, felépítve és lerombolva a kozmikus megnyilvánulást. A Védák így erősítik meg ezt: māyāṁ tu prakṛtiṁ vidyān māyinaṁ tu maheśvaram. „Habár māyā [az illúzió] hamis és ideiglenes, mögötte mégis az Istenség Személyisége, a legfelsőbb mágus áll, akit Maheśvaraként, a legfelsőbb irányítóként ismernek.” (Śvetāśvatara Upaniṣad. 4.10)
A guṇa másik jelentése kötél. Köztudott, hogy az anyagi világba került lelket az illúzió kötelei szorosan lekötözik. Az az ember, akinek keze-lába meg van kötve, nem tudja kiszabadítani magát. Csak olyantól remélhet segítséget, aki nincs megkötve. Egy lekötözött ember nem segíthet a hozzá hasonlónak, ezért a megmentő nem lehet más, csak egy szabad ember. Az anyagi világ feltételekhez kötött lelkeit csakis az Úr Kṛṣṇa vagy hiteles képviselője, a lelki tanítómester szabadíthatja fel. Ilyen felsőbb segítség nélkül senki sem kerülhet ki az anyagi természet rabságából. Az odaadó szolgálat vagy Kṛṣṇa-tudat segíthet e felszabadulásban. Mivel Kṛṣṇa az illuzórikus energia Ura, utasíthatja ezt a legyőzhetetlen energiát a megkötött lelkek szabadon bocsátására. Mindezt a meghódolt lélek iránt érzett indokolatlan kegyéből teszi, valamint annak az atyai vonzalomnak köszönhetően, mely az élőlényhez fűzi, aki eredetileg az Ő szeretett fia. A kérlelhetetlen anyagi természet kötelékeiből ezért csakis akkor kerülhet ki az ember, ha meghódol az Úr lótuszlába előtt.
A mām eva szavaknak szintén jelentőségük van. A mām szó azt jelenti, hogy nem Brahmā vagy Śiva, hanem kizárólag Kṛṣṇa (Viṣṇu) előtt kell meghódolnunk. Igaz, hogy Brahmā és Śiva nagyon emelkedett személyiségek, akik majdnem egy szinten állnak Viṣṇuval, ám a rajo-guṇa (szenvedély) és a tamo-guṇa (tudatlanság) ezen inkarnációi mégsem képesek megszabadítani a feltételekhez kötött lelket māyā kötelékeitől. Más szóval tehát Brahmā és Śiva is māyā befolyása alatt áll. Māyā mestere egyedül Viṣṇu, ezért egyedül Ő szabadíthatja fel a feltételekhez kötött lelkeket. A Védák (Śvetāśvatara Upaniṣad 3.8) megerősítik ezt: tam eva viditvā — „A felszabadulást csakis Kṛṣṇa megértésével lehet elérni.” Még az Úr Śiva is elismeri, hogy a felszabadulást egyedül Viṣṇu kegye teszi lehetővé. Mukti-pradātā sarveṣāṁ viṣṇur eva na saṁśayaḥ — mondja. „Minden kétséget kizáróan mindenkinek Viṣṇu adományozza a felszabadulást.”
15. VERS
na māṁ duṣkṛtino mūḍhāḥ prapadyante narādhamāḥ
māyayāpahṛta-jñānā āsuraṁ bhāvam āśritāḥ
na—nem; mām—Nekem; duṣkṛtinaḥ—a gonosztevők; mūḍhāḥ—az ostobák; prapadyante—meghódolnak; nara-adhamāḥ—az emberiség legalja; māyayā—az illuzórikus energia által; apahṛta—megfosztott; jñānāḥ—akinek tudása; āsuram—démonikus; bhāvam—természetet; āśritāḥ—elfogadva.
Az alábbi bűnös emberek nem hódolnak meg Előttem: a felettébb ostobák, az emberiség alja, akiket az illúzió megfosztott tudásuktól, s akik a démonok ateista természetével rendelkeznek.
MAGYARÁZAT: A Bhagavad-gītā elmondja, hogy az ember legyőzheti az anyagi természet szigorú törvényeit csupán azáltal, hogy meghódol az Istenség Személyisége, Kṛṣṇa lótuszlába előtt. Itt felmerülhet a kérdés, hogyan lehetséges az, hogy a művelt filozófusok, tudósok, üzletemberek, a vezető tisztségeket betöltők és az emberek vezetői nem hódolnak meg Śrī Kṛṣṇa, a mindenható Istenség Személyisége lótuszlába előtt. Az emberiség vezetői számtalan formában akarják elérni a muktit — azaz felül szeretnének kerekedni az anyagi természet törvényein —, és ennek érdekében hosszú-hosszú éveken és életeken át kitartóan szövögetik terveiket. De ha a felszabadulás elérhető csupán azáltal, hogy az ember meghódol az Istenség Legfelsőbb Személyisége lótuszlába előtt, akkor miért nem fogadják el ezt az egyszerű módszert ezek az értelmes és szorgalmasan dolgozó vezetők?
A Gītā nagyon egyenesen válaszol erre a kérdésre. A társadalom valóban művelt vezetői, például Brahmā, Śiva, Kapila, a Kumārák, Manu, Vyāsa, Devala, Asita, Janaka, Prahlāda, Bali, majd később Madhvācārya, Rāmānujācārya, Śrī Caitanya és sokan mások, akik hívő filozófusok, politikusok, tanítók, tudósok stb. voltak, mind meghódoltak a mindenható tekintély, a Legfelsőbb Személy lótuszlába előtt. Akik nem igazi filozófusok, tudósok, tanítók, vezetők stb., hanem csupán az anyagi haszon reményében tetszelegnek ebben a szerepben, azok nem fogadják el a Legfelsőbb Úr tervét vagy útját. Istenről mit sem tudnak, csupán saját világi terveiket szövögetik, hogy megoldják az anyagi lét problémáit, ám hiábavaló kísérleteikkel csak szaporítják azokat. Mivel az anyagi energia (az anyagi természet) rendkívül hatalmas, ellenáll az ateisták önkényes terveinek, és megzavarja az úgynevezett „tervezőbizottságok” tudását.
Ez a vers az ateista vezetőket a duṣkṛtinaḥ szóval jellemzi, aminek jelentése „gonosztevők”. Kṛtī olyan emberre utal, aki mögött dicséretreméltó tettek sorakoznak. Az ateista tervezgetők néha nagyon okosak, sőt jó szándékúak is, mert minden nagy terv — legyen az jó vagy rossz — végrehajtásához intelligenciára van szükség. Mivel azonban helytelenül, a Legfelsőbb Úr tervével ellenkező célra használják értelmüket, duṣkṛtīknek nevezik őket, ami arra utal, hogy értelmük és törekvéseik rossz irányba haladnak.
A Gītāból egyértelműen megtudhatjuk, hogy az anyagi energia teljesen a Legfelsőbb Úr irányítása alatt működik, s nem rendelkezik független hatalommal. Úgy cselekszik, akár az árnyék, amely a tárgy mozgását követi. Az anyagi energia azonban mégis nagyon hatalmas. Az ateisták — istentagadó természetüknek köszönhetően — nem tudják, hogyan működik, s a Legfelsőbb Úr tervét sem ismerik. Az illúzió, valamint a szenvedély és tudatlanság kötőerejének hatása alatt minden tervük meghiúsul. Ez történt Hiraṇyakaśipu és Rāvaṇa esetében is, akiknek tervei egytől egyig füstbe mentek, noha anyagi szempontból nézve mindkettő művelt tudós, filozófus, vezető és tanító volt. Négyféle duṣkṛtina vagy gonosztevő van. Ezek a következők:
(1) A mūḍhák rendkívül ostoba emberek, olyanok, mint az igavonó állatok. Munkájuk gyümölcseit maguk akarják élvezni, s nem akarják megosztani a Legfelsőbbel. Az igavonó állatokra a legjellemzőbb példa a szamár. Ezt az alázatos állatot gazdája nagyon kemény munkára fogja. A szamár tulajdonképpen nem is tudja, kinek dolgozik éjjel-nappal, erejét megfeszítve. Megelégszik azzal, hogy bendőjét megtömheti egy marék fűvel, hogy aludhat egy kicsit, miközben mestere ütlegeitől kell rettegnie, és hogy kielégítheti nemi vágyát, azt kockáztatva, hogy a nőstény szamár újra és újra megrúgja. Néha filozófiáról és költészetről énekel, ám mások fülének ez csupán zavaró iázást jelent. Ilyen helyzetben van az ostoba, munkája gyümölcséért dolgozó ember is, akinek fogalma sincs arról, hogy kinek kell dolgoznia, és azt sem tudja, hogy a karmának (tettnek) a yajña (áldozat) célját kell szolgálnia.
Akik éjt nappallá téve dolgoznak, hogy a saját maguk teremtette kötelességek súlyán könnyítsenek, azok általában azt mondják, hogy nincs idejük az élőlények halhatatlanságáról hallani. Az ilyen mūḍhák számára a pusztulásra ítélt anyagi nyereség jelent mindent, noha munkájuk gyümölcsének csupán egy parányi töredékét élvezhetik. A haszon kedvéért néha napokon át dolgoznak alvás nélkül, s bár lehet, hogy fekélytől vagy emésztési zavaroktól szenvednek, a legszerényebb élelemmel is beérik, s éjjel-nappal a hamis uraik javát szolgáló kíméletlen robotba merülnek. Ezek az ostobák nem tudnak igazi Urukról, így értékes idejüket a mammon szolgálatában vesztegetik. Szerencsétlenségükre sohasem hódolnak meg az urak legfelsőbb Ura előtt, s arra sem szánnak időt, hogy halljanak Róla a megfelelő forrásokból. Az ürülékevő disznó ügyet sem vet a cukorból és gíből (tisztított vajból) készült édességre. Ehhez hasonlóan ezek az ostoba munkások sem fáradnak bele, hogy az állandóan változó anyagi világ híreit hallgassák, melyek oly élvezetesek az érzékek számára, arra azonban nincs idejük, hogy az anyagi világot mozgató örök élő erőről halljanak.
(2) A duṣkṛtīk, gazemberek másik rétegét narādhamának, az emberiség aljának nevezik. Nara embert jelent, adhama pedig legalacsonyabbat. A nyolcmillió-négyszázezer különböző faj közül négyszázezer az emberi fajok száma. Ezek között számos alacsonyabb rendű, többnyire civilizálatlan emberfajta van. A civilizált emberek közé azok tartoznak, akiknek társadalmi, politikai és vallásos életét a szabályozó elvek követése jellemzi. A társadalom és a politika terén fejlett, ám a vallás elveit mellőző embereket narādhamáknak kell tekinteni. A vallás nem vallás Isten nélkül, mert a vallásos elvek követésének célja a Legfelsőbb Igazság és Hozzá fűződő kapcsolatunk megismerése. A Gītāban az Istenség Személyisége érthetően kijelenti, hogy nincs Nála felsőbbrendű tekintély, s hogy Ő a Legfelsőbb Igazság. A civilizált emberi életforma arra szolgál, hogy visszanyerjük elvesztett tudásunkat a Legfelsőbb Igazsághoz, az Istenség Személyiségéhez, a mindenható Śrī Kṛṣṇához fűződő kapcsolatunkról. Aki elmulasztja ezt a lehetőséget, az a narādhamákhoz tartozik. A kinyilatkoztatott szentírások arról tájékoztatnak bennünket, hogy az anyaméhben lévő magzat (aki rendkívül kényelmetlen helyzetben van) Istenhez imádkozik, hogy szabadítsa ki őt, s megfogadja, hogy ha egyszer kijut onnan, csak Őt fogja imádni. Az élőlény kapcsolata Istennel örökkévaló, így a nehéz helyzetekben ösztönösen Istenhez imádkozik. A születés után azonban a gyermek māyā, vagyis az illuzórikus energia befolyása alá kerül, s nemcsak a születés kínjairól, de szabadítójáról is megfeledkezik.
Azoknak, akik gyermekeket nevelnek, kötelességük felébreszteni védenceikben a bennük szunnyadó isteni tudatot. A Manu-smṛti, a vallásos elveket lefektető könyv tíz megújító ceremóniáról ír, melyek célja, hogy a varṇāśrama rendszerén belül ismét életre keltsék az Isten-tudatot. Manapság azonban a világ egyetlen részén sem követik szigorúan ezt a folyamatot, ezért az emberek 99,9 százaléka narādhama.
Ha az emberiség narādhamává válik, akkor természetes, hogy a fizikai természet teljhatalmú energiája semmissé teszi minden úgynevezett műveltségüket. A Gītā szerint a művelt ember az, aki egyenlőnek látja a tanult brāhmaṇát, a kutyát, a tehenet, az elefántot és a kutyaevőt. Ilyen az igazi bhakta látásmódja. Śrī Nityānanda Prabhu, aki isteni mesterként Isten inkarnációja volt, felszabadította a narādhamák két jellegzetes képviselőjét, Jagāit és Mādhāit, a két testvért, s megmutatta, hogyan részesíti kegyében egy tiszta bhakta még azokat is, akik az emberiség legalját képezik. Az Istenség Személyisége által elítélt narādhamák tehát csakis egy bhakta kegyéből nyerhetik vissza lelki tudatukat.
Amikor Śrī Caitanya Mahāprabhu a bhāgavata-dharmáról — a bhakták tevékenységéről — prédikált, azt ajánlotta, hogy az emberek alázatosan hallgassák az Istenség Személyiségének üzenetét. Ennek az üzenetnek a lényege a Bhagavad-gītā. Az emberiség alja csakis az alázatos hallás folyamatával szabadulhat fel, sajnos azonban még ezt is megtagadják, arról nem is beszélve, hogy meghódolnának a Legfelsőbb Úr akaratának. A narādhamák, az emberiség söpredéke teljesen elhanyagolja az emberi lények elsődleges kötelességét.
(3) A duṣkṛtīk következő csoportját māyayāpahṛta-jñānāḥnak hívják. Ez olyan embereket jelöl, akiknek magas fokú képzettségét az illuzórikus anyagi energia megsemmisítette. Többnyire nagyon műveltek: híres filozófusok, költők, írók, tudósok stb., ám az illuzórikus energia félrevezeti őket, ezért nem engedelmeskednek a Legfelsőbb Úrnak.
Napjainkban nagyon sok māyayāpahṛta-jñānāḥ ember van, még a Bhagavad-gītā tudósai között is. A Gītāban egyszerűen és érthetően az áll, hogy Śrī Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége, és senki sem lehet Vele egyenlő vagy Nála nagyobb. Ő Brahmānak, az emberek eredeti atyjának atyja. Valójában Śrī Kṛṣṇa nemcsak Brahmā, hanem minden faj eredeti atyja. Ő a személytelen Brahman és Paramātmā gyökere, s a minden élőlényben jelen lévő Paramātmā az Ő teljes része. Ő a kútfeje mindennek, ezért ajánlatos mindenkinek meghódolni az Ő lótuszlába előtt. A māyayāpahṛta-jñānāḥ emberek azonban e nyilvánvaló kijelentések ellenére kigúnyolják a Legfelsőbb Úr személyiségét, és csupán közönséges embernek tekintik. Nem tudják, hogy az áldott emberi test a Legfelsőbb Úr örökkévaló és transzcendentális formája szerint lett teremtve.
A māyayāpahṛta-jñānāḥ emberek Gītāhoz fűzött, minden hitelességet nélkülöző magyarázatai, melyek nem egyeznek meg a paramparā rendszer nézetével, akadályokat jelentenek a lelki megértés útján. A tévhitben élő magyarázók nem hódolnak meg Śrī Kṛṣṇa lótuszlába előtt, és másokat sem tanítanak ennek az elvnek a követésére.
(4) A duṣkṛtīk utolsó csoportját az āsuraṁ bhāvam āśritāḥnak nevezett emberek alkotják, akik a démonikus elveket követik. Ez a csoport nyíltan ateista. Némelyikük azzal érvel, hogy a Legfelsőbb Úr sohasem szállhat alá ebbe az anyagi világba, de hogy miért nem, azt már nem tudják kézzel fogható bizonyítékokkal alátámasztani. Mások azt mondják Róla, hogy alacsonyabb rendű, mint a személytelen aspektus, noha a Gītā ennek éppen az ellenkezőjét tanítja. Az Istenség Legfelsőbb Személyiségére irigykedő ateisták saját maguk kitalálta, hamis inkarnációk hosszú sorával hozakodnak elő. Az ilyen emberek, akiknek az Istenség Személyisége becsmérlése jelenti életük alapvető elvét, képtelenek meghódolni Śrī Kṛṣṇa lótuszlába előtt.
A dél-indiai Śrī Yāmunācārya Albandaru ekképp fohászkodott: „Óh, Uram! Az ateista elveket követő emberek nem ismerhetnek meg Téged, annak ellenére, hogy rendkívüli tulajdonságokkal, vonásokkal és tettekkel rendelkezel, hogy a jóság minőségében lévő valamennyi kinyilatkoztatott szentírás megerősíti személyiségedet, s hogy a transzcendentális tudomány alapos ismeretéről híres, isteni jellemmel rendelkező hiteles szaktekintélyek mind elismernek Téged.”
Ahogyan tehát említettük, (1) a felettébb ostoba emberek, (2) az emberiség alja, (3) a tévúton járó spekulálók és (4) a megrögzött ateisták valamennyi szentírás és hiteles tekintély tanácsának ellenére sohasem hódolnak meg az Istenség Személyiségének lótuszlába előtt.
16. VERS
catur-vidhā bhajante māṁ janāḥ sukṛtino 'rjuna
ārto jijñāsur arthārthī jñānī ca bharatarṣabha
catuḥ-vidhāḥ—négyféle; bhajante—szolgálatot végeznek; mām—Nekem; janāḥ—személyek; su-kṛtinaḥ—akik jámborok; arjuna—óh, Arjuna; ārtaḥ—a szenvedők; jijñāsuḥ—a kíváncsiak; artha-arthī—aki anyagi nyereségre vágyik; jñānī—aki a valóságnak megfelelően ismeri a dolgokat; ca—is; bharata-ṛṣabha—óh, Bharata sarjainak legkiválóbbja.
Óh, Bhāraták legjobbja! Négyféle jámbor ember kezd hozzá odaadó szolgálatomhoz: a szenvedő, a gazdagságra vágyó, a kíváncsi, és aki az Abszolútról szóló tudás után kutat.
MAGYARÁZAT: A hitetlenekkel ellentétben ezek az emberek követik az írások szabályozó elveit, s emiatt, valamint mert engedelmeskednek az erkölcsi és társadalmi törvényeknek, s többé-kevésbé odaadással fordulnak a Legfelsőbb Úr felé, nevük sukṛtinaḥ. Négy csoportjuk van: akik boldogtalanok, akik szűkében vannak a pénznek, akik kíváncsiak, és akik az Abszolút Igazságról szóló tudás után kutatnak. Ezek az emberek tehát különféle körülmények hatására fordulnak a Legfelsőbb Úrhoz, hogy odaadó szolgálatát végezzék. Nem tiszta bhakták, mert az odaadó szolgálatért cserében vágyaik teljesülését akarják. A tiszta odaadó szolgálat mentes a törekvéstől és az anyagi haszonvágytól. A Bhakti-rasāmṛta-sindhu (1.1.11) az alábbi módon határozza meg a tiszta odaadást:
anyābhilāṣitā-śūnyaṁ jñāna-karmādy-anāvṛtam
ānukūlyena kṛṣṇānu- śīlanaṁ bhaktir uttamā
„Az embernek kedvezően, a gyümölcsöző cselekedeteken és a filozófiai spekuláción át megnyilvánuló anyagi nyereségvágy nélkül kell a Legfelsőbb Úr, Kṛṣṇa transzcendentális szerető szolgálatát végeznie. Ezt nevezik tiszta odaadó szolgálatnak.”
Amikor a négy csoport egyikéhez tartozó ember a Legfelsőbb Úr odaadó szolgálatához lát, s egy tiszta bhakta társaságában teljesen megtisztul, akkor ő is tiszta bhaktává válik. Ami pedig a bűnösöket illeti, számukra az odaadó szolgálat rendkívül nehéz, mert életük önző, szabályozatlan és lelki célok nélküli. Ha azonban a véletlen folytán egy tiszta bhaktával kapcsolatba kerülnek, ők is tiszta bhaktákká válnak.
Az örökké gyümölcsöző tettekbe merülő emberek anyagi szenvedésük miatt fordulnak az Úrhoz, majd a tiszta bhakták társaságában szenvedéseik közepette ők is az Úr bhaktáivá válnak. A kiábrándult, csalódott emberek is a tiszta bhakták társaságába kerülhetnek, s felébredhet bennük a kíváncsiság, hogy Istent megismerjék. Az unalmas filozófia művelői szintén hallani akarnak Istenről, miután a tudás minden területén kudarcot vallottak, s a Legfelsőbb Úrhoz fordulnak, hogy odaadó szolgálatot végezzenek Neki. Így túljutnak a személytelen Brahmanról és a helyhez kötött Paramātmāról szóló tudáson, és a Legfelsőbb Úrnak vagy tiszta bhaktájának a kegyéből eljutnak a személyes Isten-felfogásig. Amikor tehát a szenvedő, a kíváncsi, a tudást kereső és a pénzre vágyó emberek megszabadulnak minden anyagi vágytól, s teljesen megértik, hogy a lelki fejlődésnek semmi köze nincs az anyagi ellenszolgáltatáshoz, akkor tiszta bhaktákká válnak. Amíg az Urat transzcendentálisan szolgáló bhakta nem éri el ezt a szintet, addig a gyümölcsöző cselekedetek, a világi tudás kutatása stb. fertőzik meg. Annak, aki el akar jutni a tiszta odaadó szolgálat szintjére, felül kell emelkednie ezeken.
17. VERS
teṣāṁ jñānī nitya-yukta eka-bhaktir viśiṣyate
priyo hi jñānino 'tyartham ahaṁ sa ca mama priyaḥ
teṣām—közülük; jñānī—a teljes tudással rendelkező; nitya-yuktaḥ—mindig végzi; eka—csak; bhaktiḥ—odaadó szolgálatban; viśiṣyate—különösen; priyaḥ—nagyon kedves; hi—bizonyára; jñāninaḥ—a tudással rendelkezőnek; atyartham—nagyon; aham—Én vagyok; saḥ—ő; ca—is; mama—Nekem; priyaḥ—kedves.
Ezek közül a teljes tudással rendelkező a legjobb, aki mindig a tiszta odaadó szolgálatba merül, mert nagyon kedves vagyok neki, és ő is kedves Számomra.
MAGYARÁZAT: Az anyagi vágyak minden szennyeződésétől megszabadulva a boldogtalanok, a kíváncsiak, a nincstelenek és a legfelsőbb tudás után kutatók mind tiszta bhaktákká válhatnak. Közülük azonban az válik igazán az Úr tiszta bhaktájává, aki teljes tudással rendelkezik az Abszolút Igazságról, s mentes minden anyagi vágytól. Az Úr azt mondja, hogy a négy csoport közül a teljes tudással rendelkező bhakta a legjobb, aki ugyanakkor odaadóan szolgálja Őt. Tudás után kutatva az ember felismeri, hogy éne különbözik az anyagi testtől, majd még tovább fejlődve eljut a személytelen Brahmanról és a Paramātmāról szóló tudáshoz. A teljes megtisztulás után megvalósítja, hogy eredeti természetének megfelelően Isten örök szolgája. A tiszta bhaktákkal kapcsolatba kerülve tehát a kíváncsiak, a boldogtalanok, az anyagi jólétre vágyakozók és a tudással rendelkezők is valamennyien megtisztulnak. Az Úrnak azonban az a legkedvesebb, aki a kezdeti szinten teljes tudással rendelkezik a Legfelsőbb Úrról, s ugyanakkor odaadó szolgálatot végez Neki. Aki tiszta tudással rendelkezik az Istenség Legfelsőbb Személyiségének transzcendentális természetéről, az odaadó szolgálata során védelmet élvez, így az anyag nem fertőzheti meg.
18. VERS
udārāḥ sarva evaite jñānī tv ātmaiva me matam
āsthitaḥ sa hi yuktātmā mām evānuttamāṁ gatim
udārāḥ—nemes; sarve—mind; eva—bizonyára; ete—ezek; jñānī—a tudással rendelkező; tu—de; ātmā eva—mint Én Magam; me—Enyém; matam—vélemény; āsthitaḥ—ilyen helyzetben van; saḥ—ő; hi—bizonyára; yukta-ātmā—aki odaadó szolgálatot végez; mām—Bennem; eva—bizonyára; anuttamām—a legfelsőbb; gatim—cél.
Ezek a bhakták kétségtelenül mind nemes lelkek, de aki a Rólam szóló tudással rendelkezik, arra úgy tekintek, mint saját Magamra. Transzcendentális szolgálata által biztosan elér Engem, a legfelsőbb, legtökéletesebb célt.
MAGYARÁZAT: Nem arról van szó, hogy a tudásban kevésbé jeles bhakták nem kedvesek az Úrnak. Az Úr azt mondja: mindegyikük nemes lélek, mert bárki, bármilyen célból jön Hozzá, azt mahātmānak, nagy léleknek hívják. Azokat a bhaktákat is elfogadja, akik az odaadó szolgálat ellenében valamilyen nyereségre vágynak, mert szeretetteljes viszony áll fenn közöttük. Szeretetből anyagi javakat kérnek az Úrtól, s amikor megkapják, elégedettség tölti el őket, s ők is fejlődnek az odaadó szolgálatban. Az Úr számára mindamellett a teljes tudással rendelkező bhakta a legkedvesebb, mert az ő célja csupán az, hogy szeretettel és odaadóan szolgálja a Legfelsőbb Urat. Az ilyen bhakta egyetlen másodpercig sem képes tovább élni, ha nincs kapcsolata az Úrral, vagy nem szolgálhatja Őt. A Legfelsőbb Úr szintén nagyon ragaszkodik a bhaktájához, s nem lehet elválasztani Tőle.
A Śrīmad-Bhāgavatamban (9.4.68) az Úr így szól:
sādhavo hṛdayaṁ mahyaṁ sādhūnāṁ hṛdayaṁ tv aham
mad-anyat te na jānanti nāhaṁ tebhyo manāg api
„A bhaktákat örökre a szívembe zárom, s Én is mindig a bhakták szívében élek. A bhakta Rajtam kívül nem ismer semmit, s Én sem tudom őt elfelejteni. Nagyon bensőséges viszony van közöttünk. A teljes tudással rendelkező tiszta bhakták mindig kapcsolatban állnak Velem, és nagyon kedvesek Számomra.”
19. VERS
bahūnāṁ janmanām ante jñānavān māṁ prapadyate
vāsudevaḥ sarvam iti sa mahātmā su-durlabhaḥ
bahūnām—sok; janmanām—ismétlődő születés és halál; ante—után; jñāna-vān—a teljes tudással rendelkező; mām—Nekem; prapadyate—meghódol; vāsudevaḥ—az Istenség Személyisége, Kṛṣṇa; sarvam—minden; iti—így; saḥ—az; mahā-ātmā—nagy lélek; su-durlabhaḥ—nagyon ritka.
Sok-sok születés és halál után az igazi tudást elsajátító ember átadja magát Nekem, mert tudja, hogy Én vagyok minden ok oka, és Rajtam kívül nem létezik semmi. Az ilyen nagy lélek bizony ritka.
MAGYARÁZAT: Sok-sok életen keresztül odaadó szolgálatot vagy transzcendentális cselekedeteket végezve az élőlény végül elsajátíthatja azt a transzcendentális, tiszta tudást, mely szerint az Istenség Legfelsőbb Személyisége a lelki megvalósítás végső célja. A lelki megvalósítás kezdetén, amikor az ember próbál megválni a materializmushoz fűződő ragaszkodásától, hajlik valamennyire az imperszonalizmus felé, ám ha tovább fejlődik, megértheti, hogy a lelki életet tevékenység jellemzi, s ez a tevékenység nem más, mint az odaadó szolgálat. Ezt felismerve vonzódni kezd az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez, s meghódol Előtte. Ekkor megértheti, hogy az Úr Śrī Kṛṣṇa kegye minden, Ő minden ok oka, s ez az anyagi megnyilvánulás nem független Tőle. Megvalósítja, hogy az anyagi világ a lelki változatosság eltorzult tükörképe, és mindennek kapcsolata van a Legfelsőbb Úrral, Kṛṣṇával. Így aztán mindent Vāsudevával, Śrī Kṛṣṇával kapcsolatban lát. Ez az univerzális nézet Vāsudeváról egyre közelebb viszi ahhoz, hogy teljesen meghódoljon a Legfelsőbb Úr, Śrī Kṛṣṇa előtt, akit a legfelsőbb célként fogad el. Az ilyen meghódolt, nagy lélek nagyon ritka.
A Śvetāśvatara Upaniṣad harmadik fejezete (14. és 15. vers) nagyon szépen megmagyarázza ezt a verset:
sahasra-śīrṣā puruṣaḥ sahasrākṣaḥ sahasra-pāt
sa bhūmiṁ viśvato vṛtvā- tyātiṣṭhad daśāṅgulam
puruṣa evedaṁ sarvaṁ yad bhūtaṁ yac ca bhavyam
utāmṛtatvasyeśāno yad annenātirohati
A Chāndogya Upaniṣadban (5.1.15) ez áll: na vai vāco na cakṣūṁṣi na śrotrāṇi na manāṁsīty ācakṣate prāṇa iti evācakṣate prāṇo hy evaitāni sarvāṇi bhavanti. „Az élőlény testében az elsődleges tényező nem a beszéd képessége, nem a látás képessége, nem a hallás képessége és nem is a gondolkodás képessége. Az élet az, amely minden tevékenység középpontja.” Ehhez hasonlóan mindenben az Úr Vāsudeva, az Istenség Személyisége, az Úr Śrī Kṛṣṇa az elsődleges lény. A testünk rendelkezik beszélő, látó, halló, gondolkodó és egyéb képességekkel, ezeknek azonban semmi jelentőségük, ha nem állnak kapcsolatban a Legfelsőbb Úrral. És mivel Vāsudeva mindent átható, s mivel minden Vāsudeva, a bhakta teljes tudással meghódol Előtte (vö. Bhagavad-gītā 7.17 és 11.40).
20. VERS
kāmais tais tair hṛta-jñānāḥ prapadyante 'nya-devatāḥ
taṁ taṁ niyamam āsthāya prakṛtyā niyatāḥ svayā
kāmaiḥ—vágyakkal; taiḥ taiḥ—különféle; hṛta—megfosztva; jñānāḥ—tudástól; prapadyante—meghódolnak; anya—másnak; devatāḥ—félistenek; tam tam—megfelelő; niyamam—szabályokat; āsthāya—követve; prakṛtyā—a természet által; niyatāḥ—szabályozott; svayā—sajátjuk által.
Akiket az anyagi vágyak megfosztottak értelmüktől, meghódolnak a félistenek előtt, és követik a saját természetük szerint kiszabott imádatszabályokat.
MAGYARÁZAT: Akik mentesek minden anyagi szennyeződéstől, azok meghódolnak a Legfelsőbb Úr előtt, és odaadóan szolgálják Őt. Addig, amíg nem tisztulnak meg teljesen az anyagi fertőzéstől, az emberek természetüknél fogva abhakták. De még ha anyagi vágyai is vannak valakinek, ha a Legfelsőbb Úrhoz fordul, már nem vonzódik többé túlságosan a külső természethez. Mivel a helyes cél felé halad, hamarosan teljesen megtisztul az anyagi kéjtől. A Śrīmad-Bhāgavatam azt ajánlja, hogy akár tiszta bhakta valaki, s mentes minden anyagi vágytól, akár tele van ilyen vágyakkal, akár az anyagi szennyeződésektől akar megszabadulni, minden esetben hódoljon meg Vāsudeva előtt, s imádja Őt. A Bhāgavatam (2.3.10) kijelenti:
akāmaḥ sarva-kāmo vā mokṣa-kāma udāra-dhīḥ
tīvreṇa bhakti-yogena yajeta puruṣaṁ param
A lelki ítélőképességüket elvesztett, nem túlzottan intelligens emberek anyagi vágyaik azonnali teljesülésének reményében a félisteneknél keresnek menedéket. Ezek az emberek általában nem fordulnak az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez, mert az alacsonyabb rendű kötőerők (a tudatlanság és a szenvedély) tartják fogva őket, így a különféle félisteneket imádják, s az imádat előírásszerű követése elégedetté teszi őket. A félistenek imádóit kicsinyes vágyak hajtják, és nem tudnak arról, hogyan érhetnék el a legfelsőbb célt. A Legfelsőbb Úr bhaktája azonban a helyes úton jár. Mivel a védikus irodalom a különféle célok érdekében különféle félistenek imádatát ajánlja (egy beteg embernek például azt tanácsolja, imádja a Napot), ezért az abhakták úgy vélik, hogy a félistenek bizonyos szempontból jobbak a Legfelsőbb Úrnál. A tiszta bhakta azonban tudja, hogy a Legfelsőbb Úr, Kṛṣṇa mindennek a mestere. A Caitanya-caritāmṛta (Ādi 5.142) azt mondja: ekale īśvara kṛṣṇa, āra saba bhṛtya — egyedül az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa az Úr, mindenki más szolga. Éppen ezért a tiszta bhakta sohasem fordul a félistenekhez anyagi szükségletei kielégítéséért. A Legfelsőbb Úrra bízza magát, s elégedett mindennel, amit az Úr ad neki.
21. VERS
yo yo yāṁ yāṁ tanuṁ bhaktaḥ śraddhayārcitum icchati
tasya tasyācalāṁ śraddhāṁ tām eva vidadhāmy aham
yaḥ yaḥ—bárki; yām yām—bármi; tanum—egy félisten formája; bhaktaḥ—hívő; śraddhayā—hittel; arcitum—imádni; icchati—kíván; tasya tasya—neki; acalām—szilárd; śraddhām—hit; tām—az; eva—biztosan; vidadhāmi—adok; aham—Én.
Felsőlélekként mindenki szívében ott lakozom. Amint valaki egy félistent kíván imádni, Én megszilárdítom hitét, hogy átadhassa magát annak az istenségnek.
MAGYARÁZAT: Isten függetlenséget adott mindenkinek, ezért ha valaki az anyagi élvezetre vágyik, és őszintén az anyagi világ félisteneihez fordul, hogy teljesítsék óhaját, akkor a Legfelsőbb Úr, aki Felsőlélekként mindenki szívében jelen van, megérti vágyát, s biztosítja számára a lehetőséget az anyagi élvezetre. Ő minden élőlény legfelsőbb atyja, ezért nem korlátozza függetlenségüket, hanem minden lehetőséget megad nekik, hogy anyagi vágyaik teljesülhessenek. Felmerülhet a kérdés, miért ad meg a mindenható Isten minden lehetőséget az élőlényeknek az anyagi világ élvezetére, ha ezzel az illuzórikus energia csapdájába engedi esni őket. A válasz az, hogy ha a Legfelsőbb Úr mint Felsőlélek nem adna esélyt minderre, nem beszélhetnénk függetlenségről. Így aztán mindenkinek teljes függetlenséget biztosít — mindenki azt tesz, amit akar —, ám végső utasítását megtaláljuk a Bhagavad-gītāban: adjunk fel minden más elfoglaltságot, és teljesen hódoljunk meg Neki. Ez az, ami boldoggá teszi majd az embert.
A félistenek és az élőlények egyaránt az Istenség Legfelsőbb Személyisége akaratától függenek. Az élőlény akarata önmagában nem elegendő a félisten imádatához, s a Legfelsőbb beleegyezése nélkül egyetlen félisten sem adhat áldást. Ahogyan a mondás tartja, még egy fűszál sem mozdulhat az Istenség Legfelsőbb Személyiségének akarata nélkül. Az anyagi világban szenvedők a védikus irodalom tanácsát megfogadva általában a félistenekhez fordulnak. A valamilyen anyagi dologra vágyakozó ember imádhatja azt a bizonyos félistent, aki teljesíteni tudja vágyait. A beteg embernek például a napisten imádatát javasolják. A műveltségre vágyó a tudás istennőjét, Sarasvatīt imádhatja, annak pedig, aki szép feleségre vágyik, Umā istennőt, az Úr Śiva hitvesét kell imádnia. A śāstrák (a védikus írások) tehát a különféle félistenek imádásának különböző folyamatait ajánlják. S ha egy élőlény egy sajátságos anyagi lehetőséget akar élvezni, az Úr erős vágyat ad neki, hogy félistenétől megkaphassa, amit akar, s így valóban elnyeri az áldást. Az az odaadó hozzáállás, mellyel az élőlény a kiválasztott félisten felé fordul, szintén a Legfelsőbb Úrnak köszönhető. A félistenek képtelenek ilyen vonzódást kelteni az élőlényekben, de mivel Kṛṣṇa a Legfelsőbb Úr, a minden élőlény szívében jelen lévő Felsőlélek, Ő ösztönzi az embert egy bizonyos félisten imádatára. A félistenek tulajdonképpen a Legfelsőbb Úr univerzális testének részeit képezik, ezért nincsen függetlenségük. A védikus irodalomban ez áll: „Az Istenség Legfelsőbb Személyisége Felsőlélekként az adott félisten szívében is jelen van, ezért a félistenen keresztül Ő gondoskodik az élőlény vágyainak teljesítéséről. Ám a félistenek és az élőlények egyaránt a Legfelsőbb akaratának engedelmeskednek, s nem függetlenek.”
22. VERS
sa tayā śraddhayā yuktas tasyārādhanam īhate
labhate ca tataḥ kāmān mayaiva vihitān hi tān
saḥ—ő; tayā—azzal; śraddhayā—lelkesedés; yuktaḥ—felruházott; tasya—annak a félistennek; ārādhanam—az imádatért; īhate—vágyik; labhate—elér; ca—és; tataḥ—attól; kāmān—vágyai; mayā—Általam; eva—egyedül; vihitān—elrendezett; hi—bizonyára; tān—azok.
Ilyen hittel megáldva egy bizonyos félisten imádatára törekszik, s vágyai teljesülnek. Valójában azonban egyedül Én vagyok az, aki ezeket az áldásokat adja.
MAGYARÁZAT: A Legfelsőbb Úr engedélye nélkül a félistenek nem tudják megjutalmazni imádójukat. Az élőlény elfelejtheti, hogy minden a Legfelsőbb Úr tulajdona, ám a félistenek sohasem. A félistenek imádata és a kívánt eredmények elérése tehát nem a félistenektől, hanem az Istenség Legfelsőbb Személyisége elrendezésétől függ. A kevésbé értelmes élőlények nem tudnak erről, ezért valamiféle nyereség reményében ostoba módon a félistenekhez fordulnak. A tiszta bhakta azonban csakis a Legfelsőbb Úrhoz imádkozik, ha szüksége van valamire, de valójában nem is jellemző rá, hogy anyagi javakat kérjen az Úrtól. Az élőlények általában azért fordulnak a félistenekhez, mert őrült módjára vágynak kéjük kielégülésére. Ez történik, amikor az élőlény valami jogtalan dolgot kíván, amit az Úr nem teljesít. A Caitanya-caritāmṛta írja, hogy ha az ember a Legfelsőbb Urat imádja, ám ezzel egyidejűleg anyagi élvezetre vágyik, akkor vágyai ellentmondanak egymásnak. A Legfelsőbb Úr odaadó szolgálata és a félistenek imádata nem állhat ugyanazon a szinten, mert egy félisten imádata anyagi, míg a Legfelsőbb Úr odaadó szolgálata teljesen lelki természetű.
Az Istenhez visszatérni kívánó élőlény számára az anyagi vágyak akadályokat jelentenek. Az Úr tiszta bhaktája éppen ezért nem kapja meg azt az anyagi áldást, amelyet azok a csekély értelmű élőlények kívánnak, akik a Legfelsőbb Úr odaadó szolgálata helyett az anyagi világ félisteneinek imádatát választják.
23. VERS
antavat tu phalaṁ teṣāṁ tad bhavaty alpa-medhasām
devān deva-yajo yānti mad-bhaktā yānti mām api
anta-vat—mulandó; tu—de; phalam—gyümölcs; teṣām—övék; tat—az; bhavati—válik; alpa-medhasām—a kevésbé értelmeseké; devān—a félisteneknek; deva-yajaḥ—a félistenek imádói; yānti—mennek; mat—Enyém; bhaktāḥ—bhakták; yānti—mennek; mām—Hozzám; api—szintén.
A csekély értelmű emberek a félisteneket imádják, ám ennek gyümölcsei korlátoltak és mulandók. A félistenek imádói a félistenek bolygóira kerülnek, bhaktáim azonban végül az Én legfelsőbb bolygómra jutnak.
MAGYARÁZAT: A Bhagavad-gītā néhány magyarázója azt állítja, hogy a félisteneket imádó ember is elérheti a Legfelsőbb Urat, ám ez a vers félreérthetetlenül kijelenti, hogy a félistenek imádói abba a bolygórendszerbe kerülnek, ahol a különféle félistenek lakoznak. A Nap imádója a Napra, a Holdé pedig a Holdra jut. Ha valaki egy félistent akar imádni, például Indrát, akkor az adott félisten bolygójára kerül. Nem igaz, hogy bármelyik félistent imádva az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez jut el az ember. Ez a vers tagadja ezt az elméletet, egyértelműen kijelentve, hogy a félistenek imádóira az anyagi világ különféle bolygói várnak, míg a Legfelsőbb Úr bhaktái közvetlenül az Istenség Személyiségének legfelsőbb bolygójára kerülnek.
Felmerülhetne most az az érv, hogy ha a félistenek a Legfelsőbb Úr testének különféle részei, akkor imádatukkal ugyanazt az eredményt kellene elérni. A félistenek imádói azonban nem rendelkeznek túlságosan sok értelemmel, mert még azt sem tudják, hogy a test melyik részébe kell juttatni a táplálékot. Némelyikük annyira ostoba, hogy azt állítja: a testnek sok tagja van, és számtalan módon lehet táplálni. Ez azonban nem logikus. Hogyan lehetne a testet a szemen vagy a fülön keresztül táplálni? Ezek az emberek nem tudják, hogy a félistenek a Legfelsőbb Úr univerzális testének különféle részei, és tudatlanságukban azt hiszik, hogy minden egyes félisten egy külön Isten, a Legfelsőbb Úr vetélytársa.
Nemcsak a félistenek, hanem a közönséges élőlények is a Legfelsőbb Úr részei. A Śrīmad-Bhāgavatam elmondja, hogy a brāhmaṇák a Legfelsőbb Úr fejét, a kṣatriyák a karját, a vaiśyák a derekát, a śūdrák pedig a lábát alkotják, s mindegyiküknek más a feladata. Ha valaki tudja, hogy a helyzettől függetlenül ő maga és a félistenek egyaránt a Legfelsőbb Úr szerves részei, akkor tudása tökéletes. Ha azonban nem érti ezt meg, akkor a félistenek lakta különféle bolygókra jut, ám ez nem az a hely, ahová a bhakták kerülnek.
A félistenek imádatával elért eredmények mulandóak, mert ebben az anyagi világban a bolygók, a félistenek és imádóik is mind ideiglenesek. Ezért mutat rá világosan ez a vers arra, hogy a félistenek imádatából nyert áldás mulandó, s ezért csakis a kevésbé értelmes élőlények végzik ezt a fajta imádatot. Mivel a Kṛṣṇa-tudatban élő, a Legfelsőbb Urat odaadóan szolgáló tiszta bhakta örökkévaló, boldog és tudással teljes létet nyer, áldása különbözik attól, mint amiben a közönséges félistenimádóknak van részük. A Legfelsőbb Úr határtalan, s határtalan a jóindulata és a kegye is. Így tehát az a kegy, melyet a Legfelsőbb Úr tiszta bhaktái iránt tanúsít, szintén végtelen.
24. VERS
avyaktaṁ vyaktim āpannaṁ manyante mām abuddhayaḥ
paraṁ bhāvam ajānanto mamāvyayam anuttamam
avyaktam—meg nem nyilvánult; vyaktim—személyiség; āpannam—elértem; manyante—gondolják; mām—Engem; abuddhayaḥ—a kevésbé értelmesek; param—legfelsőbb; bhāvam—lét; ajānantaḥ—nem tudva; mama—Enyém; avyayam—elpusztíthatatlan; anuttamam—a legfinomabb.
Az ostobák, akik nem ismernek Engem tökéletesen, azt hiszik, hogy Én, az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa korábban személytelen voltam, és csak most öltöttem fel ezt a személyiséget. Csekély tudásuk miatt nem ismerik felsőbb természetemet, mely elpusztíthatatlan s a legfelsőbb.
MAGYARÁZAT: A félistenek imádóit csekély értelműekként jellemeztük, s most ez a vers ugyanezt mondja az imperszonalistákról. Az Úr Kṛṣṇa személyes formájában beszél Arjunához, de tudatlanságuk következtében az imperszonalisták azt hangoztatják, hogy a Legfelsőbb Úrnak végső soron nincsen formája. Yāmunācārya, az Úr nagy bhaktája, aki Rāmānujācārya tanítványi láncolatának tagja volt, egy nagyon ideillő verset írt ezzel kapcsolatban:
tvāṁ śīla-rūpa-caritaiḥ parama-prakṛṣṭaiḥ
sattvena sāttvikatayā prabalaiś ca śāstraiḥ
prakhyāta-daiva-paramārtha-vidāṁ mataiś ca
naivāsura-prakṛtayaḥ prabhavanti boddhum
„Drága Uram! A bhakták — köztük Vyāsadeva és Nārada — tudják, hogy Te vagy az Istenség Személyisége. A különféle védikus írások tanulmányozásával az ember megismerheti tulajdonságaidat, formádat és tetteidet, s így megértheti, hogy Te vagy az Istenség Legfelsőbb Személyisége. A szenvedély és tudatlanság kötőerőinek rabjai, a démonok és az abhakták azonban nem érthetnek meg Téged, képtelenek rá. Bármennyire jártasak is a Vedānta, az Upaniṣadok és a többi védikus írás megvitatásában, nem érthetik meg az Istenség Személyiségét.” (Stotra-ratna 12)
A Brahma-saṁhitāban az áll, hogy csupán a Vedānta irodalom tanulmányozásával nem lehet megérteni az Istenség Személyiségét — ez csakis a Legfelsőbb Úr kegyéből lehetséges. Ez a vers éppen ezért egyértelműen kijelenti: nemcsak a félistenek imádói, hanem a Vedāntát tanulmányozó és a védikus írásokon spekuláló abhakták — akiknek parányi valódi Kṛṣṇa-tudatuk sincs — sem rendelkeznek túl sok intelligenciával. Számukra lehetetlen, hogy megértsék Isten személyes természetét. Azokat, akik azt gondolják, hogy az Abszolút Igazság személytelen, abuddhayaḥnak hívják, ami az Abszolút Igazság végső arculatát nem ismerő emberekre utal. A Śrīmad-Bhāgavatam szerint a legfelsőbb megvalósítás a személytelen Brahmannal kezdődik, majd a helyhez kötött Felsőlélekkel folytatódik, ám az Abszolút Igazság végső megvalósítása az Istenség Személyisége. Napjainkban az imperszonalisták még kevésbé értelmesek, mert még nagy elődüket, Śaṅkarācāryát sem követik, aki nyomatékosan kijelentette, hogy Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Mivel nem ismerik a Legfelsőbb Igazságot, az imperszonalisták Kṛṣṇát csupán Devakī és Vasudeva fiának, egy hercegnek, esetleg egy rendkívüli élőlénynek tekintik. A Bhagavad-gītā (9.11) ezt is elítéli. Avajānanti māṁ mūḍhā mānuṣīṁ tanum āśritam: „Csupán az ostobák hisznek Engem közönséges halandónak.”
Tény, hogy senki sem képes megérteni Kṛṣṇát, ha nem végez odaadó szolgálatot és nem válik Kṛṣṇa-tudatúvá. Ezt a Bhāgavatam (10.14.29) is megerősíti:
athāpi te deva padāmbuja-dvaya-
prasāda-leśānugṛhīta eva hi
jānāti tattvaṁ bhagavan mahimno
na cānya eko 'pi ciraṁ vicinvan
„Uram! Ha valaki lótuszlábad legparányibb kegyében is részesül, képes megérteni személyiséged nagyságát. Akik azonban csak spekulálnak, hogy megértsék az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, képtelenek megismerni Téged, annak ellenére, hogy sok éven át tanulmányozzák a Védákat.” Elmebeli spekulációval vagy a védikus irodalom elemzése segítségével az ember nem értheti meg sem az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, Kṛṣṇát, sem formáját, természetét vagy nevét. Őt az odaadó szolgálaton keresztül kell megérteni. Ez csak akkor válik lehetővé, ha a mahā-mantrát énekelve — Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare/ Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare — az ember teljesen elmerül a Kṛṣṇa-tudatban. Az imperszonalista abhakták azt hiszik, hogy Kṛṣṇa teste az anyagi természet terméke, s tettei, formája, mindene māyā. Ezeket az imperszonalistákat māyāvādīknak hívják. Ők semmit sem tudnak a végső igazságról.
A huszadik vers egyértelműen azt mondja (kāmais tais tair hṛta-jñānāḥ prapadyante 'nya-devatāḥ): „Akiket elvakítanak az anyagi vágyak, azok meghódolnak a különféle félistenek előtt.” Elfogadott tény, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyiségén kívül a félistenek is léteznek, akik az Úrhoz hasonlóan szintén saját bolygóval rendelkeznek. Ahogyan azt a huszonharmadik versből megtudhatjuk (devān deva-yajo yānti mad-bhaktā yānti mām api), a félistenek imádói azok különféle bolygóira, míg az Úr Kṛṣṇa bhaktái a Kṛṣṇaloka bolygóra jutnak. E nyilvánvaló kijelentés ellenére az ostoba imperszonalisták továbbra is azt állítják, hogy az Úrnak nincs formája, s hogy formáit kényszerből ölti fel. De hol tanítja azt a Gītā, hogy a félistenek és hajlékaik személytelenek? Egyértelmű, hogy sem a félistenek, sem Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége nem személytelenek. Valamennyien személyek. Az Úr Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége, aki saját bolygóval rendelkezik, akárcsak a félistenek.
Láthatjuk tehát, mennyire nem bizonyul helytállónak a monisztikus állítás, miszerint a végső igazság forma nélküli, s formáját kényszerből fogadja el. Ez a vers világosan leírja: Kṛṣṇát nem kényszeríti semmi, hogy formát öltsön. A Bhagavad-gītāból félreérthetetlenül kitűnik, hogy a félistenek formái és a Legfelsőbb Úr teste egyidejűleg léteznek, s hogy az Úr Kṛṣṇa sac-cid-ānanda, vagyis örökkévaló, gyönyörteljes tudás. A Védák szintén megerősítik, hogy a Legfelsőbb Abszolút Igazság ānanda-mayo 'bhyāsāt, azaz természeténél fogva gyönyörrel teli, s hogy Ő megszámlálhatatlan kedvező tulajdonság tárháza. A Gītāban az Úr kijelenti, hogy noha Ő aja (megszületetlen), mégis megjelenik. Ezeket a tényeket a Bhagavad-gītāból kell megértenünk. Mi nem tudjuk felfogni, hogyan lehet az Istenség Legfelsőbb Személyisége személytelen. A Gītā szerint a személytelen monisták elmélete, mely szerint a Legfelsőbb Úr kényszerből formát ölt, hamis. Ez a vers egyértelműen kijelenti: a legfelsőbb Abszolút Igazság, az Úr Kṛṣṇa formával és személyiséggel egyaránt rendelkezik.
25. VERS
nāhaṁ prakāśaḥ sarvasya yoga-māyā-samāvṛtaḥ
mūḍho 'yaṁ nābhijānāti loko mām ajam avyayam
na—sem; aham—Én; prakāśaḥ—megnyilvánul; sarvasya—mindenkinek; yoga-māyā—belső energia; samāvṛtaḥ—befedett; mūḍhaḥ—ostoba; ayam—ezek; na—nem; abhijānāti—megérthetnek; lokaḥ—emberek; mām—Engem; ajam—megszületetlent; avyayam—kimeríthetetlent.
Én sohasem nyilvánulok meg a balgák és az értelem nélküliek előtt. Számukra rejtve maradok belső energiám által, így nem tudják, hogy megszületetlen és tévedhetetlen vagyok.
MAGYARÁZAT: Felmerülhet az a kérdés, hogy ha Kṛṣṇát mindenki láthatta, amikor jelen volt a Földön, akkor most miért nem nyilvánul meg mindenki előtt. Igazság szerint nem volt mindenki számára látható. Mialatt itt járt, csupán néhányan értették meg, hogy Ő az Istenség Legfelsőbb Személyisége. A Kuruk tanácsában például — amikor Śiśupāla ellenezte, hogy Kṛṣṇát a tanácskozás vezetőjének válasszák — Bhīṣma Kṛṣṇát támogatta, és kijelentette: Ő a Legfelsőbb Isten. A Pāṇḍavák és még néhányan tisztában voltak vele, hogy Ő a Legfelsőbb, de ezt nem tudta mindenki. Kṛṣṇa nem fedte fel Magát az abhakták és a közönséges emberek előtt. Ezért mondja a Bhagavad-gītāban, hogy Őt tiszta bhaktáin kívül mindenki más saját magához hasonlónak véli. Kizárólag bhaktái előtt tárta fel Magát mint minden öröm forrását. Mások, az ostoba abhakták számára azonban belső, lelki energiája révén rejtve maradt.
A Śrīmad-Bhāgavatamban (1.8.19), Kuntī imáiban azt olvashatjuk, hogy az Urat yoga-māyā leple fedi be, s így a közönséges emberek nem érthetik Őt meg. Yoga-māyā leplét az Īśopaniṣad (15. mantra) is megerősíti, ahol a bhakta így imádkozik:
hiraṇmayena pātreṇa satyasyāpihitaṁ mukham
tat tvaṁ pūṣann apāvṛṇu satya-dharmāya dṛṣṭaye
„Óh, Uram! Te vagy a világmindenség fenntartója, s a Neked végzett odaadó szolgálat a legfelsőbb vallásos elv. Kérlek hát, gondoskodj rólam is! Transzcendentális formádat a yoga-māyā fedi, a belső energia, ami a brahmajyotival burkol be. Kérlek, légy kedves, és távolítsd el ezt a vakító ragyogást, amely megakadályozza, hogy lássam sac-cid-ānanda-vigrahád, örök, tudással és boldogsággal teli formád!” Az Istenség Legfelsőbb Személyiségének gyönyörből és tudásból álló transzcendentális formáját a brahmajyoti, a belső energia takarja el, ezért a csekély értelmű imperszonalisták nem láthatják Őt, a Legfelsőbbet.
A Śrīmad-Bhāgavatamban (10.14.7) egy másik imát is találunk, amit Brahmā mond el: „Óh, Istenség Legfelsőbb Személyisége, óh, Felsőlélek, óh, minden misztérium mestere! Ki tudná felfogni energiáidat és kedvteléseidet ebben a világban? Belső energiád állandóan terjed, ezért senki sem képes megérteni Téged. A művelt tudósok és a nagy tudású bölcsek tanulmányozhatják az anyagi világ sőt a bolygók atomi felépítését, energiádat és hatalmadat azonban képtelenek felbecsülni, noha jelen vagy előttük.” Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, az Úr Kṛṣṇa nemcsak megszületetlen, de avyaya, vagyis kimeríthetetlen is. Örökkévaló formája gyönyör és tudás áll, energiái pedig mind kimeríthetetlenek.
26. VERS
vedāhaṁ samatītāni vartamānāni cārjuna
bhaviṣyāṇi ca bhūtāni māṁ tu veda na kaścana
veda—ismerem; aham—Én; samatītāni—régmúlt; vartamānāni—jelen; ca—és; arjuna—óh, Arjuna; bhaviṣyāṇi—jövő; ca—is; bhūtāni—minden élőlény; mām—Engem; tu—de; veda—ismer; na—nem; kaścana—bárki.
Óh, Arjuna! Az Istenség Legfelsőbb Személyiségeként Én tudok mindenről, ami a múltban történt, ami most történik, s mindenről, ami a jövőben történni fog. Az összes élőlényt is ismerem, Engem azonban nem ismer senki.
MAGYARÁZAT: Ez a vers egyértelműen választ ad a „személyes vagy személytelen?” kérdésére. Ha Kṛṣṇának, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének formája māyā, vagyis anyagi lenne — mint ahogyan az imperszonalisták hiszik —, akkor a többi élőlényhez hasonlóan Ő is cserélné a testét, s elfelejtené előző életét. Aki anyagi testtel rendelkezik, az nem képes előző életére emlékezni, s következő életéről vagy jelen életének jövőjéről sem tud semmit, így tehát nem tudhatja, mi történt a múltban, mi folyik jelenleg, és milyen lesz a jövő. Senki sem ismerheti a múltat, a jelent és a jövőt, amíg meg nem tisztult az anyagi szennyeződéstől.
Az Úr Kṛṣṇa világosan kijelenti, hogy Ő — a közönséges emberektől eltérően — tökéletesen ismeri a múltat, a jelent és a jövőt. A negyedik fejezetben láthattuk, hogy az Úr Kṛṣṇa emlékezik arra, ahogy millió és millió évvel ezelőtt Vivasvānt, a napistent oktatta. Kṛṣṇa Felsőlélekként minden élőlény szívében jelen van, ezért ismer minden élőlényt. Ám annak ellenére, hogy Felsőlélekként jelen van minden élőlényben, és jelen van az Istenség Legfelsőbb Személyiségeként is, a csekély értelműek még ha a személytelen Brahmant megértik is, azt képtelenek megérteni, hogy Śrī Kṛṣṇa a Legfelsőbb Személy. Śrī Kṛṣṇa transzcendentális teste egyértelműen nem mulandó. Olyan Ő, mint a nap, māyā pedig a felhőhöz hasonló. Az anyagi világban láthatjuk a napot, láthatunk felhőket, különféle csillagokat és bolygókat. Lehet, hogy a felhők egy időre eltakarják ezeket az égitesteket, ez azonban csupán a mi korlátolt látásunknak tudható be. A nap, a hold és a csillagok valójában nincsenek elfedve. Éppen így māyā sem fedheti el a Legfelsőbb Urat, aki belső energiája segítségével megnyilvánulatlan marad a kevésbé értelmes emberek előtt. E fejezet harmadik verse szerint sok-sok millió ember közül csupán néhány törekszik arra, hogy elérje az emberi élet tökéletességét, és sok ezer tökéletessé vált ember közül alig akad egy, aki megérti, ki az Úr Kṛṣṇa. Még ha valaki a személytelen Brahman vagy a helyhez kötött Paramātmā megvalósítása által el is érte a tökéletességet, ha nem Kṛṣṇa-tudatú, akkor nincs esélye arra, hogy megértse az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, Śrī Kṛṣṇát.
27. VERS
icchā-dveṣa-samutthena dvandva-mohena bhārata
sarva-bhūtāni sammohaṁ sarge yānti parantapa
icchā—vágy; dveṣa—és gyűlölet; samutthena—belőle született; dvandva—kettősségből; mohena—az illúzió által; bhārata—óh, Bharata leszármazottja; sarva—minden; bhūtāni—élőlények; sammoham—illúzióba; sarge—születés közben; yānti—mennek; parantapa—óh, ellenség legyőzője.
Óh, Bharata leszármazottja, óh, ellenség legyőzője! Minden élőlény illúzióba születik, megzavarodva a vágyból és a gyűlöletből eredő kettősségektől.
MAGYARÁZAT: Az élőlény valódi, eredeti természete az, hogy alárendeltje a Legfelsőbb Úrnak, aki Maga a tiszta tudás. Ha tévhite következtében eltávolodik ettől a tiszta tudástól, akkor az illuzórikus energia irányítása alá kerül, s nem értheti meg az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Az illuzórikus energia a vágy és a gyűlölet kettősségében nyilvánul meg. A tudatlan ember a vágy és a gyűlölet következtében eggyé akar válni a Legfelsőbb Úrral, Kṛṣṇával, s irigy Rá, amiért Ő az Istenség Legfelsőbb Személyisége. A tiszta bhakták, akiket nem vezetett félre vagy szennyezett be a vágy és a gyűlölet, megérthetik, hogy az Úr Śrī Kṛṣṇa saját belső energiái által jelenik meg. A kettősségtől és tudatlanságtól megtévesztett élőlények azonban azt hiszik, hogy az anyagi energiák teremtik az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Ez az ő balszerencséjük. E félrevezetett emberek jellemző módon a kettősségek — szégyen és tisztelet, szenvedés és boldogság, nő és férfi, jó és rossz, boldogság és szenvedés stb. — rabjai, és azt gondolják: „Ő az én feleségem; ez az én házam; én vagyok e ház ura; én vagyok e nő férje.” Ezek az illúzió ellentétpárjai. A kettősségektől ily módon félrevezetett emberek teljesen ostobák, így nem érhetik meg az Istenség Legfelsőbb Személyiségét.
28. VERS
yeṣāṁ tv anta-gataṁ pāpaṁ janānāṁ puṇya-karmaṇām
te dvandva-moha-nirmuktā bhajante māṁ dṛḍha-vratāḥ
yeṣām—akiknek; tu—de; anta-gatam—teljesen megsemmisített; pāpam—bűn; janānām—azoknak a személyeknek; puṇya—jámbor; karmaṇām—kiknek előző tettei; te—ők; dvandva—kettősségtől; moha—illúzió; nirmuktāḥ—megszabadulva; bhajante—odaadó szolgálatot végeznek; mām—Nekem; dṛḍha-vratāḥ—eltökélten.
Akik jámboran cselekedtek ebben és előző életeikben, s akiknek bűnös tettei teljesen kipusztultak, azok megszabadulnak az illúzió ellentétpárjaitól, és nagy elszántsággal szolgálnak Engem.
MAGYARÁZAT: Ez a vers azokról beszél, akik alkalmasak a transzcendentális sík elérésére. A bűnös, ateista, ostoba és álnok embereknek nagyon nehéz túllépni a vágy és a gyűlölet kettősségén. Egyedül azok képesek az odaadó szolgálatot elfogadni s ezáltal fokozatosan felemelkedni az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről szóló tiszta tudás szintjére, akik előző életeikben követték a vallás szabályozó elveit, jámboran cselekedtek, s legyőzték a bűnös cselekedetek visszahatásait. Ezután lassanként eljutnak oda, hogy transzba merülve meditálni tudnak az Istenség Legfelsőbb Személyiségén. Ez a folyamat vezet el a lelki síkhoz. Ez a felemelkedés a Kṛṣṇa-tudatban, a tiszta bhakták társaságában lehetséges, mert a nagy bhaktákkal társulva az ember megszabadulhat az illúziótól.
A Śrīmad-Bhāgavatam (5.5.2) azt írja, hogy ha valaki valóban fel akar szabadulni, akkor szolgálnia kell a bhaktákat (mahat-sevāṁ dvāram āhur vimukteḥ). Aki viszont a materialista emberek társaságát keresi, az a lét legsötétebb régióiba vezető úton halad (tamo-dvāraṁ yoṣitāṁ saṅgi-saṅgam). Az Úr bhaktái a világ minden táját bejárják, hogy a feltételekhez kötött lelkeket kiszabadítsák az illúzióból. Az imperszonalisták mit sem tudnak arról, hogy ha megfeledkeznek eredeti természetükről, miszerint mindannyian a Legfelsőbb Úr alárendeltjei, azzal a legnagyobb kihágást követik el Isten törvényeivel szemben. Az ember mindaddig nem értheti meg a Legfelsőbb Személyiséget, s nem merülhet teljesen, eltökélten és transzcendentális szeretettel a szolgálatába, amíg vissza nem nyeri eredeti természetét.
29. VERS
jarā-maraṇa-mokṣāya mām āśritya yatanti ye
te brahma tad viduḥ kṛtsnam adhyātmaṁ karma cākhilam
jarā—öregségtől; maraṇa—és haláltól; mokṣāya—a felszabadulás kedvéért; mām—Engem; āśritya—menedéket keresve; yatanti—törekszenek; ye—mindazok; te—az ilyen személyek; brahma—Brahman; tat—valójában azt; viduḥ—tudják; kṛtsnam—mindent; adhyātmam—transzcendentális; karma—cselekedetek; ca—is; akhilam—teljesen.
Az okos emberek, aki igyekeznek megszabadulni az öregségtől és a haláltól, Nálam keresnek menedéket odaadó szolgálatukban. Ők valójában Brahman, mert mindent tudnak a transzcendentális tettekről.
MAGYARÁZAT: A születés, halál, öregség és betegség csupán az anyagi testre hat, a lelkire nem. A lelki test számára nem létezik sem születés, sem halál, sem öregkor, sem betegség. Arról tehát, aki kifejlesztette lelki testét, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének társává vált, és örök odaadó szolgálatot végez Neki, elmondhatjuk, hogy valóban felszabadult. Aham brahmāsmi: lélek vagyok. Az embernek meg kell értenie, hogy ő Brahman, szellemi lélek. Ez a Brahman-életfelfogás jellemzi az odaadó szolgálatot is, ahogy arról ez a vers írt. A tiszta bhakták transzcendentálisan a Brahman síkján vannak, s így mindent tudnak a transzcendentális tettekről.
Az a négyféle bhakta, aki még nem tisztult meg, de transzcendentális szolgálatot végez az Úrnak, eléri saját céljait, majd amikor teljesen Kṛṣṇa-tudatúvá vált, a Legfelsőbb Úr kegyéből valóban élvezheti az Ő lelki társaságát. A félistenek imádói azonban sohasem érhetik el a Legfelsőbb Urat legfelsőbb bolygóján. Még a kevésbé értelmes, a Brahman-megvalósításra szert tett emberek sem juthatnak el Kṛṣṇa Goloka Vṛndāvanaként ismert legfelsőbb bolygójára. Brahmannak csak azt lehet hívni, aki Kṛṣṇa-tudatú tetteket végez (mām āśritya), mert ő valóban arra törekszik, hogy eljusson Kṛṣṇa bolygójára. Az ilyen embereknek nincsenek kétségeik Kṛṣṇát illetően, ezért ők valóban Brahman.
Akik az Úr arcā formáját imádják, vagy épp arra vágyva, hogy kiszabaduljanak az anyagi rabságból, Rajta meditálnak, azok az Úr kegyéből megismerhetik a Brahman jelentését (adhibhūta stb.), melyet az Úr a következő fejezetben magyaráz el.
30. VERS
sādhibhūtādhidaivaṁ māṁ sādhiyajñaṁ ca ye viduḥ
prayāṇa-kāle 'pi ca māṁ te vidur yukta-cetasaḥ
sa-adhibhūta—és az anyagi megnyilvánulás irányító elve; adhidaivam—az összes félistent irányítva; mām—Engem; sa-adhiyajñam—és minden áldozatot irányítva; ca—is; ye—akik; viduḥ—ismerik; prayāṇa—a halálnak; kāle—idején; api—még; ca—és; mām—Engem; te—ők; viduḥ—ismernek; yukta-cetasaḥ—Bennem elmerülő elmével.
Akiknek tudata teljesen elmerül Bennem, akik úgy ismernek Engem, a Legfelsőbb Urat, mint az anyagi megnyilvánulás, a félistenek és valamennyi áldozati folyamat irányító elvét, azok képesek megérteni és ismerni Engem, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét még a halál pillanatában is.
MAGYARÁZAT: A Kṛṣṇa-tudatban cselekvők sohasem térnek le az Istenség Legfelsőbb Személyisége teljes megértésének útjáról. A Kṛṣṇa-tudat transzcendentális társulásának köszönhetően az ember megértheti, hogy a Legfelsőbb Úr az alapvető irányítója az anyagi megnyilvánulásnak, sőt a félisteneknek is. E transzcendentális társulás révén fokozatosan teljes hite alakul ki az Istenség Legfelsőbb Személyiségében, s ilyen Kṛṣṇa-tudatban a halál pillanatában sem felejti el Kṛṣṇát. Ennek következtében természetesen a Legfelsőbb Úr bolygójára, Goloka Vṛndāvanára kerül.
Ez a hetedik fejezet főként azt magyarázza meg, miképpen válhat az ember teljesen Kṛṣṇa-tudatúvá. A Kṛṣṇa-tudat azzal kezdődik, hogy azok társaságát keressük, akik Kṛṣṇa-tudatúak. Ez a társulás lelki természetű. Általa közvetlenül kapcsolatba kerülünk a Legfelsőbb Úrral, majd az Ő kegyéből megérthetjük, hogy Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Ezzel egy időben az ember valóban megértheti az élőlény eredeti helyzetét is, valamint azt, hogyan felejti el az élőlény Kṛṣṇát, s hogyan válik az anyagi tettek rabjává. A megfelelő társaságban fokozatosan fejlődünk a Kṛṣṇa-tudatban, s ezáltal megérthetjük, hogy az anyagi természet törvényeinek azért kényszerülünk engedelmeskedni, mert megfeledkeztünk Kṛṣṇáról. Azt is felismerhetjük, hogy a Kṛṣṇa-tudat visszanyerésére ez az emberi létforma ad esélyt, ezért emberi életünket teljes mértékben arra kell használnunk, hogy elnyerjük a Legfelsőbb Úr indokolatlan kegyét.
Ez a fejezet számtalan témát tárgyalt. Beszélt a szenvedő, a kíváncsi és az anyagi javakra vágyó emberről; a Brahmanról és a Paramātmāról szóló tudásról; arról, hogyan szabadulhat meg valaki a születéstől, a haláltól és a betegségtől; valamint a Legfelsőbb Úr imádatáról. Az igazán fejlett Kṛṣṇa-tudatú embert azonban nem érdeklik a különféle folyamatok. Közvetlenül a Kṛṣṇa-tudat tetteit végzi, s így valóban visszatér eredeti helyzetébe mint az Úr Kṛṣṇa örök szolgája. Ezen a síkon nagy örömét leli a Legfelsőbb Úr tiszta odaadó szolgálatában, Róla hallva, s Őt dicsőítve, s meggyőződése, hogy ha így cselekszik, minden vágya teljesülni fog. Ezt az eltökélt hitet nevezik dṛḍha-vratának, s ez a bhakti-yoga, vagyis a transzcendentális szerető szolgálat kezdete. Ez valamennyi szentírás véleménye. A Bhagavad-gītā e hetedik fejezete ennek a meggyőződésnek a lényegét tárja fel.
Így végződnek a Bhaktivedanta-magyarázatok a Śrīmad Bhagavad-gītā hetedik fejezetéhez, melynek címe: „Az Abszolútról szóló tudás”.
NYOLCADIK FEJEZET
A Legfelsőbb elérése
1. VERS
arjuna uvāca
kiṁ tad brahma kim adhyātmaṁ kiṁ karma puruṣottama
adhibhūtaṁ ca kiṁ proktam adhidaivaṁ kim ucyate
arjunaḥ uvāca—Arjuna mondta; kim—mi; tat—az; brahma—Brahman; kim—mi; adhyātmam—az önvaló; kim—mi; karma—a gyümölcsöző cselekedetek; puruṣa-uttama—óh, Legfelsőbb Személy; adhibhūtam—az anyagi megnyilvánulás; ca—és; kim—mi; proktam—hívják; adhidaivam—a félisteneket; kim—mi; ucyate—hívják.
Arjuna így kérdezett: Óh, Uram, óh, Legfelsőbb Személy, mi a Brahman? Mit értsek az önvaló és a gyümölcsöző cselekedetek alatt? Mi ez az anyagi megnyilvánulás, és kik a félistenek? Kérlek, magyarázd meg nekem!
MAGYARÁZAT: Ebben a fejezetben az Úr Kṛṣṇa választ ad Arjuna különböző kérdéseire, melyek közül az első: „Mi a Brahman?” Az Úr megmagyarázza a karmát (a gyümölcsöző cselekedeteket), az odaadó szolgálatot, a yoga elveit, valamint a tiszta odaadó szolgálatot. A Śrīmad-Bhāgavatam kifejti, hogy a Legfelsőbb Abszolút Igazságot Brahmanként, Paramātmāként és Bhagavānként ismerik. Az élőlényt, az egyéni lelket szintén Brahmannak hívják. Arjuna a testre, elmére és a lélekre utaló ātmāról is kérdez. A védikus értelmező szótár szerint az ātmā jelenthet elmét, lelket, testet, sőt érzékeket is.
Arjuna Puruṣottamának, vagyis Legfelsőbb Személynek szólítja Kṛṣṇát, ami azt jelenti, hogy kérdéseit nemcsak barátjához, hanem a Legfelsőbb Személyhez is intézte, jól tudván, hogy Ő a leghitelesebb forrás, aki határozott választ tud adni.
2. VERS
adhiyajñaḥ kathaṁ ko 'tra dehe 'smin madhusūdana
prayāṇa-kāle ca kathaṁ jñeyo 'si niyatātmabhiḥ
adhiyajñaḥ—az áldozat Ura; katham—hogyan; kaḥ—ki; atra—itt; dehe—a testben; asmin—ez; madhusūdana—óh, Madhusūdana; prayāṇa-kāle—a halál idejekor; ca—és; katham—hogyan; jñeyaḥ asi—ismerhetnek Téged; niyata-ātmabhiḥ—az önfegyelmezettek.
Óh, Madhusūdana, ki az áldozat Ura, és hogyan él a testben? Miként tudhatnak Rólad a halál pillanatában azok, akik odaadó szolgálatot végeztek?
MAGYARÁZAT: Az „áldozat Ura” Indrára és Viṣṇura is vonatkozhat. Viṣṇu a fő félistenek (köztük Brahmā és Śiva) vezére, Indra pedig az irányító félisteneké. A yajña végrehajtásával Indrát és Viṣṇut egyaránt imádják. Arjuna ebben a versben azonban azt kérdezi: ki a yajña (áldozat) valódi Ura, s miképpen lakozik az Úr az élőlény testében?
Arjuna Madhusūdanának szólítja az Urat, mert Kṛṣṇa egyszer megölt egy Madhu nevezetű démont. Arjuna Kṛṣṇa-tudatú bhakta, ezért az ilyen, kételkedésről árulkodó kérdéseknek nem lett volna szabad felmerülniük az elméjében. Ezeket a kétségeket ezért démonokhoz lehet hasonlítani. Kṛṣṇa nagyon ügyes a démonok elpusztításában, ezért Arjuna itt Madhusūdanának nevezi Őt, azt remélve, hogy Kṛṣṇa az elméjében felébredt démonikus kétségekkel is végez.
A versben a prayāṇa-kāle szavak nagyon jelentőségteljesek, mert ebben az életben végzett tetteink a halál pillanatában mérettetnek meg. Arjuna azokról akar hallani, akik állandóan elmerülnek a Kṛṣṇa-tudatban. Milyen helyzetben kell lenniük a végső pillanatban? Amikor a halál bekövetkezik, a test működése leáll, s az elme állapota többé nem kielégítő. A test állapota megzavarhatja az embert, s így lehetséges, hogy nem tud a Legfelsőbb Úrra emlékezni. Kulaśekhara Mahārāja, az Úr nagy bhaktája így imádkozik: „Kedves Uram! Most még egészséges vagyok, jobb hát, ha azonnal meghalok, addig, amíg elmém hattyúja még képes lótuszlábad szárába hatolni.” Ezt a metaforát Kulaśekhara Mahārāja azért használja, mert a hattyú, a vizek lakója abban leli örömét, hogy fejével a lótuszvirágba hatol — ez játékos kedvtelése. Kulaśekhara Mahārāja így szól az Úrhoz: „Elmémet most semmi nem zavarja meg, s egészséges vagyok. Ha most halok meg, lótuszlábadra emlékezve, akkor biztos, hogy odaadó szolgálatom eléri a tökéletességet. De ha addig kell várnom, míg a halál magától el nem ragad, nem tudom, mi lesz, mert akkor a test működése leáll, torkom elszorul, s nem tudom, képes leszek-e arra, hogy nevedet énekeljem. Hadd haljak hát meg most azonnal!” Arjuna azt szeretné tehát megtudni, hogyan rögzítheti elméjét az ember rendületlenül Kṛṣṇa lótuszlábára a halál pillanatában.
3. VERS
śrī-bhagavān uvāca
akṣaraṁ brahma paramaṁ svabhāvo 'dhyātmam ucyate
bhūta-bhāvodbhava-karo visargaḥ karma-saṁjñitaḥ
śrī-bhagavān uvāca—az Istenség Legfelsőbb Személyisége mondta; akṣaram—elpusztíthatatlan; brahma—Brahman; paramam—transzcendentális; svabhāvaḥ—örök természet; adhyātmam—az önvaló; ucyate—hívják; bhūta-bhāva-udbhava-karaḥ—az élőlények anyagi testét létrehozva; visargaḥ—teremtés; karma—gyümölcsöző cselekedetek; saṁjñitaḥ—hívják.
Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így szólt: Az elpusztíthatatlan, transzcendentális élőlényt Brahmannak, örök természetét pedig adhyātmānak, önvalónak hívják. Az élőlények anyagi testének fejlődését szolgáló tetteket karmának, gyümölcsöző cselekedeteknek nevezik.
MAGYARÁZAT: A Brahman elpusztíthatatlan, örökké létező, és természete sohasem változik. A Brahmanon túl azonban ott van a Parabrahman. Brahman az élőlényekre utal, Parabrahman pedig az Istenség Legfelsőbb Személyiségére. Az élőlény eredeti természete különbözik az anyagi világban felvett természetétől. Anyagi tudatára az jellemző, hogy az anyag ura akar lenni, lelki vagy Kṛṣṇa-tudatában pedig a Legfelsőbb szolgálatára vágyik. Amikor az élőlény tudata anyagi, különféle testeket kell felöltenie az anyagi világban. Ezt karmának nevezik, az anyagi tudat erejének hatására létrejött változatos teremtésnek.
A védikus irodalom az élőlényt jīvātmānak és Brahmannak hívja, de sohasem Parabrahmannak. Az élőlény (jīvātmā) helyzete változó: néha a sötét anyagi természetbe merül, s az anyaggal azonosítja magát, míg máskor a felsőbbrendű lelki természettel azonosul. Éppen ezért a Legfelsőbb Úr határenergiájának nevezik. Attól függően, hogy az anyagi vagy a lelki természettel azonosítja magát, anyagi vagy lelki testet kaphat. Az anyagi világban a létező nyolcmillió-négyszázezer életforma közül bármelyikben testet ölthet, de a lelki világban csak egy lelki teste van. Karmája szerint az anyagi természetben néha emberként, félistenként, állatként, ragadozóként, madárként stb. születik meg. Az anyagi mennyei bolygók elérésének és az ottani lehetőségek élvezetének reményében néha áldozatokat (yajñákat) hajt végre, de jutalmának felhasználása után ismét visszatér a földre emberi formában. Ezt a folyamatot nevezik karmának.
A Chāndogya Upaniṣad leírást ad a védikus áldozat folyamatáról. Az áldozati oltáron ötféle tűzbe ötféle felajánlást tesznek. Az ötféle tűznek a mennyei bolygókat, a felhőket, a földet, a férfit és a nőt tekintik, az ötféle áldozati felajánlás pedig a hit, az élvező a holdon, az eső, a gabona és a spermium.
Az áldozat során az élőlény különféle áldozatokat hajt végre, hogy bizonyos mennyei bolygókra eljuthasson, s így el is éri azokat. Amikor az áldozatok végzéséből nyert jutalom véget ér, az élőlény eső alakjában ismét a földre száll, majd gabona formájában jelenik meg. A gabonát az ember megeszi és spermává alakítja át, majd egy nő megtermékenyítésekor az élőlény újra emberi formát ölt, hogy áldozatot hajthasson végre, azaz elölről kezdi ugyanazt a körfolyamatot. Ily módon jön és megy az élőlény szünet nélkül az anyagi lét ösvényén. Aki azonban Kṛṣṇa-tudatú, az elkerüli ezeket az áldozatokat. Közvetlenül a Kṛṣṇa-tudatba fog, s így felkészül, hogy visszatérjen Istenhez.
A Bhagavad-gītā imperszonalista magyarázói minden ok nélkül azt állítják, hogy a Brahman jīva formát ölt az anyagi világban. Hogy ezt az alátámasszák, a Gīta tizenötödik fejezetének hetedik versére hivatkoznak. Ebben a versben azonban az Úr szintén „örökkévaló, töredék részecskéjeként” említi meg az élőlényt. Isten töredék része, az élőlény alábukhat az anyagi világba, de ez sohasem történik meg a Legfelsőbb Úrral, Acyutával. Így hát ez az elmélet, miszerint a Legfelsőbb Brahman a jīva formáját ölti Magára, elfogadhatatlan. Emlékezzünk mindig arra, hogy a védikus irodalom különbséget tesz Brahman (az élőlény) és Parabrahman (a Legfelsőbb Úr) között.
4. VERS
adhibhūtaṁ kṣaro bhāvaḥ puruṣaś cādhidaivatam
adhiyajño 'ham evātra dehe deha-bhṛtāṁ vara
adhibhūtam—fizikai megnyilvánulás; kṣaraḥ—állandóan változó; bhāvaḥ—természet; puruṣaḥ—az univerzális forma, beleértve valamennyi félistent, pl. a napot és a holdat is; ca—és; adhidaivatam—adhidaivának nevezett; adhiyajñaḥ—a Felsőlélek; aham—Én (Kṛṣṇa); eva—bizonyára; atra—ebben; dehe—a testben; deha-bhṛtām—a megtestesültnek; vara—óh, legkiválóbb.
Óh, legkiválóbb a megtestesült lények között! Az állandóan változó fizikai természetet adhibhūtának [anyagi megnyilvánulásnak] hívják. Az Úr univerzális formáját, amely magában foglalja a félistenek mindegyikét, köztük a nap és a hold istenét is, adhidaivának nevezik. Engem, a Legfelsőbb Urat, akit a Felsőlélek képvisel minden megtestesült lény szívében, adhiyajñának [az áldozat Urának] hívnak.
MAGYARÁZAT: A fizikai természet mindig változik. Az anyagi testek általában hat állapoton mennek keresztül: születés, növekedés, rövid ideig tartó állandósulás, utódok létrehozása, sorvadás és végül pusztulás. Ezt a fizikai természetet adhibhūtának hívják. Egy adott időben megteremtődik, s egy adott időpontban meg is semmisül. A Legfelsőbb Úr univerzális formáját, amely magában foglalja az összes félistent és azok különféle bolygóit is, adhidaivatának hívják. Az egyéni lélekkel együtt a testben jelen van a Felsőlélek is, az Úr Kṛṣṇa teljes értékű képviselője. A Felsőlelket Paramātmānak vagy adhiyajñának nevezik, s a szívben lakozik. Az eva szó különösen fontos ebben a versben, mert az Úr ezzel hangsúlyozza, hogy a Paramātmā nem különbözik Tőle. A Felsőlélek, az Istenség Legfelsőbb Személyisége, aki az egyéni lélek mellett foglal helyet, tanúja a lélek tetteinek, s Ő a forrása különféle tudatállapotainak is. A Felsőlélek lehetőséget ad az egyéni léleknek, hogy függetlenül cselekedjen, és csupán tanúja tetteinek. Az Úr transzcendentális szerető szolgálatában élő, tiszta Kṛṣṇa-tudatú bhakta akaratlanul is megérti a Legfelsőbb Úr különféle megnyilvánulásainak szerepét. Az Úr gigantikus univerzális formáján, az adhidaivatán a kezdők meditálnak, akik képtelenek a Legfelsőbb Úr Felsőlélek megnyilvánulásához közeledni. Egy kezdő számára tehát ajánlatos, hogy az univerzális formán, a virāṭ-puruṣán elmélkedjen. A virāṭ-puruṣa lábának az alsóbb bolygókat tekintik, szemének a Holdat és a Napot, fejének pedig a felsőbb bolygórendszert.
5. VERS
anta-kāle ca mām eva smaran muktvā kalevaram
yaḥ prayāti sa mad-bhāvaṁ yāti nāsty atra saṁśayaḥ
anta-kāle—az élet végén; ca—is; mām—Rám; eva—bizonyára; smaran—emlékezve; muktvā—elhagyva; kalevaram—a testet; yaḥ—aki; prayāti—megy; saḥ—ő; mat-bhāvam—az Én természetem; yāti—eléri; na—nem; asti—van; atra—itt; saṁśayaḥ—kétely.
Bárki legyen is az, ha élete végén egyedül Rám emlékezve hagyja el testét, minden kétséget kizárva azonnal eléri az Én természetemet.
MAGYARÁZAT: Ez a vers a Kṛṣṇa-tudat fontosságát hangsúlyozza. Aki Kṛṣṇa-tudatban hagyja el testét, az azonnal a Legfelsőbb Úr transzcendentális hajlékára kerül. A Legfelsőbb Úr a tiszták legtisztábbja, ezért akik mindig Kṛṣṇa-tudatosak, azok szintén a legtisztábbak a tiszták között. A smaran („emlékezés”) szónak nagy jelentősége van. A tisztátalan lélek, aki élete során nem gyakorolta a Kṛṣṇa-tudatot, azaz nem végzett odaadó szolgálatot, nem tud Kṛṣṇára emlékezni. A Kṛṣṇa-tudat gyakorlását kora gyermekkorunkban kell elkezdenünk. Ha valaki élete végén sikert akar elérni, elengedhetetlen, hogy gyakorolja a Kṛṣṇára való emlékezés folyamatát. Állandóan, szünet nélkül a mahā-mantrát kell énekelnie: Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare/ Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare. Az Úr Caitanya azt tanácsolta, legyünk olyan béketűrőek, mint egy fa (taror iva sahiṣṇunā). Számtalan akadály állhat annak az útjába, aki a Hare Kṛṣṇát énekli, ám e nehézségeket eltűrve az embernek folytatnia kell a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare/ Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare éneklését, hogy élete végén a Kṛṣṇa-tudat teljes áldásában része lehessen.
6. VERS
yaṁ yaṁ vāpi smaran bhāvaṁ tyajaty ante kalevaram
taṁ tam evaiti kaunteya sadā tad-bhāva-bhāvitaḥ
yam yam—bármit; vā api—egyáltalán; smaran—emlékezve; bhāvam—természet; tyajati—felad; ante—a végén; kalevaram—ez a test; tam tam—hasonló; eva—bizonyára; eti—kap; kaunteya—óh, Kuntī fia; sadā—mindig; tat—azt; bhāva—létállapot; bhāvitaḥ—emlékezve.
Óh, Kuntī fia! Amilyen létállapotra emlékezik az ember teste elhagyásakor, azt éri majd el kétségtelenül.
MAGYARÁZAT: Ez a vers megmagyarázza, hogyan történik a testcsere a halál válságos pillanatában. Aki élete végén Kṛṣṇára gondolva hagyja el a testét, eléri a Legfelsőbb Úr transzcendentális természetét. Az azonban nem igaz, hogy aki nem Kṛṣṇára gondol, szintén eljut e transzcendentális szintre. Ezt nagyon jól meg kell jegyeznünk. Hogyan hagyhatja el a testét az ember a megfelelő elmeállapotban? Bharata Mahārāja nagyszerű személyiség volt, halála pillanatában mégis egy őzre gondolt, s így következő életében egy őztestbe került. Noha őzként is vissza tudott emlékezni előző élete tetteire, el kellett fogadnia ezt az állati testet. Az ember elmeállapotát a halál pillanatában természetesen azok a gondolatok határozzák meg, melyek élete során foglalkoztatták. A következő életet tehát a jelenlegi lét teremti meg. Ha valaki életében a jóság kötőerejének hatása alatt áll, s mindig Kṛṣṇára gondol, akkor élete végén is emlékezni tud majd Kṛṣṇára. Ez segíti majd abban, hogy elérje Kṛṣṇa transzcendentális természetét. Ha valaki transzcendentálisan elmerül Kṛṣṇa szolgálatában, következő teste transzcendentális (lelki) test lesz, nem pedig anyagi. A Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare/ Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare éneklése a legjobb módszer, amelynek segítségével az ember élete végén sikeresen változtathatja meg létállapotát.
7. VERS
tasmāt sarveṣu kāleṣu mām anusmara yudhya ca
mayy arpita-mano-buddhir mām evaiṣyasy asaṁśayaḥ
tasmāt—ezért; sarveṣu—minden; kāleṣu—időben; mām—Rám; anusmara—állandóan emlékezz; yudhya—harcolj; ca—is; mayi—Nekem; arpita—meghódolva; manaḥ—elme; buddhiḥ—értelem; mām—Nekem; eva—biztosan; eṣyasi—el fogod érni; asaṁśayaḥ—kétségtelenül.
Ezért, Arjuna, gondolj mindig Rám Kṛṣṇa formámban, s ezzel egy időben hajtsd végre előírt kötelességed, s harcolj! Tetteid Nekem ajánlva, elméd és értelmed Rám függesztve kétségtelenül elérsz majd Engem.
MAGYARÁZAT: Amit Kṛṣṇa tanácsol ebben a versben Arjunának, az nagyon fontos minden olyan ember számára, aki anyagi tetteket végez. Az Úr nem mondja, hogy az ember hagyjon fel előírt kötelessége vagy munkája végzésével. Folytathatja őket, ugyanakkor a Hare Kṛṣṇa mantra éneklésével Kṛṣṇára gondolhat. Ez megtisztítja majd az anyagi szennyeződéstől, s elméjét és értelmét Kṛṣṇával foglalja le. Kṛṣṇa neveit énekelve minden kétséget kizáróan eljut a legfelsőbb bolygóra, Kṛṣṇalokára.
8. VERS
abhyāsa-yoga-yuktena cetasā nānya-gāminā
paramaṁ puruṣaṁ divyaṁ yāti pārthānucintayan
abhyāsa-yoga—gyakorlással; yuktena—meditálva; cetasā—az elme és az értelem segítségével; na anya-gāminā—anélkül hogy eltérnének; paramam—a Legfelsőbb; puruṣam—az Istenség Személyisége; divyam—transzcendentális; yāti—eléri; pārtha—óh, Pṛthā fia; anucintayan—állandóan Rá gondolva.
Óh, Pārtha! Aki Rajtam mint az Istenség Legfelsőbb Személyiségén meditál, elméjében mindig Rám emlékezik, s nem tér le az útról, az biztosan elér Engem.
MAGYARÁZAT: Ebben a versben az Úr Kṛṣṇa azt hangsúlyozza, milyen fontos, hogy emlékezzünk Rá. Ezt az emlékezést a mahā-mantra, a Hare Kṛṣṇa éneklésével nyerhetjük vissza. A Legfelsőbb Úr nevét énekelve és hallgatva fülünk, nyelvünk és elménk egyaránt tevékeny. Ez a misztikus meditáció nagyon könnyű, és segíti az embert a Legfelsőbb Úr elérésében. Puruṣam élvezőt jelent. Noha az élőlények a Legfelsőbb Úr határenergiájához tartoznak, az anyag megfertőzte őket. Azt hiszik magukról, hogy ők az élvezők, ám nem ők a legfelsőbb élvezők. Ez a vers érthetően kijelenti, hogy a legfelsőbb élvező az Istenség Legfelsőbb Személyisége, különböző megnyilvánulásaiban és teljes értékű kiterjedéseiben, például Nārāyaṇaként, Vāsudevaként stb.
A bhakta képes a Hare Kṛṣṇa éneklésével örökké az imádata középpontjában álló Legfelsőbb Úrra vagy valamelyik formájára (Nārāyaṇára, Kṛṣṇára, Rāmára stb.) gondolni. Ez megtisztítja majd, és annak köszönhetően, hogy szüntelenül az Úr neveit énekli, élete végén eljut Isten birodalmába. A yoga nem más, mint meditálás a szívben lakozó Felsőlelken, s az ember éppen így a Hare Kṛṣṇa éneklésével is mindig a Legfelsőbb Úrra irányíthatja elméjét. Az elme csapongó, ezért erőszakkal kell rávenni, hogy Kṛṣṇára gondoljon. Ezzel kapcsolatban gyakran említik a hernyó példáját, ami egyre csak azon meditál, hogy pillangó lesz, ezért kívánsága még abban az életében teljesül. Ha állandóan Kṛṣṇára gondolunk, éppen így biztosra vehetjük, hogy jelenlegi életünk után Kṛṣṇáéhoz hasonló testet kapunk.
9. VERS
kaviṁ purāṇam anuśāsitāram
aṇor aṇīyāṁsam anusmared yaḥ
sarvasya dhātāram acintya-rūpam
āditya-varṇaṁ tamasaḥ parastāt
kavim—aki mindent tud; purāṇam—a legidősebb; anuśāsitāram—az irányító; aṇoḥ—az atomnál; aṇīyāṁsam—kisebb; anusmaret—mindig emlékezve; yaḥ—aki; sarvasya—mindennek; dhātāram—fenntartója; acintya—felfoghatatlan; rūpam—akinek formája; āditya-varṇam—ragyogó, mint a nap; tamasaḥ—a sötétséghez; parastāt—transzcendentális.
Az ember úgy meditáljon a Legfelsőbb Személyen, mint olyanon, aki mindentudó, a legősibb, az irányító, kisebb a legkisebbnél, a fenntartója mindennek, minden anyagi érzékelés fölött áll, felfoghatatlan, s mindig személy. Ragyogó Ő, mint a nap, és transzcendentális — túl van ezen az anyagi természeten.
MAGYARÁZAT: Ez a vers arról ír, hogyan gondoljunk a Legfelsőbbre. A legfontosabb, hogy Ő nem személyiség nélküli, s nem üresség. Senki sem meditálhat valami személytelenen vagy a semmin — az efféle meditáció rendkívül nehéz. Kṛṣṇára gondolni azonban nagyon könnyű, s ez a vers is ezt ajánlja. Az Úr mindenekelőtt puruṣa, személy — gondolhatunk Rāma és Kṛṣṇa személyére. S akár Rāmára, akár Kṛṣṇára gondol valaki, a Bhagavad-gītānak ez a verse leírja, milyen Ő. Az Úr kavi, ami azt jelenti, hogy ismeri a múltat, a jelent és a jövőt, azaz mindentudó. Mint mindennek az eredete, Ő a legősibb személy; minden Belőle születik. Az univerzum legfelsőbb irányítója, valamint az emberiség fenntartója és tanítója is Ő, s kisebb a legkisebbnél. Az élőlény a haj keresztmetszete átmérőjének tízezred része, ám az Úr felfoghatatlanul olyan parányi, hogy még e kicsiny részecske szívébe is behatol. Ezért mondják Rá, hogy kisebb a legkisebbnél. Legfelsőbbként be tud hatolni az atomba és a legkisebb lény szívébe is, és mint Felsőlélek, irányítani képes őket. Parányi léte ellenére mégis mindent átható, és Ő tart fenn mindent, valamennyi bolygórendszerrel együtt. Gyakran elcsodálkozunk, hogyan lebegnek a hatalmas égitestek az űrben. Ez a vers elmondja, hogy a Legfelsőbb Úr felfoghatatlan energiája révén fenntartja a hatalmas bolygókat és galaxisokat. Ezzel kapcsolatban az acintya („felfoghatatlan”) szó nagyon fontos. Isten energiáját azért nevezik felfoghatatlannak (acintya), mert fölötte áll felfogó- és gondolkodóképességünknek. Ki tudná ezt cáfolni? Az Úr áthatja az egész anyagi világot, és mégis túl van azon. Hogyan foghatnánk fel a lelki világot, ha még az ahhoz képest elenyészően parányi anyagi világ nagyságát sem tudjuk elképzelni? Acintya arra utal, ami az anyagi világon túl van, s amit érveléssel, logikával és filozófiai spekulációval nem érhetünk el, ami felfoghatatlan. Az okos embernek tehát el kell kerülnie a hiábavaló vitát és spekulációt, s ehelyett el kell fogadnia az olyan szentírásokat, mint a Védák, a Bhagavad-gītā és a Śrīmad-Bhāgavatam, s követnie kell a bennük lefektetett elveket. Ez vezeti el majd a megértéshez.
10. VERS
prayāṇa-kāle manasācalena
bhaktyā yukto yoga-balena caiva
bhruvor madhye prāṇam āveśya samyak
sa taṁ paraṁ puruṣam upaiti divyam
prayāṇa-kāle—a halál pillanatában; manasā—az elmével; acalena—eltérés nélkül; bhaktyā—teljes odaadással; yuktaḥ—lefoglal; yoga-balena—a misztikus yoga erejével; ca—szintén; eva—bizonyára; bhruvoḥ—a két szemöldök; madhye—között; prāṇam—az életlevegőt; āveśya—rögzítve; samyak—teljesen; saḥ—ő; tam—azt; param—transzcendentális; puruṣam—az Istenség Személyisége; upaiti—elér; divyam—a lelki világban.
Aki a halál beálltakor életlevegőjét a két szemöldöke közé rögzíti, és a yoga erejével teljes odaadással, megingathatatlan elmével a Legfelsőbb Úrra emlékezik, az minden kétséget kizárva eljut az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez.
MAGYARÁZAT: Ez a vers egyértelműen kimondja, hogy a halál pillanatában az elmét odaadással az Istenség Legfelsőbb Személyiségére kell irányítani. A yogát gyakorlók számára azt ajánlják, hogy emeljék az életerőt a két szemöldökük közé (az ājñā-cakrához). Ez a vers a ṣaṭ-cakra-yogát javasolja, amely a hat cakrán való meditációt foglalja magában. Egy tiszta bhakta nem gyakorolja ezt, de mivel mindig elmerül a Kṛṣṇa-tudatban, a halál pillanatában az Ő kegyéből képes az Istenség Legfelsőbb Személyiségére emlékezni. Ezt a tizennegyedik vers magyarázza el.
Annak, hogy a vers a yoga-balena szót használja, jelentősége van, mert a yoga — akár a ṣaṭ-cakra-yoga, akár a bhakti-yoga — gyakorlása nélkül a halál pillanatában az ember nem érheti el ezt a transzcendentális állapotot. A halál eljövetelekor az ember nem képes arra, hogy hirtelen a Legfelsőbb Úrra emlékezzen; valamelyik yogát, különösen a bhakti-yogát kell ehhez gyakorolnia élete során. Mivel a halál pillanatában az elme rendkívül zavart, még életünkben kell a lelki életet gyakorolnunk a yogán keresztül.
11. VERS
yad akṣaraṁ veda-vido vadanti
viśanti yad yatayo vīta-rāgāḥ
yad icchanto brahmacaryaṁ caranti
tat te padaṁ saṅgraheṇa pravakṣye
yat—ami; akṣaram—az oṁ szótag; veda-vidaḥ—akik ismerik a Védákat; vadanti—mondják; viśanti—behatolnak; yat—amiben; yatayaḥ—a nagy bölcsek; vīta-rāgāḥ—a lemondott életrendben; yat—amit; icchantaḥ—kívánva; brahmacaryam—cölibátust; caranti—gyakorolnak; tat—azt; te—neked; padam—helyzetet; saṅgraheṇa—összefoglalva; pravakṣye—meg fogom magyarázni.
A Védákat jól ismerő bölcsek, akik az oṁkārát vibrálják, valamint a lemondás rendjének nagy szentjei a Brahmanba hatolnak. Az ilyen tökéletességre vágyakozók cölibátusban élnek. Most röviden elmagyarázom neked azt a folyamatot, amely által felszabadulhat az ember.
MAGYARÁZAT: Az Úr Śrī Kṛṣṇa azt javasolja Arjunának, hogy gyakorolja a ṣaṭ-cakra-yogát, amelynek során az ember az életlevegőjét a két szemöldöke közé rögzíti. Arra gondolva, hogy Arjuna esetleg nem ismeri ezt a yogát, az Úr a következő versekben elmagyarázza a folyamatot. Elmondja, hogy bár a Brahman egyetlen, mégis különféle megnyilvánulásai és aspektusai vannak. Az akṣara vagy oṁkāra, az oṁ szótag különösen az imperszonalisták számára azonos Brahmannal. Kṛṣṇa itt arról a személytelen Brahmanról beszél, amelybe a lemondott életrend bölcsei hatolnak.
A védikus oktatási rendszerben a cölibátust fogadott tanítványokat, akik a lelki tanítómesterrel élnek, kezdettől fogva az oṁ vibrálására és a végső, személytelen Brahman ismeretére tanítják, s így Brahman két aspektusát valósítják meg. Ez a gyakorlat nagyon lényeges a lelki életben fejlődni kívánó tanítványok számára, ám korunkban ez a brahmacārī élet (a cölibátus) egyáltalán nem lehetséges. Napjaink társadalma olyannyira megváltozott, hogy az embernek nincs lehetősége arra, hogy kora éveitől kezdve cölibátusban éljen. A tudás különféle területeinek világszerte számtalan intézménye létezik, ám olyan elismert intézmény nincsen, ahol a tanítványok elsajátíthatnák a brahmacārī elveket. Mindaddig, amíg az ember nem fogad cölibátust, nagyon nehezen érhet el fejlődést a lelki életben. Az Úr Caitanya ezért az írások Kali-korszakra vonatkozó parancsolatai alapján azt hirdette, hogy ebben a korban nincs más módszer a Legfelsőbb megvalósítására, mint az Úr Kṛṣṇa szent nevének éneklése: Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare/ Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare.
12. VERS
sarva-dvārāṇi saṁyamya mano hṛdi nirudhya ca
mūrdhny ādhāyātmanaḥ prāṇam āsthito yoga-dhāraṇām
sarva-dvārāṇi—a test minden kapuját; saṁyamya—szabályozva; manaḥ—az elme; hṛdi—szívben; nirudhya—bezárva; ca—is; mūrdhni—a fejen; ādhāya—rögzítve; ātmanaḥ—a léleknek; prāṇam—életlevegő; āsthitaḥ—helyezkedik; yoga-dhāraṇām—a yoga állapota.
A yoga állapota eltávolodást jelent minden érzéki tevékenységől. Érzékeinek összes ajtaját bezárva, elméjét a szívre összpontosítva, életlevegőjét a koponya felső részében tartva az ember megszilárdulhat a yogában.
MAGYARÁZAT: A yoga gyakorlásához — ahogyan ez a vers ajánlja — az embernek először el kell zárnia az érzékkielégítés minden ajtaját. Ezt pratyāhārának nevezik, ami azt jelenti, hogy visszavonja az érzékeket az érzéktárgyaktól. Az tudásszerző érzékszerveket — a szemet, a fület, az orrot, a nyelvet, a tapintást — teljes uralma alatt kell tartania, és nem szabad érzékkielégítésre használnia azokat. Ily módon elméjét a szívben lévő Felsőlélekre összpontosítja, az életerőt pedig a fej felső részébe emeli. Ezt a folyamatot a hatodik fejezet részletesen leírja. Ahogyan azonban korábban is említettük, ebben a korszakban ez a folyamat a gyakorlatban nem célszerű. A legjobb módszer a Kṛṣṇa-tudat. Ha valaki képes az elméjét az odaadó szolgálatban állandóan Kṛṣṇára rögzíteni, annak nagyon könnyű zavartalan transzcendentális transzban, azaz samādhiban maradnia.
13. VERS
oṁ ity ekākṣaraṁ brahma vyāharan mām anusmaran
yaḥ prayāti tyajan dehaṁ sa yāti paramāṁ gatim
oṁ—az oṁ hangkombináció (oṁkāra); iti—így; eka-akṣaram—az egyetlen szótag; brahma—abszolút; vyāharan—zengve; mām—Rám (Kṛṣṇára); anusmaran—emlékezve; yaḥ—bárki; prayāti—eltávozik; tyajan—elhagyva; deham—ezt a testet; saḥ—ő; yāti—eléri; paramām—a legfelsőbbet; gatim—célt.
Ha a yoga e gyakorlatát elsajátító és a hangok tökéletes kombinációját, a szent oṁ szótagot zengő személy teste elhagyásakor az Istenség Legfelsőbb Személyiségére gondol, minden bizonnyal a lelki bolygókra kerül.
MAGYARÁZAT: Ez a vers világosan kijelenti: az oṁ, Brahman és az Úr Kṛṣṇa nem különböznek egymástól. Az oṁ Kṛṣṇa személytelen hangvibrációja, de a Hare Kṛṣṇa hang tartalmazza az oṁ-ot. Az írások erre a korszakra félreérthetetlenül a Hare Kṛṣṇa mantra éneklését ajánlják. Ha valaki a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare/ Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare éneklése közben hagyja el testét, akkor minden kétséget kizárva az egyik lelki bolygóra jut, attól függően, milyen folyamatot végzett. Kṛṣṇa bhaktái az Ő bolygójára, vagyis Goloka Vṛndāvanára kerülnek. A személyes filozófia hívei a lelki világ megszámlálhatatlan sokaságú bolygóinak egyikére, valamelyik Vaikuṇṭha bolygóra kerülnek, míg az imperszonalisták a brahmajyotiban maradnak.
14. VERS
ananya-cetāḥ satataṁ yo māṁ smarati nityaśaḥ
tasyāhaṁ sulabhaḥ pārtha nitya-yuktasya yoginaḥ
ananya-cetāḥ—az elme eltérése nélkül; satatam—mindig; yaḥ—bárki; mām—Rám (Kṛṣṇára); smarati—emlékezik; nityaśaḥ—rendszeresen; tasya—számára; aham—Én vagyok; su-labhaḥ—nagyon könnyen elérhető; pārtha—óh, Pṛthā fia; nitya—rendszeresen; yuktasya—elfoglalt; yoginaḥ—a bhakta számára.
Óh, Pṛthā fia, aki eltérés nélkül szüntelenül Rám gondol, az szakadatlan odaadó szolgálata miatt könnyen elérhet Engem.
MAGYARÁZAT: Ez a vers azt írja le, hová kerülnek az Istenség Legfelsőbb Személyiségét a bhakti-yogában szolgáló tiszta bhakták. A korábbi versek négyféle bhaktáról tettek említést: a szenvedőről, a kíváncsiról, az anyagi javakra vágyóról és a spekuláló filozófusról. A felszabaduláshoz vezető különféle folyamatokról is olvashattunk, a karma-, jñāna- és haṭha-yogáról. E yoga-rendszerek elveihez bhakti is járul, ám ez a vers a tiszta bhakti-yogáról beszél, ami nem keveredik sem jñānával, sem karmával, sem haṭhával. Ahogyan arra az ananya-cetāḥ szó utal, a tiszta bhakti-yogát gyakorló bhaktának Kṛṣṇán kívül nincs más kívánsága. A tiszta bhakta nem akar eljutni az anyagi világ felsőbb bolygóira, nem akar eggyé válni a brahmajyotival, sőt arra sem vágyik, hogy kiszabaduljon az anyagi kötelékek közül — egyszóval vágyak nélküli. A Caitanya-caritāmṛta niṣkāmának nevezi őt, ami azt jelenti, hogy nincs önző érdeke. Csak ő érhet el tökéletes békét, s nem az, aki személyes nyereségre törekszik. Míg a jñāna-yogī, a karma-yogī és a haṭha-yogī saját céljainak elérésére vágyik, a tökéletes bhakta egyetlen kívánsága az, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyiségének örömet szerezzen. Az Úr ezért azt mondja, hogy akik rendíthetetlen odaadással szolgálják Őt, azok könnyen elérhetik.
Egy tiszta bhakta örökké odaadóan szolgálja Kṛṣṇát valamelyik személyes formájában. Kṛṣṇának számtalan teljes kiterjedése és inkarnációja van — például Rāma és Nṛsiṁha —, s a bhakta választhat, hogy elméjét szerető szolgálatában a Legfelsőbb Úr melyik transzcendentális formájára rögzíti. Neki nem kell szembenéznie azokkal a nehézségekkel, melyekkel a többi yoga-folyamat gyakorlóinak kell megküzdeniük. A bhakti-yoga nagyon egyszerű, tiszta és könnyen végezhető. Bárki elkezdheti egyszerűen a Hare Kṛṣṇa éneklésével. Az Úr kegyes mindenkihez, de ahogyan azt már elmondtuk, különösen azokat kedveli, akik örökké, megingathatatlanul Őt szolgálják. Az Úr sokféleképpen segíti az ilyen bhaktákat. Ahogyan a Védák (Kaṭha Upaniṣad 1.2.23) mondják, yam evaiṣa vṛṇute tena labhyas/ tasyaiṣa ātmā vivṛṇute tanuṁ svām: aki teljesen meghódolt a Legfelsőbb Úrnak, s az Ő odaadó szolgálatát végzi, az megértheti a Legfelsőbb Urat úgy, ahogyan van. És ahogy az a Bhagavad-gītāban (10.10) áll, dadāmi buddhi-yogaṁ tam: az Úr megadja a kellő értelmet bhaktájának, hogy az végül eljuthasson Hozzá a lelki világba.
A tiszta bhakta különleges jellemzője, hogy az időtől és a helytől függetlenül eltérés nélkül örökké Kṛṣṇára gondol, s ebben semmi sem akadályozhatja meg. Feladatát mindig, mindenhol kész végrehajtani. Vannak, akik azt mondják, hogy egy bhaktának a szent helyek valamelyikén kell élnie, például Vṛndāvanában vagy egy olyan szent városban, ahol azelőtt az Úr is élt, a tiszta bhakta azonban bárhol élhet, mert odaadó szolgálata révén mindenhol képes Vṛndāvana atmoszférát teremteni. Śrī Advaita azt mondta az Úr Caitanyának: „Óh, Uram! Bárhol vagy, ott van Vṛndāvana.”
A satatam és nityaśaḥ szavak — melyek jelentése „mindig”, „rendszeresen” vagy „minden nap” — arra utalnak, hogy egy tiszta bhakta örökké Kṛṣṇára gondol és Rajta meditál. Ezek egy tiszta bhakta tulajdonságai, akinek számára az Úr nagyon könnyen elérhető. A Gītā minden más folyamatnál jobban ajánlja a bhakti-yogát. A bhakti-yogīk ötféle viszonyban végezhetnek odaadó szolgálatot: (1) a śānta-bhakta semleges kapcsolatban végez odaadó szolgálatot, (2) a dāsya-bhakta szolgaként, (3) a sākhya-bhakta mint barát, (4) a vātsalya-bhakta szülőként, (5) a mādhurya-bhakta pedig bensőséges szerelmeseként szolgálja a Legfelsőbb Urat. A tiszta bhakta az öt kapcsolat valamelyikében végez transzcendentális szerető szolgálatot a Legfelsőbb Úrnak. Sohasem feledkezik meg Róla, így számára az Úr könnyen elérhető. Egy tiszta bhakta egy pillanatra sem tudja elfelejteni a Legfelsőbb Urat, s ugyanígy a Legfelsőbb Úr sem feledkezik meg tiszta bhaktájáról soha. Ezt a nagy áldást adja a mahā-mantra — Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare/ Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare — éneklésének Kṛṣṇa-tudatos folyamata.
15. VERS
mām upetya punar janma duḥkhālayam aśāśvatam
nāpnuvanti mahātmānaḥ saṁsiddhiṁ paramāṁ gatāḥ
mām—Engem; upetya—elérve; punaḥ—ismét; janma—születés; duḥkha-ālayam—a szenvedések helye; aśāśvatam—ideiglenes; na—sohasem; āpnuvanti—eljutnak; mahā-ātmānaḥ—a nagy lelkek; saṁsiddhim—tökéletességet; paramām—a végsőt; gatāḥ—elérték.
Miután elértek Engem, a nagy lelkek, az odaadó yogīk soha többé nem térnek vissza ebbe az átmeneti, szenvedésekkel teli világba, mert már elérték a legfőbb tökéletességet.
MAGYARÁZAT: Ez az ideiglenes anyagi világ a születés, az öregség, a betegség és a halál okozta szenvedések birodalma, így hát érthető, hogy aki egyszer elérte a legfőbb tökéletességet, s eljutott a legfelsőbb bolygóra, a Kṛṣṇalokára, Goloka Vṛndāvanára, az nem akar többé visszatérni ide. A legfelsőbb lelki bolygóról azt írják a Védák, hogy avyakta, akṣara és paramā gati, ami azt jelenti, hogy meghaladja anyagi látásunkat, s felfoghatatlan, ám mégis a legfelsőbb cél, ahová a mahātmāk (nagy lelkek) igyekeznek. A mahātmāk a megvalósítást elért bhaktáktól kapják meg a transzcendentális üzenetet, s így fokozatosan a Kṛṣṇa-tudatú odaadó szolgálathoz látnak, s annyira elmélyednek e transzcendentális szolgálatban, hogy nemcsak az anyagi, de a lelki bolygókra sem akarnak többé eljutni. Egyedül Kṛṣṇát akarják, s egyedül Kṛṣṇa társaságára vágynak. Ez az élet legmagasabb rendű tökéletessége. A vers a Legfelsőbb Úr, Kṛṣṇa híveiről beszél, akik személyként fogadják el Őt. Ezek a Kṛṣṇa-tudatos bhakták az élet legfőbb tökéletességét érik el, ezért ők a legmagasabb szinten álló lelkek.
16. VERS
ā-brahma-bhuvanāl lokāḥ punar āvartino 'rjuna
mām upetya tu kaunteya punar janma na vidyate
ā-brahma-bhuvanāt—a Brahmaloka bolygóig; lokāḥ—a bolygórendszerek; punaḥ—ismét; āvartinaḥ—visszatérve; arjuna—óh, Arjuna; mām—Hozzám; upetya—elérve; tu—de; kaunteya—óh, Kuntī fia; punaḥ janma—újraszületés; na—sohasem; vidyate—történik.
Az anyagi világ a legfelsőbb bolygótól a legalsóbbig a szenvedés birodalma, ahol az ismétlődő születés és halál az úr. Aki azonban, óh, Kuntī fia, eljut az Én hajlékomra, az sohasem születik meg újra!
MAGYARÁZAT: Mielőtt eljutna Kṛṣṇa transzcendentális hajlékára, ahonnan sohasem kell visszatérnie, minden yogīnak (legyen karma-, jñāna- vagy haṭha-yogī stb.) el kell érnie az odaadás tökéletességét a bhakti-yogában, azaz a Kṛṣṇa-tudatban. Akik a legfelsőbb anyagi bolygókra, a félistenek bolygóira kerülnek, azoknak újra vissza kell térniük a születés és halál ismétlődő körfolyamatába. Ahogyan a Földön élő emberek a felsőbb bolygókra jutnak, úgy az ott élők, Brahmaloka, Candraloka és Indraloka lakói visszakerülnek a Földre. A Chāndogya Upaniṣad ajánlotta pañcāgni-vidyā áldozatot végző ember elérheti a Brahmalokát, ám ha ott nem gyakorolja a Kṛṣṇa-tudatot, vissza kell térnie a Földre. Akik azonban a felsőbb bolygókon tovább fejlődnek a Kṛṣṇa-tudatban, azok egyre fejlettebb égitestekre kerülnek, majd az univerzum megsemmisülésekor az örökkévaló lelki világba jutnak. Śrīdhara Svāmī a Bhagavad-gītāhoz írt magyarázatában idézi a következő verset:
brahmaṇā saha te sarve samprāpte pratisañcare
parasyānte kṛtātmānaḥ praviśanti paraṁ padam
„Az anyagi univerzum megsemmisülésekor Brahmā és hívei, akik a Kṛṣṇa-tudatba merülnek, valamennyien a lelki világba kerülnek, a vágyaiknak megfelelő lelki bolygóra.”
17. VERS
sahasra-yuga-paryantam ahar yad brahmaṇo viduḥ
rātriṁ yuga-sahasrāntāṁ te 'ho-rātra-vido janāḥ
sahasra—ezer; yuga—korszak; paryantam—beletartozva; ahaḥ—nappal; yat—azt; brahmaṇaḥ—Brahmānak; viduḥ—tudják; rātrim—éjszaka; yuga—korszakok; sahasra-antām—hasonlóan, az ezer végeztével; te—ők; ahaḥ-rātra—nap és éjszaka; vidaḥ—akik megértik; janāḥ—emberek.
Ezer földi korszak Brahmā egy napja, másik ezer egy éjszakája.
MAGYARÁZAT: Az anyagi univerzum létének ideje véges, és kalpák köreiből áll. Egy kalpa Brahmā egy napja, ami ezerszer a négy yugából, vagyis korszakból áll (Satya-, Tretā-, Dvāpara- és Kali-yuga). A Satya-yugát erkölcsi tisztaság, bölcsesség és vallásosság jellemzi, mivel a tudatlanságnak és a bűnnek szinte nyoma sincs. Ez a korszak egymillió-hétszázhuszonnyolcezer évig tart. A bűn a Tretā-yugában kezdődik, ami egymillió-kétszázkilencvenhatezer évig tart. A Dvāpara-yugában még nagyobb méreteket ölt, s ezzel párhuzamosan hanyatlik az erkölcsösség és a vallásosság. Ez a korszak nyolcszázhatvannégyezer évig tart. A negyedik a Kali-yuga, amely ötezer éve kezdődött el, s négyszázharminckétezer évig tart. Tengernyi küzdelem, tudatlanság, vallástalanság és bűn jellemzi, valamint az igazi erény szinte teljes hiánya. Ebben a korszakban a bűn olyan hatalmas méreteket ölt, hogy a yuga végén Maga a Legfelsőbb Úr jelenik meg mint Kalki avatāra, elpusztítja a démonokat, megmenti bhaktáit, s elkezdi a következő Satya-yugát. Így folytatódik tovább a yugák körforgása. A négy yuga ezer köre alkotja tehát Brahmā egy napját, s ugyanennyiből áll egy éjszakája is. Brahmā száz ilyen „évig” él, azután ő is meghal. Ez a „száz év” a mi éveinkkel számolva háromszáztizenegybillió-negyvenmilliárd évet tesz ki. E számítás alapján Brahmā élete csodálatosnak és véget nem érőnek tűnik, ám az örökkévalóság szemszögéből nézve csupán egy villanás az egész. Az Okozati-óceánban megszámlálhatatlanul sok Brahmā kel életre s tűnik el ismét, mint a buborékok az Atlanti-óceánban. Brahmā és a teremtése egyaránt az anyagi univerzum része, ezért örökké változnak.
Az anyagi univerzumban még Brahmā sem kerülheti el a születést, az öregkort, a betegséget és a halált. Ugyanakkor azonban a kozmosz igazgatásával közvetlenül szolgálja a Legfelsőbb Urat, ezért azonnal felszabadul. A kiemelkedő sannyāsīk az anyagi univerzum legmagasabb rendű bolygójára, Brahmā lakhelyére, a Brahmalokára kerülnek, ami mindegyik felsőbb bolygórendszerbe tartozó mennyei égitestnél hosszabb ideig létezik. Az anyagi természet törvényei alapján azonban idővel Brahmānak és bolygója minden lakójának is meg kell halnia.
18. VERS
avyaktād vyaktayaḥ sarvāḥ prabhavanty ahar-āgame
rātry-āgame pralīyante tatraivāvyakta-saṁjñake
avyaktāt—a megnyilvánulatlanból; vyaktayaḥ—élőlények; sarvāḥ—mind; prabhavanti—megnyilvánulnak; ahaḥ-āgame—a nap kezdetén; rātri-āgame—alkonyatkor; pralīyante—megsemmisülnek; tatra—abba; eva—bizonyára; avyakta—a megnyilvánulatlan; saṁjñake—amit úgy hívnak.
Brahmā napjának hajnalán minden élőlény megnyilvánul a megnyilvánulatlan állapotból, alkonyán pedig ismét a megnyilvánulatlanba merül.
19. VERS
bhūta-grāmaḥ sa evāyaṁ bhūtvā bhūtvā pralīyate
rātry-āgame 'vaśaḥ pārtha prabhavaty ahar-āgame
bhūta-grāmaḥ—az élőlények összessége; saḥ—ők; eva—bizonyára; ayam—ezt; bhūtvā bhūtvā—újra meg újra megszületve; pralīyate—megsemmisülve; rātri—éjszakának; āgame—kezdetével; avaśaḥ—automatikusan; pārtha—óh, Pṛthā fia; prabhavati—megnyilvánul; ahaḥ—a napnak; āgame—kezdetével.
Brahmā nappalával újra és újra létrejönnek az élőlények, amikor pedig éjszakája beköszönt, eltűnnek mind, tehetetlenül.
MAGYARÁZAT: A csekély értelemmel megáldott emberek, akik itt akarnak maradni az anyagi világban, eljuthatnak a felsőbb bolygókra, ám onnan újra csak vissza kell térniük a Földre. Brahmā nappalának idején az anyagi világ magasabb vagy alacsonyabb rendű bolygóin tevékenykednek, ám az éjszaka eljöttével valamennyiükre a megsemmisülés vár. Nappal anyagi tetteik végrehajtásához különféle testeket kapnak, de az éjszaka eljöttével testük elpusztul, s megnyilvánulatlan formában Viṣṇu testében maradnak, hogy aztán Brahmā napjának hajnalán ismét megnyilvánuljanak. Bhūtvā bhūtvā pralīyate: nappal megnyilvánulnak, éjjel pedig újra megsemmisülnek. Brahmā életének végén mindannyian megsemmisülnek, és sok millió évig megnyilvánulatlan állapotban maradnak. Amikor Brahmā egy új korszakban újra megszületik, ismét megnyilvánulnak. Ily módon tartja fogságban őket az anyagi világ. Ám az okos emberek, akik a Kṛṣṇa-tudathoz fordulnak, emberi életüket a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare/ Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare mantrát énekelve teljesen az Úr odaadó szolgálatának szentelik. Még ebben az életükben Kṛṣṇa lelki bolygójára juthatnak ezzel, ahol örökkévaló boldogság vár rájuk, s nem kényszerülnek arra, hogy újra és újra megszülessenek.
20. VERS
paras tasmāt tu bhāvo 'nyo 'vyakto 'vyaktāt sanātanaḥ
yaḥ sa sarveṣu bhūteṣu naśyatsu na vinaśyati
paraḥ—transzcendentális; tasmāt—ahhoz; tu—de; bhāvaḥ—természet; anyaḥ—másik; avyaktaḥ—megnyilvánulatlan; avyaktāt—a megnyilvánulatlanhoz; sanātanaḥ—örökkévaló; yaḥ saḥ—ami; sarveṣu—minden; bhūteṣu—megnyilvánulás; naśyatsu—megsemmisülve; na—sohasem; vinaśyati—elpusztul.
Ám létezik egy másik, megnyilvánulatlan természet is, amely ehhez a megnyilvánult és megnyilvánulatlan anyaghoz képest örök és transzcendentális. Ez a legfelsőbb világ, ami sohasem semmisül meg, s még akkor is megőrzi eredeti létét, amikor ebben a világban már minden megsemmisült.
MAGYARÁZAT: Kṛṣṇa felsőbbrendű, lelki energiája transzcendentális és örökkévaló; nem hatnak rá a Brahmā nappalán és éjjelén hol megnyilvánuló, hol megnyilvánulatlan anyagi természet változásai. Kṛṣṇa felsőbbrendű energiája minőség szempontjából teljes ellentéte az anyagi természetnek. A felsőbb- és alsóbbrendű természetet a hetedik fejezet magyarázza el.
21. VERS
avyakto 'kṣara ity uktas tam āhuḥ paramāṁ gatim
yaṁ prāpya na nivartante tad dhāma paramaṁ mama
avyaktaḥ—megnyilvánulatlan; akṣaraḥ—csalhatatlan; iti—így; uktaḥ—mondják; tam—ami; āhuḥ—ismert; paramām—a végsőt; gatim—célt; yam—amit; prāpya—elérve; na—sohasem; nivartante—visszajön; tat—az; dhāma—hajlék; paramam—legfelsőbb; mama—Enyém.
Amiről a vedāntisták azt mondják, megnyilvánulatlan és csalhatatlan, amit legfelsőbb célként ismernek, s ahonnan soha többé nem tér vissza az, aki egyszer eljutott oda — az az Én legfelsőbb hajlékom.
MAGYARÁZAT: Az Istenség Személyisége, Kṛṣṇa hajlékát a Brahma-samhitā cintāmaṇi-dhāmaként, olyan helyként írja le, ahol minden kívánság teljesül. Az Úr Kṛṣṇa legfelsőbb lakhelyén, amit Goloka Vṛndāvanának neveznek, érintőkőből épült paloták sorakoznak. A fák „kívánságfák”, melyek olyan étellel látják el az embert, amire csak vágyik, a tehenek pedig surabhi tehenek, s korlátlan mennyiségű tejet adnak. Sok százezer szerencseistennő (Lakṣmī) szolgálja itt az Urat, akit Govindának hívnak, aki az eredeti Úr, minden ok oka, s aki fuvoláján játszik (veṇuṁ kvaṇantam). Transzcendentális formájánál nincs vonzóbb az anyagi és a lelki világban. Szeme olyan, mint a lótuszvirág szirma, testének színe a felhőéhez hasonló. Olyan vonzó, hogy szépsége túltesz sok ezer Cupido együttes szépségén is. Sáfrányszínű ruhát visel, nyakát virágfüzér öleli körül, hajában pedig pávatollat hord. A Bhagavad-gītāban az Úr Kṛṣṇa nem mond sokat személyes hajlékáról, Goloka Vṛndāvanáról, a lelki birodalom legfelsőbb bolygójáról. Részletes leírást a Brahma-saṁhitāban találhatunk. A védikus irodalom (Kaṭha Upaniṣad 1.3.11) kijelenti: semmi sem magasabb rendű a Legfelsőbb Istenség hajlékánál, ami egyben a legvégső cél is (puruṣān na paraṁ kiñcit sā kāṣṭhā paramā gatiḥ). Ha valaki eljut oda, sohasem fog többet visszatérni az anyagi világba. Kṛṣṇa legfelsőbb hajléka és Maga Kṛṣṇa között nincs különbség, mert mindkettő azonos természetű. Földünkön, Delhitől kilencven mérföldnyire délkeletre szintén van egy Vṛndāvana, a lelki világ legfelsőbb Goloka Vṛndāvanájának mása. Amikor Kṛṣṇa alászállt a Földre, e Vṛndāvanaként ismert helyen (amely körülbelül nyolcvannégy négyzetmérföldnyi területen fekszik Mathurā körzetében, Indiában) nyilvánította ki kedvteléseit.
22. VERS
puruṣaḥ sa paraḥ pārtha bhaktyā labhyas tv ananyayā
yasyāntaḥ-sthāni bhūtāni yena sarvam idaṁ tatam
puruṣaḥ—a Legfelsőbb Személyiség; saḥ—Ő; paraḥ—a Legfelsőbb, akinél senki sem hatalmasabb; pārtha—óh, Pṛthā fia; bhaktyā—az odaadó szolgálat által; labhyaḥ—elérhető; tu—de; ananyayā—vegyítetlen, nem tér el; yasya—akinek; antaḥ-sthāni—belül; bhūtāni—ez az egész anyagi megnyilvánulás; yena—aki által; sarvam—minden; idam—amit láthatunk; tatam—áthatott.
A mindenkinél hatalmasabb Istenség Legfelsőbb Személyiségét tiszta odaadással lehet elérni. Noha lelki hajlékán tartózkodik, áthat mindent, és Őbenne van minden.
MAGYARÁZAT: Ez a vers félreérthetetlenül kijelenti, hogy a legvégső cél Kṛṣṇa, a Legfelsőbb Személy hajléka, ahonnan nem kell többé visszatérnünk. A Brahma-saṁhitā e legfelső hajlékot ānanda-cinmaya-rasának írja le, olyan helynek, ahol minden lelki gyönyörrel teljes. Minden változatosságot a lelki boldogság jellemez ott, és semmi sem anyagi. Az a változatosság a Legfelsőbb Istenség lelki kiterjedése, mert minden megnyilvánulás a lelki energiából áll, ahogy azt a hetedik fejezet megmagyarázta. Ami ezt az anyagi világot illeti, annak ellenére, hogy az Úr mindig legfelsőbb hajlékán marad, anyagi energiája által mindent áthat. Lelki és anyagi energiái révén tehát mindenhol, az anyagi és a lelki univerzumokban is jelen van. Yasyāntaḥ-sthāni azt jelenti, hogy lelki vagy anyagi energiájával Ő tart fenn mindent. Az Úr e két energiája révén mindent áthat.
Ez a vers a bhaktyā szóval egyértelműen arra utal, hogy csakis a bhakti, az odaadó szolgálat által juthat el az ember Kṛṣṇa legfelsőbb hajlékára vagy a megszámlálhatatlan sokaságú Vaikuṇṭha bolygók egyikére. Egyetlen más folyamat sem segíthet a legfelsőbb hajlék elérésében. A Védák (Gopāla-tāpanī Upaniṣad 3.2) szintén írnak a legfelsőbb hajlékról és az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről. Eko vaśī sarva-gaḥ kṛṣṇaḥ. Azon a helyen egyetlen Istenség Legfelsőbb Személyisége van, akit Kṛṣṇának hívnak. Ő a legfelsőbb, kegyes Istenség, s noha egyként van ott jelen, millió és millió teljes értékű formába terjeszti ki Magát. A Védák az Urat egy fához hasonlítják, ami egy helyben áll, mégis számtalan gyümölcs, virág és levél terem rajta. A Vaikuṇṭha bolygókon uralkodó teljes értékű kiterjedései négykarúak, s mindegyiket másképpen nevezik: Puruṣottama, Trivikrama, Keśava, Mādhava, Aniruddha, Hṛṣīkeśa, Saṅkarṣaṇa, Pradyumna, Śrīdhara, Vāsudeva, Dāmodara, Janārdana, Nārāyaṇa, Vāmana, Padmanābha és így tovább.
A Brahma-saṁhitā (5.37) szintén megerősíti, hogy bár az Úr mindig legfelsőbb lakhelyén, Goloka Vṛndāvanán tartózkodik, mégis mindent áthat, hogy minden rendben működjön (goloka eva nivasaty akhilātma-bhūtaḥ). Ahogy a Védák (Śvetāśvatara Upaniṣad 6.8) kijelentik, parāsya śaktir vividhaiva śrūyate/ svābhāvikī jñāna-bala-kriyā ca: energiái olyannyira kiterjedtek, hogy hibátlanul, a legnagyobb rendben irányítanak mindent a kozmikus megnyilvánulásban, noha a Legfelsőbb Úr végtelenül távol van.
23. VERS
yatra kāle tv anāvṛttim āvṛttiṁ caiva yoginaḥ
prayātā yānti taṁ kālaṁ vakṣyāmi bharatarṣabha
yatra—abban; kāle—az időben; tu—és; anāvṛttim—nincs visszatérés; āvṛttim—visszatérés; ca—is; eva—bizonyára; yoginaḥ—a különféle misztikusok; prayātāḥ—eltávoztak; yānti—elérik; tam—azt; kālam—időt; vakṣyāmi—le fogom írni; bharata-ṛṣabha—óh, Bhāraták legjobbja.
Óh, Bhāraták legkiválóbbja, most elmagyarázom neked, melyek azok az időpontok, amikor a yogī úgy hagyhatja el ezt a világot, hogy nem kell többé visszatérnie, s melyek azok, amikor úgy hagyja el, hogy vissza kell jönnie.
MAGYARÁZAT: A Legfelsőbb Úr tiszta bhaktái, a teljesen meghódolt lelkek nem törődnek azzal, hogy mikor, milyen módszerrel hagyják el testüket. Mindent Kṛṣṇára bíznak, s így könnyen és boldogan visszatérnek Istenhez. A nem tiszta bhaktáknak azonban, akik ehelyett olyan lelki megvalósítási folyamatoktól függenek, mint például a karma-yoga, a jñāna-yoga és a haṭha-yoga, a megfelelő időben kell elhagyniuk testüket, máskülönben vissza kell térniük a születés és halál világába.
A tökéletes yogī képes kiválasztani a megfelelő időt és helyzetet az anyagi világ elhagyásához. Ha azonban nem túlságosan jártas ebben, sikere a véletlenen múlik, azon, hogy egy megfelelő pillanatban távozik-e. A következő versben az Úr leírja a test elhagyására legmegfelelőbb időpontokat, amikor az ember nem kényszerül majd visszatérni többé. Ācārya Baladeva Vidyābhūṣaṇa szerint az itt használt kāla szanszkrit szó az idő uralkodó istenségére utal.
24. VERS
agnir jyotir ahaḥ śuklḥ ṣaṇ-māsā uttarāyaṇam
tatra prayātā gacchanti brahma brahma-vido janāḥ
agniḥ—tűz; jyotiḥ—fény; ahaḥ—nappal; śuklaḥ—a világos két hét; ṣaṭ-māsāḥ—a hat hónap; uttara-ayanam—amikor a Nap az északi oldalon jár; tatra—ott; prayātāḥ—akik eltávoznak; gacchanti—elmennek; brahma—az Abszolúthoz; brahma-vidaḥ—akik ismerik az Abszolútat; janāḥ—személyek.
A Legfelsőbb Brahmant ismerők úgy érik el e Legfelsőbbet, hogy vagy nappal egy kedvező pillanatban, vagy a tűzisten befolyásának idején, vagy a fényben, vagy a telő hold két hete, vagy a Nap északi pályájának hat hónapja alatt távoznak el a világból.
MAGYARÁZAT: Amikor a tűzről, a fényről, a nappalról és a hold két hetéről olvasunk, tudnunk kell, hogy mindegyik fölött egy félisten uralkodik, s ők engednek szabad utat a léleknek. A halál pillanatában az elme visz el bennünket új életünkhöz. Ha valaki az említett időpontokban hagyja el testét, akár véletlenül, akár szándékosan, az eljuthat a személytelen brahmajyotiba. A yogában fejlett misztikusok képesek kiválasztani a megfelelő időt és helyet testük elhagyására. Mások erre nem képesek — ha véletlenül egy kedvező pillanatban távoznak el, akkor nem térnek vissza a születés és halál körfolyamatába, másképp azonban minden esélyük megvan erre. Ám a tiszta Kṛṣṇa-tudatú bhaktának akár kedvező, akár kedvezőtlen időben, akár saját akaratából, akár véletlenül hagyja el testét, nem kell félnie attól, hogy visszatér.
25. VERS
dhūmo rātris tathā kṛṣṇaḥ ṣaṇ-māsā dakṣiṇāyanam
tatra cāndramasaṁ jyotir yogī prāpya nivartate
dhūmaḥ—füst; rātriḥ—éjszaka; tathā—is; kṛṣṇaḥ—a fogyó hold két hete; ṣaṭ-māsāḥ—a hat hónap; dakṣiṇa-ayanam—amikor a Nap a déli oldalon jár; tatra—ott; cāndra-masam—a Hold bolygó; jyotiḥ—a fény; yogī—a misztikus; prāpya—elérve; nivartate—visszatér.
Az a misztikus, aki a füst, az éjszaka, a fogyó hold két hete vagy a Nap déli pályájának hat hónapja alatt hagyja el ezt a világot, eljut a Holdra, de újra vissza kell térnie.
MAGYARÁZAT: A Śrīmad-Bhāgavatam Harmadik Énekében Kapila Muni megemlíti, hogy a gyümölcsöző cselekedetekben és a különféle áldozatok végrehajtásában jártas emberek haláluk után a Holdra kerülnek. Ezek az emelkedett lelkek a félistenek időszámításával mérve körülbelül tízezer évig élnek a Holdon, és a soma-rasa italt fogyasztva élvezik az életet. Végül azonban visszatérnek a Földre. Mindez arra utal, hogy a Holdon fejlettebb civilizációjú élőlények laknak, ám durva érzékekkel nem lehet észlelni őket.
26. VERS
śukla-kṛṣṇe gatī hy ete jagataḥ śāśvate mate
ekayā yāty anāvṛttim anyayāvartate punaḥ
śukla—fény; kṛṣṇe—és sötétség; gatī—az eltávozás módjai; hi—bizonyára; ete—ez a kettő; jagataḥ—az anyagi világnak; śāśvate—a Védáknak; mate—véleményük szerint; ekayā—az egyik által; yāti—megy; anāvṛttim—nem tér vissza; anyayā—a másik által; āvartate—visszatér; punaḥ—ismét.
A Védák szerint két úton lehet elhagyni ezt a világot: az egyik világosságban, a másik pedig sötétségben történik. A világosságban távozó nem jön vissza, míg a sötétségben elmenőnek vissza kell térnie.
MAGYARÁZAT: Ācārya Baladeva Vidyābhūṣaṇa a Chāndogya Upaniṣadból (5.10.3-5) egy hasonló leírást idéz az eltávozásról és a visszatérésről. A munkájuk gyümölcséért dolgozók és a spekuláló filozófusok időtlen idők óta jönnek és mennek szüntelenül. A végső felszabadulásig sohasem jutnak le, mert nem hódolnak meg Kṛṣṇa előtt.
27. VERS
naite sṛtī pārtha jānan yogī muhyati kaścana
tasmāt sarveṣu kāleṣu yoga-yukto bhavārjuna
na—sohasem; ete—ez a kettő; sṛtī—különféle utak; pārtha—óh, Pṛthā fia; jānan—még ha tudja is; yogī—az Úr bhaktája; muhyati—megtévesztett; kaścana—bárki; tasmāt—ezért; sarveṣu kāleṣu—mindig; yoga-yuktaḥ—Kṛṣṇa-tudatban cselekszik; bhava—legyél; arjuna—óh, Arjuna.
Bár a bhakták ismerik e két utat, óh, Arjuna, ezek nem tévesztik meg őket. Légy hát rendíthetetlen az odaadásban!
MAGYARÁZAT: Kṛṣṇa azt tanácsolja Arjunának, hogy ne tévesszék meg azok a különféle utak, amelyeken a lélek elhagyhatja az anyagi világot. A Legfelsőbb Úr bhaktájának nem szabad aggódnia amiatt, hogy felkészülve vagy véletlenül hagyja-e majd el a testét. Rendíthetetlenül el kell mélyülnie a Kṛṣṇa-tudatban, s énekelnie kell a Hare Kṛṣṇát. Tudnia kell, hogy ha e két út miatt nyugtalankodik, az számtalan aggodalommal jár. A legjobb módszer ahhoz, hogy elmerüljünk a Kṛṣṇa-tudatban, ha mindig szolgáljuk Kṛṣṇát. Ez teszi majd a lelki világba vezető utunkat biztonságossá és egyenessé. Ebben a versben a yoga-yukta szónak különösen nagy jelentősége van. Aki szilárd a yogában, az mindig, minden tettében Kṛṣṇa-tudatú. Śrī Rūpa Gosvāmī azt tanácsolja: anāsaktasya viṣayān yathārham upayuñjataḥ, az embernek el kell határolnia magát az anyagi világtól, és mindent Kṛṣṇa-tudatban kell végeznie. Ezzel a módszerrel, melyet yukta-vairāgyának neveznek, elérheti a tökéletességet. A bhaktát ezért nem zavarják meg e leírások, mert tudja, hogy az odaadó szolgálat biztosítja eljutását a legfelsőbb hajlékra.
28. VERS
vedeṣu yajñeṣu tapaḥsu caiva
dāneṣu yat puṇya-phalaṁ pradiṣṭam
atyeti tat sarvam idaṁ viditvā
yogī paraṁ sthānam upaiti cādyam
vedeṣu—a Védák tanulmányozásában; yajñeṣu—a yajñák, áldozatok végrehajtásában; tapaḥsu—a különféle vezeklések végzésében; ca—is; eva—bizonyára; dāneṣu—adományozásban; yat—ami; puṇya-phalam—a jámbor munka gyümölcse; pradiṣṭam—ajánlott; atyeti—túljut; tat sarvam—mindazok; idam—ezt; viditvā—tudván; yogī—a bhakta; param—legfelsőbb; sthānam—hajlék; upaiti—eléri; ca—is; ādyam—eredeti.
Aki az odaadó szolgálat útját járja, nincs megfosztva azoktól az áldásoktól, melyek a Védák tanulmányozásából, a vezeklő áldozatok végzéséből, az adományozásból vagy a filozófiai és gyümölcsöző cselekedetekből származnak. Pusztán az odaadó szolgálat végzésével megkapja mindezt, s végül eljut a legfelsőbb, örök lakhelyre.
MAGYARÁZAT: Ez a vers a hetedik és nyolcadik fejezetet foglalja össze, amelyek legfőképpen a Kṛṣṇa-tudatról és az odaadó szolgálatról szólnak. A Védákat az embernek egy hiteles lelki tanítómester vezetése alatt kell tanulmányoznia, és az ő irányításával számos önfegyelmező gyakorlatot és vezeklést kell végeznie. Egy brahmacārīnak a lelki tanítómester házában kell élnie, mint egy szolga, s házról házra járva koldulnia kell, az adományokat átadva lelki tanítómesterének. Csak mestere felszólítására ehet, s ha a mester netán egész nap nem hívná enni, a tanítványnak böjtölnie kell. Ez csupán néhány azokból a Védikus utasításokból, melyeket egy brahmacārīnak be kell tartania.
Miután valaki öt éves korától egészen húsz éves koráig lelki tanítómesterétől a Védákat tanulta, jelleme tökéletessé válik. A Védákat nem puszta szórakozásból kell tanulmányozni, ahogyan azt holmi kávéházi filozófusok teszik. A Védák tanulmányozásának célja a jellemformálás. A brahmacārī tanulóévei után megházasodhat. Házasemberként számtalan áldozatot kell végrehajtania, hogy további megvilágosodásra tegyen szert. Adományoznia is kell, figyelembe véve az adott helyet, az időpontot és a megajándékozandó személyt, s különbséget kell tennie a jóságban, a szenvedélyben és a tudatlanságban végrehajtott adományozás között, ahogyan azt a Bhagavad-gītā leírja. Amikor visszavonul a családi élettől, a vānaprastha rendbe lép, amely szigorú lemondásokkal jár: az erdőben kell élnie, faháncs ruhát kell viselnie, nem szabad borotválkoznia és így tovább. A brahmacarya, a családos, a vānaprastha és végül a sannyāsa rendeket végigjárva az ember az élet tökéletes síkjára emelkedik. Ezután néhányan a felsőbb bolygók valamelyikére kerülnek, s ha tovább fejlődnek, felszabadulnak, s eljutnak a lelki világba, vagy a személytelen brahmajyotiba, vagy a Vaikuṇṭha bolygókra, esetleg Kṛṣṇalokára. Ez a védikus írások által kijelölt út.
A Kṛṣṇa-tudatban ezzel szemben az a csodálatos, hogy az ember az odaadó szolgálat végzésével egy csapásra túllép a különféle életrendek számára előírt minden rituáción.
Az idaṁ viditvā szavak arra utalnak, hogy meg kell értenünk Śrī Kṛṣṇa utasításait, melyeket a Bhagavad-gītā hetedik és nyolcadik fejezetében mond el. Ezeket a fejezeteket nem a tudományosság és az elme spekulációja segítségével, hanem a bhaktákat hallgatva kell megpróbálnunk megérteni. A Bhagavad-gītā lényegét a hetedik fejezettel kezdődő és a tizenkettedik fejezettel záródó rész alkotja. Az első hat és az utolsó hat fejezet közrefogja a középső hatot, melyet az Úr különösen óv. Ha valaki elég szerencsés ahhoz, hogy a bhakták társaságában megértse a Bhagavad-gītāt — különösen e középső hat fejezetet —, élete azon nyomban dicsővé válik, túl a lemondás, az áldozat, az adományozás, a spekuláció stb. által elérhető dicsőségen, hiszen pusztán a Kṛṣṇa-tudattal valamennyi eredményére szert tesz.
Akinek egy parányi hite van a Bhagavad-gītāban, az hallgassa azt a bhaktáktól, mert a negyedik fejezet elején egyértelműen azt olvashatjuk, hogy a Bhagavad-gītāt csakis a bhakták érthetik meg. Senki más nem értheti meg tökéletesen a Bhagavad-gītā célját. Kṛṣṇa bhaktájától kell tehát megtanulnunk, nem pedig az elméjükben spekulálóktól. Ez a hit jele. Ha valaki találkozni akar egy bhaktával, s végül sikerrel jár, akkor valóban elkezdheti tanulmányozni és megérteni a Bhagavad-gītāt. A bhakták társaságában fejlődve az ember elkezdi odaadó szolgálatát, ennek következtében pedig minden kétsége szertefoszlik Kṛṣṇát — Istent — és tetteit, formáját, kedvteléseit, nevét és más jellemzőit illetően. Amikor minden kételyétől megszabadult, állhatatosan folytatja tovább a tanulást. Megízleli a Bhagavad-gītā tanulmányozásának nektárját, és eljut arra a szintre, amikor mindig Kṛṣṇa-tudatosnak érzi magát. A fejlett síkot elérve a bhakta teljesen szerelmes lesz Kṛṣṇába, s az élet e legtökéletesebb állapota képessé teszi arra, hogy eljusson Kṛṣṇa lelki világbeli hajlékára, Goloka Vṛndāvanába, ahol örökkévaló boldogságban lesz része.
Így végződnek a Bhaktivedanta-magyarázatok a Śrīmad Bhagavad-gītā nyolcadik fejezetéhez, melynek címe: „A Legfelsőbb elérése”.
KILENCEDIK FEJEZET
A legbizalmasabb tudás
1. VERS
śrī-bhagavān uvāca
idaṁ tu te guhyatamaṁ pravakṣyāmy anasūyave
jñānaṁ vijñāna-sahitaṁ yaj jñātvā mokṣyase 'śubhāt
śrī-bhagavān uvāca—az Istenség Legfelsőbb Személyisége mondta; idam—ezt; tu—de; te—neked; guhya-tamam—legbizalmasabb; pravakṣyāmi—elmondom; anasūyave—a nem irigynek; jñānam—tudás; vijñāna—megvalósított tudás; sahitam—vele; yat—ami; jñātvā—megismerve; mokṣyase—meg fogsz szabadulni; aśubhāt—e gyötrelmes anyagi léttől.
Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így szólt: Kedves Arjunám, mivel te sohasem irigykedsz Rám, átadom neked ezt a legtitkosabb bölcseletet és megvalósítást, melyet megismerve megszabadulsz az anyagi lét gyötrelmeitől.
MAGYARÁZAT: Minél többet hall a bhakta a Legfelsőbb Úrról, annál inkább megvilágosodik. A hallásnak ezt a folyamatát ajánlja a Śrīmad-Bhāgavatam: „Az Istenség Legfelsőbb Személyiségének üzenetei teli vannak energiával, melyeket akkor lehet megvalósítani, ha a bhakták maguk között a Legfelsőbb Istenségről beszélgetnek. Ez megvalósított tudás, ezért az elméjükben spekulálók és az akadémikus tudósok között lehetetlen elsajátítani.”
A bhakták örökké a Legfelsőbb Urat szolgálják. Az Úr megérti a Kṛṣṇa-tudatot gyakorló élőlény gondolkodását és őszinteségét, és megadja neki azt az értelmet, mellyel a bhakták társaságában megértheti a Róla szóló tudományt. Ha Kṛṣṇáról beszélgetünk, annak rendkívüli hatása van. Ha egy szerencsés embernek módjában áll társulni a bhaktákkal, és megpróbálja befogadni ezt a tudást, kétségtelenül haladhat a lelki megvalósítás felé. Az Úr Kṛṣṇa lelkesíteni akarja Arjunát, hogy egyre magasabbra és magasabbra emelkedjen a Neki végzett igazi szolgálatban, ezért a kilencedik fejezetben feltárja előtte azt a tudást, ami még az eddigieknél is titkosabb.
A Bhagavad-gītā eleje, az első fejezet többé-kevésbé bevezetése a könyvnek, a második és harmadik fejezetben leírt lelki tudást pedig bizalmas tudásnak nevezik. A hetedik és nyolcadik fejezet témája főként az odaadó szolgálatra vonatkozik, s mivel a Kṛṣṇa-tudatról világosítja fel az embert, még bizalmasabbnak nevezhető. A kilencedik fejezet témája azonban a vegyítetlen, tiszta odaadás, ezért ezt a fejezetet a legbizalmasabbnak nevezik. Aki rendelkezik ezzel a Kṛṣṇáról szóló legbizalmasabb tudással, annak helyzete transzcendentális, ezért — noha az anyagi világban van — nincsenek anyagi fájdalmai. A Bhakti-rasāmṛta-sindhu írja, hogy bár a Legfelsőbb Úr szerető szolgálatára őszintén vágyó bhakta az anyagi lét feltételekhez kötött állapotában van, mégis felszabadultnak kell tekinteni. A Bhagavad-gītā tizedik fejezete szintén kijelenti, hogy aki ebben a helyzetben van, az már elérte a felszabadulást.
Ennek az első versnek különösen nagy jelentősége van. Az idaṁ jñānam („ez a tudás”) szavak a tiszta odaadó szolgálatra utalnak, ami kilenc különböző tevékenységből áll: hallás, ismétlés, emlékezés, szolgálat, imádat, imádkozás, engedelmeskedés, barátkozás és a meghódolás minden tulajdonunkkal. Az odaadó szolgálat e kilenc formájának gyakorlásával az ember felemelkedik a lelki tudat, a Kṛṣṇa-tudat síkjára. Ezt a Kṛṣṇáról szóló tudományt akkor lehet megérteni, amikor az ember szíve megtisztult minden anyagi szennyeződéstől. Nem elegendő csupán annak megértése, hogy az élőlény nem anyagi — ez mindössze a lelki megvalósítás kezdete lehet. Fel kell ismernünk a különbséget a testi cselekedetek és az olyan ember lelki cselekedetei között, aki megértette, hogy nem ez a test.
A hetedik fejezetben már szó volt az Istenség Legfelsőbb Személyiségének fenséges hatalmáról, különféle energiáiról, az alsóbb- és felsőbbrendű természetről, valamint erről az egész anyagi megnyilvánulásról. A kilencedik fejezet az Úr dicsőségéről fog szólni.
A versben a szanszkrit anasūyave szó szintén nagyon fontos. A Bhagavad-gītā magyarázói — sokszor rendkívüli műveltségük ellenére is — általában mind irigyek Kṛṣṇára, az Istenség Legfelsőbb Személyiségére. Még a nagy tudású értelmiségiek is rendkívül pontatlanul írnak a Bhagavad-gītāról. Mivel irigyek Kṛṣṇára, magyarázataik hasznavehetetlenek, míg az Úr bhaktái által írt magyarázatok hitelesek. Senki sem képes megmagyarázni a Bhagavad-gītāt, és senki sem képes tökéletesen átadni másoknak a Kṛṣṇáról szóló tudást, ha irigy Kṛṣṇára. Aki nem tud róla semmit, mégis becsmérli Kṛṣṇa természetét, az ostoba. Az ilyen emberek magyarázatait messze el kell kerülnünk. Ezek a fejezetek nagy hasznára válnak azoknak, akik megértik, hogy Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége, a tiszta és transzcendentális Személyiség.
2. VERS
rāja-vidyā rāja-guhyaṁ pavitram idam uttamam
pratyakṣāvagamaṁ dharmyaṁ su-sukhaṁ kartum avyayam
rāja-vidyā—a tudás királya; rāja-guhyam—a bizalmas tudomány királya; pavitram—a legtisztább; idam—ez; uttamam—transzcendentális; pratyakṣa—közvetlen tapasztalat által; avagamam—megértett; dharmyam—a vallás elve; su-sukham—nagyon boldog; kartum—végezni; avyayam—örökkévaló.
Ez a tudás a bölcsesség királya, a legnagyobb titok az összes titok közül. Ez a legtisztább tudás, és mivel megvalósítása által közvetlen tapasztalatot nyújt az önvalóról, ez a vallás tökéletessége; örökkévaló és örömmel végezhető.
MAGYARÁZAT: A Bhagavad-gītānak ezt a fejezetét minden tudás királyának nevezik, mert ez a lényege minden előzőleg ismertetett tannak és filozófiának. India fő filozófusai Gautama, Kaṇāda, Kapila, Yājñavalkya, Śāṇḍilya, Vaiśvānara és végül Vyāsadeva, a Vedānta-sūtra szerzője. A filozófia vagy transzcendentális tudás terén tehát bővelkedünk az ismeretekben. Az Úr most kijelenti: ez a kilencedik fejezet minden bölcsesség királya, s minden olyan tudomány lényege, melyet a Védák és a különféle filozófiák tanulmányozásával lehet elsajátítani. Ez a legtitkosabb tudás, mert a bizalmas vagy transzcendentális tudás magában foglalja a test és a lélek közötti különbség megértését. E legtitkosabb tudomány az odaadó szolgálatban tetőzik.
Az embereket általában nem tanítják e bizalmas tudományra, így csupán felszínes tudásra tehetnek szert. Az általános oktatás során a tudomány számtalan ágát tanulmányozzák: politika, szociológia, fizika, kémia, matematika, asztronómia, technika stb. Szerte a világon számtalan tudományágnak vannak fakultásai a nagy nevű egyetemeken, ám szerencsétlen módon egyetlen egyetem vagy oktatási intézmény sincs, ahol a lélek tudományát tanítanák, pedig a lélek a test legfontosabb része, s jelenléte nélkül a test semmit sem ér. Az emberek azonban mégis a testi létszükségletek fontosságát hangsúlyozzák, mit sem törődve az életfontosságú lélekkel.
A Bhagavad-gītā a lélekre helyezi a hangsúlyt, különösen a második fejezettől kezdve. Az Úr rögtön az elején kijelenti, hogy a test mulandó, míg a lélek elpusztíthatatlan (antavanta ime dehā nityasyoktāḥ śarīriṇaḥ). Ez a tudás egyik bizalmas része: csupán megérteni azt, hogy a lélek különbözik a testtől, s hogy természeténél fogva változhatatlan, elpusztíthatatlan és örökkévaló. Ez a leírás azonban még nem ad pozitív információt a lélekről. Néha az emberek abban a tévhitben élnek, hogy a lélek különbözik ugyan a testtől, ám amikor elhagyja a testet, azaz a test meghal, a semmibe merül, és elveszti személyiségét. Ez azonban nem igaz. Hogyan válhatna tétlenné a lélek a test elhagyása után, amikor a testben olyannyira tevékeny volt? A lélek mindig aktív. Ha léte örökkévaló, akkor aktivitása is az, s a lelki világban végzett tettei képezik a transzcendentális tudás legmeghittebb részét. Ahogyan ez a vers is utal rá, a lélek tettei alkotják minden tudás királyát, a legbizalmasabb tudást.
A védikus irodalom szerint ez a tudás minden tett legtisztább formája. A Padma Purāṇa az ember bűnös tetteit elemzi, és megmagyarázza, hogy azok a korábbi sorozatos bűnök következményei. A gyümölcsöző tetteket végzőket a bűnös visszahatások különféle formái és fokozatai kötözik meg. Egy fa elvetett magja például nem azonnal hajt ki, hanem egy bizonyos idő után. Először megjelenik egy piciny, csírázó hajtás, majd kifejlődik belőle a fa, s csak akkor virágzik és hoz gyümölcsöt. Amikor teljesen kifejlődött, a mag elültetője élvezheti gyümölcseit és virágait. A bűnös tett ehhez hasonlóan szintén nem azonnal hozza meg gyümölcsét. Folyamatában különböző szintek figyelhetők meg. Valaki talán már nem is követ el többé bűnt, korábbi bűneinek eredményeit vagy gyümölcseit azonban még megkapja. Vannak bűnök, melyek visszahatásai magként várnak a kihajtásra, míg mások már meghozták boldogtalanság és fájdalom formájában fogyasztható terméseiket.
Ahogy azt a hetedik fejezet huszonnyolcadik verse megmagyarázta, aki bűnös tetteinek minden visszahatását elszenvedte már, valamint csak jámbor tetteket végez, s mentes az anyagi világ kettősségeitől, az az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa odaadó szolgálatához lát. Más szóval akik valóban a Legfelsőbb Úr odaadó szolgálatában élnek, azok már megszabadultak minden visszahatástól. Ezt erősíti meg a Padma Purāṇa:
aprārabdha-phalaṁ pāpaṁ kūṭaṁ bījaṁ phalonmukham
krameṇaiva pralīyeta viṣṇu-bhakti-ratātmanām
Akik az Istenség Legfelsőbb Személyisége odaadó szolgálatát végzik, azoknak minden bűnös visszahatás — mag, éretlen vagy érett gyümölcs formájában egyaránt — fokozatosan megszűnik. Az odaadó szolgálat tisztító ereje tehát nagyon hatásos, ezért ezt pavitram uttamamnak, a legtisztábbnak nevezik. Az uttama szó jelentése: transzcendentális. Tamas az anyagi világra vagy a sötétségre utal, az uttama pedig azt jelenti, ami transzcendentális az anyagi tettekhez képest. Néha úgy tűnik, mintha a bhakták közönséges emberekhez hasonlóan cselekednének, ám az odaadó tetteket sohasem szabad anyagiaknak tekinteni. Aki tisztán lát, s jól ismeri az odaadó szolgálatot, az tudja, hogy a bhakták tettei nem anyagi tettek: lelkiek, melyeket nagy odaadással hajtanak végre, s mentesek az anyagi természet kötőerőinek szennyeződésétől.
Azt mondják, az odaadó szolgálat végrehajtása olyannyira tökéletes, hogy az ember közvetlenül tapasztalhatja az eredményét. Ez az azonnali hatás valóban érzékelhető. A mindennapi életben számtalanszor láttuk, hogy a Kṛṣṇa szent neveit (a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare/ Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare mantrát) sértések elkövetése nélkül éneklő ember transzcendentális örömöt érez, s nagyon hamar megtisztul minden anyagi szennyeződéstől. Ezt valóban láthatjuk is. Ezenkívül ha valaki nemcsak hallja, de megpróbálja terjeszteni is az odaadó szolgálat üzenetét, azaz segíti a Kṛṣṇa-tudat missziós tevékenységét, akkor érezni fogja, hogy egyre jobban fejlődik a lelki életben. A lelki életben elért fejlődés nem függ semmiféle előzetes iskolázottságtól vagy képességtől. Maga a folyamat olyannyira tiszta, hogy csupán a végzésével megtisztul az ember.
A Vedānta-sūtra (3.2.26) ezt az alábbi szavakkal írja le: prakāśaś ca karmaṇy abhyāsāt. „Az odaadó szolgálat annyira hatásos, hogy általa az ember kétségtelenül megvilágosodik.” Jó példa erre Nārada előző élete. Egy cseléd fiaként született. Nem taníttatták, s nem származott előkelő családból. Amikor azonban anyja a nagy bhaktákat szolgálta, Nārada segített neki, s anyja távollétében ő szolgálhatta őket. Maga Nārada így beszél erről:
ucchiṣṭa-lepān anumodito dvijaiḥ
sakṛt sma bhuñje tad-apāsta-kilbiṣaḥ
evaṁ pravṛttasya viśuddha-cetasas
tad-dharma evātma-ruciḥ prajāyate
Nārada a Śrīmad-Bhāgavatamnak ebben a versében (1.5.25) előző életéről beszél Vyāsadevának. Elmondja, hogy gyerekkorában egyszer négy hónapon keresztül szolgálta a tiszta bhaktákat, s nagyon bensőséges kapcsolatba került velük. A szentek néha maradékot hagytak a tányérukon, amit a tálakat mosó fiú nagyon szeretett volna megkóstolni. Megkérdezte a nagy bhaktákat, ehet-e belőle, s ők beleegyeztek. Nārada megette hát ételmaradékukat, s megtisztult minden bűnös visszahatástól. Ezentúl mindig megette, amit a szentek a tányérukon hagytak, s lassanként az ő szíve is olyan tiszta lett, mint az övék. E nagy bhakták az Úr szakadatlan odaadó szolgálatának ízét élvezték a hallgatás és az éneklés folyamata révén, s lassan Nārada is megérezte ugyanazt az ízt. Később így beszélt:
tatrānvahaṁ kṛṣṇa-kathāḥ pragāyatām
anugraheṇāśṛṇavaṁ manoharāḥ
tāḥ śraddhayā me 'nupadaṁ viśṛṇvataḥ
priyaśravasy aṅga mamābhavad ruciḥ
A nagy szentek társaságában megérezte az Úr dicsősége hallásának és éneklésének ízét, s heves vágy ébredt fel benne az odaadó szolgálatra. Ezért — ahogyan az a Vedānta-sūtrában áll — prakāśaś ca karmaṇy abhyāsāt: ha valaki egyszerűen csak az odaadó szolgálat tetteibe merül, minden magától feltárul előtte, s mindent meg fog érteni. Ezt nevezik pratyakṣának, azonnali érzékelésnek.
A dharmyam szó jelentése: „a vallás útja”. Nāradának egy cseléd fiaként sohasem volt lehetősége iskolába járni. Anyjának segített, aki szerencsés módon a bhaktákat szolgálta. Így a gyermek Nārada is lehetőséget kapott a szolgálatra, és pusztán e kapcsolat eredményeképpen elérte minden vallás legfelsőbb célját. A Śrīmad-Bhāgavatam elmondja: minden vallás legmagasabb rendű célja az odaadó szolgálat (sa vai puṁsāṁ paro dharmo yato bhaktir adhokṣaje). A vallásos emberek általában nem tudják ezt. Ahogyan azt a nyolcadik fejezet utolsó versével kapcsolatban már elmondtuk (vedeṣu yajñeṣu tapaḥsu caiva), az önmegvalósításhoz általában szükség van a védikus tudásra. Most azonban azt látjuk, hogy Nārada úgy érte el a Védák tanulmányozásának legfőbb eredményét, hogy nem járt egy lelki tanítómester iskolájába, ahol a védikus elvekre tanították volna. Ennek a folyamatnak olyan ereje van, hogy az ember a vallásos folyamat rendszeres végzése nélkül is elérheti a legfelsőbb tökéletességet. Hogyan lehetséges ez? A védikus írások megerősítik: ācāryavān puruṣo veda. Még ha valaki nem részesült kellő oktatásban, és soha nem tanulmányozta a Védákat, szert tehet mindarra a tudásra, ami a megvalósításhoz szükséges, ha a nagy ācāryák társaságát keresi.
Az odaadó szolgálat folyamata nagyon örömteli (su-sukham). Hogy miért? Az odaadó szolgálat śravaṇaṁ kīrtanaṁ viṣṇoḥ, azaz főképpen abból áll, hogy az Úr dicsőségéről hallunk és arról énekelünk, s meghallgatjuk a hiteles ācāryák filozófiai előadásait a transzcendentális tudásról. Csupán azzal, hogy ott ül az ember, tanulhat, aztán pedig fogyaszthatja az Istennek felajánlott étel maradékait, a finomabbnál finomabb fogásokat. Az odaadó szolgálat minden pillanatban örömteli, s még a legszegényebb ember is végezheti. Az Úr azt mondja: patraṁ puṣpaṁ phalaṁ toyam, Ő bármit elfogad a bhaktától. Egy levelet, egy virágot, néhány gyümölcsöt vagy egy kevés vizet, ami mindenhol a világon megtalálható, bárki fel tud ajánlani Neki, társadalmi helyzetétől függetlenül, s az Úr elfogadja tőle, ha szeretettel adja. A történelemben számtalan példa van erre. Nagy bölcsek — köztük Sanatkumāra — váltak bhaktákká az Úr lótuszlábának felajánlott tulasī levél megízlelése után. Az odaadó szolgálat folyamata nagyon csodálatos, s boldogan végezhető. Isten csak a szeretetet fogadja el, amivel felajánlunk Neki valamit.
Ez a vers megemlíti, hogy az odaadó szolgálat örök. Ez nem egyezik meg a māyāvādī filozófusok elképzelésével. Ők néha elkezdenek egyfajta állítólagos odaadó szolgálatot, s úgy gondolják, addig folytatják, amíg fel nem szabadulnak, amikor azonban végül felszabadulnak, akkor „eggyé válnak Istennel”. Az efféle ideiglenes, köpönyegforgató szolgálatot nem lehet tiszta odaadó szolgálatnak tekinteni. Az igazi odaadó szolgálat még a felszabadulás után is folytatódik. A bhakta akkor is szolgálja a Legfelsőbb Urat, miután eljutott Isten birodalmának lelki bolygójára, s nem próbál eggyé válni Vele.
Ahogyan látni fogjuk, a Bhagavad-gītā azt írja: a valódi odaadó szolgálat a felszabadulás után kezdődik. Miután valaki felszabadult, s megállapodik a Brahman szintjén (brahma-bhūta), megkezdi odaadó szolgálatát (samaḥ sarveṣu bhūteṣu mad-bhaktiṁ labhate parām). Senki sem értheti meg függetlenül az Istenség Legfelsőbb Személyiségét a karma-yoga, a jñāna-yoga, az aṣṭāṅga-yoga vagy bármilyen más yoga gyakorlásával. Az efféle yoga-folyamatokkal az ember tehet néhány lépést a bhakti-yoga felé, ám ha nem éri el az odaadó szolgálat szintjét, nem értheti meg az Istenség Személyiségét. A Śrīmad-Bhāgavatam is megerősíti, hogy az ember csak akkor képes megérteni a Kṛṣṇáról, Istenről szóló tudományt, ha az odaadó szolgálat folyamatát végezve, különösen pedig a Śrīmad-Bhāgavatamot és a Bhagavad-gītāt a megvalósított lelkek ajkairól hallgatva megtisztul. Evaṁ prasanna-manaso bhagavad-bhakti-yogataḥ. Ha az ember szíve megtisztul minden ostobaságtól, megértheti, hogy ki Isten. Láthatjuk tehát, hogy az odaadó szolgálat folyamata, vagyis a Kṛṣṇa-tudat minden műveltség és minden titkos tudás királya. Ez a vallás legtisztább formája, amit minden nehézség nélkül, boldogan lehet végezni. Mindenkinek el kellene fogadnia ezt a folyamatot.
3. VERS
aśraddadhānāḥ puruṣā dharmasyāsya parantapa
aprāpya māṁ nivartante mṛtyu-saṁsāra-vartmani
aśraddadhānāḥ—a hit nélküliek; puruṣāḥ—az ilyen emberek; dharmasya—a vallás folyamata iránt; asya—ez; parantapa—óh, ellenség elpusztítója; aprāpya—nem érve el; mām—Engem; nivartante—visszatérnek; mṛtyu—a halálnak; saṁsāra—az anyagi létbe; vartmani—útján.
Óh, ellenség legyőzője! Akiknek nincs hitük az odaadó szolgálatban, azok nem érhetnek el Engem, hanem visszatérnek az anyagi világbeli születés és halál ösvényére.
MAGYARÁZAT: Aki nem rendelkezik hittel, nem képes végigjárni az odaadó szolgálat útját — ez a mondanivalója ennek a versnek. A hit a bhakták társaságában születik. A szerencsétlen emberek még azután sem hisznek Istenben, hogy a legkiválóbb személyiségektől hallották a védikus irodalom bizonyítékait. Határozatlanok, s nem tudnak szilárdan megállapodni az Úr odaadó szolgálatában. A hit tehát a legfontosabb tényező, ami szükséges ahhoz, hogy fejlődhessünk a Kṛṣṇa-tudatban. A Caitanya-caritāmṛta szerint a hit az a teljes meggyőződés, hogy csupán a Legfelsőbb Úr, Śrī Kṛṣṇa szolgálatával teljes tökéletességet lehet elérni. Ezt hívják igazi hitnek. A Śrīmad-Bhāgavatam (4.31.14) így ír:
yathā taror mūla-niṣecanena
tṛpyanti tat-skandha-bhujopaśākhāḥ
prāṇopahārāc ca yathendriyāṇāṁ
tathaiva sarvārhaṇam acyutejyā
„A fa gyökerét öntözve az ágak, gallyak és levelek is elégedetté válnak, s ha az étel a gyomorba jut, kielégül a test minden érzéke. Éppen így a Legfelsőbb Úr transzcendentális szolgálatával minden félistent és élőlényt is elégedetté teszünk.” A Bhagavad-gītā olvasása után azonnal megérthetjük annak végkövetkeztetését: fel kell hagynunk minden más tevékenységgel, s el kell kezdenünk a Legfelsőbb Úr, Kṛṣṇa, az Istenség Személyisége szolgálatát. Ha valakinek meggyőződésévé vált ez az életfilozófia, annak igazi hite van.
A Kṛṣṇa-tudat e hit kifejlesztésének folyamata. A Kṛṣṇa-tudatú emberek három csoportba sorolhatók. A harmadik csoportba azok tartoznak, akiknek nincs hitük. Ha felszínesen gyakorolják is az odaadó szolgálatot, nem tudnak a legtökéletesebb szintre eljutni. Egy bizonyos idő után minden valószínűség szerint elbuknak. Hozzákezdenek az odaadó szolgálathoz, de mivel nincsen teljes meggyőződésük és hitük, nagyon nehezen tudják folytatni a Kṛṣṇa-tudat gyakorlatát. Missziós tevékenységünk során sokszor tapasztaltuk, hogy vannak, akik valamilyen rejtett szándékkal csatlakoznak a Kṛṣṇa-tudathoz, s gyakorlásába kezdenek, amint azonban anyagi helyzetük javul, abbahagyják, s visszatérnek régi szokásaikhoz. A Kṛṣṇa-tudatban csakis a hit által lehet fejlődni. Ami a hit kialakulását illeti, aki jól ismeri az odaadó szolgálatról szóló írásokat, és szilárd hitre tett szert, azt a legkiválóbb Kṛṣṇa-tudatú embernek hívják. A második osztályba azok tartoznak, akik nem nagyon értik még az odaadás szentírásait, de természetes, rendületlen hitük van abban, hogy a kṛṣṇa-bhakti, azaz Kṛṣṇa szolgálata a legjobb folyamat, ezért nagy hittel végzik. Magasabb szinten állnak, mint a harmadik csoportbeliek, akik nem ismerik tökéletesen az írások tudományát, s nincs erős hitük, ám akik a bhakták társaságában, egyszerűségük révén mégis követni próbálják a folyamatot. A Kṛṣṇa-tudatúak harmadik csoportjába tartozók elbukhatnak, ám aki elérte a második szintet, az nem esik vissza, az elsőrangú bhakta számára pedig a bukás egyszerűen nem létezik. Ő minden kétséget kizáróan fejlődni fog, és végül eléri a kívánt eredményt. A harmadik csoportba tartozó bhakták még ha meggyőződésük is, hogy Kṛṣṇa odaadó szolgálata jó, az írások — például a Śrīmad-Bhāgavatam és a Bhagavad-gītā — tanulmányozásával nem tettek szert elegendő tudásra Kṛṣṇáról. Olykor a karma-yoga és a jñāna-yoga felé tekintgetnek, néha pedig teljesen zavarban vannak, de amint kigyógyulnak a karma-yoga és a jñāna-yoga fertőzéséből, ők is másod- vagy első rangú bhaktákká válnak a Kṛṣṇa-tudatban. A Kṛṣṇába vetett hit — melyről a Śrīmad-Bhāgavatam ír — három kategóriába sorolható. A Śrīmad-Bhāgavatam Tizenegyedik Énekében a Kṛṣṇához fűződő első, másod- és harmadosztályú vonzódásról is ír. Akiknek még azután sincs hitük, hogy Kṛṣṇáról és az odaadó szolgálat nagyszerűségéről hallottak, s akik az egészet csupán túlzott dicshimnusznak tekintik, azok annak ellenére, hogy láthatóan odaadó szolgálatot végeznek, nagyon nehéznek találják ezt az utat. Számukra nagyon kevés remény van arra, hogy elérik a tökéletességet. A hit tehát nagyon fontos az odaadó szolgálat végzéséhez.
4. VERS
mayā tatam idaṁ sarvaṁ jagad avyakta-mūrtinā
mat-sthāni sarva-bhūtāni na cāhaṁ teṣv avasthitaḥ
mayā—Általam; tatam—áthatott; idam—ez; sarvam—az egész; jagat—a kozmikus megnyilvánulás; avyakta-mūrtinā—a megnyilvánulatlan forma által; mat-sthāni—Bennem; sarva-bhūtāni—minden élőlény; na—nem; ca—is; aham—Én; teṣu—bennük; avasthitaḥ—lakozom.
Megnyilvánulatlan formámban ezt az egész univerzumot áthatom. Minden lény Bennem van, de Én nem vagyok bennük.
MAGYARÁZAT: Az Istenség Legfelsőbb Személyiségét nem lehet durva anyagi érzékekkel felfogni. Az írások kijelentik:
ataḥ śrī-kṛṣṇa-nāmādi na bhaved grāhyam indriyaiḥ
sevonmukhe hi jihvādau svayam eva sphuraty adaḥ
(Bhakti-rasāmṛta-sindhu 1.2.234)
Az Úr Śrī Kṛṣṇa nevét, dicsőségét, kedvteléseit stb. anyagi érzékekkel lehetetlen felfogni. Ő csak azok előtt tárja fel Magát, akik megfelelő vezetés alatt tiszta odaadó szolgálatot végeznek Neki. A Brahma-saṁhitā (5.38) azt írja: premāñjana-cchurita-bhakti-vilocanena santaḥ sadaiva hṛdayeṣu vilokayanti: csak az láthatja mindig, testén belül és testén kívül is az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, Govindát, akiben transzcendentális szeretet ébredt Iránta. Az átlagemberek tehát nem láthatják Őt. E vers szerint az Úr mindent átható, tehát jelen van mindenhol, anyagi érzékekkel mégsem érzékelhető. Erre utal ebben a versben az avyakta-mūrtinā szó. Ám annak ellenére, hogy nem látjuk Őt, valójában minden Benne nyugszik. A hetedik fejezetben már szó esett arról, hogy az egész anyagi kozmikus megnyilvánulás csupán az Ő két energiájának, a felsőbbrendű, lelki és az alsóbbrendű, anyagi energiának a kombinációja. A napfényhez hasonlóan az Úr energiája is szétterjed az egész teremtésben, és minden ebben az energiában nyugszik.
Nem szabad ugyanakkor arra a következtetésre jutnunk, hogy azzal, hogy áthatja az egész megnyilvánulást, elveszti személyes létét. Az Úr az ilyen értelmezést akarja megcáfolni, amikor így szól: „Én mindenhol jelen vagyok, és minden Bennem van, mégis különállóan létezem.” A király például kormányozza az államot, amely nem más, mint energiájának megnyilvánulása. Az államirányítás különféle részlegei különböző energiáit képviselik, ám mindegyikük teljes mértékben a király hatalmának van alárendelve. Senki sem várja azonban, hogy a király személyesen legyen jelen az államvezetés különféle osztályain. Ez egy nyers példa, ám ehhez hasonlóan minden, amit az anyagi és a lelki világban látunk és létezik, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének energiáján nyugszik. A teremtés az Ő különféle energiáinak szétáradásával történik, és ahogyan a Bhagavad-gītā is megmagyarázza, viṣṭabhyāham idaṁ kṛtsnam: Ő mindenhová kiterjed, mindenütt jelen van személyes képviselői, különféle energiái kiterjedése révén.
5. VERS
na ca mat-sthāni bhūtāni paśya me yogam aiśvaram
bhūta-bhṛn na ca bhūta-stho mamātmā bhūta-bhāvanaḥ
na—sohasem; ca—is; mat-sthāni—Bennem van; bhūtāni—az egész teremtés; paśya—lásd hát; me—Enyém; yogam aiśvaram—felfoghatatlan misztikus hatalmam; bhūta-bhṛt—minden élőlény fenntartója; na—sohasem; ca—is; bhūta-sthaḥ—a kozmikus megnyilvánulásban; mama—Enyém; ātmā—Személyem; bhūta-bhāvanaḥ—minden megnyilvánulás forrása.
És mégsem nyugszik Bennem minden teremtett. Íme misztikus hatalmam! Habár Én vagyok az összes élőlény fenntartója, s jelen vagyok mindenhol, Én Magam mégsem vagyok része e kozmikus megnyilvánulásnak, mert Én vagyok a teremtés eredeti forrása.
MAGYARÁZAT: Nem szabad félreértenünk, amikor az Úr kijelenti, hogy minden Rajta nyugszik (mat-sthāni sarva-bhūtāni). Ő nem közvetlenül gondoskodik az anyagi megnyilvánulás fenntartásáról és ellátásáról. Gyakran láthatjuk az Atlaszt ábrázoló képeken, hogy szinte összeroskad a vállain nyugvó hatalmas földgolyó súlyától. Amikor Kṛṣṇa azt mondja, hogy Ő a teremtett univerzum fenntartója, nem szabad ezt Atlasz mintájára elképzelnünk. Kṛṣṇa azt mondja, bár minden Rajta nyugszik, Ő mégis különálló. A különféle bolygórendszerek az űrben lebegnek, s az űr a Legfelsőbb Úr energiája, ám Ő nem azonos azzal, azon kívül áll. „Bár minden az Én elképzelhetetlen energiámon nyugszik — mondja ezért az Úr —, az Istenség Legfelsőbb Személyiségeként mégis különállóként létezem.” Ez az Úr felfoghatatlan fensége.
A Nirukti védikus értelmezőszótár azt mondja: yujyate 'nena durghaṭeṣu kāryeṣu. „A Legfelsőbb Úr energiáját megnyilvánítva elképzelhetetlenül csodálatos kedvteléseket hajt végre.” Az Ő személyisége különféle potenciális energiákkal teli, akarata pedig magában megvalósult tény. Ily módon kell megérteni az Istenség Személyiségét. Ha mi szeretnénk csinálni valamit, sok akadályba ütközünk, és néha lehetetlen végrehajtanunk a terveinket. Kṛṣṇa azonban pusztán az akaratával olyan tökéletesen képes megtenni bármit, amit kíván, hogy mi nem tudjuk felfogni, miképpen történt. Ezt az Úr Maga így magyarázza meg: noha Ő az egész anyagi megnyilvánulás fenntartója és ellátója, mégsem áll közvetlen kapcsolatban vele. Mindent pusztán legfelsőbb akarata teremt, tart fenn és semmisít meg. Mivel Ő abszolút lélek, nincsen különbség elméje és saját Maga között (míg a mi jelenlegi anyagi elménk különbözik tőlünk). Az Úr egyszerre jelen van mindenben, a közönséges ember azonban képtelen megérteni, hogyan van jelen személyesen is. Nem azonos ezzel az anyagi megnyilvánulással, mégis minden Rajta nyugszik. Ez a vers yogam aiśvaramként, az Istenség Legfelsőbb Személyisége misztikus hatalmaként beszél erről.
6. VERS
yathākāśa-sthito nityaṁ vāyuḥ sarvatra-go mahān
tathā sarvāṇi bhūtāni mat-sthānīty upadhāraya
yathā—ahogyan; ākāśa-sthitaḥ—az égben nyugodva; nityam—mindig; vāyuḥ—szél; sarvatra-gaḥ—mindenhol fújó; mahān—nagy; tathā—hasonlóan; sarvāṇi bhūtāni—minden teremtett lény; mat-sthāni—Bennem van; iti—ily módon; upadhāraya—próbáld megérteni.
Tudd meg, hogy minden teremtett lény úgy nyugszik Bennem, miként a mindenhol fújó erős szél nyugszik állandóan az űrben.
MAGYARÁZAT: A közönséges ember számára szinte elképzelhetetlen, hogyan nyugszik az Úrban a hatalmas anyagi teremtés. Ő azonban egy példával segít nekünk ezt megérteni. Az űr számunkra a felfoghatóság határain belül a legnagyobb megnyilvánulás, s ebben az űrben a szél vagy a levegő a kozmikus világ legnagyobb megnyilvánulása. A levegő mozgása befolyásolja minden más mozgását. A szél azonban annak ellenére, hogy hatalmas, az űrben van, s nem azon túl. Ehhez hasonlóan a csodálatos kozmikus megnyilvánulások is mind Isten legfelsőbb akarata által léteznek, s annak alárendeltjei. Ahogyan mondják: egy fűszál sem mozdulhat az Istenség Legfelsőbb Személyiségének akarata nélkül. Minden az Ő akarata szerint mozog. Az Ő akarata teremt, tart fenn és semmisít meg mindent, Ő mégis kívül áll mindenen, mint ahogyan az égre sincs hatással a szélfúvás.
Az Upaniṣadok kijelentik: yad-bhīṣā vātaḥ pavate. „A szél a Legfelsőbb Úrtól rettegve fúj.” (Taittirīya Upaniṣad 2.8.1) A Bṛhad-āraṇyaka Upaniṣadban (3.8.9) az áll: etasya vā akṣarasya praśāsane gārgi sūrya-candramasau vidhṛtau tiṣṭhata etasya vā akṣarasya praśāsane gārgi dyāv-āpṛthivyau vidhṛtau tiṣṭhataḥ. „A Hold, a Nap és a többi hatalmas bolygó az Istenség Legfelsőbb Személyiségének felügyelete alatt, az Ő legfelsőbb parancsára kering.” Ezt a Brahma-saṁhitā (5.52) is megerősíti.
yac-cakṣur eṣa savitā sakala-grahāṇāṁ
rājā samasta-sura-mūrtir aśeṣa-tejāḥ
yasyājñayā bhramati sambhṛta-kāla-cakro
govindam ādi-puruṣaṁ tam ahaṁ bhajāmi
Ez a vers a Nap mozgását írja le. A Napot a Legfelsőbb Úr egyik szemének tekintik, s hevét és fényét óriási energiával árasztja szét, mégis Govinda utasítására, az Ő legfelsőbb akaratából kering pályáján. A védikus írásokban tehát bizonyítékot találunk arra, hogy ez a számunkra rendkívül csodálatosnak és hatalmasnak tűnő anyagi megnyilvánulás teljesen az Istenség Legfelsőbb Személyiségének irányítása alatt áll. Ezt a fejezet későbbi versei még részletesebben megmagyarázzák majd.
7. VERS
sarva-bhūtāni kaunteya prakṛtiṁ yānti māmikām
kalpa-kṣaye punas tāni kalpādau visṛjāmy aham
sarva-bhūtāni—minden teremtett élőlény; kaunteya—óh, Kuntī fia; prakṛtim—természet; yānti—behatolnak; māmikām—Enyém; kalpa-kṣaye—a korszak végén; punaḥ—újra; tāni—mindazok; kalpa-ādau—a korszak kezdetén; visṛjāmi—teremtek; aham—Én.
Óh, Kuntī fia, a korszak végével minden anyagi megnyilvánulás visszatér az Én természetembe, de a következő korszak hajnalán újra megteremtem őket energiám által.
MAGYARÁZAT: Az anyagi kozmikus megnyilvánulás teremtése, fenntartása és megsemmisülése teljesen az Istenség Személyiségének legfelsőbb akaratától függ. A „korszak végén” kifejezés az jelenti: Brahmā halálakor. Brahmā száz évig él. Egy napja a mi időszámításunk szerint négymilliárd-háromszázmillió évből áll, s éjszakája is ugyanilyen hosszú. Számára harminc ilyen nap és éjszaka jelent egy hónapot, tizenkét hónap pedig egy évet. Száz év után Brahmā meghal, s ekkor megkezdődik az univerzum megsemmisülése. Ez azt jelenti, hogy a Legfelsőbb Úr kinyilvánított energiáját újra visszavonja Magába. Amikor újra szükségessé válik a kozmikus világ teremtése, az is akarata által történik. Bahu syām: „Egy vagyok, mégis sok leszek.” Ez a Védák aforizmája (Chāndogya Upaniṣad 6.2.3). Az Úr kiterjed az anyagi energiába, és így ismét létrejön az egész kozmikus megnyilvánulás.
8. VERS
prakṛtiṁ svām avaṣṭabhya visṛjāmi punaḥ punaḥ
bhūta-grāmam imaṁ kṛtsnam avaśaṁ prakṛter vaśāt
prakṛtim—az anyagi természet; svām—saját Magamnak; avaṣṭabhya—behatolva; visṛjāmi—teremtek; punaḥ punaḥ—újra meg újra; bhūta-grāmam—minden kozmikus megnyilvánulás; imam—ezek; kṛtsnam—teljesen; avaśam—automatikusan; prakṛteḥ—a természet ereje által; vaśāt—kényszerítve.
A teljes kozmikus megnyilvánulás Nekem van alárendelve. Akaratom által újra meg újra megnyilvánul, s végül akaratom által semmisül meg.
MAGYARÁZAT: Ez az anyagi világ az Istenség Legfelsőbb Személyisége alsóbbrendű energiájának megnyilvánulása. Ezt már korábban is többször megmagyaráztuk. A teremtés idején az anyagi energia mint mahat-tattva kiárad, s ebbe a mahat-tattvába hatol be az Úr első puruṣa inkarnációjában, Mahā-Viṣṇuként. Az Okozati-óceánra hever, és megszámlálhatatlan univerzumot lélegez ki. Aztán Garbhodakaśāyī Viṣṇuként az Úr újra behatol minden egyes univerzumba — így teremt meg minden univerzumot. Ezek után Kṣīrodakaśāyī Viṣṇuként nyilvánul meg, s behatol mindenbe, még a legkisebb atomba is. Ezt magyarázza meg ez a vers. Az Úr mindenbe behatol.
Az anyagi természet megtermékenyül, s élőlények népesítik be, akik előző tetteiknek megfelelően különböző körülmények közé kerülnek. Így veszi kezdetét az anyagi világ működése. A különféle fajokhoz tartozó élőlények tettei a teremtés pillanatától kezdődnek, s nem fokozatosan alakulnak ki. Az élőlények különböző fajai az univerzummal egy időben jönnek létre. Az emberek, a vadállatok, a madarak stb. egyidejűleg teremtődnek meg, mert az élőlényeknek az előző megsemmisüléskor létező vágyai újra megnyilvánulnak. Ebben a versben az avaśam szó egyértelműen arra utal, hogy az élőlénynek nincs közük ehhez a folyamathoz. Ők csupán azt a létállapotot nyerik vissza, amely az előző teremtésben jellemezte őket, s minden egyedül az Úr akarata által történik. Ilyen Isten Legfelsőbb Személyiségének felfoghatatlan hatalma. A különféle életformák megteremtése után az Úrnak nincsen tovább kapcsolata azokkal. A teremtés azért következik be, hogy lehetőséget biztosítson a különféle élőlényeknek hajlamaik kielégítésére, s ebbe az Úr nem avatkozik bele.
9. VERS
na ca māṁ tāni karmāṇi nibadhnanti dhanañjaya
udāsīna-vad āsīnam asaktaṁ teṣu karmasu
na—sohasem; ca—szintén; mām—Engem; tāni—mindazok; karmāṇi—tettek; nibadhnanti—megkötnek; dhanañjaya—óh, gazdagság meghódítója; udāsīna-vat—semlegesként; āsīnam—létezem; asaktam—vonzódás nélkül; teṣu—azoknak; karmasu—tettek.
Óh, Dhanañjaya, ezek a tettek nem köthetnek meg Engem. Mindig kívül állok mindezen anyagi tetteken, mintha semleges lenne helyzetem.
MAGYARÁZAT: Ne gondolja senki e vers alapján, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyisége teljesen tétlen. Lelki világában Ő mindig tevékeny. A Brahma-saṁhitā (5.6) elmondja: ātmārāmasya tasyāsti prakṛtyā na samāgamaḥ. „Mindig örökkévaló, gyönyörrel teli lelki tetteit végzi, ám az anyagi tettekhez nincs köze.” Az anyagi tetteket különféle energiái végzik. Az Úr a teremtett világ anyagi tetteiben mindig semleges. Ebben a versben az udāsīna-vat szó utal arra, hogy Ő semleges. Noha Ő irányítja a legparányibb anyagi működést is, mégis semleges marad. Ezzel kapcsolatban a bírói székben ülő bíró példáját lehet felhozni, akinek parancsára oly sok minden történik: valakit felakasztanak, másvalakit börtönbe zárnak, megint másokat pénzzel jutalmaznak. Maga a bíró azonban pártatlan, akár nyereségről, akár veszteségről van szó. Hozzá hasonlóan az Úr is mindig semleges, noha keze minden tettben benne van. A Vedānta-sūtra (2.1.34) szerint — vaiṣamya-nairghṛṇye na — Ő nem az anyagi világ kettősségeiben él, hanem transzcendentális azokhoz képest. Az anyagi világ teremtéséhez és megsemmisítéséhez sem ragaszkodik — az élőlények előző tetteik szerint születnek meg a különböző létformákban, s az Úr nem avatkozik közbe.
10. VERS
mayādhyakṣeṇa prakṛtiḥ sūyate sa-carācaram
hetunānena kaunteya jagad viparivartate
mayā—Általam; adhyakṣeṇa—felügyelet által; prakṛtiḥ—az anyagi természet; sūyate—megnyilvánul; sa—mindkettő; cara-acaram—a mozgó és a mozdulatlan; hetunā—ebből a célból; anena—ez; kaunteya—óh, Kuntī fia; jagat—a kozmikus megnyilvánulás; viparivartate—működik.
Óh, Kuntī fia! Ez az anyagi természet, ami egyike energiáimnak, az Én irányításom alatt működik, létrehozva a mozgó és mozdulatlan lények mindegyikét. Az anyagi természet törvénye alapján újra és újra teremtődik és semmisül meg ez a megnyilvánulás.
MAGYARÁZAT: Ebből a versből kiderül, hogy noha a Legfelsőbb Úr távol áll az anyagi világ tetteitől, mindig Ő marad a legfelsőbb irányító. A Legfelsőbb Úr a legfelsőbb akarat, s Ő áll az anyagi megnyilvánulás hátterében, de az irányítást az anyagi természet végzi. Kṛṣṇa azt is mondja a Bhagavad-gītāban, hogy a különféle fajokban és formákban megjelenő élőlényeknek „Én vagyok az atyjuk”. Ahogyan az apa az anyaméhbe juttatja magját, hogy a gyermek megfoganjon, a Legfelsőbb Úr csupán pillantása által valamennyi élőlényt az anyagi természet méhébe juttatja, megtermékenyítve azt. Az élőlények előző vágyaik és tetteik alapján a különféle fajok különféle formáit öltik magukra. A Legfelsőbb Úr pillantásának hatására születnek, testet mégis előző vágyaik és tetteik szerint kapnak. Az Úr tehát nem áll közvetlen kapcsolatban az anyagi teremtéssel. Csupán rápillant az anyagi természetre, ezzel működésre készteti, ezáltal pedig egyszerre létrejön minden. A Legfelsőbb Úr kétségtelenül cselekszik, mivel rápillant az anyagi természetre, de nincs közvetlen kapcsolata az anyagi világ megnyilvánulásával. A smṛti ezzel kapcsolatban az alábbi példát említi: egy illatos virághoz hajolva az illat eléri az ember szaglóérzékét, noha a szaglásnak és a virágnak nincs kapcsolata egymással. Ehhez hasonló viszony létezik az anyagi világ és az Istenség Legfelsőbb Személyisége között. Valójában semmi kapcsolata nincs az anyagi világgal, mégis — pillantása és akarata által — Ő teremti meg azt. Egyszóval tehát az anyagi természet semmire sem képes az Istenség Legfelsőbb Személyisége felügyelete nélkül, Ő azonban távol áll minden anyagi tettől.
11. VERS
avajānanti māṁ mūḍhā mānuṣīṁ tanum āśritam
paraṁ bhāvam ajānanto mama bhūta-maheśvaram
avajānanti—kigúnyolnak; mām—Engem; mūḍhāḥ—ostobák; mānuṣīm—emberi formában; tanum—egy test; āśritam—felöltve; param—transzcendentális; bhāvam—természetet; ajānantaḥ—nem ismerve; mama—Enyém; bhūta—minden létezőnek; maha-īśvaram—legfelsőbb birtokos.
Az ostobák kigúnyolnak, mikor alászállok emberi alakomban. Nem ismerik transzcendentális természetem, nem tudják, hogy mindenek Legfelsőbb Ura vagyok.
MAGYARÁZAT: A fejezet előző verseinek magyarázataiból kitűnik, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyisége nem egy közönséges ember, noha emberi formában jelenik meg. A teljes kozmikus megnyilvánulás teremtését, fenntartását és megsemmisítését irányító Istenség Személyisége nem lehet emberi lény. Ennek ellenére számtalan olyan ostoba van, aki Kṛṣṇát csupán egy nagyhatalmú embernek hiszi. A valóságban Kṛṣṇa Maga az eredeti Legfelsőbb Személyiség. Ezt a Brahma-saṁhitā is megerősíti (īśvaraḥ paramaḥ kṛṣṇaḥ): Ő a Legfelsőbb Úr.
Sok īśvara vagy irányító van, s van köztük hatalmasabb és kevésbé hatalmas. Az anyagi világban a társadalom mindennapi irányításában is tapasztalhatjuk, hogy egy tisztviselő vagy vezető fölött a titkár, afölött a miniszter, a miniszter fölött pedig az államelnök áll. Mindegyikük irányító, de az egyik a másik irányítása alatt áll. A Brahma-saṁhitā szerint Kṛṣṇa a legfelsőbb irányító. Kétségtelenül számtalan vezető létezik az anyagi és lelki világban, mégis Kṛṣṇa a legfelsőbb irányító (īśvaraḥ paramaḥ kṛṣṇaḥ), akinek teste sac-cid-ānanda, vagyis nem anyagi.
Azokat a csodálatos tetteket, melyekről az előző versek írtak, lehetetlen anyagi testtel végrehajtani. Kṛṣṇa teste örökkévaló, gyönyörrel és tudással teli. Nem egy közönséges ember, az ostobák mégis kigúnyolják, s embernek hiszik Őt. Testét ez a vers mānuṣīmnak írja le, mert emberi szerepben, Arjuna barátjaként és politikusként vett részt a kurukṣetrai csatában. Sok esetben úgy cselekszik, mintha közönséges ember lenne, ám ez csak a látszat, mert az Ő teste valójában sac-cid-ānanda-vigraha (abszolút, örökkévaló, gyönyörrel és teljes tudással teli). Ezt több védikus írás is megerősíti. Sac-cid-ānanda rūpāya kṛṣṇāya: „Hódolatomat ajánlom az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa előtt, aki a tudás örökkévaló, gyönyörteli formája.” (Gopāla-tāpanī Upaniṣad 1.1). Tam ekaṁ govindam: „Te vagy Govinda, az érzékek és tehenek boldogságának forrása.” Sac-cid-ānanda-vigraham: „A Te tested transzcendentális, tudással, gyönyörrel és örökkévalósággal teljes.” (Gopāla-tāpanī Upaniṣad 1.35).
Annak ellenére, hogy az Úr Kṛṣṇa testét transzcendentális tulajdonságok jellemzik, valamint gyönyörrel és tudással teli, számtalan olyan botcsinálta tudós és Bhagavad-gītā magyarázó akad, aki közönséges embernek gondolja Kṛṣṇát, s kigúnyolja Őt. Lehet, hogy ezek a tanult emberek előző életük jámbor cselekedetei következtében nem közönséges emberek, ám ez a felfogásuk Śrī Kṛṣṇáról szegényes tudásuknak tudható be. Mūḍháknak nevezik őket, hiszen csakis az ostobák tekintik Kṛṣṇát közönséges emberi lénynek, amiatt, hogy nem ismerik a Legfelsőbb Úr bensőséges cselekedeteit és különféle energiáit. Nem tudják, hogy Kṛṣṇa teste a teljes tudás és boldogság szimbóluma, hogy Ő minden létező tulajdonosa, s hogy képes bárkit felszabadítani. Mivel nem tudnak Kṛṣṇa számtalan transzcendentális tulajdonságáról, kigúnyolják Őt.
Azt sem tudják, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyiségének megjelenése ebben az anyagi világban belső energiájának megnyilvánulása. Ő az Ura az anyagi energiának. Kṛṣṇa több helyen megmagyarázza (mama māyā duratyayā), hogy bár az anyagi energia rendkívül hatalmas, mégis az irányítása alatt áll, s bárki, aki meghódol Előtte, kiszabadulhat börtönéből. Ha a feltételekhez kötött lelkek Neki meghódolva megszabadulhatnak az anyagi energia befolyásától, akkor hogyan lenne a Legfelsőbb Úrnak, az egész kozmikus természet teremtő, fenntartó és megsemmisítő irányítójának hozzánk hasonlóan anyagi teste? A Kṛṣṇáról alkotott efféle elképzelés teljes mértékben ostobaság. Az ostobák nem tudják felfogni, hogyan lehet a látszólag közönséges emberként megjelenő Kṛṣṇa, az Istenség Személyisége minden atom és az univerzális forma gigantikus megnyilvánulásának irányítója. A legnagyobb és a legkisebb fogalma meghaladja elképzelésüket, ezért nem képesek felfogni, hogyan tudja egyszerre hatalmában tartani egy emberhez hasonló test a végtelenül nagyot és a végtelenül parányit. Annak ellenére, hogy Ő a végső irányítója a parányinak és a végtelennek, valójában távol marad az egész megnyilvánulástól. Korábban már kiderült, hogy elképzelhetetlen transzcendentális energiája, a yogam aiśvaram képes egyidejűleg irányítani a végtelent és a parányit is, de Ő mégis távol tud maradni mindkettőtől. Bár az ostobák nem tudják elképzelni, hogy Kṛṣṇa, aki emberi lényként jelenik meg, hogyan tudja irányítani a végtelent és a végest, a tiszta bhakták elfogadják és megértik azt, mert tudják, hogy Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Ezért a bhakták teljesen meghódolnak Előtte, és odaadóan szolgálják Őt a Kṛṣṇa-tudatban.
A személytelen és a személyes filozófia hívei között sok vitára adott alkalmat az Úr emberi formában való megjelenése. Azonban a Kṛṣṇáról szóló tudomány hiteles forrásait, a Bhagavad-gītāt és a Śrīmad-Bhāgavatamot tanulmányozva megérthetjük, hogy Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Ő nem közönséges ember, annak ellenére, hogy a Földön közönséges emberként jelent meg. A Śrīmad-Bhāgavatam Első Énekének első fejezetében a Śaunaka vezette bölcsek Kṛṣṇa tetteiről kérdeztek:
kṛtavān kila karmāṇi saha rāmeṇa keśavaḥ
ati-martyāni bhagavān gūḍhaḥ kapaṭa-māṇuṣaḥ
„Az Úr Śrī Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége Balarāmával együtt emberi lény szerepében jelent meg, s e szerepet felöltve számtalan emberfölötti tettet hajtott végre.” (Bhāg. 1.1.20) Az Úr emberhez hasonló megjelenése megtéveszti az ostobákat. Egyetlen ember sem képes olyan csodálatos tettekre, mint amilyeneket Kṛṣṇa hajtott végre földi jelenléte idején. Apja és anyja, Vasudeva és Devakī előtt négykarú formában jelent meg, de imáik után közönséges gyermekké változott. Ahogy a Bhāgavatam (10.3.46) elmondja, babhūva prākṛtaḥ śiśuḥ: közönséges gyermekké, közönséges emberi lénnyé változott. Ez a vers szintén arra utal, hogy az Úr közönséges emberi lényként való megjelenése transzcendentális testének egyik jellegzetessége. A Bhagavad-gītā tizenegyedik fejezetében az áll, hogy Arjuna azért imádkozott, hogy láthassa Kṛṣṇa négykarú formáját (tenaiva rūpeṇa catur-bhujena). Miután Kṛṣṇa Arjuna kérésére megmutatta ezt a formát, újra felvette eredeti, emberhez hasonló formáját (mānuṣaṁ rūpam). A Legfelsőbb Úrnak ezek a tulajdonságai a közönséges emberi lényre egyáltalán nem jellemzőek.
A Kṛṣṇát kigúnyolók közül egyesek, akiket megfertőzött a māyāvādī filozófia, a Śrīmad-Bhāgavatam egyik versére (3.29.21) hivatkoznak, hogy bebizonyítsák: Kṛṣṇa is csupán ember. Ahaṁ sarveṣu bhūteṣu bhūtātmāvasthitaḥ sadā: „A Legfelsőbb jelen van minden élőlényben.” Ezt a verset azonban nem a minden szakértelmet nélkülöző, Kṛṣṇát kigúnyoló emberek félremagyarázása alapján, hanem a hiteles vaiṣṇava ācāryák, például Jīva Gosvāmī és Viśvanātha Cakravartī çhākura segítségével kell megérteni. E vershez fűzött magyarázatában Jīva Gosvāmī azt mondja, hogy Kṛṣṇa teljes értékű kiterjedéseként, Paramātmāként, azaz a Felsőlélekként jelen van a mozgó és mozdulatlan élőlényekben. Annak a kezdő bhaktának tehát, aki nem tiszteli a többi élőlényt, hanem figyelmét egyedül a Legfelsőbb Úr templomban jelen lévő arcā-mūrti formájára rögzíti, igyekezete hiábavaló. Az Úr bhaktáinak három csoportja van, melyek közül a kezdők a legalsó szinten állnak. Ők többet törődnek a templomi mūrtival, mint a bhaktákkal, ezért Viśvanātha Cakravartī çhākura figyelmeztet bennünket, hogy az ilyen szemléleten változtatni kell. Egy bhaktának látnia kell, hogy mivel Kṛṣṇa Paramātmāként mindenki szívében jelen van, minden test a Legfelsőbb Úr templomának vagy megtestesülésének számít. Éppúgy kell tehát tisztelnünk minden egyes testet, melyben Paramātmā lakozik, mint ahogyan az Úr templomát tiszteljük. Mindenkinek meg kell adnunk a kellő tiszteletet, és senkit sem szabad semmibe vennünk.
Számtalan sok olyan imperszonalista van, aki gúnyt űz a templomi imádatból. Az ilyen emberek szerint Isten mindenhol megtalálható; miért kellene az embernek csak a templomban imádnia Őt? Ha azonban Isten mindenhol jelen van, akkor miért ne lenne jelen templomában vagy a mūrtiban is? A személyes és a személytelen filozófia hívei között szüntelenül dúló vita ellenére a Kṛṣṇa-tudatú, tökéletes bhakta tudja, hogy bár Kṛṣṇa a Legfelsőbb Személyiség, mégis mindent áthat. Ezt a Brahma-saṁhitā is megerősíti. Habár Kṛṣṇa mindig személyes hajlékán, Goloka Vṛndāvanán tartózkodik, különféle energiáinak megnyilvánulásai és teljes értékű kiterjedése révén mégis jelen van mindenhol az anyagi és a lelki teremtésben.
12. VERS
moghāśā mogha-karmāṇo mogha-jñānā vicetasaḥ
rākṣasīm āsurīṁ caiva prakṛtiṁ mohinīṁ śritāḥ
mogha-āśāḥ—reményeik meghiúsultak; mogha-karmāṇaḥ—gyümölcsöző cselekedeteik meghiúsultak; mogha-jñānāḥ—kudarcot vallottak a tudás terén; vicetasaḥ—megzavarodott; rākṣasīm—démonikus; āsurīm—ateista; ca—és; eva—bizonyára; prakṛtim—természet; mohinīm—megtévesztő; śritāḥ—menedékét keresve.
Ezek a megtévesztett emberek a démonikus és ateista nézetekhez vonzódnak. Ebben az illuzórikus állapotban a felszabaduláshoz, a gyümölcsöző tettekhez és a tudomány műveléséhez fűzött összes reményük meghiúsul.
MAGYARÁZAT: Sok hívő van, aki csupán színleli, hogy Kṛṣṇa-tudatú és odaadó szolgálatot végez, ám a valóságban nem hiszi tiszta szívből, hogy az Abszolút Igazság az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa. Az ilyen emberek sohasem fogják az odaadó szolgálat gyümölcsét megízlelni, és sohasem térhetnek haza Istenhez. A gyümölcsöző jámbor cselekedeteket végzők — akik végső soron arra vágynak, hogy megszabaduljanak az anyagi kötelékektől — sem lesznek soha sikeresek, mert gúnyt űznek az Istenség Legfelsőbb Személyiségéből, Kṛṣṇából. A Kṛṣṇát kigúnyolókról tehát tudnunk kell, hogy démonikusak és ateisták. A Bhagavad-gītā hetedik fejezete szerint az ilyen démonikus bűnösök sohasem hódolnak meg Kṛṣṇának. Elmebeli spekulációjukkal akarják elérni az Abszolút Igazságot, ezért arra a téves következtetésre jutnak, hogy a közönséges élőlény és Kṛṣṇa egy és ugyanaz. E téves meggyőződésre alapozva úgy vélik, hogy bár az emberek testét pillanatnyilag befedi az anyagi természet, a felszabadulás után azonnal megszűnik minden különbség Isten és közöttük. Kísérletük, hogy eggyé váljanak Kṛṣṇával, illuzórikus, ezért kudarccal fog végződni. Mint ahogy ez a vers is rámutat, a lelki tudásra ateista és démonikus módszerekkel törekvők erőfeszítése mindig meddő marad. Ezek az emberek mindig kudarcot vallanak, ha megpróbálják elsajátítani a védikus irodalom, például a Vedānta-sūtra és az Upaniṣadok tudományát.
Kṛṣṇát, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét közönséges embernek tekinteni tehát nagy sértés. Akik így tesznek, azok minden bizonnyal az illúzió rabjai, mert képtelenek megérteni Kṛṣṇa örökkévaló formáját. A Bṛhad-viṣṇu-smṛti félreérthetetlenül kijelenti:
yo vetti bhautikaṁ dehaṁ kṛṣṇasya paramātmanaḥ
sa sarvasmād bahiṣ-kāryaḥ śrauta-smārta-vidhānataḥ
mukhaṁ tasyāvalokyāpi sa-celaṁ snānam ācaret
„Annak az embernek, aki Kṛṣṇa testét anyaginak tekinti, tilos a śrutiban és a smṛtiben leírt rituációkat és szertartásokat végeznie. Ha pedig valaki véletlenül megpillantja egy ilyen ember arcát, annak azonnal fürdőt kell vennie a Gangeszben, hogy megtisztuljon a fertőzéstől.” Az emberek azért űznek gúnyt Kṛṣṇából, az Istenség Legfelsőbb Személyiségéből, mert irigyek Rá. Rájuk kétségtelenül az vár, hogy ateista és démoni fajok között kell újra és újra megszületniük. Igazi tudásukat örökre illúzió takarja be, s így lassanként a teremtés legsötétebb régióiba süllyednek.
13. VERS
mahātmānas tu māṁ pārtha daivīṁ prakṛtim āśritāḥ
bhajanty ananya-manaso jñātvā bhūtādim avyayam
mahā-ātmānaḥ—a nagy lelkek; tu—de; mām—Nekem; pārtha—óh, Pṛthā fia; daivīm—isteni; prakṛtim—természet; āśritāḥ—védelmet keresve; bhajanti—szolgálatot végeznek; ananya-manasaḥ—rendületlen elmével; jñātvā—ismerve; bhūta—teremtésnek; ādim—az eredetét; avyayam—kimeríthetetlen.
Óh, Pṛthā fia, a nagy lelkek, akik nincsenek illúzióban, az Isteni természet védelme alatt állnak. Teljesen elmerülnek az odaadó szolgálatban, mert az Istenség Legfelsőbb Személyiségeként, eredetinek és kimeríthetetlennek ismernek Engem.
MAGYARÁZAT: Ez a vers egyértelműen meghatározza, ki a mahātmā. A mahātmā első ismertetőjele, hogy már elérte az isteni természetet, s nem áll az anyagi természet irányítása alatt. Hogy ez miképpen lehetséges, azt a hetedik fejezet már megmagyarázta: aki meghódol az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Śrī Kṛṣṇa előtt, az azon nyomban felszabadul az anyagi természet irányítása alól. Ez az a tulajdonság, ami szükséges hozzá. Amint az ember átadja lelkét az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, azonnal kiszabadul az anyagi természet rabságából. Ez az előkészítő lépés. Az élőlény az Úr határenergiáját képezi, ezért ha megszabadul az anyagi természet befolyásától, rögtön a lelki természet irányítása alá kerül. A lelki természet irányítását daivī prakṛtinek, isteni természetnek nevezik. Amikor tehát az ember azáltal, hogy meghódol az Istenség Legfelsőbb Személyisége előtt, magasabbra emelkedik, eléri a nagy lélek, a mahātmā szintjét.
A mahātmā figyelmét semmi nem tudja elterelni Kṛṣṇáról, mert jól tudja, hogy Ő az eredeti Legfelsőbb Személy, minden ok oka, s efelől semmi kétsége nincs. Ilyen mahātmāvá, nagy lélekké más mahātmāk vagy tiszta bhakták társaságában válhat valaki. A tiszta bhaktákat még Kṛṣṇa más formái — köztük a négykarú Mahā-Viṣṇu — sem érdeklik. Egyedül Kṛṣṇa kétkarú formájához vonzódnak, nem pedig Kṛṣṇa más formáihoz, s nem törődnek semmilyen félisten vagy ember imádatával sem. Kizárólag Kṛṣṇán meditálnak, Kṛṣṇa-tudatban, és szakadatlanul az Úr rendíthetetlen szolgálatát végzik.
14. VERS
satataṁ kīrtayanto māṁ yatantaś ca dṛḍha-vratāḥ
namasyantaś ca māṁ bhaktyā nitya-yuktā upāsate
satatam—mindig; kīrtayantaḥ—énekelve; mām—Rólam; yatantaḥ—teljes igyekezettel; ca—is; dṛḍha-vratāḥ—elszántsággal; namasyantaḥ—hódolatot ajánlva; ca—és; mām—Nekem; bhaktyā—odaadással; nitya-yuktāḥ—örökké végzik; upāsate—imádat.
Ezek a nagy lelkek állandóan az Én dicsőségem zengik, nagy elszántsággal igyekeznek, s leborulva Előttem szüntelenül odaadóan imádnak Engem.
MAGYARÁZAT: A mahātmā címmel nem lehet egy közönséges embert felruházni. Ez a vers leírja a nagy lélek jellemzőit: egy mahātmā mindig a Legfelsőbb Úr, Kṛṣṇa, az Istenség Személyisége dicsőségét zengi. Semmi mást nem tesz, mint állandóan az Urat dicsőíti, tehát nem imperszonalista. Ha dicsőítésről van szó, a Legfelsőbb Urat kell dicsőítenünk, valamint szent nevét, örökkévaló formáját, transzcendentális tulajdonságait és rendkívüli kedvteléseit. Ezeket kell dicsőíteni, s a mahātmā ezért ragaszkodik az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez.
A Bhagavad-gītā nem nevezi mahātmānak a Legfelsőbb Úr személytelen arculatához, a brahmajyotihoz vonzódó embert. Róla egészen mást ír a következő vers. A Śrīmad-Bhāgavatam szerint egy mahātmā mindig az odaadó szolgálat különféle tevékenységeibe merül, s nem egy félistenről vagy emberről, hanem Viṣṇuról hall és énekel. Ezt jelenti az odaadás: śravaṇaṁ kīrtanaṁ viṣṇoḥ és smaraṇam, emlékezni Őrá. Az ilyen mahātmā rendíthetetlen elhatározásában, hogy végül elnyerje a Legfelsőbb Úr társaságát az öt transzcendentális rasa valamelyikében. Ennek érdekében tetteit, gondolatait, testét és szavait, azaz mindenét a Legfelsőbb Úr, Śrī Kṛṣṇa szolgálatába állítja. Ezt hívják tökéletes Kṛṣṇa-tudatnak.
Az odaadó szolgálatban vannak bizonyos tettek, melyeket feltétlenül végre kell hajtani. Ide sorolható a böjtölés bizonyos napokon, például a telő és a fogyó hold tizenegyedik napján, Ekādasīn vagy az Úr megjelenési napján. Ezeket a szabályokat és előírásokat a nagy ācāryák ajánlják azok számára, akik valóban szeretnék elnyerni az Istenség Legfelsőbb Személyisége társaságát a transzcendentális világban. A mahātmāk, a nagy lelkek szigorúan betartják e szabályokat és előírásokat, s ezért kétségtelenül elérik a kívánt eredményt.
Mint ahogyan e fejezet második verse írta, az odaadó szolgálat nemcsak könnyű, de örömteli is. Az embernek nem szükséges szigorú vezeklést és önmegtartóztatást vállalnia. A hozzáértő lelki tanítómester vezetése alatt az odaadó szolgálatot ebben az életében bármilyen helyzetben gyakorolhatja: házasemberként, sannyāsīként vagy brahmacārīként egyaránt. Életkörülményeitől függetlenül bárhol, a világ bármelyik részén odaadással szolgálhatja az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, s ezáltal igazi mahātmāvá, nagy lélekké válhat.
15. VERS
jñāna-yajñena cāpy anye yajanto mām upāsate
ekatvena pṛthaktvena bahudhā viśvato-mukham
jñāna-yajñena—a tudás művelésével; ca—is; api—bizonyára; anye—mások; yajantaḥ—feláldozva; mām—Engem; upāsate—imádnak; ekatvena—egységben; pṛthaktvena—kettősségben; bahudhā—sokféleségben; viśvataḥ-mukham—és az univerzális formában.
Mások, akik a tudás művelésével hajtanak végre áldozatot, a Legfelsőbb Urat mint az egyetlent, a sokban jelenlévőt és az univerzális formát imádják.
MAGYARÁZAT: Ez a vers a korábbi versek összefoglalása. Az Úr azt mondja Arjunának, hogy aki tisztán Kṛṣṇa-tudatú, s akit nem érdekel más, mint Kṛṣṇa, azt mahātmānak hívják. Vannak azonban mások, akik nem érték el teljesen a mahātmā szintet, és szintén Kṛṣṇát imádják, de más úton. Ezek közül a boldogtalanról, a szegényről, a kíváncsiról és a tudásra vágyóról már volt szó. Vannak azonban olyanok, akik még náluk is alacsonyabb szinten állnak. Három csoportra oszthatók: (1) az önimádó, aki magát a Legfelsőbb Úrral azonosítja, (2) aki saját elképzelése szerint kitalál egy formát a Legfelsőbb Úrról, és azt imádja, valamint (3) aki az Istenség Legfelsőbb Személyisége viśva-rūpáját, univerzális formáját fogadja el és imádja. A három közül a legalacsonyabb szinten az áll — s egyben az a leggyakoribb is —, aki monistának vallja magát, s abban a hiszemben, hogy ő a Legfelsőbb Úr, saját magát imádja. Az ilyen emberek azt gondolják, azonosak a Legfelsőbb Úrral, s ezzel a mentalitással saját magukat imádják. Ez is egyfajta Isten-imádat, mert megértették, hogy nem az anyagi test, hanem a szellemi lélek az énük — legalább eddig a felfogásig eljutottak. Az imperszonalisták általában ily módon imádják a Legfelsőbb Urat. A második csoportot a félistenek imádói alkotják, akik bármilyen elképzelt formát a Legfelsőbb Úr formájának vélnek. A harmadik csoportba azok tartoznak, akik a megnyilvánult anyagi univerzumon túl semmit sem képesek felfogni. Magát az univerzumot hiszik a legfelsőbb létezőnek, s azt imádják. Az univerzum szintén az Úr egyik formája.
16. VERS
ahaṁ kratur ahaṁ yajñaḥ svadhāham aham auṣadham
mantro 'ham aham evājyam aham agnir ahaṁ hutam
aham—Én; kratuḥ—védikus rituáció; aham—Én; yajñaḥ—smṛti áldozat; svadhā—felajánlás; aham—Én; aham—Én; auṣadham—gyógynövény; mantraḥ—transzcendentális hangvibráció; aham—Én; aham—Én; eva—bizonyára; ājyam—olvasztott vaj; aham—Én; agniḥ—tűz; aham—Én; hutam—felajánlás.
Ám Én vagyok a szertartás, az áldozat, az ősatyáknak szóló felajánlás, a gyógyító fű és a transzcendentális mantra. Én vagyok a vaj, a tűz és a felajánlás is.
MAGYARÁZAT: A jyotiṣṭomaként ismert védikus áldozat és a smṛtiben említett mahā-yajña szintén Kṛṣṇa. A Pitṛlokának tett felajánlások, azaz a Pitṛloka elégedettsége érdekében felajánlott áldozat — ami a tisztított vaj formájában egyfajta gyógyszernek tekinthető — szintén Kṛṣṇa. Az ez alkalommal énekelt valamennyi mantra is Kṛṣṇa. A sokféle étel, amit felajánlás céljából tejtermékekből készítenek, szintén Kṛṣṇa. A tűz is Kṛṣṇa, mert egyike az öt anyagi elemnek, s ezért az Ő különálló energiáját képezi. A Védák karma-kāṇḍa fejezetében ajánlott áldozatok tehát mind Kṛṣṇa. Akik odaadó szolgálatukkal imádják Kṛṣṇát, azok már előző életeikben végrehajtották a Védák ajánlotta valamennyi áldozatot.
17. VERS
pitāham asya jagato mātā dhātā pitāmahaḥ
vedyaṁ pavitram oṁkāra ṛk sāma yajur eva ca
pitā—atya; aham—Én; asya—ennek; jagataḥ—az univerzumnak; mātā—anya; dhātā—fenntartó; pitāmahaḥ—nagyatya; vedyam—amit ismerni kell; pavitram—ami megtisztít; oṁ-kāra—az oṁ szótag; ṛk—a ąg Veda; sāma—a Sāma Veda; yajuḥ—a Yajur Veda; eva—bizonyára; ca—és.
Én vagyok az univerzum atyja, az anya, a fenntartó és az ősatya. Én vagyok a tudás tárgya, a tisztító és az oṁ szótag. A ąg, Sāma és Yajur Veda szintén Én vagyok.
MAGYARÁZAT: Az egész kozmikus megnyilvánulás, mozdulatlan és mozgó lényeivel együtt Kṛṣṇa energiájának különféle tevékenységei által nyilvánul meg. Az anyagi létben különböző kapcsolatokat teremtünk a különféle élőlényekkel, akik nem mások, mint Kṛṣṇa határenergiái. A prakṛti befolyása alatt apánknak, anyánknak, nagyatyánknak, teremtőnknek stb. hisszük őket, valójában azonban csupán Kṛṣṇa szerves részei. Ily módon ezek az élőlények, akik apánknak, anyánknak stb. tűnnek, nem mások, mint Kṛṣṇa. Ebben a versben a dhātā szó „teremtőt” jelent. Nemcsak anyánk és apánk szerves része Kṛṣṇának, de a teremtő, a nagyanya, a nagyapa stb. is Kṛṣṇa. Tulajdonképpen minden élőlény Kṛṣṇa, mert mindenki az Ő szerves része. Éppen ezért valamennyi Véda egyedül Kṛṣṇát tartja végső céljának. A bennük ismertetett különféle tudományágak mind Kṛṣṇa megértéséhez segítik az embert. Különösen az a téma tekinthető Kṛṣṇának, ami segít bennünket feléleszteni eredeti természetünket. A védikus elvek megértésére törekvő élőlény hasonlóan Kṛṣṇa szerves része, tehát szintén Kṛṣṇa. A valamennyi védikus mantrában előforduló oṁ szó, a praṇava transzcendentális hangvibráció, és szintén Kṛṣṇa. A négy Véda (Sāma, Yajur, ąg és Atharva) himnuszaiban nagyon gyakori a praṇava vagy oṁkāra, ezért ezek is Kṛṣṇának tekinthetők.
18. VERS
gatir bhartā prabhuḥ sākṣī nivāsaḥ śaraṇaṁ suhṛt
prabhavaḥ pralayaḥ sthānaṁ nidhānaṁ bījam avyayam
gatiḥ—cél; bhartā—ellátó; prabhuḥ—Úr; sākṣī—tanú; nivāsaḥ—hajlék; śaraṇam—menedék; su-hṛt—legbensőségesebb barát; prabhavaḥ—teremtés; pralayaḥ—megsemmisülés; sthānam—alap; nidhānam—nyugvóhely; bījam—mag; avyayam—elpusztíthatatlan.
Én vagyok a cél, az ellátó, az Úr, a tanú, a hajlék, a menedék és a legkedvesebb barát. Én vagyok a teremtés és a megsemmisülés, mindennek az alapja, a nyugvóhely és az örök mag.
MAGYARÁZAT: Gati arra a célállomásra utal, ahová el szeretnénk jutni. A végső cél azonban Kṛṣṇa, noha az emberek nem tudnak erről. Aki nem ismeri Kṛṣṇát, az tévúton jár, és látszólagos haladása vagy nagyon jelentéktelen, vagy csupán képzelődés. Sokan a különféle félisteneket tekintik céljuknak, s a megfelelő folyamat szigorú betartásával el is jutnak a félistenek bolygóira, például Candralokára, Sūryalokára, Indralokára, Maharlokára és így tovább. Ezek a lokák, vagyis bolygók azonban mind Kṛṣṇa teremtései, ezért egyidejűleg tekinthetők Kṛṣṇának is, meg nem is. Mint Kṛṣṇa energiájának megnyilvánulásai, ezek a bolygók is egy bizonyos értelemben Kṛṣṇa, de valójában elérésük csupán egy lépést jelent a Kṛṣṇa megvalósításához vezető úton. Kṛṣṇa különféle energiáinak megközelítése Kṛṣṇa közvetett megközelítése. Hozzá azonban közvetlenül kell mennünk, mert ezzel időt és energiát takarítunk meg. Miért választanánk például a lépcsőt, hogy feljussunk egy épület legfelső emeletére, amikor van lift is? Minden Kṛṣṇa energiáján nyugszik, ezért az Ő oltalma nélkül semmi sem létezhet. Kṛṣṇa a legfelsőbb uralkodó, mert minden az Ő tulajdonát képezi, s minden az Ő energiáján nyugszik. Ő a végső tanú is, mert mindenki szívében jelen van. Otthonaink, hazánk, bolygónk, melyen élünk, szintén Kṛṣṇa. Ő a végső, oltalmat nyújtó cél, ezért az embernek Nála kell menedéket keresnie, hogy védelmét élvezhesse, s megszabadulhasson a szenvedéstől. Bármikor van szükségünk védelemre, tudnunk kell, hogy azt csakis egy élő erő nyújthatja. Kṛṣṇa a legfelsőbb élőlény. Ő létünk forrása, legfelsőbb atyánk, ezért Nála senki sem lehet jobb barát vagy jóakaró. Kṛṣṇa a teremtés eredeti forrása, és a megsemmisülés után minden létező végső nyugvóhelye. Ő tehát minden ok örökkévaló oka.
19. VERS
tapāmy aham ahaṁ varṣaṁ nigṛhṇāmy utsṛjāmi ca
amṛtaṁ caiva mṛtyuś ca sad asac cāham arjuna
tapāmi—hőt adok; aham—Én; aham—Én; varṣam—esőt; nigṛhṇāmi—visszatartom; utsṛjāmi—küldöm; ca—és; amṛtam—halhatatlanság; ca—és; eva—bizonyára; mṛtyuḥ—halál; ca—és; sat—lélek; asat—anyag; ca—és; aham—Én; arjuna—óh, Arjuna.
Óh, Arjuna! Én adom a hőt, s Én tartom vissza vagy küldöm az esőt. Én vagyok a halhatatlanság és a halál megszemélyesítője is. Lélek és anyag egyaránt Bennem van.
MAGYARÁZAT: Kṛṣṇa különféle energiái révén, az elektromosságon és a napon keresztül hőt és fényt áraszt. Ő az, aki nyáron meggátolja a csapadék hullását, majd az esős évszak ideje alatt szakadatlan esővel árasztja el a földet. Az az energia, ami az életünket meghosszabbítva fenntartja létünket, szintén Kṛṣṇa, s életünk végén, a halál formájában szintén Vele találkozunk. Kṛṣṇa e különféle energiáit tanulmányozva az ember rájöhet arra, hogy az Ő számára nincs különbség anyag és lélek között, vagyis Ő az anyag és a lélek is. Aki tehát fejlett a Kṛṣṇa-tudatban, az nem lát ilyen különbséget. Mindenben csupán Kṛṣṇát látja.
Mivel Kṛṣṇa az eredete a léleknek és az anyagnak is, az egész anyagi megnyilvánulást alkotó hatalmas univerzális forma szintén Kṛṣṇa. Vṛndāvanai kedvtelései, melyeknek a kétkarú, fuvoláján játszó Śyāmasundaraként hódolt, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének kedvtelései.
20. VERS
trai-vidyā māṁ soma-pāḥ pūta-pāpā
yajñair iṣṭvā svar-gatiṁ prārthayante
te puṇyam āsādya surendra-lokam
aśnanti divyān divi deva-bhogān
trai-vidyāḥ—a három Véda ismerői; mām—Engem; soma-pāḥ—a soma ital fogyasztói; pūta—megtisztulva; pāpāḥ—bűnöktől; yajñaiḥ—áldozatok által; iṣṭvā—imádva; svaḥ-gatim—út a mennyei bolygókhoz; prārthayante—imádkoznak; te—ők; puṇyam—jámbor; āsādya—elérve; sura-indra—Indrának; lokam—a világ; aśnanti—élvezik; divyān—mennyei; divi—a mennyekben; deva-bhogān—az istenek örömeit.
Akik a mennyei bolygókra vágyva a Védákat tanulmányozzák, és a soma italt fogyasztják, azok közvetve imádnak Engem. Ők a bűnös visszahatásoktól megtisztulva Indra jámbor, mennyei bolygóján fognak megszületni, hogy isteni élvezetekben legyen részük.
MAGYARÁZAT: A trai-vidyāḥ szó a három Védára, a Sāma, a Yajur és a ąg Védára utal. Azt a brāhmaṇát, aki már áttanulmányozta e három Védát, tri-vedīnek nevezik. A társadalomban nagy megbecsülésnek örvend az, aki nagyon ragaszkodik a három Védából származó tudáshoz. Sajnálatos módon azonban sok olyan, a Védákat tanulmányozó tudós is akad, aki nem tudja, mi ennek a végső célja. Ezért aztán Kṛṣṇa ebben a versben kijelenti, hogy Ő maga a tri-vedīk végső célja. Az igazi tri-vedīk Kṛṣṇa lótuszlábánál keresnek menedéket, és tiszta odaadó szolgálatukkal járnak a kedvében. Az odaadó szolgálat a Hare Kṛṣṇa mantra éneklésével kezdődik, de ezzel egy időben arra is törekednünk kell, hogy valóban megértsük Kṛṣṇát. Sajnos azonban a Védákat kizárólag hivatalból tanulmányozókat jobban érdeklik a különféle félisteneknek — például Indrának és Candrának — bemutatott áldozatok. A különböző félistenek imádói törekvéseiknek köszönhetően megtisztulnak a természet alacsonyabb rendű kötőerői okozta szennyeződésektől, s így a felsőbb bolygórendszerekbe, azaz a mennyei bolygókra kerülnek (Maharlokára, Janolokára, Tapolokára stb.). Ott az embernek százezerszer jobb lehetősége van az érzékei kielégítésére, mint ezen a bolygón.
21. VERS
te taṁ bhuktvā svarga-lokaṁ viśālaṁ
kṣīṇe puṇye martya-lokaṁ viśanti
evaṁ trayī-dharmam anuprapannā
gatāgataṁ kāma-kāmā labhante
te—ők; tam—azt; bhuktvā—élvezve; svarga-lokam—a mennyei bolygók; viśālam—nagy; kṣīṇe—elfogyván; puṇye—jámbor tetteik eredménye; martya-lokam—a halandók földjére; viśanti—visszaesnek; evam—ily módon; trayī—a három Védának; dharmam—elveket; anuprapannāḥ—követve; gata-āgatam—születés és halál; kāma-kāmāḥ—érzékkielégítésre vágyva; labhante—elérik.
A mennyei érzéki örömök korlátlan élvezete után, amikor jámbor tetteik eredményei elfogynak, ismét visszatérnek a halandók bolygójára. Így akik a védikus elveket követve keresik az érzékkielégítést, azokra csak az ismétlődő születés és halál vár.
MAGYARÁZAT: A felsőbb bolygókra eljutó ember hosszabb életet élvez, s ott a körülmények is sokkal kedvezőbbek az érzékkielégítésre. Mindezek ellenére az ember nem maradhat ott örökre. Korábbi jámbor tettei gyümölcseinek elfogyasztása után ismét visszakerül a Földre. Aki nem tesz szert tökéletes tudásra, melyre a Vedānta-sūtra utal (janmādy asya yataḥ), azaz nem érti meg Kṛṣṇát, minden ok okát, az sikertelenül törekszik az élet végső céljának elérésére, s így abba a körfolyamatba kényszerül, amely óriáskerékként hol felsőbb, hol ismét az alsóbb bolygókra juttatja el. Ennek az a magyarázata, hogy az ember ahelyett, hogy a lelki világba jutna, ahonnan a visszatérés veszélye nem fenyegeti többé, a születés és halál körforgásában vándorol az alsóbb és felsőbb bolygókon. Jobban tesszük, ha a lelki világot választjuk, ahol örökkévaló, tudással és boldogsággal teljes létet élvezhetünk, s ahonnan soha nem kell már visszatérnünk ebbe a szenvedésekkel teli anyagi létbe.
22. VERS
ananyāś cintayanto māṁ ye janāḥ paryupāsate
teṣāṁ nityābhiyuktānāṁ yoga-kṣemaṁ vahāmy aham
ananyāḥ—minden más tárgy nélkül; cintayantaḥ—összpontosítva; mām—Rám; ye—akik; janāḥ—emberek; paryupāsate—helyesen imádnak; teṣām—az övék; nitya—mindig; abhiyuktānām—rendületlen az odaadásban; yoga—amire szükség van; kṣemam—védelem; vahāmi—elviszem; aham—Én.
De akik kizárólagos odaadással mindig Engem imádnak, transzcendentális formámon meditálva, azoknak elhozom, amire szükségük van, s megőrzöm, amijük van.
MAGYARÁZAT: Aki egy pillanatig sem képes Kṛṣṇa-tudat nélkül élni, az napi huszonnégy órán át csak Kṛṣṇára tud gondolni, hiszen odaadó szolgálatot végez: hall Róla, dicsőíti Őt, emlékezik Rá, imákat zeng Neki, imádja Őt, lótuszlábát szolgálja s egyéb szolgálatot is végez, barátságot köt Vele, s mindenét átadja Neki. Ezek a tettek mind nagyon kedvezőek, mind lelki erővel vannak teli, s ezek teszik olyan tökéletessé a bhaktát az önmegvalósításban, hogy egyetlen kívánsága az lesz, hogy elnyerje az Istenség Legfelsőbb Személyiségének társaságát. Az ilyen bhakta kétségtelenül minden nehézség nélkül eljut az Úrhoz. Ezt nevezik yogának. Az Úr kegyéből az ilyen bhakta sohasem tér vissza többé az anyagi életfeltételek közé. A kṣema szó Kṛṣṇa kegyes védelmére utal. Az Úr segíti a bhaktát, hogy a yoga segítségével Kṛṣṇa-tudatúvá válhasson, s amikor a bhakta teljesen Kṛṣṇa-tudatúvá vált, az Úr megvédi őt attól, hogy visszaessen a szenvedésekkel teli, feltételekhez kötött életbe.
23. VERS
ye 'py anya-devatā-bhaktā yajante śraddhayānvitāḥ
te 'pi mām eva kaunteya yajanty avidhi-pūrvakam
ye—akik; api—is; anya—másoknak; devatā—istenek; bhaktāḥ—bhakták; yajante—imádnak; śraddhayā anvitāḥ—hittel; te—ők; api—is; mām—Engem; eva—csak; kaunteya—óh, Kuntī fia; yajanti—imádnak; avidhi-pūrvakam—rosszul.
Óh, Kuntī fia! Akik más istenek hívei, s őket imádják nagy hittel, azok valójában egyedül Engem imádnak, ám a rossz úton járnak.
MAGYARÁZAT: „A félistenek imádói csekély értelműek, noha imádatuk közvetve Nekem szól” — mondja Kṛṣṇa. Ha egy ember a fa leveleit és ágait öntözi, s nem a gyökerét, azt vagy azért teszi, mert nem rendelkezik kellő tudással, vagy azért, mert nem követi az előírásokat. A test különféle tagjait is úgy kell szolgálnunk, hogy az ételt a gyomorba juttatjuk. A félistenek — mondhatjuk így — különféle vezető tisztségeket töltenek be a Legfelsőbb Úr államrendszerében. Az embernek végső soron az állam, nem pedig a különféle tisztviselők és igazgatók törvényeinek kell engedelmeskednie. Éppen így mindenkinek egyedül a Legfelsőbb Urat kell imádnia, s ezzel egy időben az Úr különféle tisztségviselőinek és vezetőinek is a kedvében jár. Ezek a tisztségviselők és vezetők az állam képviselői, s megvesztegetésüket tiltják a törvények. Ez az avidhi-pūrvakam jelentése ebben a versben. Kṛṣṇa tehát nem helyesli a félistenek felesleges imádatát.
24. VERS
ahaṁ hi sarva-yajñānāṁ bhoktā ca prabhur eva ca
na tu mām abhijānanti tattvenātaś cyavanti te
aham—Én; hi—biztosan; sarva—mindnek; yajñānām—áldozatok; bhoktā—az élvező; ca—és; prabhuḥ—az Úr; eva—is; ca—és; na—nem; tu—de; mām—Engem; abhijānanti—ismernek; tattvena—igazán; ataḥ—ezért; cyavanti—visszaesnek; te—ők.
Én vagyok minden áldozat egyetlen élvezője és Ura. Akik nem ismerik fel igazi, transzcendentális természetemet, elbuknak.
MAGYARÁZAT: A vers érthetően kimondja, hogy bár a védikus irodalom sokféle yajña végrehajtását ajánlja, valójában mindegyiknek a Legfelsőbb Úr elégedettsége a célja. Yajña Viṣṇut jelenti. A Bhagavad-gītā harmadik fejezetében egyértelműen az áll, hogy az embernek csakis Yajña, azaz Viṣṇu öröméért kell dolgoznia. A varṇāśrama-dharmaként ismert tökéletes emberi társadalom célja Viṣṇu kielégítése. Ezért mondja Kṛṣṇa ebben a versben: „Mivel Én vagyok a legfelsőbb Úr, Én vagyok minden áldozat élvezője.” A csekély értelműek azonban nem tudják ezt, s az ideiglenes nyereség reményében a félisteneket imádják. Éppen ezért nem érik el az élet hőn óhajtott célját, hanem az anyagi létbe süllyednek. Ha azonban valakinek anyagi vágyai vannak, akkor jobb, ha a Legfelsőbb Úrhoz imádkozik (annak ellenére, hogy ez nem tiszta odaadás), mert így elérheti a kívánt eredményt.
25. VERS
yānti deva-vratā devān pit˛n yānti pitṛ-vratāḥ
bhūtāni yānti bhūtejyā yānti mad-yājino 'pi mām
yānti—mennek; deva-vratāḥ—a félistenek imádói; devān—a félistenekhez; pit˛n—az ősatyákhoz; yānti—mennek; pitṛ-vratāḥ—az ősatyák imádói; bhūtāni—a szellemekhez és kísértetekhez; yānti—mennek; bhūta-ijyāḥ—a szellemek és kísértetek imádói; yānti—mennek; mat—Enyém; yājinaḥ—bhakták; api—de; mām—Hozzám.
A félisteneket imádók a félistenek között fognak újraszületni, az ősatyák imádói az ősatyákhoz jutnak; akik a szellemeket és kísérteteket imádják, azok közéjük születnek, s akik Engem imádnak, azok Velem fognak élni.
MAGYARÁZAT: Ha valaki a Holdra, a Napra vagy bármelyik másik bolygóra akar eljutni, elérheti célját, ha az erre vonatkozó védikus előírásokat, pl. a szakkifejezéssel darśa-paurṇamāsīnak nevezett folyamatot követi. Ezekről a Védák gyümölcsöző cselekedetekkel foglalkozó részében találhatunk leírást, amely a különféle felsőbb bolygókon lakozó félistenek sajátságos imádatát ajánlja. Hasonló módon lehet elérni a pitā bolygókat is, az ehhez ajánlott yajña végzésével. Az ember a számtalan szellembolygó valamelyikére is eljuthat, hogy ott yakṣa, rakṣa vagy piśāca legyen. A piśāca-imádatot nevezik boszorkányságnak vagy fekete mágiának. Nagyon sok ember űz fekete mágiát, s azt hiszik, hogy ez a lelki élet, ám ezek a cselekedetek teljes mértékben anyagiak. Az Istenség Legfelsőbb Személyiségét imádó tiszta bhakta biztosan a Vaikuṇṭha bolygókra vagy Kṛṣṇalokára jut. Ebből a fontos versből nagyon könnyen megérthetjük, hogy ha a félistenek imádói elérhetik a felsőbb, mennyei bolygókat, vagy ha a pitāk imádója a Pitā bolygókra kerül, a fekete mágiát végzők pedig a szellembolygókra, akkor a tiszta bhakta ugyanígy eljuthat Kṛṣṇa vagy Viṣṇu bolygójára. Sajnos azonban a legtöbb ember nem tud Kṛṣṇa és Viṣṇu csodálatos bolygóiról, és mivel nem tudnak róluk, vissza kell jönniük. Még az imperszonalisták is visszatérnek a brahmajyotiból. A Kṛṣṇa-tudat mozgalma ezért az egész emberi társadalmat megtanítja arra a csodálatos dologra, hogy csupán a Hare Kṛṣṇa mantra éneklésével bárki tökéletessé teheti életét, s hazatérhet, vissza Istenhez.
26. VERS
patraṁ puṣpaṁ phalaṁ toyaṁ yo me bhaktyā prayacchati
tad ahaṁ bhakty-upahṛtam aśnāmi prayatātmanaḥ
patram—egy levelet; puṣpam—egy virágot; phalam—egy gyümölcsöt; toyam—vizet; yaḥ—bárki; me—Nekem; bhaktyā—odaadással; prayacchati—felajánl; tat—azt; aham—Én; bhakti-upahṛtam—odaadással ajánlott; aśnāmi—elfogadom; prayata-ātmanaḥ—attól, aki tiszta tudatú.
Ha valaki szeretettel és odaadással áldoz Nekem egy levelet, egy virágot, egy gyümölcsöt vagy egy kevés vizet, Én elfogadom azt.
MAGYARÁZAT: Egy intelligens ember számára elengedhetetlen, hogy Kṛṣṇa-tudatú legyen, s az Úr transzcendentális szerető szolgálatát végezze, hogy eljusson egy örök, gyönyörteli lakhelyre, ahol örök boldogság vár rá. E csodálatos eredményt bárki nagyon könnyen elérheti, s még a legszegényebb, legképzetlenebb ember is törekedhet rá. Az egyetlen dolog, ami szükséges, hogy az ember az Úr tiszta bhaktája legyen — nem számít, hogy kicsoda, s hogy milyen helyzetben van. Ez a folyamat annyira könnyű, hogy akár egy levelet vagy egy kis vizet, vagy egy gyümölcsöt is felajánlhatunk a Legfelsőbb Úrnak igaz szeretettel, s az Úr örömmel elfogadja azt. Senki sincs tehát kizárva a Kṛṣṇa-tudatból — ez egy rendkívül egyszerű és egyetemes folyamat. Ki lenne hát olyan ostoba, hogy ne akarna Kṛṣṇa-tudatossá válni a követésével, s ne szeretne egy örökkévaló, boldogsággal és tudással teli, legtökéletesebb életet élni? Kṛṣṇa csak szerető szolgálatot akar tőlünk, semmi mást. Még egy apró virágot is elfogad tiszta bhaktájától. Egy abhaktától azonban nem akar semmi — nincs szüksége arra, hogy bárki bármit adjon Neki. Ő teljes Önmagában, szeretetteljes kapcsolatukban azonban bhaktájának felajánlását mégis elfogadja. A Kṛṣṇa-tudat kifejlesztésével az élet legmagasabb rendű tökéletességét érjük el. Ez a vers kétszer is megemlíti a bhakti szót, hogy kihangsúlyozza: Kṛṣṇát kizárólag a bhaktin, vagyis az odaadó szolgálaton keresztül lehet megközelíteni. Semmi más nem veheti rá Kṛṣṇát, hogy elfogadja, amit felajánlanak Neki — legyen bár valaki brāhmaṇa, művelt tudós, gazdag ember vagy nagy filozófus. A bhakti alapelve nélkül semmi sem tudja az Urat arra késztetni, hogy bárkitől bármit is elfogadjon. A bhakti mindig indokolatlan, s ez a folyamat örök. Ez az abszolút egész közvetlen szolgálata.
Az Úr Kṛṣṇa ebben a versben — miután kijelentette, hogy Ő az egyedüli élvező, az elsődleges Úr és minden áldozati felajánlás igazi célja — felfedi, milyen áldozatokat kíván. Ha valaki odaadóan akarja szolgálni a Legfelsőbbet, hogy megtisztuljon, s elérje az élet végső célját — az Úr transzcendentális szerető szolgálatát —, akkor meg kell tudnia, mit kíván tőle az Úr. Aki szereti Kṛṣṇát, az azt adja Neki, amit Ő akar, s nem ajánl fel olyat, amit Kṛṣṇa nem akar. Így tehát húst, halat és tojást nem szabad felajánlanunk. Ha ezt akarta volna, megmondta volna. Ehelyett azonban egyértelműen azt kéri, hogy leveleket, gyümölcsöt, virágot és vizet adjunk Neki, s ha valaki ezeket ajánlja fel Neki, azt mondja, hogy „Én örömmel elfogadom azt”. Ebből meg kell értenünk, hogy a húst, a halat és a tojást elutasítja. A zöldségeket, a gabona- és gyümölcsféléket, a tejtermékeket, valamint a vizet írja elő az emberek számára megfelelő táplálékként. Ezen kívül semmi mást nem ajánlhatunk fel Neki, mert nem fogadja el. Ha tehát más ételt ajánlunk fel, nem állunk a szeretetteljes odaadás szintjén.
A harmadik fejezet tizenharmadik versében Śrī Kṛṣṇa megmagyarázza, hogy akik fejlődni akarnak a lelki életben, s meg szeretnének szabadulni az anyagi kötelékektől, azok számára kizárólag az áldozat megtisztított maradékai jelentik a helyénvaló táplálékot. Ugyanebben a versben azt is hozzáteszi, hogy akik nem ajánlják fel ételüket, azok csak bűnt esznek — más szóval minden egyes falattal egyre jobban az anyagi természet útvesztőjébe bonyolódnak. Ha azonban valaki egyszerű, finom vegetáriánus ételeket főz, amit leborulva felajánl az Úr Kṛṣṇa képe vagy mūrtija előtt, kérve Őt, hogy fogadja el szerény ajánlatát, az segíti majd, hogy biztos fejlődést érjen el a lelki életben, a test megtisztításában, és a finom agyszövetek teremtésében, melyek tiszta gondolkodást eredményeznek. A legfontosabb az, hogy a felajánlást szeretet hassa át. Kṛṣṇa a tulajdonosa mindennek, ezért Neki nincs szüksége ételre. Ám attól, aki így akar a kedvében járni, mégis elfogadja a felajánlást. Az étel készítésében, tálalásában és felajánlásában tehát a Kṛṣṇa iránti szeretet a legfontosabb tényező.
Az imperszonalista filozófusok, akik azt állítják, hogy az Abszolút Igazság érzékszervek nélküli, nem tudják felfogni a Bhagavad-gītā e versét. Számukra ez metaforának tűnik, vagy úgy gondolják, Kṛṣṇának, a Bhagavad-gītā elbeszélőjének világi természetét bizonyítja. Az igazság azonban az, hogy Kṛṣṇának, a Legfelsőbb Istenségnek vannak érzékszervei, melyek felcserélhetők, azaz mindegyik képes a többi feladatát is elvégezni. Ezt jelenti az, hogy Kṛṣṇa abszolút. Őt nem lehetne minden fenséggel teljesnek tekinteni, ha nem rendelkezne érzékszervekkel. Kṛṣṇa a hetedik fejezetben megmagyarázta: Ő termékenyíti meg élőlényekkel az anyagi természetet. Ez úgy történik, hogy rápillant az anyagi természetre. A felajánlás esetében Kṛṣṇa hallja, amint a bhakta szeretetteljes szavakkal kínálja Neki az ételt, s ez a hallás teljesen ugyanaz, mintha enne, s megkóstolná az ételt. Ezt a gondolatot nagyon fontos kihangsúlyoznunk: Ő abszolút, ezért hallása teljesen azonos evésével és ízlelésével. Egyedül az a bhakta, aki Kṛṣṇát minden félreértelmezés nélkül olyannak fogadja el, amilyennek Ő leírja Magát, értheti meg, hogy a Legfelsőbb Abszolút Igazság képes arra, hogy egyen és az étel élvezetet nyújtson Neki.
27. VERS
yat karoṣi yad aśnāsi yaj juhoṣi dadāsi yat
yat tapasyasi kaunteya tat kuruṣva mad-arpaṇam
yat—bármit; karoṣi—teszel; yat—bármit; aśnāsi—eszel; yat—bármit; juhoṣi—felajánlasz; dadāsi—elajándékozol; yat—bármit; yat—bármit; tapasyasi—vezekelsz; kaunteya—óh, Kuntī fia; tat—azt; kuruṣva—tedd; mat—Nekem; arpaṇam—felajánlásként.
Óh, Kuntī fia, ajánld fel Nekem mindazt, amit cselekszel, eszel, felajánlasz vagy elajándékozol, valamennyi vezekléseddel együtt!
MAGYARÁZAT: Láthatjuk, hogy mindenkinek úgy kell alakítania az életét, hogy Kṛṣṇát soha, semmilyen körülmények között ne felejtse el. A test és lélek együtt tartása érdekében mindenkinek dolgoznia kell, de Kṛṣṇa ebben a versben azt ajánlja, hogy Őérte dolgozzunk. Aki élni akar, annak ennie kell, ezért fogyasszuk csupán a Kṛṣṇának ajánlott étel maradékait. Minden civilizált embernek végeznie kell valamiféle vallásos szertartást, ezért Kṛṣṇa azt ajánlja: „Végezd azt Nekem!” Ezt arcanának hívják. Mindenkiben van hajlam az adományozásra, ezért Kṛṣṇa azt mondja: „Add azt Nekem!” Ez azt jelenti, hogy minden fölösleges pénzünket a Kṛṣṇa-tudat mozgalmának terjesztésére kell fordítanunk. Manapság az emberek egyre jobban érdeklődnek a különféle meditációs folyamatok iránt, ám ezek végzése ebben a korszakban egyáltalán nem célravezető. Ha azonban valaki napi huszonnégy órán át meditál Kṛṣṇán a japa, a Hare Kṛṣṇa mantra imafüzéren történő éneklése segítségével, az minden kétséget kizáróan a legkiválóbb meditáló és a legkiválóbb yogī, ahogyan azt a Bhagavad-gītā hatodik fejezete írja.
28. VERS
śubhāśubha-phalair evaṁ mokṣyase karma-bandhanaiḥ
sannyāsa-yoga-yuktātmā vimukto mām upaiṣyasi
śubha—a kedvezőtől; aśubha—és kedvezőtlentől; phalaiḥ—eredmények; evam—így; mokṣyase—megszabadulsz; karma—tett; bandhanaiḥ—kötelékektől; sannyāsa—lemondás; yoga—a yoga; yukta-ātmā—rögzített elmével; vimuktaḥ—felszabadult; mām—Hozzám; upaiṣyasi—el fogsz jutni.
Ily módon megszabadulsz a tettekhez fűző kötelékektől, s annak kedvező és kedvezőtlen eredményeitől. A lemondás ezen elvével elmédet Rám szögezve felszabadulsz, s eljutsz Hozzám.
MAGYARÁZAT: Aki felsőbb vezetés alatt a Kṛṣṇa-tudatban cselekszik, azt yuktának nevezik. A szakkifejezés erre a yukta-vairāgya. Ezt Rūpa Gosvāmī részletesebben is megmagyarázza:
anāsaktasya viṣayān yathārham upayuñjataḥ
nirbandhaḥ kṛṣṇa-sambandhe yuktaṁ vairāgyam ucyate
(Bhakti-rasāmṛta-sindhu 2.255)
Rūpa Gosvāmī azt mondja, hogy amíg az anyagi világban vagyunk, addig cselekednünk kell; nem hagyhatunk fel a tettekkel. Ha cselekszünk, s munkánk gyümölcseit Kṛṣṇának adjuk, akkor azt yukta-vairāgyának nevezik. Valódi lemondásban élve az ilyen tettek megtisztítják az elme tükrét, s amint a cselekvő fokozatosan fejlődik a lelki megvalósításban, lassanként teljesen meghódol az Istenség Legfelsőbb Személyisége előtt. Végül felszabadul, s felszabadulása nagyon sajátságos. Nem a brahmajyotival válik eggyé, hanem a Legfelsőbb Úr lelki bolygójára kerül. Ez a vers nagyon érthetően fejezi ki ezt: mām upaiṣyasi, „Hozzám jön”, haza, vissza Istenhez. A felszabadulásnak öt szintje van. A vers szerint az, aki egész életében a Legfelsőbb Úr irányítását követve élt, az eljut oda, hogy teste elhagyása után visszatérhet Istenhez, s közvetlen társaságában szolgálhatja Őt, a Legfelsőbb Urat.
Igazi sannyāsīnak azt nevezik, aki nem akar mást, mint életét az Úr szolgálatának szentelni. Mindig örök szolgának tekinti magát, aki teljesen meghódolt az Úr legfelsőbb akaratának. Ezért hát bármit is tesz, azt az Úrért teszi, s minden tettét az Úr szolgálatában végzi. Nem törődik sokat a Védákban említett gyümölcsöző cselekedetekkel vagy az ott leírt kötelességek végrehajtásával. A közönséges ember számára elengedhetetlen, hogy eleget tegyen a Védákban előírt kötelességeknek, s ezeket a teljesen az Úr szolgálatába merülő tiszta bhakta elvégzi, noha néha úgy tűnik, hogy épp ellenkezőleg cselekszik.
A hiteles vaiṣṇava szaktekintélyek ezért azt tanítják, hogy még a legokosabb ember sem értheti meg egy tiszta bhakta terveit és tetteit: tāṅra vākya, kriyā, mudrā vijñeha nā bujhaya (Caitanya-caritāmṛta, Madhya 23.39). Aki mindig az Úr szolgálatába merül, aki állandóan azon gondolkozik és azt tervezgeti, hogyan szolgálja Őt, arra úgy kell tekinteni, hogy elérte a teljes felszabadulást, s a jövőben minden kétséget kizárva hazatér, vissza Istenhez. Kṛṣṇához hasonlóan róla sem lehet semmi rosszat mondani.
29. VERS
samo 'haṁ sarva-bhūteṣu na me dveṣyo 'sti na priyaḥ
ye bhajanti tu māṁ bhaktyā mayi te teṣu cāpy aham
samaḥ—egyenlő; aham—Én; sarva-bhūteṣu—minden élőlénnyel szemben; na—senki; me—Nekem; dveṣyaḥ—gyűlöletes; asti—van; na—sem; priyaḥ—kedves; ye—akik; bhajanti—transzcendentális szolgálatot végeznek; tu—de; mām—Nekem; bhaktyā—odaadással; mayi—Bennem; te—az ilyen személyek; teṣu—bennük; ca—is; api—bizonyára; aham—Én.
Én senkire sem irigykedem, és olyan sincs, akivel szemben elfogult lennék — mindenkivel egyenlően bánok. De aki odaadással szolgál Engem, az a barátom, Bennem van, s Én is a barátja vagyok.
MAGYARÁZAT: Felmerülhet az a kérdés, hogy ha Kṛṣṇa egyformán bánik mindenkivel, és senkit sem tekint a barátjának, akkor miért mutat megkülönböztetett érdeklődést azok iránt a bhakták iránt, akik mindig az Ő transzcendentális szolgálatában élnek? Ez azonban nem részrehajlás, hanem természetes jelenség. Az anyagi világban is láthatjuk, hogy még a mindenkivel jószándékú ember is többet törődik a saját gyermekeivel. Az Úr minden élőlényt — legyenek bármilyen testben — saját fiának tekint, ezért mindenkit bőségesen ellát mindazzal, amire életében szüksége van. Olyan Ő, mint a felhő, ami megkülönböztetés nélkül mindent megöntöz esővel, a sziklákat, a szárazföldet és a tengereket egyaránt. Bhaktáiról azonban mégis külön gondoskodik. Ezekről a bhaktákról tesz említést ez a vers: mindig Kṛṣṇa-tudatosak, s ezért transzcendentálisan valamennyien Kṛṣṇában vannak. Maga a „Kṛṣṇa-tudat” kifejezés is arra utal, hogy akiknek ilyen a tudatuk, azok igazi transzcendentalisták, akik Őbenne vannak. Az Úr itt félreérthetetlenül azt mondja, mayi te: „Bennem vannak”. Így hát természetes, hogy az Úr is bennük van — ez kölcsönös. Ez megmagyarázza a következő szavakat is: ye yathā māṁ prapadyante tāṁs tathaiva bhajāmy aham. „Mindenkinek úgy viselem gondját, amilyen mértékben átadja magát Nekem.” Ez a transzcendentális, kölcsönös viszony azért létezik, mert az Úr és a bhaktája egyaránt tudatosak. Amikor egy gyémántot aranygyűrűbe foglalnak, nagyon szépen mutat — a gyémánt és az arany egyformán tündöklik. Az Úr és az élőlény örökké ragyogóak. Amikor az élőlény a Legfelsőbb Úr szolgálatába kezd, akkor az aranyhoz hasonlítható, az Úr pedig olyan, mint a gyémánt, így kettőjük kombinációja nagyon szép. Bhaktáknak azokat az élőlényeket hívjuk, akik elérték a tiszta szintet. A Legfelsőbb Úr bhaktái bhaktájává válik. Személyes filozófia csakis az Úr és bhaktái közötti kölcsönös viszony esetén létezik. Az imperszonalista filozófia tagadja a Legfelsőbb és az élőlény közötti kölcsönös kapcsolatot, de a perszonalista filozófia nem.
Az Urat gyakran hasonlítják kívánságteljesítő fához, amitől az ember bármit kérhet és megkaphat. Ez a vers azonban még többet mond erről, amikor azt írja, hogy az Úr elfogult a bhaktáival szemben. Így nyilvánítja ki bhaktái iránt különleges kegyét. Ezt azonban nem szabad a karma törvénye következményének tekintenünk. Ez ahhoz a transzcendentális természethez tartozik, ami az Urat és bhaktáit jellemzi. A Neki végzett odaadó szolgálat nem az anyagi, hanem a lelki világ része, ahol örökkévalóság, boldogság és tudás uralkodik.
30. VERS
api cet su-durācāro bhajate mām ananya-bhāk
sādhur eva sa mantavyaḥ samyag vyavasito hi saḥ
api—még; cet—ha; su-durācāraḥ—a legszörnyűbb tetteket végrehajtó; bhajate—odaadó szolgálatot végez; mām—Nekem; ananya-bhāk—eltérés nélkül; sādhuḥ—szent; eva—bizonyára; saḥ—ő; mantavyaḥ—tekintendő; samyak—teljesen; vyavasitaḥ—eltökélt; hi—bizonyára; saḥ—ő.
Még ha valaki a legszörnyűbb tettet követi is el, ha odaadó szolgálatot végez, szentnek kell tekinteni, mert eltökéltsége a helyes irányba vezeti.
MAGYARÁZAT: Ebben a versben a su-durācāraḥ szónak nagy jelentősége van, s helyesen kell megértenünk. Feltételekhez kötött helyzetében az élőlény kétféle tettet hajt végre: az egyiket a körülmények hatására, a másikat pedig örök természete szerint. A test védelme vagy a társadalom és az állam törvényeinek betartása érdekében még a bhaktáknak is kétségtelenül számtalan tettet kell végrehajtaniuk feltételekhez kötött életüknek köszönhetően, s ezeket feltételes cselekedeteknek nevezik. Ezenkívül az élőlény, aki tudatában van lelki természetének, s a Kṛṣṇa-tudatban, az Úr odaadó szolgálatában él, transzcendentálisnak nevezett tetteket is végez. Ezeket — melyeket szaknyelven odaadó szolgálatnak neveznek — örök helyzetének megfelelően végzi. A feltételekhez kötött létállapotban az odaadó és a testtel kapcsolatos feltételes szolgálat néha párhuzamosan történik, ugyanakkor azonban néha teljes ellentétben állhat egymással. Egy bhakta ügyel rá, hogy amennyire csak lehet, ne tegyen semmi olyat, ami felborítaná ezt az egyensúlyt. Tudja: tetteinek tökéletessége azon múlik, mennyire fejlődik a Kṛṣṇa-tudat megvalósításában. Néha azonban azt tapasztaljuk, hogy egy Kṛṣṇa-tudatú ember olyan tettet hajt végre, amit a társadalom vagy a politika elítél. Az ilyen ideiglenes visszaesés azonban nem jelenti azt, hogy nem bhakta többé. A Śrīmad-Bhāgavatam szerint ha valaki visszaesik, de szívvel-lélekkel részt vállal a Legfelsőbb Úr transzcendentális szolgálatában, azt a szívében jelen lévő Úr megtisztítja, s megbocsátja szörnyű tettét. Az anyagi szennyeződés annyira erős, hogy néha még az Úr szolgálatában teljesen elmerülő yogī is megtéved, ám a Kṛṣṇa-tudat olyannyira hatásos, hogy általa az ilyen ideiglenes visszaesést azonnal jóvá lehet tenni. Az odaadó szolgálat folyamata ezért mindig sikeres. Az ideális útról véletlenül lelépő bhaktát ezért senkinek sem szabad kigúnyolnia, mert ahogyan a következő vers megmagyarázza, az ilyen alkalmi visszaesések egy idő után megszűnnek, amint a bhakta teljesen Kṛṣṇa-tudatúvá válik.
Ezért a Kṛṣṇa-tudatban élő ember helyzetét, aki nagy eltökéltséggel énekli a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare/ Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare mantrát, transzcendentálisnak kell tekintenünk még akkor is, ha véletlenül vagy akaratlanul letért az útról. A vers kihangsúlyozza: sādhur eva, „az ilyen ember szent”. Ez arra figyelmezteti az abhaktákat, hogy nem szabad kigúnyolniuk a véletlen folytán visszaesett bhaktát; továbbra is szentnek kell tekinteniük őt, véletlen bukása ellenére is. A mantavyaḥ szó pedig még nyomatékosabb: ha valaki nem tartja be ezt a szabályt, és ideiglenes visszaesése miatt kigúnyolja a bhaktát, az a Legfelsőbb Úr parancsát szegi meg. Az egyetlen tulajdonság, ami szükséges ahhoz, hogy valaki bhakta legyen, hogy rendíthetetlenül és kizárólagosan végezze az odaadó szolgálatot.
A Nṛsiṁha Purāṇában a következő kijelentéssel találkozhatunk:
bhagavati ca harāv ananya-cetā
bhṛśa-malino 'pi virājate manuṣyaḥ
na hi śaśa-kaluṣa-cchabiḥ kadācit
timira-parābhavatām upaiti candraḥ
Ez azt jelenti, hogy ha valaki teljesen elmerül az Úr odaadó szolgálatában, de néha mégis elítélendő tetteket követ el, ezeket úgy kell tekinteni, mint a hold foltjait, amelyek egy nyúlra emlékeztetnek. A holdon látható folt nem akadályozza a holdfény áradását, s éppen így a szent jellemtől véletlenül eltért bhaktát sem teszi vétke förtelmessé.
Nem szabad ugyanakkor azt hinnünk, hogy a transzcendentális odaadó szolgálatot végző bhakta bármilyen bűnt elkövethet. Ez a vers csak a véletlen esetekre utal, melyek az anyagi kötelékek erős befolyásának köszönhetően következnek be. Az odaadó szolgálat többé-kevésbé hadüzenet az illuzórikus energia ellen. Mindaddig, amíg az ember nem eléggé erős az illuzórikus energiával vívott harcban, fennáll a veszélye, hogy véletlenül visszaesik. Ha azonban kellőképpen megerősödik, akkor többé nem kell visszaesnie, ahogyan azt már korábban megmagyaráztuk. Senkinek sem szabad ezt a verset arra használnia, hogy mindenféle ostobaságot elkövessen, s ugyanakkor bhaktának higgye magát. Ha az odaadó szolgálat által nem javít jellemén, akkor megérthetjük, hogy nem túlságosan fejlett bhakta.
31. VERS
kṣipraṁ bhavati dharmātmā śaśvac-chāntiṁ nigacchati
kaunteya pratijānīhi na me bhaktaḥ praṇaśyati
kṣipram—hamarosan; bhavati—válik; dharma-ātmā—erényes; śaśvat-śāntim—maradandó békét; nigacchati—elér; kaunteya—óh, Kuntī fia; pratijānīhi—hirdesd; na—sohasem; me—Enyém; bhaktaḥ—bhakta; praṇaśyati—megsemmisül.
Hamarosan tisztességessé válik és maradandó békét ér el. Óh, Kuntī fia, hirdesd bátran: az Én hívem nem vész el soha!
MAGYARÁZAT: Ezt a verset szintén nem szabad félreértenünk. A hetedik fejezetben azt mondja az Úr Kṛṣṇa, hogy aki bűnös tetteket követ el, az nem lehet az Úr bhaktája, aki pedig nem bhakta, annak nincsenek jó tulajdonságai. Felmerülhet a kérdés, hogy a véletlenül vagy akarattal bűnt elkövető ember hogyan lehet tiszta bhakta? A kérdés jogos. A hetedik fejezet és a Śrīmad-Bhāgavatam kijelentik: a bűnös tettek elkövetői, akik sohasem kezdik el az Úr odaadó szolgálatát, nem rendelkeznek jó tulajdonságokkal. Az odaadó szolgálat kilenc tevékenységével a bhakta általában minden anyagi szennyeződéstől megtisztítja a szívét. Szívébe zárja az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, s így természetesen minden bűnös szennyeződéstől megszabadul, s örökké a Legfelsőbb Úrra gondolva természete is megtisztul. A Védák bizonyos szabályokat, adott rituációk végrehajtását írják elő a fejlett síkról visszaeső ember számára, hogy megtisztulhasson. A bhaktának azonban nincs szüksége arra, hogy e tisztító folyamatokat elvégezze, mert mivel állandóan az Istenség Legfelsőbb Személyiségére gondol, a tisztító folyamatokat a szívében végzi. Ezért kell a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare/ Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare mantrát szünet nélkül énekelni. Ez meg fogja védeni a bhaktát minden alkalmi visszaeséstől, s így végleg ellenáll minden anyagi fertőzésnek.
32. VERS
māṁ hi pārtha vyapāśritya ye 'pi syuḥ pāpa-yonayaḥ
striyo vaiśyās tathā śūdrās te 'pi yānti parāṁ gatim
mām—Nálam; hi—bizonyára; pārtha—óh, Pṛthā fia; vyapāśritya—védelmet keresve; ye—azok, akik; api—szintén; syuḥ—vannak; pāpa-yonayaḥ—alacsony rangú család szülöttjei; striyaḥ—nők; vaiśyāḥ—kereskedők; tathā—is; śūdrāḥ—alacsony sorú emberek; te api—még ők is; yānti—mennek; parām—a legfelsőbbhöz; gatim—cél.
Óh, Pṛthā fia! Aki Nálam keres menedéket, az még ha alacsony sorban született is — nő, vaiśya [kereskedő] vagy śūdra [munkás] —, elérheti a legfelsőbb célt.
MAGYARÁZAT: A Legfelsőbb Úr egyértelműen kimondja ebben a versben, hogy az odaadó szolgálatban nincsen különbség a magasabb és alacsonyabb osztályba tartozó emberek között. Materialista életfelfogással szemlélve vannak ilyen csoportok, ám aki az Úr transzcendentális odaadó szolgálatában él, az nem tesz ilyen különbséget. Mindenki alkalmas a végső cél elérésére. A Śrīmad-Bhāgavatam (2.4.18) szerint még a caṇḍālákként (kutyaevőkként) ismert legalacsonyabb rendű emberek is megtisztulhatnak a tiszta bhakták társaságában. Az odaadó szolgálatnak és a tiszta bhakták vezetésének tehát olyan nagy ereje van, hogy eltöröl minden különbséget az emberek magasabb és alacsonyabb rendű csoportjai között, s bárki hozzákezdhet a végzéséhez. A tiszta bhaktánál menedéket keresve, a megfelelő vezetés alatt még a legegyszerűbb ember is megtisztulhat. Az emberek az anyagi természet különféle kötőerői szerint négy csoportra oszthatók: akikre a jóság kötőereje hat (brāhmaṇák), akikre a szenvedély (kṣatriyák, vagyis vezetők), akik a szenvedély és a tudatlanság kötőerejének hatása alatt állnak (vaiśyák, vagyis kereskedők), és akik a tudatlanság kötőerejében élnek (śūdrák, vagyis kétkezi munkások). Az ennél alacsonyabb szinten álló embereket, akik bűnös családokban születtek, caṇḍāláknak nevezik. A rangosabb osztályok általában kerülik az ilyen bűnös családok szülötteinek társaságát. Az odaadó szolgálat folyamata azonban olyannyira hatásos, hogy a Legfelsőbb Úr tiszta bhaktája még az alacsonyabb rendű osztályok tagjait is képessé teheti arra, hogy elérjék az élet legfőbb tökéletességét. Ez csak akkor lehetséges, ha az ember Kṛṣṇánál keres menedéket. Ahogyan azt a vyapāśritya szó jelzi, teljes mértékben Kṛṣṇánál kell menedéket keresnünk, s így az ember még a nagy jñānīknál és yogīknál is sokkal fejlettebbé válhat.
33. VERS
kiṁ punar brāhmaṇāḥ puṇyā bhaktā rājarṣayas tathā
anityam asukhaṁ lokam imaṁ prāpya bhajasva mām
kim—mennyi; punaḥ—megint; brāhmaṇāḥ—brāhmaṇák; puṇyāḥ—jámborak; bhaktāḥ—bhakták; rāja-ṛṣayaḥ—szent királyok; tathā—is; anityam—ideiglenes; asukham—gyötrelemmel teli; lokam—bolygó; imam—ezt; prāpya—elnyerve; bhajasva—szerető szolgálatot végezve; mām—Nekem.
S mennyivel inkább igaz ez a jámbor brāhmaṇák, a bhakták és a szent királyok esetében! Ezért hát ebbe az ideiglenes és nyomorúságos világba kerülve szolgálj Engem szeretettel!
MAGYARÁZAT: Ebben az anyagi világban sokféle ember él, ám senki sem találja meg itt a boldogságot. Ezt mondja ki félreérthetetlenül ez a vers: anityam asukhaṁ lokam, ez a világ ideiglenes és szenvedésekkel teli, ezért egyetlen józan úriember sem találja lakhatónak. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége kijelentette, hogy ez a világ átmeneti és gyötrelemmel teli. Néhány filozófus, különösen a māyāvādīk azt mondják, hogy ez a világ hamis, a Bhagavad-gītāból azonban megtudhatjuk, hogy a világ nem hamis, hanem ideiglenes. Az ideiglenes és a hamis nem ugyanazt jelenti. Ez a világ átmeneti, de létezik egy másik világ, amely örökkévaló. Ez a szenvedések helye, míg a másik örökkévaló és gyönyörteljes.
Arjuna egy szent királyi családban született. Az Úr őt is felszólítja: „Kezdd el odaadó szolgálatodat, s minél előbb térj haza, vissza Istenhez!” Senkinek sem szabad ebben az ideiglenes, szenvedésekkel teli világban maradnia. Mindenkinek az Istenség Legfelsőbb Személyiségénél kell menedéket keresnie, hogy elérje az örök boldogságot. A Legfelsőbb Úr odaadó szolgálata az egyetlen folyamat, amely által az emberek különböző csoportjainak minden problémája megoldódhat. Mindenkinek Kṛṣṇa-tudatúvá kell tehát válnia, hogy életét tökéletessé tehesse.
34. VERS
man-manā bhava mad-bhakto mad-yājī māṁ namaskuru
mām evaiṣyasi yuktvaivam ātmānaṁ mat-parāyaṇaḥ
mat-manāḥ—gondolj mindig Rám; bhava—legyél; mat—Enyém; bhaktaḥ—bhakta; mat—Enyém; yājī—imádó; mām—Nekem; namaskuru—ajánld hódolatodat; mām—Nekem; eva—teljesen; eṣyasi—el fogsz jönni; yuktvā—elmélyülve; evam—így; ātmānam—lelked; mat-parāyaṇaḥ—Nekem átadva.
Gondolj mindig Rám, légy bhaktám, ajánld hódolatodat Nekem, és imádj Engem! Ha teljesen elmélyülsz Bennem, biztosan eljutsz Hozzám.
MAGYARÁZAT: Ez a vers világosan utal arra, hogy egyedül a Kṛṣṇa-tudat által lehet kiszabadulni a fertőzött anyagi világ csapdájából. A felelőtlen magyarázók néha eltorzítják e vers egyértelmű mondanivalóját, miszerint minden odaadó szolgálatot az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, Kṛṣṇának kell felajánlani. Sajnálatos módon valami másra terelik az olvasó figyelmét, arra, ami egyáltalán nem megvalósítható. Nem tudják, hogy nincsen különbség Kṛṣṇa elméje és Maga Kṛṣṇa között. Kṛṣṇa nem egy közönséges ember, hanem az Abszolút Igazság. Teste, elméje és Ő Maga mind egy és abszolút. Az Anubhāṣya című művében Bhaktisiddhānta Sarasvatī Gosvāmī a Caitanya-caritāmṛtát (Ādi-līlā 5.41-48) magyarázva a Kūrma Purāṇából idéz: deha-dehi-vibhedo 'yaṁ neśvare vidyate kvacit. Ez azt jelenti, hogy Kṛṣṇa, a Legfelsőbb Úr teste és Ő Maga között nincs különbség. A magyarázók azonban nem ismerik ezt a Kṛṣṇáról szóló tudományt, így elrejtik Kṛṣṇát, és személyét elhatárolják a testétől és az elméjétől. Ez pusztán azt mutatja meg, hogy teljesen járatlanok Kṛṣṇa tudományában, néhányan közülük mégis pénzhez jutnak az emberek félrevezetésével.
Vannak olyan emberek is, akik démonikusak. Ők is Kṛṣṇára gondolnak, de irigyek Rá. Ilyen volt például Kaṁsa király, Kṛṣṇa nagybátyja, aki szintén örökké Kṛṣṇára gondolt, de ellenségének tekintette. Állandóan attól rettegett, mikor jön Kṛṣṇa, hogy megölje őt. Az ilyen meditáció nem segít rajtunk. Az embernek odaadó szeretettel kell gondolnia Kṛṣṇára — ez a bhakti —, és szakadatlanul tanulmányoznia kell a Kṛṣṇáról szóló tudományt. Mi is ez a kedvező folyamat, melyet követnünk kell? Egy hiteles lelki tanítómestertől kell tanulnunk. Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége, és ahogyan jónéhányszor elmondtuk már, az Ő teste nem anyagi, hanem örökkévaló, tudással és boldogsággal teli. Így kell tehát Kṛṣṇáról beszélnünk, s ez segít majd abban, hogy bhaktákká váljunk. Ha másképp akarjuk megérteni Őt, a rossz forrásra hallgatva, törekvésünk nem járhat sikerrel.
Elménket irányítsuk Kṛṣṇa örökkévaló, elsődleges formája, s azzal a szívből jövő meggyőződéssel, hogy Kṛṣṇa a Legfelsőbb, imádjuk Őt. Indiában ezer és ezer templomban imádják Kṛṣṇát, s végeznek Neki odaadó szolgálatot. E gyakorlat során hódolatunkat kell ajánlanunk Kṛṣṇának. Meg kell hajtanunk a fejünket a mūrti előtt, s elménkkel, testünkkel, tetteinkkel, azaz mindenünkkel Őt kell szolgálnunk. Ez segít majd abban, hogy teljesen, megingathatatlanul Kṛṣṇába merüljünk, s eljussunk Kṛṣṇalokára. Nem szabad hagynunk, hogy a lelkiismeretlen magyarázók tévútra vezessenek bennünket. Végeznünk kell az odaadó szolgálat kilenc folyamatát, amely azzal kezdődik, hogy hallunk Kṛṣṇáról és beszélünk Róla. A tiszta odaadó szolgálat a legtökéletesebb szint az emberi társadalomban.
A Bhagavad-gītā hetedik és nyolcadik fejezete az Úr tiszta odaadó szolgálatáról beszélt, ami mentes a spekulatív tudástól, a misztikus yogától és a gyümölcsöző cselekedetektől. Akik még nem tisztultak meg teljesen, azok vonzódhatnak az Úr különféle aspektusaihoz, például a személytelen brahmajyotihoz és a helyhez kötött Paramātmāhoz, ám a tiszta bhakták közvetlenül a Legfelsőbb Úr szolgálatába fognak.
Egy Kṛṣṇát leíró gyönyörű vers egyértelműen kimondja, hogy aki a félisteneket imádja, az végtelenül ostoba, és sohasem kaphatja meg Kṛṣṇától a legnagyobb jutalmat. Kezdetben, fejlődése elején a bhakta néha visszaesik, s nem tudja tartani a kívánt szintet, de még akkor is magasabb rendűnek kell tekinteni őt a többi filozófusnál és yogīnál. Arról, aki mindig Kṛṣṇa-tudatban cselekszik, tudnunk kell, hogy tökéletes szent. Megválik azoktól a világi tettektől, melyeket véletlenül elkövet, s kétségtelenül hamarosan teljes tökéletességre tesz szert. Valójában a tiszta bhaktákkal nem fordulhat elő, hogy visszaesnek, mert a Legfelsőbb Istenség személyesen gondoskodik róluk. Az okos embernek ezért azonnal el kell kezdenie a Kṛṣṇa-tudat folyamatát, hogy boldogan élhessen ebben az anyagi világban, s így végül megkapja majd Kṛṣṇától a legnagyobb jutalmat.
Így végződnek a Bhaktivedanta-magyarázatok a Śrīmad Bhagavad-gītā kilencedik fejezetéhez, melynek címe: „A legbizalmasabb tudás”.
TIZEDIK FEJEZET
Az Abszolút fensége
1. VERS
śrī-bhagavān uvāca
bhūya eva mahā-bāho śṛṇu me paramaṁ vacaḥ
yat te 'haṁ prīyamāṇāya vakṣyāmi hita-kāmyayā
śrī-bhagavān uvāca—az Istenség Legfelsőbb Személyisége mondta; bhūyaḥ—ismét; eva—bizonyára; mahā-bāho—óh, erős karú; śṛṇu—halld hát; me—Enyém; paramam—legfelsőbb; vacaḥ—utasítás; yat—amit; te—neked; aham—Én; prīyamāṇāya—úgy gondolok rád, mint aki kedves Nekem; vakṣyāmi—mondok; hita-kāmyayā—a te érdekedben.
Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így szólt: Óh, erős karú Arjuna, figyelj ismét szavaimra! Mivel kedves barátom vagy, a te érdekedben most tovább tanítalak, s átadom neked azt a tudást, ami magasabb rendű mindannál, amit eddig elmondtam.
MAGYARÁZAT: Parāśara Muni a bhagavān szóhoz a következő magyarázatot fűzte: Bhagavānnak, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének azt lehet nevezni, aki teljességében rendelkezik a hat fenséges tulajdonsággal, azaz minden erővel, hírnévvel, gazdagsággal, tudással, szépséggel és lemondással teljes. Földi jelenléte idején Kṛṣṇa kinyilvánította mind a hat dicső jellemvonást, ezért Parāśara Muni és a hozzá hasonló nagy bölcsek mind elfogadták Kṛṣṇát az Istenség Legfelsőbb Személyiségeként. Kṛṣṇa most egy még bizalmasabb tudást ad át Arjunának fenségével és tetteivel kapcsolatban. A hetedik fejezettel kezdődően az Úr különféle energiáiról s azok működéséről adott érthető leírást. Ebben a fejezetben sajátos fenségéről beszél Arjunának. Az előző fejezetben különféle energiáit magyarázta el rendkívül tisztán, hogy megalapozza a szilárd meggyőződés jellemezte odaadást. Ebben a fejezetben tehát megnyilvánulásairól és különféle fenségeiről beszél Arjunának.
Minél többet hall valaki a Legfelsőbb Istenről, annál szilárdabb lesz a helyzete az odaadó szolgálatban. Az Úrról mindig a bhakták társaságában kell hallanunk, mert ennek eredményeképpen több odaadó szolgálatot végzünk majd. A bhakták közötti beszélgetésekben és előadásaikon azonban csak azok tudnak részt venni, akik valóban vágynak arra, hogy Kṛṣṇa-tudatúak legyenek. Az Úr érthetően kijelenti Arjunának, hogy csupán az ő áldására beszél erről a témáról, mivel Arjuna nagyon kedves Neki.
2. VERS
na me viduḥ sura-gaṇāḥ prabhavaṁ na maharṣayaḥ
aham ādir hi devānāṁ maharṣīṇāṁ ca sarvaśaḥ
na—sohasem; me—Enyém; viduḥ—ismer; sura-gaṇāḥ—a félistenek; prabhavam—eredet, fenség; na—sohasem; mahā-ṛṣayaḥ—nagy bölcsek; aham—Én vagyok; ādiḥ—az eredet; hi—bizonyára; devānām—a félisteneknek; mahā-ṛṣīṇām—a nagy bölcseknek; ca—is; sarvaśaḥ—minden tekintetben.
Sem a félistenek serege, sem a kiváló szentek nem ismerik származásomat és fenségemet, mert Én vagyok mindnyájuk eredete minden tekintetben.
MAGYARÁZAT: A Brahma-saṁhitā kijelenti, hogy az Úr Kṛṣṇa a Legfelsőbb Úr. Senki sem nagyobb Nála, s Ő minden ok oka. Ebben a versben Maga az Úr mondja, hogy Ő az eredete az összes félistennek és bölcsnek. Ha még a félistenek és a nagy bölcsek sem képesek megérteni Kṛṣṇát, nevét és személyiségét, mit mondhatnánk parányi bolygónk úgynevezett tudósairól? Senki sem foghatja fel, miért jelenik meg a Földön a Legfelsőbb Isten közönséges emberként, s miért hajt végre csodálatos és szokatlan tetteket. Tudnunk kell tehát, hogy a Kṛṣṇa megértéséhez szükséges tulajdonság nem az anyagi műveltség. Elmebeli spekulációval még a félisteneknek és a nagy bölcseknek sem sikerült megérteniük Őt. A Śrīmad-Bhāgavatam is világosan kijelenti, hogy még a hatalmas félistenek sem képesek megérteni az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Spekulálással csak annyit tudhatnak meg, amennyit tökéletlen érzékeik megengednek, de így egy teljesen ellentétes, imperszonalista következtetésre jutnak, miszerint Isten valamiféle személytelen dolog, ami nem az anyagi természet három kötőerejének megnyilvánulása. Az is lehet, hogy elméjükben elképzelnek valamit, ám Kṛṣṇát lehetetlen megérteni ilyen ostoba spekulálással.
Azoknak, akik meg akarják ismerni az Abszolút Igazságot, az Úr burkoltan azt mondja e versben: „Jelen vagyok mint az Istenség Legfelsőbb Személyisége, s Én vagyok a Legfelsőbb.” Ezt mindannyiunknak tudnunk kell. Annak ellenére, hogy valaki nem tudja megérteni a személyesen jelen lévő, felfoghatatlan Urat, Ő létezik. Az örökkévaló, tudással és boldogsággal teljes Kṛṣṇát akkor érthetjük meg igazán, ha tanulmányozzuk szavait a Bhagavad-gītāban és a Śrīmad-Bhāgavatamban. Istent uralkodó hatalomként vagy a személytelen Brahmanként azok is megérthetik, akik alsóbbrendű energiájában vannak, ám az Istenség Személyiségét csak a transzcendentális síkra jutott ember foghatja fel.
Kṛṣṇa indokolatlan kegyéből alászáll, hogy segítsen a sok spekuláló emberen, akik képtelenek megérteni az Ő valódi helyzetét. A Legfelsőbb Úr rendkívüli tettei ellenére azonban az anyagi energiával megfertőzött spekulálók továbbra is azt hiszik, hogy a személytelen Brahman a Legfelsőbb. Egyedül a Legfelsőbb Úr előtt teljesen meghódolt bhakták érthetik meg a Legfelsőbb Személyiség kegyéből, hogy Ő Kṛṣṇa. A bhakták nem törődnek Isten személytelen Brahman arculatával. Hitük és odaadásuk következtében azonnal a Legfelsőbb Úr előtt hódolnak meg, s így Kṛṣṇa indokolatlan kegyéből képesek megérteni Őt. Senki más nem értheti Őt meg. A nagy bölcsek véleménye is ez: Mi az ātmā, mi a Legfelsőbb? Ő, akit imádnunk kell.
3. VERS
yo mām ajam anādiṁ ca vetti loka-maheśvaram
asammūḍhaḥ sa martyeṣu sarva-pāpaiḥ pramucyate
yaḥ—bárki; mām—Engem; ajam—megszületetlen; anādim—kezdet nélküli; ca—is; vetti—ismer; loka—bolygóknak; mahā-īśvaram—a legfelsőbb irányító; asammūḍhaḥ—nincs illúzióban; saḥ—ő; martyeṣu—a halandók között; sarva-pāpaiḥ—minden bűnös visszahatástól; pramucyate—megszabadul.
Ő, aki nincs illúzióban, aki Engem megszületetlennek, kezdet nélkülinek és az összes világ Legfelsőbb Urának ismer — egyedül ő mentes minden bűntől.
MAGYARÁZAT: Ahogyan a hetedik fejezet (7.3) írja, manuṣyāṇāṁ sahasreṣu kaścid yatati siddhaye: akik megpróbálják elérni a lelki megvalósítás síkját, nem közönséges emberek. Ők jobbak annál a sok millió közönséges embernél, akik mit sem tudnak a lelki megvalósításról. A lelki azonosságukat valóban megérteni próbálkozók közül azonban azok a legsikeresebb, lelki megvalósítást elért emberek, akik megértették, hogy Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége, mindennek a tulajdonosa, a megszületetlen. Csakis ezen a szinten, Kṛṣṇa legfelsőbb helyzetét tökéletesen megértve tisztulhatunk meg valamennyi bűnös visszahatástól.
Ebben a versben az aja — megszületetlen — szó az Úrra utal, aki azonban különbözik az élőlényektől, akiket a második fejezet szintén ajának nevez. Az Úr különbözik az élőlényektől, akik anyagi ragaszkodásaik miatt születnek és halnak meg. A feltételekhez kötött lelkek állandóan cserélik testüket, de az Övé nem változik. Még ha alászáll ebbe az anyagi világba, akkor is mint ugyanaz a megszületetlen jön el. Ezért mondja a negyedik fejezet, hogy az Úr belső energiája révén nem áll az alsóbbrendű, anyagi energia irányítása alatt, hanem mindig a felsőbbrendűben marad.
E versben a vetti loka-maheśvaram szavak arra utalnak, hogy az Úr Kṛṣṇáról tudnunk kell: Ő az univerzum bolygórendszereinek legfelsőbb birtokosa. Ő létezett a teremtés előtt is, és különbözik a teremtett világtól. A félistenek mindegyike az anyagi világban teremtődött, de Kṛṣṇát az írások szerint senki sem teremtette. Kṛṣṇa tehát még a nagy félistenektől, például Brahmātól és Śivától is különbözik. S mivel Ő Brahmā, Śiva és a többi félisten létrehozója, Ő a Legfelsőbb Személy minden bolygón.
Śrī Kṛṣṇa tehát különbözik minden teremtett dologtól. Aki ilyennek ismeri Őt, az azonnal megszabadul minden bűnös visszahatástól. Az embernek meg kell tisztulnia minden bűnös tettétől, ha szert akar tenni a Legfelsőbb Úrról szóló tudásra. A Bhagavad-gītā tanítása szerint Őt kizárólag az odaadó szolgálat által lehet megismerni, más módon nem.
Nem szabad Kṛṣṇáról olyan felfogást kialakítanunk, hogy Ő emberi lény. Korábban olvashattuk, hogy csak az ostobák gondolkoznak így. Ugyanezt mondja ki ez a vers is más szavakkal. Aki nem ostoba, azaz aki kellőképpen értelmes ahhoz, hogy megértse Isten örök helyzetét, az mindig mentes minden bűnös visszahatástól.
Hogyan lehet Kṛṣṇa megszületetlen, ha Devakī fiaként ismerik? A Śrīmad-Bhāgavatam erre is választ ad: Amikor az Úr megjelent Devakī és Vasudeva előtt, nem közönséges gyermek módjára született. Először eredeti formájában jelent meg, s csak azután változott át közönséges gyermekké.
Bármi is történjék Kṛṣṇa irányítása alatt, az transzcendentális, és nem fertőzhetik be az anyagi visszahatások, melyek lehetnek kedvezőek és kedvezőtlenek egyaránt. Az a felfogás, hogy az anyagi világban vannak kedvező és kedvezőtlen dolgok, többé-kevésbé elmebeli spekuláció, mert az anyagi világban semmi sem kedvező. Itt minden kedvezőtlen, mert maga az anyagi természet is kedvezőtlen — csak képzeljük, hogy kedvező. Igazi áldás csakis a teljes odaadással végzett Kṛṣṇa-tudatú tettekből és szolgálatból származik. Ezért ha azt akarjuk, hogy tetteink valóban áldásosak legyenek, akkor a Legfelsőbb Úr utasításai szerint kell cselekednünk. Ezekről az utasításokról a Śrīmad-Bhāgavatamból, a Bhagavad-gītāból vagy egy hiteles lelki tanítómestertől hallhatunk. A lelki tanítómester a Legfelsőbb Urat képviseli, ezért utasításai nem különböznek az Ő utasításaitól. A lelki tanítómester, a szentek és az írások tanítása között nincs különbség; e három forrás nem mond ellent egymásnak. Ha irányításuk szerint cselekszünk, akkor tetteink mentesek az anyagi világ jámbor és bűnös tetteinek visszahatásaitól. Tetteit a bhakta a transzcendentális lemondás szellemében hajtja végre, amit sannyāsának neveznek. A Bhagavad-gītā hatodik fejezetének első verse szerint valódi lemondásban az él, aki kötelességből cselekszik, mert a Legfelsőbb Úr úgy rendelte el, s nem tetteinek gyümölcsénél keres menedéket (anāśritaḥ karma-phalam). A valódi yogī és sannyāsī az, aki a Legfelsőbb Úr utasítását követve cselekszik, s nem az ál-yogī vagy az, aki csupán sannyāsīnak öltözik.
4—5. VERS
buddhir jñānam asammohaḥ kṣamā satyaṁ damaḥ śamaḥ
sukhaṁ duḥkhaṁ bhavo 'bhāvo bhayaṁ cābhayam eva ca
ahiṁsā samatā tuṣṭis tapo dānaṁ yaśo 'yaśaḥ
bhavanti bhāvā bhūtānāṁ matta eva pṛthag-vidhāḥ
buddhiḥ—értelem; jñānam—tudás; asammohaḥ—kételyektől mentes; kṣamā—megbocsátás; satyam—igazmondás; damaḥ—az érzékek szabályozása; śamaḥ—az elme szabályozása; sukham—boldogság; duḥkham—boldogtalanság; bhavaḥ—születés; abhāvaḥ—halál; bhayam—félelem; ca—is; abhayam—félelemnélküliség; eva—is; ca—és; ahiṁsā—erőszaknélküliség; samatā—egyensúly; tuṣṭiḥ—elégedettség; tapaḥ—vezeklés; dānam—adományozás; yaśaḥ—hírnév; ayaśaḥ—szégyen; bhavanti—lesznek; bhāvāḥ—természetek; bhūtānām—élőlényeknek; mattaḥ—Tőlem; eva—bizonyára; pṛthak-vidhāḥ—különféleképpen elrendezett.
Értelem, tudás, mentesség a kétségtől és a tévhittől, megbocsátás, igazmondás, az érzékek szabályozása, az elme szabályozása, boldogság és szenvedés, születés, halál, félelem, félelemnélküliség, erőszakmentesség, kiegyensúlyozottság, elégedettség, vezeklés, adományozás, hírnév és szégyen — egyedül Tőlem származnak az élőlények e tulajdonságai.
MAGYARÁZAT: Az élőlények különféle tulajdonságait, a jókat és a rosszakat egyaránt Kṛṣṇa teremtette. Erről ír ez a vers.
Az értelem az a képesség, melynek segítségével a dolgokat helyes nézőpontból elemezzük, a tudás pedig azt jelenti, hogy megértjük, mi a lélek, s mi az anyag. Az egyetemeken oktatott közönséges tudás csupán az anyagot érinti, s ezért itt nem tekintjük tudásnak. Tudás annyit jelent, mint ismerni a különbséget a lélek és az anyag között. A modern oktatás kizárólag az anyagi elemekről és a testi szükségletekről tanít, s mellőzi a lélekről szóló tudományt. Az akadémikus tudás ezért nem teljes.
Az asammohát, a félelemtől és illúziótól való mentességet akkor lehet elérni, ha az ember nem határozatlan, s megértette a transzcendentális filozófiát. Ily módon lassan, de biztosan megszabadul a zavarodottságtól. Semmit sem szabad vakon elfogadnunk; először mindent nagy figyelemmel és elővigyázatossággal mérlegelnünk kell. A kṣamā, a türelem és a megbocsátás tulajdonságát el kell sajátítanunk, s eszerint kell élnünk: az embernek türelmesnek kell lennie, és meg kell tudnia bocsátani mások apró bűneit. A satyam, az igazmondás azt jelenti, hogy a tényeket mások érdekében változatlanul kell közölnünk, s nem szabad eltorzítanunk. A társadalomban elfogadott szokások alapján az embernek csak akkor kell megmondania az igazságot, ha azzal örömet okoz másoknak. Ez azonban nem igazmondás. Az igazat mindig nyíltan meg kell mondani, hogy mások a valósághoz hűen ismerhessék meg a tényeket. Ha egy emberről tudjuk, hogy tolvaj, s ezt elmondjuk másoknak is, akkor igazat mondunk. Az igazság néha fáj, ám ez ne tántorítson el senkit sem a kimondásától. Az igazmondás megköveteli, hogy változatlanul közöljük a tényeket embertársainkkal, az ő érdekükben. Ez az igazmondás definíciója.
Az érzékek szabályozása azt jelenti, hogy nem szabad azokat szükségtelenül saját élvezetünkre használni. Az érzékeket a szükséges mértékben elégedetté kell tennünk, ez nem tilos, de a fölösleges érzéki élvezet hátráltatja a lelki fejlődést. Az érzékeket vissza kell tartanunk a felesleges tevékenységtől. Ehhez hasonlóan az elmét is korlátoznunk kell, hogy ne merüljön el fölösleges gondolatokban. Ezt nevezik śamának. Senkinek sem szabad arra vesztegetnie az idejét, hogy a pénzszerzésen törje a fejét; ha így tesz, rossz célra használja gondolkodóképességét. Az elménket arra kell összpontosítanunk, hogy megértsük azt, amire az emberiségnek a leginkább szüksége van, s ezt aztán hitelesen, változatlanul át kell adnunk másoknak is. A gondolkodóképességet a szentírások szakértői, a szentek, a lelki tanítómesterek és a fejlett gondolkodású személyek társaságában kell kifejlesztenünk.
Sukham: A gyönyört vagy boldogságot mindig olyan dolgokban kell megtalálnunk, melyek kedvezően hatnak a Kṛṣṇa-tudat lelki tudományának művelésére, a boldogtalanság vagy fájdalom pedig az, ami nem kedvez a Kṛṣṇa-tudatbeli fejlődésnek. Mindazt, ami előnyösen segíti előrehaladásunkat a Kṛṣṇa-tudatban, el kell fogadnunk, s mindazt, ami akadályozza, el kell utasítanunk.
A bhava — születés — a testre utal. Még a Bhagavad-gītā elején megtárgyaltuk, hogy a lélek számára nem létezik sem születés, sem halál. Ezek csupán az anyagi világbeli testekre jellemzőek. A félelem annak tudható be, hogy aggódunk a jövő miatt. A Kṛṣṇa-tudatú ember azonban nem fél, mert tudja: tettei révén biztosan visszatér a transzcendentális világba, haza Istenhez. Rá tehát fényes jövő vár. Mások azonban nem tudják, mit tartogat számukra a jövő, s a következő életükről is tudatlanok, így aztán örök aggodalomban élnek. Ha valaki meg akar szabadulni az aggodalomtól, a legjobb, ha megérti Kṛṣṇát, s állandóan elmerül a Kṛṣṇa-tudatban. Így szabadulhatunk meg minden félelemtől. A Śrīmad-Bhāgavatam (11.2.37) elmondja: bhayaṁ dvitīyābhiniveśataḥ syāt, a félelmet az okozza, hogy az illuzórikus energiába merülünk. Ám akik megszabadultak az illuzórikus energiától, akik meggyőződtek arról, hogy nem azonosak az anyagi testtel, hanem az Istenség Legfelsőbb Személyiségének lelki részei ők, s akik ezért transzcendentális szolgálatot végeznek a Legfelsőbb Istenségnek, azoknak nincs mitől rettegniük. Az ő jövőjük ragyogó. A félelem azokra jellemző, akik nem Kṛṣṇa-tudatúak. Az abhayam, a félelemnélküliség csak a Kṛṣṇa-tudatúak számára elérhető.
Ahiṁsā — erőszakmentesség — azt jelenti, hogy nem szabad semmi olyat tennünk, ami másoknak fájdalmat okoz, vagy amivel megzavarunk másokat. A politikusok, szociológusok, filantrópusok stb. által ígért anyagi tettek nem eredményeznek semmi jót, mert a politikusok és filantrópusok nem rendelkeznek transzcendentális szemlélettel, s nem tudják, mi az, ami valóban az emberi társadalom javát szolgálja. Az ahiṁsā azt jelenti, hogy az embereket úgy kell tanítanunk, hogy képesek legyenek teljes mértékben kihasználni az emberi test adta lehetőségeket. Az emberi test a lelki megvalósításra való, így minden ezt hátráltató tett vagy utasítás az emberi test elleni erőszakként fogható fel. Erőszaknélküliségnek tehát azt nevezzük, ami az emberek eljövendő lelki boldogságát segíti elő.
Samatā — kiegyensúlyozottság — azt jelenti, hogy az ember mentes a vonzódástól és a gyűlölettől. Nem szabad semmihez sem túlzottan ragaszkodnunk, de a túlzott ellenszenv sem jó. Az anyagi világot ragaszkodás és gyűlölet nélkül kell elfogadnunk. Ami előnyös a Kṛṣṇa-tudat végzéséhez, azt el kell fogadnunk, ami pedig kedvezőtlen, azt el kell utasítanunk. Ezt nevezik samatānak, kiegyensúlyozottságnak. Aki Kṛṣṇa-tudatban él, semmit sem utasít vissza és semmit nem fogad el anélkül, hogy előbb ne mérlegelné: hasznos-e ez a Kṛṣṇa-tudat végzése során vagy sem?
Tuṣṭi — elégedettség — arra utal, hogy az embernek nem szabad arra törekednie, hogy felesleges tettekkel egyre több anyagi dolgot halmozzon fel. Érjük be azzal, amit a Legfelsőbb Úr kegyéből megkapunk. Ezt nevezik elégedettségnek. Tapas lemondást vagy vezeklést jelent. Ezzel kapcsolatban a Védákban számtalan szabályt és előírást találunk: hajnalban kell felkelnünk, fürdőt kell vennünk stb. Néha nagyon nehéz korán felkelni, de bármilyen nehézséget vállal az ember magára önszántából, azt vezeklésnek hívják. Ehhez hasonlóan vannak előírások a hó bizonyos napjain betartandó böjtre is. Lehetséges, hogy valakinek nincs ínyére a böjt, de ha eltökélt abban, hogy fejlődni akar a Kṛṣṇa-tudat tudományában, akkor el kell fogadnia azokat a testi kényelmetlenségeket, melyeket a Védák ajánlanak. Nem szabad azonban szükségtelenül vagy a védikus előírásoknak ellentmondva böjtölni. A politikai célokat szolgáló böjt szintén tilos. Erről a Bhagavad-gītā mint a tudatlanság kötőerejébe tartozó koplalásról ír, a tudatlanság vagy szenvedély kötőerejében végzett tettek pedig sohasem vezetnek lelki fejlődéshez. Bármit teszünk azonban a jóság minőségében, az segíti majd fejlődésünket, s a védikus utasítások értelmében betartott böjt gyarapítja az ember lelki tudását.
Ami az adományozást illeti, az embernek keresete ötven százalékát jó célokra kell áldoznia. S hogy mi a jó cél? Ami megegyezik a Kṛṣṇa-tudat céljával — s ez nemcsak jó, de a legjobb is. Mivel Kṛṣṇa jó, ezért az Ő ügye is az. Adományt tehát annak kell adnunk, aki a Kṛṣṇa-tudatban tevékenykedik. A védikus irodalom szerint az adomány a brāhmaṇákat illeti. Ezt a szokást mind a mai napig betartják, noha nem egészen a védikus utasításokkal megegyezően. A parancs mégis úgy szól, hogy az adomány a brāhmaṇákat illeti meg. Miért? Mert ők a magasabb rendű lelki tudással foglalkoznak. Egy brāhmaṇának egész életét Brahman megértésére kell szentelnie. Brahma jānātīti brāhmaṇaḥ: brāhmaṇának azt nevezik, aki ismeri a Brahmant. Azért kell tehát adakoznunk nekik, mert a felsőbbrendű lelki szolgálatba merülnek, s nincs idejük arra, hogy megkeressék a kenyerüket. A védikus irodalom szerint a sannyāsīnak, vagyis a lemondott rendben élőnek is illik adakozni. A sannyāsīk házról házra járva kéregetnek, nem azért, hogy vagyont gyűjtsenek, hanem hogy missziójukat végezzék. Az a szokás, hogy minden házba bekopognak, s felrázzák a tudatlanság álmában szendergő családosokat. A családosokat a családi ügyek kötik le, s megfeledkeznek az élet igazi céljáról (Kṛṣṇa-tudatuk felébresztéséről), ezért a sannyāsīk dolga, hogy koldusként keressék fel a családosokat, s biztassák őket a Kṛṣṇa-tudat gyakorlására. A Védák azt írják: ébredjünk fel, és érjük el azt, ami jár nekünk ebben az emberi életformában. A sannyāsīk az ehhez szükséges tudást és folyamatot ismertetik. Nem szabad tehát szeszélyesen és meggondolatlanul adományoznunk. Az adományok csak a lemondott életrend tagjait, a brāhmaṇákat és a hasonló jó ügyek képviselőit illetik.
Yaśas, hírnév: Az Úr Caitanya Mahāprabhu szerint akkor leszünk igazán híresek, ha nagy bhaktává válunk. Ez az igazi hírnév. Akit úgy ismernek, mint a Kṛṣṇa-tudat kiváló egyéniségét, az valóban híres. Akinek nincs ilyen hírneve, az rossz hírű.
Ezek a tulajdonságok szerte az univerzumban, az emberek és a félistenek társadalmában egyaránt jellemzőek. A többi bolygón számtalanféle emberi társadalom létezik, ám ezek a tulajdonságok mindenhol megtalálhatók. Azok számára, akik fejlődni szeretnének a Kṛṣṇa-tudatban, Kṛṣṇa teremti meg e jellemzőket, de kifejleszteni nekünk magunknak kell belülről. A Legfelsőbb Úr elrendezése szerint a Neki odaadó szolgálatot végző emberben valamennyi jó tulajdonság kialakul.
Kṛṣṇa az eredete mindennek, jónak és rossznak egyaránt. Ebben az anyagi világban semmi olyan nem nyilvánulhat meg, ami nincs jelen Kṛṣṇában. Ezt jelenti a tudás: tudjuk, hogy a dolgok különböznek egymástól, mégis meg kell értenünk, hogy minden Kṛṣṇából árad.
6. VERS
maharṣayaḥ sapta pūrve catvāro manavas tathā
mad-bhāvā mānasā jātā yeṣāṁ loka imāḥ prajāḥ
mahā-ṛṣayaḥ—a nagy bölcsek; sapta—hét; pūrve—előzőleg; catvāraḥ—négy; manavaḥ—Manuk; tathā—is; mat-bhāvāḥ—Tőlem születtek; mānasāḥ—az elméből; jātāḥ—születtek; yeṣām—az övék; loke—a világon; imāḥ—mindezek; prajāḥ—népesség.
A hét nagy bölcs, előzőleg pedig másik négy tudós, valamint a Manuk [az emberiség ősnemzői] Belőlem, az Én elmémből születtek, s a különféle bolygókat benépesítő élőlények mind tőlük származnak.
MAGYARÁZAT: Az Úr az univerzum népességének származásáról tesz összegezve említést. Brahmā az eredeti teremtmény, aki a Hiraṇyagarbhaként ismert Legfelsőbb Úr energiájából született. Brahmāból nyilvánult meg a négy bölcs, Sanaka, Sananda, Sanātana és Sanat-kumāra, majd hét másik nagy bölcs és a Manuk. Ezt a huszonöt nagy bölcset az univerzum élőlényeinek ősatyáiként ismerik. Megszámlálhatatlanul sok univerzum van, és mindegyikben végtelen számú bolygó lebeg. Mindegyik égitestet különféle élőlények sokasága lepi el, akik e huszonöt ősatyától származnak. Brahmā előbb ezer félisteni évig vezekelt, mielőtt Kṛṣṇa kegyéből megvalósította a teremtés tudományát. Aztán Brahmātól létrejött Sanaka, Sananda, Sanātana és Sanat-kumāra, majd Rudra és a hét bölcs, és ily módon minden brāhmaṇa és kṣatriya az Istenség Legfelsőbb Személyiségének energiájából született. Brahmāt Pitāmahaként, nagyatyaként ismerik, Kṛṣṇát pedig Prapitāmahának, a nagyatya atyjának nevezik. Erről a Bhagavad-gītā tizenegyedik fejezetében olvashatunk (11.39).
7. VERS
etāṁ vibhūtiṁ yogaṁ ca mama yo vetti tattvataḥ
so 'vikalpena yogena yujyate nātra saṁśayaḥ
etām—mindez; vibhūtim—fenség; yogam—misztikus hatalom; ca—is; mama—az Enyém; yaḥ—bárki; vetti—tudja; tattvataḥ—igazán; saḥ—ő; avikalpena—töretlen; yogena—az odaadó szolgálatban; yujyate—tevékenykedik; na—sohasem; atra—itt; saṁśayaḥ—kétség.
Aki igazán ismeri e fenségemet és misztikus hatalmamat, az tiszta odaadó szolgálatba fog — ehhez semmi kétség sem fér.
MAGYARÁZAT: A lelki tökéletesség csúcsát az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről szóló tudás jelenti. Senki sem kezdheti el az odaadó szolgálatot addig, amíg szilárd meggyőződéssel el nem fogadja a Legfelsőbb Úr különféle fenséges tulajdonságait. Az emberek általában tudják, hogy Isten hatalmas, de nem tudják pontosan, mennyire hatalmas. Itt erről is hallhatunk. Aki valóban tisztában van Isten nagyságával, az automatikusan meghódol, s az Úr odaadó szolgálatához lát. A Legfelsőbb fenségét igazán megismerve nincsen más választása, mint meghódolni Előtte. Ehhez a tényleges tudáshoz a Śrīmad-Bhāgavatam, a Bhagavad-gītā és a hasonló írások leírásaiból juthatunk.
Szerte a különféle bolygórendszerekben számtalan félisten él, akiknek feladata az univerzum irányítása. Közülük a legfőbbek Brahmā, az Úr Śiva, a négy Kumāra és a többi ősatya. Az univerzumban sok ősatya él, akik mind a Legfelsőbb Úrtól, Kṛṣṇától születtek. Minden ősatyának az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa az eredeti ősatyja.
Ez csupán néhány a Legfelsőbb Úr fenséges tulajdonságai közül. Ha valaki szilárd meggyőződéssel elfogadja ezeket, akkor rendületlen hittel, minden kétség nélkül elfogadja Kṛṣṇát, és hozzákezd az odaadó szolgálathoz. E sajátságos tudásra szükség van ahhoz, hogy az embernek fokozódjon az érdeklődése Kṛṣṇa szerető, odaadó szolgálata iránt. Nem szabad elhanyagolnunk Kṛṣṇa nagyságának teljes megértését, mert csakis ennek ismeretében leszünk képesek megszilárdulni az őszinte odaadó szolgálatban.
8. VERS
ahaṁ sarvasya prabhavo mattaḥ sarvaṁ pravartate
iti matvā bhajante māṁ budhā bhāva-samanvitāḥ
aham—Én; sarvasya—mindennek; prabhavaḥ—származásának forrása; mattaḥ—Tőlem; sarvam—minden; pravartate—árad; iti—így; matvā—tudván; bhajante—odaadóvá válnak; mām—Irántam; budhāḥ—a műveltek; bhāva-samanvitāḥ—nagy figyelemmel.
Én vagyok az eredete a lelki és az anyagi világnak, minden Belőlem árad. A bölcsek, akik tudva tudják ezt, odaadóan szolgálnak és teljes szívből imádnak Engem.
MAGYARÁZAT: A művelt bölcs, aki behatóan tanulmányozta a Védákat, s olyan hiteles forrástól tett szert tudására, mint az Úr Caitanya, valamint tudja, hogyan alkalmazza ezeket az ismereteket, megérti, hogy Kṛṣṇa az eredete mindennek, a lelki és az anyagi világokban egyaránt, s így rendíthetetlenné válik a Legfelsőbb Úr odaadó szolgálatában. Egyetlen ostoba ember és semmilyen képtelen magyarázat nem térítheti le útjáról. Valamennyi védikus írás egyetért abban, hogy Kṛṣṇa az eredete Brahmānak, Śivának és az összes többi félistennek. Az Atharva Vedában (Gopāla-tāpanī Upaniṣad 1.24) ez áll: yo brahmāṇaṁ vidadhāti pūrvaṁ yo vai vedāṁś ca gāpayati sma kṛṣṇaḥ. „Kṛṣṇa volt az, aki kezdetben Brahmāt a védikus tudományra tanította, s aki a múltban elterjesztette a védikus tudást.” A Nārāyaṇa Upaniṣad (1) pedig így ír: atha puruṣo ha vai nārāyaṇo 'kāmayata prajāḥ sṛjeyeti. „Aztán az Istenség Személyisége, Nārāyaṇa élőlényeket kívánt teremteni.” Nārāyaṇād brahmā jāyate, nārāyaṇād prajāpatiḥ prajāyate, nārāyaṇād indro jāyate, nārāyaṇād aṣṭau vasavo jāyante, nārāyaṇād ekādaśa rudrā jāyante, nārāyaṇād dvādaśādityāḥ — folytatja az Upaniṣad. „Nārāyaṇától született Brahmā, Nārāyaṇától születtek meg az ősatyák, Nārāyaṇától született Indra, Nārāyaṇától született a nyolc vasu, Nārāyaṇától született a tizenegy rudra, és Nārāyaṇától jött világra a tizenkét āditya.” Ez a Nārāyaṇa Kṛṣṇa egyik kiterjedése.
A Védák azt is kijelentik: brahmaṇyo devakī-putraḥ. „Devakī fia, Kṛṣṇa a Legfelsőbb Személyiség.” (Nārāyaṇa Upaniṣad 4) Aztán pedig azt olvashatjuk: eko vai nārāyaṇa āsīn na brahmā na īśāno nāpo nāgni-samau neme dyāv-āpṛthivī na nakṣatrāṇi na sūryaḥ. „A teremtés kezdetén csak a Legfelsőbb Személyiség, Nārāyaṇa létezett. Nem létezett sem Brahmā, sem Śiva, nem volt tűz, sem hold, sem csillagok az égen, sem nap.” (Mahā Upaniṣad 1) A Mahā Upaniṣadból azt is megtudhatjuk, hogy az Úr Śiva a Legfelsőbb Úr homlokából született. Ezért a Védák azt mondják, hogy a Legfelsőbb Urat, Brahmā és Śiva teremtőjét kell imádni.
A Mokṣa-dharmában Kṛṣṇa szintén így szól:
prajāpatiṁ ca rudraṁ cāpy aham eva sṛjāmi vai
tau hi māṁ na vijānīto mama māyā-vimohitau
„Az ősatyákat, Śivát és a többieket mind Én teremtettem, bár ők ezt nem tudják, mert illuzórikus energiám megtéveszti őket.” A Varāha Purāṇában is ez áll:
nārāyaṇaḥ paro devas tasmāj jātaś caturmukhaḥ
tasmād rudro 'bhavad devaḥ sa ca sarva-jñatāṁ gataḥ
„Az Istenség Legfelsőbb Személyisége Nārāyaṇa. Tőle született Brahmā, akitől világra jött Śiva.”
Az Úr Kṛṣṇa minden teremtmény forrása, akit minden dolog leghatásosabb okának neveznek. Ő mondja: „Mivel minden Tőlem származik, Én vagyok az eredeti forrása mindennek. Minden az Én irányításom alatt áll, de senki sincs Felettem.” Kṛṣṇán kívül nincs másik legfelsőbb irányító. Aki így érti meg Kṛṣṇát egy hiteles lelki tanítómester segítségével, a védikus írások alapján, az minden energiáját a Kṛṣṇa-tudat végzésére fordítja, és valóban műveltté válik. Hozzá képest mindenki más, aki nem ismeri Kṛṣṇát úgy, ahogy van, ostoba. Csak egy ostoba vélheti Kṛṣṇát közönséges lénynek. A Kṛṣṇa-tudatú embernek nem szabad hagynia, hogy az ostobák megzavarják. El kell kerülnie a Bhagavad-gītā hamis magyarázatait és értelmezéseit, s elszántan, rendületlenül kell haladnia a Kṛṣṇa-tudat útján.
9. VERS
mac-cittā mad-gata-prāṇā bodhayantaḥ parasparam
kathayantaś ca māṁ nityaṁ tuṣyanti ca ramanti ca
mat-cittāḥ—akik elméjüket teljesen Rám irányították; mat-gata-prāṇāḥ—életüket Nekem szentelve; bodhayantaḥ—prédikálva; parasparam—maguk között; kathayantaḥ—beszélgetve; ca—is; mām—Rólam; nityam—mindig; tuṣyanti—elégedetté válnak; ca—is; ramanti—transzcendentális örömöt élveznek; ca—is.
Tiszta híveim gondolatai Bennem lakoznak, életüket teljesen az Én szolgálatomnak szentelték. Nagy örömet és elégedettséget éreznek ők, amikor felvilágosítják egymást, és Rólam beszélgetnek.
MAGYARÁZAT: A tiszta bhakták, akiknek jellemzőiről ez a vers ír, teljesen elmerülnek az Úr transzcendentális szerető szolgálatában. Gondolataikat sohasem lehet eltéríteni Kṛṣṇa lótuszlábáról, és csakis transzcendentális témákról beszélgetnek. Ez a vers kifejezetten a tiszta bhakták ismertetőjeleiről beszél. A Legfelsőbb Úr bhaktái a nap huszonnégy óráján keresztül örökké a Legfelsőbb Úr tulajdonságait és tetteit magasztalják. Szívük és lelkük állandóan Kṛṣṇába merül, és örömüket abban lelik, hogy a többi bhaktával Róla beszélgetnek.
Az odaadó szolgálat kezdő fokán a bhakták magából a szolgálatból merítenek transzcendentális örömet, fejlettebb szinten pedig az Isten iránti szeretetben állapodnak meg. Ezt a transzcendentális állapotot elérve tapasztalhatják azt a legmagasabb rendű tökéletességet, amit az Úr saját hajlékán nyilvánít ki. Az Úr Caitanya a transzcendentális odaadó szolgálatot egy maghoz hasonlítja, melyet az élőlény szívében ültetnek el. A megszámlálhatatlanul sok élőlény bolygóról bolygóra vándorol az univerzumban, de közülük csak néhány szerencsés találkozik egy tiszta bhaktával, lehetőséget kapva az odaadó szolgálat megértésére. Ez az odaadó szolgálat olyan, mint egy mag. Ha elültetjük a szívünkben, és hallgatjuk, énekeljük a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare/ Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare mantrát, akkor a mag később gyümölcsöt hoz, ahogyan egy fa magjából is gyümölcs lesz, ha rendszeresen öntözzük. Az odaadó szolgálat lelki palántája egyre növekszik, majd áttöri az anyagi univerzum burkát, és behatol a brahmajyoti ragyogásába, a lelki égbe. Ott tovább nő, míg el nem éri a legfelsőbb lelki bolygót, Goloka Vṛndāvanát, Kṛṣṇa legfelsőbb bolygóját. Végül az Úr Kṛṣṇa lótuszlábánál keres menedéket, s ott megállapodik. Ahogyan egy növény gyümölcsöt és virágot hoz, úgy az odaadó szolgálat növénye is gyümölcsöket terem, s öntözése a hallás és éneklés formájában folytatódik. A Caitanya-caritāmṛta (Madhya-līlā, tizenkilencedik fejezet) részletes leírást közöl az odaadó szolgálat növényéről. Elmagyarázza, hogy amikor az egész növény védelmet keres a Legfelsőbb Úr lótuszlábánál, az embert teljesen eltölti az Isten iránti szeretet, s egy pillanatig sem tud tovább élni anélkül, hogy kapcsolatban legyen a Legfelsőbb Úrral, ahogyan a hal sem képes víz nélkül élni. Ebben az állapotban a bhakta a Legfelsőbb Úrral való kapcsolat hatására szert tesz minden transzcendentális tulajdonságra.
A Śrīmad-Bhāgavatam szintén olyan elbeszélésekkel van teli, melyek a Legfelsőbb Úr és bhaktái közötti kapcsolatról szólnak, éppen ezért nagy kincs a bhakták számára, ahogyan azt Maga a Bhāgavatam is leírja (12.13.18). Śrīmad-bhāgavataṁ purāṇam amalaṁ yad vaiṣṇavānāṁ priyam. Ez a mű egyáltalán nem beszél a materialista tettekről, az anyagi gyarapodásról, az érzékkielégítésről vagy a felszabadulásról. A Śrīmad-Bhāgavatam az egyetlen olyan szentírás, amely teljes leírást ad a Legfelsőbb Úr és bhaktái transzcendentális természetéről. A lelki megvalósítást elért, Kṛṣṇa-tudatú emberek tehát mindig örömüket lelik az ilyen transzcendentális irodalom tanulmányozásában, ahogyan egy fiatal fiúnak és lánynak okoz örömet a másik társasága.
10. VERS
teṣāṁ satata-yuktānāṁ bhajatāṁ prīti-pūrvakam
dadāmi buddhi-yogaṁ taṁ yena mām upayānti te
teṣām—nekik; satata-yuktānām—akik mindig teljesen elmerülnek; bhajatām—az odaadó szolgálat végzésében; prīti-pūrvakam—szerető eksztázisban; dadāmi—adok; buddhi-yogam—igazi értelmet; tam—azt; yena—ami által; mām—Hozzám; upayānti—jönnek; te—ők.
Akik szüntelen odaadással és szeretettel szolgálnak Engem, azoknak megadom azt az értelmet, amellyel eljuthatnak Hozzám.
MAGYARÁZAT: Ebben a versben a buddhi-yogam szó nagyon fontos. Talán emlékszünk még arra, hogy a második fejezetben az Úr Arjunát oktatva megemlíti: sok dologról beszélt, és a buddhi-yoga útjáról is szólni fog. Erre most kerül sor. A buddhi-yoga nem más, mint a Kṛṣṇa-tudatbeli cselekvés, s ez jelenti a legfejlettebb intelligenciát. Buddhi értelmet, yoga pedig misztikus tetteket vagy misztikus felemelkedést jelent. Ha valaki megpróbál hazatérni, vissza Istenhez, és szívvel-lélekkel a Kṛṣṇa-tudatbeli odaadó szolgálathoz kezd, akkor cselekvését buddhi-yogának hívják. Más szóval ez az a folyamat, amely által az ember kiszabadulhat az anyagi világ börtönéből. A fejlődés végső célja Kṛṣṇa, ám az emberek nem tudnak erről. Ezért rendkívül fontos, hogy egy hiteles lelki tanítómester és a bhakták társaságát keressük. Tudnunk kell, hogy Kṛṣṇa a cél. Ha látjuk a célt, akkor lassan, de biztosan haladni kezdünk felé az úton, s végül el is érjük.
Karma-yogában az cselekszik, aki ismeri az élet célját, de ragaszkodik tettei gyümölcséhez. Aki pedig tudja, hogy a cél Kṛṣṇa, ám elmebeli spekulálással akarja Őt megérteni, s ebből merít örömet, az a jñāna-yogában cselekszik. A bhakti- vagy buddhi-yoga azt jelenti, hogy az ember ismeri a célt, és Kṛṣṇát egyedül az odaadó szolgálattal, a Kṛṣṇa-tudat folyamatával kívánja elérni. Ez a teljes yoga, s ez jelenti az élet legtökéletesebb szintjét.
Ha valakinek van egy hiteles lelki tanítómestere, és tagja egy lelki mozgalomnak, ám mégsem eléggé okos ahhoz, hogy fejlődjön, akkor Kṛṣṇa belülről látja el utasításokkal, hogy végül könnyen elérhesse Őt. Az ehhez szükséges tulajdonság az, hogy az ember mindig a Kṛṣṇa-tudatban cselekedjen, és szeretettel, odaadással végezze a számtalanféle szolgálatot. Dolgozzon Kṛṣṇának, és tegye ezt szeretettel. Ha a bhakta nem elég értelmes ahhoz, hogy fejlődjön az önmegvalósítás útján, ám őszinte, s odaadóan végzi szolgálatát, akkor az Úr megadja neki az esélyt a fejlődésre, s arra, hogy végül elérje Őt.
11. VERS
teṣām evānukampārtham aham ajñāna-jaṁ tamaḥ
nāśayāmy ātma-bhāva-stho jñāna-dīpena bhāsvatā
teṣām—nekik; eva—bizonyára; anukampā-artham—hogy különleges kegyét mutassa; aham—Én; ajñāna-jam—tudatlanság miatt; tamaḥ—sötétség; nāśayāmi—szétoszlatom; ātma-bhāva—szívükben; sthaḥ—elhelyezkedő; jñāna—tudásnak; dīpena—lámpással; bhāsvatā—ragyogó.
Különleges kegyemből Én, aki szívükben lakozom, a tudás fénylő lámpásával szétoszlatom a tudatlanságból származó sötétséget.
MAGYARÁZAT: Amikor az Úr Caitanya Benáreszben volt, hogy a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare/ Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare éneklését tanítsa, ezer és ezer ember követte Őt. Prakāśānanda Sarasvatī, korának nagyon befolyásos és művelt tudósa, aki szintén Benáreszben élt, szentimentálisnak tartotta és kigúnyolta az Úr Caitanyát. A filozófusok néha megbírálják a bhaktákat, rendkívül tudatlanoknak és a filozófiában naiv szentimentalistáknak nevezve őket. Tévednek. Számtalan művelt, tudós bhakta létezik, akik az odaadás filozófiáját vallják. De még ha van is olyan bhakta, aki nem képes tanulni a műveikből vagy a lelki tanítómesterétől, ha őszintén, odaadással szolgálja Kṛṣṇát, Kṛṣṇa megsegíti őt a szívén keresztül. A Kṛṣṇa-tudatban tevékenykedő, őszinte bhakta tehát nem lehet tudatlan. Az egyetlen szükséges feltétel, hogy teljes Kṛṣṇa-tudatban odaadó szolgálatot végezzen.
A modern filozófusok véleménye szerint megkülönböztető képesség nélkül az ember nem juthat tiszta tudáshoz. Nekik válaszolja a Legfelsőbb Úr ebben a versben azt, hogy segít a tiszta odaadó szolgálatot végzőkön, még akkor is, ha azok nem rendelkeznek kellő műveltséggel, és nincs elegendő tudásuk a védikus elvekről sem.
Az Úr azt mondja Arjunának, hogy csupán spekulálással nincs remény a Legfelsőbb Igazság, az Abszolút Igazság, az Istenség Legfelsőbb Személyisége megismerésére, mert a Legfelsőbb Igazság olyan hatalmas, hogy kizárólag elmebeli erőfeszítéssel senki sem értheti meg. Ha az ember nem híve a Legfelsőbb Igazságnak, s nem szereti Őt, akkor sohasem fogja megérteni Kṛṣṇát, a Legfelsőbb Igazságot, még ha millió és millió éven át folytatja a spekulálást, akkor sem. A Legfelsőbb Igazságot, Kṛṣṇát csakis az odaadó szolgálat teszi elégedetté, és így Ő — felfoghatatlan energiája révén — feltárja Magát a tiszta bhakta szívében. A tiszta bhaktának Kṛṣṇa mindig a szívében van, s Kṛṣṇa — aki olyan, mint a nap — jelenlétével azonnal szétoszlatja a tudatlanság sötétségét. Ez az a különleges kegy, melyben Kṛṣṇa tiszta bhaktáját részesíti.
Annak következtében, hogy sok-sok millió születés óta áll kapcsolatban az anyaggal, az ember szívét belepi a materializmus pora, ám ha hozzákezd az odaadó szolgálathoz, s örökké a Hare Kṛṣṇát énekli, hamarosan megtisztul, s eljut a tiszta tudás síkjára. Viṣṇut, a legvégső célt egyedül ezzel az énekléssel és az odaadó szolgálat által lehet elérni, nem pedig elmebeli spekulációval vagy vitával. A tiszta bhaktának nem kell aggódnia az anyagi életszükségletek miatt, mert ha a szívében szétoszlott a sötétség, akkor a Legfelsőbb Úr — aki nagyon örül a bhakta szerető, odaadó szolgálatának — ellátja mindennel. Ez a Bhagavad-gītā tanításának lényege. A Bhagavad-gītāt tanulmányozva az ember képessé válik arra, hogy teljesen meghódoljon a Legfelsőbb Úr előtt, és tiszta odaadó szolgálatot végezzen Neki. Az Úr visel rá gondot, s így megszabadul minden materialista törekvéstől.
12—13. VERS
arjuna uvāca
paraṁ brahma paraṁ dhāma pavitraṁ paramaṁ bhavān
puruṣaṁ śāśvataṁ divyam ādi-devam ajaṁ vibhum
āhus tvām ṛṣayaḥ sarve devarṣir nāradas tathā
asito devalo vyāsaḥ svayaṁ caiva bravīṣi me
arjunaḥ uvāca—Arjuna mondta; param—legfelsőbb; brahma—igazság; param—legfelsőbb; dhāma—hajlék; pavitram—tiszta; paramam—a legfelsőbb; bhavān—Te; puruṣam—személyiség; śāśvatam—eredeti; divyam—transzcendentális; ādi-devam—az eredeti Úr; ajam—megszületetlen; vibhum—a legnagyobb; āhuḥ—mondják; tvām—Rólad; ṛṣayaḥ—bölcsek; sarve—mindegyik; deva-ṛṣiḥ—a félistenek bölcsei; nāradaḥ—Nārada; tathā—is; asitaḥ—Asita; devalaḥ—Devala; vyāsaḥ—Vyāsa; svayam—személyesen; ca—szintén; eva—bizonyára; bravīṣī—elmagyarázod; me—nekem.
Arjuna így szólt: Te vagy az Istenség Legfelsőbb Személyisége, a legvégső hajlék, a legtisztább, az Abszolút Igazság. Te vagy az örök, transzcendentális és eredeti személy, a megszületetlen, a leghatalmasabb. Nārada, Asita, Devala és Vyāsa, valamint minden más nagy bölcs megerősíti ezt az igazságot Rólad, és most Te Magad is ezt mondod nekem.
MAGYARÁZAT: Ebben a két versben a Legfelsőbb Úr esélyt ad a modern filozófusoknak, mert e két versből félreérthetetlenül kiderül, hogy a Legfelsőbb különbözik az egyéni lélektől. Miután Arjuna hallotta e fejezetben a Bhagavad-gītā négy leglényegesebb versét, teljesen megszabadult minden kételytől, és elfogadta Kṛṣṇát az Istenség Legfelsőbb Személyiségeként. Azon nyomban lelkesen kijelentette: „Te vagy paraṁ brahma, az Istenség Legfelsőbb Személyisége.” Korábban Kṛṣṇa azt mondta, Ő az eredete mindennek és mindenkinek. Minden félisten és minden emberi lény Tőle függ, ám tudatlanságuk következtében az emberek és a félistenek magukat abszolútnak és az Istenség Legfelsőbb Személyiségétől függetlennek gondolják. Az odaadó szolgálat végzése tökéletesen eltávolítja ezt a tudatlanságot. Ezt az Úr már az előző versben megmagyarázta, s kegyéből most Arjuna — a védikus tanításokkal egyetértve — elfogadja Őt a Legfelsőbb Igazságként. Nem szabad azt hinnünk, hogy mivel Arjuna Kṛṣṇa meghitt barátja, csupán hízelgésképpen szólítja Őt az Istenség Legfelsőbb Személyiségének és az Abszolút Igazságnak. A védikus írások alátámasztják mindazt, amit Arjuna e két versben elmond. Megerősítik, hogy egyedül az értheti meg a Legfelsőbb Urat, aki odaadó szolgálatot végez Neki, és senki más. A Védák megerősítik Arjuna minden egyes szavát ebben a versben.
A Kena Upaniṣad szerint a Legfelsőbb Brahman az alapja mindennek, s az előzőekben Kṛṣṇa már megmagyarázta, hogy minden Őrajta nyugszik. A Muṇdaka Upaniṣad megerősíti, hogy a Legfelsőbb Urat, akin minden nyugszik, csak azok valósíthatják meg, akik állandóan Rá gondolnak. Azt, amikor valaki állandóan Kṛṣṇára gondol, smaraṇamnak nevezik, s ez egyike az odaadó szolgálat kilenc folyamatának. Az ember egyedül a Kṛṣṇa iránti odaadó szolgálattal értheti meg helyzetét, és ily módon szabadulhat meg az anyagi testétől.
A Védák a Legfelsőbb Urat a tiszták közül is a legtisztábbnak fogadják el. Aki megérti, hogy Kṛṣṇa a legtisztább, az megtisztulhat minden bűnös tettől. Az ember azonban mindaddig nem tud megszabadulni a bűnös tettektől, amíg meg nem hódol a Legfelsőbb Úr előtt. Arjuna a legtisztábbként fogadja el Kṛṣṇát, és ez megegyezik a védikus írások tanításával. Ezt a nagy személyiségek is megerősítik, akik közül Nārada a legfőbb.
Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége, s az embernek mindig Rajta kell meditálnia, élveznie transzcendentális kapcsolatát Vele. Ő a legfelsőbb létezés. Testének nincs szüksége semmire, nem születik és nem hal meg. Ezt nemcsak Arjuna mondja, hanem a teljes védikus irodalom, a Purāṇák és a történelmi elbeszélések is. Minden védikus írás így jellemzi Kṛṣṇát, s Ő Maga is azt mondja a negyedik fejezetben: „Habár megszületetlen vagyok, mégis megjelenek ezen a Földön, hogy megalapozzam a vallás elveit.” Ő a legfelsőbb eredet; Neki nincs oka, mert Ő minden ok oka, s minden Belőle árad. Erre a tökéletes tudásra a Legfelsőbb Úr kegyéből lehet szert tenni.
Arjuna csakis Kṛṣṇa kegyéből képes kifejezni magát. Ha meg akarjuk érteni a Bhagavad-gītāt, akkor el kell fogadnunk e két vers kijelentéseit. Ezt nevezik a paramparā rendszernek, a tanítványi lánc elfogadásának. Senki sem értheti meg a Bhagavad-gītāt mindaddig, amíg nem tagja a tanítványi láncnak — az úgynevezett akadémikus műveltség nem segít. A védikus írásokban található számtalan bizonyíték ellenére az akadémikus képzettségükre büszke emberek sajnálatos módon kitartanak önfejű meggyőződésük mellett, miszerint Kṛṣṇa egy közönséges ember.
14. VERS
sarvam etad ṛtaṁ manye yan māṁ vadasi keśava
na hi te bhagavan vyaktiṁ vidur devā na dānavāḥ
sarvam—mindet; etat—ezt; ṛtam—igazságot; manye—elfogadom; yat—amiket; mām—nekem; vadasi—mondasz; keśava—óh, Kṛṣṇa; na—sohasem; hi—bizonyára; te—Tiéd; bhagavan—óh, Istenség Személyisége; vyaktim—kinyilatkoztatást; viduḥ—tudhatják; devāḥ—a félistenek; na—sem; dānavāḥ—a démonok.
Óh, Kṛṣṇa, teljes igazságként fogadom el mindazt, amit elmondtál! Sem a félistenek, sem a démonok nem érthetik meg személyiségedet, óh, Uram!
MAGYARÁZAT: Arjuna itt megerősíti, hogy a hitetlen és démonikus természetű emberek nem érthetik meg Kṛṣṇát. Őt még a félistenek sem ismerik; mit mondhatnánk akkor napjaink állítólagos tudósairól? Arjuna a Legfelsőbb Úr kegyéből megértette, hogy a Legfelsőbb Igazság Kṛṣṇa, és Ő az egyetlen, aki tökéletes. Kövessük hát Arjuna nyomdokait, aki a Bhagavad-gītā szakértőjévé vált! A negyedik fejezet leírása szerint a Bhagavad-gītā tanítása tanítványi láncolatának paramparā rendszere megszakadt, ezért Kṛṣṇa új tanítványi láncot indított el Arjunával, s azért épp vele, mert Arjunát meghitt barátjának és kiváló bhaktájának tekintette. Ezért ahogy azt a Gītopaniṣad bevezetésében elmondtuk, a Bhagavad-gītāt a paramparā rendszerén keresztül kell megérteni. Amikor a paramparā láncolat megszakadt, Arjunára esett a választás, hogy állítsa azt helyre. Követnünk kell Arjuna példáját, aki elfogadott mindent, amit Kṛṣṇa mondott, s ily módon mi is képesek leszünk majd megérteni a Bhagavad-gītā lényegét. Csak ezután érthetjük meg, hogy Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége.
15. VERS
svayam evātmanātmānaṁ vettha tvaṁ puruṣottama
bhūta-bhāvana bhūteśa deva-deva jagat-pate
svayam—személyesen; eva—bizonyára; ātmanā—Magad által; ātmānam—Magadat; vettha—ismered; tvam—Te; puruṣa-uttama—óh, leghatalmasabb személyiség; bhūta-bhāvana—óh, mindenek eredete; bhūta-īśa—óh, mindenek Ura; deva-deva—óh, minden félisten Ura; jagat-pate—óh, egész univerzum Ura.
Bizony egyedül csak Te ismered Magad belső energiád által, óh, Legfelsőbb Személy, mindenek eredete, minden lény Ura, istenek Istene, világegyetem Ura!
MAGYARÁZAT: A Legfelsőbb Urat, Kṛṣṇát csak azok ismerhetik meg, akik az odaadó szolgálaton keresztül kapcsolatban állnak Vele, ahogyan Arjuna és követői. A démonikus vagy ateista mentalitású emberek nem érthetik meg Őt. Az elmebeli spekuláció, amely eltéríti az embert a Legfelsőbb Úrtól, komoly bűn, ezért aki nem ismeri Kṛṣṇát, annak tilos a Bhagavad-gītā magyarázásával próbálkoznia. A Bhagavad-gītā Kṛṣṇa kinyilatkoztatása, s mivel a Kṛṣṇáról szóló tudományt tartalmazza, az Ő segítségével kell megértenünk, ahogyan azt Arjuna is tette, s nem szabad az ateistákat meghallgatnunk.
A Śrīmad-Bhāgavatam (1.2.11) kijelenti:
vadanti tat tattva-vidas tattvaṁ yaj jñānam advayam
brahmeti paramātmeti bhagavān iti śabdyate
A Legfelsőbb Igazságot három aspektusban valósítják meg: személytelen Brahmanként, helyhez kötött Paramātmāként, s végül az Istenség Legfelsőbb Személyiségeként. Az Abszolút Igazság végső arculatának megértésekor tehát az ember eljut az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez. Egy közönséges ember vagy egy felszabadult személy, aki megvalósította a személytelen Brahmant vagy a helyhez kötött Paramātmāt, talán nem érti meg Isten személyiségét. Ezek az emberek megpróbálhatják megérteni a Legfelsőbb Személyt a Bhagavad-gītā verseiből, melyek e személy, Kṛṣṇa szavai. Néha az imperszonalisták elfogadják Kṛṣṇát Bhagavānként, vagy elismerik mint legfelső tekintélyt. Azonban sokan vannak, akik felszabadultak ugyan, ám nem képesek megérteni, hogy Kṛṣṇa Puruṣottama, a Legfelsőbb Személy — s Arjuna ezért Puruṣottamának szólítja Őt. Lehet, hogy valaki nem érti meg azt sem, hogy Kṛṣṇa minden élőlény atyja, így Arjuna Bhūta-bhāvanának nevezi Kṛṣṇát. És ha valaki tudja Róla, hogy Ő minden élőlény atyja, lehet, hogy azt nem tudja, hogy Ő a legfelsőbb irányító, ezért ez a vers Őt Bhūteśának, mindenki legfelsőbb irányítójának nevezi. És még ha valaki tudja is Kṛṣṇáról, hogy Ő minden élőlény legfelsőbb irányítója, lehetséges, hogy azt nem tudja, hogy Ő valamennyi félisten eredete. Ez a vers ezért Devadevának, vagyis az összes félisten imádott Istenének nevezi Őt. S ha valaki tudja, hogy Ő minden félisten imádott Istene, talán nem tudja azt, hogy Ő minden dolog legfelsőbb birtokosa is — ezért Arjuna Jagatpatinak szólítja Őt. Ebben a versben tehát Arjuna megvalósítása megalapozza a Kṛṣṇáról szóló igazságot, ezért ha teljes valóságában akarjuk Őt megérteni, Arjuna nyomdokait kell követnünk.
16. VERS
vaktum arhasy aśeṣeṇa divyā hy ātma-vibhūtayaḥ
yābhir vibhūtibhir lokān imāṁs tvaṁ vyāpya tiṣṭhasi
vaktum—mondani; arhasi—érdemes; aśeṣeṇa—részletekben; divyāḥ—isteni; hi—bizonyára; ātma—sajátod; vibhūtayaḥ—fenségek; yābhiḥ—melyek által; vibhūtibhiḥ—fenségek; lokān—minden bolygó; imān—ezek; tvam—Tiéd; vyāpya—átható; tiṣṭhasi—marad.
Kérlek, beszélj nekem részletesen isteni fenségedről, amely által áthatod e világok mindegyikét!
MAGYARÁZAT: Ebből a versből kiderül, hogy Arjuna már elégedett azzal, amit az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről, Kṛṣṇáról megértett. Kṛṣṇa kegyéből Arjuna személyes tapasztalattal, értelemmel és tudással rendelkezik, valamint minden mással, amelyre ezek segítségével egy ember szert tehet, s megértette, hogy Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Nem kételkedik, mégis megkéri Kṛṣṇát, beszéljen mindent átható természetéről. Az emberek nagy része, különösen pedig az imperszonalisták leginkább a Legfelsőbb mindent átható természetével foglalkoznak. Arjuna tehát arról kérdezi Kṛṣṇát, hogyan létezik Ő mindent átható aspektusában különféle energiái révén. Tudnunk kell azonban, hogy Arjuna csupán a közönséges emberek érdekében kérdezi ezt.
17. VERS
kathaṁ vidyām ahaṁ yogiṁs tvāṁ sadā paricintayan
keṣu keṣu ca bhāveṣu cintyo 'si bhagavan mayā
katham—hogyan; vidyām aham—tudjam; yogin—óh, legfelsőbb misztikus; tvām—Te; sadā—mindig; paricintayan—gondolva; keṣu—melyikben; keṣu—melyikben; ca—is; bhāveṣu—természetek; cintyaḥ asi—emlékezni kell Rád; bhagavan—óh, Legfelsőbb; mayā—általam.
Óh, Kṛṣṇa, óh, Legfelsőbb Misztikus, hogyan gondolhatok állandóan Rád, és hogyan ismerhetlek meg Téged? Óh, Istenség Legfelsőbb Személyisége, milyen formákban emlékezzek Rád?
MAGYARÁZAT: Ahogyan azt az előző fejezet elmondta, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét a yoga-māyā függönye takarja el. Csak a meghódolt lelkek és a bhakták láthatják Őt. Arjuna meggyőződött arról, hogy barátja, Kṛṣṇa a Legfelsőbb Isten, de tudni szeretné az általános folyamatot is, melynek segítségével a közönséges emberek megérthetik a mindent átható Urat. Az átlagemberek — beleértve a démonokat és az ateistákat is — nem ismerhetik Kṛṣṇát, mert Őt yoga-māyā energiája védelmezi. Arjuna most ismét az ő érdekükben kérdez. A fejlett bhaktát nemcsak a saját előrehaladása érdekli, hanem másoké is. Arjuna vaiṣṇava, vagyis bhakta, ezért kegyesen lehetőséget ad az egyszerű embereknek a Legfelsőbb Úr mindent átható természetének megértésére. Kṛṣṇát azért szólítja yoginnak, mert Ő a yoga-māyā energia mestere, amely hol eltakarja Őt az egyszerű emberek elől, hol láthatóvá teszi számukra. A közönséges ember, akiben nincs szeretet Isten iránt, képtelen állandóan Kṛṣṇára emlékezni, s így elméje mindig anyagi gondolatokkal teli. Arjuna számol azzal, hogyan gondolkoznak a világ materialista emberei. A keṣu keṣu ca bhāveṣu szavak az anyagi természetre utalnak (a bhāva szó jelentése: „fizikai dolgok”). A materialisták nem tudják megérteni Kṛṣṇa lelki természetét, ezért számukra a legjobb, ha gondolataikat fizikai dolgokra összpontosítják, s megpróbálják felismerni, hogyan jelenik meg Kṛṣṇa anyagi képviselőiben.
18. VERS
vistareṇātmano yogaṁ vibhūtiṁ ca janārdana
bhūyaḥ kathaya tṛptir hi śṛṇvato nāsti me 'mṛtam
vistareṇa—részletesen; ātmanaḥ—Tiéd; yogam—misztikus hatalom; vibhūtim—fenségek; ca—is; jana-ardana—óh, ateisták elpusztítója; bhūyaḥ—ismét; kathaya—írd le; tṛptiḥ—elégedettség; hi—bizonyára; śṛṇvataḥ—hallván; na asti—nincs; me—enyém; amṛtam—nektár.
Óh, Janārdana, kérlek, beszélj még egyszer részletesen fenséged misztikus hatalmáról! Sohasem fáradok bele, ha Rólad hallhatok, mert minél többet hallom nektári szavaid, annál jobban vágyom megízlelni őket.
MAGYARÁZAT: Naimiṣāranya erdejében a Śaunaka által vezetett ṛṣik hasonlóan szóltak Sūta Gosvāmīhoz:
vayaṁ tu na vitṛpyāma uttama-śloka-vikrame
yac chṛṇvatāṁ rasa-jñānāṁ svādu svādu pade pade
„Még ha szüntelenül hallja valaki a legkiválóbb imákkal magasztalt Kṛṣṇa transzcendentális kedvteléseit, akkor sem fárad bele soha. Akik transzcendentális kapcsolatba kerülnek az Úrral, azok minden pillanatban nagy élvezettel ízlelik meg kedvteléseinek leírását.” (Śrīmad-Bhāgavatam 1.1.19). Arjuna hallani akar Kṛṣṇáról, s leginkább arról, hogyan hat át mindent a Legfelsőbb Úrként.
Ami az amṛtam — nektár — szót illeti, minden Kṛṣṇával kapcsolatos kijelentés vagy elbeszélés olyan, mint a nektár, melyet csakis a valós tapasztalat által lehet megízlelni. A modern regények, elbeszélések, novellák és a tudományos-fantasztikus regényirodalom mind abban különböznek az Úr transzcendentális kedvteléseitől, hogy a világi irodalom olvasását megunja az ember, ám ha Kṛṣṇáról hall, abba sohasem fárad bele. Az univerzum történelmének leírása éppen emiatt teli van Isten inkarnációi kedvteléseinek elbeszéléseivel. A Purāṇák például az előző korszakok történelméről írnak, s beszélnek az Úr különféle inkarnációinak kedvteléseiről. Ezek az olvasmányok örökké érdekesek maradnak, még akkor is, ha többször olvassuk őket.
19. VERS
śrī-bhagavān uvāca
hanta te kathayiṣyāmi divyā hy ātma-vibhūtayaḥ
prādhānyataḥ kuru-śreṣṭha nāsty anto vistarasya me
śrī-bhagavān uvāca—az Istenség Legfelsőbb Személyisége mondta; hanta—igen; te—neked; kathayiṣyāmi—el fogom beszélni; divyāḥ—isteniek; hi—bizonyára; ātma-vibhūtayaḥ—saját fenségem; prādhānyataḥ—a lényegesek; kuru-śreṣṭha—óh, legkiválóbb a Kuruk között; na asti—nincs; antaḥ—határ; vistarasya—terjedelmének; me—Enyém.
Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így szólt: Jól van, beszélek neked, óh, Arjuna, csodálatos megnyilvánulásaimról, de csak a legfontosabbakról, mert fenségemnek nincsen határa.
MAGYARÁZAT: Kṛṣṇa nagyságát és fenségét lehetetlen felfogni. Az egyéni lélek érzékei korlátoltak, és nem teszik lehetővé számára, hogy teljességében megértse mindazt, ami Kṛṣṇával kapcsolatos. A bhakták mégis megpróbálják megismerni Kṛṣṇát, de nem azzal a gondolattal, hogy valamikor vagy életükben egy bizonyos szintre eljutva majd képesek lesznek egészen megérteni Őt. Azért teszik, mert maguk a Kṛṣṇáról szóló elbeszélések annyira élvezetesek, hogy a bhakták számára nektárnak tűnnek, s nagy örömet merítenek belőlük. A tiszta bhakták transzcendentális boldogságot éreznek, amikor Kṛṣṇa fenségéről vagy számtalanféle energiájáról beszélgetnek. Éppen ezért csakis ilyen témákról akarnak hallani és beszélni. Kṛṣṇa tudta, hogy az élőlények képtelenek teljességében felfogni fenségét, ezért úgy döntött, hogy különféle energiáinak csupán legfontosabb megnyilvánulásairól beszél. A prādhānyataḥ („legfőbb”) szó nagyon fontos, mert a Legfelsőbb Úr legfőbb sajátságai közül csak néhányat érthetünk meg, hiszen vonásai korlátlanok, s lehetetlen mindet megérteni. A versben használt vibhūti szó Kṛṣṇa fenségére utal, amely által az egész megnyilvánulást irányítja. Az Amara-kośa értelmezőszótár szerint a vibhūti kivételes fenséget jelent.
Az imperszonalisták vagy panteisták sem a Legfelsőbb Úr kivételes fenségét, sem pedig isteni energiáinak megnyilvánulásait nem képesek megérteni. Az Úr energiái a lelki és az anyagi világban egyaránt minden megnyilvánulásban szétoszlanak. Kṛṣṇa most azt írja le, amit a közönséges ember közvetlenül is felfoghat, s ezzel változatos energiáinak egy részéről beszél.
20. VERS
aham ātmā guḍākeśa sarva-bhūtāśaya-sthitaḥ
aham ādiś ca madhyaṁ ca bhūtānām anta eva ca
aham—Én; ātmā—a lélek; guḍākeśa—óh, Arjuna; sarva-bhūta—minden élőlénynek; āśaya-sthitaḥ—a szívben elhelyezkedve; aham—Én vagyok; ādiḥ—az eredet; ca—is; madhyam—közép; ca—is; bhūtānām—minden élőlénynek; antaḥ—vége; eva—bizonyára; ca—és.
Óh, Arjuna! Én vagyok a Felsőlélek, aki ott lakozik minden élőlény szívében. Én vagyok minden lény kezdete, közepe és vége.
MAGYARÁZAT: Kṛṣṇa ebben a versben Guḍākeśának szólítja Arjunát, aminek jelentése: „aki legyőzte az álom sötétségét”. Akik a tudatlanság sötétségében alszanak, képtelenek megérteni, hogyan nyilvánul meg oly sokféleképpen az Istenség Legfelsőbb Személyisége a lelki és az anyagi világban. Ezért annak, hogy Kṛṣṇa így szólítja Arjunát, nagy jelentősége van. Az Istenség Személyisége azért egyezett bele különféle fenségeinek leírásába, mert Arjuna fölötte állt e sötétségnek.
Kṛṣṇa először azt mondja el Arjunának, hogy elsődleges kiterjedése által Ő az egész kozmikus megnyilvánulás lelke. Az anyagi teremtés előtt a Legfelsőbb Úr teljes értékű kiterjedésében a puruṣa inkarnációkban jelenik meg, és Tőle származik minden. Ő ezért ātmā, a mahat-tattvának, az univerzum elemeinek lelke. A teremtést nem a totális anyagi energia idézi elő: Mahā-Viṣṇu az, aki behatol a mahat-tattvába, a teljes anyagi energiába. Ő a lélek. Amikor behatol a megnyilvánult univerzumokba, újra megnyilvánul minden élőlényben mint Felsőlélek. Mindannyian tapasztalhatjuk, hogy az élőlények teste azért él, mert jelen van benne a lélekszikra. A lélekszikra nélkül a test nem alakulhat ki. Éppen így az anyagi megnyilvánulás sem fejlődhet ki addig, amíg a Legfelsőbb Lélek, Kṛṣṇa bele nem hatol. Ahogyan a Subala Upaniṣad elmondja, prakṛty-ādi-sarva-bhūtāntar-yāmi sarva-śeṣī ca nārāyaṇaḥ: „Az Istenség Legfelsőbb Személyisége Felsőlélekként minden megnyilvánult univerzumban jelen van.”
A három puruṣa-avatāráról a Śrīmad-Bhāgavatam ír, és a Sātvata-tantrában is találunk róluk leírást. Viṣṇos tu trīṇi rūpāṇi puruṣākhyāny atho viduḥ: az Istenség Legfelsőbb Személyisége az anyagi megnyilvánulásban három arculatban — Kāraṇodakaśāyī Viṣṇuként, Garbhodakaśāyī Viṣṇuként és Kṣīrodakaśāyī Viṣṇuként — nyilvánul meg. Mahā-Viṣṇuról, vagyis Kāraṇodakaśāyī Viṣṇuról a Brahma-saṁhitā (5.47) így ír: yaḥ kāraṇārṇava-jale bhajati sma yoga-nidrām — a Legfelsőbb Úr, Kṛṣṇa, minden ok oka Mahā-Viṣṇuként fekszik a kozmikus óceánon. Ezért az Istenség Legfelsőbb Személyisége az univerzum kezdete, megnyilvánulásainak fenntartója, valamint minden energia vége.
21. VERS
ādityānām ahaṁ viṣṇur jyotiṣāṁ ravir aṁśumān
marīcir marutām asmi nakṣatrāṇām ahaṁ śaśī
ādityānām—az ādityák közül; aham—Én vagyok; viṣṇuḥ—a Legfelsőbb Úr; jyotiṣām—a világító égitestek közül; raviḥ—a Nap; aṁśu-mān—ragyogó; marīciḥ—Marīci; marutām—a marutok közül; asmi—Én vagyok; nakṣatrāṇām—a csillagok közül; aham—Én; śaśī—a Hold.
Az ādityák közül Viṣṇu, a fények közül a ragyogó Nap, a marutok közül Marīci, a csillagok közül pedig a Hold vagyok.
MAGYARÁZAT: Tizenkét āditya van, akik közül Kṛṣṇa a legfőbb. Az égen ragyogó valamennyi égitest közül a Nap a legfontosabb, amit a Brahma-saṁhitā a Legfelsőbb Úr ragyogó szemének tekint. Az űrben ötvenféle szél fúj, s e szelek közül az uralkodó istenség, Marīci képviseli Kṛṣṇát.
A csillagok közül éjszaka a Hold látható a legjobban, és így a Hold képviseli Kṛṣṇát. Ebből a versből megtudhatjuk, hogy a Hold egy csillag; az égen ragyogó csillagok szintén a Nap fényét verik vissza. A védikus írások nem fogadják el azt az elméletet, miszerint sok Nap van az univerzumban. Egy Nap van, s ahogyan a Hold a Nap fényét visszatükrözve ragyog, úgy világítanak a csillagok is. A Bhagavad-gītā arra utal, hogy a Hold a csillagok egyike, ezért a ragyogó csillagok nem napok, hanem a Holdhoz hasonló égitestek.
22. VERS
vedānāṁ sāma-vedo 'smi devānām asmi vāsavaḥ
indriyāṇāṁ manaś cāsmi bhūtānām asmi cetanā
vedānām—minden Véda közül; sāma-vedaḥ—a Sāma Veda; asmi—Én vagyok; devānām—valamennyi félisten közül; asmi—Én vagyok; vāsavaḥ—a mennyek királya; indriyāṇām—az érzékszervek közül; manaḥ—az elme; ca—szintén; asmi—vagyok; bhūtānām—az élőlényeknek; asmi—Én vagyok; cetanā—az életerő.
A Védák közül a Sāma Veda, a félistenek közül Indra, a mennyek királya, az érzékek közül pedig az elme vagyok, s Én vagyok az életerő [a tudat] minden élőlényben.
MAGYARÁZAT: Az anyag és a lélek között az a különbség, hogy az anyagnak az élőlénnyel ellentétben nincsen tudata. A tudat tehát felsőbbrendű és örökkévaló, s az anyagi elemek kombinációja nem hozhatja létre.
23. VERS
rudrāṇāṁ śaṅkaraś cāsmi vitteśo yakṣa-rakṣasām
vasūnāṁ pāvakaś cāsmi meruḥ śikhariṇām aham
rudrāṇām—minden rudra közül; śaṅkaraḥ—az Úr Śiva; ca—is; asmi—Én vagyok; vitta-īśaḥ—a félistenek kincstárának ura; yakṣa-rakṣasām—a yakṣák és rākṣasák közül; vasūnām—a vasuk közül; pāvakaḥ—a tűz; ca—is; asmi—Én vagyok; meruḥ—Meru; śikhariṇām—a hegyek közül; aham—Én vagyok.
A rudrák közül az Úr Śiva, a yakṣák és rākṣasák közül a vagyon ura [Kuvera], a vasuk közül a tűz [Agni], a hegyek közül pedig Meru vagyok.
MAGYARÁZAT: Tizenegy rudra van, akik közül Śaṅkara, az Úr Śiva a legfontosabb. Ő a Legfelsőbb Úr inkarnációja, aki az univerzumban a tudatlanság kötőerejéért felel. A yakṣák és rākṣasák vezére Kuvera, a félistenek kincstárosa, s ő Legfelsőbb Úr képviselője. A Meru-hegy gazdag természeti kincseiről híres.
24. VERS
purodhasāṁ ca mukhyaṁ māṁ viddhi pārtha bṛhaspatim
senānīnām ahaṁ skandaḥ sarasām asmi sāgaraḥ
purodhasām—a papok közül; ca—is; mukhyam—a legfőbb; mām—Engem; viddhi—értsd meg; pārtha—óh, Pṛthā fia; bṛhaspatim—Bṛhaspati; senānīnām—a hadvezérek közül; aham—Én vagyok; skandaḥ—Kārtikeya; sarasām—a vízgyűjtők közül; asmi—Én vagyok; sāgaraḥ—az óceán.
Óh, Arjuna, tudd meg, hogy a papok közül én vagyok a legfőbb, Bṛhaspati. A hadvezérek közül Kārtikeya, a vízgyűjtők közül pedig az óceán vagyok.
MAGYARÁZAT: Indra a felsőbb bolygók legfőbb félistene, aki a félistenek királyaként ismert. Bolygóját, melyen uralkodik, Indralokának nevezik. Bṛhaspati Indra papja, s mivel Indra a legfőbb király, így Bṛhaspati a legfőbb pap. És ahogy Indra a királyok közül a legfőbb, hasonló módon Skanda, vagyis Kārtikeya, Pārvatī és az Úr Śiva fia a legkiválóbb minden hadvezér közül. A vizek közül az óceán a legnagyobb. Kṛṣṇa felsorolt képviselői csupán utalnak nagyságára.
25. VERS
maharṣīṇāṁ bhṛgur ahaṁ girām asmy ekam akṣaram
yajñānāṁ japa-yajño 'smi sthāvarāṇāṁ himālayaḥ
mahā-ṛṣīṇām—a nagy bölcsek közül; bhṛguḥ—Bhṛgu; aham—Én vagyok; girām—a vibrációk közül; asmi—Én vagyok; ekam akṣaram—a praṇava; yajñānām—az áldozatok közül; japa-yajñaḥ—a japa; asmi—Én vagyok; sthāvarāṇām—a mozdíthatatlan dolgok közül; himālayaḥ—a Himalája-hegység.
A nagy bölcsek közül Bhṛgu, a hangvibrációk közül a transzcendentális oṁ vagyok. Az áldozatok között a szent nevek éneklése [japa], a mozdíthatatlan dolgok közül pedig a Himalája vagyok.
MAGYARÁZAT: Brahmā, az univerzum első teremtménye a különféle fajok elterjesztése érdekében több fiat nemzett. Közülük Bhṛgu a leghatalmasabb bölcs. A transzcendentális hangvibrációk közül az oṁ (oṁkāra) képviseli Kṛṣṇát. Az áldozatok közül a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare/ Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare mantra Kṛṣṇa legtisztább képviselője. A Védák néha állatáldozatot is ajánlanak, de a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa áldozatban nincsen erőszak. Ez a legegyszerűbb és legtisztább folyamat. Ebben a világban minden nagyszerű dolog Kṛṣṇát képviseli, így a világ legnagyobb hegysége, a Himalája is. Egy korábbi vers a Meru-hegyről tett említést, ám az néha mozog, míg a Himalája sohasem. Így hát a Himalája felülmúlja a Meru-hegyet.
26. VERS
aśvatthaḥ sarva-vṛkṣāṇāṁ devarṣīṇāṁ ca nāradaḥ
gandharvāṇāṁ citrarathaḥ siddhānāṁ kapilo muniḥ
aśvatthaḥ—a banyanfa; sarva-vṛkṣāṇām—minden fa közül; deva-ṛṣīṇām—a félistenek minden bölcse közül; ca—és; nāradaḥ—Nārada; gandharvāṇām—a Gandharva bolygó lakosai közül; citrarathaḥ—Citraratha; siddhānām—a tökéletességet elértek közül; kapilaḥ muniḥ—Kapila Muni.
Valamennyi fa közül a banyan, a félistenek bölcsei közül Nārada, a gandharvák közül Citraratha, a tökéletes lények közül pedig a bölcs Kapila vagyok.
MAGYARÁZAT: A banyanfa (aśvattha) egyike a legmagasabb és legszebb fáknak. Indiában az emberek gyakran imádják ezt a fát reggeli rituációik során. A félistenek között Nāradát is imádják, akit az univerzum legkiválóbb bhaktájának tekintenek, s így ő Kṛṣṇa képviselője mint bhakta. A Gandharva bolygón olyan élőlények laknak, akik gyönyörűen énekelnek, s közülük Citraratha a legjobb énekes. A tökéletes lények közül Kapila, Devahūti fia képviseli Kṛṣṇát. Őt Kṛṣṇa inkarnációjának tekintik, és filozófiájáról a Śrīmad-Bhāgavatam ír. A későbbiek folyamán egy másik Kapila is híressé vált, de az ő filozófiája ateista filozófia volt, így kettőjük között nagy különbség van.
27. VERS
uccaiḥśravasam aśvānāṁ viddhi mām amṛtodbhavam
airāvataṁ gajendrāṇāṁ narāṇāṁ ca narādhipam
uccaiḥśravasam—Uccaiḥśravā; aśvānām—a lovak közül; viddhi—tudd meg; mām—Engem; amṛta-udbhavam—az óceán köpüléséből keletkezett; airāvatam—Airāvata; gaja-indrāṇām—a királyi elefántok közül; narāṇām—az emberek közül; ca—és; nara-adhipam—a király.
Tudd meg, hogy a lovak közül a nektáróceán köpüléséből született Uccaiḥśravā vagyok. A királyi elefántok közül Airāvata, az emberek közül pedig a király vagyok.
MAGYARÁZAT: A bhakta-félistenek és a démonok (asurák) egyszer mindannyian a tengert köpülték. Nektár és méreg keletkezett belőle. A mérget az Úr Śiva megitta, a nektárból pedig számtalan lény született, köztük az Uccaiḥśravā nevű ló, valamint Airāvata, az elefánt. E két állat a nektárból született, ezért nagyon fontos élőlények, akik Kṛṣṇát képviselik.
Az emberek közül a király képviseli Kṛṣṇát, mert ahogyan Kṛṣṇa az univerzum fenntartója, úgy a király — akit isteni tulajdonságai alapján ültettek a trónra — a birodalomé. Az olyan uralkodók, mint például Yudhiṣṭhira Mahārāja, Parīkṣit Mahārāja és az Úr Rāma mind nagyon igazságos királyok voltak, s mindig alattvalóik jólétét tartották a legfontosabbnak. A védikus irodalom tehát a királyt Isten képviselőjének tekinti. Korszakunkban azonban a vallás elveinek hanyatlásával a monarchiák is felbomlottak, napjainkra pedig már végleg el is tűntek. Tudnunk kell azonban, hogy a múltban az emberek az igazságos királyok uralkodása alatt sokkal boldogabbak voltak.
28. VERS
āyudhānām ahaṁ vajraṁ dhenūnām asmi kāmadhuk
prajanaś cāsmi kandarpaḥ sarpāṇām asmi vāsukiḥ
āyudhānām—a fegyverek közül; aham—Én vagyok; vajram—a villám; dhenūnām—a tehenek közül; asmi—Én vagyok kāma-dhuk—a surabhi tehén; prajanaḥ—a gyermekek nemzésének előidézője; ca—és; asmi—Én vagyok; kandarpaḥ—Cupido; sarpāṇām—a kígyók közül; asmi—Én vagyok; vāsukiḥ—Vāsuki.
A fegyverek közül a villám, a tehenek közül a surabhi, a nemzést okozók közül Kandarpa, a szerelem istene, a kígyók közül pedig Vāsuki vagyok.
MAGYARÁZAT: A villám hatalmas erejű fegyver, s Kṛṣṇa hatalmát képviseli. A lelki világban, Kṛṣṇalokán olyan tehenek vannak, amiket bármikor meg lehet fejni, és annyi tejet adnak, amennyit csak kíván az ember. Ilyen tehén természetesen az anyagi világban nem létezik, de a Védák megemlítik, hogy Kṛṣṇalokán igen. Az Úr tengernyi ilyen surabhi tehenet tart, s az írásokban azt olvashatjuk, hogy Ő a surabhi tehenek pásztora. Kandarpa a jó fiak nemzéséhez szükséges nemi vágy, azért ő is Kṛṣṇát képviseli. A nemi élet néha csak az érzékkielégítést szolgálja, s az ilyen szexualitás nem képviseli Kṛṣṇát. A jó gyermekek nemzése érdekében történő nemi kapcsolatot nevezik Kandarpának, s csak ez képviseli Kṛṣṇát.
29. VERS
anantaś cāsmi nāgānāṁ varuṇo yādasām aham
pit˛ṇām aryamā cāsmi yamaḥ saṁyamatām aham
anantaḥ—Ananta; ca—szintén; asmi—Én vagyok; nāgānām—a sok-csuklyás kígyók közül; varuṇaḥ—a vizek fölött uralkodó félisten; yādasām—a vízi élőlények közül; aham—Én vagyok; pit˛ṇām—az ősatyák közül; aryamā—Aryamā; ca—is; asmi—Én vagyok; yamaḥ—a halál irányítója; saṁyamatām—minden szabályozó közül; aham—Én vagyok.
A sok-csuklyás Nāgák közül Ananta, a vízi lények közül Varuṇa félisten, az eltávozott ősök közül Aryamā, s a törvényt végrehajtók közül Yama, a halál ura vagyok.
MAGYARÁZAT: A sok-csuklyás Nāga kígyók közül Ananta a leghatalmasabb, a vízi lények közül pedig a félisten Varuṇa. Mindketten Kṛṣṇát képviselik. Létezik egy olyan bolygó is, ahol a pitāk, az ősatyák élnek, és ahol Aryamā, Kṛṣṇa képviselője uralkodik. Számtalan élőlény van, akinek feladata a gonosztevők megbüntetése, s közülük Yama a legfőbb. Yama egy Földünkhöz közeli bolygón él. A különösen bűnös élőlények haláluk után az ő bolygójára kerülnek, ahol különféle büntetéseket ró ki rájuk.
30. VERS
prahlādaś cāsmi daityānāṁ kālaḥ kalayatām aham
mṛgāṇāṁ ca mṛgendro 'haṁ vainateyaś ca pakṣiṇām
prahlādaḥ—Prahlāda; ca—is; asmi—Én vagyok; daityānām—a démonok közül; kālaḥ—idő; kalayatām—a hódítók közül; aham—Én vagyok; mṛgāṇām—az állatok közül; ca—és; mṛga-indraḥ—az oroszlán; aham—Én vagyok; vainateyaḥ—Garuḍa; ca—is; pakṣiṇām—a madarak közül.
A daitya démonok közül az odaadó Prahlāda, a hódítók közül az idő, a vadállatok közül az oroszlán, a madarak közül pedig Garuḍa vagyok.
MAGYARÁZAT: Diti és Aditi nővérek. Aditi gyermekeit ādityáknak, Ditiét pedig daityáknak hívják. Az ādityák mind az Úr bhaktái, a daityák pedig mind ateisták. Noha Prahlāda a daityák családjában született, gyermekkorától kezdve nagyszerű bhakta volt. Odaadó szolgálata és isteni természete miatt Kṛṣṇa képviselőjének tekintik.
Sok olyan tényező van, ami felülkerekedhet más dolgokon, ám egyedül az idő az, ami mindent felemészt ebben az anyagi univerzumban, s ezért Kṛṣṇát képviseli. Az állatok közül az oroszlán a leghatalmasabb és a legveszedelmesebb, a sok millió madárfaj közül pedig az Úr Viṣṇu szállítója, Garuḍa a legkiválóbb.
31. VERS
pavanaḥ pavatām asmi rāmaḥ śastra-bhṛtām aham
jhaṣāṇāṁ makaraś cāsmi srotasām asmi jāhnavī
pavanaḥ—a szél; pavatām—a tisztítók közül; asmi—Én vagyok; rāmaḥ—Rāma; śastra-bhṛtām—a fegyvert viselők közül; aham—Én vagyok; jhaṣāṇām—a halak közül; makaraḥ—a cápa; ca—is; asmi—Én vagyok; srotasām—a folyóvizek közül; asmi—Én vagyok; jāhnavī—a Gangesz folyó.
A tisztító dolgok közül a szél, a fegyverforgatók közül Rāma, a halak közül a cápa, a folyóvizek közül pedig a Gangesz vagyok.
MAGYARÁZAT: A vízi élőlények közül a cápa az egyik legnagyobb, s az emberre nézve minden bizonnyal a legveszélyesebb is. Így aztán a cápa is Kṛṣṇát képviseli.
32. VERS
sargāṇām ādir antaś ca madhyaṁ caivāham arjuna
adhyātma-vidyā vidyānāṁ vādaḥ pravadatām aham
sargāṇām—minden teremtmény közül; ādiḥ—a kezdet; antaḥ—a vég; ca—és; madhyam—a közép; ca—is; eva—bizonyára; aham—Én vagyok; arjuna—óh, Arjuna; adhyātma-vidyā—lelki tudás; vidyānām—minden tudás közül; vādaḥ—a természetes végkövetkeztetés; pravadatām—az érvek közül; aham—Én vagyok.
Óh, Arjuna, valamennyi teremtésben Én vagyok a kezdet, a vég és a közép is! A tudományok közül az önvalóról szóló lelki tudomány, a logika művelői közül pedig a végső igazság vagyok.
MAGYARÁZAT: A teremtett megnyilvánulások közül először az anyagi elemek összessége jön létre. Ahogyan azt korábban már említettük, a kozmikus megnyilvánulást Mahā-Viṣṇu, Garbhodakaśāyī Viṣṇu és Kṣīrodakaśāyī Viṣṇu teremti és irányítja, majd az Úr Śiva semmisíti meg. Brahmā másodlagos teremtő. Ők, a teremtés, fenntartás és megsemmisítés ügynökei a Legfelsőbb Úr anyagi kötőerőinek különféle inkarnációi, ezért Ő minden teremtés kezdete, közepe és vége.
A tudás fejlődését számtalan könyv segíti, például a négy Véda, annak hat kiegészítője, a Vedānta-sūtra, a logika könyvei, a vallás könyvei és a Purāṇák. A tudomány könyveinek tehát összesen tizennégy csoportja van. Ezek közül Kṛṣṇát az a könyv képviseli, amely az adhyātma-vidyāról, a lelki tudásról szól — s ez a Vedānta-sūtra.
A logika művelői az érvelés különféle módszereit alkalmazzák. Ha érvüket olyan bizonyítékkal támasztják alá, amely az ellenérvet is támogatja, azt jalpának nevezik. Vitaṇḍānak azt hívják, amikor valaki csak megpróbálja legyőzni a szemben álló felet. A valódi végkövetkeztetést azonban vādának nevezik, s ez a végső igazság Kṛṣṇát képviseli.
33. VERS
akṣarāṇām a-kāro 'smi dvandvaḥ sāmāsikasya ca
aham evākṣayaḥ kālo dhātāhaṁ viśvato-mukhaḥ
akṣarāṇām—a betűk közül; a-kāraḥ—az első betű; asmi—Én vagyok; dvandvaḥ—a kettős; sāmāsikasya—összetételek közül; ca—és; aham—Én vagyok; eva—bizonyára; akṣayaḥ—örökkévaló; kālaḥ—idő; dhātā—a teremtő; aham—Én vagyok; viśvataḥ-mukhaḥ—Brahmā.
A betűk közül az „a”, az összetett szavakban pedig a kettős szó vagyok. Én vagyok a kimeríthetetlen idő is, s a teremtők közül Brahmā vagyok.
MAGYARÁZAT: A védikus irodalom az a-kārával, a szanszkrit ábécé első betűjével kezdődik. Az a-kāra nélkül semmit sem lehet kiejteni, ezért ez a hang kezdete. A szanszkrit nyelvben sok összetett szó van, melyek közül a kettős szót — pl. rāma-kṛṣṇa — dvandvának nevezik. Ebben az összetett szóban a rāma és a kṛṣṇa szavak formája megegyezik, s ezért nevezik kettősnek.
A különféle pusztító erők közül az idő a leghatalmasabb, mert mindent megöl. Kṛṣṇát képviseli, mivel az idő múlásával egyszer nagy tűz keletkezik, amely mindent megsemmisít majd.
A teremtő élőlények közül a négyfejű Brahmā a legfőbb, s ezért a Legfelsőbb Urat, Kṛṣṇát képviseli ő is.
34. VERS
mṛtyuḥ sarva-haraś cāham udbhavaś ca bhaviṣyatām
kīrtiḥ śrīr vāk ca nārīṇāṁ smṛtir medhā dhṛtiḥ kṣamā
mṛtyuḥ—halál; sarva-haraḥ—mindent elpusztító; ca—is; aham—Én vagyok; udbhavaḥ—nemzedék; ca—is; bhaviṣyatām—az eljövendő megnyilvánulások közül; kīrtiḥ—hírnév; śrīḥ—fenség és szépség; vāk—kellemes beszéd; ca—is; nārīṇām—a nők közül; smṛtiḥ—emlékezet; medhā—értelem; dhṛtiḥ—határozottság; kṣamā—türelem.
Én vagyok a mindent elpusztító halál, és a jövőben keletkező megnyilvánulások létrehozó elve. A nők közül hírnév, szerencse, finom beszéd, memória, értelem, állhatatosság és türelem vagyok.
MAGYARÁZAT: Az ember születésétől kezdve minden pillanattal közelebb kerül a halálhoz. A halál tehát minden másodpercben pusztítja az élőlényeket, de csupán a végső kegyelemdöfést hívják halálnak. Ez a halál Kṛṣṇa. Fejlődése során minden élőlény hat alapvető változáson megy keresztül: megszületik, növekedik, egy ideig változatlan, sokasodik, sorvad és végül elpusztul. Ezek közül az első a születés az anyaméhből, s ez Kṛṣṇa. Az első születés a kezdete minden jövőbeli tettnek.
A hét felsorolt fenséges tulajdonságot — hírnév, szerencse, finom beszéd, emlékezet, értelem, állhatatosság és türelem — nőneműnek tekintik. Aki rendelkezik e tulajdonságok mindegyikével vagy néhánnyal közülük, az dicsővé válik. Ha egy ember becsületességéről híres, az dicsőségessé teszi. A szanszkrit tökéletes nyelv, és ezért nagyon magasztos. Ha egy témát tanulmányozva valaki képes emlékezni arra, akkor jó emlékezőképességgel, vagyis smṛtivel rendelkezik. Azt a képességet, amellyel az ember nemcsak el tud olvasni számtalan különféle témájú könyvet, de meg is érti azokat, s tudását alkalmazni is tudja, amikor szüksége van rá, azt értelemnek (medhānak) nevezik, ami szintén egy nagyszerű tulajdonság. Azt a képességet, amellyel valaki legyőzi a bizonytalanságot, határozottságnak vagy állhatatosságnak (dhṛtinek) nevezik. Ha pedig valakiben teljes mértékben megtalálható minden jó tulajdonság, mégis alázatos és szelíd, s kiegyensúlyozott még akkor is, ha szomorúság éri vagy az öröm eksztázisa árasztja el, arról elmondhatjuk, hogy rendelkezik a türelem (kṣamā) jó tulajdonságával.
35. VERS
bṛhat-sāma tathā sāmnāṁ gāyatrī chandasām aham
māsānāṁ mārga-śīrṣo 'ham ṛtūnāṁ kusumākaraḥ
bṛhat-sāma—a Bṛhat-sāma; tathā—is; sāmnām—a Sāma Veda himnuszai közül; gāyatrī—a Gāyatrī himnuszok; chandasām—a költemények közül; aham—Én vagyok; māsānām—a hónapok közül; mārga-śīrṣaḥ—a november-december hónap; aham—Én vagyok; ṛtūnām—az évszakok közül; kusuma-ākaraḥ—a tavasz.
A Sāma Veda himnuszai közül a Bṛhat-sāma vagyok, a versek közül pedig a Gāyatrī. A hónapok közül Mārgaśīrṣa [november-december], az évszakok közül pedig a virágot fakasztó tavasz vagyok.
MAGYARÁZAT: Az Úr már megmagyarázta, hogy a Védák közül Ő a Sāma Veda. Ez a Véda gyönyörű énekekkel van teli, melyeket különféle félistenek adnak elő. Egyik ezek közül a rendkívül csodálatos dallamú Bṛhat-sāma, melyet éjfélkor énekelnek.
A szanszkrit nyelvben a költészetre szigorú előírások vonatkoznak. Szigorú szabályok határozzák meg a ritmust és a versmértéket, nem úgy, mint a modern lírában. Az ilyen versek közül a képzett brāhmaṇák által énekelt Gāyatrī mantra a legfontosabb. A Gāyatrī mantrát a Śrīmad-Bhāgavatam említi meg. Ez a mantra főleg Isten megvalósítását szolgálja, ezért a Legfelsőbb Urat képviseli. A lelkileg fejlett embereknek való, s ha valaki megtanulta sikeresen énekelni, szert tehet az Úr transzcendentális természetére. Ahhoz azonban, hogy a Gāyatrī mantrát énekelhesse, először el kell sajátítania a tökéletes ember tulajdonságait, azaz a jóság kötőerejének tulajdonságait. A védikus civilizációban ennek a mantrának nagy jelentősége van, s a Brahman hanginkarnációjának tekintik. Brahmā az első, aki kiejtette ezt a mantrát, és aztán a tanítványi láncon keresztül tőle szállt alá az emberek közé.
A hónapok közül a november-december hónapot tartják a legjobbnak, mert Indiában ez az aratás ideje, s ilyenkor az emberek nagyon boldogok. A tavaszt természetesen mindenhol szeretik, mert ez az évszak nem túl meleg és nem túl hideg, s a növények — fák, bokrok — gyönyörű virágköntösben pompáznak. Tavasszal sok-sok ünneppel emlékeznek az emberek Kṛṣṇa kedvteléseire, ezért ezt az évszakot tartják a legvidámabbnak, s ez is a Legfelsőbb Úr, Kṛṣṇa képviselője.
36. VERS
dyūtaṁ chalayatām asmi tejas tejasvinām aham
jayo 'smi vyavasāyo 'smi sattvaṁ sattvavatām aham
dyūtam—szerencsejáték; chalayatām—az összes csaló közül; asmi—Én vagyok; tejaḥ—ragyogás; tejasvinām—minden ragyogóé; aham—Én vagyok; jayaḥ—győzelem; asmi—Én vagyok; vyavasāyaḥ—vállalkozás vagy kaland; asmi—Én vagyok; sattvam—az erő; sattva-vatām—az összes erősé; aham—Én vagyok.
A csalások közül a szerencsejáték, a ragyogók között a legragyogóbb vagyok, de Én vagyok a győzelem, a kaland és az erősek ereje is.
MAGYARÁZAT: Szerte a világon sokféle csaló létezik. A csalások közül a szerencsejáték a legnépszerűbb, s ezért Kṛṣṇát képviseli az is. Kṛṣṇa a Legfelsőbb, ezért Ő csalárdságban is képes minden emberen túltenni. Ha Kṛṣṇa rá akar szedni valakit, akkor senki sem vetekedhet Vele a ravaszságban. Az Ő nagysága nem egy-, hanem sokoldalú.
A győzedelmeskedők közül Ő a győzelem, a ragyogó dolgok közül a legragyogóbb. A nagy vállalkozók és törekvők közül Ő a legvállalkozóbb és legtörekvőbb. Ő a kalandra vágyó emberek közül a legnagyobb kalandor, s az erősek közül a legerősebb. Amikor Kṛṣṇa jelen volt a Földön, senki sem tudta felülmúlni erejét: kicsi gyermek volt még, amikor felemelte a Govardhana-hegyet. Kṛṣṇán senki sem tehet túl sem csalásban, sem nagyszerűségben, sem győzelemben, sem merészségben, sem erőben.
37. VERS
vṛṣṇīnāṁ vāsudevo 'smi pāṇḍavānāṁ dhanañjayaḥ
munīnām apy ahaṁ vyāsaḥ kavīnām uśanā kaviḥ
vṛṣṇīnām—Vṛṣṇi leszármazottjai közül; vāsudevaḥ—a dvārakāi Kṛṣṇa; asmi—Én vagyok; pāṇḍavānām—a Pāṇḍavák közül; dhanañjayaḥ—Arjuna; munīnām—a bölcsek közül; api—is; aham—Én vagyok; vyāsaḥ—Vyāsa, a teljes védikus irodalom szerkesztője; kavīnām—a nagy gondolkodók közül; uśanā—Uśanā; kaviḥ—a gondolkodó.
Vṛṣṇi leszármazottjai közül Vāsudeva, a Pāṇḍavák közül Arjuna, a bölcsek közül Vyāsa, a nagy gondolkodók közül pedig Uśanā vagyok.
MAGYARÁZAT: Kṛṣṇa az eredeti Istenség Legfelsőbb Személyisége, Baladeva pedig az Ő közvetlen kiterjedése. Mindketten Vasudeva fiaként jelentek meg, tehát mindkettőjüket lehet Vāsudevának nevezni. Egy másik szemszögből nézve mivel Kṛṣṇa sohasem hagyja el Vṛndāvanát, máshol megjelenő formái mind a kiterjedései. Vāsudeva Kṛṣṇa közvetlen kiterjedése, tehát nem különbözik Kṛṣṇától. Tudnunk kell, hogy az a Vāsudeva, akire a Bhagavad-gītānak ez a verse utal, Baladeva, vagyis Balarāma, mert Ő minden inkarnáció eredeti forrása, és így Ő Vāsudeva egyetlen forrása is. Az Úr közvetlen kiterjedéseit svāṁśának (személyes kiterjedéseknek) nevezik. Rajtuk kívül léteznek vibhinnāṁśának nevezett különálló kiterjedések is.
Pāṇḍu fiai közül Arjuna Dhanañjayaként híres. Valójában ő a legjobb az emberek között, ezért Kṛṣṇát képviseli. A munik, vagyis a védikus tudásban jártas bölcsek közül Vyāsa a legkiválóbb, mert annak érdekében, hogy e Kali-korszak egyszerű tömegei is megérthessék, számtalan formában elmagyarázta a védikus tudást. Vyāsát Kṛṣṇa inkarnációjaként is ismerik, ezért ő is Kṛṣṇa képviselője. Kaviknak azokat hívják, akik képesek alaposan átgondolni bármilyen témát. Közülük Uśanā, Śukrācārya, a rendkívül eszes, előrelátó politikus a démonok lelki tanítómestere volt. Śukrācārya tehát szintén Kṛṣṇa fenségét képviseli.
38. VERS
daṇḍo damayatām asmi nītir asmi jigīṣatām
maunaṁ caivāsmi guhyānāṁ jñānaṁ jñānavatām aham
daṇḍaḥ—büntetés; damayatām—az elnyomás eszközei közül; asmi—Én vagyok; nītiḥ—erkölcsösség; asmi—Én vagyok; jigīṣatām—a győzelmet keresők közül; maunam—a csend; ca—és; eva—is; asmi—Én vagyok; guhyānām—a titkok közül; jñānam—a tudás; jñāna-vatām—a bölcsek közül; aham—Én vagyok.
A törvénytelenséget elfojtó eszközök közül a büntetés, a győzelemre vágyók között az erkölcs, a titkok közül a csend, a bölcsek között pedig a bölcsesség vagyok.
MAGYARÁZAT: A büntetésnek számtalan formája van, melyek közül azok a legfontosabbak, amelyek a gonosztevőkre sújtanak le. Az őket megbüntető fenyítés eszköze Kṛṣṇát képviseli. Akik sikert akarnak elérni valamilyen területen, azoknak a győzelemhez az erényre van a legnagyobb szükségük. A bizalmas hallás, gondolkodás és meditálás folyamatában a csend a legfontosabb, mert ezáltal az ember rendkívül gyorsan fejlődhet. Bölcsnek azt nevezzük, aki képes különbséget tenni az anyag és a szellem, azaz Isten felsőbbrendű és alsóbbrendű természete között. Az ilyen tudás Maga Kṛṣṇa.
39. VERS
yac cāpi sarva-bhūtānāṁ bījaṁ tad aham arjuna
na tad asti vinā yat syān mayā bhūtaṁ carācaram
yat—bármi; ca—is; api—lehet; sarva-bhūtānām—minden teremtményé; bījam—mag; tat—az; aham—Én vagyok; arjuna—óh, Arjuna; na—nem; tat—az; asti—van; vinā—nélkül; yat—ami; syāt—létezik; mayā—Nekem; bhūtam—teremtett lény; cara-acaram—mozgó és mozdulatlan.
Óh, Arjuna, minden lét teremtő magja is Én vagyok! Nincsen olyan mozgó vagy mozdulatlan lény, ami létezhetne Nélkülem.
MAGYARÁZAT: Minden megnyilvánulásnak van oka, s ez az ok vagy mag Kṛṣṇa. Kṛṣṇa energiája nélkül semmi sem létezhet, ezért hívják Őt Mindenhatónak. Az Ő energiája nélkül sem mozgó, sem mozdulatlan nem létezhet. Minden olyan létezést, aminek alapja nem Kṛṣṇa energiája, mayānak neveznek („ami nem az”).
40. VERS
nānto 'sti mama divyānāṁ vibhūtīnāṁ parantapa
eṣa tūddeśataḥ prokto vibhūter vistaro mayā
na—sem; antaḥ—határ; asti—van; mama—Enyém; divyānām—isteni; vibhūtīnām—fenség; parantapa—óh, ellenség legyőzője; eṣaḥ—mindez; tu—de; uddeśataḥ—példákként; proktaḥ—elmondottak; vibhūteḥ—fenség; vistaraḥ—kiterjedés; mayā—Általam.
Óh, ellenség hatalmas legyőzője, isteni megnyilvánulásaim végtelenek! Amit elmondtam neked, az csupán jelzi végtelen fenségemet.
MAGYARÁZAT: A védikus írások szerint a Legfelsőbb fenségét és energiáit sokféleképpen lehet felfogni, mégis végtelenek, ezért nem lehet valamennyit megmagyarázni. Śrī Kṛṣṇa csupán néhány példát említ Arjunának, hogy kielégítse kíváncsiságát.
41. VERS
yad yad vibhūtimat sattvaṁ śrīmad ūrjitam eva vā
tat tad evāvagaccha tvaṁ mama tejo-'ṁśa-sambhavam
yat yat—bármi; vibhūti—fenség; mat—rendelkezve; sattvam—lét; śrī-mat—gyönyörű; ūrjitam—dicső; eva—bizonyára; vā—vagy; tat tat—mindazok; eva—bizonyára; avagaccha—tudnod kell; tvam—neked; mama—Enyém; tejaḥ—pompámnak; aṁśa—egy része; sambhavam—származik.
Tudd meg, hogy minden fenséges, gyönyörű és dicsőséges teremtmény pompám szikrájából születik csupán!
MAGYARÁZAT: Tudnunk kell, hogy minden dicső vagy gyönyörű dolog — legyen akár az anyagi, akár a lelki világban — Kṛṣṇa fenségének csupán töredék megnyilvánulása. Mindent, ami különlegesen fenséges, Kṛṣṇa fensége képviselőjének kell tekintenünk.
42. VERS
atha vā bahunaitena kiṁ jñātena tavārjuna
viṣṭabhyāham idaṁ kṛtsnam ekāṁśena sthito jagat
atha vā—vagy; bahunā—sok; etena—ilyennel; kim—mi; jñātena—ismerve; tava—tiéd; arjuna—óh, Arjuna; viṣṭabhya—áthatva; aham—Én; idam—ezt; kṛtsnam—egészet; eka—egy; aṁśena—rész; sthitaḥ—vagyok; jagat—univerzum.
De mire való ez a részletes tudomány, Arjuna? Énem parányi töredékével áthatom és fenntartom ezt az egész univerzumot.
MAGYARÁZAT: A Legfelsőbb Úr szerte az anyagi univerzumokban jelen van azáltal, hogy mindenbe behatol mint Felsőlélek. Az Úr itt azt mondja Arjunának, hogy semmi haszna megértenie, hogyan léteznek a dolgok különálló fenségükben és pompájukban. Tudnia kell, hogy minden azért létezik, mert Kṛṣṇa Felsőlélekként mindenbe behatol. Brahmātól, a leghatalmasabb élőlénytől kezdve a legparányibb hangyáig mindenki csak annak köszönhetően létezik, hogy az Úr bennük van és fenntartja őket.
Van egy missziós csoport, amely rendszeresen azt hirdeti, hogy bármelyik félisten imádata az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez, a legfelsőbb célhoz vezeti el az embert. Ám ez a vers egyáltalán nem biztat a félistenek imádatára, hiszen még a legnagyobb félistenek, köztük Brahmā és Śiva is csupán töredék részét képviselik a Legfelsőbb Úr fenségének. Ő az eredete minden megszületettnek, és Nála senki sem nagyobb. Asamaurdhvának is nevezik, ami azt jelenti, hogy senki sem hatalmasabb Nála, és senki sem egyenlő Vele. A Padma Purāṇa azt írja, hogy aki a Legfelsőbb Urat, Kṛṣṇát a félistenek kategóriájába sorolja (még ha Brahmāval vagy Śivával véli is egyenlőnek), az rögtön ateistává válik. Ha azonban valaki behatóan tanulmányozza a Kṛṣṇa energiájának fenségéről és kiterjedéséről szóló különféle leírásokat, akkor minden kétség nélkül megértheti az Úr Śrī Kṛṣṇa helyzetét, és elméjét képes lesz eltérés nélkül Kṛṣṇa imádatára rögzíteni. Az Úr részleges képviselője, a Felsőlélek által (aki minden létezőbe behatol) mindent átható. A tiszta bhakták ezért elméjüket Kṛṣṇa-tudatosan a teljes odaadó szolgálatra rögzítik, és ezért mindig transzcendentális helyzetben maradnak. Ez a fejezet a 8. verstől a 11. versig határozottan az odaadó szolgálatra és Kṛṣṇa imádatára utal. Ez a tiszta odaadó szolgálat útja. Ez a fejezet tehát részletesen megmagyarázta, hogyan érheti el az ember az odaadás legtökéletesebb szintjét, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének társaságát. Śrī Baladeva Vidyābhūṣaṇa, a Kṛṣṇától alászálló tanítványi láncolat nagy ācāryája a fejezethez fűzött magyarázatát a következőkkel zárja:
yac-chakti-leśāt suryādyā bhavanty aty-ugra-tejasaḥ
yad-aṁśena dhṛtaṁ viśvaṁ sa kṛṣṇo daśame 'rcyate
Még a hatalmas Nap is az Úr Kṛṣṇa rendkívüli energiájából nyeri hatalmát, s az egész világot Kṛṣṇa részleges kiterjedése tartja fenn. Az Úr Śrī Kṛṣṇa ezért méltó az imádatra.
Így végződnek a Bhaktivedanta-magyarázatok a Śrīmad Bhagavad-gītā tizedik fejezetéhez, melynek címe: „Az Abszolút fensége”.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
Az univerzális forma
1. VERS
arjuna uvāca
mad-anugrahāya paramaṁ guhyam adhyātma-saṁjñitam
yat tvayoktaṁ vacas tena moho 'yaṁ vigato mama
arjunaḥ uvāca—Arjuna mondta; mat-anugrahāya—irántam való kedvességből; paramam—legfelsőbb; guhyam—bizalmas téma; adhyātma—lelki; saṁjñitam—ezzel kapcsolatban; yat—amit; tvayā—Általad; uktam—mondott; vacaḥ—szavak; tena—ami által; mohaḥ—illúzió; ayam—ez; vigataḥ—eltűnt; mama—enyém.
Arjuna így szólt: Hallottam a legtitkosabb lelki témákról szóló tanításod, melyet kedvesen átadtál nekem, s illúzióm mostanra szertefoszlott.
MAGYARÁZAT: Ez a fejezet felfedi, hogy Kṛṣṇa minden ok oka. Ő az eredete még Mahā-Viṣṇunak is, akiből az anyagi univerzumok áradnak. Kṛṣṇa nem inkarnáció, hanem minden inkarnáció forrása. Ezt az előző fejezet alaposan megmagyarázta.
Arjuna kijelenti, hogy illúziója szertefoszlott. Ez azt jelenti, hogy már nem hiszi Kṛṣṇát emberi lénynek amiatt, hogy a barátja, hanem minden létező forrásának tekinti. Arjuna megvilágosodott, s boldog, hogy olyan nagyszerű barátja van, mint Kṛṣṇa. Ugyanakkor azonban arra is gondol, hogy ő ugyan elfogadta Kṛṣṇát a mindenség forrásaként, de mások talán nem. Ezért ebben a fejezetben arra kéri Kṛṣṇát, mutassa meg univerzális formáját, hogy mindenki előtt megalapozza isteni természetét. Kṛṣṇa univerzális alakját megpillantva az ember éppúgy megijedne, mint Arjuna, ám Kṛṣṇa olyannyira kedves, hogy utána azonnal felveszi eredeti formáját. Arjuna egyetért azzal, amit Kṛṣṇa már többször elmondott: hogy csakis Arjuna érdekében beszél. Arjuna tehát elismeri, hogy mindez egyedül Kṛṣṇa kegyéből történik vele. Ily módon meggyőződésévé vált, hogy Kṛṣṇa minden ok oka, és Felsőlélekként jelen van mindenki szívében.
2. VERS
bhavāpyayau hi bhūtānāṁ śrutau vistaraśo mayā
tvattaḥ kamala-patrākṣa māhātmyam api cāvyayam
bhava—megjelenés; apyayau—eltávozás; hi—bizonyára; bhūtānām—minden élőlénynek; śrutau—hallott; vistaraśaḥ—részletesen; mayā—általam; tvattaḥ—Tőled; kamala-patra-akṣa—óh, lótuszszemű; māhātmyam—dicsőség; api—is; ca—és; avyayam—kimeríthetetlen.
Óh, lótuszszemű! Részletesen hallottam Tőled minden élőlény megjelenéséről és eltűnéséről, és megértettem kimeríthetetlen dicsőséged.
MAGYARÁZAT: Arjuna az Úr Kṛṣṇát örömében lótuszszeműnek szólítja (Kṛṣṇa szeme épp olyan, mint a lótuszvirág szirmai), mert egy korábbi fejezetben Kṛṣṇa meggyőzte arról, hogy ahaṁ kṛtsnasya jagataḥ prabhavaḥ pralayas tathā: „Én vagyok a forrása az egész anyagi megnyilvánulás megjelenésének és eltűnésének.” Hallotta az Úrtól ennek részletes magyarázatát, s azt is megtanulta, hogy bár Kṛṣṇa a forrása minden teremtésnek és megsemmisülésnek, mégis fölöttük áll. Ahogyan azt az Úr a kilencedik fejezetben elmondta, Ő mindent átható, de személyesen még sincs jelen mindenhol. Ez Kṛṣṇa felfoghatatlan fensége, amit most Arjuna saját bevallása szerint alaposan megértett.
3. VERS
evam etad yathāttha tvam ātmānaṁ parameśvara
draṣṭum icchāmi te rūpam aiśvaraṁ puruṣottama
evam—így; etat—ezt; yathā—ahogyan van; āttha—elmondtad; tvam—Te; ātmānam—Magad; parama-īśvara—óh, Legfelsőbb Úr; draṣṭum—látni; icchāmi—kívánom; te—Tiéd; rūpam—formát; aiśvaram—isteni; puruṣa-uttama—óh, legkiválóbb személyiség.
Óh, legkiválóbb személyiség, óh, legfelsőbb forma! Bár valódi helyzetedben látlak magam előtt, úgy, ahogyan beszéltél Magadról, mégis szeretném látni, miképpen hatoltál ebbe a kozmikus megnyilvánulásba. Látni szeretném azt a formád!
MAGYARÁZAT: Az Úr elmondta, hogy a kozmikus megnyilvánulás úgy jöhetett létre, s csak azért működik, mert Ő személyes képviselője által behatolt az anyagi univerzumba. Arjunát fellelkesítette Kṛṣṇa kijelentése, de hogy másokat is meggyőzzön, akik a jövőben talán közönséges embernek hinnék Kṛṣṇát, látni akarja Őt univerzális formájában. Látni akarja, hogyan cselekszik az univerzumon belül, holott Ő Maga különáll tőle. Annak, hogy Arjuna puruṣottamának szólítja az Urat, szintén nagy jelentősége van. Az Úr az Istenség Legfelsőbb Személyisége, ezért Felsőlélekként az ő szívében is jelen van, s így tud vágyáról. Tudja, hogy Arjuna nem vágyik különösképpen univerzális formájának megpillantására, mert teljesen elégedett eredeti, személyes formájának látványával, és csupán mások meggyőzése érdekében kéri ezt, hiszen neki nem volt szüksége semmiféle bizonyítékra. Kṛṣṇa azt is megértette, hogy Arjuna azért is vágyik arra, hogy láthassa az univerzális formát, hogy feltételt szabjon a jövő szélhámosai számára, akik Isten inkarnációjának tüntetik fel magukat. Az ember tehát legyen elővigyázatos: aki Kṛṣṇának adja ki magát, az bizonyításul legyen kész az univerzális forma megmutatására is.
4. VERS
manyase yadi tac chakyaṁ mayā draṣṭum iti prabho
yogeśvara tato me tvaṁ darśayātmānam avyayam
manyase—gondolod; yadi—ha; tat—azt; śakyam—képes; mayā—általam; draṣṭum—látni; iti—így; prabho—óh, Uram; yoga-īśvara—óh, minden misztikus képesség Ura; tataḥ—akkor; me—nekem; tvam—Te; darśaya—mutasd meg; ātmānam—Magad; avyayam—örökkévaló.
Óh, Uram, óh, minden misztikus hatalom mestere! Ha úgy gondolod, hogy képes vagyok meglátni kozmikus formádat, akkor kérlek, mutasd meg nekem azt a végtelen univerzális Éned!
MAGYARÁZAT: A Védák szerint anyagi érzékekkel senki sem láthatja, hallhatja, értheti meg vagy foghatja fel a Legfelsőbb Urat, Kṛṣṇát. Ám az előtt, aki kezdettől fogva teljesen átadja magát az Úr szerető, transzcendentális szolgálatának, az Úr feltárja Magát. Minden élőlény lelki szikra csupán, ezért nem láthatja, nem értheti meg a Legfelsőbb Urat. Arjuna bhakta, ezért nem bízza magát a spekulálás folyamatára, hanem elismeri, hogy mint élőlény, képességei korlátozottak, s felismeri Kṛṣṇa felbecsülhetetlen helyzetét. Megértette, hogy az élőlény nem foghatja fel a határtalan végtelenséget. A végtelen természetét csakis akkor lehet megérteni, ha az kegyesen felfedi Magát. A yogeśvara szó is nagyon jelentőségteljes, mert az Úr felfoghatatlan hatalmára utal. Ha Ő úgy gondolja, akkor kegyesen felfedi Magát, végtelensége ellenére is. Arjuna Kṛṣṇa felfoghatatlan kegyéért könyörög. Nem ad utasításokat Kṛṣṇának. Az Úr nem köteles megmutatni Magát az ember előtt, amíg az teljes Kṛṣṇa-tudatban meg nem hódol és el nem kezdi az odaadó szolgálatot. Azok tehát, akik az elméjük spekuláló képességére bízzák magukat, nem láthatják Kṛṣṇát.
5. VERS
śrī-bhagavān uvāca
paśya me pārtha rūpāṇi śataśo 'tha sahasraśaḥ
nānā-vidhāni divyāni nānā-varṇākṛtīni ca
śrī-bhagavān uvāca—az Istenség Legfelsőbb Személyisége mondta; paśya—láss; me—Enyém; pārtha—óh, Pṛthā fia; rūpāṇi—formák; śataśaḥ—sok száz; atha—is; sahasraśaḥ—sok ezer; nānā-vidhāni—változatos; divyāni—isteni; nānā—változatos; varṇa—színek; ākṛtīni—formák; ca—is.
Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így szólt: Kedves Arjunám, óh, Pṛthā fia, lásd hát fenségem, a sok százezernyi változó, isteni és sokszínű formát!
MAGYARÁZAT: Arjuna Kṛṣṇa univerzális formáját kívánta látni, ami transzcendentális forma bár, mégis csupán a kozmikus világban nyilvánul meg, s ezért alárendeltje az anyagi természetben uralkodó múló időnek. Az anyagi természethez hasonlóan Kṛṣṇa univerzális formája szintén hol megnyilvánul, hol megnyilvánulatlan állapotban van. Nincsen állandó léte a lelki világban, mint Kṛṣṇa többi formájának. A bhaktákat nem nagyon érdekli az univerzális forma megpillantása, de mivel Arjuna így akarja látni Őt, Kṛṣṇa felfedi előtte ezt a formáját. Ezt egyetlen közönséges ember sem pillanthatja meg. Csak akkor láthatja bárki, ha Kṛṣṇa megadja hozzá a kellő képességet.
6. VERS
paśyādityān vasūn rudrān aśvinau marutas tathā
bahūny adṛṣṭa-pūrvāṇi paśyāścaryāṇi bhārata
paśya—lásd; ādityān—Aditi tizenkét fia; vasūn—a nyolc vasu; rudrān—a tizenegy rudra; aśvinau—a két Aśvinī; marutaḥ—a negyvenkilenc marut (a szél félistenei); tathā—szintén; bahūni—sok; adṛṣṭa—amit nem láttál; pūrvāṇi—ezelőtt; paśya—lásd; āścaryāṇi—minden csoda; bhārata—óh, Bhāraták legjobbja.
Óh, Bhāraták ékessége! Lásd hát az ādityák, vasuk, rudrák, az Aśvinī-kumārák és a többi félisten különféle megnyilvánulásait! Lásd a számtalan csodát, amit még senki sem látott ezelőtt, és soha nem hallott róluk!
MAGYARÁZAT: Noha Arjuna Kṛṣṇa személyes barátja és a legműveltebb ember volt, mégsem tudhatott mindent Róla. E vers szerint az emberek nem hallottak és nem is tudtak ezekről a csodálatos formákról és megnyilvánulásokról. Kṛṣṇa most megmutatja ezeket.
7. VERS
ihaika-sthaṁ jagat kṛtsnaṁ paśyādya sa-carācaram
mama dehe guḍākeśa yac cānyad draṣṭum icchasi
iha—ebben; eka-stham—egy helyen; jagat—az univerzum; kṛtsnam—teljesen; paśya—lásd; adya—azonnal; sa—együtt; cara—a mozgó; acaram—és a mozdulatlan; mama—Enyém; dehe—ebben a testben; guḍākeśa—óh, Arjuna; yat—ami; ca—is; anyat—másik; draṣṭum—látni; icchasi—kívánod.
Óh, Arjuna, bármit is kívánj látni, azon nyomban megpillanthatod e testemben! Ez az univerzális forma képes megmutatni neked mindazt, amit most, s mindazt, amit majd a jövőben akarsz látni. Minden mozgó és mozdulatlan teljességében, egy helyen jelen van Benne.
MAGYARÁZAT: A hatalmas univerzumot senki sem képes meglátni egy helyben ülve. Még a legképzettebb tudósok sem láthatják, mi történik az univerzum távoli részeiben. Egy olyan bhakta azonban, mint Arjuna, láthat mindent, legyen az a világegyetem bármely részén. Kṛṣṇa megadja neki azt a képességet, hogy megpillanthasson bármit, amit akar: múltat, jelent és jövőt egyaránt. Így tehát Arjuna Kṛṣṇa kegyéből képes meglátni mindent.
8. VERS
na tu māṁ śakyase draṣṭum anenaiva sva-cakṣuṣā
divyaṁ dadāmi te cakṣuḥ paśya me yogam aiśvaram
na—sohasem; tu—de; mām—Engem; śakyase—képes; draṣṭum—meglátni; anena—ezekkel; eva—bizonyára; sva-cakṣuṣā—saját szemeddel; divyam—isteni; dadāmi—adok; te—neked; cakṣuḥ—szemek; paśya—lásd; me—Enyém; yogam aiśvaram—felfoghatatlan misztikus hatalmat.
Mostani szemeddel azonban nem láthatsz meg Engem — isteni szemet adok hát neked. Csak lásd misztikus fenségem!
MAGYARÁZAT: A tiszta bhakta Kṛṣṇát csak a kétkarú formájában szereti látni. Az univerzális formát csak Kṛṣṇa kegyéből láthatja meg, s nem az elmével, hanem lelki szemekkel. Arjunának sem az elméjén, hanem a látásmódján kellett változtatnia ahhoz, hogy Kṛṣṇa univerzális alakját megpillanthassa. A következő versekből érthetővé válik, hogy Kṛṣṇának ez a formája nem túlságosan fontos. Az Úr azonban mégis megadja a szükséges látóképességet Arjunának, mert Arjuna látni akarja az univerzális formát.
Azok a bhakták, akik a megfelelő transzcendentális kapcsolatban állnak Kṛṣṇával, az Ő szeretetre méltó tulajdonságaihoz vonzódnak, nem pedig fenségének nem isteni megnyilvánulásához. Kṛṣṇa játszótársai, barátai és szülei sohasem akarják fenségét látni. Annyira eltölti őket a tiszta szeretet, hogy még azt sem tudják, hogy Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Szeretetteljes kapcsolatuk közben megfeledkeznek arról, hogy Kṛṣṇa a Legfelsőbb Úr. A Śrīmad-Bhāgavatam szerint a Kṛṣṇával játszó fiúk mind nagyon jámbor lelkek, akik sok-sok születés után érdemelték ki ezt a lehetőséget. Nem tudják, hogy Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége, és a barátjukként bánnak Vele. Ezért mondja Śukadeva Gosvāmī a következő verset:
itthaṁ satāṁ brahma-sukhānubhūtyā
dāsyaṁ gatānāṁ para-daivatena
māyāśritānāṁ nara-dārakeṇa
sākaṁ vijahruḥ kṛta-puṇya-puñjāḥ
„Íme a Legfelsőbb Személy, akit a bölcsek a személytelen Brahmannak, a bhakták az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, a közönséges emberek pedig az anyagi természet szülöttének tekintenek. Ezek a fiúk, akik sok-sok jámbor tettet végrehajtottak előző életeik során, most ezzel az Istenség Legfelsőbb Személyiségével játszanak.” (Śrīmad-Bhāgavatam 10.12.11)
Valójában a bhaktát nem érdekli a viśva-rūpa, vagyis az univerzális forma megpillantása. Arjuna mégis látni szerette volna, hogy ezzel támassza alá Kṛṣṇa kijelentéseit, s hogy a jövő emberei is megérthessék: Kṛṣṇa nemcsak elméletileg és filozófiailag, hanem a valóságban is bemutatta Arjunának, hogy Ő a Legfelsőbb. Arjunának bizonyítania kell ezt, mert ő a paramparā láncolat első tagja. Akiket valóban érdekel az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa megértése, s akik Arjuna nyomdokaiban haladnak, azoknak meg kell érteniük, hogy Kṛṣṇa nemcsak tanításaiban, hanem a valóságban is a Legfelsőbbként tárta fel Magát.
Az Úr megadta Arjunának az univerzális forma megpillantásához szükséges képességet, mert — ahogyan korábban már elmondtuk — tudta, hogy Arjuna nem vágyott túlságosan arra, hogy meglássa azt.
9. VERS
sañjaya uvāca
evam uktvā tato rājan mahā-yogeśvaro hariḥ
darśayām āsa pārthāya paramaṁ rūpam aiśvaram
sañjayaḥ uvāca—Sañjaya mondta; evam—így; uktvā—mondván; tataḥ—ezután; rājan—óh, király; mahā-yoga-īśvaraḥ—a leghatalmasabb misztikus; hariḥ—az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa; darśayām āsa—megmutatta; pārthāya—Arjunának; paramam—az isteni; rūpam aiśvaram—univerzális formát.
Sañjaya mondta: Óh, király! Így szólt minden misztikus erő Legfelsőbb Ura, az Istenség Személyisége, majd feltárta Arjuna előtt univerzális formáját.
10—11. VERS
aneka-vaktra-nayanam anekādbhuta-darśanam
aneka-divyābharaṇaṁ divyānekodyatāyudham
divya-mālyāmbara-dharaṁ divya-gandhānulepanam
sarvāścarya-mayaṁ devam anantaṁ viśvato-mukham
aneka—különféle; vaktra—szájak; nayanam—szemek; aneka—különféle; adbhuta—csodálatos; darśanam—látvány; aneka—sok; divya—isteni; ābharaṇam—ékességek; divya—isteni; aneka—különféle; udyata—felemelt; āyudham—fegyverek; divya—isteni; mālya—virágfüzérek; ambara—öltözékekkel; dharam—viselve; divya—isteni; gandha—illatok; anulepanam—bekenve; sarva—minden; āścarya-mayam—csodálatos; devam—fénylő; anantam—végtelen; viśvataḥ-mukham—mindent átható.
Arjuna az univerzális formában végtelen sok szájat, végtelen sok szemet és végtelen sok csodálatos látomást pillantott meg. A formát számtalan mennyei ékesség díszítette, s isteni fegyvereit a magasba tartotta. Isteni virágfüzéreket és ruhákat viselt, teste balzsamoktól illatozott. Az egész csodálatos, ragyogó, végtelen és mindenhová kiterjedő volt.
MAGYARÁZAT: E két versben a sok szó gyakori használata arra utal, hogy Arjuna végtelen sok kezet, szájat, lábat és más megnyilvánulást látott. Az egész univerzumba kiterjedtek, ám Arjuna az Úr kegyéből egy helyről láthatta mindezt. Ezt egyedül Kṛṣṇa felfoghatatlan hatalmának köszönhette.
12. VERS
divi sūrya-sahasrasya bhaved yugapad utthitā
yadi bhāḥ sadṛśī sā syād bhāsas tasya mahātmanaḥ
divi—az égen; sūrya—napoknak; sahasrasya—sok ezernek; bhavet—voltak; yugapat—egyidejűleg; utthitā—jelen; yadi—ha; bhāḥ—fény; sadṛśī—ahhoz hasonló; sā—az; syāt—lehetett; bhāsaḥ—ragyogás; tasya—az Övé; mahā-ātmanaḥ—a hatalmas Úr.
Ha ezer és ezer nap egyszerre lángolna fel az égen, az közelítené csak meg a Legfelsőbb Személy univerzális formájának ragyogását.
MAGYARÁZAT: Az Arjuna elé táruló látvány leírhatatlan volt, Sañjaya azonban mégis megpróbál képet alkotni Dhṛtarāṣṭra elméjében e hatalmas megnyilvánulásról. Sem Sañjaya, sem Dhṛtarāṣṭra nem volt jelen, de Sañjaya Vyāsa kegyéből képes volt látni mindazt, ami történt. Hogy valamennyire megérthessük, a jelenséget egy elképzelhető tüneményhez (sok ezer naphoz) hasonlítja.
13. VERS
tatraika-sthaṁ jagat kṛtsnaṁ pravibhaktam anekadhā
apaśyad deva-devasya śarīre pāṇḍavas tadā
tatra—ott; eka-stham—egy helyben; jagat—az univerzum; kṛtsnam—teljes; pravibhaktam—felosztott; anekadhā—sokfelé; apaśyat—láthatta; deva-devasya—az Istenség Legfelsőbb Személyiségének; śarīre—az univerzális formában; pāṇḍavaḥ—Arjuna; tadā—akkor.
Ekkor Arjuna az Úr univerzális formájában megláthatta a világegyetem sok ezer részre osztott, mégis egy helyen megjelenő, végtelen kiterjedéseit.
MAGYARÁZAT: A tatra („ott”) szó nagyon fontos. Arra utal, hogy Arjuna és Kṛṣṇa a harci szekéren ültek, amikor Arjuna megpillantotta az univerzális formát. Kṛṣṇa csak Arjunának adta meg a kellő látóképességet, ezért a csatatéren senki más nem láthatott semmit. Arjuna Kṛṣṇa testében ezer és ezer bolygót látott. A védikus írásokból megtudhatjuk, hogy számtalan univerzum és számtalan bolygó létezik. Némelyik földből, némelyik aranyból vagy drágakőből van, vannak közöttük nagyobbak és kisebbek stb. Arjuna a harci szekerén ülve látta mindezt. Ám hogy mi játszódik le Arjuna és Kṛṣṇa között, azt senki sem tudta.
14. VERS
tataḥ sa vismayāviṣṭo hṛṣṭa-romā dhanañjayaḥ
praṇamya śirasā devaṁ kṛtāñjalir abhāṣata
tataḥ—ezután; saḥ—ő; vismaya-āviṣṭaḥ—a csodálattól lenyűgözve; hṛṣṭa-romā—a nagy eksztázis következtében egész testében borzongva; dhanañjayaḥ—Arjuna; praṇamya—hódolatát ajánlva; śirasā—fejével; devam—az Istenség Legfelsőbb Személyiségének; kṛta-añjaliḥ—összetett kézzel; abhāṣata—mondani kezdte.
Arjuna zavarodottan, döbbenettel hajtotta meg fejét, hogy hódolatát ajánlja, s testét borzongás járta át. Aztán összetett kezekkel imádkozni kezdett a Legfelsőbb Úrhoz.
MAGYARÁZAT: Amikor az isteni látvány feltárult Arjuna előtt, Kṛṣṇa és Arjuna viszonya azonnal megváltozott. Kapcsolatuk korábban a barátságon alapult, de most, a kinyilatkoztatás után Arjuna nagy tisztelettel ajánlja hódolatát, s az univerzális formát magasztalva összetett kézzel imádkozik Kṛṣṇához. Arjuna barátsága tehát csodáló imádattá alakult át. A nagy bhakták Kṛṣṇát a különféle kapcsolatok tárházaként látják. Az írások tizenkét fő kapcsolatról tesznek említést, melyek mindegyike jelen van Kṛṣṇában. Úgy is nevezik Őt, mint minden olyan kapcsolat óceánja, amely két élőlény között, az istenek között vagy a Legfelsőbb Úr és a bhaktái között fennállhat.
Arjunát megihlette ez a csodálattal teli kapcsolat, és noha nagyon józan, nyugodt és csendes természetű volt, hirtelen eksztázis töltötte el, testét borzongás járta át, s összetett kézzel tiszteletét ajánlotta a Legfelsőbb Úrnak. Természetesen azonban mindezt nem félelemből tette, hanem a Legfelsőbb Úr iránti csodálatból. A látvány ámulattal töltötte el, s ez felülkerekedett a természetes, szeretetteljes baráti viszonyon.
15. VERS
arjuna uvāca
paśyāmi devāṁs tava deva dehe
sarvāṁs tathā bhūta-viśeṣa-saṅghān
brahmāṇam īśaṁ kamalāsana-stham
ṛṣīṁś ca sarvān uragāṁś ca divyān
arjunaḥ uvāca—Arjuna mondta; paśyāmi—látom; devān—az összes félistent; tava—Tiéd; deva—óh, Uram; dehe—a testben; sarvān—mind; tathā—szintén; bhūta—élőlények; viśeṣa-saṅghān—összegyűltek; brahmāṇam—az Úr Brahmā; īśam—az Úr Śiva; kamala-āsana-stham—a lótuszvirágon ülve; ṛṣīn—nagy bölcsek; ca—is; sarvān—mind; uragān—kígyók; ca—is; divyān—isteniek.
Arjuna szólt: Kedves Uram, óh, Kṛṣṇa! Testedben látom egybegyűlve mind a félisteneket és a különféle élőlényeket. Látom Brahmāt, amint a lótuszvirágon ül, és látom az Úr Śivát, valamennyi bölccsel és isteni kígyóval együtt.
MAGYARÁZAT: Arjuna mindent lát az univerzumban, s így látja Brahmāt is, az univerzum első teremtményét, valamint az isteni kígyót, melyen Garbhodakaśāyī Viṣṇu pihen az univerzum alsó régióiban. Ezt a kígyóágyat Vāsukinak hívják. Vannak más kígyók is, melyeknek szintén Vāsuki a nevük. Arjuna egyszerre látja Garbhodakaśāyī Viṣṇut és az univerzum legtetejét, a lótuszvirág bolygót, ahol Brahmā, az univerzum első teremtménye él. Ez azt jelenti, hogy Arjuna harci szekerén egy helyben ülve egyszerre pillanthatott meg mindent, a kezdettől a végéig. Ez a Legfelsőbb Úr, Kṛṣṇa kegyéből vált lehetségessé.
16. VERS
aneka-bāhūdara-vaktra-netraṁ
paśyāmi tvāṁ sarvato 'nanta-rūpam
nāntaṁ na madhyaṁ na punas tavādiṁ
paśyāmi viśveśvara viśva-rūpa
aneka—sok; bāhu—kart; udara—hasat; vaktra—szájat; netram—szemet; paśyāmi—látok; tvām—Te; sarvataḥ—minden oldalról; ananta-rūpam—végtelen formát; na antam—nincs vége; na madhyam—nincs közepe; na punaḥ—újra nem; tava—Tiéd; ādim—kezdet; paśyāmi—látok; viśva-īśvara—óh, univerzum Ura; viśva-rūpa—az univerzum formájában.
Óh, univerzum Ura, óh, univerzális forma, testedben tengernyi kart, hasat, szájat és szemet látok, melyek mindenhová kiterjednek, határtalanul! Sem véget, sem közepet, sem kezdetet nem látok Benned.
MAGYARÁZAT: Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Végtelen Ő, ezért Rajta keresztül minden látható.
17. VERS
kirīṭinaṁ gadinaṁ cakriṇaṁ ca
tejo-rāśiṁ sarvato dīptimantam
paśyāmi tvāṁ durnirīkṣyaṁ samantād
dīptānalārka-dyutim aprameyam
kirīṭinam—sisakokkal; gadinam—buzogányokkal; cakriṇam—cakrákkal; ca—és; tejaḥ-rāśim—ragyogást; sarvataḥ—minden oldalról; dīpti-mantam—izzó; paśyāmi—látok; tvām—Téged; durnirīkṣyam—nehéz látni; samantāt—mindenhol; dīpta-anala—lobogó tűz; arka—a napnak; dyutim—a napfény; aprameyam—felmérhetetlen.
Nehéz formádra pillantani, melynek vakító ragyogása minden irányba kiterjed, s olyan, mint a lángoló tűz vagy a nap mérhetetlen sugárzása. Mégis mindenhol e ragyogó formádat látom, melyet különféle koronák, buzogányok és cakrák ékesítenek.
18. VERS
tvam akṣaraṁ paramaṁ veditavyaṁ
tvam asya viśvasya paraṁ nidhānam
tvam avyayaḥ śāśvata-dharma-goptā
sanātanas tvaṁ puruṣo mato me
tvam—Te; akṣaram—a csalhatatlan; paramam—legfelsőbb; veditavyam—megértendő; tvam—Te; asya—ennek; viśvasya—univerzumnak; param—legfelsőbb; nidhānam—alap; tvam—Te; avyayaḥ—kimeríthetetlen; śāśvata-dharma-goptā—az örök vallás fenntartója; sanātanaḥ—örökkévaló; tvam—Te; puruṣaḥ—a Legfelsőbb Személyiség; mataḥ me—ez az én véleményem.
Te vagy a legfelső, legfőbb cél, s az egész univerzum végső nyugvóhelye. Kimeríthetetlen vagy, a legősibb, s Te vagy az örök vallás fenntartója, az Istenség Személyisége. Ez az én véleményem.
19. VERS
anādi-madhyāntam ananta-vīryam
ananta-bāhuṁ śaśi-sūrya-netram
paśyāmi tvāṁ dīpta-hutāśa-vaktraṁ
sva-tejasā viśvam idaṁ tapantam
anādi—kezdet nélküli; madhya—közép; antam—vagy vég; ananta—végtelen; vīryam—dicsőség; ananta—végtelen; bāhum—karok; śaśi—a Hold; sūrya—és a Nap; netram—szem; paśyāmi—látlak; tvām—Téged; dīpta—lobogó; hutāśa-vaktram—a szádból előtörő tűz; sva-tejasā—saját ragyogásod által; viśvam—az univerzumot; idam—ezt; tapantam—melegítve.
Kezdet, közép és vég nélküli vagy, s dicsőséged határtalan. Számtalan karod van, s a Nap és a Hold a szemeid. Látom, amint szádból izzó láng tör elő, és sugaraid az egész univerzumot perzselik.
MAGYARÁZAT: Az Istenség Legfelsőbb Személyisége hat fenséges jellemvonásának nincsen határa. Ebben az írásban itt is és sok más helyen ismétléssel találkozunk, ám a szentírások szerint nem tekinthető stílusbeli hibának, ha Kṛṣṇa dicsőségét ismételjük újra és újra. Azt mondják, ha valaki zavarban van, vagy döbbenet tölti el, vagy nagyfokú eksztázis keríti hatalmában, újra és újra elismétli kijelentéseit. Ez tehát nem hiba.
20. VERS
dyāv ā-pṛthivyor idam antaraṁ hi
vyāptaṁ tvayaikena diśaś ca sarvāḥ
dṛṣṭvādbhutaṁ rūpam ugraṁ tavedaṁ
loka-trayaṁ pravyathitaṁ mahātman
dyau—az űrből; ā-pṛthivyoḥ—a Földre; idam—ez; antaram—közben; hi—bizonyára; vyāptam—áthatott; tvayā—Általad; ekena—egyedül; diśaḥ—irányok; ca—és; sarvāḥ—minden; dṛṣṭvā—látván; adbhutam—csodálatos; rūpam—formát; ugram—szörnyű; tava—Tiéd; idam—ez; loka—a bolygórendszerek; trayam—három; pravyathitam—zavart; mahā-ātman—óh, hatalmas.
Noha egyetlen vagy, szétáradsz az égben, a bolygókon és a köztük lévő űrben. Óh, hatalmas! Csodálatos és félelmetes formád látványa minden bolygórendszerben nyugtalanságot okoz.
MAGYARÁZAT: A dyāv ā-pṛthivyoḥ („a mennyek és a Föld közötti űr”) és a loka-trayam („a három világ”) szavak nagyon fontosak ebben a versben, mert ezekből kitűnik, hogy nemcsak Arjuna látta az Úr univerzális formáját, hanem más bolygórendszerek lakói is. Arjuna nem álmodott, amikor a csatatéren megpillantotta az univerzális formát. Mindenki láthatta, akinek az Úr isteni látóképességet adott.
21. VERS
amī hi tvāṁ sura-saṅghā viśanti
kecid bhītāḥ prāñjalayo gṛṇanti
svastīty uktvā maharṣi-siddha-saṅghāḥ
stuvanti tvāṁ stutibhiḥ puṣkalābhiḥ
amī—mindazok; hi—bizonyára; tvām—Te; sura-saṅghāḥ—a félistenek csoportjai; viśanti—behatolnak; kecit—némelyikük; bhītāḥ—félelmükben; prāñjalayaḥ—összetett kézzel; gṛṇanti—imádkoznak; svasti—békesség; iti—így; uktvā—szólva; mahā-ṛṣi—nagy bölcsek; siddha-saṅghāḥ—tökéletes lények; stuvanti—himnuszokat énekelnek; tvām—Neked; stutibhiḥ—imákkal; puṣkalābhiḥ—védikus himnuszok.
A félistenek seregei meghódolnak Előtted, s testedbe áramlanak. Néhányan szörnyű félelmükben összetett kézzel imáikat ajánlják Neked. „Békesség!” — kiáltanak a nagy bölcsek és a tökéletes lények seregei, s a Védák himnuszait zengve imádkoznak Hozzád.
MAGYARÁZAT: A különféle bolygórendszerek félisteneit megrémítette az univerzális forma rettentő megnyilvánulása és izzó ragyogása, így oltalomért könyörögtek.
22. VERS
rudrādityā vasavo ye ca sādhyā
viśve 'śvinau marutaś coṣmapāś ca
gandharva-yakṣāsura-siddha-saṅghā
vīkṣante tvāṁ vismitāś caiva sarve
rudra—az Úr Śiva megnyilvánulásai; ādityāḥ—az ādityák; vasavaḥ—a vasuk; ye—mindazok; ca—és; sādhyāḥ—a sādhyák; viśve—a viśvedevák; aśvinau—az Aśvinī-kumārák; marutaḥ—a marutok; ca—és; uṣma-pāḥ—az ősatyák; ca—és; gandharva—a gandharvák; yakṣa—a yakṣák; asura—a démonok; siddha—és a tökéletessé vált félistenek; saṅghāḥ—gyülekezetek; vīkṣante—látnak; tvām—Téged; vismitāḥ—csodálattal; ca—is; eva—bizonyára; sarve—mind.
Csodálattal látnak Téged az Úr Śiva különféle megnyilvánulásai, az ādityák, a vasuk, a sādhyák, a viśvedevák, a két Aśvī, a marutok, az ősatyák, a gandharvák, a yakṣák, az asurák és a tökéletessé vált félistenek.
23. VERS
rūpaṁ mahat te bahu-vaktra-netraṁ
mahā-bāho bahu-bāhūru-pādam
bahūdaraṁ bahu-daṁṣṭrā-karālaṁ
dṛṣṭvā lokāḥ pravyathitās tathāham
rūpam—a forma; mahat—nagyon nagy; te—Tiéd; bahu—sok; vaktra—arc; netram—és szem; mahā-bāho—óh, erős karú; bahu—sok; bāhu—kar; ūru—comb; pādam—és láb; bahu-udaram—sok has; bahu-daṁṣṭrā—sok fog; karālam—szörnyű; dṛṣṭvā—látván; lokāḥ—az összes bolygó; pravyathitāḥ—zaklatott; tathā—hasonlóan; aham—én.
Óh, erős karú! A bolygók félistenei zaklatottan szemlélik hatalmas formád, számtalan arcod, szemed, karod, combod, lábad, hasad és rettenetes fogaid. Én is megdöbbentem, akárcsak ők.
24. VERS
nabhaḥ-spṛśaṁ dīptam aneka-varṇaṁ
vyāttānanaṁ dīpta-viśāla-netram
dṛṣṭvā hi tvāṁ pravyathitāntar-ātmā
dhṛtiṁ na vindāmi śamaṁ ca viṣṇo
nabhaḥ-spṛśam—az eget érintő; dīptam—az izzót; aneka—sok; varṇam—szín; vyātta—nyitott; ānanam—szájak; dīpta—izzó; viśāla—nagyon nagy; netram—szemek; dṛṣṭvā—láttán; hi—bizonyára; tvām—Téged; pravyathita—zavart; antaḥ—belül; ātmā—lélek; dhṛtim—határozottság; na—nem; vindāmi—nekem van; śamam—az elme egyensúlya; ca—is; viṣṇo—óh, Uram, Viṣṇu.
Óh, mindent átható Viṣṇu! Az eget betöltő ragyogó színeid, tátott szájaid, valamint hatalmas, izzó szemeid láttán elmémet félelem tölti el. Nem vagyok képes tovább megőrizni rendíthetetlenségemet és elmém egyensúlyát.
25. VERS
daṁṣṭrā-karālāni ca te mukhāni
dṛṣṭvaiva kālānala-sannibhāni
diśo na jāne na labhe ca śarma
prasīda deveśa jagan-nivāsa
daṁṣṭrā—fogak; karālāni—szörnyűek; ca—is; te—Tiéd; mukhāni—arcok; dṛṣṭvā—látván; eva—ily módon; kāla-anala—a halál tüze; sannibhāni—mintha; diśaḥ—az irányok; na—nem; jāne—tudom; na—nem; labhe—elérem; ca—és; śarma—kegy; prasīda—légy elégedett; deva-īśa—óh, urak Ura; jagat-nivāsa—óh, világok menedéke.
Óh, urak Ura, óh, világok menedéke, kérlek, légy kegyes hozzám! Lángoló halotti arcaid és félelmetes fogaid látványa elűzte lelki békémet. Bármerre nézek, zavarodottság lesz úrrá rajtam.
26—27. VERS
amī ca tvāṁ dhṛtarāṣṭrasya putrāḥ
sarve sahaivāvani-pāla-saṅghaiḥ
bhīṣmo droṇaḥ sūta-putras tathāsau
sahāsmadīyair api yodha-mukhyaiḥ
vaktrāṇi te tvaramāṇā viśanti
daṁṣṭrā-karālāni bhayānakāni
kecid vilagnā daśanāntareṣu
sandṛśyante cūrṇitair uttamāṅgaiḥ
amī—ezek; ca—szintén; tvām—Téged; dhṛtarāṣṭrasya—Dhṛtarāṣṭrának; putrāḥ—fiak; sarve—mind; saha—velük; eva—valóban; avani-pāla—a harcos királyoknak; saṅghaiḥ—a seregei; bhīṣmaḥ—Bhīṣmadeva; droṇaḥ—Droṇācārya; sūta-putraḥ—Karṇa; tathā—is; asau—azt; saha—velük; asmadīyaiḥ—miénk; api—szintén; yodha-mukhyaiḥ—a harcosok vezérei; vaktrāṇi—szájak; te—Tiéd; tvaramāṇāḥ—sietnek; viśanti—behatolnak; daṁṣṭrā—fogak; karālāni—szörnyű; bhayānakāni—nagyon félelmetesek; kecit—némelyikük; vilagnāḥ—hozzátapadnak; daśana-antareṣu—a fogak között; sandṛśyante—látható; cūrṇitaiḥ—szétmorzsolva; uttama-aṅgaiḥ—fejek.
Dhṛtarāṣṭra minden fia, a velük szövetséges királyok, valamint Bhīṣma, Droṇa, Karṇa és a mi kiváló harcosaink egytől egyig félelmetes szájadba özönlenek. Látom, amint némelyikük koponyája szétmorzsolódik fogaid között.
MAGYARÁZAT: Egy korábbi versben az Úr azt az ígéretet tette, hogy olyan dolgokat mutat majd Arjunának, amiket nagyon érdekesnek fog találni. Arjuna most láthatja, amint az ellenség vezérei (Bhīṣma, Droṇa, Karṇa, és Dhṛtarāṣṭra összes fia) saját harcosaikkal együtt mind megsemmisülnek. Ez arra utal, hogy a Kurukṣetránál összegyűltek szinte mind elesnek, s Arjuna győztesen fog kikerülni a csatából. Ez a vers azt is megemlíti, hogy a legyőzhetetlennek tartott Bhīṣma is el fog esni, Karṇával együtt. Nemcsak az ellenfél nagy harcosai, például Bhīṣma, hanem az Arjuna oldalán küzdő, kiváló vitézek közül is jó néhányan meg fognak halni.
28. VERS
yathā nadīnāṁ bahavo 'mbu-vegāḥ
samudram evābhimukhā dravanti
tathā tavāmī nara-loka-vīrā
viśanti vaktrāṇy abhivijvalanti
yathā—miképpen; nadīnām—a folyóknak; bahavaḥ—sok; ambu-vegāḥ—a víz hullámai; samudram—az óceán; eva—bizonyára; abhimukhāḥ—felé; dravanti—csúszik; tathā—hasonlóan; tava—Tiéd; amī—mindezek; nara-loka-vīrāḥ—az emberi társadalom királyai; viśanti—belépnek; vaktrāṇi—a szájakba; abhivijvalanti—és elégnek.
Mint a folyók hullámai az óceánba, úgy ömlenek e nagy harcosok lángolva szájaidba.
29. VERS
yathā pradīptaṁ jvalanaṁ pataṅgā
viśanti nāśāya samṛddha-vegāḥ
tathaiva nāśāya viśanti lokās
tavāpi vaktrāṇi samṛddha-vegāḥ
yathā—ahogy; pradīptam—lobogó; jvalanam—tűz; pataṅgāḥ—éjjeli lepkék; viśanti—belerepülnek; nāśāya—hogy elpusztuljanak; samṛddha—teljes; vegāḥ—sebességgel; tathā eva—hasonlóan; nāśāya—hogy megsemmisüljenek; viśanti—behatolnak; lokāḥ—minden ember; tava—Tiéd; api—is; vaktrāṇi—szájakba; samṛddha-vegāḥ—teljes sebességgel.
Látom az embereket teljes sebességgel szájaidba rohanni, miként az éjjeli lepkék szállnak vesztükbe, a lángoló tűzbe.
30. VERS
lelihyase grasamānaḥ samantāl
lokān samagrān vadanair jvaladbhiḥ
tejobhir āpūrya jagat samagraṁ
bhāsas tavogrāḥ pratapanti viṣṇo
lelihyase—nyaldosod; grasamānaḥ—elnyelve; samantāt—minden oldalról; lokān—emberek; samagrān—mind; vadanaiḥ—szájjal; jvaladbhiḥ—lángolva; tejobhiḥ—ragyogással; āpūrya—beborítva; jagat—az univerzum; samagram—minden; bhāsaḥ—sugarak; tava—Tiéd; ugrāḥ—szörnyű; pratapanti—perzselnek; viṣṇo—óh, mindent átható Úr.
Óh, Viṣṇu, látom, amint lángoló szájaiddal minden irányban elnyelsz mindenkit. Fényed beragyogja az egész univerzumot, s rettenetes, perzselő sugarakkal jelensz meg!
31. VERS
ākhyāhi me ko bhavān ugra-rūpo
namo 'stu te deva-vara prasīda
vijñātum icchāmi bhavantam ādyaṁ
na hi prajānāmi tava pravṛttim
ākhyāhi—kérlek, magyarázd meg; me—nekem; kaḥ—ki; bhavān—Te; ugra-rūpaḥ—félelmetes forma; namaḥ astu—hódolatom; te—Neked; deva-vara—óh, félistenek leghatalmasabbja; prasīda—légy kegyes; vijñātum—megtudni; icchāmi—kívánom; bhavantam—Te; ādyam—az eredeti; na—nem; hi—bizonyára; prajānāmi—ismerem; tava—Tiéd; pravṛttim—küldetés.
Óh, urak Ura, félelmetes forma, kérlek, áruld el nekem, ki vagy! Hódolatom ajánlom Neked, s könyörgöm, légy kegyes hozzám! Te vagy az eredeti Úr, s én hallani szeretnék Rólad, mert nem ismerem küldetésed!
32. VERS
śrī-bhagavān uvāca
kālo 'smi loka-kṣaya-kṛt pravṛddho
lokān samāhartum iha pravṛttaḥ
ṛte 'pi tvāṁ na bhaviṣyanti sarve
ye 'vasthitāḥ pratyanīkeṣu yodhāḥ
śrī-bhagavān uvāca—az Istenség Személyisége mondta; kālaḥ—idő; asmi—vagyok; loka—a világoknak; kṣaya-kṛt—a megsemmisítője; pravṛddhaḥ—hatalmas; lokān—minden ember; samāhartum—a rombolásban; iha—ebben a világban; pravṛttaḥ—végez; ṛte—nélkül, kivéve; api—még; tvām—te; na—sohasem; bhaviṣyanti—lesz; sarve—mindenki; ye—aki; avasthitāḥ—van; prati-anīkeṣu—az ellenkező oldalon; yodhāḥ—a harcosok.
Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így szólt: Idő vagyok, világok hatalmas pusztítója. Azért jöttem, hogy megsemmisítsek minden embert. Rajtatok [a Pāṇḍavákon] kívül valamennyi harcos el fog esni, mindkét oldalon.
MAGYARÁZAT: Arjuna tudta ugyan, hogy Kṛṣṇa a barátja, s hogy Ő az Istenség Legfelsőbb Személyisége, mégis zavarba hozták a különféle formák, melyeket Kṛṣṇa megnyilvánított. Éppen ezért tovább kérdez e pusztító erő valódi szándékáról. A Védák azt írják, hogy a Legfelsőbb Igazság mindent megsemmisít, még a brāhmaṇákat is. A Kaṭha Upaniṣad (1.2.25) kijelenti:
yasya brahma ca kṣatraṁ ca ubhe bhavata odanaḥ
mṛtyur yasyopasecanaṁ ka itthā veda yatra saḥ
A Legfelsőbb végül mindenkit, a brāhmaṇákat és a kṣatriyákat is felfalja, mint egy ételt. A Legfelsőbb Úrnak ez a formája egy mindent elnyelő óriás, s most Kṛṣṇa a mindent felemésztő idő e formájában mutatja meg Magát. Néhány Pāṇḍavát kivéve mindenkit meg fog semmisíteni a csatatéren.
Arjuna nem örült a harcnak. Azt gondolta, jobb lenne, ha elkerülnék a csatát, s akkor senkit nem érne csalódás. Válaszként azonban az Úr közli vele, hogy a harcosok mindenképpen el fognak pusztulni, mert ez az Ő terve. Ha Arjuna visszautasítja a harcot, akkor is meg fognak halni. Halálukat nem tudja megakadályozni még akkor sem, ha nem harcol, mert valójában már valamennyien halottak. Az idő maga a pusztulás, és a Legfelsőbb Úr akaratából minden megnyilvánulás pusztulásra ítéltetett — ez a természet törvénye.
33. VERS
tasmāt tvam uttiṣṭha yaśo labhasva
jitvā śatrūn bhuṅkṣva rājyaṁ samṛddham
mayaivaite nihatāḥ pūrvam eva
nimitta-mātraṁ bhava savya-sācin
tasmāt—ezért; tvam—Te; uttiṣṭha—kelj fel; yaśaḥ—hírnév; labhasva—nyereség; jitvā—legyőzvén; śatrūn—az ellenséget; bhuṅkṣva—élvezed; rājyam—királyságot; samṛddham—virágzót; mayā—Általam; eva—bizonyára; ete—mindezek; nihatāḥ—már meghaltak; pūrvam eva—egy korábbi elrendezés által; nimitta-mātram—csak az ok; bhava—legyél; savya-sācin—óh, Savyasācī.
Kelj fel hát! Készülj a harcra, és szerezz dicsőséget! Győzd le ellenségeid, s élvezd a virágzó királyságot! Óh, Savyasācī, Én már halálra ítéltem őket, te csupán eszköz lehetsz a harcban.
MAGYARÁZAT: A savya-sācin olyan emberre utal, aki a csatatéren nagyon kiválóan bánik az íjjal. Az Úr ezzel kiváló harcosnak nevezi Arjunát, aki nyilaival képes elpusztítani ellenségeit. Nimitta-mātram: „Válj csupán eszközzé!” Ez a szó szintén nagyon jelentős. Az egész világ az Istenség Legfelsőbb Személyiségének terve szerint működik. Az ostobák, akik nem rendelkeznek elegendő intelligenciával, azt hiszik, hogy az anyagi természet működése mögött nem áll semmilyen terv, s hogy minden megnyilvánulása csupán a véletlennek köszönhető. „Talán így volt”, „Lehet, hogy úgy történt”, mondják az állítólagos tudósok, de „talán”-oknak és „lehet”-eknek itt nincs helye. Az anyagi világ egy meghatározott terv szerint működik. S hogy mi ez a terv? A kozmikus megnyilvánulás lehetőséget nyújt a feltételekhez kötött lelkek számára, hogy hazatérjenek, vissza Istenhez. Feltételekhez kötött állapotuk addig tart, amíg meg nem válnak attól a hatalmaskodó mentalitástól, mely az anyagi természet fölötti uralkodásra ösztönzi őket. Az okos ember azonban képes megérteni a Legfelsőbb Úr tervét, s a Kṛṣṇa-tudat folyamatába kezd. A kozmikus megnyilvánulás megteremtése és megsemmisítése Isten felsőbbrendű irányításával történik, s így a kurukṣetrai csatát is az Ő terveinek megfelelően vívták meg. Arjuna először nem akart harcolni, de a Legfelsőbb Úr arra utasította, hogy küzdjön az Ő kedvéért, s akkor boldog lesz. Az ember akkor válik tökéletessé, ha teljesen Kṛṣṇa-tudatú, s életét az Úr transzcendentális szolgálatának szenteli.
34. VERS
droṇaṁ ca bhīṣmaṁ ca jayadrathaṁ ca
karṇaṁ tathānyān api yodha-vīrān
mayā hatāṁs tvaṁ jahi mā vyathiṣṭhā
yudhyasva jetāsi raṇe sapatnān
droṇam ca—Droṇa is; bhīṣmam ca—Bhīṣma is; jayadratham ca—Jayadratha is; karṇam—Karṇa; tathā—szintén; anyān—mások; api—bizonyára; yodha-vīrān—nagy harcosok; mayā—Általam; hatān—már halottak; tvam—te; jahi—pusztít; mā—sohasem; vyathiṣṭhāḥ—zavart; yudhyasva—csak harcolj; jetā asi—győzedelmeskedni fogsz; raṇe—a csatában; sapatnān—ellenségek.
Droṇát, Bhīṣmát, Jayadrathát, Karṇát és a többi hatalmas vitézt már megsemmisítettem. Pusztítsd el hát őket, s ne aggódj miattuk! Csak harcolj, s a csatában győzedelmeskedni fogsz ellenségeid felett!
MAGYARÁZAT: Az Istenség Legfelsőbb Személyisége készít minden tervet, de olyannyira kedves és kegyes bhaktáihoz, akik kívánsága szerint végrehajtják azokat, hogy azt akarja, övék legyen minden érdem. Életünket ezért úgy kell alakítanunk, hogy Kṛṣṇa-tudatban cselekedhessünk, s a lelki tanítómesteren keresztül megérthessük az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége terveit az Ő kegyéből lehet megérteni, s a bhakták tervei ugyanolyan jók, mint Kṛṣṇáé. E tervek szerint kell tennünk mindent, hogy győztesen kerülhessünk ki a létért folytatott küzdelemből.
35. VERS
sañjaya uvāca
etac chrutvā vacanaṁ keśavasya
kṛtāñjalir vepamānaḥ kirītī
namaskṛtvā bhūya evāha kṛṣṇaṁ
sa-gadgadaṁ bhīta-bhītaḥ praṇamya
sañjayaḥ uvāca—Sañjaya mondta; etat—így; śrutvā—hallván; vacanam—beszédet; keśavasya—Kṛṣṇáét; kṛta-añjaliḥ—összetett kezekkel; vepamānaḥ—reszketve; kirītī—Arjuna; namaskṛtvā—hódolatát ajánlva; bhūyaḥ—ismét; eva—is; āha—mondta; kṛṣṇam—Kṛṣṇának; sa-gadgadam—elcsukló hangon; bhīta-bhītaḥ—nagy félelemmel; praṇamya—tiszteletét ajánlva.
Így szólt Sañjaya Dhṛtarāṣṭrához: Óh, király! Miután Arjuna hallotta e szavakat az Istenség Legfelsőbb Személyiségétől, remegve, összetett kezekkel újra és újra hódolatát ajánlotta. Félelemmel telve, elcsukló hangon ekképpen szólt az Úr Kṛṣṇához:
MAGYARÁZAT: Korábban már beszéltünk arról, hogy Arjunát az Istenség Legfelsőbb Személyiségének univerzális formája láttán csodálat és zavarodottság töltötte el. Újra és újra tiszteletteljes hódolatát ajánlotta hát Kṛṣṇának, s elcsukló hangon, ezúttal nem barátként, hanem az Urat csodáló bhaktaként imádkozni kezdett Hozzá.
36. VERS
arjuna uvāca
sthāne hṛṣīkeśa tava prakīrtyā
jagat prahṛṣyaty anurajyate ca
rakṣāṁsi bhītāni diśo dravanti
sarve namasyanti ca siddha-saṅghāḥ
arjunaḥ uvāca—Arjuna mondta; sthāne—helyesen; hṛṣīka-īśa—óh, érzékszervek Ura; tava—Tiéd; prakīrtyā—a dicsőség által; jagat—az egész világ; prahṛṣyati—örül; anurajyate—vonzódni kezd; ca—és; rakṣāṁsi—a démonok; bhītāni—félelemből; diśaḥ—minden irányba; dravanti—menekülnek; sarve—mind; namasyanti—tiszteletüket ajánlják; ca—is; siddha-saṅghāḥ—a tökéletes emberi lények.
Arjuna így szólt: Óh, érzékek Ura! Neved hallatán öröm tölti el a világot, s mindenki vonzódni kezd Hozzád. A tökéletessé vált lények tiszteletteljes hódolatukat ajánlják, ám a démonok félelmükben minden irányba menekülnek. Mindez így van rendjén.
MAGYARÁZAT: Miután Kṛṣṇától a kurukṣetrai csata kimeneteléről hallott, Arjuna megvilágosodott, s az Istenség Legfelsőbb Személyisége nagy bhaktájaként és barátjaként kijelenti, hogy minden, amit Kṛṣṇa tesz, tökéletes. Megerősíti, hogy Kṛṣṇa a bhakták fenntartója, Ő áll imádatuk középpontjában, s Ő minden nemkívánatos dolog megsemmisítője, akinek tettei mindenki számára egyformán áldásosak. Arjuna most megértette, hogy a kurukṣetrai csata végének közeledtével számtalan félisten (siddha) lesz jelen, s a felsőbb bolygók értelmiségei is mindnyájan a harcot nézik majd, mert Kṛṣṇa is ott van. Amikor Arjuna látta az Úr univerzális formáját, a félisteneket is öröm töltötte el, de a démonok és ateisták nem tudták elviselni az Úr dicsőítését. Az Istenség Legfelsőbb Személyiségének pusztító formájától érthető módon nagyon féltek, s így valamennyien elmenekültek. Arjuna azt magasztalja, hogyan bánik Kṛṣṇa a bhaktákkal és az ateistákkal. Történjen bármi, egy bhakta örökké magasztalja az Urat, mert tudja, hogy amit Ő tesz, az mindenkinek jó.
37. VERS
kasmāc ca te na nameran mahātman
garīyase brahmaṇo 'py ādi-kartre
ananta deveśa jagan-nivāsa
tvam akṣaraṁ sad-asat tat paraṁ yat
kasmāt—miért; ca—is; te—Neked; na—nem; nameran—megfelelő tiszteletüket kell ajánlaniuk; mahā-ātman—óh, hatalmas; garīyase—aki jobb; brahmaṇaḥ—Brahmānál; api—habár; ādi-kartre—a legfelsőbb teremtőnek; ananta—óh, végtelen; deva-īśa—óh, istenek Istene; jagat-nivāsa—óh, univerzum oltalma; tvam—Te vagy; akṣaram—elpusztíthatatlan; sat-asat—ok és okozat; tat param—transzcendentális; yat—mert.
Óh, leghatalmasabb, ki még Brahmānál is hatalmasabb vagy, Te vagy az eredeti teremtő! Miért ne ajánlják hát tiszteletteljes hódolatukat Neked? Óh, határtalan, istenek Istene, univerzum menedéke! Te vagy a legyőzhetetlen forrás, minden ok oka, aki transzcendentális ehhez az anyagi megnyilvánuláshoz képest.
MAGYARÁZAT: Tiszteletteljes hódolatát ajánlva Arjuna arra utal, hogy Kṛṣṇa mindenki számára imádandó. Ő mindent átható, s Ő minden lélek Lelke. Arjuna itt mahātmānak szólítja Kṛṣṇát, ami azt jelenti, hogy a legnagylelkűbb, s határtalan. Az ananta szó arra utal, hogy nincs semmi, amire a Legfelsőbb Úr energiája ne hatna, a deveśa szó pedig azt jelenti, hogy Ő minden félisten irányítója, s Ő áll valamennyiük fölött. Ő az egész univerzum menedéke is. Arjuna úgy gondolta, hogy a tökéletes élőlények és hatalmas félistenek jogosan ajánlják tiszteletteljes hódolatukat Kṛṣṇa előtt, mert Nála senki sem nagyobb. Külön megemlíti, hogy Kṛṣṇa még Brahmānál is hatalmasabb, hiszen Ő teremtette Brahmāt. Brahmā annak a lótusznak a szárából született, amely Garbhodakaśāyī Viṣṇunak, Kṛṣṇa teljes értékű kiterjedésének köldökéből hajtott ki. Éppen ezért Brahmānak, az Úr Śivának (aki Brahmātól született) s a többi félistennek tiszteletteljes hódolatukat kell ajánlaniuk Kṛṣṇa előtt. A Śrīmad-Bhāgavatamban az áll, hogy az Úr Śiva, Brahmā és a hozzájuk hasonló félistenek mindannyian tisztelik az Urat. Az akṣaram szónak nagy jelentősége van, mert arra utal, hogy bár ez az anyagi teremtés pusztulásra ítéltetett, az Úr túl van az anyagi teremtésen. Ő minden ok oka, s így az anyagi természetben feltételekhez kötött lelkek és az anyagi kozmikus megnyilvánulás fölött áll. Ő tehát a leghatalmasabb Legfelsőbb Úr.
38. VERS
tvam ādi-devaḥ puruṣaḥ purāṇas
tvam asya viśvasya paraṁ nidhānam
vettāsi vedyaṁ ca paraṁ ca dhāma
tvayā tataṁ viśvam ananta-rūpa
tvam—Te; ādi-devaḥ—az eredeti Legfelsőbb Isten; puruṣaḥ—személyiség; purāṇaḥ—ősi; tvam—Te; asya—ennek; viśvasya—univerzum; param—transzcendentális; nidhānam—menedék; vettā—a tudó; asi—Te vagy; vedyam—amit meg kell ismerni; ca—és; param—transzcendentális; ca—és; dhāma—menedék; tvayā—Általad; tatam—áthatott; viśvam—az univerzum; ananta-rūpa—óh, végtelen forma.
Te vagy az eredeti Istenség Személyisége, a legősibb, a megnyilvánult kozmikus világ végső szentélye. Tudsz mindent, s Te vagy mindaz, amit meg kell ismerni. Te vagy a legfelsőbb menedék, s felette állsz az anyagi kötőerőknek. Óh, határtalan forma, Te hatod át ezt az egész kozmikus megnyilvánulást!
MAGYARÁZAT: Minden az Istenség Legfelsőbb Személyiségén nyugszik, ezért Ő a végső menedék. Nidhānam azt jelenti, hogy minden, még a Brahman-ragyogás is az Istenség Legfelsőbb Személyiségén, Kṛṣṇán nyugszik. Ő az, aki mindenről tud, ami ebben a világban történik, s ha a tudásnak van vége, akkor Ő a vége minden tudásnak is; Ő tehát mindaz, amit eddig megismertünk és minden, ami egyáltalán megismerhető. Ő a tudás tárgya, mert mindent átható. Ő a lelki világ eredete, transzcendentális, és Ő a transzcendentális világ legfelsőbb személyisége is.
39. VERS
vāyur yamo 'gnir varuṇaḥ śaśāṅkaḥ
prajāpatis tvaṁ prapitāmahaś ca
namo namas te 'stu sahasra-kṛtvaḥ
punaś ca bhūyo 'pi namo namas te
vāyuḥ—levegő; yamaḥ—az irányító; agniḥ—tűz; varuṇaḥ—víz; śaśa-aṅkaḥ—a Hold; prajāpatiḥ—Brahmā; tvam—Te; prapitāmahaḥ—a dédatya; ca—is; namaḥ—hódolatom; namaḥ—újra hódolatom; te—Neked; astu—legyen; sahasra-kṛtvaḥ—ezerszer; punaḥ ca—és ismét; bhūyaḥ—újra; api—szintén; namaḥ—hódolatom ajánlom; namaḥ te—tiszteletem ajánlom Neked.
Te vagy a levegő, és Te vagy a legfelsőbb irányító! Te vagy a tűz, a víz, és Te vagy a hold! Te vagy Brahmā, az első teremtett lény, és Te vagy a dédatya. Tiszteletteljes hódolatomat ajánlom hát Neked újra meg újra — ezerszeresen!
MAGYARÁZAT: Az Urat itt Arjuna azért szólítja levegőnek, mert mindent átható természete révén a levegő a félistenek legfontosabb képviselője. Dédatyának azért nevezi, mert Ő az atyja Brahmānak, az univerzum első élőlényének.
40. VERS
namaḥ purastād atha pṛṣṭhatas te
namo 'stu te sarvata eva sarva
ananta-vīryāmita-vikramas tvaṁ
sarvaṁ samāpnoṣi tato 'si sarvaḥ
namaḥ—hódolat ajánlása; purastāt—elölről; atha—is; pṛṣṭhataḥ—hátulról; te—Neked; namaḥ astu—tiszteletemet ajánlom; te—Neked; sarvataḥ—minden oldalról; eva—valóban; sarva—mert Te vagy minden; ananta-vīrya—végtelen hatalom; amita-vikramaḥ—és végtelen erő; tvam—Te; sarvam—mindent; samāpnoṣi—beborítasz; tataḥ—ezért; asi—Te vagy; sarvaḥ—minden.
Hódolatom ajánlom Neked elölről, hátulról és minden oldalról! Óh, kötetlen erő, Te vagy a korlátlan hatalom mestere! Mindent áthatóként Te vagy minden!
MAGYARÁZAT: Arjuna szerető eksztázisában minden oldalról hódolatát ajánlja barátjának, Kṛṣṇának. Elfogadja, hogy Ő a mestere minden erőnek, minden hatalomnak, s hogy a csatatéren összesereglett nagy harcosok mindegyike fölött áll. A Viṣṇu Purāṇa (1.9.69) így ír:
yo 'yaṁ tavāgato deva samīpaṁ devatā-gaṇaḥ
sa tvam eva jagat-sraṣṭā yataḥ sarva-gato bhavān
„Óh, Istenség Legfelsőbb Személyisége, bárki járuljon Eléd, a Te teremtményed ő, még ha félisten is!”
41—42. VERS
sakheti matvā prasabhaṁ yad uktaṁ
he kṛṣṇa he yādava he sakheti
ajānatā mahimānaṁ tavedaṁ
mayā pramādāt praṇayena vāpi
yac cāvahāsārtham asat-kṛto 'si
vihāra-śayyāsana-bhojaneṣu
eko 'tha vāpy acyuta tat-samakṣaṁ
tat kṣāmaye tvām aham aprameyam
sakhā—barát; iti—így; matvā—gondolván; prasabham—öntelten; yat—bármit; uktam—mondtam; he kṛṣṇa—óh, Kṛṣṇa; he yādava—óh, Yādava; he sakhe—óh, kedves barátom; iti—ily módon; ajānatā—anélkül hogy ismertem volna; mahimānam—dicsőséged; tava—Tiéd; idam—ezt; mayā—általam; pramādāt—ostobaságból; praṇayena—szeretetből; vā api—vagy; yat—bármit; ca—is; avahāsa-artham—tréfálkozva; asat-kṛtaḥ—tiszteletlen; asi—voltál; vihāra—pihenés közben; śayyā—lefeküdve; āsana—ülve; bhojaneṣu—vagy amikor együtt ettünk; ekaḥ—egyedül; atha vā—vagy; api—is; acyuta—óh, csalhatatlan; tat-samakṣam—társak között; tat—mindazok; kṣāmaye—bocsánatot kérek; tvām—Tőled; aham—én; aprameyam—mérhetetlen.
Nem tudtam dicsőségedről, s mivel barátomnak tekintettelek, így szólítottalak: „Óh, Kṛṣṇa!”, „Óh, Yādava!”, „Óh, barátom!” Kérlek, nézd el, bármit is tettem őrültségemben vagy szeretetemben! Tréfálkozván sokszor voltam tiszteletlen Veled szemben, miközben együtt pihentünk, egy ágyon hevertünk, együtt ültünk vagy együtt ettünk, néha kettesben, néha pedig a többi barátunk előtt. Óh, csalhatatlan, kérlek, bocsásd meg minden vétkem!
MAGYARÁZAT: Noha Kṛṣṇa megmutatta Arjunának az univerzális formáját, Arjuna mégis baráti kapcsolatukra gondol, s ezért arra kéri, bocsássa meg neki barátságból elkövetett tiszteletlenségeit. Elismeri, azelőtt nem hitte, hogy Kṛṣṇa képes felölteni egy ilyen univerzális formát, pedig Kṛṣṇa bizalmas barátként korábban már elmondta neki. Arjuna nem tudja, hányszor volt tiszteletlen Vele szemben, amikor fenségét figyelmen kívül hagyva szólította meg az Urat: „Óh, barátom; óh, Kṛṣṇa; óh, Yādava!” stb. Kṛṣṇa azonban olyan kedves és kegyes, hogy minden fensége ellenére barátként bánt Arjunával. Ilyen az Úr és a bhaktája közötti kölcsönös transzcendentális szeretet. Az élőlény és Kṛṣṇa közötti kapcsolat örökkévaló, s Arjuna viselkedéséből kiderül, hogy nem lehet elfelejteni. Arjuna az univerzális forma pompájának megpillantása után sem feledkezett meg Kṛṣṇához fűződő baráti viszonyáról.
43. VERS
pitāsi lokasya carācarasya
tvam asya pūjyaś ca gurur garīyān
na tvat-samo 'sty abhyadhikaḥ kuto 'nyo
loka-traye 'py apratima-prabhāva
pitā—az atya; asi—Te vagy; lokasya—az egész világnak; cara—mozgó; acarasya—és mozdulatlan; tvam—Te vagy; asya—ennek; pūjyaḥ—imádandó; ca—is; guruḥ—mester; garīyān—dicső; na—sohasem; tvat-samaḥ—Veled egyenlő; asti—van; abhyadhikaḥ—nagyobb; kutaḥ—hogyan lehetséges; anyaḥ—más; loka-traye—a három bolygórendszerben; api—is; apratima-prabhāva—óh, mérhetetlen hatalom.
Te vagy az atyja a teljes kozmikus megnyilvánulásnak, minden mozgónak és mozdulatlannak. Te vagy a legfőbb imádandó, a legfelsőbb lelki tanítómester. Senki sem egyenrangú Veled, és senki sem válhat eggyé Veled. Óh, felmérhetetlen hatalom Ura, hogyan lehetne bárki is hatalmasabb Nálad a három világon belül?
MAGYARÁZAT: Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa éppen úgy imádandó, ahogyan az atya imádandó a fiú számára. Ő a lelki tanítómester, mert Ő az, aki hajdanán átadta a Védák tanítását Brahmānak, s aki most a Bhagavad-gītāt tanítja Arjunának. Ő tehát az eredeti lelki tanítómester, s minden jelenkori hiteles lelki tanítómester a Tőle eredő tanítványi láncolat tagja. Senki sem lehet a transzcendentális tudomány tanítója vagy lelki tanítómestere, ha nem Kṛṣṇa képviselője.
Az élőlények számtalan formában ajánlják hódolatukat az Úrnak, akinek nagysága határtalan. Senki sem lehet hatalmasabb az Istenség Legfelsőbb Személyiségénél, Kṛṣṇánál, mert az anyagi és lelki megnyilvánulásban senki sem egyenlő Vele vagy nagyobb Nála. Mindenki az Ő irányítása alatt áll, Rajta senki sem tehet túl. Ezt a Śvetāśvatara Upaniṣad (6.8) is leírja:
na tasya kāryaṁ karaṇaṁ ca vidyate
na tat-samaś cābhyadhikaś ca dṛśyate
A Legfelsőbb Úrnak, Kṛṣṇának a közönséges emberhez hasonlóan van teste és vannak érzékszervei, ám az Ő esetében nincsen különbség érzékszervei, teste, elméje és Önmaga között. Azok az ostobák, akik nem ismerik Őt tökéletesen, azt mondják, Kṛṣṇa különbözik a lelkétől, az elméjétől, a szívétől és minden mástól. Kṛṣṇa abszolút, ezért hatalma és tettei a legfelsőbb rendűek. A Védák azt is megemlítik, hogy bár az Ő érzékszervei nem olyanok, mint a mieink, mégis képes minden érzékműködésre; ezért érzékszervei se nem tökéletlenek, se nem korlátozottak. Senki sem lehet tehát nagyobb Nála vagy egyenlő Vele, s mindenki az Ő alárendeltje.
A Legfelsőbb Személyiség tudása, ereje és cselekedetei mind transzcendentálisak. A Bhagavad-gītā (4.9) azt mondja:
janma karma ca me divyam evaṁ yo vetti tattvataḥ
tyaktvā dehaṁ punar janma naiti mām eti so 'rjuna
Aki ismeri Kṛṣṇa transzcendentális testét, tetteit és tökéletességét, az teste elhagyása után visszatér Hozzá, és többé soha nem kell visszajönnie e szenvedésekkel teli világba. Tudnunk kell tehát, hogy Kṛṣṇa tettei nem hasonlíthatók össze mások tetteivel. A legjobb, ha követjük Kṛṣṇa utasításait, mert ezáltal tökéletessé válhatunk. Azt is sok írás kijelenti, hogy senki sem lehet Kṛṣṇa ura, mindenki az Ő szolgája. A Caitanya-caritāmṛta (Ādi 5.142) megerősíti: ekale īśvara kṛṣṇa, āra saba bhṛtya, egyedül Kṛṣṇa az Isten, mindenki más az Ő szolgája. Valamennyiünknek engedelmeskednünk kell parancsainak; senki sem tagadhatja meg utasítását. Mindenki az Ő irányítását követve cselekszik, az Ő felügyelete alatt áll. Ahogyan a Brahma-saṁhitā írja, Ő minden ok oka.
44. VERS
tasmāt praṇamya praṇidhāya kāyaṁ
prasādaye tvām aham īśam īḍyam
piteva putrasya sakheva sakhyuḥ
priyaḥ priyāyārhasi deva soḍhum
tasmāt—ezért; praṇamya—hódolatot ajánlva; praṇidhāya—leborulva; kāyam—a test; prasādaye—kegyért könyörögni; tvām—Neked; aham—én; īśam—a Legfelsőbb Úrnak; īḍyam—imádandó; pitā iva—mint egy apa; putrasya—egy fiúval; sakhā iva—mint a barát; sakhyuḥ—egy baráttal; priyaḥ—szerető; priyāyāḥ—a legkedvesebbel; arhasi—legyél; deva—Uram; soḍhum—türelmes.
Te vagy a Legfelsőbb Úr, aki minden élőlény számára imádandó. Leborulok hát, hogy tiszteletteljes hódolatomat ajánljam Neked, s hogy kegyedért esedezzem. Kérlek, nézd el, bármilyen hibát is követtem el Veled szemben, s légy türelmes hozzám, mint ahogy az apa tűri el fia szemtelenségét, barát a pajtásáét, feleség a kedveséét!
MAGYARÁZAT: A bhakták különböző kapcsolatokban állhatnak az Úrral. Van, aki fiaként, a másik férjeként, barátjaként vagy uraként bánik Vele. Kṛṣṇa és Arjuna között baráti kapcsolat volt. Kṛṣṇa épp olyan elnéző, mint egy apa, férj vagy mester.
45. VERS
adṛṣṭa-pūrvaṁ hṛṣito 'smi dṛṣṭvā
bhayena ca pravyathitaṁ mano me
tad eva me darśaya deva rūpaṁ
prasīda deveśa jagan-nivāsa
adṛṣṭa-pūrvam—azelőtt sohasem látott; hṛṣitaḥ—boldog; asmi—vagyok; dṛṣṭvā—látván; bhayena—félelemből; ca—is; pravyathitam—zavart; manaḥ—elme; me—enyém; tat—az; eva—bizonyára; me—nekem; darśaya—mutasd; deva—óh, Uram; rūpam—a formát; prasīda—légy kegyes; deva-īśa—óh, urak Ura; jagat-nivāsa—univerzum oltalma.
Boldog vagyok, hogy megpillanthattam ezt az univerzális formát, melyet sohasem láttam ezelőtt, de ugyanakkor félelem gyötri elmémet. Kérlek hát, részesíts kegyedben, s fedd fel ismét formádat, mint az Istenség Személyisége, óh, urak Ura, univerzum hajléka!
MAGYARÁZAT: Arjuna jó barátja Kṛṣṇának, ezért kapcsolatuk nagyon bensőséges. Ahogyan egy kedves barát fenséges jellemvonásainak látványa örömmel tölti el az embert, Arjuna is nagyon boldog volt, amikor látta, hogy barátja, Kṛṣṇa nem más, mint az Istenség Legfelsőbb Személyisége, aki képes megmutatni egy ilyen csodálatos univerzális formát. Ugyanakkor azonban e forma láttán megijedt, hogy tiszta barátságuk következtében biztosan számtalanszor megsértette Kṛṣṇát. Elméjét így félelem gyötri, noha nincs oka rá. Éppen ezért most arra kéri Kṛṣṇát, mutassa meg neki Nārāyaṇa formáját, hiszen bármilyen alakot felölthet, ahogyan csak kívánja. Az univerzális forma anyagi és ideiglenes, akárcsak az anyagi világ, ám a Vaikuṇṭha bolygókon az Úr a transzcendentális, négykarú Nārāyaṇa formájában van jelen. A lelki világban megszámlálhatatlanul sok bolygó van, s Kṛṣṇa mindegyiken jelen van teljes kiterjedései által, melyeket mind másképpen neveznek. Arjuna a Vaikuṇṭha bolygókon uralkodó formák egyikét szerette volna látni. A Vaikuṇṭha bolygókon Nārāyaṇa négykarú, s mindegyik kezében más és más jelet tart: kagylókürtöt, buzogányt, lótuszvirágot és cakrát. A Nārāyaṇa-formák aszerint kapják a nevüket, hogy milyen sorrendben tartják kezükben ezeket a jelképeket. Mindegyik forma azonos Kṛṣṇával, ezért kéri Őt Arjuna a négykarú forma megmutatására.
46. VERS
kirīṭinaṁ gadinaṁ cakra-hastam
icchāmi tvāṁ draṣṭum ahaṁ tathaiva
tenaiva rūpeṇa catur-bhujena
sahasra-bāho bhava viśva-mūrte
kirīṭinam—sisakkal; gadinam—buzogánnyal; cakra-hastam—cakrával a kézben; icchāmi—kívánom; tvām—Téged; draṣṭum—látni; aham—én; tathā eva—abban a helyzetben; tena eva—abban; rūpeṇa—formában; catuḥ-bhujena—négykarú; sahasra-bāho—óh, ezer karú; bhava—légy; viśva-mūrte—óh, univerzális forma.
Óh, univerzális forma, óh, ezer karú Úr, látni szeretnélek négykarú formádban, sisakkal fejeden, kezeidben buzogányt, cakrát, kagylókürtöt és lótuszvirágot tartva! Nagyon vágyom rá, hogy ebben a formádban megpillanthassalak!
MAGYARÁZAT: A Brahma-saṁhitā (5.39) szerint rāmādi-mūrtiṣu kalāniyamena tiṣṭhan: az Úrnak száz és százezer örökké létező formája van, melyek közül Rāma, Nṛsiṁha, Nārāyaṇa stb. a legkiemelkedőbbek. Megszámlálhatatlanul sok alakban létezik, ám Arjuna tudta, hogy Kṛṣṇa az eredeti Istenség Személyisége, aki felöltötte ideiglenes, univerzális formáját. Most arra kéri, mutassa meg a lelki, Nārāyaṇa formáját is. Ez a vers kétségtelenül alátámasztja a Śrīmad-Bhāgavatam állítását, miszerint Kṛṣṇa az eredeti Istenség Személyisége, s Tőle származik minden más forma. Ő nem különbözik teljes értékű kiterjedéseitől; számtalan formájának mindegyikében Ő Isten, s üde, mint egy ifjú. Ez az Istenség Legfelsőbb Személyiségének örök jellemzője. Aki ismeri Kṛṣṇát, az nyomban megszabadul az anyagi világ minden szennyeződésétől.
47. VERS
śrī-bhagavān uvāca
mayā prasannena tavārjunedaṁ
rūpaṁ paraṁ darśitam ātma-yogāt
tejo-mayaṁ viśvam anantam ādyaṁ
yan me tvad anyena na dṛṣṭa-pūrvam
śrī-bhagavān uvāca—az Istenség Legfelsőbb Személyisége mondta; mayā—Általam; prasannena—boldogan; tava—neked; arjuna—óh, Arjuna; idam—ezt; rūpam—formát; param—transzcendentális; darśitam—megmutatva; ātma-yogāt—belső energiám által; tejaḥ-mayam—ragyogó; viśvam—az egész univerzum; anantam—végtelen; ādyam—eredeti; yat—ami; me—Enyém; tvat anyena—rajtad kívül; na dṛṣṭa-pūrvam—mindeddig senki sem látta.
Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így szólt: Kedves Arjunám! Boldogan mutattam meg neked belső energiámon keresztül ezt az anyagi világban létező legfelsőbb univerzális formát. Előtted még senki sem látta ezt a végtelen, vakítóan ragyogó, eredeti formát.
MAGYARÁZAT: Arjuna vágya az volt, hogy megpillanthassa a Legfelsőbb Úr univerzális formáját, ezért bhaktája iránti kegyéből az Úr Kṛṣṇa feltárta előtte vakítóan sugárzó és fenséges univerzális alakját. E forma úgy ragyogott, mint a nap, és számtalan arca állandóan változott. Kṛṣṇa csak azért mutatta meg ezt a formát — amelyet az emberi ész számára felfoghatatlan belső energiája révén nyilvánított ki —, hogy teljesítse barátja, Arjuna kívánságát. Arjuna előtt senki sem látta az Úrnak ezt az univerzális formáját, de vele egyidőben a mennyei bolygókon és a kozmosz más bolygóin élő bhakták szintén láthatták. Azelőtt nem volt lehetőségük erre, de most Arjuna segítségével ők is megpillanthatták. Mindez azt jelenti, hogy az Úr bhaktái, akik a tanítványi láncolat tagjai, valamennyien láthatták az univerzális formát, amit Kṛṣṇa kegyesen megmutatott Arjunának. Egy magyarázó szerint Kṛṣṇa Duryodhana előtt is felfedte ezt a formát, amikor a békekötés szándékával meglátogatta őt. Duryodhana sajnálatos módon nem fogadta el a békejavaslatot, Kṛṣṇa azonban kinyilvánította neki néhány univerzális formáját. Azok a formák azonban különböznek attól, amit Arjuna látott. A vers félreérthetetlenül azt mondja, hogy ezt senki sem látta azelőtt.
48. VERS
na veda-yajñādhyayanair na dānair
na ca kriyābhir na tapobhir ugraiḥ
evaṁ-rūpaḥ śakya ahaṁ nṛ-loke
draṣṭuṁ tvad anyena kuru-pravīra
na—sohasem; veda-yajña—áldozat által; adhyayanaiḥ—vagy a Védák tanulmányozása; na—sohasem; dānaiḥ—adományozás által; na—soha; ca—is; kriyābhiḥ—jámbor tettek által; na—soha; tapobhiḥ—szigorú vezeklések által; ugraiḥ—szigorú; evam-rūpaḥ—ebben a formában; śakyaḥ—képes; aham—Én; nṛ-loke—ebben az anyagi világban; draṣṭum—látható; tvat—mint te; anyena—más által; kuru-pravīra—óh, legkiválóbb Kuru harcos.
Óh, Kuru harcosok legjobbja! Előtted senki sem láthatta ezt az univerzális formámat, mert sem a Védák tanulmányozásával, sem áldozatok végrehajtásával, sem adományozással, sem jámbor cselekedetekkel, sem szigorú lemondásokkal nem lehet meglátni Engem ebben a formában az anyagi világban.
MAGYARÁZAT: Jól meg kell értenünk ezzel kapcsolatban, hogy mit jelent az isteni látóképesség, s ki rendelkezhet azzal. Az „isteni” szó jelentése: „Istenhez hasonló”. Csak az rendelkezhet tehát vele, akinek isteni tulajdonságai vannak, mint egy félistennek. S hogy kik a félistenek? A védikus irodalom szerint az Úr Viṣṇu bhaktái (viṣṇu-bhaktāḥ smṛtā devāḥ). Az ateisták, akik nem hisznek Viṣṇuban, vagy Kṛṣṇa személytelen aspektusát tartják a Legfelsőbbnek, nem rendelkezhetnek isteni látással. Ha valaki Kṛṣṇát becsmérli, nem lehet isteni látóképessége. Az ember csak akkor tehet erre szert, ha előbb isteni tulajdonságokat sajátított el. Csakis az isteni látással rendelkezők láthatnak tehát úgy, mint Arjuna.
A Bhagavad-gītā leírást ad az univerzális formáról. Mielőtt Arjuna megpillanthatta a viśva-rūpát, senki nem ismerte azt, most azonban lehet róla valamilyen elképzelésünk. Csak az láthatja az Úr univerzális formáját, aki valóban isteni természettel rendelkezik, ez azonban csak Kṛṣṇa tiszta bhaktája számára lehetséges. Ám az isteni természetű és isteni látóképességgel rendelkező bhakták nem vágynak különösebben arra, hogy meglássák az Úrnak ezt a formáját. Egy korábbi vers leírása szerint Arjunát félelem töltötte el, amikor megpillantotta, s inkább négykarú Viṣṇu formájában szerette volna látni az Úr Kṛṣṇát.
Ebben a versben jó néhány jelentőségteljes szóval találkozunk. Az egyik a veda-yajñādhyayanaiḥ, ami a védikus irodalom tanulmányozására és az áldozati szabályokra utal. Védák alatt az egész védikus irodalmat értjük, név szerint a négy Védát (ąg, Yajur, Sāma és Atharva), a tizennyolc Purāṇát, az Upaniṣadokat és a Vedānta-sūtrát. Ezeket az ember bárhol — otthon vagy máshol is — tanulmányozhatja. Ezenkívül vannak olyan sūtrák, például a Kalpa-sūtrák és a Mīmāṁsā-sūtrák, melyekből az áldozat folyamatát lehet elsajátítani. Dānaiḥ olyan adományt jelent, melyet arra méltó embereknek adnak, például azoknak, akik transzcendentális szerető szolgálattal imádják az Urat (a brāhmaṇák és a vaiṣṇavák). Jámbor cselekedetek alatt az agni-hotrát és a különféle kasztok előírt kötelességeit értjük. A testi fájdalmak önkéntes vállalását tapasyának nevezik. Magára vállalhat az ember testi vezeklést, adományozhat, tanulmányozhatja a Védákat és így tovább, de mindaddig nem láthatja meg az univerzális formát, amíg — Arjunához hasonlóan — bhaktává nem válik. Az imperszonalisták azt hiszik, hogy látják az Úr univerzális formáját, a Bhagavad-gītāból azonban megérthetjük, hogy az imperszonalisták nem bhakták, s így nem pillanthatják azt meg.
Sok olyan ember van, aki inkarnációkat talál ki. Közönséges emberekről állítják, hogy Isten inkarnációi, ez azonban nagy ostobaság. A Bhagavad-gītā elveit kell követnünk, másképp nem tehetünk szert tökéletes lelki tudásra. A Bhagavad-gītāt az Istenről szóló tudomány bevezető tanulmányának tekintik, mégis olyan tökéletes, hogy segítségével az ember különbséget tehet a dolgok között. Hiába állítják egy hamis inkarnáció hívei, hogy ők is látták Isten transzcendentális inkarnációját, az univerzális formát, kijelentésük nem fogadható el, hiszen egyértelműen azt olvashatjuk itt, hogy senki sem láthatja azt mindaddig, míg Kṛṣṇa bhaktája nem lesz. Először is tehát Kṛṣṇa tiszta bhaktájává kell válnia, s akkor mondhatja, hogy képes megmutatni másoknak azt az univerzális formát, amit látott. Kṛṣṇa bhaktája nem fogadja el a hamis inkarnációkat és azok követőit.
49. VERS
mā te vyathā mā ca vimūḍha-bhāvo
dṛṣṭvā rūpaṁ ghoram īdṛṅ mamedam
vyapeta-bhīḥ prīta-manāḥ punas tvaṁ
tad eva me rūpam idaṁ prapaśya
mā—ne legyen; te—neked; vyathā—aggodalom; mā—ne legyen; ca—is; vimūḍha-bhāvaḥ—zavarodottság; dṛṣṭvā—látván; rūpam—formát; ghoram—szörnyűt; īdṛk—ahogy van; mama—Enyém; idam—ezt; vyapeta-bhīḥ—mentes minden félelemtől; prīta-manāḥ—nyugodt elmével; punaḥ—ismét; tvam—te; tat—az; eva—így; me—Enyém; rūpam—forma; idam—ezt; prapaśya—lásd hát.
E szörnyű alakom látványa felzaklatott s megzavart téged. Legyen ennek vége! Kedves bhaktám, szabadulj meg ismét minden aggodalomtól! Megbékélt elmével most azt a formát láthatod, amelyikre vágysz.
MAGYARÁZAT: A Bhagavad-gītā elején Arjuna amiatt aggódott, hogy meg kell ölnie Bhīṣmát és Droṇát, imádott nagyatyját és tanítóját. Kṛṣṇa azonban kijelentette, hogy nem kell félnie nagyatyja elpusztításától. Amikor Dhṛtarāṣṭra fiai megpróbálták levetkőztetni Draupadīt a Kuruk tanácskozásán, Bhīṣma és Droṇa hallgattak, így hát kötelességük elhanyagolásáért halált érdemeltek. Kṛṣṇa azért mutatta meg univerzális formáját Arjunának, hogy az megláthassa: ezek az emberek már mind halálra vannak ítélve bűnös tetteik miatt. A bhakták mindig békések, s nem képesek ilyen szörnyű cselekedetekre, ezért Kṛṣṇa Arjuna szeme elé tárta a látványt. Arjuna megtudta hát, mi a célja Kṛṣṇának az univerzális forma feltárásával, s most a négykarú formát kívánta látni. Kṛṣṇa azt is megmutatta neki. A bhaktát azért nem érdekli különösebben az univerzális forma, mert az nem teszi lehetővé a szeretetteljes kapcsolatot. A bhakta tiszteletteljes, imádattal átitatott érzéseit akarja kimutatni, vagy Kṛṣṇa kétkarú formáját kívánja látni, hogy így szerető szolgálata révén kapcsolatban állhasson az Istenség Legfelsőbb Személyiségével.
50. VERS
sañjaya uvāca
ity arjunaṁ vāsudevas tathoktvā
svakaṁ rūpaṁ darśayām āsa bhūyaḥ
āśvāsayām āsa ca bhītam enaṁ
bhūtvā punaḥ saumya-vapur mahātmā
sañjayaḥ uvāca—Sañjaya mondta; iti—így; arjunam—Arjunának; vāsudevaḥ—Kṛṣṇa; tathā—úgy; uktvā—mondván; svakam—saját; rūpam—formát; darśayām āsa—megmutatta; bhūyaḥ—ismét; āśvāsayām āsa—bátorította; ca—szintén; bhītam—rettegő; enam—őt; bhūtvā—lett; punaḥ—ismét; saumya-vapuḥ—gyönyörű forma; mahā-ātmā—a hatalmas.
Sañjaya e szavakkal fordult Dhṛtarāṣṭrához: Így beszélt Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége Arjunához, majd felfedte előbb a négykarú, végül a kétkarú formáját, ily módon öntve bátorságot a megrettent Arjunába.
MAGYARÁZAT: Szülei, Vasudeva és Devakī előtt Kṛṣṇa először négykarú Nārāyaṇa formájában jelent meg, majd kérésükre egy látszólag közönséges gyermekké változott. Éppen így azt is tudta, hogy Arjunát nem érdekelte különösebben a négykarú alakja, kérésére azonban azt is megmutatta neki, azután ismét átváltozott a kétkarú formájába. A saumya-vapuḥ szó nagyon fontos. A saumya-vapuḥ egy rendkívül gyönyörű forma, a leggyönyörűbbnek tartják. Amikor Kṛṣṇa jelen volt, mindenkit elbűvölt külsejével, és mivel Ő az univerzum irányítója, eloszlatta bhaktája, Arjuna félelmét, s újból megmutatta neki gyönyörűséges Kṛṣṇa-formáját. A Brahma-saṁhitā (5.38) kijelenti: premāñjana-cchurita-bhakti-vilocanena, Śrī Kṛṣṇa szépséges alakját csak azok láthatják, akiknek szemét az Isten iránti szeretet írja borítja.
51. VERS
arjuna uvāca
dṛṣṭvedaṁ mānuṣaṁ rūpaṁ tava saumyaṁ janārdana
idānīm asmi saṁvṛttaḥ sa-cetāḥ prakṛtiṁ gataḥ
arjunaḥ uvāca—Arjuna mondta; dṛṣṭvā—látván; idam—ezt; mānuṣam—emberi; rūpam—forma; tava—Tiéd; saumyam—nagyon gyönyörű; janārdana—óh, ellenség fenyítője; idānīm—most; asmi—vagyok; saṁvṛttaḥ—helyreállt; sa-cetāḥ—tudatomban; prakṛtim—saját természetemhez; gataḥ—visszatért.
Amikor Arjuna megpillantotta Kṛṣṇát eredeti formájában, így szólt: Óh, Janārdana! Emberhez hasonló, gyönyörű formád láttán elmém megnyugodott, s lelkiállapotom újra a régi.
MAGYARÁZAT: Ebben a versben a mānuṣaṁ rūpam szavak egyértelműen azt jelzik, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyisége eredetileg kétkarú. Akik Kṛṣṇát közönséges embernek tartják és kigúnyolják, azok nincsenek tisztában isteni természetével. Ha Kṛṣṇa egy közönséges emberi lény lenne, hogyan lenne képes megmutatni az univerzális formát, majd újra megjelenni négykarú Nārāyaṇa formájában? A Bhagavad-gītā nagyon világosan kijelenti, hogy aki közönséges embernek véli Kṛṣṇát, s félrevezeti az olvasót, mondván, hogy nem Kṛṣṇa, hanem a Benne lévő személytelen Brahman beszél, az a legnagyobb igazságtalanságot követi el. Kṛṣṇa valóban megmutatta univerzális formáját és a négykarú Viṣṇu formát. Hogyan lehetne hát közönséges ember? A tiszta bhaktát nem tévesztik meg a Bhagavad-gītāhoz írt félrevezető magyarázatok, mert mindent tud. A Bhagavad-gītā eredeti versei olyan világosak, mint a nap, ezért az ostoba magyarázók lámpafényére nincs szükség.
52. VERS
śrī-bhagavān uvāca
su-durdarśam idaṁ rūpaṁ dṛṣṭavān asi yan mama
devā apy asya rūpasya nityaṁ darśana-kāṅkṣiṇaḥ
śrī-bhagavān uvāca—az Istenség Legfelsőbb Személyisége mondta; su-durdarśam—nagyon nehéz meglátni; idam—ezt; rūpam—formát; dṛṣṭavān asi—ahogyan te láttad; yat—amit; mama—Enyém; devāḥ—a félistenek; api—is; asya—ez; rūpasya—forma; nityam—örökké; darśana-kāṅkṣiṇaḥ—látni akarják.
Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így szólt: Kedves Arjunám! Azt az alakomat, melyet most látsz, nagyon nehéz megpillantani. Még a félistenek is állandóan az alkalmat keresik, hogy megláthassák ezt az oly kedves formát.
MAGYARÁZAT: E fejezet negyvennyolcadik versében az Úr Kṛṣṇa röviden beszélt univerzális formájának kinyilvánításáról, s tudatta Arjunával, hogy nem lehet csupán jámbor tettek, áldozatok stb. végzésével meglátni azt. Ez a vers a su-durdarśam szó használatával arra utal, hogy Kṛṣṇa kétkarú formája még bizalmasabb jellegű. Az univerzális formát megláthatja az ember, ha a különféle tettekhez, például a vezekléshez, a védikus irodalom tanulmányozásához, a filozófiai spekulációhoz stb. hozzáad egy kis odaadó szolgálatot. Ez tehát lehetséges, ám a bhakti hozzáadása nélkül az ember semmit nem láthat. Ezt már előzőleg Kṛṣṇa is megmagyarázta. Kṛṣṇa eredeti, kétkarú formáját azonban még az univerzális alakjánál is nehezebb megpillantani, még az olyan félistenek számára is, mint Brahmā és az Úr Śiva. Ők is látni szeretnék az Urat, és ezt a Śrīmad-Bhāgavatam is tanúsítja: amikor Kṛṣṇa „anyja”, Devakī méhében volt, a felsőbb bolygók összes félistene alászállt, hogy megcsodálhassa Őt, és szép imákat ajánlottak fel Neki, noha akkor még nem is láthatták. Csak arra vártak, hogy megpillanthassák az Urat. Az ostobák közönséges embernek vélvén kigúnyolhatják Őt, s megtehetik, hogy tiszteletüket nem Neki, hanem a személytelen „valaminek” ajánlják Benne, ez azonban ostobaság. Kṛṣṇát kétkarú formájában még az olyan félistenek is szeretnék látni, mint Brahmā és Śiva.
A Bhagavad-gītā (9.11) szintén megerősíti: avajānanti māṁ mūḍhā mānuṣīṁ tanum āśritaḥ, a gúnyolódó, ostoba emberek számára Ő nem látható. Kṛṣṇa Maga mondja a Bhagavad-gītāban — s a Brahma-saṁhitā is megerősíti —, hogy teste teljesen lelki, gyönyörrel teli és örökkévaló, és sohasem hasonlítható egy anyagi testhez. Azok számára azonban, akik úgy tanulmányozzák Őt, hogy olvassák a Bhagavad-gītāt és más hasonló védikus írásokat, Kṛṣṇa nehezen érthető. Akik Istent anyagi folyamat által kísérlik megérteni, azok Kṛṣṇát csak egy nagy történelmi személyiségnek, művelt filozófusnak, mégis közönséges embernek tekintik, akinek hatalma ellenére anyagi testet kellett felöltenie. Az ilyen emberek végső soron úgy vélik, hogy az Abszolút Igazság személytelen, s ezért azt gondolják, hogy a személytelen arculat öltött fel egy személyes formát, amely kapcsolatban áll az anyagi természettel. Ez a materialisták felfogása a Legfelsőbb Úrról. Van egy másik, spekuláló feltevés is. A tudomány művelői szintén Kṛṣṇán elmélkednek, de kevésbé tartják fontosnak, mint a Legfelsőbb univerzális formáját. Vannak tehát, akik azt gondolják, hogy az univerzális forma, melyet Kṛṣṇa Arjunának kinyilvánított, fontosabb Kṛṣṇa személyes formájánál. Szerintük a Legfelsőbb személyes formáját csupán a képzelet hozta létre, mert az Abszolút Igazság végső soron nem személy. A transzcendentális folyamatról azonban a Bhagavad-gītā negyedik fejezete ír: Kṛṣṇáról a hiteles forrásoktól kell hallani. Ez az igazi védikus folyamat. Akik valóban a védikus utat követik, azok az autentikus forrásoktól hallanak Kṛṣṇáról, s ha újra és újra hallanak Róla, nagyon kedvessé válik számukra. Ahogyan már többször elmondtuk, Kṛṣṇát yoga-māyā energiája fedi el, s nem látható mindenki számára, nem tárja fel Magát mindenki előtt. Egyedül az pillanthatja meg, akinek Ő megengedi. Ezt a védikus irodalom is alátámasztja: a meghódolt lélek valóban megértheti az Abszolút Igazságot. A transzcendentalisták amiatt, hogy szüntelenül elmerülnek a Kṛṣṇa-tudatban, s amiatt, hogy odaadó szolgálatot végeznek, ki tudják nyitni lelki szemüket, és megláthatják a feltárulkozó Kṛṣṇát. Ez még a félistenek számára sem adatott meg, így aztán még nekik is nagyon nehéz megérteniük Őt. Még a lelkileg fejlettebb félistenek is állandóan abban reménykednek, hogy egyszer megpillanthatják Kṛṣṇát kétkarú formájában. A végkövetkeztetés tehát az, hogy Kṛṣṇa univerzális formáját rendkívül nehéz megpillantani, s nem lehetséges bárki számára, ám személyes Śyāmasundara formáját még ennél is nehezebb megérteni.
53. VERS
nāhaṁ vedair na tapasā na dānena na cejyayā
śakya evaṁ-vidho draṣṭuṁ dṛṣṭavān asi māṁ yathā
na—sohasem; aham—Én; vedaiḥ—a Védák tanulmányozásával; na—sohasem; tapasā—szigorú vezeklések által; na—sohasem; dānena—adományozással; na—sohasem; ca—is; ijyayā—imádat által; śakyaḥ—lehetséges; evam-vidhaḥ—mint ez; draṣṭum—látni; dṛṣṭavān—látván; asi—te vagy; mām—Engem; yathā—amint.
Amit most transzcendentális szemeddel látsz, azt nem lehet megérteni sem a Védák tanulmányozásával, sem komoly vezeklések révén, sem adományozással, sem imádattal. Az efféle folyamatok segítségével nem lehet Engem igaz valómban megpillantani.
MAGYARÁZAT: Kṛṣṇa először négykarú Viṣṇu-formájában jelent meg szülei, Devakī és Vasudeva előtt, majd kétkarú formájává változott. Az ateisták vagy az odaadó szolgálatot megtagadó emberek nagyon nehezen értik meg ezt a misztériumot. Kṛṣṇát lehetetlen megérteniük azoknak a tudósoknak, akik csupán nyelvészeti tudásukra vagy akadémiai ismereteikre támaszkodva tanulmányozzák a védikus irodalmat. Azok sem érhetik meg Őt, akik csupán a szokás kedvéért látogatják a templomot és végeznek imádatot. Templomba járnak, ám ennek ellenére képtelenek Kṛṣṇát a Maga valóságában megismerni. Az csak az odaadó szolgálat folyamata révén lehetséges, ahogyan ezt Maga Kṛṣṇa is elmagyarázza a következő versben.
54. VERS
bhaktyā tv ananyayā śakya aham evaṁ-vidho 'rjuna
jñātuṁ draṣṭuṁ ca tattvena praveṣṭuṁ ca parantapa
bhaktyā—odaadó szolgálat által; tu—de; ananyayā—anélkül, hogy gyümölcsöző cselekedetekkel vagy spekulálás útján szerzett tudással keveredne; śakyaḥ—lehetséges; aham—Én; evam-vidhaḥ—ilyen; arjuna—óh, Arjuna; jñātum—megismerni; draṣṭum—látni; ca—és; tattvena—a valóságnak megfelelően; praveṣṭum—behatolni; ca—is; parantapa—óh, ellenség legyőzője.
Kedves Arjunám, Engem csakis az osztatlan odaadó szolgálat révén lehet igazán megérteni úgy, ahogyan előtted állok, s így lehet közvetlenül meglátni Engem. Csak ily módon tudsz behatolni a Rólam szóló tudás misztériumába.
MAGYARÁZAT: Kṛṣṇát csakis az osztatlan odaadó szolgálat segítségével lehet megérteni. Ez a vers határozottan ki is jelenti ezt, hogy a Bhagavad-gītāt a spekulálás módszerével felfogni próbáló önkényes magyarázók beláthassák: csupán idejüket vesztegetik. Senki sem értheti meg Kṛṣṇát és azt, hogyan jelent meg szülei előtt előbb négykarú formájában, hogy azután egyszerre átváltozzon kétkarú formájává. Ezeket a dolgokat nagyon nehéz megérteni a Védák tanulmányozása vagy filozófiai spekuláció segítségével, ezért e vers világosan kijelenti: Őt senki sem láthatja, és ezeket a dolgokat senki sem értheti meg. Ám azok, akik elmélyülten tanulmányozzák a védikus irodalmat, sokféleképpen szerezhetnek ismereteket Róla. Számtalan szabály és előírás van, s ha az ember valóban meg akarja érteni Kṛṣṇát, követnie kell a hiteles szentírásokban lefektetett irányadó elveket. Vezeklést szintén ezeknek az elveknek megfelelően kell végezni. Ha szigorú lemondást akarunk végezni, böjtölhetünk Janmāṣṭamīn, Kṛṣṇa megjelenésének napján, valamint a két Ekādaśī napon (minden újhold és telihold utáni tizenegyedik napon). Ami pedig az adományozást illeti, az magától értetődően mindig Kṛṣṇa bhaktáit illeti, akik az Ő odaadó szolgálatát végzik, hogy a Kṛṣṇáról szóló filozófiát, vagyis a Kṛṣṇa-tudatot világszerte elterjesszék. A Kṛṣṇa-tudat áldás az emberiség számára. Rūpa Gosvāmī úgy dicsőítette az Úr Caitanyát, mint a legönzetlenebb adakozót, mert ingyen osztotta azt, amit oly nehéz elérni: a Kṛṣṇa iránti szeretetet. Ha valaki tehát pénzének egy részét azoknak adja, akik a Kṛṣṇa-tudat terjesztésével foglalkoznak, ez a Kṛṣṇa-tudat terjesztésére szánt adomány a legnagyobb adomány a világon. És ha valaki a templomi előírások szerint végez imádatot (az indiai templomokban mindig áll egy szobor, általában Viṣṇu vagy Kṛṣṇa), az fejlődést érhet el azzal, hogy imádja és tiszteli az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Azok számára, akik még kezdők az Úr odaadó szolgálatában, nagyon fontos a templomi imádat. Ezt a védikus irodalom (Śvetāśvatara Upaniṣad 6.23) is megerősíti:
yasya deve parā bhaktir yathā deve tathā gurau
tasyaite kathitā hy arthāḥ prakāśante mahātmanaḥ
Akinek megingathatatlan hite van a Legfelsőbb Úrban, s követi a lelki tanítómester útmutatását, akiben szintén rendíthetetlenül hisz, az előtt az Istenség Legfelsőbb Személyisége felfedi Magát. Elmebeli spekuláció útján nem lehet megérteni Kṛṣṇát. Aki nem részesül személyesen egy hiteles lelki tanítómester oktatásában, az semmit nem érthet meg Kṛṣṇából. A tu szó használatával ez a vers kifejezetten arra utal, hogy Kṛṣṇa megértéséhez ezen kívül nem vezet más út, és semmi más folyamat nem ajánlott.
Kṛṣṇa személyes, kétkarú és négykarú formái teljes mértékben különböznek az ideiglenes univerzális formától, melyet Arjuna látott. A négykarú Nārāyaṇa és a kétkarú Kṛṣṇa forma örökkévaló és transzcendentális, míg az Arjunának megmutatott univerzális forma ideiglenes. A su-durdarśam („nagyon nehéz meglátni”) szó arra utal, hogy azelőtt senki sem látta azt, s hogy nem is volt szükséges megmutatni a bhaktáknak. Kṛṣṇa azért engedte Arjunának, hogy meglássa ezt a formát, hogy ha valaki Isten inkarnációjának adja ki magát a jövőben, az emberek bizonyítékképpen kérhessék tőle az univerzális forma megmutatását.
Az előző versben többször használt na szó arra utal, hogy senkinek sem szabad túlságosan büszkének lennie diplomáira, melyek például akadémikus műveltségét bizonyítják a védikus irodalom területén. El kell fogadnia Kṛṣṇa odaadó szolgálatát — csak ezután próbálkozhat azzal, hogy magyarázatot fűzzön a Bhagavad-gītāhoz.
Az univerzális forma feltárása után Kṛṣṇa először átváltozik négykarú Nārāyaṇává, majd újra visszatér saját, természetes, kétkarú alakjába. Ez azt jelenti, hogy mind a négykarú, mind a védikus irodalom által említett többi forma az eredeti, kétkarú Kṛṣṇából árad — Ő valamennyi kiáradás eredete. Ő Maga azonban még ezektől a formáktól is különállóan létezik, a személytelen aspektusról nem is beszélve. Ami a négykarú Kṛṣṇa formákat illeti, a Védák egyértelműen kijelentik, hogy még a Kṛṣṇával leginkább azonos négykarú forma is (Mahā-Viṣṇué, aki a kozmikus óceánon fekszik, s akinek lélegzésével számtalan univerzum árad ki és vissza), a Legfelsőbb Úr egyik kiterjedése. Ahogyan a Brahma-saṁhitā (5.48) mondja:
yasyaika-niśvasita-kālam athāvalambya
jīvanti loma-vila-jā jagad-aṇḍa-nāthāḥ
viṣṇur mahān sa iha yasya kalā-viśeṣo
govindam ādi-puruṣaṁ tam ahaṁ bhajāmi
„Mahā-Viṣṇu, akibe a számtalan univerzum visszaárad, s akiből aztán újra kiáradnak azok pusztán légzése által, Kṛṣṇa teljes kiterjedése. Ezért Govindát, Kṛṣṇát imádom, aki minden ok oka.” Kizárólag Kṛṣṇa személyes formáját kell hát imádnunk az Istenség Legfelsőbb Személyiségeként, akit örökkévaló gyönyör és tudás jellemez. A Bhagavad-gītā megerősíti, hogy Ő valamennyi Viṣṇu-forma és inkarnáció forrása, és Ő az eredeti Legfelsőbb Személyiség.
A védikus irodalomban (Gopāla-tāpanī Upaniṣad 1.1) a következő kijelentéssel találkozunk:
sac-cid-ānanda-rūpāya kṛṣṇāyākliṣṭa-kāriṇe
namo vedānta-vedyāya gurave buddhi-sākṣiṇe
„Tiszteletteljes hódolatomat ajánlom Kṛṣṇának, akinek transzcendentális formája gyönyörrel, örökkévalósággal és tudással teli. Tiszteletemet ajánlom Neki, mert ha megértjük Őt, megértjük a Védákat, s ezért Ő a legfelsőbb lelki tanítómester.” Aztán pedig azt olvashatjuk: kṛṣṇo vai paramaṁ daivatam. „Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége.” (Gopāla-tāpanī 1.3) Eko vaśī sarva-gaḥ kṛṣṇa īḍyaḥ: „Ez az egyetlen Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége, aki imádatra méltó.” Eko 'pi san bahudhā yo 'vabhāti: „Kṛṣṇa egy, de számtalan formában és kiterjedt inkarnációban nyilvánul meg.” (Gopāla-tāpanī 1.21)
A Brahma-saṁhitāban (5.1) ez áll:
īśvaraḥ paramaḥ kṛṣṇaḥ sac-cid-ānanda-vigrahaḥ
anādir ādir govindaḥ sarva-kāraṇa-kāraṇam
„Az Istenség Legfelsőbb Személyisége Kṛṣṇa, akinek teste örökkévalóság, tudás és gyönyör. Nincs kezdete, mert Ő Maga a kezdete mindennek. Ő minden ok oka.”
Máshol azt olvashatjuk: yatrāvatīrṇaṁ kṛṣṇākhyaṁ paraṁ brahma narākṛti. „A Legfelsőbb Abszolút Igazság egy személy. Neve Kṛṣṇa, s néha alászáll a Földre.” A Śrīmad-Bhāgavatamban szintén található leírás az Istenség Legfelsőbb Személyiségének sokféle inkarnációjáról, és a felsorolásban Kṛṣṇa neve is szerepel. Ám azt is olvashatjuk, hogy Kṛṣṇa nem Isten egyik inkarnációja, hanem Ő Maga az eredeti Istenség Legfelsőbb Személyisége (ete cāṁśa-kalāḥ puṁsaḥ kṛṣṇas tu bhagavān svayam).
Hasonlóképpen szól az Úr is a Bhagavad-gītāban: mattaḥ parataraṁ nānyat. „Semmi sem magasabb rendű formámnál, az Istenség Személyiségénél, Kṛṣṇánál.” Egy másik helyen a Bhagavad-gītāban azt mondja, aham ādir hi devānām: „Én vagyok minden félisten eredete.” A Bhagavad-gītā tanításának megértése után Arjuna is megerősítette ezt a következő szavakkal: param brahma paraṁ dhāma pavitraṁ paramaṁ bhavān. „Most teljesen megértem, hogy Te vagy az Istenség Legfelsőbb Személyisége, az Abszolút Igazság, s hogy Te vagy mindenek menedéke.” Az univerzális forma tehát, melyet Kṛṣṇa Arjunának tárt fel, nem az eredeti formája Istennek. Az eredeti forma Kṛṣṇa. A sok ezer fejű és karú univerzális forma kinyilvánítására azért van szükség, hogy felhívja Magára azok figyelmét, akikben nincsen szeretet Isten iránt. Ez nem Isten eredeti formája.
Azok a tiszta bhakták, akiket különböző szeretetteljes, transzcendentális kapcsolat fűz az Úrhoz, nem vonzódnak az univerzális formához. A Legfelsőbb Istenség eredeti Kṛṣṇa alakjában folytat szeretetteljes transzcendentális kapcsolatot bhaktáival. A Kṛṣṇával meghitt baráti viszonyban lévő Arjuna számára ezért az univerzális megnyilvánulás formája egyáltalán nem okozott örömet, inkább félelemmel töltötte el. Arjuna Kṛṣṇa állandó társa volt, ezért kétségtelenül transzcendentális látóképességgel rendelkezett. Nem egy közönséges ember volt, ezért az univerzális forma nem ragadta meg. A gyümölcsöző tettek révén felemelkedni próbáló emberek talán csodálatosnak látnák e megnyilvánulást, de az odaadó szolgálatban élők számára Kṛṣṇa kétkarú formája a legkedvesebb.
55. VERS
mat-karma-kṛn mat-paramo mad-bhaktaḥ saṅga-varjitaḥ
nirvairaḥ sarva-bhūteṣu yaḥ sa mām eti pāṇḍava
mat-karma-kṛt—Nekem dolgozva; mat-paramaḥ—Engem a Legfelsőbbnek tekintve; mat-bhaktaḥ—az Én odaadó szolgálatomat végezve; saṅga-varjitaḥ—mentes a gyümölcsöző tettek és az elmebeli spekuláció szennyeződésétől; nirvairaḥ—nincs ellensége; sarva-bhūteṣu—az élőlények között; yaḥ—aki; saḥ—ő; mām—Hozzám; eti—jön; pāṇḍava—óh, Pāṇḍu fia.
Kedves Arjunám, aki tiszta odaadó szolgálatomat végzi, s mentes a gyümölcsöző tettek és az elmebeli spekuláció szennyétől, aki Értem dolgozik, és Engem tesz élete végső céljává, valamint barátja minden élőlénynek — az biztosan eljut Hozzám.
MAGYARÁZAT: Aki el akar jutni a lelki világba, Kṛṣṇalokára, hogy ott meghitt kapcsolatban éljen Kṛṣṇával, az Istenség Személyiségeinek legfelsőbbjével, annak követnie kell ezt a folyamatot, melyet Maga a Legfelsőbb ajánl. Ezt a verset emiatt a Bhagavad-gītā lényegének tekintik. Ez a könyv feltételekhez kötött lelkekhez szól, akik azzal a céllal élnek az anyagi világban, hogy urai legyenek a természetnek, és mit sem tudnak az igazi, lelki életről. A Bhagavad-gītā szándéka megmutatni, hogyan értheti meg az ember lelki létét és a legfelsőbb lelki személyiséghez fűződő örökkévaló kapcsolatát, valamint megtanítani, hogyan térjen haza, vissza Istenhez. Ez az a vers, amely félreérthetetlenül megmagyarázza, hogy a lelki életben egyedül az odaadó szolgálat folyamatával lehet sikert elérni.
Ami a munkát illeti, minden energiánkkal Kṛṣṇa-tudatú tetteket kell végeznünk. A Bhakti-rasāmṛta-sindhu (2.255) így ír:
anāsaktasya viṣayān yathārham upayuñjataḥ
nirbandhaḥ kṛṣṇa-sambandhe yuktaṁ vairāgyam ucyate
Senki ne végezzen olyan munkát, ami nem áll kapcsolatban Kṛṣṇával. Ezt nevezik kṛṣṇa-karmának. Az ember számtalanféle tettet végrehajthat, de nem szabad vonzódnia munkája eredményéhez; az kizárólag Kṛṣṇát illeti. Vegyünk például egy üzletembert: hogy a tetteit Kṛṣṇa-tudatúvá tegye, az Ő javára kell vállalkozásait lebonyolítania. Ha Kṛṣṇa a tulajdonos, akkor Neki kell élveznie a vállalkozásból származó hasznot is. Ha az üzletembernek sok ezer dollárja van, s ezt mind Kṛṣṇának akarja adni, megteheti. Ez jelenti a Kṛṣṇának végzett munkát. Ahelyett hogy az érzékei kielégítése végett egy felhőkarcolót emelne, az ember építhet egy szép templomot Kṛṣṇának, ahol felállíthatja az Ő mūrtiját, s az odaadó szolgálatról szóló hiteles könyvek leírása alapján gondoskodhat szolgálatáról. Ez mind kṛṣṇa-karma. Az embernek nem szabad ragaszkodnia munkája eredményéhez, hanem Kṛṣṇának kell felajánlania azt, s a Kṛṣṇának tett felajánlás maradékait kell elfogadnia mint prasādamot. Ha valaki egy hatalmas épületet épít Kṛṣṇának, s felállítja ott Kṛṣṇa mūrtiját, akkor nem tilos ott élnie, de tudnia kell, hogy az épület tulajdonosa Kṛṣṇa. Ezt hívják Kṛṣṇa-tudatnak. Ám ha valakinek nem áll módjában templomot emelnie Kṛṣṇának, akkor úgy is végezhet kṛṣṇa-karmát, hogy a templomát tisztítja. Az ember kertészkedhet is. Akiknek van egy kis földjük — és Indiában még a legszegényebbeknek is van —, arra használhatják birtokukat, hogy virágot ültessenek rajta, amit aztán felajánlhatnak Kṛṣṇának. A Bhagavad-gītāban Kṛṣṇa a tulasī növény ültetését ajánlja, mert a tulasī levelei nagyon fontosak. Patraṁ puṣpaṁ phalaṁ toyam. Kṛṣṇa azt akarja, hogy ajánljunk fel Neki egy levelet, egy virágot, egy gyümölcsöt vagy egy kevés vizet, s Ő elégedett lesz. A levél főleg a tulasī levelére utal. Ültethetünk tehát tulasīt, s öntözhetjük — így még a legszegényebb ember is szolgálhatja Kṛṣṇát. Ez csupán néhány példa arra, hogyan dolgozhat az ember Kṛṣṇának.
A mat-paramaḥ szó arra utal, aki azt tekinti az élet legfőbb tökéletességének, ha Kṛṣṇa társaságában lehet az Ő legfelső hajlékán. Az ilyen ember nem akar a felsőbb anyagi bolygókra eljutni, például a Holdra, a Napra vagy a mennyei bolygókra, de még az univerzum legfelsőbb bolygójára, a Brahmalokára sem. Nem vágyik egyikre sem. Őt egyedül az érdekli, hogy eljusson a lelki világba, s ott sem a sugárzó brahmajyoti ragyogásába kíván beleolvadni, hanem a legfelsőbb lelki bolygóra, Kṛṣṇalokára, Goloka Vṛndāvanára akar menni. Tökéletesen ismeri azt a helyet, ezért semmi más nem érdekli. A mad-bhaktaḥ szó arra utal, hogy teljesen elmerül az odaadó szolgálatban, annak kilenc folyamatát végezve: hall, énekel az Úrról, emlékezik Rá, imádja Őt, lótuszlábát szolgálja, imákat ajánl fel Neki, végrehajtja a parancsait, barátkozik Vele, s végül mindenét átadva Neki meghódol. Az ember végezheti e kilenc folyamat mindegyikét, végezhet csak nyolcat közülük vagy hetet, de végezzen legalább egyet — s kétségtelenül tökéletessé válik.
A saṅga-varjitaḥ kifejezés nagyon fontos. Az embernek nem szabad olyan emberekkel barátkoznia, akik Kṛṣṇa ellen vannak. Ezalatt nemcsak azokat értjük, akik ateisták, hanem azokat is, akik vonzódnak a gyümölcsöző cselekedetekhez és az elmebeli spekulációhoz. A tiszta odaadó szolgálatot a Bhakti-rasāmṛta-sindhu (1.1.11) a következőképpen határozza meg:
anyābhilāṣitā-śūnyaṁ jñāna-karmādy-anāvṛtam
ānukūlyena kṛṣṇānu- śīlanaṁ bhaktir uttamā
E versben Śrīla Rūpa Gosvāmī egyértelműen kijelenti, hogy aki vegyítetlen odaadó szolgálatot akar végezni, annak mentesnek kell lennie minden anyagi szennyeződéstől, valamint kerülnie kell az olyan emberek társaságát, akik a gyümölcsöző tettek és az elmebeli spekuláció rabjai. Tiszta odaadó szolgálatról tehát akkor beszélhetünk, amikor az ember megszabadult az ilyen nemkívánatos társaságtól és az anyagi vágyak szennyeződésétől, továbbá kedvező hozzáállással tanulmányozza a Kṛṣṇáról szóló tudományt. Ānukūlyasya saṅkalpaḥ prātikūlyasya varjanam (Hari-bhakti-vilāsa 11.676) Az embernek nem kedvezőtlenül, hanem kedvezően kell Kṛṣṇára gondolnia, s úgy kell Érte cselekednie. Kaṁsa Kṛṣṇa ellensége volt, s attól a pillanattól kezdve, hogy Kṛṣṇa megszületett, folyton azt tervezgette, hogyan ölje meg Őt, s mivel szándékában mindig kudarcot vallott, örökké Kṛṣṇára gondolt. Így aztán minden tekintetben, örökké Kṛṣṇa-tudatos volt: bármit csinált, ha evett vagy ha aludt, mindig Rá gondolt — ám mindezt nem szeretettel tette. Ezért Kaṁsa — annak ellenére, hogy elméjében a nap huszonnégy órájában örökké Kṛṣṇa járt — démonnak számított, így az Úr végül is megölte. Természetesen akit Kṛṣṇa megöl, az azon nyomban felszabadul, de a tiszta bhaktának nem ez a célja. Ő még a felszabadulásra vagy a legfelsőbb lelki bolygó, Goloka Vṛndāvana elérésére sem vágyik. Bárhol legyen, Kṛṣṇa szolgálata az egyetlen célja.
Kṛṣṇa hívei mindenkivel barátságosak, s ezért mondja ez a vers, hogy egy bhaktának nincsen ellensége (nirvairaḥ). Hogyan lehetséges ez? A Kṛṣṇa-tudatban élő bhakta tudja, hogy csupán a Kṛṣṇának végzett odaadó szolgálat szabadíthatja meg az embert az élet minden problémájától. Személyesen tapasztalta ezt, ezért azon fáradozik, hogy megismertesse a Kṛṣṇa-tudatot az emberi társadalommal. A történelem számtalan példával szolgál az Úr olyan híveiről, akik az életük kockáztatása árán is hirdették az Isten-tudatot. A legjobb példa erre az Úr Jézus Krisztus élete. A hitetlenek keresztre feszítették, de életét az Isten-tudat terjesztésének szentelte. Természetesen csak a felületesen gondolkodó vélheti úgy, hogy elpusztították őt. Indiában is sok hasonló eset történt, például çhākura Haridāsával és Prahlāda Mahārājával. Miért vállaltak ilyen veszélyt? Mert az Isten-tudatot akarták terjeszteni — s ez rendkívül nehéz. Aki Kṛṣṇa-tudatú, az tisztában van azzal, hogy az ember szenvedése annak köszönhető, hogy megfeledkezett Kṛṣṇához fűződő örök kapcsolatáról. Éppen ezért azzal teheti a legnagyobb szolgálatot a társadalomnak, ha megszabadítja embertársait az anyagi létezés minden gondjától. Így szolgálja egy tiszta bhakta az Urat. Képzeljük csak el, mennyire kegyes Kṛṣṇa ahhoz, aki az Ő szolgálatában él, s az Ő kedvéért minden veszélyt vállal! Az ilyen ember teste elhagyása után kétségtelenül a legfelsőbb bolygóra kerül.
Összefoglalásként elmondhatjuk: Kṛṣṇa az, aki megmutatta univerzális formáját (amely egy ideiglenes megnyilvánulás), aki kinyilvánította a mindent elpusztító idő formáját, sőt a négykarú Viṣṇu alakot is. Kṛṣṇa tehát az eredete e megnyilvánulások mindegyikének. Helytelen az az elmélet, mely szerint Kṛṣṇa az eredeti viśva-rūpa, vagyis Viṣṇu megnyilvánulása. Ő minden forma eredete. Ezer és ezer Viṣṇu létezik, de egy bhakta számára Kṛṣṇa eredeti, kétkarú Śyāmasundara formájánál egyetlen forma sem fontosabb. A Brahma-saṁhitā kijelenti, hogy aki szeretettel és odaadással Kṛṣṇa Śyāmasundara formájához ragaszkodik, az mindig láthatja Őt a szívében, s Rajta kívül nem is lát mást. Meg kell értenünk tehát, hogy e tizenegyedik fejezet legfőbb mondanivalója az, hogy Kṛṣṇa formája a legfelsőbb és a legfontosabb.
Így végződnek a Bhaktivedanta-magyarázatok a Śrīmad Bhagavad-gītā tizenegyedik fejezetéhez, melynek címe: „Az univerzális forma”.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Az odaadó szolgálat
1. VERS
arjuna uvāca
evaṁ satata-yuktā ye bhaktās tvāṁ paryupāsate
ye cāpy akṣaram avyaktaṁ teṣāṁ ke yoga-vittamāḥ
arjunaḥ uvāca—Arjuna mondta; evam—ily módon; satata—mindig; yuktāḥ—foglalkozva; ye—azok; bhaktāḥ—bhakták; tvām—Téged; paryupāsate—megfelelően imádnak; ye—azok; ca—is; api—ismét; akṣaram—az érzékszerveken túli; avyaktam—a megnyilvánulatlan; teṣām—közülük; ke—ki; yoga-vit-tamāḥ—a legtökéletesebb a yogáról szóló tudásban.
Arjuna így kérdezett: Kik tekinthetők tökéletesebbnek: akik mindig megfelelően imádnak Téged az odaadó szolgálatban, vagy akik a személytelen Brahmant, a megnyilvánulatlant imádják?
MAGYARÁZAT: Kṛṣṇa az eddigiekben beszélt a személyes, a személytelen, valamint az univerzális aspektusról, s leírást adott a különféle bhaktákról és yogīkról is. A transzcendentalistákat általában két csoportra lehet osztani: a személytelen és a személyes filozófia híveire. A személyes filozófiát valló bhakta minden energiájával a Legfelsőbb Urat szolgálja, az imperszonalista ezzel szemben nem közvetlenül Kṛṣṇát szolgálja, hanem a személytelen Brahmanon, a megnyilvánulatlanon meditál.
Ebből a fejezetből megtudhatjuk, hogy az Abszolút Igazság megvalósításának különféle folyamatai közül a bhakti-yoga, az odaadó szolgálat a legjobb. Ha az ember az Istenség Legfelsőbb Személyiségének társaságára vágyik, el kell kezdenie az odaadó szolgálatot.
Azokat, akik a Legfelsőbb Urat az odaadó szolgálat által közvetlenül imádják, perszonalistáknak hívjuk, imperszonalisták alatt pedig azokat értjük, akik a személytelen Brahmanon meditálnak. Arjuna most azt kérdezi: a kettő közül melyik a jobb? Az Abszolút Igazság megvalósításához számtalan út vezet, de Kṛṣṇa ebben a fejezetben elmondja, hogy valamennyi közül a bhakti-yoga, az Úrnak végzett odaadó szolgálat a legmagasabb rendű. Ez a legközvetlenebb s egyben a legkönnyebb módszer, hogy Isten társaságába kerülhessünk.
A Bhagavad-gītā második fejezetében a Legfelsőbb Úr megmagyarázta, hogy az élőlény nem az anyagi test, hanem lelki szikra, az Abszolút Igazság pedig a lelki egész. A hetedik fejezetben azt mondja az élőlényről, hogy az a legfelsőbb egész szerves része, s azt ajánlja, hogy az ember irányítsa minden figyelmét az egészre. A nyolcadik fejezet arról szól, hogy bárki, aki a halála pillanatában Kṛṣṇára gondol, azonnal az Ő hajlékára, a lelki világba jut. A hatodik fejezet végén az Úr egyértelműen kijelenti: valamennyi yogī közül azt tartja a legtökéletesebbnek, aki mindig Kṛṣṇára gondol. Láthatjuk tehát, hogy valójában minden fejezetnek az a végkövetkeztetése, hogy Kṛṣṇa személyes formájához kell ragaszkodnunk, mert ez a lelki megvalósítás legmagasabb szintje.
Ennek ellenére vannak olyan emberek, akik nem vonzódnak Kṛṣṇa személyes formájához. Olyannyira ellene vannak, hogy amikor magyarázatot fűznek a Bhagavad-gītāhoz, mindenki mást is el akarnak távolítani Kṛṣṇától, s mindenki odaadását a személytelen brahmajyotira próbálják irányítani. Az Abszolút Igazság személytelen formáján szeretnek meditálni, amely megnyilvánulatlan és az érzékek által elérhetetlen.
Így tehát a transzcendentalistáknak két csoportja van. Arjuna most azt próbálja megérteni, melyik folyamat a könnyebb, és melyik csoport a tökéletesebb. Más szóval saját helyzetét kívánja tisztázni, hiszen ő csak Kṛṣṇa személyes formájához vonzódik, a személytelen Brahmanhoz nem. Tudni szeretné tehát, biztonságos-e a helyzete. A személytelen aspektuson az anyagi világban és a Legfelsőbb Úr lelki világában egyaránt nagyon nehéz meditálni. Valójában az ember képtelen tökéletesen felfogni az Abszolút Igazság személytelen arculatát. Arjuna éppen ezért azt akarja kérdezni: „Mi értelme az efféle időpazarlásnak?” A tizenegyedik fejezetben Arjuna azt tapasztalta, hogy az a legjobb, ha Kṛṣṇa személyes formájához ragaszkodik, mert így az összes többit is megértheti, s emellett Kṛṣṇa iránti szeretete is háborítatlan marad. Ez a fontos kérdés, melyet Arjuna Kṛṣṇának feltett, tisztázni fogja az Abszolút Igazság személytelen és személyes felfogása közötti különbséget.
2. VERS
śrī-bhagavān uvāca
mayy āveśya mano ye māṁ nitya-yuktā upāsate
śraddhayā parayopetās te me yuktatamā matāḥ
śrī-bhagavān uvāca—az Istenség Legfelsőbb Személyisége mondta; mayi—Rajtam; āveśya—rögzítve; manaḥ—az elme; ye—akik; mām—Engem; nitya—mindig; yuktāḥ—végzik; upāsate—imádat; śraddhayā—hittel; parayā—transzcendentális; upetāḥ—kapnak; te—ők; me—Általam; yukta-tamāḥ—legtökéletesebbek a yogában; matāḥ—tekinthetők.
Az Istenség Legfelsőbb Személyisége szólt: Akik elméjüket személyes formámra rögzítik, s mindig nagy, transzcendentális hittel imádnak Engem, azokat a legtökéletesebbnek tekintem Én.
MAGYARÁZAT: Arjuna kérdésére Kṛṣṇa világos választ ad: az tekinthető a yogában a legtökéletesebbnek, aki az Ő személyes formájára összpontosítja figyelmét, valamint hittel és odaadással imádja Őt. Aki ily módon a Kṛṣṇa-tudatba merül, annak tettei nem anyagiak, mert mindent Kṛṣṇáért tesz. A tiszta bhakta állandóan tevékeny, s bármit csinál — néha Kṛṣṇa neveit énekli, Róla hall, Róla szóló könyvet olvas, esetleg prasādamot főz, vagy épp elmegy a piacra, hogy vásároljon valamit Kṛṣṇának, néha a templomot takarítja, vagy az edényeket mosogatja —, egyetlen percet sem képes eltölteni Kṛṣṇa-tudatú tettek nélkül. Az ilyen tettek teljes samādhiban történnek.
3—4. VERS
ye tv akṣaram anirdeśyam avyaktaṁ paryupāsate
sarvatra-gam acintyaṁ ca kūṭa-stham acalaṁ dhruvam
sanniyamyendriya-grāmaṁ sarvatra sama-buddhayaḥ
te prāpnuvanti mām eva sarva-bhūta-hite ratāḥ
ye—akik; tu—de; akṣaram—ami meghaladja az érzékszervek felfogóképességét; anirdeśyam—határozatlan; avyaktam—megnyilvánulatlan; paryupāsate—teljesen elmerülve az imádatban; sarvatra-gam—mindent átható; acintyam—felfoghatatlan; ca—is; kūṭa-stham—változatlan; acalam—mozdíthatatlan; dhruvam—szilárd; sanniyamya—szabályozva; indriya-grāmam—minden érzéket; sarvatra—mindenhol; sama-buddhayaḥ—egyenlő szemléletű; te—ők; prāpnuvanti—elérnek; mām—Engem; eva—bizonyára; sarva-bhūta-hite—minden élőlény érdekében; ratāḥ—tevékeny.
De akik az érzékek szabályozásával s azáltal, hogy egyenlőek mindenkivel szemben, teljes szívükből az Abszolút Igazság személytelen aspektusát, a megnyilvánulatlant imádják, amely túl van az érzékek felfogásán, s amely mindent átható, felfoghatatlan, változatlan, szilárd és mozdulatlan — az ilyen emberek, akik mindenki jólétéért fáradoznak, végül is elérnek Engem.
MAGYARÁZAT: Akik nem közvetlenül a Legfelsőbb Istenséget, Śrī Kṛṣṇát imádják, hanem egy közvetett folyamaton keresztül próbálják Őt elérni, végül szintén elérik ezt a célt. „Sok-sok születés után a bölcs ember védelmet keres Nálam, mert tudja, hogy Vāsudeva minden.” Amikor az ember sok-sok élete alatt teljes tudásra tesz szert, meghódol az Úr Kṛṣṇa előtt. Ha valaki a versben említett úton akarja megközelíteni Istent, fegyelmeznie kell az érzékszerveit, mindenkit szolgálnia kell, s minden lény boldogságáért kell fáradoznia. Ebből az következik, hogy minden esetben az Úr Kṛṣṇához kell fordulnunk, másképpen nem lehet szó tökéletes megvalósításról. Gyakran rendkívül sok vezeklésre van szükség ahhoz, hogy az ember végül teljesen meghódoljon Őelőtte.
Annak érdekében, hogy valaki érzékelni tudja a Felsőlélek jelenlétét az egyéni lélekben, fel kell hagynia az érzékek tetteivel (a látással, hallással, ízleléssel, cselekvéssel stb.). Ezután megértheti, hogy a Legfelsőbb Lélek mindenhol jelen van, s ezt megvalósítva nem fog többé gyűlölni egyetlen élőlényt sem, s nem tesz különbséget az ember és az állat között, mert csak a lelket látja, nem pedig a külső burkot. A közönséges ember számára azonban ez az imperszonalista megvalósítási folyamat nagyon nehéz.
5. VERS
kleśo 'dhikataras teṣām avyaktāsakta-cetasām
avyaktā hi gatir duḥkhaṁ dehavadbhir avāpyate
kleśaḥ—nehézség; adhika-taraḥ—nagyon; teṣām—közülük; avyakta—a megnyilvánulatlanhoz; āsakta—vonzódva; cetasām—akiknek elméje; avyaktā—a megnyilvánulatlan felé; hi—bizonyára; gatiḥ—fejlődés; duḥkham—nehéz; deha-vadbhiḥ—a megtestesültek által; avāpyate—elérni.
Rendkívül nehéz előrehaladniuk azoknak, akiknek elméje a Legfelsőbb megnyilvánulatlan, személytelen aspektusához vonzódik. Ezen az úton mindig nagyon fáradságos az előrejutás a megtestesült lények számára.
MAGYARÁZAT: Azokat a transzcendentalistákat, akik a Legfelsőbb Úr felfoghatatlan, megnyilvánulatlan és személytelen arculatához vonzódnak, jñāna-yogīknak nevezzük, míg a bhakti-yogīk azok, akik teljesen Kṛṣṇa-tudatúak, és az Úr odaadó szolgálatának élnek. Ez a vers határozottan különbséget tesz a két yoga között. A jñāna-yoga folyamata — noha végül ugyanahhoz a célhoz vezet — rendkívül nehéz, míg a bhakti-yoga, vagyis az Istenség Legfelsőbb Személyiségének közvetlen szolgálata sokkal könnyebb, és természetes is a megtestesült lélek számára. Az egyéni lélek időtlen idők óta különféle testeket ölt magára. Csupán elméletben nagyon nehéz megértenie, hogy nem azonos a testével. A bhakti-yogī ezért Kṛṣṇa mūrtiját imádja, mert így az elméjében rögzült testi felfogást helyesen alkalmazhatja. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége formájának templomi imádata természetesen nem bálványimádás. A védikus irodalom tanúsága szerint az imádat kétféle lehet: saguṇa, amikor a Legfelsőbbet mint személyes tulajdonságokkal rendelkezőt imádjuk, valamint nirguṇa, amikor az imádat a Legfelsőbb személytelen, tulajdonságok nélküli aspektusára irányul. A templomi mūrti-imádat saguṇa, mert az Urat ott anyagi tulajdonságok képviselik. Az Úr formája ennek ellenére nem anyagi, noha olyan anyagi tulajdonságok képviselik, mint például a kő, a fa vagy az olajfesték. Ez a Legfelsőbb Úr abszolút természete.
Ezt a következő nyers példával illusztrálhatnánk: ha leveleinket az utcákon található postaládába dobjuk, akkor minden különösebb akadály nélkül célba érnek. Azzal viszont semmire sem megyünk, ha a küldeményeket egy régi dobozba, egy utánzat ládába vagy a postahivatal által nem hitelesített ládába helyezzük. Ehhez hasonlóan Istennek is van egy hiteles képviselője a mūrti formájában, s ez az arcā-vigraha, a Legfelsőbb Úr inkarnációja. Isten ezen keresztül elfogadja az ember szolgálatát. Az Úr mindenható, ezért az arcā-vigraha inkarnációján keresztül képes elfogadni a bhakta szolgálatát, hogy ezzel is megkönnyítse az emberek dolgát, akiknek léte feltételekhez kötött.
Egy bhaktának tehát nem okoz nehézséget, hogy a Legfelsőbbet azonnal és közvetlenül megközelítse, ám a személytelen lelki megvalósítás útját járók rendkívül sok akadályba ütköznek. A védikus írásokon, például az Upaniṣadokon keresztül kell megérteniük a Legfelsőbb megnyilvánulatlan képviselőjét, valamint jól el kell sajátítaniuk a nyelvet, meg kell érteniük az érzékelhetetlen érzéseket, s mindezt meg is kell valósítaniuk. Ez egyáltalán nem könnyű a közönséges ember számára. Az odaadó szolgálatot végző, Kṛṣṇa-tudatú ember azonban nagyon egyszerűen megvalósíthatja az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, csupán azáltal, hogy a hiteles lelki tanítómester irányítását követve él, rendszeresen hódolatát ajánlja a mūrti előtt, az Úr dicsőségéről hall, s a Neki felajánlott étel maradékait fogyasztja. Nem férhet hozzá kétség, hogy az imperszonalisták egy olyan szükségtelenül nehéz utat követnek, amely azzal a kockázattal jár, hogy végül mégsem jutnak el az Abszolút Igazság megvalósításáig. A perszonalisták ezzel szemben minden veszély, akadály és nehézség nélkül, közvetlenül elérik a Legfelsőbb Személyiséget. A Śrīmad-Bhāgavatamban hasonló gondolattal találkozunk: ha az embernek végső soron meg kell hódolnia az Istenség Legfelsőbb Személyisége előtt (ezt a folyamatot nevezik bhaktinak), ám ehelyett egész életében azon töri magát, hogy megértse, mi a Brahman és mi nem, akkor számtalan nehézségbe fog ütközni. Ezért ez a vers azt ajánlja, hogy ne lépjünk az önmegvalósítás e nehéz folyamatának útjára, mert az nem biztos, hogy elvezet a végső célig.
Az élőlény örökkévalóan egyéni lélek, ezért ha a lelki egészbe akar beleolvadni, akkor eljuthat eredeti természetének örökkévaló és tudással teli aspektusainak megvalósításához, ám a boldogságot nem fogja elérni. Az ilyen transzcendentalista azonban, aki nagyon jártas a jñāna-yoga folyamatának végzésében, egy bhakta kegyéből szintén eljuthat a bhakti-yogához, az odaadó szolgálathoz. Ekkor az imperszonalista filozófia, melyet oly hosszú ideig tanulmányozott, még mindig akadályt jelenthet számára, mert nehéz megszabadulnia ettől a felfogástól. A megtestesült léleknek ezért a megnyilvánulatlan mindig gondot okoz — a gyakorlás és a megvalósítás során egyaránt. Minden élőlény részleges függetlenséggel rendelkezik, s biztosak lehetünk abban, hogy a megnyilvánulatlan megvalósítása nem tartozik transzcendentális gyönyörrel teljes természetéhez. Nem szabad tehát ezt a módszert követnünk. Minden egyéni élőlény számára a Kṛṣṇa-tudat folyamata a legjobb út, amelybe az odaadó szolgálat teljes elfoglaltsága beletartozik. Ha valaki nem akar tudomást venni az odaadó szolgálat folyamatáról, azzal azt kockáztatja, hogy később az ateizmus felé fordul. E vers szerint az embernek sohasem szabad — főleg ebben a mai korszakban — arra biztatnia másokat, hogy ahhoz a folyamathoz forduljanak, ahol a megnyilvánulatlanra, felfoghatatlanra és az érzékszerveken túlira kell összpontosítaniuk. Az Úr Kṛṣṇa nem ajánlja ezt a folyamatot.
6—7. VERS
ye tu sarvāṇi karmāṇi mayi sannyasya mat-parāḥ
ananyenaiva yogena māṁ dhyāyanta upāsate
teṣām ahaṁ samuddhartā mṛtyu-saṁsāra-sāgarāt
bhavāmi na cirāt pārtha mayy āveśita-cetasām
ye—akik; tu—de; sarvāṇi—minden; karmāṇi—tettek; mayi—Nekem; sannyasya—feladván; mat-parāḥ—Hozzám vonzódván; ananyena—eltérés nélkül; eva—bizonyára; yogena—az ilyen bhakti-yoga gyakorlása által; mām—Rajtam; dhyāyantaḥ—meditálva; upāsate—imádnak; teṣām—nekik; aham—Én; samuddhartā—a felszabadító; mṛtyu—a halálnak; saṁsāra—az anyagi létben; sāgarāt—az óceánból; bhavāmi—leszek; na—nem; cirāt—hosszú idő után; pārtha—óh, Pṛthā fia; mayi—Rám; āveśita—szögezett; cetasām—akiknek az elméje.
Óh, Pṛthā fia! Gyorsan kimentem a születés és halál óceánjából azt, aki minden tettét Nekem felajánlva Engem imád, eltérés nélkül átadja magát Nekem, odaadó szolgálatban él, és elméjét Rám szögezve mindig Rajtam meditál.
MAGYARÁZAT: Ez a vers egyértelműen kijelenti, hogy a bhakták nagyon szerencsések, mert az Úr rövid időn belül felszabadítja őket az anyagi létből. A tiszta odaadó szolgálattal az ember megvalósítja, hogy Isten hatalmas, az egyéni lélek pedig az alárendeltje, s hogy éppen ezért a kötelessége, hogy szolgálja az Urat. Ha nem ezt teszi, akkor māyāt fogja szolgálni.
Ahogyan korábban olvashattuk, a Legfelsőbb Urat csakis az odaadó szolgálaton keresztül lehet igazán felismerni, ezért hát teljes odaadással kell Felé fordulnunk. Az embernek tökéletesen Kṛṣṇára kell rögzítenie az elméjét, ha el akarja érni Őt. Minden munkánkat egyedül érte kell végeznünk. Nem számít, hogy mit dolgozik valaki, a fontos az, hogy csak Kṛṣṇának tegye. Ez az odaadó szolgálat feltétele. A bhakta csakis az Istenség Legfelsőbb Személyiségének akar a kedvében járni, és nem vágyik semmi másra. Életének küldetése, hogy örömet okozzon Kṛṣṇának, s ennek érdekében kész minden áldozatra, épp úgy, ahogyan Arjuna is feláldozott mindent a kurukṣetrai csatamezőn. A folyamat nagyon egyszerű: az ember végezze a munkáját, ugyanakkor énekelje a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare/ Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare mantrát. E transzcendentális hangvibráció hatására a bhakta vonzódni fog az Istenség Személyiségéhez.
Ebben a versben a Legfelsőbb Úr megígéri, hogy késedelem nélkül kimenti az ily módon cselekvő tiszta bhaktát az anyagi lét óceánjából. A fejlett yogīk a yoga folyamata segítségével, kívánságuk szerint bármelyik bolygóra eljuttathatják lelküket, mások pedig másféle módszereket alkalmaznak ennek érdekében, de ami a bhaktákat illeti, ez a vers világosan kijelenti, hogy róluk Maga az Úr gondoskodik, s nem kell arra várniuk, hogy az efféle gyakorlatokban kiválóvá válva maguktól jussanak el a lelki világba.
A Varāha Purāṇában a következő verssel találkozunk:
nayāmi paramaṁ sthānam arcir-ādi-gatiṁ vinā
garuḍa-skandham āropya yatheccham anivāritaḥ
E vers mondanivalója az, hogy a bhaktának nem szükséges az aṣṭāṅga-yogát gyakorolnia ahhoz, hogy lelke elérhesse a lelki bolygókat. Erről Maga a Legfelsőbb Úr kezeskedik. Egyértelműen kijelenti: Ő Maga lesz a felszabadító. Ahogyan a szülők minden tekintetben gondját viselik gyermeküknek, aki így biztonságban van, a bhaktának sem kell arra törekednie, hogy a yoga folyamatával eljusson más bolygókra. A Legfelsőbb Úr jön el érte kegyesen Garuḍa, madártestű hordozója vállán, s nyomban kimenti bhaktáját az anyagi létből. Az óceán vizében fuldokló embernek nincsen esélye az életben maradásra, még akkor sem, ha kiváló úszó és nagyon elszántan küzd. Ha azonban jön valaki, és kimenti a vízből, megmenekült. Az Úr hasonló módon szabadítja ki bhaktáját az anyagi létből. Csupán arra van szükség, hogy az ember végezze a Kṛṣṇa-tudat könnyű folyamatát, és merüljön el az odaadó szolgálatban. Az intelligens embernek ezt a folyamatot kell előnyben részesítenie minden más úttal szemben. A Nārāyaṇīya az alábbi verssel erősíti meg ezt:
yā vai sādhana-sampattiḥ puruṣārtha-catuṣṭaye
tayā vinā tad āpnoti naro nārāyaṇāśrayaḥ
E vers szerint az embernek nem szabad a gyümölcsöző cselekedetek különböző útjait járnia vagy az elmebeli spekuláció segítségével a tudás művelésével foglalkoznia. Aki átadta magát a Legfelsőbb Személyiségnek, az képes elérni mindazt az áldást, amit más yoga-folyamatok, a spekuláció, a rituációk, az áldozatok, az adományozások stb. eredményeznek. Ez az odaadó szolgálat különleges áldása.
Az Úr bhaktája Kṛṣṇa szent neveinek éneklésével — Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare/ Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare — könnyedén és boldogan eljuthat a legvégső célig, amelyet egyetlen más vallásos folyamat követésével sem lehet elérni.
A Bhagavad-gītā végkövetkeztetését a tizennyolcadik fejezet tárja fel:
sarva-dharmān parityajya mām ekaṁ śaraṇaṁ vraja
ahaṁ tvāṁ sarva-pāpebhyo mokṣayiṣyāmi mā śucaḥ
Az embernek tehát fel kell hagynia minden más önmegvalósítási folyamattal, s kizárólag Kṛṣṇa-tudatos odaadó szolgálatot kell végeznie. Ez képessé teszi majd arra, hogy szert tegyen az élet legmagasabb rendű tökéletességére. Nem kell előző életei bűnös tettei miatt aggódnia, mert teljes mértékben a Legfelsőbb Úr gondoskodik róla. Senki se próbálkozzon tehát hiábavalóan azzal, hogy a lelki megvalósítás folyamata segítségével felszabadítsa magát, inkább keressen menedéket a legfelsőbb, mindenható Istenségnél, Kṛṣṇánál. Ez az élet legfőbb tökéletessége.
8. VERS
mayy eva mana ādhatsva mayi buddhiṁ niveśaya
nivasiṣyasi mayy eva ata ūrdhvaṁ na saṁśayaḥ
mayi—Rám; eva—bizonyára; manaḥ—elme; ādhatsva—rögzítsd; mayi—Rám; buddhim—értelmet; niveśaya—alkalmazd; nivasiṣyasi—élni fogsz; mayi—Bennem; eva—bizonyára; ataḥ ūrdhvam—ezután; na—sohasem; saṁśayaḥ—kétség.
Elmédet szögezd Rám, az Istenség Legfelsőbb Személyiségére, és értelmedet teljes mértékben merítsd el Bennem, így kétségtelen, hogy mindig Bennem fogsz élni.
MAGYARÁZAT: Aki odaadóan szolgálja az Úr Kṛṣṇát, az közvetlen kapcsolatban él a Legfelsőbb Úrral, s így semmi kétség afelől, hogy helyzete már kezdettől fogva transzcendentális. A bhakta nem az anyagi síkon, hanem Kṛṣṇában él. Az Úr szent neve nem különbözik Magától az Úrtól, ezért amikor a bhakta a Hare Kṛṣṇa mantrát énekli, Kṛṣṇa és az Ő belső energiája a nyelvén táncolnak. Amikor ételt ajánl fel Kṛṣṇának, Ő közvetlenül elfogadja azt, s a maradékot később elfogyasztva a bhakta teljesen átitatódik Kṛṣṇával. Aki nem végez ilyen szolgálatot, az nem értheti meg, hogyan lehetséges mindez, noha ez egy olyan folyamat, melyet a Bhagavad-gītā és a többi védikus írás ajánl.
9. VERS
atha cittaṁ samādhātuṁ na śaknoṣi mayi sthiram
abhyāsa-yogena tato mām icchāptuṁ dhanañjaya
atha—ha ezért; cittam—elme; samādhātum—rögzíteni; na—nem; śaknoṣi—vagy képes; mayi—Rám; sthiram—szilárdan; abhyāsa-yogena—az odaadó szolgálat gyakorlása által; tataḥ—akkor; mām—Engem; icchā—vágy; āptum—megkapni; dhanam-jaya—óh, gazdagság meghódítója, Arjuna.
Kedves Arjunám, gazdagság meghódítója, ha képtelen vagy elmédet eltérés nélkül Rám függeszteni, akkor kövesd a bhakti-yoga szabályozó elveit. Ily módon ébreszd fel magadban a vágyat, hogy elérj Engem!
MAGYARÁZAT: Ez a vers a bhakti-yoga két különböző folyamatát említi. Az első azok számára van, akik transzcendentális szeretetükben valóban ragaszkodnak Kṛṣṇához, az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez, a második pedig azoknak való, akikben még nem fejlődött ki transzcendentális szeretetet a Legfelsőbb Személy iránt. Az utóbbiak számára különféle előírások és szabályok vannak, melyeket követve végül felemelkedhetnek a Kṛṣṇa iránti vonzódás síkjára.
A bhakti-yoga az érzékek megtisztítását jelenti. Jelen pillanatban, az anyagi létben érzékeink fertőzöttek, mert érzéki élvezetekre használjuk őket. A bhakti-yoga gyakorlásával azonban megtisztíthatók, megtisztult állapotukban pedig közvetlen kapcsolatban állhatnak a Legfelsőbb Úrral. Ha az anyagi lét során egy mestert szolgálunk, a szolgálat nem szeretetteljes, csupán a pénz kedvéért történik. A mester sem szereti szolgáját, csak elvárja és megfizeti a szolgálatait. Szeretetről tehát szó sincs. A lelki élethez azonban elengedhetetlen, hogy felemelkedjünk a tiszta szeretet síkjára. Ezt a szintet a jelenlegi érzékszerveinkkel végzett odaadó szolgálat révén lehet elérni.
Az Isten iránti szeretet mindenki szívében ott szunnyad, és számtalan módon megnyilvánul, de az anyagi társulás szennyeződése megfertőzte. A folyamat abból áll, hogy meg kell tisztítanunk a szívet az anyag okozta szennytől, s fel kell ébresztenünk magunkban e Kṛṣṇa iránti természetes, szunnyadó szeretetet.
A bhakti-yoga szabályozó elveinek betartása érdekében az embernek egy kiváló lelki tanítómester utasításaira hallgatva követnie kell bizonyos szabályokat: kelljen korán, fürödjön meg, menjen el a templomba, s ott ajánlja fel imáit, énekelje a Hare Kṛṣṇát, szedjen virágot a mūrtinak, főzzön a mūrti számára, egyen prasādamot — és még sorolhatnánk. Sokféle szabály és előírás van, amit be kell tartania, s ezenkívül állandóan hallgatnia kell a tiszta bhakták ajkairól a Bhagavad-gītāt és a Śrīmad-Bhāgavatamot. Ez a folyamat bárkit felemelhet az Isten iránti szeretet szintjére, ahonnan azután kétségtelenül Isten lelki birodalmába kerülhet. A lelki tanítómester vezetése alatt a szabályok és előírások betartásával gyakorolt bhakti-yoga tehát biztosan eljuttatja az embert az Isten iránti szeretet síkjára.
10. VERS
abhyāse 'py asamartho 'si mat-karma-paramo bhava
mad-artham api karmāṇi kurvan siddhim avāpsyasi
abhyāse—a gyakorlásban; api—még ha; asamarthaḥ—képtelen; asi—vagy; mat-karma—Nekem végzett tett; paramaḥ—ajánlva; bhava—leszel; mat-artham—az Én kedvemért; api—még; karmāṇi—tett; kurvan—végrehajtva; siddhim—tökéletességet; avāpsyasi—el fogod érni.
Ha nem tudod követni a bhakti-yoga szabályait, akkor próbálj meg csak Nekem dolgozni! Ha Értem cselekszel, eléred majd a tökéletes szintet.
MAGYARÁZAT: Aki képtelen egy lelki tanítómester vezetése alatt a bhakti-yoga szabályozó elveit követni, az még mindig elérheti a tökéletes szintet, ha a Legfelsőbb Úrnak dolgozik. Hogy miképpen kell ezt tennie, azt a tizenegyedik fejezet ötvenötödik verse már megmagyarázta. Az embernek támogatnia kell a Kṛṣṇa-tudat terjesztésének ügyét. Sok bhakta fáradozik azon, hogy a Kṛṣṇa-tudatot elterjessze, és segítségre van szükségük. Ha valaki nem képes közvetlenül a bhakti-yoga szabályait követni, akkor segíthet ebben a munkában. Minden törekvés igényel valamennyi földet, tőkét, szervezést és fáradságot. Egy üzleti vállalkozáshoz hasonlóan Kṛṣṇa szolgálatában is szükség van lakóhelyre, pénzre, munkára és szervezésre — az egyetlen különbség az, hogy az üzletelő materialistát érzékei kielégítésének vágya hajtja, ugyanez a munka azonban lelkivé válik, ha Kṛṣṇa öröméért végzi az ember. Ha van elegendő pénze, akkor a Kṛṣṇa-tudat terjedése érdekében segíthet egy irodaépület vagy egy templom felépítésében, vagy a Kṛṣṇa-tudatú irodalom nyomtatásában. Számos területen segíthet az ember, csak akarnia kell. Ha valaki képtelen munkájának eredményét felajánlani, akkor legalább keresetének egy bizonyos százalékát szentelje a Kṛṣṇa-tudat terjesztésére. A Kṛṣṇa-tudat ügyének önkéntes szolgálata segíteni fog az Isten iránti szeretet síkjának elérésében, ahol az ember tökéletessé válik.
11. VERS
athaitad apy aśakto 'si kartuṁ mad-yogam āśritaḥ
sarva-karma-phala-tyāgaṁ tataḥ kuru yatātmavān
atha—még ha; etat—ezt; api—is; aśaktaḥ—képtelen; asi—vagy; kartum—végezni; mat—Nekem; yogam—odaadó szolgálatban; āśritaḥ—menedéket keresve; sarva-karma—minden tettnek; phala—az eredményről; tyāgam—lemondás; tataḥ—akkor; kuru—tedd; yata-ātma-vān—az önvalóban gyökerezve.
Ha azonban képtelen vagy tudatodat Rám irányítva dolgozni, akkor próbálj lemondani tetteid minden gyümölcséről, s horgonyozz az önvalóban!
MAGYARÁZAT: Előfordulhat, hogy társadalmi, családi, vallási vagy más akadályok miatt az ember képtelen még arra is, hogy támogassa a Kṛṣṇa-tudat mozgalmát. Ha közvetlenül venne részt a Kṛṣṇa-tudatú tettekben, kivívná családja tiltakozását, vagy más akadályok merülnének fel. Az ilyen embernek azt ajánlják, hogy áldozza fel tettei felhalmozódott eredményét valami jó célra. A védikus irodalom leírja ennek a folyamatát. Számos leírást találhatunk az áldozatokról és a puṇya különleges szerepéről, arról, amikor az ember előző tetteinek gyümölcsét használja fel. Az ily módon cselekvő fokozatosan elérheti a tudás szintjét. Az is gyakran előfordul, hogy valaki, akit a Kṛṣṇa-tudatú tettek egyáltalán nem érdekelnek, adakozik egy kórház vagy más társadalmi intézmény javára, lemondva munkája gyümölcséről, melyért oly sokat dolgozott. Ez a vers is ajánlja ezt, mert a munka gyümölcsének feladásával az ember lassan, de biztosan megtisztítja elméjét, s ezen a szinten már képes lesz megérteni a Kṛṣṇa-tudatot. Természetesen a Kṛṣṇa-tudat nem függ semmilyen más tevékenységtől, mert maga a Kṛṣṇa-tudat képes megtisztítani az elmét. De ha valaki nem tudja elfogadni a Kṛṣṇa-tudatot, mert akadályok állnak az útjában, akkor próbáljon legalább megválni munkája gyümölcsétől. Ebből a szempontból nézve elfogadható a társadalomnak, egy közösségnek, a nemzetnek végzett szolgálat, a hazáért hozott áldozat stb., mert ezáltal az ember egy napon eljuthat a Legfelsőbb Úr tiszta odaadó szolgálatának szintjére. A Bhagavad-gītā (18.46) ezzel kapcsolatban azt írja: yataḥ pravṛttir bhūtānām, ha valaki elhatározta, hogy áldozatot hoz a legfelsőbb cél érdekében, akkor még ha nem is tudja, hogy a legfelsőbb cél Kṛṣṇa, az áldozat folyamata által fokozatosan megérti majd.
12. VERS
śreyo hi jñānam abhyāsāj jñānād dhyānaṁ viśiṣyate
dhyānāt karma-phala-tyāgas tyāgāc chāntir anantaram
śreyaḥ—jobb; hi—bizonyára; jñānam—tudás; abhyāsāt—mint a gyakorlás; jñānāt—mint a tudás; dhyānam—meditáció; viśiṣyate—jobbnak számít; dhyānāt—a meditációnál; karma-phala-tyāgaḥ—lemondás a gyümölcsöző munka eredményeiről; tyāgāt—az ilyen lemondás által; śāntiḥ—béke; anantaram—azután.
Ha ezt sem tudod megtenni, akkor fogj a tudás művelésébe! A meditáció azonban jobb a tudásnál, a meditációnál pedig a munka gyümölcseiről való lemondás, mert az ilyen lemondás hatására az ember elméjét béke árasztja el.
MAGYARÁZAT: Ahogyan az előző versekben olvashattuk, kétféle odaadó szolgálat létezik: a szabályozó elvek betartása, valamint a teljes vonzódás és szeretet az Istenség Legfelsőbb Személyisége iránt. Akik valóban képtelenek követni a Kṛṣṇa-tudat elveit, azok számára jobb a tudás művelése, mert ennek segítségével az ember megértheti igazi helyzetét. A tudás fokozatosan elvezet a meditálásig, mely által lassanként megértheti az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Vannak olyan folyamatok, amelyeket végezve az ember arra a következtetésre jut, hogy ő a Legfelsőbb. Ezeket azok részesítik előnyben, akik nem tudnak odaadó szolgálatot végezni. Ha valaki még így sem tud meditálni, akkor végezze a védikus írásokban a brāhmaṇák, kṣatriyák, vaiśyák vagy śūdrák számára előírt kötelességeket, melyekről a Bhagavad-gītā utolsó fejezetében olvashatunk. Minden esetben le kell azonban mondania munkája gyümölcseiről, azaz karmája eredményét valami jó célra kell áldoznia.
Összefoglalva elmondhatjuk, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyisége — a legfelsőbb cél — eléréséhez két út vezet: a fokozatos fejlődés és a közvetlen folyamat. A Kṛṣṇa-tudatú odaadó szolgálat a közvetlen út, míg a tettek gyümölcséről való lemondás fokozatos fejlődést jelent. Ezután juthat el az ember a tudás, majd a meditáció, aztán a Felsőlélek megértésének szintjére, végül pedig felemelkedhet az Istenség Legfelsőbb Személyisége síkjára. Az ember tehát a közvetlen vagy a fokozatos folyamatot egyaránt választhatja, s az utóbbi szintén jó, hiszen a közvetlen módszer gyakorlása nem mindenki számára lehetséges. Meg kell azonban értenünk, hogy Arjunának azért nem javasolja Kṛṣṇa a közvetett folyamatot, mert ő már a Legfelsőbb Úr szeretetteljes odaadó szolgálatának szintjén áll. Ez azoknak való, akik még nem jutottak el eddig: nekik a lemondás, a tudás, a meditáció, a Brahman és a Felsőlélek megvalósításának lépésről lépésre történő folyamata ajánlott. A Bhagavad-gītā azonban a közvetlen folyamatot hangsúlyozza, s mindenkinek azt tanácsolja, hogy lásson hozzá, és hódoljon meg Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége előtt.
13—14. VERS
adveṣṭā sarva-bhūtānāṁ maitraḥ karuṇa eva ca
nirmamo nirahaṅkāraḥ sama-duḥkha-sukhaḥ kṣamī
santuṣṭaḥ satataṁ yogī yatātmā dṛḍha-niścayaḥ
mayy arpita-mano-buddhir yo mad-bhaktaḥ sa me priyaḥ
adveṣṭā—nem irigy; sarva-bhūtānām—minden élőlénnyel szemben; maitraḥ—barátságos; karuṇaḥ—kedves; eva—bizonyára; ca—szintén; nirmamaḥ—birtoklásérzet nélkül; nirahaṅkāraḥ—hamis ego nélkül; sama—egyenlő; duḥkha—boldogtalanságban; sukhaḥ—és boldogságban; kṣamī—megbocsátó; santuṣṭaḥ—elégedett; satatam—mindig; yogī—odaadó szolgálatban él; yata-ātmā—önfegyelmezett; dṛḍha-niścayaḥ—elszántsággal; mayi—Rám; arpita—lefoglalva; manaḥ—elme; buddhiḥ—és értelem; yaḥ—aki; mat-bhaktaḥ—az Én bhaktám; saḥ—ő; me—Nekem; priyaḥ—kedves.
Aki nem irigy, hanem minden élőlény kedves barátja, nem képzeli tulajdonosnak magát és mentes a hamis egótól, boldogságban és boldogtalanságban egyaránt kiegyensúlyozott, türelmes, mindig elégedett, önfegyelmezett, nagy elszántsággal végzi az odaadó szolgálatot, valamint elméjét és értelmét Rám szögezi, s az Én bhaktám — az nagyon kedves Nekem.
MAGYARÁZAT: Az Úr ismét a tiszta odaadó szolgálatról beszél, és ebben a két versben leírja a tiszta bhakta transzcendentális tulajdonságait. A tiszta bhaktát a körülmények sohasem zavarják meg, és nem irigy senkire. Nem válik ellensége ellenségévé sem, mert úgy gondolja: „Ez az ember hajdani bűnös tetteim visszahatásaként bánik most velem az ellenségeként. Jobb hát eltűrni, mintsem szembeszállni vele.” A Śrīmad-Bhāgavatam (10.14.8) írja: tat te 'nukampāṁ susamīkṣamāṇo bhuñjāna evātma-kṛtaṁ vipākam. Ha a bhaktának szenvednie kell, vagy megpróbáltatások érik, azt az Úr kegyének tekinti. Így gondolkodik: „Múltbeli bűneim visszahatásaként sokkal többet kellene szenvednem. Nem más ez, mint a Legfelsőbb Úr kegye, hogy nem kapok meg minden büntetést, amit megérdemelnék. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége kegyéből csak egy keveset kapok belőle.” A bhakta éppen ezért a sok szenvedés ellenére is örökké nyugodt, csendes és türelmes. Mindig kedves mindenkihez, még ellenségeihez is. Nirmama arra utal, hogy a bhakta nem tulajdonít nagy fontosságot a testtel kapcsolatos kényelmetlenségeknek és problémáknak, mert jól tudja, hogy ő nem az anyagi test. Nem azonosítja magát a testével, így mentes a hamis egótól, valamint a boldogságban és a boldogtalanságban egyaránt kiegyensúlyozott. Béketűrő, s megelégszik annyival, amit a Legfelsőbb Úr kegyéből kap. Nem törekszik a nehezen elérhető dolgok megszerzésére, ezért mindig örömteli. Ő a teljesen tökéletes misztikus, mert rendíthetetlenül követi a lelki tanítómesterétől kapott utasításokat, s mivel uralkodik érzékszervei fölött, rendkívül eltökélt. A hamis ellenérvek nem ingatják meg; semmi sem tudja eltéríteni szilárd elhatározásától az odaadó szolgálatban. Teljesen tudatában van annak, hogy Kṛṣṇa az örökkévaló Úr, ezért senki sem képes megzavarni őt. Mindezek a tulajdonságok lehetővé teszik számára, hogy teljes egészében a Legfelsőbb Úrra rögzítse az elméjét és intelligenciáját. Az odaadó szolgálat e síkját minden bizonnyal nagyon kevesen érik el, de az odaadó szolgálat szabályozó elveit követő bhakta biztos sikerre számíthat. Az Úr továbbá kijelenti, hogy az ilyen bhakta nagyon kedves Számára, mert mindig örömet okoz Neki tetteivel, melyeket teljes Kṛṣṇa-tudatban hajt végre.
15. VERS
yasmān nodvijate loko lokān nodvijate ca yaḥ
harṣāmarṣa-bhayodvegair mukto yaḥ sa ca me priyaḥ
yasmāt—akitől; na—sohasem; udvijate—zaklat; lokaḥ—emberek; lokāt—emberektől; na—sohasem; udvijate—zavart; ca—szintén; yaḥ—bárki; harṣa—örömtől; amarṣa—szomorúságtól; bhaya—félelem; udvegaiḥ—és aggodalom; muktaḥ—mentes; yaḥ—aki; saḥ—bárki; ca—is; me—Nekem; priyaḥ—nagyon kedves.
Aki nem okoz gondot senkinek sem, akit senki nem zavar, s aki boldogságban és boldogtalanságban, félelemben és aggodalomban egyaránt rendíthetetlen — az nagyon kedves Nekem.
MAGYARÁZAT: Ez a vers folytatja a bhakta tulajdonságainak leírását. A bhakta senkinek sem okoz nehézséget, aggodalmat, félelmet vagy elégedetlenséget. Mivel kedves mindenkihez, sohasem cselekszik úgy, hogy az másoknak aggodalmat okozzon, és soha nem zaklatja fel, ha mások akarnak neki bajt okozni. Az Úr kegyéből hozzászokott, hogy semmilyen külső kellemetlenség ne zavarja meg. A bhakta állandóan elmélyed a Kṛṣṇa-tudatban és az odaadó szolgálatban, éppen ezért az anyagi körülmények nem befolyásolhatják. A materialista általában nagyon boldog, ha hozzájut valamihez, amivel elégedetté teheti az érzékeit és a testét, de azonnal féltékeny és irigy lesz, ha látja, hogy mások olyan érzéki élvezetben részesülnek, amiben ő nem. Ellenségei bosszújától tartva félelemben él, ha pedig képtelen sikerrel végrehajtani valamit, akkor teljesen elcsügged. A bhakta, aki transzcendentálisan fölötte áll minden ilyen zavaró körülménynek, nagyon kedves az Úr Kṛṣṇának.
16. VERS
anapekṣaḥ śucir dakṣa udāsīno gata-vyathaḥ
sarvārambha-parityāgī yo mad-bhaktaḥ sa me priyaḥ
anapekṣaḥ—semleges; śuciḥ—tiszta; dakṣaḥ—ügyes; udāsīnaḥ—gondok nélküli; gata-vyathaḥ—minden szenvedéstől mentes; sarva-ārambha—minden erőfeszítésről; parityāgī—lemondó; yaḥ—aki; mat-bhaktaḥ—az Én bhaktám; saḥ—ő; me—Nekem; priyaḥ—nagyon kedves.
Az a bhaktám, aki nem függ a tettek szokásos folyásától, tiszta, ügyes, gondok nélküli, nem éri semmi fájdalom, s nem törekszik eredményre, az nagyon kedves Nekem.
MAGYARÁZAT: A bhakta elfogadhatja, ha pénzt adnak neki, de nem szabad külön erőfeszítést tennie, hogy pénzhez jusson. Még az sem befolyásolja, ha a Legfelsőbb kegyéből pénzhez jut, anélkül hogy ő maga bármit tett volna érte. Természetesnek tartja hogy naponta legalább kétszer megfürödjön, és korán kel, hogy odaadó szolgálatot végezhessen. Ily módon kívül és belül egyaránt tiszta. Mindenhez ért, mert nagyon jól ismeri az élet valamennyi tettének értelmét, s teljes hite van a hiteles szentírásokban. Sohasem csatlakozik egyetlen csoportosuláshoz sem, ezért gondok nélküli. A fájdalmak sohasem érintik, mert nem a hamis megjelölések alapján szemléli a dolgokat. Tudja, hogy a test csupán egy burok, így a testi fájdalmak nem hatnak rá. A tiszta bhakta nem küzd semmiért, ami ellenkezik az odaadó szolgálat elveivel. Egy nagy épület felépítéséhez például rendkívüli erőfeszítés szükséges, de ha ezáltal nem fejlődik az odaadó szolgálatban, akkor a bhakta sohasem végez ilyen munkát. Az Úr számára építhet templomot, és ennek érdekében vállalhat mindenféle aggodalmat, ám sohasem építene egy nagy házat a saját rokonainak.
17. VERS
yo na hṛṣyati na dveṣṭi na śocati na kāṅkṣati
śubhāśubha-parityāgī bhaktimān yaḥ sa me priyaḥ
yaḥ—aki; na—sohasem; hṛṣyati—merít örömet; na—sohasem; dveṣṭi—búsul; na—sohasem; śocati—sajnálkozik; na—sohasem; kāṅkṣati—vágyakozik; śubha—a kedvezőről; aśubha—és a kedvezőtlenről; parityāgī—lemondó; bhakti-mān—bhakta; yaḥ—aki; saḥ—ő; me—Nekem; priyaḥ—kedves.
Az olyan bhakta, aki nem ujjong és nem is búsul, nem sajnálkozik és nem vágyakozik, s lemond úgy a kedvező, mint a kedvezőtlen dolgokról, az nagyon kedves Nekem.
MAGYARÁZAT: A tiszta bhakta nem örül és nem bánkódik az anyagi nyereség vagy veszteség esetén. Nem vágyódik különösképpen arra, hogy fiúgyermeke vagy tanítványa legyen, s nem aggasztja, ha nem lesz neki. Ha elveszít valami olyasmit, ami nagyon kedves számára, nem sajnálkozik miatta, s ha nem kapja meg azt, amit kívánt, nem boldogtalan. Transzcendentális minden kedvező, kedvezőtlen és bűnös tettel szemben, s hogy a Legfelsőbb Úrnak a kedvében járjon, minden veszélyt vállal. Számára az odaadó szolgálat végzésében semmi sem jelent akadályt. Az ilyen bhakta nagyon kedves Kṛṣṇának.
18—19. VERS
samaḥ śatrau ca mitre ca tathā mānāpamānayoḥ
śītoṣṇa-sukha-duḥkheṣu samaḥ saṅga-vivarjitaḥ
tulya-nindā-stutir maunī santuṣṭo yena kenacit
aniketaḥ sthira-matir bhaktimān me priyo naraḥ
samaḥ—egyenlő; śatrau—az ellenséggel szemben; ca—is; mitre—baráttal; ca—is; tathā—így; māna—tiszteletben; apamānayoḥ—és szégyenben; śīta—hidegben; uṣṇa—és melegben; sukha—boldogság; duḥkheṣu—és boldogtalanság; samaḥ—kiegyensúlyozott; saṅga-vivarjitaḥ—kerüli a rossz társaságot; tulya—egyenlő; nindā—szégyenben; stutiḥ—és jóhírben; maunī—csendes; santuṣṭaḥ—elégedett; yena kenacit—bármivel; aniketaḥ—hajlék nélkül; sthira—rendületlen; matiḥ—eltökéltség; bhakti-mān—odaadó szolgálatot végző; me—Nekem; priyaḥ—kedves; naraḥ—ember.
Aki egyformán bánik barátaival és ellenségeivel, aki tiszteletben és gyalázatban, hidegben és melegben, boldogságban és boldogtalanságban, hírnévben és szégyenben egyformán kiegyensúlyozott, kerüli a rossz társaságot, mindig csendes, mindennel elégedett, nem törődik semmilyen hajlékkal, szilárd a tudásban, s odaadó szolgálatba merül, az nagyon kedves Nekem.
MAGYARÁZAT: A bhakta távol tartja magát minden rossz társaságtól. Az emberi társadalomra az jellemző, hogy az embert egyszer dicséret, másszor rágalmazás éri, ám a bhakta mindig fölötte áll a felszínes hírnévnek, szégyennek, boldogságnak vagy boldogtalanságnak. Nagyon türelmes, és mivel kizárólag Kṛṣṇával kapcsolatos témákról beszél, csöndesnek nevezik. Az, hogy valaki csöndes, nem teljes némaságot jelent, hanem azt, hogy nem beszél ostobaságot. Az embernek csak arról kell beszélnie, ami lényeges, s a bhakta számára az a legfontosabb, ha a Legfelsőbb Úrról beszélhet. Minden körülmények között boldog: néha finom ételeket kap, máskor nem, de ennek ellenére mindig elégedett. Azzal sem törődik, hol kell laknia. Néha egy fa alatt üt tanyát, máskor palotában él, de egyikhez sem ragaszkodik. Rendíthetetlennek azért hívják, mert szilárdan kitart elhatározása mellett, s megingathatatlan a tudásban. A bhakta tulajdonságainak felsorolása közben néha ismétléssel találkozunk. Ez azért van, hogy még nagyobb nyomatékot kapjon: egy bhaktának el kell sajátítania e jellemvonásokat. Jó tulajdonságok nélkül senki sem válhat tiszta bhaktává. Harāv abhaktasya kuto mahad-guṇāḥ: aki nem bhakta, annak nincsenek jó tulajdonságai. Ezért aki azt akarja, hogy bhaktának fogadják el, annak ki kell fejlesztenie e vonásokat. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy erre külön erőfeszítést kell tennie. A Kṛṣṇa-tudat és az odaadó szolgálat gyakorlása révén e jó tulajdonságokra minden külön igyekezet nélkül szert tesz.
20. VERS
ye tu dharmāmṛtam idaṁ yathoktaṁ paryupāsate
śraddadhānā mat-paramā bhaktās te 'tīva me priyāḥ
ye—akik; tu—de; dharma—vallásnak; amṛtam—nektár; idam—ezt; yathā—ahogyan; uktam—mondtam; paryupāsate—teljesen elmerül benne; śraddadhānāḥ—hittel; mat-paramāḥ—Engem, a Legfelsőbb Urat tekintve mindennek; bhaktāḥ—bhakták; te—ők; atīva—nagyon-nagyon; me—Nekem; priyāḥ—kedvesek.
Azok, akik az odaadó szolgálat e maradandó útját járják, s Engem tekintve legfelsőbb céljuknak nagy hittel teljesen elmerülnek ebben, azok nagyon-nagyon kedvesek Nekem.
MAGYARÁZAT: Ebben a fejezetben a második verstől (mayy āveśya mano ye mām, „elméjét Rám szögezve”) az utolsóig (ye tu dharmāmṛtam idam, „az örök hivatás vallása”) a Legfelsőbb Úr a transzcendentális szolgálat folyamatait magyarázta el, melyek által elérhetjük Őt. Ezek a folyamatok nagyon kedvesek az Úrnak, s elfogadja azt, aki valamelyiket követi. Arjuna azt kérdezte: „Ki a jobb? Aki a személytelen Brahman útját járja, vagy aki személyesen szolgálja az Istenség Legfelsőbb Személyiségét?” Az Úr válaszából egyértelműen megtudhatjuk, hogy a lelki megvalósítás valamennyi folyamata közül kétségtelenül az Istenség Személyiségének végzett odaadó szolgálat a legjobb. Ez a fejezet tehát elmondja, hogy a megfelelő társaság hatására az emberben vonzalom ébred a tiszta odaadó szolgálat iránt, aminek eredményeképpen elfogad egy hiteles lelki tanítómestert. Az ő irányításával gyakorolni kezdi a hallás és az éneklés folyamatát, majd hittel, ragaszkodással és lelkesedéssel követni kezdi az odaadó szolgálat szabályozó elveit, s ily módon az Úr transzcendentális szolgálatához lát. Ezt az utat ajánlja ez a fejezet. Kétségtelen tehát, hogy az odaadó szolgálat az egyetlen abszolút út, amely az önmegvalósításhoz és az Istenség Legfelsőbb Személyisége eléréséhez vezet. A Legfelsőbb Abszolút Igazság személytelen felfogása, amelyről e fejezetben olvashattunk, csupán addig ajánlott, amíg az ember át nem adja magát az önmegvalósításnak. A személytelen felfogás tehát csak addig hasznos, amíg az embernek nincs lehetősége arra, hogy egy tiszta bhakta társaságát élvezze. Az Abszolút Igazságot személytelennek vélő ember nem cselekszik tettei gyümölcséért, meditál, s a lélek és az anyag megértése érdekében a tudás elsajátítására törekszik. Ez addig szükséges, amíg nincs lehetőség egy tiszta bhakta társaságára. Szerencsére ha valaki arra vágyik, hogy közvetlen, tiszta odaadó szolgálatot végezzen a Kṛṣṇa-tudatban, akkor nincs arra szüksége, hogy a lelki megvalósítás előző lépcsőit fokról fokra végigjárja. Az odaadó szolgálat — amit a Bhagavad-gītā középső hat fejezete ír le — sokkal célravezetőbb. Az embernek nem kell aggódnia amiatt, hogy testét-lelkét fenntartsa, mert az Úr kegyéből minden természetesen történik.
Így végződnek a Bhaktivedanta-magyarázatok a Śrīmad Bhagavad-gītā tizenkettedik fejezetéhez, melynek címe: „Az odaadó szolgálat”.
TIZENHARMADIK FEJEZET
A természet, az élvező és a tudat
1—2. VERS
arjuna uvāca
prakṛtiṁ puruṣaṁ caiva kṣetraṁ kṣetra-jñam eva ca
etad veditum icchāmi jñānaṁ jñeyaṁ ca keśava
śrī-bhagavān uvāca
idaṁ śarīraṁ kaunteya kṣetram ity abhidhīyate
etad yo vetti taṁ prāhuḥ kṣetra-jña iti tad-vidaḥ
arjunaḥ uvāca—Arjuna mondta; prakṛtim—természet; puruṣam—az élvező; ca—is; eva—bizonyára; kṣetram—a mező; kṣetra-jñam—a mező ismerője; eva—bizonyára; ca—is; etat—mindezt; veditum—megérteni; icchāmi—kívánom; jñānam—tudást; jñeyam—a tudás tárgyát; ca—is; keśava—óh, Kṛṣṇa; śrī-bhagavān uvāca—az Istenség Személyisége mondta; idam—ez; śarīram—test; kaunteya—óh, Kuntī fia; kṣetram—a mező; iti—így; abhidhīyate—hívják; etat—ezt; yaḥ—aki; vetti—tudja; tam—őt; prāhuḥ—nevezik; kṣetra-jñaḥ—a mező ismerőjének; iti—így; tat-vidaḥ—azok, akik tudják.
Arjuna szólt: Óh, kedves Kṛṣṇám, szeretném megérteni a prakṛtit [a természetet], a puruṣát [az élvezőt], a mezőt, a mező ismerőjét, a tudást, valamint a tudás tárgyát.
Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így válaszolt: Óh, Kuntī fia, ezt a testet hívják mezőnek, s aki a testet ismeri, azt a mező ismerőjének nevezik.
MAGYARÁZAT: Arjuna kíváncsi volt a prakṛtire (a természetre), a puruṣára (az élvezőre), a kṣetrára (a mezőre), a kṣetra-jñára (annak ismerőjére), a tudásra és a tudás tárgyára. Amikor ezekről kérdezett, Kṛṣṇa azt válaszolta, hogy a testet hívják mezőnek, ismerőjét pedig a mező ismerőjének. A feltételekhez kötött lélek számára ez a test a cselekvés mezeje. Az anyagi lét rabjaként megpróbál ura lenni az anyagi természetnek, s így tettei mezejéhez ily módon, uralkodási vágyának mértékétől függően jut. A cselekvés mezeje a test. Mi is a test? A test érzékszervekből áll. A feltételekhez kötött lélek érzékei kielégítésére vágyik, és az élvezetre való hajlama szerint kap egy testet, egy cselekvési mezőt. A testet ezért kṣetrának, vagyis a feltételekhez kötött lélek cselekedetei mezejének hívják. Azt a személyt, akinek nem szabad a testével azonosítania magát, kṣetra-jñának, azaz a mező ismerőjének nevezik. A mező és ismerője, azaz a test és a test ismerője közötti különbséget nem nehéz megérteni. Mindenki megértheti, hogy teste a gyermekkortól az öregkorig sok változáson megy keresztül, ám ő mégis ugyanaz a személy marad. Láthatjuk tehát, hogy különbség van a tettek mezejének ismerője és maga a tettek mezeje között. A feltételekhez kötött lélek ily módon megértheti, hogy nem azonos a testével. A könyv elején — dehino 'smin — arról olvashattunk, hogy az élőlény az anyagi testen belül foglal helyet, amely állandóan cserélődik: a gyermektestből előbb serdülő, majd kifejlett és végül öreg test lesz. A test birtokosa tudja, hogy a teste változik. Őt éppen ezért a megkülönböztetés érdekében kṣetra-jñának hívják. Néha azt gondoljuk, hogy „boldog vagyok”, „férfi vagyok”, „nő vagyok”, „egy kutya vagyok”, „macska vagyok”. Ezek a mező ismerőjének testi megjelölései, ám ő maga különbözik a testtől. Számtalan dolgot használunk (a ruháinkat stb.), mégis tudjuk, hogy nem vagyunk azonosak velük. Ennek példájára azt is megérthetjük, ha egy kicsit elgondolkozunk, hogy az anyagi testünktől is különbözünk. Én vagy te, vagy bárki más, aki testtel rendelkezik, kṣetra-jñák, a cselekedet mezejének ismerői vagyunk, a test pedig kṣetra, maga a tettek mezeje.
A Bhagavad-gītā első hat fejezete a test ismerőjéről (az élőlényről) ír, s arról, hogyan érthetjük meg a Legfelsőbb Urat. A középső hat fejezetben az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről találhatunk leírást, valamint a kapcsolatról, amely az egyéni lelket az odaadó szolgálaton keresztül a Felsőlélekhez fűzi. Ezek a fejezetek félreérthetetlenül meghatározzák az Istenség Legfelsőbb Személyisége felsőbbrendű, valamint az egyéni lélek alárendelt helyzetét. Az élőlények szerepe minden körülmények között alárendelt, s amikor megfeledkeznek erről, szenvednek. Amikor az élőlények a jámbor cselekedetek következtében felvilágosulnak, különféle okokból fordulnak a Legfelsőbb Úrhoz: vannak, akik azért, mert szenvednek, vannak, akiket szegénység sújt, vannak, akik kíváncsiak, s vannak, akik tudásra vágynak. Erről szintén olvashatunk. E tizenharmadik fejezettel kezdődően arról lesz szó, hogyan kerül az élőlény kapcsolatba az anyagi természettel, s hogyan szabadítja fel őt a Legfelsőbb Úr a különféle folyamatok — a gyümölcsöző cselekvés, a tudás művelése és az odaadó szolgálat — által. Arról is szó lesz, hogy az élőlény, noha teljesen különbözik az anyagi testtől, valamiképpen mégis kapcsolatba kerül vele.
3. VERS
kṣetra-jñaṁ cāpi māṁ viddhi sarva-kṣetreṣu bhārata
kṣetra-kṣetrajñayor jñānaṁ yat taj jñānaṁ mataṁ mama
kṣetra-jñam—a mező ismerője; ca—is; api—bizonyára; mām—Engem; viddhi—tudj; sarva—minden; kṣetreṣu—a testi mezőkben; bhārata—óh, Bharata leszármazottja; kṣetra—a tettek mezeje (a test); kṣetra-jñayoḥ—és a mező ismerője; jñānam—tudása; yat—amit; tat—azt; jñānam—tudás; matam—vélemény; mama—Enyém.
Óh, Bharata sarja, értsd meg, hogy Én is jelen vagyok minden testben a mező ismerőjeként, s a tudás nem más, mint megérteni ezt a testet és annak ismerőjét. Ez az Én véleményem.
MAGYARÁZAT: A testről és ismerőjéről, valamint a lélekről és a Felsőlélekről tárgyalva három különböző témát találunk, amelyet tanulmányozhatunk: az Úr, az élőlény és az anyag. Minden cselekvésmezőben, minden testben két lélek van: az egyéni lélek és a Felsőlélek. Mivel az utóbbi Kṛṣṇának, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének teljes értékű kiterjedése, Kṛṣṇa azt mondja: „Én is ismerő vagyok, de nem a test egyéni ismerője, hanem a legfelsőbb ismerő vagyok. Paramātmāként, azaz Felsőlélekként jelen vagyok minden testben.”
Aki a Bhagavad-gītā alapján nagyon alaposan tanulmányozza a tett mezejét és a mező ismerőjét, az tudásra tehet szert.
Az Úr kijelenti: „Én minden egyes egyéni testben a tettek mezejének ismerője vagyok.” Az élőlény ismerheti a saját testét, de másokét nem. A Felsőlélekként minden testben jelen lévő Istenség Személyisége azonban tökéletesen ismeri mindegyik testet, minden fajban. Egy közönséges ember tudhat mindent a saját kis földjéről, de a király nemcsak a saját palotájáról, hanem minden egyes alattvalója minden tulajdonáról is tud. Éppen így az élőlény csak a saját testének egyéni birtokosa, ám a Legfelsőbb Úr minden testé. A király az ország eredeti tulajdonosa, a polgárok pedig csupán másodlagos tulajdonosok. Éppen így a Legfelsőbb Úr valamennyi test legfelsőbb birtokosa.
A test érzékszervekből áll. A Legfelsőbb Úr Hṛṣīkeśa, ami azt jelenti, hogy Ő „az érzékek irányítója”. Ő az érzékek eredeti irányítója, pontosan úgy, mint ahogyan az állam tetteinek is a király a legfőbb irányítója, míg a polgárok csak másodlagos irányítók. Amikor az Úr azt mondja: „Én is ismerő vagyok”, az annyit jelent, hogy Ő a felsőbbrendű tudó, míg az egyéni lélek csak a saját testét ismeri. A védikus irodalomban a következőt olvashatjuk:
kṣetrāṇi hi śarīrāṇi bījaṁ cāpi śubhāśubhe
tāni vetti sa yogātmā tataḥ kṣetra-jña ucyate
Ezt a testet kṣetrának hívják, s ezen belül lakozik a test tulajdonosa, valamint a Legfelsőbb Úr, aki ismeri a testet és annak tulajdonosát is. Éppen ezért Őt minden mező ismerőjének nevezik. A tettek mezeje, a tettek ismerője és a tettek legfelsőbb ismerője közötti különbségről a következőket mondhatjuk el: A test, az egyéni lélek és a Felsőlélek természetéről szóló tökéletes tudást a védikus irodalom jñānának nevezi. Ez Kṛṣṇa véleménye. A tudás annak a megértését jelenti, hogy a lélek és a Felsőlélek egy, mégis különböző. Aki nem érti meg a tettek mezejét és a tettek ismerőjét, az nem rendelkezik tökéletes tudással. Meg kell értenünk a prakṛti (a természet), a puruṣa (a természet élvezője) és az īśvara (a természetet és az egyéni lelket irányító ismerő) helyzetét. Ezt a hármat nem szabad összetévesztenünk egymással, ahogyan nem szabad összetévesztenünk a festőt, a festményt és a festőállványt sem. A természeten ezt az anyagi világot értjük, ami a tettek mezeje, a természet élvezője pedig az élőlény. Mindkettő felett a legfelsőbb irányító áll, az Istenség Személyisége. Ezzel kapcsolatban így írnak a Védák (Śvetāśvatara Upaniṣad 1.12): bhoktā bhogyaṁ preritāraṁ ca matvā/ sarvaṁ proktaṁ tri-vidhaṁ brahmam etat. Három Brahman-felfogás van: Brahman a prakṛti, a tettek mezeje; Brahman a jīva (az egyéni lélek), aki megpróbál uralkodni az anyagi természeten, és Brahman mindkettőjük irányítója, de Ő a valódi irányító.
Ez a fejezet azt is megmagyarázza, hogy a két ismerő közül az egyik tévedhetetlen, míg a másik esendő, az egyik felsőbbrendű, míg a másik alárendelt. Aki a mező két ismerőjéről azt gondolja, hogy egy és ugyanaz, az ellentmond az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, aki itt egyértelműen kijelenti: „Én is ismerem a cselekvés mezejét.” Aki a kötelet kígyónak véli, az nem rendelkezik tudással. Különféle testek vannak, s a testeknek különféle tulajdonosai. Mivel az egyéni lelkek mind más és más mértékben kívánnak uralkodni az anyagi természet felett, ennek érdekében más és más testet kapnak. A Legfelsőbb azonban irányítóként minden testben jelen van. A ca szó fontos, mert valamennyi test totális számára utal. Ez Śrīla Baladeva Vidyābhūṣaṇa véleménye. Kṛṣṇa a Felsőlélek, aki az egyéni lélektől függetlenül jelen van minden egyes testben. E versben Kṛṣṇa egyértelműen kijelenti, hogy a Felsőlélek irányítja a tettek mezejét, valamint a parányi élvezőt is.
4. VERS
tat kṣetraṁ yac ca yādṛk ca yad-vikāri yataś ca yat
sa ca yo yat-prabhāvaś ca tat samāsena me śṛṇu
tat—azt; kṣetram—a cselekvés mezejét; yat—mi; ca—is; yādṛk—ahogy van; ca—is; yat—ami; vikāri—változások; yataḥ—amiből; ca—szintén; yat—ami; saḥ—ő; ca—is; yaḥ—aki; yat—ami; prabhāvaḥ—hatás; ca—is; tat—azt; samāsena—összefoglalva; me—Tőlem; śṛṇu—érteni.
Kérlek, halld most rövid leírásom a tett mezejéről, annak felépítéséről, változásairól, keletkezéséről, ismerőjéről és annak hatásairól!
MAGYARÁZAT: Az Úr most a cselekvés mezeje és annak ismerője örök helyzetéről fog beszélni. Ismernünk kell a test felépítését, alkotóelemeit, hogy kinek az irányítása alatt működik, hogyan és miért változik, mik az indítékok és mik az okok, mi az egyéni lélek végső célja és valódi formája. Arról is tudnunk kell, mi a különbség az egyéni élő lélek és a Felsőlélek között, ismernünk kell eltérő hatásukat és képességeiket stb. Csupán meg kell értenünk a Bhagavad-gītāt közvetlenül az Istenség Legfelsőbb Személyiségének szavain keresztül, s valamennyi kérdésre választ kapunk. Vigyáznunk kell azonban, nehogy a minden testben jelen lévő Istenség Legfelsőbb Személyiségét azonosnak tekintsük az egyéni lélekkel, a jīvával. Az olyan lenne, mintha a hatásost egyenlőnek tartanánk a hatástalannal.
5. VERS
ṛṣibhir bahudhā gītaṁ chandobhir vividhaiḥ pṛthak
brahma-sūtra-padaiś caiva hetumadbhir viniścitaiḥ
ṛṣibhiḥ—a bölcs szentek által; bahudhā—sokféleképpen; gītam—leírt; chandobhiḥ—védikus himnuszok által; vividhaiḥ—különfélék; pṛthak—különbözően; brahma-sūtra—a Vedāntának; padaiḥ—az aforizmái által; ca—is; eva—bizonyára; hetu-madbhiḥ—okkal és okozattal; viniścitaiḥ—megállapított.
A különféle bölcsek a különféle védikus könyvekben leírják a tettek mezejéről és a tettek ismerőjéről szóló tudást. Különösképpen a Vedānta-sūtra ír erről, ami nagyon logikusan ok és okozatként mutatja be őket.
MAGYARÁZAT: Ennek a tudásnak a megmagyarázásában Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége a legfőbb szaktekintély. A művelt tudósok és az élenjáró tekintélyek a szokások szerint még mindig a korábbi hiteles forrásokra hivatkozva bizonyítják állításaikat. Kṛṣṇa ezt a legellentmondásosabb pontot — a lélek és a Felsőlélek kettősségét illetve egységét — a szentírásra, név szerint a hiteles forrásként elfogadott Vedāntára hivatkozva magyarázza meg. Először is azt mondja: „Ez a bölcsek véleménye.” A bölcsek alatt saját Magán kívül elsősorban Vyāsadevát, a Vedānta-sūtra szerzőjét érti. A Vedānta-sūtra tökéletesen rávilágít a kettősségre. Parāśara, Vyāsadeva apja egy másik nagy bölcs, aki vallásos témájú könyvében így ír: aham tvaṁ ca tathānye... „Mi — én, te és a számtalan különféle élőlény — mindannyian transzcendentálisak vagyunk, noha anyagi testet öltöttünk. Cselekvésünket most különböző karmánk szerint az anyagi természet három kötőereje határozza meg. Ezért van az, hogy néhányan magasabb, mások alacsonyabb szinten állnak. A magasabb és alacsonyabb szintek létezése a tudatlanságnak köszönhető, és végtelen számú élőlényben nyilvánul meg. A csalhatatlan, transzcendentális Felsőlelket azonban nem szennyezi be a természet három kötőereje.” Az eredeti Védák — leginkább a Kaṭha Upaniṣad — szintén különbséget tesznek a lélek, a Felsőlélek és a test között. Sok nagy bölcs magyarázta el ezt, s közülük Parāśarát tekintik a legfőbbnek.
A chandobhiḥ szó a különféle védikus írásokra utal. A Taittirīya Upaniṣad például, ami a Yajur Veda egyik ága, leírást ad a természetről, az élőlényről és az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről.
Ahogyan arról korábban olvashattuk, kṣetra a tettek mezejét jelenti, s kétféle kṣetra-jña van: az egyéni élőlény és a legfelsőbb élőlény. Ahogyan az a Taittirīya Upaniṣadban (2.9) áll: brahma pucchaṁ pratiṣṭhā. A Legfelsőbb Úr energiájának van egy anna-mayaként ismert megnyilvánulása, ami nem más, mint az ételtől való függés a lét fenntartása érdekében. Ez egy materialista megvalósítás a Legfelsőbbről. Az azt követő prāṇa-maya szinten, miután az ember megvalósította a Legfelsőbb Abszolút Igazságot az ételben, megvalósítja a léttünetekben vagy létformákban is. A jñāna-maya szintjén megvalósítását kiterjeszti az életszimptómákon túl a gondolkodás, az érzés és az akarat pontjáig. A következő a Brahman-megvalósítás, amit vijñāna-mayának hívnak. Ezen a szinten az ember különválasztja az elmét és a léttüneteket magától az élőlénytől. A következő és legfelsőbb szint az ānanda-maya, a gyönyörrel teljes természet megvalósítása. A Brahman megvalósítása ily módon öt fokozatból áll, melyet brahma pucchamnak neveznek. Ezek közül az első három — anna-maya, prāṇa-maya és jñāna-maya — az élőlények cselekvésmezejével kapcsolatos. A Legfelsőbb Úr, akit ānanda-mayának is hívnak, transzcendentális a cselekvések mezeivel szemben. A Vedānta-sūtra szintén jellemzi a Legfelsőbbet: ānanda-mayo 'bhyāsāt. Az Istenség Legfelsőbb Személyiségének természete örömmel teli, s hogy ezt a transzcendentális örömet élvezhesse, kiterjed mint vijñāna-maya, prāṇa-maya, jñāna-maya és anna-maya. A cselekvés mezején az élőlényt tekintik az élvezőnek, s az ānanda-maya különbözik tőle. Ez azt jelenti, hogy az élőlény akkor válik tökéletessé, ha elhatározza, hogy az ānanda-mayával összekapcsolódva akar élvezethez jutni. Ez a valódi kép a Legfelsőbb Úrról, a cselekvés mezejének legfőbb ismerőjéről; az élőlényről, az alárendelt ismerőről; valamint a cselekvés mezejének természetéről. Ez után az igazság után a Vedānta-sūtrában, azaz a Brahma-sūtrában kell kutatni.
E vers szerint a Brahma-sūtra kódjai nagyon szépen megmagyarázzák az okot és az okozatot. Közülük néhány sūtra vagy aforizma: na viyad aśruteḥ (2.3.2), nātmā śruteḥ (2.3.18), parāt tu tac-chruteḥ (2.3.40). Az első aforizma a tettek mezejére, a második az élőlényre, a harmadik pedig a Legfelsőbb Úrra utal, aki a különféle élőlények teljes megnyilvánulása közül a summum bonum.
6—7. VERS
mahā-bhūtāny ahaṅkāro buddhir avyaktam eva ca
indriyāṇi daśaikaṁ ca pañca cendriya-gocarāḥ
icchā dveṣaḥ sukhaṁ duḥkhaṁ saṅghātaś cetanā dhṛtiḥ
etat kṣetraṁ samāsena sa-vikāram udāhṛtam
mahā-bhūtāni—a durva elemek; ahaṅkāraḥ—hamis ego; buddhiḥ—értelem; avyaktam—a megnyilvánulatlan; eva—bizonyára; ca—is; indriyāṇi—az érzékek; daśa-ekam—tizenegy; ca—is; pañca—öt; ca—is; indriya-go-carāḥ—az érzékek tárgyai; icchā—vágy; dveṣaḥ—gyűlölet; sukham—boldogság; duḥkham—boldogtalanság; saṅghātaḥ—az aggregátum; cetanā—léttünetek; dhṛtiḥ—meggyőződés; etat—mindez; kṣetram—a cselekvés mezeje; samāsena—összefoglalva; sa-vikāram—kölcsönhatásokkal; udāhṛtam—szemléltetett.
Az öt durva fizikai elem, a hamis ego, az értelem, a megnyilvánulatlan, a tíz érzék és az elme, az öt érzéktárgy, a vágy, a gyűlölet, a boldogság, a boldogtalanság, az aggregátum, a léttünetek és a meggyőződések — ezeket együttesen a tettek mezejének és kölcsönhatásainak nevezik.
MAGYARÁZAT: A kiváló bölcsek hiteles állításai, a védikus himnuszok és a Vedānta-sūtra aforizmái szerint e világ összetevőit a következőképpen lehet megérteni: Először is van a föld, a víz, a tűz, a levegő és az éter. Ez az öt durva elem (mahā-bhūta). Aztán van a hamis ego, az értelem és a természet három kötőerejének megnyilvánulatlan állapota. Ezenkívül van még öt tudásszerző érzékszerv (a szem, a fül, az orr, a nyelv és a bőr), öt cselekvő érzékszerv (a hangadás szerve, a láb, a kéz, a végbél és a nemi szerv). Az érzékek felett az elme áll, amit belső érzéknek is nevezhetünk, mert a testen belül van. Az elmével együtt tehát tizenegy érzékszerv van. Aztán van az érzékszervek öt tárgya: az illat, az íz, a forma, az érintés és a hang. E huszonnégy elem együtteséből áll a cselekvés mezeje, melyet a huszonnégy elem analitikus tanulmányozásával az ember alaposan megérthet. A vágy, a gyűlölet, a gyönyör és a szenvedés kölcsönhatások, a durva fizikai test öt fő elemének képviselői. A lét tünetei, melyeket a tudat képvisel, valamint a meggyőződések a finom fizikai test — az elme, az ego és az értelem — megnyilvánulásai. Ezek a finom fizikai elemek is a cselekvés mezejéhez tartoznak.
Az öt fő elem a hamis ego durva megnyilvánulása. Ez a durva megnyilvánulás a hamis ego eredeti állapotát képviseli, melyet szakkifejezéssel materialista felfogásnak, vagyis tāmasa-buddhinak, tudatlanságban lévő intelligenciának neveznek. Ez képviseli továbbá az anyagi természet három kötőerejének megnyilvánulatlan állapotát. Az anyagi természet megnyilvánulatlan kötőerőit pradhānának hívják.
Aki részletesen meg akarja ismerni a huszonnégy elemet, valamint azok kölcsönhatásait, annak részletesebben kell tanulmányoznia a filozófiát. A Bhagavad-gītā csak egy összegzést ad erről.
E tényezőket a test képviseli, amely hatféle változásnak van kitéve: születés, növekedés, állandósulás, utódok létrehozása, hanyatlás és végül elmúlás. A mező tehát egy ideiglenes anyagi tényező, a kṣetra-jña, a mező ismerője és tulajdonosa azonban különbözik tőle.
8-12. VERS
amānitvam adambhitvam ahiṁsā kṣāntir ārjavam
ācāryopāsanaṁ śaucaṁ sthairyam ātma-vinigrahaḥ
indriyārtheṣu vairāgyam anahaṅkāra eva ca
janma-mṛtyu-jarā-vyādhi- duḥkha-doṣānudarśanam
asaktir anabhiṣvaṅgaḥ putra-dāra-gṛhādiṣu
nityaṁ ca sama-cittatvam iṣṭāniṣṭopapattiṣu
mayi cānanya-yogena bhaktir avyabhicāriṇī
vivikta-deśa-sevitvam aratir jana-saṁsadi
adhyātma-jñāna-nityatvaṁ tattva-jñānārtha-darśanam
etaj jñānam iti proktam ajñānaṁ yad ato 'nyathā
amānitvam—alázatosság; adambhitvam—büszkeségnélküliség; ahiṁsā—erőszaknélküliség; kṣāntiḥ—béketűrés; ārjavam—egyszerűség; ācārya-upāsanam—egy hiteles lelki tanítómester felkutatása; śaucam—tisztaság; sthairyam—rendületlenség; ātma-vinigrahaḥ—önfegyelem; indriya-artheṣu—az érzékekkel kapcsolatban; vairāgyam—lemondás; anahaṅkāraḥ—hamis ego nélkül; eva—bizonyára; ca—is; janma—születésnek; mṛtyu—halálnak; jarā—öregségnek; vyādhi—és betegségnek; duḥkha—a boldogtalanságnak; doṣa—a hiba; anudarśanam—meglátván; asaktiḥ—ragaszkodás nélküli; anabhiṣvaṅgaḥ—nem társulva; putra—fiúgyermekért; dāra—feleség; gṛha-ādiṣu—otthon stb.; nityam—állandó; ca—is; sama-cittatvam—kiegyensúlyozottság; iṣṭa—a kívánatos; aniṣṭa—és nemkívánatos; upapattiṣu—elérvén; mayi—Nekem; ca—is; ananya-yogena—tiszta odaadó szolgálattal; bhaktiḥ—odaadás; avyabhicāriṇī—töretlenül; vivikta—magányos; deśa—helyek; sevitvam—törekvés; aratiḥ—ragaszkodás nélkül; jana-saṁsadi—az átlagemberek tömegéhez; adhyātma—az önvalóra vonatkozó; jñāna—tudásban; nityatvam—állandóság; tattva-jñāna—az igazságról szóló tudásnak; artha—a célért; darśanam—filozófia; etat—mindez; jñānam—tudás; iti—így; proktam—kijelentett; ajñānam—tudatlanság; yat—ami; ataḥ—ettől; anyathā—különböző.
Alázatosság; büszkeségnélküliség; erőszakmentesség; béketűrés; egyszerűség; egy hiteles lelki tanítómester elfogadása; tisztaság; kitartás; önfegyelem; lemondás az érzékkielégítés tárgyairól; a hamis ego hiánya; a születés, halál, öregség és betegség okozta gyötrelem felismerése; lemondás; nem kötődés a gyermekekhez, a feleséghez, az otthonhoz és a többi hasonló dologhoz; kiegyensúlyozottság kellemes és kellemetlen körülmények között egyaránt; az Irántam érzett állandó és tiszta odaadás; magányos életre törekvés; elkülönülés az emberek általános tömegétől; az önmegvalósítás fontosságának felismerése; az Abszolút Igazság utáni filozófiai kutatás — mindezeket tudásnak nyilvánítom, s ezen kívül minden tudatlanság.
MAGYARÁZAT: A kevésbé értelmes emberek néha félreértik a tudásnak ezt a folyamatát, és úgy vélik, hogy ez a cselekvés mezejének kölcsönhatása. Tény azonban, hogy ez a tudás igazi folyamata. Ha valaki elfogadja ezt, akkor lehetősége nyílik az Abszolút Igazság elérésére. Ez tehát — ahogyan korábban már olvashattuk — nem a huszonnégy elem kölcsönhatásának az eredménye, hanem az elemektől való megszabadulás eszköze. A megtestesült lélek a test börtönében ül, ami egy huszonnégy elemből álló burkolat. Kiszabadulni belőle a tudás itt leírt folyamatával lehet. A tudás folyamatának leírásában a legfontosabb tényező az, amiről a tizenegyedik vers első sora ír. Mayi cānanya-yogena bhaktir avyabhicāriṇī: a tudás folyamatának végén az Úr tiszta odaadó szolgálata áll. Tehát ha valaki nem jut el, illetve nem képes eljutni az Úr transzcendentális szolgálatához, akkor a többi tizenkilenc tényezőnek gyakorlatilag semmi értéke. Ellenben ha valaki az odaadó szolgálatba fog, és teljesen Kṛṣṇa-tudatúvá válik, akkor a többi tizenkilenc tulajdonságra is automatikusan szert tesz. Ahogyan a Śrīmad-Bhāgavatam (5.18.12) kijelenti: yasyāsti bhaktir bhagavaty akiñcanā sarvair guṇais tatra samāsate surāḥ. A tudásra jellemző valamennyi jó tulajdonság kifejlődik abban az emberben, aki eljutott az odaadó szolgálat szintjére. A lelki tanítómester elfogadása — ahogyan a nyolcadik vers említi — nagyon lényeges. Még az odaadó szolgálatot végző számára is a legfontosabb dolog. A transzcendentális élet a hiteles lelki tanítómester elfogadásával kezdődik. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Śrī Kṛṣṇa itt érthetően kijelenti, hogy a tudás ezen folyamata az igazi út, és minden más kitaláció ostobaság.
A fenti versek által meghatározott tudás tényezőit a következőképpen elemezhetjük: Az alázatosság azt jelenti, hogy az embernek nem szabad vágynia a mások tiszteletéből származó elégedettségre. Az anyagi életfelfogás hatására mindannyian nagyon szeretnénk elnyerni mások megbecsülését. De a tökéletes tudással rendelkező ember szemében, aki tudja, hogy nem azonos a testével, mindaz, ami a testre vonatkozik — tisztelet, szégyen stb. —, teljesen lényegtelen. Senki ne vágyódjék ilyen megtévesztő anyagi dolgokra. Vannak emberek, akik azt szeretnék, hogy vallásosságukról legyenek híresek, s ezért néha a vallás elveinek ismerete nélkül egy olyan csoportnak lesznek a tagjai, amely valójában nem is tartja be a vallásos elveket, s így vallási vezetőknek adják ki magukat. Hogy valaki milyen fejlett szinten áll a lelki tudomány terén, azt az ezekben a versekben felsorolt tulajdonságok alapján lehet megállapítani.
Erőszaknélküliség alatt az emberek általában a test elpusztítása vagy megölése elleni tilalmat értik, holott az igazi jelentése az, hogy ne okozzunk senkinek se aggodalmat. Általában az emberek anyagi életfelfogásuk miatt a tudatlanság csapdájának rabjai, s állandóan anyagi szenvedésnek vannak kitéve. Ezért az ember mindaddig erőszakot követ el, amíg arra nem törekszik, hogy embertársait a lelki tudás síkjára emelje. Próbáljunk megtenni minden tőlünk telhetőt az igazi tudás terjesztésére, hogy az embereknek így lehetőségük nyíljon a megvilágosodásra, és képesek legyenek kiszabadulni az anyagi fogságból. Ezt jelenti az erőszaknélküliség.
Béketűrés azt jelenti, hogy az ember megtanulja elviselni másoktól a sértést és a gyalázatot. Aki a lelki tudásban akar fejlődést elérni, azt sok sértés és gyalázat fogja érni. Erre számítani kell, mert ez az anyagi világ természete. A lelki tudás után kutatva még Prahlāda (aki mindössze öt éves volt) is veszélybe kerül, amikor odaadása láttán az apja ellene fordult. Prahlāda békésen tűrte, amikor apja a legkülönfélébb módszerekkel próbálta őt megölni. Sok akadály állhat tehát utunkban, ha a lelki tudásban akarunk előrelépni, de béketűrőnek kell lennünk, s elszántan kell haladnunk tovább.
Az egyszerűség nem más, mint hogy az embernek színlelés nélkül nyíltnak és őszintének kell lennie, olyannak, aki még az ellenségének is megmondja az igazságot. A lelki tanítómester elfogadása elengedhetetlen, mert egy hiteles lelki tanítómester utasításai nélkül senki sem fejlődhet a lelki tudományban. A lelki tanítómestert az embernek teljes alázatossággal kell megközelítenie, s fel kell ajánlania neki teljes szolgálatát, mert így szívesen részesíti majd áldásában tanítványát. A hiteles lelki tanítómester Kṛṣṇa képviselője, ezért bárhogyan áldja is meg tanítványát, az nyomban fejlődni fog a lelki életben, még akkor is, ha esetleg nem követi a szabályozó elveket. Másrészt pedig annak számára, aki fenntartás nélkül szolgálja a lelki tanítómestert, a szabályozó elvek betartása is könnyebb lesz.
A tisztaság alapvetően fontos a lelki fejlődéshez. Kétféle tisztaság van: külső és belső. Az előbbi azt jelenti, hogy az ember rendszeresen fürdik, az utóbbi pedig azt, hogy mindig Kṛṣṇára gondol, és a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare/ Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare mantrát énekli. Ez a folyamat kitisztítja az elméből a múlt karmájának összegyűlt porát.
A rendíthetetlenség azt jelenti, hogy az embernek nagyon eltökéltnek kell lennie, ha fejlődni akar a lelki életben. Az ilyen eltökéltség hiányában nem lehet igazán eredményes. Az önfegyelmezés azt jelenti, hogy nem szabad elfogadnunk semmit, ami hátráltatja a lelki fejlődést. Meg kell szoknunk, hogy elutasítsunk mindent, ami gátolja előrehaladásunkat a lelki fejlődésben. Ez a valódi lemondás. Az érzékszervek nagyon erősek, s mindig élvezet után sóvárognak. Ezek a vágyak mind fölöslegesek, ezért nem szabad eleget tenni nekik. Az érzékszerveknek csak annyi élvezetet kell biztosítani, amennyi szükséges ahhoz, hogy a test egészséges maradjon, és alkalmas legyen a lelki fejlődést szolgáló kötelességek végrehajtására. A legfontosabb és egyben a legnehezebben megfékezhető érzékszerv a nyelv. Ha valaki képes uralkodni a nyelve fölött, annak minden esélye megvan a többi érzék szabályozására is. A nyelv feladata az ízlelés és a beszéd, ezért szabályozása során mindig a Kṛṣṇának felajánlott étel maradékának ízlelésével és a Hare Kṛṣṇa éneklésével kell elfoglalni. Ami a szemet illeti, nem szabad engednünk, hogy Kṛṣṇa gyönyörűséges formáján kívül mást is lásson. Így lehet fegyelmezni a szemet. Hasonlóan a fülünket is csak arra kell használnunk, hogy Kṛṣṇáról halljunk, az orrot pedig arra, hogy a Neki felajánlott virágokat szagoljuk. Ez az odaadó szolgálat folyamata. Láthatjuk, hogy a Bhagavad-gītā egyedül az odaadó szolgálat tudományát tárgyalja részletesen. Az odaadó szolgálat az egyetlen és a legfontosabb cél. A Bhagavad-gītā ostoba magyarázói megpróbálják az olvasók figyelmét más témákra terelni, ám az odaadó szolgálaton kívül nincs másról szó ebben a műben.
A hamis ego nem más, mint amikor valaki a testét önmagának tekinti. A valódi ego ezzel szemben az, ha megértjük, hogy nem ez a test, hanem szellemi lélek vagyunk. Az ego létezik, ezért csupán a hamis ego a rossz, s nem az igazi. A védikus irodalom (Bṛhad-āraṇyaka Upaniṣad 1.4.10) így ír: ahaṁ brahmāsmi, Brahman, vagyis lélek vagyok. Ez a „vagyok”, más szóval énérzet még az önmegvalósítás felszabadult síkján is létezik. Ezt hívják egónak, amikor azonban az anyagi testre vonatkoztatják, hamis ego lesz belőle. Ha tehát az énérzet az igazi énünkkel kapcsolatos, igazi egónak nevezik. Némely filozófus azt hangoztatja, hogy meg kell válnunk az egónktól. Ez azonban nem lehetséges, hiszen az ego a kilétünket jelenti. Amiről azonban természetesen le kell mondanunk, az a testtel való hamis azonosulás.
Az embernek törekednie kell arra, hogy megértse, milyen gyötrelemmel jár a születés, a halál, az öregség és a betegség. A védikus irodalom számos könyve ír a születésről. A Śrīmad-Bhāgavatam például nagyon szemléletesen ecseteli a még meg nem született embrió világát, helyzetét az anyaméhben, szenvedését stb. Alaposan meg kell értenünk, hogy megszületni rendkívül fájdalmas dolog. Amiatt, hogy elfelejtjük, mennyit szenvedtünk az anyaméhben, egyáltalán nem próbálunk megoldást keresni az ismétlődő születés és halál problémájára. A halál ehhez hasonlóan szintén sok fájdalommal jár, s a hiteles szentírások erről is szólnak. Ezekről a témákról beszélni kell. A betegségről és öregségről mindenki tapasztalatot szerezhet az életben. Senki sem kíván megbetegedni vagy megöregedni, ám ezt senki sem kerülheti el. Amíg a születés, a halál, az öregség és a betegség okozta szenvedés felismerésével nem teszünk szert pesszimista felfogásra az anyagi léttel kapcsolatban, addig nincs, ami előrelendítene bennünket a lelki élet fejlődésének útján.
Az, hogy ne kötődjünk a gyermekekhez, a feleséghez és az otthonhoz, nem azt jelenti, hogy érzéketlennek kell lennünk velük szemben. Az efféle érzések irántuk természetesek. Amikor azonban nem segítik elő a lelki fejlődésünket, nem szabad ragaszkodnunk hozzájuk. A Kṛṣṇa-tudat teheti leginkább kellemessé az otthonunkat. Ha valaki teljesen Kṛṣṇa-tudatú, nagyon boldog otthont teremthet, mert a Kṛṣṇa-tudat folyamatát nagyon könnyű követni. Az embernek csupán arra kell ügyelnie, hogy énekeljék a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare/ Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare mantrát, fogyasszák a Śrī Kṛṣṇának felajánlott étel maradékait, tanulmányozzák az írásokat, például a Bhagavad-gītāt és a Śrīmad-Bhāgavatamot, valamint imádják a mūrtikat. E négy cselekedet bárkit boldoggá tehet. Az embernek így kell nevelnie családját. Reggelenként és esténként leülhetnek, hogy együtt énekeljék: Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare/ Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare. Ha az ember képes családi életét ennek megfelelően alakítani, és e négy folyamatot követve kifejleszteni a Kṛṣṇa-tudatot, akkor nem szükséges áttérnie a családi életről a lemondott életrendre. Ha azonban a családi helyzete nem megfelelő, s nem kedvez a fejlődésnek a lelki életben, akkor le kell mondania a családról. Kṛṣṇa megvalósítása vagy szolgálata érdekében mindent fel kell áldozni, ahogy Arjuna is tette. Arjuna nem akarta elpusztítani hozzátartozóit, de miután megértette, hogy akadályozzák őt Kṛṣṇa megvalósításában, elfogadta Kṛṣṇa utasítását, harcolt, s végül megölte őket. Az embernek sohasem szabad kötődnie a családi élet örömeihez és gondjaihoz, hiszen ebben a világban senki sem lehet soha csak boldog vagy csak boldogtalan.
A boldogság és a szenvedés az anyagi lét velejárói, s a Bhagavad-gītā azt tanácsolja, tanuljuk meg eltűrni őket. Az öröm és a szenvedés jön és megy — nem állíthatjuk meg, ezért a legjobb, ha lemondunk a materialista életmódról, s így képesek leszünk megőrizni a lelki egyensúlyunkat mindkettő során. Az emberek általában akkor boldogok, ha valami kellemes éri őket, míg ellenkező esetben boldogtalanok. Ha azonban elérjük az igazi lelki szintet, akkor az ilyen dolgok nem okoznak többé aggodalmat nekünk. Ennek a síknak az elérése érdekében töretlenül kell végeznünk az odaadó szolgálatot. Kṛṣṇa megingathatatlan odaadó szolgálata azt jelenti, hogy az odaadó szolgálat kilenc folyamatát végezzük — éneklés, hallás, imádat, hódolatunk felajánlása stb. —, ahogyan a kilencedik fejezet utolsó verse is írja. Ez az az út, melyet követnünk kell.
Aki a lelki élethez már hozzászokott, az természetesen nem vágyik materialista emberek társaságára, hiszen ez ellenkezne a természetével. Az ember úgy tehet próbát saját magán, hogy megnézi, mennyire hajlik arra, hogy a nemkívánatos emberek társaságát elhagyva egy magányos helyen éljen. A bhaktának nincs kedve a felesleges sporthoz, nincs kedve moziba vagy társasági rendezvényekre járni, mert megértette, hogy ezzel csupán az idejét vesztegeti. Számtalan kutató és filozófus tanulmányozza például a nemi életet vagy más ehhez hasonló témát, de a Bhagavad-gītā szerint az efféle kutatómunka és filozófiai spekuláció haszontalan, s többé-kevésbé ostobaság. A Bhagavad-gītā a lélek természetének filozófiai tanulmányozását ajánlja. Az embernek azért kell kutatást végeznie, hogy megérthesse az önvalót, mondja ez a vers.
A versből egyértelműen kitűnik, hogy a bhakti-yoga az önmegvalósításhoz vezető legcélszerűbb folyamat. Ha odaadásról beszélünk, akkor a Felsőlélek és az egyéni lélek viszonyára kell gondolnunk. A Felsőlélek és az egyéni lélek nem lehet egy és ugyanaz, legalábbis nem a bhakti, vagyis az odaadás felfogása szerint. Az is világossá válik, hogy az egyéni lélek örökké (nityam) szolgálja a Legfelsőbb Lelket. Az odaadó szolgálat, a bhakti tehát örökkévaló. Az embernek szert kell tennie erre a filozófiai meggyőződésre.
A Śrīmad-Bhāgavatam (1.2.11) elmagyarázza ezt. Vadanti tat tattva-vidas tattvaṁ yaj jñānam advayam: „Az Abszolút Igazság valódi ismerői tudják, hogy Őt három fokozatban, Brahmanként, Paramātmāként és Bhagavānként lehet megvalósítani.” Bhagavān az Abszolút Igazság megvalósításának végső célja, ezért az Istenség Legfelsőbb Személyisége megértésének síkjára kell eljutnunk, s így az Úr odaadó szolgálatát kell végeznünk. Ez a tudás tökéletessége.
Ez a folyamat, ami az alázatosság gyakorlásával kezdődik, és a Legfelsőbb Igazságnak, az Istenség Abszolút Személyiségének megvalósításáig tart, hasonlatos egy lépcsőhöz, amely a földszintről a legfelső emeletre vezet. Ezen a lépcsőn sok ember jutott már fel az első, a második, a harmadik vagy valamelyik felsőbb emeletre, de amíg nem érik el a legfelső emeletet, ami Kṛṣṇa megértése, addig mindannyian a tudás alacsonyabb szintjén vannak. Ha valaki gyarapítani akarja lelki tudását, közben azonban verseng Istennel, kudarc vár rá. Ez a vers világosan utal rá, hogy alázatosság nélkül valójában lehetetlen a megértés. A magát Istennek képzelő ember mindenki között a legfelfuvalkodottabb. Habár az anyagi természet szigorú törvényei szüntelenül megleckéztetik az élőlényt, tudatlansága következtében továbbra is azt gondolja: „Én vagyok Isten.” A tudás tehát az amānitvával, az alázatossággal kezdődik. Az ember legyen alázatos, és értse meg, hogy a Legfelsőbb Úr alárendeltje. Az élőlény azért kerül az anyagi természet hatása alá, mert fellázad a Legfelsőbb Úr ellen. Erről az igazságról teljes meggyőződésre kell szert tennünk.
13. VERS
jñeyaṁ yat tat pravakṣyāmi yaj jñātvāmṛtam aśnute
anādi mat-paraṁ brahma na sat tan nāsad ucyate
jñeyam—a megismerhető; yat—amit; tat—azt; pravakṣyāmi—most el fogom magyarázni; yat—amit; jñātvā—ismervén; amṛtam—nektárt; aśnute—megízlel; anādi—kezdet nélküli; mat-param—Nálam alacsonyabb rendű; brahma—lélek; na—sem; sat—ok; tat—azt; na—sem; asat—okozat; ucyate—hívják.
Most megmagyarázom a megismerhetőt, melynek ismeretével megízlelheted az örökkévalóságot. A Brahman, a kezdet nélküli és Nekem alárendelt lélek túl van az anyagi világ ok és okozat törvényén.
MAGYARÁZAT: Az Úr korábban már megmagyarázta a cselekvés mezejét és a mező ismerőjét, valamint azt a folyamatot, ami által tudást szerezhetünk a tett mezejének ismerőjéről. Most a tudás tárgyáról, azaz először a lélekről, majd a Felsőlélekről fog szólni. Az ismerőről, a lélekről és a Felsőlélekről szóló tudás révén az ember megízlelheti az élet nektárját. Ahogyan a második fejezet elmondta, az élőlény örökkévaló. Ezt erősíti meg ez a vers is. Nincs olyan időpont, amelyről azt mondhatnánk: ekkor született a jīva. Azt sem képes senki kideríteni, mikor nyilvánult meg a jīvātmā a Legfelsőbb Úrból. Ezért ő kezdet nélküli. A védikus irodalom alátámasztja ezt: na jāyate mriyate vā vipaścit (Kaṭha Upaniṣad 1.2.18) A test ismerőjére az jellemző, hogy sohasem született meg, sohasem fog meghalni, és teljes tudással rendelkezik.
A védikus irodalom (Śvetāśvatara Upaniṣad 6.16) szerint a Legfelsőbb Úr mint Felsőlélek szintén pradhāna-kṣetrajña-patir guṇeśaḥ, a test legfőbb ismerője és az anyagi természet három kötőerejének mestere. A smṛti így ír: dāsa-bhūto harer eva nānyasvaiva kadācana. Az élőlények örökké a Legfelsőbb Úr szolgálatában állnak. Tanításában ezt az Úr Caitanya is megerősítette. Láthatjuk tehát, hogy az ebben a versben említett Brahman szó az egyéni lélekre vonatkozik, és ilyen esetben nem szabad elfelejtenünk, hogy ő vijñāna-brahma, nem pedig ānanda-brahma. Ānanda-brahma az Istenség Legfelsőbb Brahman Személyisége.
14. VERS
sarvataḥ pāṇi-pādaṁ tat sarvato 'kṣi-śiro-mukham
sarvataḥ śrutimal loke sarvam āvṛtya tiṣṭhati
sarvataḥ—mindenhol; pāṇi—kezek; pādam—lábak; tat—azt; sarvataḥ—mindenhol; akṣi—szemek; śiraḥ—fejek; mukham—arcok; sarvataḥ—mindenhol; śruti-mat—füle van; loke—ebben a világban; sarvam—mindent; āvṛtya—befedve; tiṣṭhati—létezik.
Kezei és lábai, szemei, fejei és arcai mindenhová elérnek, s fülei mindenhol jelen vannak. Áthatva mindent, így létezik a Felsőlélek.
MAGYARÁZAT: Ahogyan a nap létezik végtelen sugarait árasztva, úgy létezik a Felsőlélek, az Istenség Legfelsőbb Személyisége is. Mindent átható formájában létezik, az egyéni élőlények pedig Brahmātól, az első nagy tanítótól kezdve egészen a parányi hangyákig mind Benne élnek. Megszámlálhatatlanul sok fej, láb, kéz és szem, és végtelen számú élőlény létezik. Valamennyi a Felsőlélekben és a Felsőlelken léteznek, éppen ezért a Felsőlélek mindent átható. Az egyéni lélek azonban nem mondhatja azt magáról, hogy mindenhol van keze, lába és szeme. Az ő esetében ez nem lehetséges. Ha mégis azt hiszi, hogy csak a tudatlanságnak köszönhetően nincs tudatában annak, hogy kezei és lábai mindenhová elérnek, ám az igazi tudásra szert téve majd eljut erre a szintre, akkor ezzel ellentmond önmagának, hiszen ez azt jelenti, hogy az egyéni lélek nem lehet a legfelsőbb, mert az anyagi természet alárendeltjévé vált. A Legfelsőbb különbözik az egyéni lélektől. A Legfelsőbb Úr képes a karját bármilyen hosszúra kinyújtani, az egyéni lélek viszont nem. A Bhagavad-gītāban azt mondja az Úr, hogy elfogadja a Neki felajánlott virágot, gyümölcsöt vagy egy kevés vizet. Ha Ő olyan távol van, hogyan képes bármit is elfogadni? Ez az Úr mindenható természete: bár messze a Földtől, saját hajlékán él, mégis kinyújthatja kezét, hogy elfogadja az ember felajánlását. Ilyen az Úr hatalma. A Brahma-saṁhitā (5.37) így ír: goloka eva nivasaty akhilātma-bhūtaḥ — Kṛṣṇa örökké kedvteléseinek hódol transzcendentális hajlékán, ugyanakkor mindent átható is. Az egyéni lélek nem állíthatja ezt magáról. Ezért ez a vers a Legfelsőbb Lélekről, az Istenség Személyiségéről, s nem az egyéni lélekről beszél.
15. VERS
sarvendriya-guṇābhāsaṁ sarvendriya-vivarjitam
asaktaṁ sarva-bhṛc caiva nirguṇaṁ guṇa-bhoktṛ ca
sarva—mindnek; indriya—érzékek; guṇa—tulajdonságoknak; ābhāsam—az eredeti forrása; sarva—minden; indriya—érzékek; vivarjitam—nélküli; asaktam—ragaszkodás nélküli; sarva-bhṛt—mindenki fenntartója; ca—is; eva—bizonyára; nirguṇam—anyagi tulajdonságok nélkül; guṇa-bhoktṛ—a guṇák mestere; ca—is.
A Felsőlélek az eredeti forrása minden érzéknek, ám Ő mégis érzékek nélküli. Ő nem kötődik semmihez, noha Ő minden lény fenntartója. A természet kötőerői fölött áll, s az anyagi természet valamennyi kötőerejének mestere.
MAGYARÁZAT: A Legfelsőbb Úr a forrása az élőlények minden érzékének, ám velük ellentétben Neki nincsenek anyagi érzékei. Valójában az egyéni lélek érzékei szintén lelkiek, a feltételekhez kötött lét során azonban az anyagi elemek fedik be őket, így működésük az anyagon keresztül nyilvánul meg. A Legfelsőbb Úr érzékei ezzel szemben nincsenek befedve, hanem transzcendentálisak, ezért nirguṇának nevezik őket. Guṇa anyagi kötőerőt jelent, ám az Ő érzékeit nem fedi be az anyag. Meg kell értenünk, hogy az Ő érzékei nem olyanok, mint a mieink. Ő minden érzéktevékenységünk forrása, de az Ő érzékei transzcendentálisak, s mentesek minden szennyeződéstől. Ezt a Śvetāśvatara Upaniṣad (3.19) az apāṇi-pādo javano grahītā versében nagyon szépen megmagyarázza. Az Istenség Legfelsőbb Személyiségének nincs olyan keze, melyet az anyag beszennyez, de olyan van, amellyel elfogadja a Számára felajánlott áldozatot. Ez a különbség a feltételekhez kötött lélek és a Felsőlélek között. A Felsőléleknek nincs anyagi szeme, mégis van szeme, máskülönben hogyan látna? Mindent lát — múltat, jelent és jövőt egyaránt. Az élőlények szívében él, és ismeri nemcsak a jelenlegi, de a múltban elkövetett tetteinket is, valamint azt is, ami a jövőben vár ránk. A Bhagavad-gītā ezt is megerősíti: Ő mindenről tud, ám Őt senki sem ismeri. Úgy mondják, a Legfelsőbb Úrnak nincsen lába, mint nekünk, mégis képes járni az űrben, mert lelki lába van. Más szóval az Úr nem személytelen — van szeme, lába, keze stb., s mivel mi a Legfelsőbb Úr szerves részei vagyunk, mi is rendelkezünk ezekkel a testrészekkel. Az Ő kezét, lábát, szemét és érzékeit azonban nem fertőzi be az anyagi természet.
A Bhagavad-gītā azt is megerősíti, hogy az Úr belső energiája által jelenik meg az anyagi univerzumban. Ő az anyagi energia ura, ezért az nem fertőzheti meg. A védikus írások kijelentik, hogy Kṛṣṇa teste teljes egészében lelki. Formája örök, melyet sac-cid-ānanda-vigrahának neveznek, s minden fenséggel azok teljességében rendelkezik. Ő minden gazdagság birtokosa, minden energia forrása, a legokosabb, aki teljes tudással rendelkezik. Ez csupán néhány jellemzője az Istenség Legfelsőbb Személyiségének. Ő gondoskodik valamennyi élőlényről, és tanúja minden tettnek. A védikus irodalomból megtudhatjuk, hogy a Legfelsőbb Úr mindig transzcendentális. Nem látjuk ugyan, mégis van feje, arca, keze, lába, s ha majd a transzcendentális síkra emelkedünk, láthatjuk formáját. Jelenleg azonban nem vagyunk erre képesek, mert érzékeinket anyagi szennyeződés borítja.Az imperszonalisták, akik az anyag hatása alatt állnak, nem érthetik meg az Istenség Személyiségét.
16. VERS
bahir antaś ca bhūtānām acaraṁ caram eva ca
sūkṣmatvāt tad avijñeyaṁ dūra-sthaṁ cāntike ca tat
bahiḥ—kívül; antaḥ—belül; ca—is; bhūtānām—minden élőlényben; acaram—mozdulatlan; caram—mozgó; eva—is; ca—és; sūkṣmatvāt—mert megfoghatatlan; tat—az; avijñeyam—megismerhetetlen; dūra-stham—nagyon távol; ca—is; antike—közel; ca—és; tat—az.
A Legfelsőbb Igazság kívül és belül is létezik minden élőlényben, mozgóban és mozdulatlanban egyaránt. Ő megfoghatatlan, ezért az anyagi érzékek számára láthatatlan és megismerhetetlen. Bár nagyon-nagyon távol van, mégis közel van mindenkihez.
MAGYARÁZAT: A védikus írásokból megérthetjük, hogy a Legfelsőbb Személy, Nārāyaṇa minden élőlényen kívül és belül is létezik, és egyidejűleg jelen van az anyagi és a lelki világban is. Végtelenül messze van, ám ugyanakkor egészen közel is van hozzánk. Ezt mondja a védikus irodalom. Āsīno dūraṁ vrajati śayāno yāti sarvataḥ (Kaṭha Upaniṣad 1.2.21). A Legfelsőbb Személy transzcendentális gyönyörbe merül, ezért képtelenek vagyunk megérteni, hogyan élvezi teljes fenségét. Anyagi érzékeinkkel nem láthatunk semmit, nem érthetünk meg semmit. A Védák éppen ezért azt mondják, hogy anyagi elmével és anyagi érzékszervekkel nem lehet megismerni Istent. Aki azonban a Kṛṣṇa-tudatban, az odaadó szolgálaton keresztül megtisztította elméjét és érzékeit, az mindig láthatja Őt. A Brahma-saṁhitā megerősíti, hogy az a bhakta, akiben szeretet ébredt a Legfelsőbb Isten iránt, örökké, szüntelenül láthatja Kṛṣṇát. A Bhagavad-gītā (11.54) alátámasztja: Őt csakis az odaadó szolgálat révén lehet meglátni és megérteni. Bhaktyā tv ananyayā śakyaḥ.
17. VERS
avibhaktaṁ ca bhūteṣu vibhaktam iva ca sthitam
bhūta-bhartṛ ca taj jñeyaṁ grasiṣṇu prabhaviṣṇu ca
avibhaktam—osztatlan; ca—is; bhūteṣu—minden élőlényben; vibhaktam—felosztott; iva—mintha; ca—szintén; sthitam—van; bhūta-bhartṛ—minden élőlény fenntartója; ca—is; tat—azt; jñeyam—meg kell érteni; grasiṣṇu—elnyelve; prabhaviṣṇu—létrehoz; ca—is.
Noha a Felsőlélek látszólag megoszlik az élőlények között, valójában sohasem felosztott. Ő mindig egy. Ő a fenntartója valamennyi élőlénynek, mégis tudni kell Róla, hogy Ő az, aki elpusztítja és megteremti mindegyiküket.
MAGYARÁZAT: Felsőlélekként az Úr mindenkinek a szívében jelen van. Azt jelentené ez, hogy Ő részekre oszlik? Nem, Ő valójában egyetlen. Ezzel kapcsolatban a nap példáját említhetjük meg. A nap délben egy adott helyen van, ám ha ötezer mérfölddel távolabbra megyünk bármely irányban, s ott megkérdezzük, hogy hol van a nap, mindenki azt fogja mondani, hogy a feje fölött. Ezt a példát azért adják a Védák, hogy illusztrálják: habár az Úr felosztottnak tűnik, mégis osztatlan. A Védák azt is leírják, hogy Viṣṇu amiatt, hogy mindenható, jelen van mindenhol, ahogy a nap is egyszerre sok helyen, sok ember számára látható. Habár a Legfelsőbb Úr minden élőlény fenntartója, a megsemmisüléskor mégis elnyel mindent. Ezt az Úr a tizenegyedik fejezetben erősíti meg, amikor azt mondja, azért jött, hogy megölje a Kurukṣetrán összesereglett harcosokat. Azt is megemlíti, hogy az idő formájában szintén felemészt mindent. Ő tehát a pusztító, mindenki végzete. A teremtéskor létrehoz mindenkit eredeti állapotából, a megsemmisüléskor pedig elnyeli őket. A védikus himnuszok megerősítik azt a tényt, hogy Ő minden élőlény forrása és egyben nyugvóhelye is. A teremtés után minden az Ő mindenható energiájában nyugszik, a megsemmisülés után pedig ismét Hozzá tér vissza minden, hogy Benne maradjon. Így mondják a védikus himnuszok. Yato vā imāni bhūtāni jāyante yena jātāni jīvanti yat prayanty abhisaṁviśanti tad brahma tad vijijñāsasva (Taittirīya Upaniṣad 3.1).
18. VERS
jyotiṣām api taj jyotis tamasaḥ param ucyate
jñānaṁ jñeyaṁ jñāna-gamyaṁ hṛdi sarvasya viṣṭhitam
jyotiṣām—minden fénylő testben; api—is; tat—az; jyotiḥ—a fény forrása; tamasaḥ—a sötétség; param—túl; ucyate—mondják; jñānam—tudás; jñeyam—a tudás tárgya; jñāna-gamyam—a tudás által kell megközelíteni; hṛdi—a szívben; sarvasya—mindenkiében; viṣṭhitam—lakozik.
Ő a fény forrása minden fénylő testben. Túl van az anyag sötétségén, s megnyilvánulatlan. Ő a tudás, a tudás tárgya és a tudás célja. Mindenki szívében jelen van.
MAGYARÁZAT: Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, a Felsőlélek a forrása minden ragyogó test fényének, például a napénak, a holdénak és a csillagokénak. A védikus irodalom leírása szerint a lelki világban a Legfelsőbb Úr ragyogása világít, így nincs szükség napra vagy holdra. Az anyagi világban a brahmajyotit, az Úr lelki ragyogását a mahat-tattva, az anyagi elemek összessége borítja be, ezért szükség van a nap, a hold, az elektromos áram stb. fényére. A lelki világban azonban erre nincs szükség. A Védák egyértelműen leírják, hogy az Úr fényes ragyogása mindent bevilágít. Ebből nyilvánvaló, hogy Ő nem az anyagi világban, hanem messze-messze, a lelki égben lévő lelki világban lakozik. A Védák ezt is megerősítik. Āditya-varṇaṁ tamasaḥ parastāt (Śvetāśvatara Upaniṣad 3.8). Ő örökkön ragyogó, mint a nap, de messze túl van a sötét anyagi világon.
Az Úr tudása transzcendentális. A Védák megerősítik, hogy a Brahman sűrített transzcendentális tudás. Aki igazán szeretne eljutni a lelki világba, azt a mindenki szívében jelen lévő Legfelsőbb Úr tudásban részesíti. Egy védikus mantra (Śvetāśvatara Upaniṣad 6.18) így szól: taṁ ha devam ātma-buddhi-prakāśaṁ mumukṣur vai śaraṇam ahaṁ prapadye. Ha valaki felszabadulásra vágyik, meg kell hódolnia az Istenség Legfelsőbb Személyisége előtt. A tudás végső céljáról pedig így szólnak a Védák: tam eva viditvāti mṛtyum eti. „Egyedül a Róla szóló ismerettel emelkedhet felül az ember a születésen és a halálon.” (Śvetāśvatara Upaniṣad 3.8.)
Az Úr legfelsőbb irányítóként mindenki szívében jelen van. A Legfelsőbb lába és keze mindenhol ott van, ám az egyéni lélekre ez nem jellemző. Ezért be kell látnunk, hogy a cselekvés mezejének két ismerője van: az egyéni lélek és a Felsőlélek. Az egyéni lélek keze és lába helyhez kötött, míg Kṛṣṇáé mindenhová elér. Ezt a Śvetāśvatara Upaniṣad (3.17) is megerősíti: sarvasya prabhum īśānaṁ sarvasya śaraṇaṁ bṛhat. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, a Felsőlélek a prabhu, vagyis minden élőlény mestere, ezért Ő a végső menedéke mindenkinek. Nem lehet tehát megcáfolni azt a tényt, hogy a Legfelsőbb Felsőlélek és az egyéni lélek mindig különbözik egymástól.
19. VERS
iti kṣetraṁ tathā jñānaṁ jñeyaṁ coktaṁ samāsataḥ
mad-bhakta etad vijñāya mad-bhāvāyopapadyate
iti—ily módon; kṣetram—a cselekvés mezeje (a test); tathā—is; jñānam—tudás; jñeyam—a tudás tárgya; ca—is; uktam—leírtam; samāsataḥ—összefoglalóan; mat-bhaktaḥ—az Én bhaktám; etat—mindezt; vijñāya—azután, hogy megértette; mat-bhāvāya—az Én természetemhez; upapadyate—eljut.
Röviden beszéltem hát a tettek mezejéről [a testről], a tudásról, valamint a tudás tárgyáról. Teljességében csak bhaktáim érthetik meg ezt, s így elérhetik az Én természetem.
MAGYARÁZAT: Az Úr összefoglalva leírást adott a testről, a tudásról és a tudás tárgyáról. A tudás három tényezőből áll: a tudóból, a tudás tárgyából és a tudás folyamatából. Együttesen ezeket vijñānának, vagyis a tudás tudományának nevezik. A tökéletes tudáshoz az Úr tiszta bhaktája közvetlenül jut, míg mások képtelenek ilyen megértésre szert tenni. A monisták szerint végső fokon ez a három tényező eggyé válik, ám a bhakták nem fogadják ezt el. A tudás és a tudás fejlődése azt jelenti, hogy az ember eljut önmaga Kṛṣṇa-tudatú felismeréséig. Mindenki az anyagi tudat irányítása alatt áll, ám amint Kṛṣṇa tetteire irányítjuk tudatunkat, s megértjük, hogy Ő minden, igazi tudáshoz jutunk. Más szóval a tudás nem más, mint az odaadó szolgálat tökéletes megértésének előzetes szintje. A tizenötödik fejezet ezt világosan el fogja magyarázni.
Összegzésképpen láthatjuk, hogy a 6. és 7. vers (mahā-bhūtāni; cetanā-dhṛtiḥ) az anyagi elemeket és az életszimptómák bizonyos megnyilvánulásait analizálja. Ezek együttesen alkotják a testet, vagyis a cselekvés mezejét. A 8. verstől a 12-ig (amānitvam; tattva-jñānārtha-darśanam) a tudás folyamatáról olvashatunk, mely által megérthetjük a cselekvés mezejének mindkét ismerőjét, a lelket és a Felsőlelket is. A 13. verstől a 18-ig (anādi mat-param; hṛdi sarvasya viṣṭhitam) a lélekről és a Legfelsőbb Úrról, azaz a Felsőlélekről olvashatunk.
Három dologról esett tehát szó: a cselekvés mezejéről (a testről), a megértés folyamatáról, valamint a lélekről és a Felsőlélekről. Ez a vers kijelenti, hogy kizárólag az Úr tiszta bhaktái érthetik meg ezt a három dolgot világosan. Az ilyen bhakták számára a Bhagavad-gītā tehát rendkívül hasznos; ők azok, akik el tudják érni a legfelsőbb célt, a Legfelsőbb Úr, Kṛṣṇa világát. A bhaktákon kívül senki sem képes megérteni a Bhagavad-gītāt s elérni a kívánt eredményt.
20. VERS
prakṛtiṁ puruṣaṁ caiva viddhy anādī ubhāv api
vikārāṁś ca guṇāṁś caiva viddhi prakṛti-sambhavān
prakṛtim—az anyagi természet; puruṣam—az élőlények; ca—is; eva—bizonyára; viddhi—tudnod kell; anādī—kezdet nélküli; ubhau—mindkettő; api—szintén; vikārān—átalakulás; ca—is; guṇān—a természet három kötőerejét; ca—is; eva—bizonyára; viddhi—tudd meg; prakṛti—az anyagi természet; sambhavān—terméke.
Tudni kell, hogy az anyagi természet és az élőlények kezdet nélküliek. Változásaikat és az anyagi kötőerőket az anyagi természet hozza létre.
MAGYARÁZAT: Az ebben a fejezetben leírt tudás által az ember megismerheti a testet (a cselekvés mezejét) és annak ismerőit (az egyéni lelket és a Felsőlelket). A test a cselekvés mezeje, és az anyagi természet hozza létre. Az egyéni lélek, aki testet öltött és a test tetteit élvezi, a puruṣa, vagyis az élőlény. Ő az egyik ismerő, a másik pedig a Felsőlélek. Természetesen azt is meg kell értenünk, hogy a Felsőlélek és az egyéni élőlény az Istenség Legfelsőbb Személyiségének két különböző megnyilvánulása. Az élőlény az energiája, a Felsőlélek pedig személyes kiterjedése.
Az anyagi természet és az élőlény egyaránt örökkévaló, vagyis létezett a teremtés előtt is. Az anyagi megnyilvánulás a Legfelsőbb Úr energiájából jön létre, s éppen így az élőlények is, ők azonban a felsőbbrendű energiához tartoznak. Az anyagi természet és az élőlények a kozmosz megnyilvánulása előtt is léteztek. A megnyilvánulatlan anyagi természet Mahā-Viṣṇu, az Istenség Legfelsőbb Személyisége testébe merült, majd a mahat-tattva révén a kellő időben megnyilvánult. Hasonló módon vannak Benne az élőlények is. Feltételekhez kötött állapotuk következtében ellene vannak a Legfelsőbb Úr szolgálatának, ezért nem léphetnek be a lelki világba. Az anyagi természet megnyilvánulásával azonban ismét esélyt kapnak, hogy az anyagi világban cselekedve felkészülhessenek, s így eljuthassanak a lelki világba. Ez az anyagi teremtés titka. Eredetileg az élőlény a Legfelsőbb Úr szerves lelki része, de lázongó természete miatt az anyagi természet uralkodik fölötte. Hogy ezek az élőlények, vagyis a Legfelsőbb Úr felsőbbrendű lényei miképpen kerültek kapcsolatba az anyagi természettel, az valójában nem számít. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége azonban tudja, hogy valójában hogyan és miért történt mindez. Az írásokban az Úr azt mondja, hogy akiket elbűvöl az anyagi természet, azoknak küzdelmes harcot kell vívniuk a létért. Az előző néhány vers alapján azonban tudnunk kell, hogy az anyagi természet minden változása és hatása, amely a három kötőerőn keresztül nyilvánul meg, szintén az anyagi természet terméke. Az élőlénnyel kapcsolatos minden változás és minden változatosság a testnek tulajdonítható. Az élőlények lelki természetüket tekintve valamennyien egyformák.
21. VERS
kārya-kāraṇa-kartṛtve hetuḥ prakṛtir ucyate
puruṣaḥ sukha-duḥkhānāṁ bhoktṛtve hetur ucyate
kārya—okozatnak; kāraṇa—és oknak; kartṛtve—a teremtéssel kapcsolatos; hetuḥ—az eszköz; prakṛtiḥ—az anyagi természet; ucyate—mondják; puruṣaḥ—az élőlény; sukha—boldogságnak; duḥkhānām—és a boldogtalanságnak; bhoktṛtve—élvezetben; hetuḥ—az eszköz; ucyate—mondják.
Úgy mondják, a természet az oka minden anyagi oknak és hatásnak, míg az élőlény a különféle szenvedések és élvezetek okozója a világban.
MAGYARÁZAT: Az élőlények testeinek és érzékeinek különféle megnyilvánulásait az anyagi természet idézi elő. Összesen nyolcmillió-négyszázezer faj van, s valamennyit az anyagi természet teremti meg. E létformák az élőlény sajátos érzéki vágyai alapján jönnek létre, aki ilyen vagy olyan testben kíván élni. Különféle testeket felöltve más és más jellegű boldogság illetve szenvedés vár rá. Anyagi boldogsága illetve boldogtalansága a testnek köszönhető, s nem neki magának. Kétségtelen, hogy az élőlénynek eredeti helyzetében élvezetben van része, így az élvezet eredeti természetéhez tartozik. Anyagi léte annak tudható be, hogy ura akar lenni az anyagi természetnek. A lelki világra ez nem jellemző. A lelki világ tiszta, míg az anyagi világban erejét megfeszítve mindenki azért küzd, hogy testének számtalan úton élvezetet szerezzen. Hogy még érthetőbbé váljon, azt mondhatjuk, hogy a test az érzékek hatására jön létre. Az érzékek eszköz gyanánt szolgálnak, melyek által az ember kielégítheti vágyait. A teljes egészet — a testet és az érzékszerveket, az eszközöket — az anyagi természet adja, s ahogyan azt a következő versből megérthetjük, az élőlény múltbeli vágyainak és cselekedeteinek megfelelően kerül jó vagy rossz körülmények közé. Az anyagi természet az embert vágyai és tettei szerint különféle hajlékokba helyezi. Hogy milyen lakhelyet érdemel ki, s milyen örömben és szenvedésben lesz ott része, annak maga az élőlény az oka. Az élőlény egy adott testbe jutva a természet befolyása alá kerül, mert az anyagból álló test a természet törvényei szerint működik. Ebben a helyzetben az élőlénynek nincs módjában változtatni ezen a törvényen. Tételezzük fel, hogy a lélek egy kutya testét ölti fel. Amint belekerül a kutyatestbe, azonnal kutya módjára kényszerül cselekedni, s máshogy nem is képes. Ha pedig valaki disznótestbe kerül, akkor kénytelen ürüléket enni és úgy viselkedni, mint egy disznó. Éppen így a félisteni testben megszülető élőlény is testének megfelelően tud csak cselekedni — ez a természet törvénye. A Felsőlélek azonban minden körülmények között ott van az egyéni lélek mellett. A Védák (Muṇḍaka Upaniṣad 3.1.1) ezt a következőképpen magyarázzák: dvā suparṇā sayujā sakhāyaḥ. A Legfelsőbb Úr annyira kedves az élőlényhez, hogy állandóan vele van mint Felsőlélek, azaz Paramātmā.
22. VERS
puruṣaḥ prakṛti-stho hi bhuṅkte prakṛti-jān guṇān
kāraṇaṁ guṇa-saṅgo 'sya sad-asad-yoni-janmasu
puruṣaḥ—az élőlény; prakṛti-sthaḥ—az anyagi energiában elhelyezkedve; hi—bizonyára; bhuṅkte—élvez; prakṛti-jān—az anyagi természet által létrehozott; guṇān—a természet kötőerői; kāraṇam—az ok; guṇa-saṅgaḥ—a természet kötőerőivel való kapcsolat; asya—az élőlénynek; sat-asat—jóban és rosszban; yoni—fajok; janmasu—születésekben.
Így él az élőlény az anyagi természetben, a természet három kötőerejét élvezve, s mindez az anyagi természettel való kapcsolatának köszönhető. Ily módon hol jó, hol pedig rossz éri őt a különféle fajokban.
MAGYARÁZAT: Ez a vers nagyon fontos szerepet játszik annak megértésében, hogyan vándorol az élőlény egyik testből a másikba. A második fejezet magyarázata szerint az élőlény úgy váltja a testét, mint ahogyan ruháinkat cseréljük. Ez a ruhacsere az anyagi léthez való ragaszkodás következménye. Amíg az élőlény vonzódik ehhez a hamis megnyilvánuláshoz, addig egyik testből a másikba kell vándorolnia, s e nemkívánatos körülmények közé azért kényszerül, mert az anyagi természet ura akart lenni. Anyagi vágyai következtében néha félistenként, néha emberként, esetleg vadállatként, madárként, féregként, halként, szent emberként, néha pedig bogárként születik meg. Így történik; s az élőlény mindegyik esetben a helyzet urának hiszi magát, holott az anyagi természet befolyása alatt áll.
Ez a vers azt magyarázza meg, hogyan kerül a különféle testekbe. Ez a természet különféle kötőerőivel való kapcsolatának eredménye. Az embernek ezért felül kell emelkednie a három anyagi kötőerőn, s meg kell állapodnia a transzcendentális szinten. Ezt nevezik Kṛṣṇa-tudatnak. Amíg valaki nem Kṛṣṇa-tudatú, addig anyagi tudata arra fogja kényszeríteni, hogy az egyik testből a másikba vándoroljon, mert időtlen idők óta anyagi vágyai vannak. Ettől a felfogástól azonban meg kell szabadulnia, s ez csak úgy lehetséges, hogy a hiteles forrásokra hallgat. A legjobb példát Arjuna esete szolgáltatja, aki Kṛṣṇától hallott Isten tudományáról. Ha az élőlény átadja magát a hallás folyamatának, akkor megszabadulhat régi vágyától, hogy uralkodhasson az anyagi természeten, s ahogyan vágya csökken, úgy tapasztal majd egyre nagyobb lelki boldogságot. A Védák egyik mantrája szerint olyan fokban vagyunk képesek élvezni az örökkévaló, örömteli életet, amilyen mértékben megvilágosodunk az Istenség Legfelsőbb Személyisége társaságában.
23. VERS
upadraṣṭānumantā ca bhartā bhoktā maheśvaraḥ
paramātmeti cāpy ukto dehe 'smin puruṣaḥ paraḥ
upadraṣṭā—felülvigyázó; anumantā—engedélyező; ca—is; bhartā—mester; bhoktā—legfelsőbb élvező; mahā-īśvaraḥ—a Legfelsőbb Úr; parama-ātmā—a Felsőlélek; iti—szintén; ca—és; api—valóban; uktaḥ—mondják; dehe—ebben a testben; asmin—ez; puruṣaḥ—élvező; paraḥ—transzcendentális.
Ebben a testben van egy másik, egy transzcendentális élvező is — az Úr, a legfelsőbb birtokos, aki felülvigyázóként és engedélyezőként létezik, s akit Felsőlélekként ismernek.
MAGYARÁZAT: Ez a vers kijelenti, hogy a Felsőlélek, aki mindig az egyéni lélekkel van, nem közönséges élőlény, hanem a Legfelsőbb Úr képviselője. A monista filozófusok felfogása szerint csupán egy ismerője van a testnek, ezért nem tesznek különbséget a Felsőlélek és az egyéni lélek között. E téves nézet eloszlatása érdekében mondja itt az Úr, hogy minden testben Paramātmā képviseli Őt. Ő különbözik az egyéni lélektől, és para, azaz transzcendentális. Az egyéni lélek egy sajátos mező cselekedeteinek élvezője, de a Felsőlélek nem mint parányi élvező van jelen, s a test cselekedeteiben sem vesz részt: Ő tanú, felülvigyázó, engedélyező és a legfelsőbb élvező a testben. Paramātmānak, s nem ātmānak nevezik, és transzcendentális. Ebből a versből világosan kitűnik, hogy az ātmā és a Paramātmā különbözik egymástól. A Felsőlélek, Paramātmā karja és lába például mindenhová elér, de az egyéni léleké nem. Mivel Paramātmā a Legfelsőbb Úr, mindig jelen van az élőlényben, hogy szentesítse az egyéni lélek anyagi élvezetre törő vágyait. A Legfelsőbb Lélek beleegyezése nélkül az élőlény semmire sem képes. Ő bhukta, az eltartott, a Paramātmā pedig bhoktā, az eltartó. Megszámlálhatatlanul sok élőlény létezik, s az Úr mint barát jelen van mindegyikükben.
Tény, hogy minden egyéni élőlény örökké a Legfelsőbb Úr szerves része, és nagyon bensőséges baráti viszonyban áll Vele. Ám az élőlény hajlamos arra, hogy elutasítsa a Legfelsőbb Úr jóváhagyását, s azután a természet fölötti uralkodás reményében önállóan cselekedjék. E hajlama miatt nevezik a Legfelsőbb Úr határenergiájának. Más szóval tehát lehet akár a lelki, akár az anyagi energiában. Amíg az anyagi energia hatása alatt áll, addig a Legfelsőbb Úr a barátjaként mint Felsőlélek mindig vele marad, hogy visszatérítse a lelki energiába. Az Úr ezt szeretné, ám az élőlény parányi függetlenségével visszaélve mindig elutasítja a lehetőséget, hogy a lelki fénnyel társuljon. Amiatt, hogy visszaél a függetlenségével, az anyagi természetben kell küzdenie. Az Úr ezért belülről és kívülről is mindig ellátja tanácsokkal. Kívülről a Bhagavad-gītān keresztül ad utasításokat, belülről pedig megpróbálja meggyőzni az élőlényt arról, hogy az anyagi síkon végzett tettek nem vezetnek az igazi boldogsághoz. „Add fel őket, higgy Bennem, s boldog leszel!” — mondja az Úr. Az okos ember tehát, akinek teljes hite van Paramātmāban, az Istenség Legfelsőbb Személyiségében, elindul az örökkévaló, tudással és gyönyörrel teli élet felé vezető úton.
24. VERS
ya evaṁ vetti puruṣaṁ prakṛtiṁ ca guṇaiḥ saha
sarvathā vartamāno 'pi na sa bhūyo 'bhijāyate
yaḥ—bárki; evam—ily módon; vetti—megérti; puruṣam—az élőlényt; prakṛtim—az anyagi természetet; ca—és; guṇaiḥ—az anyagi természet kötőerőit; saha—vele; sarvathā—mindenféleképpen; vartamānaḥ—helyzetben; api—ellenére; na—soha; saḥ—ő; bhūyaḥ—ismét; abhijāyate—megszületik.
Aki megérti ezt az anyagi természetről, az élőlényről és a természet kötőerőinek kölcsönhatásairól szóló filozófiát, az biztosan felszabadul, s bármilyen helyzetben is van jelenleg, nem kell újra megszületnie e világban.
MAGYARÁZAT: Az anyagi természet, a Felsőlélek, az egyéni lélek és a közöttük lévő kapcsolat világos megértése lehetővé teszi az ember számára, hogy felszabaduljon, és visszatérhessen a lelki világba, s többé ne kényszerüljön arra, hogy újra az anyagi természetben kerüljön. Ez a tudás eredménye, célja pedig az, hogy világosan megértsük: az élőlény véletlenül került az anyagi létbe. A felette álló hiteles tekintélyek, a szent életű emberek és a lelki tanítómester társaságában arra kell törekednie, hogy megértse helyzetét, majd az Istenség Személyisége által elmondott Bhagavad-gītāt megértve lelki, azaz Kṛṣṇa-tudatúvá kell válnia. Ezek után biztos, hogy sohasem kell többé visszatérnie az anyagi létbe, hanem eljut a lelki világba, ahol örök, tudással és boldogsággal teli élet vár rá.
25. VERS
dhyānenātmani paśyanti kecid ātmānam ātmanā
anye sāṅkhyena yogena karma-yogena cāpare
dhyānena—meditáció által; ātmani—önmagukban; paśyanti—látják; kecit—néhányan; ātmānam—a Felsőlelket; ātmanā—az elmével; anye—mások; sāṅkhyena—filozófiai érvelésekkel; yogena—a yoga-rendszer segítségével; karma-yogena—a munka gyümölcseire nem vágyva végzett tettekkel; ca—is; apare—mások.
A Felsőlelket néhányan meditációban, egyesek a tudás művelésével, mások pedig a munka gyümölcseire nem vágyva végzett tettek segítségével látják meg magukban.
MAGYARÁZAT: Az Úr elmondja Arjunának, hogy a feltételekhez kötött lelkek annak alapján, hogy hogyan törekszenek az önmegvalósításra, két csoportra oszthatók. Az ateistáknak, az agnosztikusoknak és a szkeptikusoknak semmiféle lelki megértésük nincs, ám rajtuk kívül vannak olyanok, akik hűségesen kitartanak lelki meggyőződésük mellett. Őket befelé tekintő bhaktáknak, filozófusoknak, a munkájuk gyümölcséről lemondó cselekvőknek nevezik. Akik állandóan a monista tanítások megszilárdításán fáradoznak, azokat szintén az ateisták és agnosztikusok közé lehet sorolni. Ezek szerint tehát egyedül az Istenség Legfelsőbb Személyiségének bhaktái tehetnek szert a lelki tudásra, mert megértik, hogy az anyagi természeten túl létezik a lelki világ és az Istenség Legfelsőbb Személyisége, aki Paramātmāként, Felsőlélekként kiterjedve jelen van mindenkiben, s Ő a mindent átható Istenség. Vannak olyanok, akik a Legfelsőbb Abszolút Igazságot a tudás művelésével próbálják megérteni, s őket természetesen az Úr híveihez kell sorolnunk. A sāṅkhya filozófusok elemzése szerint az anyagi világ huszonnégy elemből áll, magát az egyéni lelket pedig a huszonötödik elemnek tekintik. Amikor eljutnak annak a megértéséig, hogy az egyéni lélek természete transzcendentális az anyagi elemekhez képest, akkor azt is megértik, hogy az egyéni lelken túl ott az Istenség Legfelsőbb Személyisége is, a huszonhatodik elem. Így aztán fokozatosan ők is eljutnak a Kṛṣṇa-tudatú odaadó szolgálat síkjára. Annak is tökéletes a hozzáállása, aki a munka gyümölcsére nem vágyva cselekszik. Ő szintén esélyt kap a Kṛṣṇa-tudatos odaadó szolgálat síkjának elérésére. E vers elmondja, hogy vannak olyan tiszta tudatú emberek, akik a meditáció útján próbálják a szívükben felfedezni a Felsőlelket, s ha ez sikerül, helyzetük transzcendentálissá válik. Mások a tudás művelésével próbálják megérteni a Legfelsőbb Lelket, míg megint mások a haṭha-yogát végezve gyerekes tornagyakorlataikkal akarnak örömet okozni az Istenség Legfelsőbb Személyiségének.
26. VERS
anye tv evam ajānantaḥ śrutvānyebhya upāsate
te 'pi cātitaranty eva mṛtyuṁ śruti-parāyaṇāḥ
anye—mások; tu—de; evam—így; ajānantaḥ—lelki tudás nélkül; śrutvā—hallván; anyebhyaḥ—másoktól; upāsate—imádni kezdik; te—ők; api—is; ca—és; atitaranti—túllépik; eva—bizonyára; mṛtyum—a halál útja; śruti-parāyaṇāḥ—vonzódnak a hallás folyamatához.
Azután vannak olyanok is, akik másoktól hallottak a Legfelsőbb Személyről, s bár nem jártasak a lelki tudásban, imádni kezdik Őt. Mivel hajlanak arra, hogy a hiteles forrásokra hallgassanak, ők is túljutnak a születés és halál birodalmán.
MAGYARÁZAT: Különösen a modern társadalomra vonatkozik ez a vers, ugyanis napjainkban a lelki témákról gyakorlatilag sehol sem folyik hivatalosan oktatás. Vannak, akik ateistáknak, agnosztikusoknak vagy filozofikus beállítottságúaknak látszanak, valójában azonban nincs filozófiai tudásuk. Ami a közönséges embert illeti, ha jó lélek, akkor van esélye a fejlődésre a hallás folyamata által. A hallás nagyon fontos folyamat. Az Úr Caitanya, aki az újabb korban hirdette a Kṛṣṇa-tudatot, nagy hangsúlyt fektetett erre, mert ha az egyszerű ember csupán meghallgatja a hiteles forrásokat, fejlődést érhet el, különösen akkor — mondja az Úr Caitanya —, ha a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare/ Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare transzcendentális vibrációját hallja. Éppen ezért ajánlatos, hogy mindenki éljen azzal a lehetőséggel, melyet a megvalósított lelkek hallgatása jelent, hogy így fokozatosan mindent megérthessen. Ezek után már kétségtelenül eljut a Legfelsőbb Úr imádatának szintjére. Az Úr Caitanya szerint ebben a korszakban az embernek nem szükséges a társadalmi helyzetén változtatnia, ám nem szabad spekuláló fejtegetésekkel törekednie az Abszolút Igazság megértésére. Meg kell tanulnia azoknak a szolgájává válni, akik ismerik a Legfelsőbb Úrról szóló tudományt. Ha valaki olyan szerencsés, hogy egy tiszta bhaktánál keres menedéket, hall tőle az önmegvalósításról, és követi nyomdokait, akkor fokozatosan maga is tiszta bhaktává válik. Ez a vers főleg a hallás folyamatát hangsúlyozza, s ez nagyon helyénvaló. A közönséges ember általában nem rendelkezik olyan képességekkel, mint az úgynevezett filozófusok, ám ha egy hiteles szaktekintélyre hallgat, az segíteni fogja abban, hogy felülkerekedhessen az anyagi léten, és hazatérhessen, vissza Istenhez.
27. VERS
yāvat sañjāyate kiñcit sattvaṁ sthāvara-jaṅgamam
kṣetra-kṣetrajña-saṁyogāt tad viddhi bharatarṣabha
yāvat—bármi; sañjāyate—keletkezik; kiñcit—akármi; sattvam—lét; sthāvara—mozdulatlan; jaṅgamam—mozgó; kṣetra—a testnek; kṣetra-jña—és a test ismerőjének; saṁyogāt—a kettő közötti egység; tat viddhi—tudnod kell; bharata-ṛṣabha—óh, Bhāraták vezére.
Óh, Bhāraták vezére, tudd meg, hogy minden, ami létezik, legyen az mozgó vagy mozdulatlan, csupán a tettek mezejének és a mező ismerőjének kombinációja.
MAGYARÁZAT: Ez a vers az anyagi természetről és az élőlényről beszél. Mindkettő létezett már a kozmosz megteremtése előtt is. A teremtésben kivétel nélkül minden az élőlény és az anyagi természet kombinációja. Vannak mozdulatlan megnyilvánulások, mint pl. a fák, a hegyek és a dombok, és számtalan mozgó lény is létezik. Mindegyik az anyagi természet és a felsőbbrendű természet, az élőlény kombinációja. Anélkül hogy kapcsolatba kerülne a felsőbbrendű természettel, vagyis az élőlénnyel, semmi sem képes növekedni. Az anyagi természet és a lelki természet kapcsolata örök időktől fogva fennáll, s kombinációjukat a Legfelsőbb Úr befolyásolja; Ő irányítja tehát a felsőbb- és az alsóbbrendű természetet is. Ő teremti az anyagi természetet, majd belehelyezi a felsőbbrendű természetet. Így jön létre minden tett és megnyilvánulás.
28. VERS
samaṁ sarveṣu bhūteṣu tiṣṭhantaṁ parameśvaram
vinaśyatsv avinaśyantaṁ yaḥ paśyati sa paśyati
samam—egyenlően; sarveṣu—minden; bhūteṣu—élőlényben; tiṣṭhan-tam—lakozva; parama-īśvaram—a Felsőlélek; vinaśyatsu—az elpusztíthatóban; avinaśyantam—nem pusztul el; yaḥ—bárki; paśyati—látja; saḥ—ő; paśyati—valóban lát.
Aki minden testben látja az egyéni lélek mellett a Felsőlelket, és aki megérti, hogy sem az egyéni lélek, sem pedig a Felsőlélek, aki a halandó testben lakozik, nem semmisül meg soha, az valóban lát.
MAGYARÁZAT: Igazi tudással az rendelkezik, aki a megfelelő társulásnak köszönhetően három dolgot lát együtt: a testet, a test birtokosát, vagyis az egyéni lelket és az ő barátját. Aki nem társul a lelki témák valódi ismerőjével, az nem láthatja e három dolgot. E társulás nélkül az ember tudatlan marad, mert csak a testet látja, s úgy véli, hogy a test halálával mindennek vége. Ez azonban a valóságban nem így van. A test halála után a lélek és a Felsőlélek továbbra is létezik, s együtt vándorolnak tovább a különféle mozgó és mozdulatlan testeken keresztül. A szanszkrit parameśvara szót néha „egyéni lélek”-nek fordítják, mert ő a test mestere, aki a test halálával egy újabb testbe kerül, s így annak mestere lesz. Vannak azonban, akik Felsőlélekként fordítják ugyanezt a szót. Bármelyiket is fogadjuk el, a Felsőlélek és az egyéni lélek egyaránt folytatja létét, egyikük sem pusztul el. Aki ily módon lát, az valóban látja, mi történik.
29. VERS
samaṁ paśyan hi sarvatra samavasthitam īśvaram
na hinasty ātmanātmānaṁ tato yāti parāṁ gatim
samam—egyenlően; paśyan—látva; hi—bizonyára; sarvatra—mindenhol; samavasthitam—ugyanolyan helyzetű; īśvaram—a Felsőlélek; na—nem; hinasti—lesüllyed; ātmanā—az elme által; ātmānam—a lélek; tataḥ—azután; yāti—eléri; parām—a transzcendentális; gatim—célt.
Aki a Felsőlelket mindenhol, minden élőlényben egyformán látja, azt elméje nem húzza a mélybe, s így elérkezik a transzcendentális célhoz.
MAGYARÁZAT: Az élőlény az anyagi lét elfogadásával másmilyen helyzetbe került, mint amilyenben lelki létében volt. Ha azonban megérti, hogy a Legfelsőbb Paramātmā aspektusában mindenhol jelen van, azaz ha minden élőlényben látja az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, akkor pusztító mentalitása nem húzza a mélybe, hanem fokozatosan halad a lelki világ felé. Az elme általában ragaszkodik az érzékkielégítéshez, de ha a Felsőlélekre irányítjuk, akkor fejlődhetünk a lelki megértés terén.
30. VERS
prakṛtyaiva ca karmāṇi kriyamāṇāni sarvaśaḥ
yaḥ paśyati tathātmānam akartāraṁ sa paśyati
prakṛtyā—az anyagi természet által; eva—bizonyára; ca—szintén; karmāṇi—tettek; kriyamāṇāni—végezve; sarvaśaḥ—minden tekintetben; yaḥ—bárki; paśyati—látja; tathā—szintén; ātmānam—magát; akartāram—a nem cselekvőt; saḥ—ő; paśyati—tökéletesen lát.
Aki látja, hogy minden tettet az anyagi természet létrehozta test hajt végre, s az önvaló nem tesz semmit, az valóban lát.
MAGYARÁZAT: Ezt a testet a Felsőlélek irányításával az anyagi természet hozza létre, s a testtel kapcsolatos tetteket nem az egyéni lélek végzi. Bármit is tegyen az ember boldogsága vagy boldogtalansága érdekében, arra a test természete miatt kényszerül csupán. Az önvaló azonban független minden testi cselekedettől. Az élőlény múltbeli vágyainak megfelelően kap testet. Hogy e vágyai teljesülhessenek, egy bizonyos testbe kerül, mellyel adott módon cselekedhet. A test egy géphez hasonlítható, amit a Legfelsőbb Úr tervezett, hogy az élőlénynek ily módon teljesülhessenek vágyai. A vágy az oka tehát annak, hogy az élőlény különféle körülmények közé kerül, hogy szenvedjen illetve boldog legyen. Ha kifejleszti a transzcendentális látóképességet, akkor távol marad a testi cselekedetektől. Az lát igazán, aki ily módon lát.
31. VERS
yadā bhūta-pṛthag-bhāvam eka-stham anupaśyati
tata eva ca vistāraṁ brahma sampadyate tadā
yadā—amikor; bhūta—az élőlényeknek; pṛthak-bhāvam—különálló azonosságok; eka-stham—azonos; anupaśyati—a hiteles forrásokon keresztül próbál látni; tataḥ eva—azután; ca—szintén; vistāram—a kiterjedés; brahma—az Abszolút; sampadyate—eléri; tadā—akkor.
Amikor a bölcs ember többé nem különféle élőlényeket lát különféle anyagi testeik alapján, hanem látja, hogy az élőlények mindenhová kiterjednek, akkor elérkezik a Brahman felfogáshoz.
MAGYARÁZAT: Akkor lát igazán az ember, ha látja, hogy az élőlények különféle testeit az egyéni lélek különféle vágyai szülik, s a testek valójában nem tartoznak a lélekhez. Az anyagi életfelfogásban valakit félistennek, valaki mást embernek, kutyának vagy macskának látunk. Ez azonban nem igazi, hanem anyagi látásmód. Ez az anyagi megkülönböztetés egy anyagi életfelfogásnak tulajdonítható. A lélek az anyagi test pusztulása után is ugyanaz marad, a különféle testeket pedig az anyagi természettel való kapcsolat eredményeként kapja. Ha valaki képes ezt megérteni, az lelki szemléletre tesz szert. Nem tesz többé olyan különbséget az élőlények között, hogy az egyik ember, a másik állat, magasabb vagy alacsonyabb rendű stb., így tudata megtisztul, és lelki azonosságát visszanyerve képes lesz a Kṛṣṇa-tudat kifejlesztésére. Hogy miképpen lát ezek után, arról a következő vers szól.
32. VERS
anāditvān nirguṇatvāt paramātmāyam avyayaḥ
śarīra-stho 'pi kaunteya na karoti na lipyate
anāditvāt—az örökkévalóság miatt; nirguṇatvāt—amiatt, hogy transzcendentális; parama—túl van az anyagi természeten; ātmā—lélek; ayam—ez; avyayaḥ—kimeríthetetlen; śarīra-sthaḥ—a testben lakozó; api—habár; kaunteya—óh, Kuntī fia; na karoti—sohasem cselekszik; na lipyate—nem merül bele.
Az örökkévalóságot látók tudják, hogy az elpusztíthatatlan lélek transzcendentális, örökké létező, s túl van a természet kötőerőin. Óh, Arjuna, a lélek nem cselekszik soha, így nem is köthetik meg az ilyen tettek, noha kapcsolatban áll az anyagi testtel.
MAGYARÁZAT: Az élőlény láthatóan az anyagi test születésével egy időben születik meg, valójában azonban örökkévaló: sohasem született, s annak ellenére, hogy anyagi testben van, transzcendentális és örök. Így tehát nem lehet elpusztítani. Természetéhez ezenkívül az is hozzátartozik, hogy boldogsággal teli. A lélek nem végez semmilyen anyagi tettet, ezért a különféle anyagi testekkel való kapcsolatából származó cselekedetek sohasem kötik őt le.
33. VERS
yathā sarva-gataṁ saukṣmyād ākāśaṁ nopalipyate
sarvatrāvasthito dehe tathātmā nopalipyate
yathā—ahogyan; sarva-gatam—mindent átható; saukṣmyāt—finom természeténél fogva; ākāśam—a levegő; na—sohasem; upalipyate—keveredik; sarvatra—mindenhol; avasthitaḥ—van; dehe—a testben; tathā—úgy; ātmā—az önvaló; na—sohasem; upalipyate—keveredik.
Finom természeténél fogva a levegő nem keveredik semmivel, bár mindent áthat. Éppígy a Brahman szemlélettel rendelkező lélek sem vegyül a testtel, noha abban foglal helyet.
MAGYARÁZAT: A levegő behatol a vízbe, a sárba, az ürülékbe és minden másba, mégsem vegyül semmivel. Az élőlény ehhez hasonlóan magasabb rendű természete miatt bármilyen testben él, külön áll attól. Anyagi szemmel éppen ezért lehetetlen meglátni, hogyan áll kapcsolatban a testtel, s annak halálakor hogyan távozik belőle. Ezt egyetlen tudós sem képes kideríteni.
34. VERS
yathā prakāśayaty ekaḥ kṛtsnaṁ lokam imaṁ raviḥ
kṣetraṁ kṣetrī tathā kṛtsnaṁ prakāśayati bhārata
yathā—ahogyan; prakāśayati—beragyogja; ekaḥ—egy; kṛtsnam—az egész; lokam—univerzumot; imam—ez; raviḥ—a nap; kṣetram—ez a test; kṣetrī—a lélek; tathā—hasonlóan; kṛtsnam—az egészet; prakāśayati—beragyogja; bhārata—óh, Bharata fia.
Óh, Bharata fia, ahogy a nap egymagában beragyogja ezt az egész univerzumot, úgy világítja be tudatával a testben lakozó élőlény az egész testet.
MAGYARÁZAT: A tudatról többféle elmélet létezik. A Bhagavad-gītā a nap és a napfény példáját említi. Ahogyan a nap szilárdan egy helyen állva bevilágítja az egész univerzumot, úgy ragyogja be tudatával az egész testet a szívben élő parányi lélek. Így tehát a lélek létét a tudat bizonyítja, mint ahogy a nap létét a napsugár, illetve a fény. Ha a lélek jelen van a testben, a tudat áthatja az egész testet, ám amint távozik, a tudat is megszűnik. Ezt minden értelmes ember megértheti. A tudat tehát nem az anyagi elemek kombinációjának terméke, hanem az élőlény léttünete. Bár az élőlény tudata természetét tekintve megegyezik a legfelsőbb tudattal, mégsem a legfelsőbb, mert nem terjed ki egyetlen más testre sem. Ezzel ellentétben a Felsőlélek, aki az egyéni lélek barátjaként jelen van minden testben, minden testről tud mindent. Ez a különbség a legfelsőbb tudat és az egyéni tudat között.
35. VERS
kṣetra-kṣetrajñayor evam antaraṁ jñāna-cakṣuṣā
bhūta-prakṛti-mokṣaṁ ca ye vidur yānti te param
kṣetra—a testnek; kṣetra-jñayoḥ—a test tulajdonosának; evam—így; antaram—a különbség; jñāna-cakṣuṣā—a tudás szemével; bhūta—az élőlénynek; prakṛti—az anyagi természetből; mokṣam—a felszabadulás; ca—szintén; ye—akik; viduḥ—ismerik; yānti—elérik; te—ők; param—a Legfelsőbbet.
Aki a tudás szemével látja a különbséget a test és a test ismerője között, s képes megérteni a folyamatot, amelynek segítségével kiszabadulhat az anyagi természet kötelékei alól, az eléri a legfelsőbb célt.
MAGYARÁZAT: E tizenharmadik fejezet lényege nem más, mint hogy ismernünk kell a test, annak birtokosa és a Felsőlélek közötti különbséget. Fel kell ismernünk a folyamatot, ami a felszabaduláshoz vezet, ahogyan arról a 8-12. versben olvashatunk. Ezek után az ember folytathatja útját a végső cél felé.
A hittel rendelkező embernek először is fel kell kutatnia azokat, akiknek társaságában hallhat Istenről, s így fokozatosan felvilágosulhat. Ha valaki elfogad egy lelki tanítómestert, megtanulhatja, hogyan tegyen különbséget a lélek és az anyag között. Ez egy újabb lépést jelent a lelki megvalósítás útján. A lelki tanítómester különféle utasításaival oktatja tanítványát, hogy az megszabadulhasson az anyagi életfelfogástól. A Bhagavad-gītāban például Kṛṣṇa arra tanítja Arjunát, hogy adja fel anyagi szemléletét.
Megérthetjük, hogy ez a test anyagból van, s tovább vizsgálva azt is megláthatjuk, hogy huszonnégy elemből áll. A test a durva megnyilvánulás, az elme és a pszichológiai hatások a finom fizikai megnyilvánulást alkotják, az élettünetek pedig ezek kölcsönhatásaiból származnak. Mindezeken túl azonban ott van a lélek és a Felsőlélek. A kettő nem azonos egymással. Az anyagi világ a lélek és a huszonnégy anyagi elem kombinációjának eredményeképpen működik. Aki képes megérteni, hogy az egész anyagi megnyilvánulás a lélek és az anyagi elemek kombinációja, és ezenkívül ismeri a Legfelsőbb Lélek helyzetét, az méltó arra, hogy eljusson a lelki világba. Mindezt alaposan végig kell gondolnunk, meg kell valósítanunk, s egy lelki tanítómester segítségével teljes mértékben meg kell értenünk ezt a fejezetet.
Így végződnek a Bhaktivedanta-magyarázatok a Śrīmad Bhagavad-gītā tizenharmadik fejezetéhez, melynek címe: „A természet, az élvező és a tudat”.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Az anyagi természet három kötőereje
1. VERS
śrī-bhagavān uvāca
paraṁ bhūyaḥ pravakṣyāmi jñānānāṁ jñānam uttamam
yaj jñātvā munayaḥ sarve parāṁ siddhim ito gatāḥ
śrī-bhagavān uvāca—az Istenség Legfelsőbb Személyisége mondta; param—transzcendentális; bhūyaḥ—ismét; pravakṣyāmi—el fogom mondani; jñānānām—minden tudásnak; jñānam—tudást; uttamam—a legfelsőbb; yat—amelyet; jñātvā—megismervén; munayaḥ—a bölcsek; sarve—minden; parām—transzcendentális; siddhim—tökéletességet; itaḥ—ebből a világból; gatāḥ—elérték.
Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így szólt: Ismét kinyilvánítom neked ezt a legfelsőbb bölcsességet, a legmagasztosabb tudományt, melyet megismerve a bölcsek mind elérték a legmagasabb rendű tökéletességet.
MAGYARÁZAT: A hetediktől a tizenkettedik fejezet végéig Śrī Kṛṣṇa részletesen feltárja az Abszolút Igazságot, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, s most tovább tanítja Arjunát. Aki a filozófiai elmélkedés folyamatával megérti ezt a fejezetet, az megérti majd az odaadó szolgálatot. A tizenharmadik fejezet világosan megmagyarázta, hogy a tudás alázatos művelése által az ember megszabadulhat az anyag börtönétől, s azt is elmondta, hogy az élőlények a természet kötőerőivel kapcsolatba kerülve bonyolódnak bele az anyagi világ kötelékeibe. A Legfelsőbb Személyiség ebben a fejezetben elmondja, hogy mik a természet kötőerői, hogyan működnek, hogyan kötik le és engedik szabadon az élőlényt. Az előző fejezetben tanítottakhoz képest az itt ismertetett tudást a Legfelsőbb Úr magasabb rendűnek nyilvánítja. Ezt megismerve már sok nagy bölcs vált tökéletessé, s jutott el a lelki világba. Az Úr most még érthetőbben fogja megmagyarázni ugyanezt a tudományt. Ez a tudás magasan fölötte áll azoknak a folyamatoknak, amelyekről mindeddig szó volt, s ezt megismerve sokan elérték már a tökéletességet. Aki tehát megérti ezt a tizennegyedik fejezetet, tökéletessé válhat.
2. VERS
idaṁ jñānam upāśritya mama sādharmyam āgatāḥ
sarge 'pi nopajāyante pralaye na vyathanti ca
idam—ezt; jñānam—tudást; upāśritya—menedéket keresve; mama—Enyém; sādharmyam—ugyanaz a természet; āgatāḥ—elérve; sarge api—még a teremtésben; na—sohasem; upajāyante—születnek; pralaye—a megsemmisülésben; na—sem; vyathanti—háborítja őket; ca—szintén.
E tudás biztos ismeretében az ember transzcendentális természetre tehet szert, ami az Én természetemhez hasonló. Így nem születik meg az újabb teremtéskor, s az anyagi világ megsemmisülése sem fogja megzavarni.
MAGYARÁZAT: A tökéletes transzcendentális tudás elsajátítása után az ember olyan természetre tesz szert, mint amilyennel az Istenség Legfelsőbb Személyisége rendelkezik, s megszabadul az ismétlődő születéstől és haláltól. Az egyéni lélek azonban még ezek után sem veszíti el azonosságát. A védikus írások szerint a lelki világ transzcendentális bolygóit elérő felszabadult lelkek örökké a Legfelsőbb Úr lótuszlábát nézik, amint transzcendentális szeretettel szolgálják Őt. Láthatjuk tehát, hogy a bhakták még a felszabadulásuk után sem veszítik el egyéni azonosságukat.
Bármilyen ismeretre teszünk szert az anyagi világban, azt általában az anyagi természet három kötőereje szennyezi be. Transzcendentálisnak azt a tudást nevezik, ami mentes az efféle szennyeződéstől. Ha valaki elsajátítja ezt a transzcendentális tudást, azonnal ugyanarra a szintre kerül, amelyen a Legfelsőbb Személy áll. Akik semmit sem tudnak a lelki világról, azok azt mondják, hogy miután az ember megszabadul az anyagi test anyagi tetteitől, a lelki lény minden formát és változatosságot nélkülözni fog. A lelki világot azonban az anyagihoz hasonlóan változatosság jellemzi. Akik erről nem tudnak, azok azt hiszik, hogy a lelki lét tökéletes ellentéte az anyagi változatosságnak. A valóságban azonban az élőlénynek a transzcendentális világban lelki teste van, amivel lelki tetteket hajt végre. Ezt a lelki helyzetet odaadó életnek nevezik. Arról a világról azt mondják, hogy mentes az anyagi szennyeződéstől, s hogy az élőlény ott természetét tekintve egyenlő a Legfelsőbb Úrral. Ahhoz, hogy erre a tudásra valaki szert tegyen, valamennyi lelki tulajdonságot ki kell fejlesztenie. E tulajdonságok birtokában az élőlényt többé nem befolyásolja az anyagi világ teremtése vagy megsemmisülése.
3. VERS
mama yonir mahad brahma tasmin garbhaṁ dadhāmy aham
sambhavaḥ sarva-bhūtānāṁ tato bhavati bhārata
mama—Enyém; yoniḥ—a születés forrása; mahat—a totális anyagi lét; brahma—legfelsőbb; tasmin—abban; garbham—terhesség; dadhāmi—teremtek; aham—Én; sambhavaḥ—a lehetőség; sarva-bhūtānām—minden élőlénynek; tataḥ—ezek után; bhavati—lesz; bhārata—óh, Bharata fia.
Óh, Bharata fia, a Brahmanként ismert teljes anyagállomány a születés forrása. Ezt a Brahmant termékenyítem Én meg, így adván lehetőséget minden élőlénynek a születésre.
MAGYARÁZAT: Ez a vers a világot írja le: mindazt, ami történik benne, a kṣetra és a kṣetra-jña, a test és a lélek kombinációja idézi elő. Az anyagi természet és az élőlény egyesülését csakis Maga a Legfelsőbb Isten teheti lehetővé. A mahat-tattva a teljes kozmikus megnyilvánulás totális oka. Az anyagi ok totális állományát, ami tartalmazza a természet három kötőerejét, néha Brahmannak is nevezik. A Legfelsőbb Személy megtermékenyíti ezt a teljes állományt, s így jön létre a számtalan univerzum. A védikus irodalom (Muṇḍaka Upaniṣad 1.1.9) tehát Brahmannak nevezi a totális anyagállományt, a mahat-tattvát: tasmād etad brahma nāma-rūpam annaṁ ca jāyate. Ezt a Brahmant termékenyíti meg a Legfelsőbb Személy, az élőlények magjait juttatva bele. A huszonnégy elem (a földtől, víztől, tűztől és levegőtől kezdődően) az anyagi energiához tartozik, s ezek alkotják a mahad brahmát, vagyis a hatalmas Brahmant, az anyagi természetet. A hetedik fejezet már megmagyarázta, hogy ezen a természeten kívül létezik egy másik, egy felsőbbrendű természet is: az élőlény. A felsőbbrendű természet az Istenség Legfelsőbb Személyiségének akaratából vegyül az anyagi természetbe, s ezután ez az anyagi természet szüli meg az élőlényeket.
A skorpió a rizsszemek közé rakja tojásait, s ezért néha azt mondják, hogy a skorpió a rizsből születik. A rizs azonban nem az oka a skorpió születésének; a tojások valójában az anyától származnak. Ehhez hasonlóan az élőlényeket sem az anyagi természet szüli. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége adja a magot, s az egyes élőlények csak látszólag az anyagi természet szülöttei. Korábbi tettei alapján minden élőlény másféle testtel rendelkezik, melyet ez az anyagi természet hoz létre, hogy múltbeli tettei alapján örömben illetve szenvedésben legyen része. Az Úr az oka tehát az élőlények minden megnyilvánulásának ebben az anyagi világban.
4. VERS
sarva-yoniṣu kaunteya mūrtayaḥ sambhavanti yāḥ
tāsāṁ brahma mahad yonir ahaṁ bīja-pradaḥ pitā
sarva-yoniṣu—minden fajban; kaunteya—óh, Kuntī fia; mūrtayaḥ—formák; sambhavanti—megjelennek; yāḥ—amelyek; tāsām—mindegyiküknek; brahma—a legfelsőbb; mahat yoniḥ—az anyagi állományban a születés forrása; aham—Én; bīja-pradaḥ—a magot adó; pitā—atya.
Óh, Kuntī fia! Tudnod kell, hogy az anyagi természetben minden faj születés által jöhet létre, s Én vagyok a magot adó Atya.
MAGYARÁZAT: Ez a vers világosan értésünkre adja, hogy Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége az eredeti atyja minden élőlénynek. Az élőlények a lelki és az anyagi természet kombinációi, s nemcsak a mi bolygónkon, hanem minden más bolygón, még a legfelsőbbön, Brahmā lakóhelyén is jelen vannak. Élőlények mindenhol vannak: a földben, a vízben, sőt még a tűzben is. Megjelenésük az anyának, az anyatermészetnek köszönhető, s annak, hogy Kṛṣṇa megtermékenyíti azt. Az anyagi világot tehát az Úr élőlényekkel termékenyíti meg, akik a teremtéskor korábbi tetteiknek megfelelően különféle formákban jelennek meg.
5. VERS
sattvaṁ rajas tama iti guṇāḥ prakṛti-sambhavāḥ
nibadhnanti mahā-bāho dehe dehinam avyayam
sattvam—a jóság kötőereje; rajaḥ—a szenvedély kötőereje; tamaḥ—a tudatlanság kötőereje; iti—így; guṇāḥ—tulajdonságok; prakṛti—az anyagi természet; sambhavāḥ—terméke; nibadhnanti—megkötnek; mahā-bāho—óh, erős karú; dehe—ebben a testben; dehinam—az élőlény; avyayam—örökkévaló.
Az anyagi természet három kötőerőből áll: a jóság, a szenvedély és a tudatlanság kötőerejéből. Óh, erős karú Arjuna! Amint az élőlény kapcsolatba kerül az anyagi természettel, e kötőerők felülkerekednek rajta.
MAGYARÁZAT: Az élőlény transzcendentális, ezért nincs kapcsolata az anyagi természettel. Mivel azonban az anyagi természet foglyul ejtette, három kötőerejének bűvöletében cselekszik. A természet különféle aspektusai szerint különféle testeket ölt fel, s ezért arra kényszerül, hogy annak a természetnek megfelelően cselekedjen. Ez az oka az anyagi boldogtalanság és boldogság számtalan változatának.
6. VERS
tatra sattvaṁ nirmalatvāt prakāśakam anāmayam
sukha-saṅgena badhnāti jñāna-saṅgena cānagha
tatra—ott; sattvam—a jóság kötőereje; nirmalatvāt—mivel a legtisztább az anyagi világban; prakāśakam—ragyogó; anāmayam—bűnös visszahatások nélküli; sukha—boldogsággal; saṅgena—társulással; badhnāti—megköt; jñāna—tudással; saṅgena—társulással; ca—szintén; anagha—óh, bűntelen.
Óh, bűntelen! Mivel tisztább a többinél, a jóság kötőereje ragyogó, és megszabadítja az embert minden bűnös tett visszahatásától. A jóságban élőket a boldogság érzése és a tudás köti meg.
MAGYARÁZAT: Az anyagi természet által feltételekhez kötött élőlényeknek különféle típusai vannak: az egyik boldog, a másik rendkívül tevékeny, a harmadik tehetetlen. E pszichológiai megnyilvánulások okozzák, hogy az élőlények lekötötté válnak ebben a világban. Hogy miképpen vannak feltételekhez kötve, arról a Bhagavad-gītānak ez a része szól. Először a jóság minőségéről olvashatunk. Ennek kifejlesztése az anyagi világban azt eredményezi, hogy az ember bölcsebb lesz, mint azok, akiket a többi kötőerő köt feltételekhez. A jóság minőségében élőre nem hatnak annyira az anyagi szenvedések, s akar és képes fejlődni az anyagi tudásban. Ezt a réteget a brāhmaṇák képviselik, akiknek a jóság minőségében kell lenniük. A boldogság érzése abból adódik, hogy az ember megérti, hogy a jóság minőségében többnyire mentes a bűnös visszahatásoktól. Valójában a védikus irodalom azt írja, hogy ezt a kötőerőt a szokottnál nagyobb tudás és boldogságérzés jellemzi.
Bajt csak az okoz, hogy a jóság minőségében megállapodott élőlény tisztában van fejlett szintű tudásával, s különbnek hiszi magát másoknál. Ez ez a felfogás, ami megköti. Jó példa erre a tudós és a filozófus esete. Mindkettő nagyon büszke a tudására, s mivel életkörülményeik általában egyre javulnak, egyfajta anyagi boldogságot is éreznek. Éppen e miatt a fejlettebb boldogságérzet miatt, amit a feltételekhez kötött létben éreznek, köti le őket az anyagi természet jóság kötőereje. Ennek eredményeként ragaszkodni fognak a jóság minőségében végzett munkához. Mindaddig, amíg fennáll ez a vonzódás, testet kell ölteniük, amely a természet kötőerőinek hatása alatt áll. Felszabadulásról vagy arról, hogy eljusson a lelki világba, ilyen esetben szó sem lehet. Újra meg újra megszülethetnek filozófusként, tudósként vagy költőként, és ismét a születés és halál gyötrelmeitől kell szenvedniük. Az anyagi energia illúziója miatt azonban az ilyenfajta életet is kellemesnek vélik.
7. VERS
rajo rāgātmakaṁ viddhi tṛṣṇā-saṅga-samudbhavam
tan nibadhnāti kaunteya karma-saṅgena dehinam
rajaḥ—a szenvedély kötőereje; rāga-ātmakam—a vágy vagy a kéj szülötte; viddhi—tudd; tṛṣṇā—sóvárogva; saṅga—társulás; samudbhavam—eredménye; tat—azt; nibadhnāti—megköt; kaunteya—óh, Kuntī fia; karma-saṅgena—a gyümölcsöző cselekedetekhez ragaszkodva; dehinam—a megtestesült.
Óh, Kuntī fia! Tudd meg, hogy a szenvedély minősége a vég nélküli vágyból és sóvárgásból születik, ezért az anyagi, gyümölcsöző tettekhez köti a megtestesült élőlényt.
MAGYARÁZAT: A szenvedély kötőerejét legjobban a férfi és a nő közötti vonzalom jellemzi. A nő vonzódik a férfihez, a férfi pedig vonzódik a nőhöz. Ezt nevezik a szenvedély kötőerejének, s fokozódásával az emberben sóvárgás ébred az anyagi élvezet iránt, s az érzékkielégítés élvezetére kezd vágyakozni. A szenvedély kötőerejében lévő ember az érzékkielégítés érdekében tiszteletet akar kivívni a társadalomban vagy az országában, s boldog családi életet, szép gyermeket, feleséget és házat szeretne. Ezek a szenvedély kötőerejének termékei, s amíg ezekre vágyik, nagyon sokat kell dolgoznia. Ezért jelenti ki ez a vers nagyon egyértelműen, hogy az ilyen ember ragaszkodni kezd munkája gyümölcséhez, s az efféle tettek megkötik őt. A feleség, a gyermekek és a társadalom kedvéért, valamint a presztízs érdekében az embernek dolgoznia kell. Többé-kevésbé tehát az egész anyagi világ a szenvedély kötőerejének hatása alatt áll. A modern civilizáció csak a szenvedélyt tekintve mondható fejlettnek. Hajdanán a fejlettséget a jóság minősége határozta meg. Ha a jóságban élők sem szabadulnak fel, akkor mit mondhatnánk azokról, akik a szenvedély kötőerejének rabjai?
8. VERS
tamas tv ajñāna-jaṁ viddhi mohanaṁ sarva-dehinām
pramādālasya-nidrābhis tan nibadhnāti bhārata
tamaḥ—a tudatlanság kötőereje; tu—de; ajñāna-jam—a tudatlanság terméke; viddhi—tudd meg; mohanam—az illúzió; sarva-dehinām—minden megtestesült élőlénynek; pramāda—őrülettel; ālasya—tunyaság; nidrābhiḥ—és alvás; tat—az; nibadhnāti—megköt; bhārata—óh, Bharata fia.
Óh, Bharata fia, tudd meg hát, hogy a sötétség tudatlanságból született kötőereje okozza valamennyi megtestesült élőlény illúzióját. E kötőerő hatásának következménye az őrültség, a tunyaság és az alvás, ami megköti a feltételekhez kötött lelkeket.
MAGYARÁZAT: Ebben a versben a tu szó használatának nagy jelentősége van. Azt jelenti, hogy a tudatlanság kötőereje a testet öltött lélek sajátságos jellemzője. Ez a kötőerő éppen ellenkezője a jóságnak. A jóság kötőerejében az ember tudásra tesz szert, s megérti a dolgokat, míg a tudatlanság kötőereje ennek épp az ellentéte. Bűvöletében mindenki őrültté válik, s egy őrült nem ismeri a valóságot; így aztán fejlődés helyett csak mélyre süllyed. A védikus irodalom leírja a tudatlanság kötőerejének meghatározását. Vastu-yāthātmya-jñānāvarakaṁ viparyaya-jñāna-janakaṁ tamaḥ: a tudatlanság varázsa alatt az ember semmit sem lát úgy, ahogyan az a valóságban van. Mindenki láthatja például, hogy a nagyapja meghalt, s tudhatja, hogy ő is meg fog halni — az ember halandó, s a gyermekekre, akiket nemz, szintén ez a sors vár. A halál tehát biztos. Ám ennek ellenére az emberek nem törődnek az örökkévaló lélekkel, hanem éjt nappallá téve dolgoznak, s őrült módjára egyre csak pénzüket gyűjtögetik. Ez őrültség, s őrültségükben semmi hajlandóság nincs bennük a lelki tudomány elsajátítására. Az ilyen emberek nagyon lusták. Amikor olyan társaságba hívják őket, ahol alkalmuk nyílhat a lelki tudás megismerésére, nem élnek a lehetőséggel. Még csak nem is tevékenyek, mint a szenvedély kötőerejében lévők, így egy másik tulajdonság is jellemzi őket, a tudatlanság rabjait: a szükségesnél többet alszanak. Hat órai alvás mindenkinek elegendő, ám ők legalább 10-12 órát alszanak naponta. Az ilyen ember mindig kedvetlen, s az alkohol, a kábítószerek, valamint az álom rabja. Ezek jellemzik a tudatlanság kötőerejének hatása alatt álló embert.
9. VERS
sattvaṁ sukhe sañjayati rajaḥ karmaṇi bhārata
jñānam āvṛtya tu tamaḥ pramāde sañjayaty uta
sattvam—a jóság minősége; sukhe—boldogságban; sañjayati—köt; rajaḥ—a szenvedély kötőereje; karmaṇi—a gyümölcsöző tettekben; bhārata—óh, Bharata fia; jñānam—tudás; āvṛtya—befedve; tu—de; tamaḥ—a tudatlanság kötőereje; pramāde—őrültségben; sañjayati—köt; uta—mondják.
Óh, Bharata fia! A jóság kötőereje a boldogsághoz, a szenvedély a gyümölcsöző tettekhez, a tudatlanság pedig az ember tudását befedve az őrültséghez láncol.
MAGYARÁZAT: A jóság minőségében lévő embert kielégíti munkája vagy szellemi tevékenysége. A filozófus, tudós vagy tanár például, aki a tudás valamelyik területével foglalkozik, elégedett lehet ezzel. A szenvedély kötőerejében élő ember gyümölcsöző tettekbe merül. Annyit pénzt keres, amennyit csak tud, s jó célra költi. Néha kórházat épít, jótékonysági intézményeknek adományoz, és így tovább. Ezek a jellemzői az olyan emberek, aki a szenvedély kötőerejének hatása alatt él. A tudatlanság kötőereje elfedi a tudást, s a tudatlanságban cselekvő ember bármit is tesz, az sem neki, sem másoknak nem jó.
10. VERS
rajas tamaś cābhibhūya sattvaṁ bhavati bhārata
rajaḥ sattvaṁ tamaś caiva tamaḥ sattvaṁ rajas tathā
rajaḥ—a szenvedély kötőereje; tamaḥ—a tudatlanság kötőereje; ca—szintén; abhibhūya—felülmúlva; sattvam—a jóság minőségét; bhavati—kiemelkedő lesz; bhārata—óh, Bharata fia; rajaḥ—a szenvedély kötőereje; sattvam—a jóság kötőereje; tamaḥ—a tudatlanság kötőereje; ca—szintén; eva—mint az; tamaḥ—a tudatlanság kötőereje; sattvam—a jóság kötőereje; rajaḥ—a szenvedély kötőereje; tathā—így.
Óh, Bharata fia, néha a jóság kötőereje kerül túlsúlyba, elnyomván a szenvedély és a tudatlanság minőségét, néha a szenvedély győzi le a jóságot és a tudatlanságot, máskor pedig a tudatlanság uralkodik a jóság és a szenvedély felett. Ily módon örök küzdelem folyik közöttük az elsőbbségért.
MAGYARÁZAT: Ha a szenvedély kötőereje kerekedik felül, elnyomja a jóság és a tudatlanság kötőerőit. A jóság uralkodásával a szenvedély és a tudatlanság kötőerői szorulnak háttérbe, amikor pedig a tudatlanság dominál, legyőzi a szenvedélyt és a jóságot. Ez a versengés sohasem hagy alább. Éppen ezért annak, aki komolyan fejlődni akar a Kṛṣṇa-tudatban, felül kell emelkednie e három kötőerőn. Hogy a természet melyik kötőereje uralkodik leginkább az emberen, az viselkedésében, tetteiben, étkezésében stb. mutatkozik meg. Ezeket a későbbi fejezetek magyarázzák majd meg. Ha azonban valaki úgy akarja, akkor gyakorlással kifejlesztheti magában a jóság minőségét, s így legyőzheti a szenvedély és a tudatlanság kötőerejét, s ugyanígy a szenvedély kötőerejét is kialakíthatja, s felülkerekedhet a jóságon és a tudatlanságon. A tudatlanságot szintén ki lehet alakítani, s ekkor a jóság és a szenvedély szorulnak a háttérbe. Az anyagi természet e három kötőerejének létezése ellenére az, aki elszánt, részesülhet a jóság kötőerejének áldásában, hogy azután túllépve azon elérje a tiszta jóságot, amit vasudeva szintnek hívnak. Azon a síkon értheti meg az ember az Istenről szóló tudományt. Egy emberről sajátos tettei alapján állapíthatjuk meg, hogy melyik kötőerő hatása alatt áll.
11. VERS
sarva-dvāreṣu dehe 'smin prakāśa upajāyate
jñānaṁ yadā tadā vidyād vivṛddhaṁ sattvam ity uta
sarva-dvāreṣu—minden kapuban; dehe asmin—ebben a testben; prakāśaḥ—a ragyogás minősége; upajāyate—fejlődik; jñānam—tudás; yadā—amikor; tadā—akkor; vidyāt—tudni; vivṛddham—megnövekedett; sattvam—a jóság minősége; iti uta—így mondják.
A jóság kötőerejének megnyilvánulásait akkor tapasztalhatjuk, amikor a test minden kapuját tudás ragyogja be.
MAGYARÁZAT: A testnek kilenc kapuja van: két szem, két fül, két orrlyuk, a száj, a nemi szerv és a végbél. Amikor valamennyi kaput a jóság jelei ragyogják be, akkor tudjuk, hogy az emberben kifejlődött a jóság minősége. Ebben az állapotban a maguk valójában látja a dolgokat, helyesen hall, valamint ízlelni is a valóságnak megfelelően tud. Így aztán kívül és belül egyaránt megtisztul. Teste minden kapuján a boldogság jelei mutatkoznak meg — ez jellemzi a jóság kötőerejét.
12. VERS
lobhaḥ pravṛttir ārambhaḥ karmaṇām aśamaḥ spṛhā
rajasy etāni jāyante vivṛddhe bharatarṣabha
lobhaḥ—mohóság; pravṛttiḥ—cselekvés; ārambhaḥ—törekvés; karmaṇām—a tettekben; aśamaḥ—fékezhetetlen; spṛhā—vágy; rajasi—a szenvedély kötőerejének; etāni—mindezek; jāyante—kifejlődnek; vivṛddhe—amikor túlsúlyban van; bharata-ṛṣabha—óh, Bharata leszármazottjainak vezére.
Óh, Bhāraták vezére, ha a szenvedély minősége van növekvőben, akkor erős ragaszkodás, gyümölcsöző cselekedetek, fáradhatatlan törekvés, valamint fékezhetetlen vágy és sóvárgás alakul ki.
MAGYARÁZAT: A szenvedély kötőerejében lévő ember sohasem elégedett azzal a helyzettel, amit elért, hanem mindig többre vágyik. Ha házat akar építeni, megtesz minden tőle telhetőt, hogy az olyan legyen, mint egy palota, mintha örökké abban lakhatna. Ezenkívül heves sóvárgás ébred benne az érzékkielégítés után, s ez a vágya sohasem ér véget. Mindig a házában szeretne maradni a családjával, hogy vég nélkül folytathassa érzékei kielégítését. E jelekről tudnunk kell, hogy a szenvedély kötőerejére utalnak.
13. VERS
aprakāśo 'pravṛttiś ca pramādo moha eva ca
tamasy etāni jāyante vivṛddhe kuru-nandana
aprakāśaḥ—sötétség; apravṛttiḥ—tétlenség; ca—és; pramādaḥ—őrület; mohaḥ—illúzió; eva—bizonyára; ca—is; tamasi—a tudatlanság kötőereje; etāni—ezek; jāyante—megnyilvánulnak; vivṛddhe—amikor kifejlődnek; kuru-nandana—óh, Kuru fia.
Óh, Kuru fia! A tudatlanság kötőerejének erősödésével sötétség, tétlenség, őrület és illúzió nyilvánul meg.
MAGYARÁZAT: A ragyogás hiányakor a tudás nincs jelen. Akire a tudatlanság kötőereje hat, az nem a szabályozó elvek alapján, hanem szeszélyesen és céltalanul cselekszik. Habár képes rá, mégsem törekszik, hogy tegyen valamit. Ezt nevezik illúziónak. Bár tudatos, élete mégis tétlen. Ezek a tudatlanság kötőerejében élő ember jellemzői.
14. VERS
yadā sattve pravṛddhe tu pralayaṁ yāti deha-bhṛt
tadottama-vidāṁ lokān amalān pratipadyate
yadā—amikor; sattve—a jóság minősége; pravṛddhe—kifejlődött; tu—de; pralayam—feloszlás; yāti—megy; deha-bhṛt—a megtestesült; tadā—akkor; uttama-vidām—a nagy bölcseknek; lokān—a bolygók; amalān—tiszta; pratipadyate—eléri.
Ha valaki a jóság minőségében hal meg, a nagy bölcsek tiszta, felsőbb bolygóira jut.
MAGYARÁZAT: Aki a jóság kötőerejének hatása alatt áll, az a felsőbb bolygókra kerül, például a Brahmalokára vagy Janalokára, s ott mennyei boldogságban lehet része. Az amalān szó nagyon fontos ebben a versben. Jelentése: „mentes a szenvedély és a tudatlanság kötőerejétől”. Az anyagi világot szennyeződések jellemzik, ám a jóság minősége jelenti a lét legtisztább formáját. A különféle élőlények számára különféle bolygók vannak. Akik a jóság kötőerejében halnak meg, azok a nagy bölcsek és nagy bhakták bolygóira emelkednek.
15. VERS
rajasi pralayaṁ gatvā karma-saṅgiṣu jāyate
tathā pralīnas tamasi mūḍha-yoniṣu jāyate
rajasi—a szenvedélyben; pralayam—feloszlás; gatvā—elérvén; karma-saṅgiṣu—a gyümölcsöző tetteket végzők között; jāyate—születik; tathā—hasonlóan; pralīnaḥ—feloldódva; tamasi—tudatlanságban; mūḍha-yoniṣu—állati fajokban; jāyate—születik.
Aki a szenvedély minőségében hal meg, az a tetteik gyümölcséért cselekvők között fog megszületni, aki pedig a tudatlanság kötőerejében hagyja el testét, az állatvilágban születik meg újra.
MAGYARÁZAT: Vannak, akik abban a tévhitben élnek, hogy ha a lélek egyszer eléri az emberi létformát, többé nem születik meg alacsonyabb rendű fajban. Ez azonban nem így van. E vers alapján az, akiben a tudatlanság kötőereje alakul ki, halála után állati létbe süllyed, s onnan később az evolúció folyamata során fokozatosan fejlődve érheti el ismét az emberi létet. Éppen ezért akik komolyan veszik az emberi életet, azoknak a jóság minőségét kell kifejleszteniük, majd a megfelelő emberek társaságában felül kell emelkedniük a kötőerőkön, s el kell érniük a Kṛṣṇa-tudat síkját. Ez az emberi élet célja. Ha az ember nem így tesz, nincs biztosíték arra, hogy újra emberként születik majd meg.
16. VERS
karmaṇaḥ sukṛtasyāhuḥ sāttvikaṁ nirmalaṁ phalam
rajasas tu phalaṁ duḥkham ajñānaṁ tamasaḥ phalam
karmaṇaḥ—munkának; su-kṛtasya—jámbor; āhuḥ—mondják; sāttvikam—a jóság minőségében; nirmalam—megtisztult; phalam—az eredmény; rajasaḥ—a szenvedély kötőerejének; tu—de; phalam—az eredmény; duḥkham—szenvedés; ajñānam—ostobaság; tamasaḥ—a tudatlanság kötőerejének; phalam—az eredmény.
A jámbor tettek eredménye tiszta, és a jóság kötőerejébe tartozik. A szenvedély minőségében végzett munka azonban szenvedést, a tudatlanságban végrehajtott tett pedig ostobaságot eredményez.
MAGYARÁZAT: A jóság minőségében végzett jámbor tettek eredménye tiszta. Ez az oka annak, hogy az illúziótól teljesen mentes bölcsek boldogok. A szenvedély kötőerejében végzett cselekedetek azonban csupán szenvedést eredményeznek. Az anyagi boldogság reményében végzett tettek mind kudarcra vannak ítélve. Ha valaki például egy felhőkarcolóra vágyik, annak a felépítése tengernyi emberi szenvedéssel jár: a vállalkozónak a sok-sok pénz megszerzése okoz rendkívül komoly gondokat, az építőmunkásoknak pedig nehéz fizikai munkát jelent. A szenvedés tehát mindig jelen van. Ezért mondja azt a Bhagavad-gītā, hogy a szenvedély kötőerejének bűvöletében végrehajtott tettek mindig nagy szenvedést okoznak. Lehet, hogy az ember érez egy parányi boldogságot az elme síkján — „ez a ház az enyém; ez a pénz az enyém” —, de ez nem valódi boldogság.
A tudatlanság kötőerejében cselekvőnek nincs tudása, ezért minden tette szenvedést eredményez ebben az életben, s a következőben pedig állati létformához vezet. Az állati élet mindig nyomorúságos, annak ellenére, hogy māyā, az illuzórikus energia varázsa alatt az állatok ezt nem értik meg. Az ártatlan állatok mészárlása szintén a tudatlanság kötőerejének eredménye. Aki állatot öl, nem tudja, hogy a leölt állat a jövőben olyan testet kap, amely alkalmas lesz arra, hogy megölje gyilkosát. Ez a természet törvénye. Az emberi társadalomban például azt, aki embert öl, felakasztják — ez az állam törvénye. Tudatlanságuk következtében az emberek nem látják, hogy egy teljes állam létezik a Legfelsőbb Úr irányítása alatt. Minden élőlény a Legfelsőbb Úr fia, ezért Ő nem tűri el még egy hangya elpusztítását sem — mindenkinek meg kell fizetnie az ilyen tettért. Állatokat ölni pusztán a nyelv kielégítése érdekében a tudatlanság legdurvább formája. Az embernek nincs szüksége arra, hogy állatokat öljön, hiszen Isten számtalan finom eledellel ellátja. Ha valaki ennek ellenére húst eszik, akkor tudnunk kell, hogy a tudatlanság kötőerejének hatása alatt cselekszik, s rendkívül sötét jövő vár rá. Valamennyi állat közül a tehén elpusztítása a legnagyobb bűn, mert a tehén azzal, hogy tejet ad, nagy szolgálatot tesz az embereknek. A tehenek mészárlása ezért a legsötétebb tudatlanság megnyilvánulása. A Védákban (ąg Veda 9.4.64) a gobhiḥ prīṇita-matsaram szavak arra utalnak, hogy aki megtölti a bendőjét tejjel, s utána meg akarja ölni a tehenet, az a legmélyebb tudatlanságban van. A Védák egyik imája így hangzik:
namo brahmaṇya-devāya go-brāhmaṇa-hitāya ca
jagad-dhitāya kṛṣṇāya govindāya namo namaḥ
„Uram, Te vagy a tehenek, a brāhmaṇák, az egész emberi társadalom és az egész világ jóakarója!” (Viṣṇu Purāṇa 1.19.65) Ez az ima különösen kihangsúlyozza a tehenek és a brāhmaṇák védelmezését. A brāhmaṇák a lelki tanítás szimbólumai, a tehenek pedig a legértékesebb élelemé. Ennek a két teremtménynek, a brāhmaṇának és a tehénnek minden védelmet biztosítani kell — ez jelenti a valóban fejlett civilizációt. A modern emberi társadalomban nem törődnek a lelki tudással, és támogatják a tehenek lemészárlását. Ebből megérthetjük, hogy az emberi társadalom rossz irányba fejlődik, és csak a saját pusztulása felé halad. Az a társadalom, amely úgy vezeti az ott élőket, hogy azok a következő életükben állatok legyenek, nem nevezhető emberi társadalomnak. A jelen kor emberi társadalmát természetesen a szenvedély és a tudatlanság kötőereje rendkívüli módon félrevezeti. Ez egy nagyon veszélyes korszak, ezért minden országnak el kellene fogadnia a legkönnyebb folyamatot, a Kṛṣṇa-tudatot, hogy megmentse az emberiséget a legnagyobb veszedelemtől.
17. VERS
sattvāt sañjāyate jñānaṁ rajaso lobha eva ca
pramāda-mohau tamaso bhavato 'jñānam eva ca
sattvāt—a jóság kötőerejéből; sañjāyate—fejlődik; jñānam—tudás; rajasaḥ—a szenvedély kötőerejéből; lobhaḥ—mohóság; eva—bizonyára; ca—is; pramāda—őrület; mohau—és illúzió; tamasaḥ—a tudatlanság kötőerejéből; bhavataḥ—fejlődnek; ajñānam—ostobaság; eva—bizonyára; ca—is.
A jóság kötőerejéből igazi tudás származik, a szenvedélyből mohóság, a tudatlanságból pedig ostobaság, őrültség és illúzió.
MAGYARÁZAT: Az élőlények számára a jelenlegi civilizáció nem túlságosan kedvező, ezért mindannyiuknak ajánlatos a Kṛṣṇa-tudatot gyakorolni. A Kṛṣṇa-tudat révén a társadalom a jóság szintjére emelkedhet. Az emberek csak azután fognak mindent a valóságnak megfelelően látni, ha a jóság kötőerejének hatása alá kerülnek. A tudatlanság kötőerejében az emberek olyanok, mint az állatok, s nem látnak tisztán. Azt sem látják többek között, hogy egy állat lemészárlásával annak a veszélynek teszik ki magukat, hogy következő életükben ugyanaz az állat fogja megölni őket. Az emberek amiatt válnak ennyire felelőtlenekké, hogy nem tesznek szert valódi tudásra. E felelőtlenség megállítása érdekében arra van szükség, hogy az embereket olyan oktatásban részesítsék, amely a jóság minőségének kifejlődését eredményezi. Ha valóban a jóságra tanítják őket, józanná válnak, és teljes tudással rendelkeznek majd mindenről. Csakis ekkor élhetnek boldogan és jólétben. Még ha az emberek legtöbbje nem is boldog, és nem élnek túlságosan jól, ha a népesség egy bizonyos százaléka Kṛṣṇa-tudatúvá válik, s eléri a jóság szintjét, akkor az egész világnak lehetősége nyílik a békére és a jólétre. Máskülönben, ha a világot a szenvedély és a tudatlanság kötőerői irányítják, nem lehet szó sem békéről, sem gazdagságról. A szenvedély minőségében az ember mohó lesz, s az érzéki élvezet utáni vágyódása nem ismer határokat. Láthatjuk, hogy lehet valakinek sok pénze és jó lehetősége az érzékkielégítésre, mégsem boldog, s elméje sem békés. Ez lehetetlen a szenvedély kötőerejében élő ember számára. Ha valaki igazán boldogságra vágyik, a pénz nem segít. A Kṛṣṇa-tudat gyakorlásával a jóság szintjére kell emelkednie. A szenvedély kötőerejében lévő ember nemcsak az elméjében boldogtalan, hanem hivatása és foglalkozása is sok gondot okoz számára. Rengeteget kell tervezgetnie, hogy elegendő pénzt keressen, aminek segítségével megmaradhat az elért színvonalon, s ez mind szenvedéssel jár. A tudatlanság kötőerejében az emberek megőrülnek. Körülményeik hatására az alkoholnál és a kábítószereknél keresnek menedéket. Egyre mélyebbre süllyednek a tudatlanságban, s rendkívül sötét jövő vár rájuk.
18. VERS
ūrdhvaṁ gacchanti sattva-sthā madhye tiṣṭhanti rājasāḥ
jaghanya-guṇa-vṛtti-sthā adho gacchanti tāmasāḥ
ūrdhvam—felfelé; gacchanti—mennek; sattva-sthāḥ—akik a jóság minőségében vannak; madhye—középen; tiṣṭhanti—lakoznak; rājasāḥ—a szenvedély kötőerejében élők; jaghanya—a szörnyűnek; guṇa—minőség; vṛtti-sthāḥ—akinek a foglalkozása; adhaḥ—lefelé; gacchanti—mennek; tāmasāḥ—akik a tudatlanság kötőerejében vannak.
A jóság minőségében élők fokozatosan felfelé, a felsőbb bolygók irányába haladnak. Akiket a szenvedély kötőereje jellemez, azok a földi bolygókon élnek, a szörnyű tudatlanság rabjai pedig a pokoli világokba zuhannak.
MAGYARÁZAT: Ez a vers még pontosabban megmagyarázza a természet három kötőerejében végzett tettek eredményeit. Van egy felsőbb bolygórendszer, amelyet a mennyei bolygók alkotnak, s ahol mindenki rendkívül magas szinten áll. Az élőlény attól függően, hogy milyen mértékben alakult ki benne a jóság minősége, e bolygórendszer különféle bolygóira kerülhet. A legfejlettebb bolygó a Satyaloka, azaz a Brahmaloka, ahol az univerzum első teremtménye, az Úr Brahmā él. Korábban már láthattuk, hogy aligha tudnánk felmérni a Brahmalokán élvezhető élet csodálatos lehetőségeit, a legfejlettebb létállapot, a jóság minősége azonban eljuttathat bennünket oda.
A szenvedély kötőereje kevert, a jóság és a tudatlanság között van. Az emberre sohasem egyetlen kötőerő hat csupán, de még akkor is a Földön kell újraszületnie, királyként vagy egy gazdag családban, ha tisztán a szenvedély kötőerejében van. A kötőerők keveredése miatt azonban előfordulhat az is, hogy mélyebbre süllyed. Az emberekre ezen a bolygón a szenvedély és a tudatlanság kötőereje jellemző, így pusztán mechanikus eszközökkel, erőnek erejével nem juthatnak el a felsőbb bolygókra. A szenvedély kötőerejében élővel az is megtörténhet, hogy valaki a következő életében őrült lesz.
Ez a vers szörnyűnek írja le a tudatlanság minőségét, amely a legalantasabb kötőerő, s a hatása alá kerülni rendkívül veszélyes. Ez az anyagi természet legalacsonyabb rendű kötőereje. Az emberi létszint alatt nyolcmillió létforma van: madarak, vadállatok, csúszómászók, fák stb. A tudatlanság kötőereje megnyilvánulásának mértékétől függően az emberek ilyen szörnyű körülmények közé süllyedhetnek. Nagyon fontos itt a tāmasāḥ szó. Azokra utal, akik mindig a tudatlanság kötőerejében maradnak, és sohasem emelkednek egy magasabb szintű kötőerőbe. Az ő jövőjük rendkívül kilátástalan.
A tudatlanság és a szenvedély kötőerőiben élőknek megvan az esélyük arra, hogy eljussanak a jóságig. Azt a folyamatot, amely ezt lehetővé teszi számukra, Kṛṣṇa-tudatnak hívják. Aki azonban nem használja ki ezt a lehetőséget, az egészen biztosan az alacsonyabb rendű kötőerőkben folytatja életét.
19. VERS
nānyaṁ guṇebhyaḥ kartāraṁ yadā draṣṭānupaśyati
guṇebhyaś ca paraṁ vetti mad-bhāvaṁ so 'dhigacchati
na—nem; anyam—más; guṇebhyaḥ—mint a kötőerők; kartāram—a végrehajtó; yadā—amikor; draṣṭā—egy látó; anupaśyati—helyesen lát; guṇebhyaḥ—a természet kötőerőihez képest; ca—és; param—transzcendentális; vetti—ismeri; mat-bhāvam—az Én lelki természetemet; saḥ—ő; adhigacchati—felemelkedik.
Lelki természetemet az éri el, aki minden tett végrehajtójának helyesen az anyagi természet kötőerőit látja, s aki ismeri a Legfelsőbb Urat, aki e kötőerők felett áll.
MAGYARÁZAT: Az ember felülemelkedhet az anyagi természet kötőerőinek minden tevékenységén csupán azzal, hogy a megfelelő lelkeket hallgatva helyesen megérti őket. A valódi lelki tanítómester Kṛṣṇa, s Ő adja át ezt a lelki tudást Arjunának. A természet kötőerői szerint végzett tettekről szóló tudományt éppen így olyanoktól kell megtanulnunk, akik teljesen Kṛṣṇa-tudatúak, másképp az ember élete rossz irányba halad. A hiteles lelki tanítómester útmutatása segítségével az élőlény megismerheti valódi lelki helyzetét, anyagi testét, érzékeit, azt, hogy miért van csapdában, s hogy miképpen befolyásolják a természet anyagi kötőerői. E kötőerők markában tehetetlen, de ha megismeri valódi helyzetét, elérheti a transzcendentális szintet, ahol lehetőséget kap a lelki életre. Valójában nem az élőlény hajtja végre a különféle tetteket. Mivel egy bizonyos fajta test rabja, az anyagi természet egy bizonyos kötőereje kényszeríti cselekvésre. Egy hiteles lelki vezető segítsége nélkül nem értheti meg valódi helyzetét. Egy igaz lelki tanítómesterrel kapcsolatba kerülve azonban felismerheti azt, s e megértés következtében szilárd és teljes Kṛṣṇa-tudatra tehet szert. A Kṛṣṇa-tudatú embert nem befolyásolja az anyagi természet kötőerőinek varázsa. Ahogyan a hetedik fejezet kijelentette, aki meghódol Kṛṣṇa előtt, az megmenekül az anyagi természet hatásától. Ezért annak számára, aki mindent a valóságnak megfelelően lát, az anyagi természet befolyása fokozatosan megszűnik.
20. VERS
guṇān etān atītya trīn dehī deha-samudbhavān
janma-mṛtyu-jarā-duḥkhair vimukto 'mṛtam aśnute
guṇān—kötőerőket; etān—mindezeket; atītya—túllépvén; trīn—hármat; dehī—a testet öltött; deha—a test; samudbhavān—terméke; janma—születésnek; mṛtyu—halál; jarā—és öregség; duḥkhaiḥ—szenvedések; vimuktaḥ—megszabadulván; amṛtam—nektárt; aśnute—élvez.
Ha a megtestesült lény képes túllépni az anyagi testtel kapcsolatban álló három kötőerőn, akkor megszabadulhat a születéstől, a haláltól, az öregségtől és a velük járó fájdalmaktól, s még ebben az életében nektári élvezetben lehet része.
MAGYARÁZAT: Ez a vers magyarázatot ad arra, hogyan maradhat az ember a transzcendentális síkon, teljes Kṛṣṇa-tudatban, még testi léte ideje alatt is. A dehī szanszkrit szó jelentése: „testet öltött”. Noha az élőlény az anyagi testen belül van, a lelki tudás kifejlesztésével megszabadulhat az anyagi természet kötőerőinek befolyásától. Még ebben a testben képes lesz élvezni a lelki élet boldogságát, mert a test elhagyása után biztosan visszatér a lelki világba. Már jelen testében lelki boldogságban lehet része. A Kṛṣṇa-tudatú odaadó szolgálat annak a jele, hogy az ember megszabadult az anyagi kötelékektől. Ezt a tizennyolcadik fejezet magyarázza majd el. Amikor valaki megszabadul az anyagi természet kötőerőinek befolyásától, elkezdi odaadó szolgálatát.
21. VERS
arjuna uvāca
kair liṅgais trīn guṇān etān atīto bhavati prabho
kim ācāraḥ kathaṁ caitāṁs trīn guṇān ativartate
arjunaḥ uvāca—Arjuna mondta; kaiḥ—mi által; liṅgaiḥ—jelek; trīn—hármat; guṇān—kötőerőket; etān—ezeket; atītaḥ—túlhaladva; bhavati—van; prabho—óh, Uram; kim—mi; ācāraḥ—viselkedés; katham—hogyan; ca—is; etān—ezeket; trīn—hármat; guṇān—kötőerőket; ativartate—túllépi.
Arjuna így kérdezett: Óh, kedves Uram! Milyen jelekről ismerhetem fel azt, aki a három kötőerő felett áll? Hogyan viselkedik, s hogyan emelkedik a természet kötőerői fölé?
MAGYARÁZAT: Arjuna kérdései ebben a versben nagyon helyénvalóak. Tudni szeretné, milyen ismertetőjelei vannak annak, aki már túljutott az anyagi kötőerőkön, s először is azt szeretné megtudni, mi jellemzi az ilyen transzcendentális személyt. Miből érthetjük meg, hogy az anyagi természet kötőerői nem hatnak rá? Arjuna aztán az ilyen ember életéről és tetteiről kérdez. Szabályokat követve cselekszik-e vagy sem? Ezután tudakozódik a módszerekről is, amelyek segítségével valaki elérheti a transzcendentális természetet. Ez nagyon fontos. Amíg az ember nem ismeri a közvetlen módszert, ami által mindig a lelki síkon maradhat, addig nem lehetséges, hogy e jelek megmutatkozzanak rajta. Arjuna kérdései tehát nagyon fontosak, s az Úr megválaszolja őket.
22—25. VERS
śrī-bhagavān uvāca
prakāśaṁ ca pravṛttiṁ ca moham eva ca pāṇḍava
na dveṣṭi sampravṛttāni na nivṛttāni kāṅkṣati
udāsīna-vad āsīno guṇair yo na vicālyate
guṇā vartanta ity evaṁ yo 'vatiṣṭhati neṅgate
sama-duḥkha-sukhaḥ sva-sthaḥ sama-loṣṭāśma-kāñcanaḥ
tulya-priyāpriyo dhīras tulya-nindātma-saṁstutiḥ
mānāpamānayos tulyas tulyo mitrāri-pakṣayoḥ
sarvārambha-parityāgī guṇātītaḥ sa ucyate
śrī-bhagavān uvāca—az Istenség Legfelsőbb Személyisége mondta; prakāśam—ragyogás; ca—és; pravṛttim—vonzódás; ca—és; moham—illúzió; eva ca—is; pāṇḍava—óh, Pāṇḍu fia; na dveṣṭi—nem gyűlöl; sampravṛttāni—habár fejlett; na nivṛttāni—nem áll meg a fejlődésben; kāṅkṣati—vágyakozik; udāsīna-vat—mintha semleges lenne; āsīnaḥ—helyzetű; guṇaiḥ—a kötőerők által; yaḥ—aki; na—sohasem; vicālyate—zaklatott lesz; guṇāḥ—a kötőerők; vartante—hatnak; iti evam—így tudva; yaḥ—aki; avatiṣṭhati—marad; na—sohasem; iṅgate—meginog; sama—egyenlően; duḥkha—a boldogtalanságban; sukhaḥ—és a boldogságban; sva-sthaḥ—az önvalóba merülve; sama—ugyanúgy; loṣṭa—földrög; aśma—kő; kāñcanaḥ—arany; tulya—egyenlően bánik velük; priya—a kedvesekkel; apriyaḥ—és a nemkívánatosakkal; dhīraḥ—szilárd; tulya—egyenlő; nindā—szégyenben; ātma-saṁstutiḥ—és ha dicsérik; māna—tiszteletben; apamānayoḥ—és becsmérlésben; tulyaḥ—egyenlő; tulyaḥ—egyenlő; mitra—barátoknak; ari—és ellenségeknek; pakṣayoḥ—a csoportjaihoz; sarva—minden; ārambha—törekvésről; parityāgī—lemond; guṇa-atītaḥ—transzcendentális az anyagi természet kötőerőihez képest; saḥ—ő; ucyate—mondják.
Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így válaszolt: Óh, Pāṇḍu fia! Aki nem gyűlöli a ragyogást, a ragaszkodást s az illúziót, de nem is vágyik rájuk, ha nincsenek jelen; akit nem ingatnak meg és nem zaklatnak fel az anyagi kötőerők efféle visszahatásai, valamint semleges és transzcendentális marad, mert tudja, hogy csupán a kötőerők működnek; aki az önvalóba merül, s örömre és fájdalomra egyformán tekint; aki egyenlőnek látja a földgöröngyöt, a kődarabot és az aranyrögöt; aki egyformán fogad kedvezőt és kedvezőtlent; akit dicséret és becsmérlés, tisztelet és megvetés nem rendíthet meg; aki a baráttal és az ellenséggel egyformán bánik, valamint felhagyott minden anyagi tettel, arról azt mondják, felülemelkedett a természet kötőerőin.
MAGYARÁZAT: Arjuna három kérdést tett fel, s az Úr sorra válaszol rájuk. Ezekben a versekben Kṛṣṇa először arra utal, hogy a transzcendentális síkot elért ember nem irigy, s nem sóvárog semmire. Meg kell értenünk, hogy amikor az élőlény anyagi testet öltve az anyagi világban van, az anyagi természet három kötőerejének egyike irányítja. A természet anyagi kötőerőinek markából valójában akkor szabadul ki, amikor elhagyja a testet. Addig azonban, míg el nem hagyja a testét, legyen semleges. Merüljön el úgy az Úr odaadó szolgálatában, hogy automatikusan megfeledkezzen arról, hogy magát az anyagi testtel azonosította. Amikor az ember abban a tudatban él, hogy ő az anyagi test, akkor egyedül az érzékkielégítés érdekében cselekszik, ha azonban tudatát Kṛṣṇára irányítja, akkor az érzékkielégítés önmagától megszűnik. Az élőlénynek nincs szüksége az anyagi testre, sem arra, hogy teljesítse a test parancsait. Az anyagi kötőerők a testben tovább működnek, de az önvaló mint szellemi lélek távol marad az ilyen tettektől. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy nem akarja élvezni a testet, de arra sem vágyik, hogy kikerüljön belőle. Ilyen transzcendentális helyzetben a bhakta automatikusan felszabadul. Nem szükséges külön erőfeszítést tennie, hogy megszabadulhasson az anyagi természet kötőerőinek befolyásától.
A következő kérdés a transzcendentális helyzetet elért személy viselkedésével kapcsolatos. A materialista embert rendkívül befolyásolja a tisztelet és a becsmérlés, amely a testre vonatkozik, de azt, aki transzcendentális síkra emelkedett, nem érdekli az efféle hamis megbecsülés és gyalázat. Végzi Kṛṣṇa-tudatú kötelességét, és nem törődik azzal, hogy tisztelik-e vagy sem. Elfogadja mindazt, ami segíti Kṛṣṇa-tudatos kötelessége végrehajtásában, másképp azonban nincs szüksége semmi anyagira, legyen az akár kő, akár arany. Mindenkit, aki segíti a Kṛṣṇa-tudatban, kedves barátjának tekint, állítólagos ellenségeit pedig nem gyűlöli. Egyenlően bánik mindenkivel, s mindent azonos szinten állónak lát, mert tökéletesen tudja, hogy az anyagi lét nem a valódi léte. A társadalom és a politika ügyei nem befolyásolják, mert tudja, hogy a felfordulások és zavarok ideiglenesek. Nem törekszik semmi olyanra, ami saját érdekeit szolgálja. Kṛṣṇa kedvéért bármire képes, de személyes érdekből nem akar elérni semmit sem. Ilyen viselkedéssel az ember valóban a transzcendentális síkra emelkedhet.
26. VERS
māṁ ca yo 'vyabhicāreṇa bhakti-yogena sevate
sa guṇān samatītyaitān brahma-bhūyāya kalpate
mām—Nekem; ca—is; yaḥ—aki; avyabhicāreṇa—visszaesés nélkül; bhakti-yogena—az odaadó szolgálat által; sevate—szolgál; saḥ—ő; guṇān—az anyagi természet kötőerői; samatītya—felülemelkedve; etān—mindezek; brahma-bhūyāya—a Brahman szintre emelkedett; kalpate—válik.
Aki a teljes odaadó szolgálatba merül, s nem esik vissza semmilyen körülmények között, az egyszeriben túllép az anyagi természet kötőerőin, s így a Brahman síkjára emelkedik.
MAGYARÁZAT: Ez a vers válasz Arjuna harmadik kérdésére: Hogyan lehet elérni a transzcendentális síkot? Ahogyan arról korábban már szó volt, az anyagi világ az anyagi természet kötőerőinek varázsa alatt működik. Az embernek nem szabad hagynia, hogy a természet kötőerőinek tettei megzavarják. Az anyagi tettek helyett a Kṛṣṇa-tudatú tettekre kell irányítania a tudatát. A Kṛṣṇa-tudatú cselekvést bhakti-yogának nevezik, s ez nem más, mint hogy mindig Kṛṣṇa érdekében cselekszünk. Ez nem csak Magára Kṛṣṇára vonatkozik, hanem különféle teljes értékű kiterjedéseire is, például Rāmára és Nārāyaṇára. Kṛṣṇának megszámlálhatatlanul sok kiterjedése van. Aki valamelyik formáját vagy számtalan teljes értékű kiterjedésének egyikét szolgálja, arra úgy kell tekintenünk, mint aki már elérte a transzcendentális síkot. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Kṛṣṇa valamennyi formája teljesen transzcendentális, gyönyörrel és tudással teli, valamint örökkévaló. Az Istenség ezen személyiségei mindenhatóak és mindentudóak, és minden transzcendentális tulajdonság a birtokukban van. Ha tehát valaki rendíthetetlen elszántsággal végzi Kṛṣṇa vagy teljes értékű kiterjedése szolgálatát, könnyedén felülkerekedhet az anyagi természet kötőerőin, melyeket másképpen nagyon nehéz legyőzni. A hetedik fejezet már megmagyarázta ezt. Aki meghódol Kṛṣṇa előtt, az egy csapásra legyőzheti az anyagi természet kötőerőinek befolyását. Kṛṣṇa-tudatúnak lenni, vagyis az odaadó szolgálatban élni azt jelenti, hogy az ember egyenlővé válik Kṛṣṇával. Az Úr azt mondja, hogy az Ő természetét örökkévalóság, teljes gyönyör és tudás jellemzi, s az élőlények a Legfelsőbb szerves részei, ahogyan az aranyrögök is részei az aranybányának. Ezért az élőlény lelki helyzetében természetét tekintve éppen olyan, mint az arany, mint Kṛṣṇa. Az egyéniségük közötti különbség továbbra is fennáll, különben nem lehetne szó bhakti-yogáról. A bhakti-yoga magában foglalja az Úr, a bhakta, valamint a kettőjük közötti szeretetteljes, aktív kapcsolat létét. Ezért az Istenség Legfelsőbb Személyisége és az egyéni személy is megőrzi egyéniségét, másképp a bhakti-yoga értelmét veszítené. Ha valaki nem érte el azt a transzcendentális helyzetet, amely az Úrra jellemző, nem szolgálhatja a Legfelsőbb Urat. Ha valaki a király személyes szolgája akar lenni, el kell sajátítania a szükséges tulajdonságokat. A szükséges tulajdonság a Brahmanná válás, vagyis megszabadulás az anyagi szennyeződéstől. A védikus irodalom kijelenti: brahmaiva san brahmāpy eti. A Legfelsőbb Brahmant úgy érheti el az ember, hogy Brahmanná válik. Ez azt jelenti, hogy az embernek természetét tekintve azonossá kell válnia Brahmannal. A Brahman elérése nem azt jelenti, hogy az élőlény elveszíti örökkévaló Brahman-azonosságát mint egyéni lélek.
27. VERS
brahmaṇo hi pratiṣṭhāham amṛtasyāvyayasya ca
śāśvatasya ca dharmasya sukhasyaikāntikasya ca
brahmaṇaḥ—a személytelen brahmajyotinak; hi—bizonyára; pratiṣṭhā—nyugvóhelye; aham—Én vagyok; amṛtasya—a halhatatlannak; avyayasya—az elpusztíthatatlannak; ca—is; śāśvatasya—az örökkévalónak; ca—és; dharmasya—az eredeti helyzetnek; sukhasya—a boldogságnak; aikāntikasya—a végső; ca—szintén.
Én vagyok az alapja a személytelen Brahmannak, amely halhatatlan, elpusztíthatatlan és örök, s a végső boldogság eredeti helyzete.
MAGYARÁZAT: A Brahman halhatatlanság, elpusztíthatatlanság, örökkévalóság és boldogság. Brahman a transzcendentális megvalósítás kezdete. A Paramātmā, vagyis a Felsőlélek megvalósítása a második fok, az Abszolút Igazság megvalósításának végső szakasza pedig az Istenség Legfelsőbb Személyiségének megvalósítása. A Legfelsőbb Személy ezért Magában foglalja Paramātmāt és a személytelen Brahmant is. A hetedik fejezet már megmagyarázta, hogy az anyagi természet a Legfelsőbb Úr alsóbbrendű energiájának megnyilvánulása. Az Úr a felsőbbrendű természet részecskéivel termékenyíti meg az alsóbbrendű, anyagi természetet, így van kapcsolat a lélek és az anyagi természet között. Amikor az anyagi természet által feltételekhez kötött élőlény a lelki tudás tanulmányozásához kezd, az anyagi lét síkjáról fokozatosan a Legfelsőbb Brahman felfogásának szintjére emelkedik. Ez a Brahman létfelfogás jelenti az önmegvalósítás első lépcsőjét. Ezen a síkon az ember az anyagi létéhez viszonyítva transzcendentális helyzetben van, de még nem érte el a Brahman-megvalósítás tökéletességét. Ha akarja, a Brahman síkon maradhat, majd onnan fokozatosan eljuthat a Paramātmā és végül az Istenség Legfelsőbb Személyisége megvalósításának szintjére. A védikus irodalomban sok példát találunk erre. A négy Kumāra először az igazság személytelen Brahman-felfogását fogadta el, később azonban fokozatosan az odaadó szolgálat síkjára emelkedtek. Aki nem képes túljutni a személytelen Brahman felfogásán, annak számára fennáll a veszély, hogy visszaesik. A Śrīmad-Bhāgavatam elmondja, hogy ha el is érte valaki a személytelen Brahman síkját, ha nem lép tovább, s nem tud a Legfelsőbb Személyről, akkor értelme nem tökéletesen tiszta. Ezért annak ellenére, hogy elérte a Brahman síkot, könnyen visszaeshet, ha nem végzi az Úr odaadó szolgálatát. A Védák ezenkívül így írnak: raso vai saḥ, rasaṁ hy evāyaṁ labdhvānandī bhavati. „Az ember akkor éri el az igazi, transzcendentális boldogságot, ha megértette az Istenség Személyiségét, a gyönyör forrását, Kṛṣṇát.” (Taittirīya Upaniṣad 2.7.1) A Legfelsőbb Úr hat fenséggel teljes, s a bhaktának is része lehet e fenségben, ha kapcsolatba kerül Vele. A király szolgája szinte ugyanolyan élvezetben részesül, mint a király. Ehhez hasonlóan az odaadó szolgálatot végző bhaktára is örök, elpusztíthatatlan boldogság és örök élet vár. Az odaadó szolgálat magában foglalja a Brahman, az örökkévalóság, a megsemmisíthetetlen megvalósítását is. Aki tehát odaadó szolgálatot végez, az már mindezeknek a birtokában van.
Az élőlény természettől fogva Brahman, mégis mivel uralkodni akar az anyagi világ felett, elbukik. Eredeti helyzetében az anyagi természet három kötőereje fölött áll, ám az anyagi természettel kapcsolatba kerülve annak különféle kötőerői — a jóság, a szenvedély és a tudatlanság — megkötik őt. A három kötőerővel való kapcsolata miatt vágyik arra, hogy uralkodjon az anyagi világ felett. A teljes Kṛṣṇa-tudatban végzett odaadó szolgálattal azonban rögtön a transzcendentális síkra emelkedik, s vágya, hogy jogtalanul az anyagi természet felett uralkodjon, megszűnik. Mindenkinek követnie kell tehát a bhakták társaságában az odaadó szolgálat folyamatát, amely a hallással, az énekléssel és az emlékezéssel — az odaadó szolgálat megvalósítása érdekében előírt kilenc folyamattal — kezdődik. E társulás révén és a lelki tanítómester hatására az uralkodás anyagi vágya eltűnik, s az ember szilárdan megállapodik az Úr transzcendentális szerető szolgálatában. Ezt a folyamatot magyarázza meg ez a fejezet a huszonkettedik verstől az utolsóig. Az Úr odaadó szolgálata nagyon egyszerű: állandóan szolgálnunk kell Őt, a mūrtinak felajánlott étel maradékát kell fogyasztanunk, az Úr lótuszlábának felajánlott virágokat kell szagolnunk, el kell látogatnunk az Úr transzcendentális kedvteléseivel kapcsolatos helyekre, olvasnunk kell különféle tetteiről és szeretetteljes viszonyáról bhaktáival, mindig énekelnünk kell a transzcendentális Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare/ Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare mantrát, valamint be kell tartanunk az Úr és bhaktái megjelenésével és eltávozásával kapcsolatos böjtnapokat. E folyamat követésével az ember teljesen megválik minden anyagi tettől. Aki ily módon képes elérni a brahmajyotit vagy a Brahman-felfogás különféle fajtáinak egyikét, az természetét tekintve egyenlővé válik az Istenség Legfelsőbb Személyiségével.
Így végződnek a Bhaktivedanta-magyarázatok a Śrīmad Bhagavad-gītā tizennegyedik fejezetéhez, melynek címe: „Az anyagi természet három kötőereje”.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
A Legfelsőbb Személy elérésének yogája
1. VERS
śrī-bhagavān uvāca
ūrdhva-mūlam adhaḥ-śākham aśvatthaṁ prāhur avyayam
chandāṁsi yasya parṇāni yas taṁ veda sa veda-vit
śrī-bhagavān uvāca—az Istenség Legfelsőbb Személyisége mondta; ūrdhva-mūlam—gyökerekkel felfelé; adhaḥ—lefelé; śākham—ágak; aśvattham—egy banyanfa; prāhuḥ—mondják; avyayam—örökkévaló; chandāṁsi—a védikus himnuszok; yasya—melyeknek; parṇāni—a levelek; yaḥ—bárki; tam—azt; veda—ismeri; saḥ—ő; veda-vit—a Védák ismerője.
Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így szólt: Van egy elpusztíthatatlan banyanfa, melynek gyökerei felfelé, ágai pedig lefelé nőnek, s melynek a védikus himnuszok a levelei. Aki ismeri ezt a fát, az ismeri a Védákat.
MAGYARÁZAT: A bhakti-yoga fontosságának megvitatása után az ember megkérdezheti: „És mit mondhatunk a Védákról?” Ez a fejezet elmondja majd, hogy a Védák tanulmányozásának célja Kṛṣṇa megértése. Éppen ezért aki Kṛṣṇa-tudatú, s odaadó szolgálatot végez, az már ismeri a Védákat.
Az anyagi világ útvesztőjét ez a vers egy banyanfához hasonlítja. A gyümölcsöző cselekedeteket végző számára ez a fa végtelen — egyik ágáról a másikra vándorol az idők végezetéig. Az anyagi világ fája határtalan, s aki ragaszkodik hozzá, annak nincs reménye a felszabadulásra. Az ember felemelését szolgáló védikus himnuszok e fa levelei. A fa gyökerei felfelé nőnek, mert az univerzum legfelső bolygójától, Brahmā hajlékától indulnak ki. Ha valaki képes megérteni az illúziónak ezt az elpusztíthatatlan fáját, az kiszabadulhat útvesztőjéből.
Meg kell értenünk, milyen úton szabadulhatunk ki. Az előző fejezetek már megmagyarázták, hogy több folyamat létezik, amelyet követve megmenekülhetünk az anyagi fogságból, s egészen a tizenharmadik fejezetig azt láthattuk, hogy erre a Legfelsőbb Úrnak végzett odaadó szolgálat a legjobb módszer. Az odaadó szolgálat alapelve nem más, mint hogy meg kell válnunk az anyagi tettektől, s az Úr transzcendentális szolgálatába kell állnunk. Az anyagi világhoz fűződő ragaszkodás elvágásának folyamatáról e fejezet elején lesz szó. Az anyagi létezés gyökere felfelé nő. Ez azt jelenti, hogy a teljes anyagi szubsztanciától, az univerzum legmagasabb bolygójától indul ki. Innen kezdődve terjed ki az egész univerzum megannyi ággal, melyek a különféle bolygórendszereket képviselik. A gyümölcsök képviselik az élőlények tetteinek eredményeit, azaz a vallást, az anyagi gyarapodást, az érzékkielégítést és a felszabadulást.
Ebben a világban nem tudunk olyan fáról, melynek ágai lefelé, gyökerei pedig fölfelé nőnének. Ám mégis létezik ilyen, s a tóparton magunk is láthatjuk. A parton álló fa tükröződik a vízen, s a tükörképen az ágai lefelé, gyökerei pedig felfelé nőnek. Más szóval az anyagi világ fája csupán tükörképe a lelki világ igazi fájának. A lelki világ tükröződésének alapját a vágyak jelentik, mint ahogyan a fa tükröződésének alapja a víz. A vágy okozza tehát, hogy a dolgok e tükrözött anyagi fényben léteznek. Aki szeretne kikerülni ebből az anyagi létből, annak az analitikus tanulmányozás segítségével alaposan meg kell ismernie ezt a fát. Csakis akkor vághatja majd el a kötelékeket, melyek hozzá kötözik.
Ez a fa pontos mása az igazi fának, mivel annak tükörképe. A lelki világban minden megtalálható. Az imperszonalisták úgy vélik, hogy a Brahman a gyökere az anyagi világ fájának, és a sāṅkhya filozófia szerint ebből a gyökérből hajt ki a prakṛti, a puruṣa, majd a három guṇa, az öt durva fizikai elem (pañca-mahā-bhūta), a tíz érzékszerv (daśendriya), az elme stb. Ilyen módon osztják fel az egész anyagi világot huszonnégy elemre. Ha a Brahman minden megnyilvánulás középpontja, akkor ez az anyagi világ olyan megnyilvánulás, ami a középponttól 180 fokot képez, a másik 180 fokot pedig a lelki világ alkotja. Az anyagi világ torz tükörkép, ami azt jelenti, hogy a lelki világ is rendelkezik ugyanazzal a változatossággal, de a valóságban. A prakṛti a Legfelsőbb Úr külső energiája, a puruṣa pedig Maga a Legfelsőbb Úr. Ezt magyarázza meg a Bhagavad-gītā. Ez a megnyilvánulás anyagi, éppen ezért ideiglenes. A tükröződés ideiglenes, hiszen néha látható, néha pedig nem; az eredet azonban, ahonnan a tükröződés származik, örökkévaló. Az igazi fa anyagi tükörképét ki kell vágnunk. A Védákat az ismeri igazán, aki tudja, hogyan kell elvágni az anyagi világhoz fűző ragaszkodást. Aki ismeri ezt a folyamatot, az valóban ismeri a Védákat. A Védák rituális formaságaihoz vonzódó ember a fa gyönyörű zöld leveleihez vonzódik, s nem ismeri igazán a Védák célját. Az Istenség Személyisége Maga fedi fel, hogy a Védák célja a tükörkép-fa kivágása, s a lelki világ igazi fájának elérése.
2. VERS
adhaś cordhvaṁ prasṛtās tasya śākhā
guṇa-pravṛddhā viṣaya-pravālāḥ
adhaś ca mūlāny anusantatāni
karmānubandhīni manuṣya-loke
adhaḥ—lefelé; ca—és; ūrdhvam—felfelé; prasṛtāḥ—szétterjed; tasya—annak; śākhāḥ—ágai; guṇa—az anyagi természet kötőerői által; pravṛddhāḥ—kifejlődtek; viṣaya—az érzéktárgyak; pravālāḥ—gallyak; adhaḥ—lefelé; ca—és; mūlāni—gyökerek; anusantatāni—kiterjedtek; karma—cselekedni; anubandhīni—kötöttek; manuṣya-loke—az emberi társadalom világában.
E fa ágai le és fel egyaránt nőnek, s az anyagi természet három kötőereje táplálja őket. A gallyak rajtuk az érzékek tárgyai. Vannak olyan gyökerei is, melyek lefelé nőnek, s ezek az emberi társadalom gyümölcsöző cselekedeteihez kötődnek.
MAGYARÁZAT: Ez a vers folytatja a banyanfa leírását. Ágai minden irányban kiterjednek, s az alsóbb ágakon különféle élőlények sokaságát találhatjuk: embereket, lovakat, teheneket, kutyákat, macskákat stb., a felsőbb ágakon pedig az élőlények magasabbrendű fajtáival találkozhatunk: félistenekkel, gandharvákkal és sok más magasabb rendű fajjal. Ahogyan a fát a víz élteti, ezt a fát az anyagi természet három kötőereje táplálja. Néha azt tapasztalhatjuk, hogy egy földterület meddő a szárazság miatt, míg egy másik szép zöld. Az élet különféle fajai hasonló módon aszerint nyilvánulnak meg, hogy hol érvényesülnek arányosan nagyobb mértékben az anyagi természet bizonyos kötőerői.
E fa gallyai képezik az érzékek tárgyait. A természet különféle kötőerőinek kifejlesztésével különféle érzékeket kapunk, amelyekkel az érzéktárgyak számtalan eltérő változatát élvezzük. Az ágak csúcsai az érzékszervek (fül, orr, szem stb.), melyek ragaszkodnak az érzéktárgyak élvezetéhez. A gallyak alkotják az érzékek tárgyait, vagyis a hangot, a formát, az érintést stb. A mellékgyökerek a vonzalomnak és a gyűlöletnek felelnek meg, melyek a szenvedés és érzékkielégítés különféle változatainak a melléktermékei. A hajlam a jámbor illetve bűnös jellemre ezekből a másodlagos gyökerekből fejlődik ki, amelyek minden irányban elágaznak. A fő gyökér Brahmalokán ered, a többi pedig az emberek lakta bolygórendszerekből. Miután jámbor tetteinek eredményét élvezhette a felsőbb bolygókon, az ember visszakerül a Földre, hogy felújítsa a karmáját, azaz gyümölcsöző cselekedeteket végezzen, hogy ismét felemelkedjen. A tettek mezejének ezt az emberi bolygót tekintik.
3—4. VERS
na rūpam asyeha tathopalabhyate
nānto na cādir na ca sampratiṣṭhā
aśvattham enaṁ su-virūḍha-mūlam
asaṅga-śastreṇa dṛḍhena chittvā
tataḥ padaṁ tat parimārgitavyaṁ
yasmin gatā na nivartanti bhūyaḥ
tam eva cādyaṁ puruṣaṁ prapadye
yataḥ pravṛttiḥ prasṛtā purāṇī
na—nem; rūpam—a forma; asya—ennek e fának; iha—ebben a világban; tathā—szintén; upalabhyate—érzékelhető; na—soha; antaḥ—vége; na—soha; ca—is; ādiḥ—eleje; na—soha; ca—is; sampratiṣṭhā—az alapja; aśvattham—banyanfa; enam—ezt; su-virūḍha—erősen; mūlam—gyökerező; asaṅga-śastreṇa—az elkülönülés fegyverével; dṛḍhena—erős; chittvā—kivágva; tataḥ—ezután; padam—helyzetet; tat—azt; parimārgitavyam—fel kell kutatni; yasmin—ahová; gatāḥ—eljutván; na—soha; nivartanti—visszatérnek; bhūyaḥ—ismét; tam—Hozzá; eva—bizonyára; ca—is; ādyam—eredeti; puruṣam—az Istenség Személyisége; prapadye—meghódol; yataḥ—akitől; pravṛttiḥ—a kezdet; prasṛtā—kiterjedés; purāṇi—nagyon ősi.
Ebben a világban lehetetlen meglátni e fa igazi formáját. Senki sem érheti meg, hogy hol kezdődik és hol végződik, vagy hol van az alapja. Gyökerei erősek, de nagy elszántsággal, az elkülönülés fegyverével az embernek ki kell vágnia ezt a fát. Azután fel kell kutatni azt a helyet, ahová egyszer eljutván soha többé nem kell visszatérnie, s ott meg kell hódolnia az Istenség Legfelsőbb Személyisége előtt, aki mindennek a kezdete, s akiből időtlen idők óta minden kiárad.
MAGYARÁZAT: Ez a vers egyértelműen kimondja, hogy e banyanfa igazi formáját ebben az anyagi világban lehetetlen megérteni. Mivel gyökerei felfelé állnak, az igazi fa a másik végén van. Aki a fa anyagi kiterjedésének útvesztőjébe bonyolódott, az nem láthatja, milyen messzire nyúlik, s így a kezdetét sem ismeri. Ám mégis meg kell találnunk az eredetét. „Én az apám fia vagyok, az apám pedig ennek és ennek az embernek a fia stb.” Ha így tekintünk vissza, akkor eljutunk Brahmāhoz, akit Garbhodakaśāyī Viṣṇu teremtett. Így végül elérkezünk az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez, s ez kutatásunk végét jelenti. Fel kell tehát kutatnunk a fa eredetét, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, olyan emberek segítségével, akik ismerik Őt. Ilyen tudás birtokában az ember fokozatosan eltávolodik a valóság e hamis tükröződésétől, s a tudás fegyverével elvághatja a kötelékeket, hogy végül elérje az igazi fát.
Ezzel kapcsolatban az asaṅga szó nagyon fontos, mert az érzéki élvezet és az anyagi természet feletti uralkodás iránti ragaszkodás nagyon erős. A hiteles szentírásokon alapuló lelki tudományról beszélgetve, valamint meghallgatva azokat, akik valódi tudással rendelkeznek, meg kell tanulnunk, hogyan szabaduljunk meg ettől a ragaszkodástól. Az efféle beszélgetések a bhakták társaságában azt eredményezik, hogy az ember eljut az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez. Ekkor az első, amit tennünk kell, hogy meghódolunk Neki. Ez a vers megemlíti azt a helyet, ahová ha egyszer eljutunk, nem térünk vissza többé a hamis, visszatükröződő fához. Az eredeti gyökér Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége, s Belőle árad minden. Az Istenség Személyisége kegyének elnyeréséhez csupán az szükséges, hogy meghódoljunk Előtte, s ezt az odaadó szolgálat végzésével — hallással, énekléssel stb. — érhetjük el. Ő tehát az anyagi világ kiáradásának oka. Amint ezt már Maga az Úr korábban kijelentette: ahaṁ sarvasya prabhavaḥ. „Én vagyok minden dolog eredete.” Ahhoz tehát, hogy kijussunk az anyagi élet erős banyanfájának sűrű ágai közül, át kell adnunk magunkat Kṛṣṇának. Amint ez megtörténik, automatikusan eltávolodunk ettől az anyagi világtól.
5. VERS
nirmāna-mohā jita-saṅga-doṣā
adhyātma-nityā vinivṛtta-kāmāḥ
dvandvair vimuktāḥ sukha-duḥkha-saṁjñair
gacchanty amūḍhāḥ padam avyayaṁ tat
niḥ—nélkül; māna—hamis tisztelet; mohāḥ—és illúzió; jita—legyőzve; saṅga—a társulásnak; doṣāḥ—a hibák; adhyātma—lelki tudásban; nityāḥ—örökkévalóságban; vinivṛtta—elszakadva; kāmāḥ—a kéjtől; dvandvaiḥ—a kettősségektől; vimuktāḥ—megszabadult; sukha-duḥkha—boldogság és boldogtalanság; saṁjñaiḥ—nevezett; gacchanti—elérnek; amūḍhāḥ—nem megtévesztett; padam—helyzetet; avyayam—örökkévalót; tat—azt.
Aki nem követel magának hamis tiszteletet, aki nincs illúzióban, s megszabadult a nemkívánatosak társaságától, aki megértette az örökkévalót, felhagyott az anyagi kéjjel, a boldogság és boldogtalanság kettőssége nem zavarja, józan, s tudja, hogyan kell meghódolnia a Legfelsőbb Személy előtt — az eléri azt az örök birodalmat.
MAGYARÁZAT: Ez a vers nagyon szépen leírja a meghódolás folyamatát. Az első szükséges tulajdonság az, hogy az embert ne tévessze meg a büszkeség. A feltételekhez kötött lélek rendkívül felfuvalkodott, s magát hiszi az anyagi természet urának, ezért nagyon nehéz meghódolnia az Istenség Legfelsőbb Személyisége előtt. Az igazi tudás tanulmányozásával fel kell ismernünk, hogy nem mi vagyunk az anyagi természet urai; az Istenség Legfelsőbb Személyisége az Úr. A meghódolás folyamatát akkor kezdheti el az ember, ha megszabadult a büszkeségből fakadó illúziótól. Aki az anyagi világban mindig tiszteletre vágyik, az nem képes meghódolni a Legfelsőbb Személy előtt. Büszkeségét az illúzió okozza, mert ostobán azt hiszi, hogy ő a világ ura, pedig csupán egy rövid ideig marad itt: jön, aztán hamarosan távozik, közben pedig mindent bonyolulttá tesz, s állandóan bajban van. Az egész világot ez a felfogás tartja mozgásban. Az emberek úgy vélik, hogy ez a Föld bolygó az emberi társadalom tulajdona, s e hamis felfogás eredményeképpen felosztották területeit. Meg kell szabadulnunk attól a téves elgondolástól, hogy a világ az emberi társadalomé, és csak ezután válhatunk meg azoktól az illuzórikus kapcsolatoktól, melyeket a családi, a társadalmi és a nemzeti érzések hoznak létre. Ezek a hamis kapcsolatok kötöznek bennünket az anyagi világhoz. A következő lépés a lelki tudás elsajátítása. Meg kell tanulnunk, mi az, ami valóban a miénk, és mi az, ami nem. Ha az ember mindent a valóságnak megfelelően ért meg, megszabadul a boldogság és boldogtalanság, élvezet és fájdalom stb. ellentétpárjaitól. Teljes tudás lesz a birtokában, és így képes lesz meghódolni az Istenség Legfelsőbb Személyisége előtt.
6. VERS
na tad bhāsayate sūryo na śaśāṅko na pāvakaḥ
yad gatvā na nivartante tad dhāma paramaṁ mama
na—nem; tat—azt; bhāsayate—beragyogja; sūryaḥ—nap; na—sem; śaśāṅkaḥ—hold; na—sem; pāvakaḥ—a tűz, az elektromosság; yat—ahová; gatvā—menvén; na—sohasem; nivartante—visszatérnek; tat dhāma—az a hajlék; paramam—legfelsőbb; mama—Enyém.
Az Én legfelsőbb hajlékomat nem nap vagy hold, tűz vagy elektromosság ragyogja be. Aki egyszer eljut oda, többé már nem tér vissza az anyagi világba.
MAGYARÁZAT: Ez a vers a lelki világról, Kṛṣṇának, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének a hajlékáról beszél, amit Kṛṣṇalokának vagy Goloka Vṛndāvanának neveznek. A lelki világban nincs szükség napfényre, holdfényre, tűzre vagy elektromosságra, mert ott a bolygók mind önragyogóak. A mi univerzumunkban csak a nap önragyogó, a lelki világban azonban minden bolygó ilyen. Az ottani bolygók (a Vaikuṇṭhák) sugárzása alkotja a brahmajyotiként ismert ragyogó eget. Valójában ez a ragyogás Kṛṣṇa bolygójából, Goloka Vṛndāvanából árad, s egy részét a mahat-tattva, az anyagi világ fedi be. A tündöklő lelki ég többi, nagyobbik részét a Vaikuṇṭhalokákként ismert lelki bolygók töltik be, melyek közül Goloka Vṛndāvana a legfőbb.
Amíg e sötét anyagi világban van, az élőlény élete feltételektől függ, ám amint elvágja a kötelékeket, melyek az anyagi világ hamis, eltorzult fájához kötik, és eljut a lelki világba, azonnal felszabadul. Onnan sohasem fog már visszatérni. Feltételekhez kötött életében az élőlény önmagát hiszi az anyagi világ urának, de a felszabadulás után a lelki birodalomba kerül, s a Legfelsőbb Úr társaságában élvezi örökkévaló, gyönyörrel és tudással teljes életét.
Minden embernek vonzódnia kellene ehhez a leíráshoz, s vágynia kellene arra, hogy megváljon a valóság e hamis tükröződésétől, és az örökkévaló világba jusson. Az anyagi világhoz túlságosan vonzódó ember nagyon nehezen vágja el a ragaszkodást, de ha elkezdi a Kṛṣṇa-tudat folyamatát, akkor lehetősége nyílik a fokozatos eltávolodásra. A Kṛṣṇa-tudatú bhakták társaságát kell keresnie. Fel kell kutatnia egy olyan közösséget, amelynek tagjai Kṛṣṇának szentelték életüket, s meg kell tanulnia tőlük az odaadó szolgálat végzését. Ily módon lehet elvágni a ragaszkodást, amely az anyagi világhoz fűz bennünket. Pusztán azzal, hogy sáfrányszínű ruhát öltünk, nem szabadulhatunk meg az anyagi világ vonzerejétől. Az Úr odaadó szolgálatához kell kötődnünk. Nagyon komolyan kell tehát vennünk a tizenkettedik fejezet szavait, miszerint az odaadó szolgálat az egyetlen út, melyet követve kiszabadulhatunk az igazi fa hamis tükröződéséből. A tizennegyedik fejezet arról ír, hogy az anyagi természet minden folyamatot beszennyez, s egyedül az odaadó szolgálatról mondja, hogy tisztán transzcendentális.
A paramaṁ mama szavak nagyon fontosak ebben a versben. Tulajdonképpen az egész világ a Legfelsőbb Úr tulajdona, ám a lelki világ paramam, teljes a hat fenségben. A Kaṭha Upaniṣad (2.2.15) is megerősíti, hogy a lelki világban nincs szükség napfényre, holdfényre vagy csillagokra (na tatra sūryo bhāti na candra-tārakam), mert ott mindent a Legfelsőbb Úr belső energiája ragyog be. E legfelsőbb hajlékra csakis a meghódolás vezet — ez az egyetlen út.
7. VERS
mamaivāṁśo jīva-loke jīva-bhūtaḥ sanātanaḥ
manaḥ-ṣaṣṭhānīndriyāṇi prakṛti-sthāni karṣati
mama—Enyém; eva—bizonyára; aṁśaḥ—parányi részecskék; jīva-loke—a feltételekhez kötött lét világa; jīva-bhūtaḥ—a feltételekhez kötött élőlény; sanātanaḥ—örökkévaló; manaḥ—az elmével; ṣaṣṭhāni—hat; indriyāṇi—érzékek; prakṛti—anyagi természetben; sthāni—elhelyezkedik; karṣati—keményen küzd.
Az élőlények ebben a feltételekhez kötött világban az Én örökkévaló, parányi részeim. Feltételekhez kötött létük miatt küzdelmes harcot vívnak a hat érzékszervvel, melyhez az elme is hozzátartozik.
MAGYARÁZAT: Ez a vers az élőlény kilétét határozza meg nagyon érthetően. Az élőlény örökké a Legfelsőbb Úr parányi töredék szerves része. Az a feltevés, miszerint csupán a feltételekhez kötött létben van egyénisége, s felszabadult állapotában eggyé válik a Legfelsőbb Úrral, nem helytálló. Az élőlény örökké töredék rész. Ez a vers félreérthetetlenül kijelenti: sanātanaḥ. A Védák tanítása szerint a Legfelsőbb Úr kiterjedéseinek és megnyilvánulásainak száma végtelen. Az elsődleges kiterjedéseket viṣṇu-tattvának, a másodlagosakat pedig élőlényeknek hívják. Más szóval a viṣṇu-tattva személyes, az élőlények pedig elkülönült kiterjedések. Személyes kiterjedése által az Úr különféle formákban nyilvánul meg, mint például az Úr Rāma, Nṛsiṁhadeva, Viṣṇumūrti és a Vaikuṇṭha bolygókon uralkodó Istenségek. Az elkülönült kiterjedések, vagyis az élőlények örökké az Ő szolgái. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége személyes kiterjedései, vagyis az Istenség egyéni személyiségei mindig léteznek. Hasonló módon a különálló kiterjedések, vagyis az élőlények is rendelkeznek egyéni léttel. Az élőlények tehát a Legfelsőbb Úr parányi, szerves részei, ezért részben rendelkeznek a tulajdonságaival is, melyek közül az egyik a függetlenség. Mint egyéni léleknek, minden élőlénynek saját egyénisége és parányi függetlensége van. Ha visszaél a függetlenségével, feltételekhez kötött létbe jut, ha helyesen alkalmazza, örökre felszabadul. Ám természetét tekintve mindkét esetben örökkévaló, hasonlóan a Legfelsőbb Úrhoz. Ha felszabadult, akkor mentes az anyagi feltételektől, és az Úr transzcendentális szolgálatának él. Ha azonban feltételekhez kötött, akkor a természet anyagi kötőerőinek irányítása alatt áll, s megfeledkezik az Úr transzcendentális szerető szolgálatáról, aminek az a következménye, hogy teljes erejéből kell küzdenie létéért az anyagi világban.
Valamennyi élőlény a Legfelsőbb Úr szerves része — nemcsak az emberek, a macskák és a kutyák, de még az anyagi világ nagyhatalmú irányítói is, például Brahmā, az Úr Śiva, sőt még Viṣṇu is. Mindegyikük örökkévaló, s nem ideiglenes megnyilvánulás. A karṣati („küzd”, „viaskodik”) szó nagyon jelentőségteljes. A lélek az anyagi létben rabságban van, mintha bilincsbe lenne verve. A hamis ego az, ami megkötözi, az elme pedig a legfőbb ügynök, ami az élőlényt az anyagi létben irányítja. Ha az elme a jóság kötőerejében van, az élőlény jó tetteket hajt végre, ha a szenvedély kötőerejében van, akkor szenvednie kell cselekedetei miatt, ha pedig a tudatlanság kötőerejében, akkor alacsonyabb rendű létformákba kerül. Ebből a versből azonban kiderül, hogy a feltételekhez kötött lelket az anyagi test, s ezzel együtt az elme és az érzékek burkolják be, ám amint felszabadul, ez az anyagi burkolat megsemmisül, és az egyéni képességeknek megfelelően megnyilvánul a lelki test. A Mādhyandināyana-śruti a következőket tudatja velünk: sa vā eṣa brahma-niṣṭha idaṁ śarīraṁ martyam atisṛjya brahmābhisampadya brahmaṇā paśyati brahmaṇā śṛṇoti brahmaṇaivedaṁ sarvam anubhavati. E vers szerint amikor az élőlény megválik az anyagi testtől, s a lelki világba jut, visszanyeri lelki testét, amelyben szemtől szemben megláthatja az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Személyesen beszélhet Vele és hallhatja Őt, sőt képes lesz igazán megérteni Őt. A smṛtik szerint vasanti yatra puruṣāḥ sarve vaikuṇṭha-mūrtayaḥ: a lelki bolygókon mindenki teste az Istenség Legfelsőbb Személyisége testéhez hasonlít. A test felépítésében tehát nincs különbség a szerves rész élőlények és a viṣṇu-mūrti kiterjedések között. Más szóval az Istenség Legfelsőbb Személyisége kegyéből az élőlény lelki testet kap, ha felszabadul.
A mamaivāṁśaḥ szavak („a Legfelsőbb Úr parányi szerves részei”) szintén nagyon jelentősek. A Legfelsőbb Úr parányi szerves részei nem olyanok, mint egy anyagból álló dolog töredék darabkái. A második fejezet már megtárgyalta, hogy a lelket nem lehet feldarabolni, éppen ezért e töredék szerves részt nem anyagi felfogással kell megértenünk. Nem olyan, mint az anyag, amit fel lehet darabolni és aztán újra össze lehet illeszteni. Az élőlénnyel kapcsolatban ezt a felfogást nem lehet alkalmazni, mert a vers szanszkrit sanātana („örök”) kifejezést használja. A töredék rész örökkévaló. A második fejezet elején azt is olvashattuk, hogy a Legfelsőbb Úr töredék részecskéje minden egyes egyéni testben jelen van (dehino 'smin yathā dehe). Ha kiszabadul a test rabságából, visszanyeri eredeti lelki testét a lelki világ egyik lelki bolygóján, s a Legfelsőbb Úr társaságát élvezi. Azt is meg kell azonban értenünk, hogy mint a Legfelsőbb Úr parányi szerves része, az élőlény minőség tekintetében azonos Vele, mint ahogyan az aranydarabkák szintén aranyból vannak.
8. VERS
śarīraṁ yad avāpnoti yac cāpy utkrāmatīśvaraḥ
gṛhītvaitāni saṁyāti vāyur gandhān ivāśayāt
śarīram—a test; yat—mint; avāpnoti—kapja; yat—mint; ca api—is; utkrāmati—feladja; īśvaraḥ—a test ura; gṛhītvā—felvéve; etāni—mindezt; saṁyāti—elmegy; vāyuḥ—a levegő; gandhān—az illat; iva—mint; āśayāt—a forrásuktól.
Az anyagi világban az élőlény különböző életfelfogásait úgy viszi egyik testből a másikba, mint ahogyan a szél szállítja az illatot. Felvesz egy testet, majd kilép belőle, hogy egy újat fogadjon el.
MAGYARÁZAT: Ez a vers īśvarának, vagyis saját teste irányítójának írja le az élőlényt, aki kívánsága szerint kerülhet magasabb illetve alacsonyabb rendű testbe. Az élőlény parányi függetlenséggel rendelkezik. Testének cseréje rajta múlik, s halálakor a saját maga teremtette tudata határozza meg a következő testét. Ha a macska vagy kutya tudatához hasonlóra alakította tudatát, akkor elkerülhetetlenül macska- vagy kutyatestet kap. Ha azonban tudatát az isteni tulajdonságokra rögzítette, akkor félistenként fog megszületni, s ha Kṛṣṇa-tudatú, akkor a lelki világba, Kṛṣṇalokára jut, ahol Kṛṣṇa társaságában lehet. Az a felfogás, hogy a test megsemmisülése után mindennek vége, helytelen. Az egyéni lélek egyik testből a másikba vándorol, s jelenlegi teste és tettei alapozzák meg a következő testét. Az ember a karma szerint kapja a különféle testeket, melyeket egy idő után el kell hagynia. E vers szerint a következő testet a finom fizikai test fejleszti ki, amely a következő test felfogását hordozza magában. Az egyik testből a másikba vándorlást és a testi létben folytatott küzdelmet karṣatinak, létért vívott harcnak nevezik.
9. VERS
śrotraṁ cakṣuḥ sparśanaṁ ca rasanaṁ ghrāṇam eva ca
adhiṣṭhāya manaś cāyaṁ viṣayān upasevate
śrotram—fülek; cakṣuḥ—szemek; sparśanam—érintés; ca—is; rasanam—nyelv; ghrāṇam—a szaglás képessége; eva—is; ca—és; adhiṣṭhāya—benne van; manaḥ—elme; ca—is; ayam—ő; viṣayān—érzéktárgyakat; upasevate—élvezi.
Az élőlény egy újabb durva fizikai testet kap, bizonyos fajta füllel, szemmel, nyelvvel, orral és érintésérzékkel, melyeket az elme fog össze, s így élvezheti az érzékek tárgyainak egy adott csoportját.
MAGYARÁZAT: Ha tehát az élőlény tudata a kutyák és macskák szintjére süllyed, akkor a következő életében kutya vagy macska testet kap, s azt élvezi. A tudat eredetileg tiszta, mint a víz. Ha azonban a vízbe színes festéket keverünk, elszíneződik. Éppen így a tudat is tiszta, mivel a lélek tiszta, az anyagi kötőerőkkel kapcsolatba kerülve azonban megváltozik. Az igazi tudat a Kṛṣṇa-tudat, ezért az él valóban tiszta életet, aki Kṛṣṇa-tudatú. Ha azonban tudatát az anyagi mentalitás valamilyen formája beszennyezi, következő életében annak megfelelően kap anyagi testet. S ez nem feltétlenül jelent emberi testet. Nyolcmillió-négyszázezer faj létezik, s az élőlény megjelenhet macskák, kutyák, sertések, félistenek között vagy bármely más fajban.
10. VERS
utkrāmantaṁ sthitaṁ vāpi bhuñjānaṁ vā guṇānvitam
vimūḍhā nānupaśyanti paśyanti jñāna-cakṣuṣaḥ
utkrāmantam—a testet elhagyva; sthitam—benne a testben; vā api—sem; bhuñjānam—élvezve; vā—vagy; guṇa-anvitam—az anyagi természet kötőerőinek varázsa alatt; vimūḍhāḥ—az ostobák; na—sohasem; anupaśyanti—láthatják; paśyanti—láthatják; jñāna-cakṣuṣaḥ—akik a tudás szemével látnak.
Az ostobák nem értik meg, hogyan képes az élőlény elhagyni testét, s azt sem, miféle testből merít örömet az anyagi természet kötőerőinek varázsa alatt. De aki a tudás szemével néz, az látja mindezt.
MAGYARÁZAT: A jñāna-cakṣuṣaḥ szó nagyon fontos. Tudás nélkül az ember képtelen megérteni, hogyan hagyja el az élőlény a testét, milyen formát kap majd a következő életében, és miért rendelkezik egy bizonyos fajta testtel. Hogy ezt megérthessük, nagy tudásra van szükségünk, melyre a Bhagavad-gītāból és más hasonló irodalomból, egy hiteles lelki tanítómester közvetítésével tehetünk szert. Nagyon szerencsés az az ember, akit úgy tanítottak, hogy megértse ezeket a dolgokat. Minden élőlény bizonyos körülmények között hagyja el testét, bizonyos körülmények között él, s bizonyos körülmények között élvez az anyagi természet varázsa alatt. Ennek eredményeként az érzékkielégítés illúziójában a legváltozatosabb anyagi boldogságban és szenvedésben van része. Akiket örökké megtéveszt a vágy és a kéj, azok elveszítik minden képességüket, hogy megértsék, hogyan lakoznak a testben, s hogyan cserélik azt. Egyszerűen csak nem tudják felfogni. Akik azonban lelki tudásra tettek szert, azok képesek meglátni, hogy a lélek különbözik a testtől, s a testeket cserélve mindig másféle élvezet vár rá. Az ilyen ismeret birtokában az ember megértheti, hogyan szenved a feltételekhez kötött élőlény ebben az anyagi létben. Ezért a Kṛṣṇa-tudatban magas szinten álló bhakták mindent megtesznek, hogy átadják ezt a tudományt az embereknek, akik oly sokat szenvednek a feltételekhez kötött lét során. El kell hagyniuk ezt a fajta létet, Kṛṣṇa-tudatossá kell válniuk, s fel kell szabadulniuk, hogy a lelki világba juthassanak.
11. VERS
yatanto yoginaś cainaṁ paśyanty ātmany avasthitam
yatanto 'py akṛtātmāno nainaṁ paśyanty acetasaḥ
yatantaḥ—törekedve; yoginaḥ—a transzcendentalisták; ca—is; enam—ezt; paśyanti—láthatják; ātmani—az önvalóban; avasthitam—van; yatantaḥ—törekedve; api—habár; akṛta-ātmānaḥ—akik nem jutottak el az önmegvalósításig; na—nem; enam—ezt; paśyanti—láthatják; acetasaḥ—fejletlen elmével.
A törekvő transzcendentalisták, akik az önmegvalósításnak élnek, tisztán látják mindezt. De akiknek elméje nem fejlett, s nem jutottak el az önmegvalósításig, azok még ha próbálkoznak vele, akkor sem képesek látni, mi történik.
MAGYARÁZAT: A lelki önmegvalósítás útját sok transzcendentalista járja, de akik még nem valósították meg igazi énjüket, azok képtelenek megérteni, hogyan változik minden az élőlény testében. Ezzel kapcsolatban a yoginaḥ szó nagyon fontos. Manapság számtalan úgynevezett yogī és yoga-társaság van, ám az önmegvalósítás témájában valamennyien vakok. Bizonyos tornagyakorlatokhoz ragaszkodnak csupán, és megelégszenek annyival, hogy testük erős és egészséges lesz. Ennyiből áll a tudományuk. Őket nevezik yatanto 'py akṛtātmānaḥnak. Noha szorgalmasan végzik állítólagos yoga-gyakorlataikat, nem jutnak el az önmegvalósításig. Az ilyen emberek képtelenek megérteni a lélekvándorlás folyamatát. Egyedül azok tudják felfogni, hogyan történik minden, akik az igazi yogát végzik, akik megvalósították énjüket, a világot és a Legfelsőbb Urat — azaz a tiszta odaadó szolgálatot végző, Kṛṣṇa-tudatú bhakti-yogīk.
12. VERS
yad āditya-gataṁ tejo jagad bhāsayate 'khilam
yac candramasi yac cāgnau tat tejo viddhi māmakam
yat—ami; āditya-gatam—a napfényben; tejaḥ—ragyogás; jagat—az egész világ; bhāsayate—beragyogja; akhilam—teljesen; yat—amit; candramasi—a holdon; yat—ami; ca—is; agnau—a tűzben; tat—azt; tejaḥ—ragyogás; viddhi—értsd meg; māmakam—Tőlem.
Az egész világ sötétségét szétoszlató nap ragyogása, a hold sugárzása és a tűz fényessége is mind Belőlem árad.
MAGYARÁZAT: Aki nem kellőképpen intelligens, az nem láthatja, mi hogyan megy végbe. Tudásunkat azonban megalapozhatjuk azzal, ha megértjük, amit az Úr ebben a versben mond. Mindenki láthatja a napot, a holdat, a tüzet és az elektromosságot. Csupán annyit próbáljunk megérteni, hogy a nap, a hold, az elektromosság és a tűz fénye mind az Istenség Legfelsőbb Személyiségéből árad. Ez a felfogás, ami a Kṛṣṇa-tudat kezdetét jelenti, nagy lépés az anyagi világban feltételekhez kötött lélek lelki fejlődésének útján. A élőlények lényegüket tekintve a Legfelsőbb Úr szerves részei, és Kṛṣṇa a versben arra céloz, hogyan térhetnek haza, vissza Istenhez.
Ebből a versből azt is megtudhatjuk, hogy a nap beragyogja az egész naprendszert. Különféle univerzumok és naprendszerek vannak, napokkal, holdakkal és bolygókkal, de minden univerzumban csak egy nap van. Ahogyan azt a Bhagavad-gītā (10.21) elmondja, a hold szintén csillag (nakṣatrāṇām ahaṁ śaśī). A napfény a Legfelsőbb Úr lelki világa lelki ragyogásának köszönhető. Az emberek általában akkor kezdenek el tevékenykedni, ha felkel a nap. A főzéshez tűz kell, s tűzre van szükség a gyárak működtetéséhez is, és még sorolhatnánk, mi mindenhez. A tűz tehát nagyon sok dologhoz szükséges. Láthatjuk, hogy a napfény, a holdfény és a tűz nagyon kedves az élőlények számára. Nélkülük senki sem élhetne. Ha tehát megértjük, hogy a nap, a hold, a tűz fénye és ragyogása mind Kṛṣṇából, az Istenség Legfelsőbb Személyiségéből, Kṛṣṇából árad, akkor a Kṛṣṇa-tudatunk fejlődni kezd. A hold fénye táplálja a zöldségeket. A holdfény olyannyira kellemes, hogy az emberek könnyen megérthetik ebből, hogy Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége kegyéből élnek. Az Ő kegye nélkül nem lenne nap, hold és tűz, s ezek nélkül senki sem élhetne. E néhány gondolat célja az, hogy felébressze a Kṛṣṇa-tudatot a feltételekhez kötött lelkekben.
13. VERS
gām āviśya ca bhūtāni dhārayāmy aham ojasā
puṣṇāmi cauṣadhīḥ sarvāḥ somo bhūtvā rasātmakaḥ
gām—a bolygók; āviśya—behatolva; ca—szintén; bhūtāni—az élőlényeket; dhārayāmi—fenntartom; aham—Én; ojasā—energiám által; puṣṇāmi—táplálom; ca—és; auṣadhīḥ—a zöldségeket; sarvāḥ—minden; somaḥ—a hold; bhūtvā—válva; rasa-ātmakaḥ—ízt adva.
Behatolok minden bolygóba, s az Én energiám tartja őket pályájukon. Holddá válva Én látom el a zöldségeket az élet ízes levével.
MAGYARÁZAT: Megérthetjük, hogy a bolygók csakis az Úr energiájának köszönhetően keringenek az űrben. Az Úr belép minden atomba, minden bolygóba és minden élőlénybe. Erről a Brahma-saṁhitā ír, ahol azt olvashatjuk, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyiségének teljes értékű kiterjedése, Paramātmā behatol a bolygókba, az univerzumba, az élőlényekbe, sőt még az atomokba is. Az Ő jelenlétének köszönhető, hogy minden a megfelelő formában nyilvánul meg. Az élő ember lebeghet a vízen, mert a lélek jelen van a testben, de annak távoztával a test halottá válik, s lesüllyed. Természetesen a bomló test is úszhat úgy a habok tetején, mint például egy szalmaszál, de ha valakit a vízben ér a halál, teste azonnal elmerül. Az űrben a bolygók szintén azért lebegnek, mert az Istenség Legfelsőbb Személyiségének legfelsőbb energiája hatolt beléjük. Energiája úgy tartja fenn a bolygók mindegyikét, ahogyan az ember a homokot tartja a kezében. Ha valaki homokot tart a kezében, a homok nem hullik le, ám ha a levegőbe szórja, a homokszemek alászállnak. Az űrben lebegő bolygókat hasonlóképpen tartja markában a Legfelsőbb Úr univerzális formája. Az Ő ereje és energiája révén marad minden mozgó és mozdulatlan a helyén. A védikus himnuszok azt írják, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyiségének köszönhetően süt a nap és kering minden égitest rendíthetetlenül. Ha Ő nem lenne, a bolygók szétszóródnának, akárcsak a porszemek a levegőben, s valamennyi elpusztulna. Az Istenség Legfelsőbb Személyiségének köszönhető az is, hogy a hold táplálja a zöldségeket. A zöldségek a hold hatására válnak ízletessé. A hold fénye nélkül a zöldségfélék nem nőnének, s nem lennének ízletesek sem. Az emberi társadalom tagjai azért élhetnek kényelmesen, azért dolgozhatnak és élvezhetik a különféle ételeket, mert a legfelsőbb Úr megadja nekik mindezt. Ezek nélkül az emberiség nem lenne képes fenntartani létét. A rasātmakaḥ szó nagyon lényeges: mindent a Legfelsőbb Úr tesz ízletessé a hold hatásán keresztül.
14. VERS
ahaṁ vaiśvānaro bhūtvā prāṇināṁ deham āśritaḥ
prāṇāpāna-samāyuktaḥ pacāmy annaṁ catur-vidham
aham—Én; vaiśvānaraḥ—az Én teljes részem mint az emésztés tüze; bhūtvā—válva; prāṇinām—minden élőlénynek; deham—a testekben; āśritaḥ—elhelyezkedve; prāṇa—a kiáramló levegő; apāna—a lefelé áramló levegő; samāyuktaḥ—egyensúlyban tartva; pacāmi—emésztek; annam—ételt; catuḥ-vidham—négyfélét.
Én vagyok az emésztés tüze minden élőlény testében, s a ki- és bemenő életlevegőhöz csatlakozva Én emésztem meg a négyféle ételt.
MAGYARÁZAT: Az Āyur-veda śāstrából megtudhatjuk, hogy a gyomorban tűz emészti meg az ételt. Ha ez a tűz nem lángol, nem vagyunk éhesek, de ha megfelelően működik, akkor megéhezünk. Előfordul, hogy nem ég jól — ilyen esetben kezelésre van szükség. Ez a tűz szintén az Istenség Legfelsőbb Személyiségét képviseli. A védikus mantrák (Bṛhad-āraṇyaka Upaniṣad 5.9.1) megerősítik, hogy a Legfelsőbb Úr vagy Brahman a tűz formájában van jelen a gyomorban, s így emészti meg a különféle ételeket (ayam agnir vaiśvānaro yo 'yam antaḥ puruṣe yenedam annaṁ pacyate). Mivel segít az emésztésben, az élőlény még táplálkozásában sem független. Ha a Legfelsőbb Úr nem segítené az emésztését, nem is ehetne. Az Úr az tehát, aki megtermeli és megemészti az ételeket, s az Ő kegyéből élvezzük az életet. A Vedānta-sūtra (1.2.27) szintén megerősíti ezt. Śabdādibhyo 'ntaḥ pratiṣṭhānāc ca: az Úr jelen van a hangban és a testben, a levegőben, sőt emésztő erőként még a gyomorban is. Négyféle étel van: nyelhető, rágható, nyalható és szopogatható. Mindegyik emésztését az Úr segíti elő.
15. VERS
sarvasya cāhaṁ hṛdi sanniviṣṭo
mattaḥ smṛtir jñānam apohanaṁ ca
vedaiś ca sarvair aham eva vedyo
vedānta-kṛd veda-vid eva cāham
sarvasya—mindenkiében; ca—és; aham—Én; hṛdi—szívben; sanniviṣṭaḥ—helyezkedvén; mattaḥ—Tőlem; smṛtiḥ—emlékezés; jñānam—tudás; apohanam—feledékenység; ca—és; vedaiḥ—a Védák által; ca—szintén; sarvaiḥ—mindegyik; aham—Én vagyok; eva—bizonyára; vedyaḥ—a megismerendő; vedānta-kṛt—a Vedānta szerkesztője; veda-vit—a Védák ismerője; eva—bizonyára; ca—és; aham—Én.
Én mindenki szívében ott lakozom, s Tőlem jön az emlékezet, a tudás és a feledékenység. Én vagyok az, akit a Védákból meg kell ismerni, s Én vagyok a Vedānta szerkesztője és a Védák ismerője.
MAGYARÁZAT: A Legfelsőbb Úr Paramātmāként mindenki szívében jelen van, s Ő indít el minden tettet. Az élőlény ugyan elfelejti előző életét, ám a Legfelsőbb Úr irányítása alapján kell cselekednie, aki tanúja minden tettének, s ezért múltbeli cselekedeteinek megfelelően lát tetteihez. Elegendő tudást és emlékezetet kap, s előző életét elfelejti. Az Úr tehát nemcsak mindent átható, hanem minden egyéni szívben helyhez kötött is. Ő az, aki munkája különféle gyümölcseivel jutalmazza meg az embert. Őt nemcsak a személytelen Brahmanként, az Istenség Legfelsőbb Személyiségeként és helyhez kötött Paramātmāként imádják, hanem a Védák inkarnációjának formájában is. A Védák adják meg a helyes útmutatást ahhoz, hogy az emberek megfelelően vezethessék életüket, s hazatérhessenek, vissza Istenhez. A Védák az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről, Kṛṣṇáról szóló tudást adják át, akinek egyik inkarnációja, Vyāsadeva a Vedānta-sūtra szerkesztője. Ennek a műnek a valódi magyarázatát adja meg a Śrīmad-Bhāgavatam, amelyet szintén Vyāsadeva állított össze. A Legfelsőbb Úr olyannyira teljes, hogy felszabadulásuk érdekében a feltételekhez kötött lelkeket élelemmel látja el, amit még megemészteni is segít, valamint tanúja a cselekedeteiknek, a Védák formájában tudásban részesíti őket, sőt Śrī Kṛṣṇaként, az Istenség Legfelsőbb Személyiségeként a Bhagavad-gītāt tanítja számukra. Ő valóban méltó a feltételekhez kötött lelkek imádatára. Isten tökéletesen jó és végtelenül kegyes.
Antaḥ-praviṣṭaḥ śāstā janānām. Az élőlény mindent elfelejt, amikor elhagyja testét, de aztán a Legfelsőbb Úr ösztönzésére ismét cselekedni kezd. Feledékenysége ellenére az Úr megadja neki a kellő értelmet, hogy tevékenységeit ott folytassa, ahol előző életében abbahagyta. Az élőlény tehát nemcsak örül és szenved ebben az anyagi világban a szívében lakozó Legfelsőbb Úr irányítása szerint, hanem Tőle kapja meg a lehetőséget a Védák megértésére is. Ha valaki komolyan elhatározza, hogy megérti a védikus tudást, Kṛṣṇa megadja neki az ehhez szükséges értelmet. S hogy miért tárja fel a védikus bölcsességet? Mert minden egyes élőlénynek szüksége van Kṛṣṇa megértésére. Ezt a védikus irodalom így erősíti meg: yo 'sau sarvair vedair gīyate. A négy Védától kezdődően az egész védikus irodalom, a Vedānta-sūtra, az Upaniṣadok és a Purāṇák mind a Legfelsőbb Úr dicsőségét hirdetik. Őt a védikus rituációk végzésével, a védikus filozófia tanulmányozásával és az odaadó szolgálatban végzett imádattal lehet elérni. A Védák célja tehát az, hogy megértsük Kṛṣṇát. Úgy irányítanak bennünket, hogy megérthessük Kṛṣṇát és az Ő megvalósításának folyamatát. A végső cél az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Ezt a Vedānta-sūtra (1.1.4) a következő szavakkal erősíti meg: tat tu samanvayāt. A tökéletességet három szinten lehet elérni. A védikus írások megértésével az ember megértheti kapcsolatát az Istenség Legfelsőbb Személyiségével, a különféle folyamatok gyakorlásával megközelítheti Őt, s végül elérheti a végső célt, aki nem más, mint az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Ez a vers tehát a Védák szándékáról, megértéséről és céljáról beszél nagyon érthetően.
16. VERS
dvāv imau puruṣau loke kṣaraś cākṣara eva ca
kṣaraḥ sarvāṇi bhūtāni kūṭa-stho 'kṣara ucyate
dvau—kettő; imau—ezek; puruṣau—élőlények; loke—a világban; kṣaraḥ—esendő; ca—és; akṣaraḥ—tévedhetetlen; eva—bizonyára; ca—és; kṣaraḥ—esendő; sarvāṇi—minden; bhūtāni—élőlények; kūṭa-sthaḥ—egységben; akṣaraḥ—tévedhetetlen; ucyate—mondják.
Kétféle lény létezik: az esendő és a tévedhetetlen. Az anyagi világban minden lény esendő, a lelki világban pedig mindenki tévedhetetlen.
MAGYARÁZAT: Korábban már szó volt arról, hogy a Vedānta-sūtrát az Úr egyik inkarnációja, Vyāsadeva szerkesztette. Ebben a versben az Úr a Vedānta-sūtra tartalmát foglalja össze, s azt mondja: a megszámlálhatatlan élőlényeket két csoportra lehet osztani — esendőkre és tévedhetetlenekre. Az élőlények örökké az Istenség Legfelsőbb Személyiségének különálló szerves részei. Ha az anyagi világgal állnak kapcsolatban, jīva-bhūtának hívják őket, s az ebben a versben használt kṣaraḥ sarvāṇi bhūtāni szanszkrit szavak azt jelentik, hogy esendőek. Akik az Istenség Legfelsőbb Személyiségével egységben élnek, azokat tévedhetetleneknek hívják. Ez az egység nem az egyéni lét megszűnését jelenti, hanem arra utal, hogy harmóniában élnek egymással. Mindannyian összhangban vannak a teremtés szándékával. A lelki világban természetesen nincs teremtés, de mivel — ahogy azt a Vedānta-sūtra kijelenti — az Istenség Legfelsőbb Személyisége a forrása minden kiáradásnak, ezért ezt a fogalmat magyarázzuk most meg.
Az Úr Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége kijelentése szerint az embereknek két csoportja van. Ezt a Védák is alátámasztják, így hát nem férhet hozzá kétség. Az anyagi világban az elméjükkel és az öt érzékkel küzdő élőlények anyagi testtel rendelkeznek, amely mindig változik. Amíg feltételekhez kötött állapotban vannak, testük az anyaggal való kapcsolatuk következtében változik. Az anyag változik, ezért úgy tűnik, hogy így tesz az élőlény is. A lelki világban azonban a test nem anyagból van, ezért nem változik. Az anyagi világban a test hat változáson megy keresztül: születés, növekedés, állandósulás, szaporodás, sorvadás és végül pusztulás. Ezek az anyagi test változásai. Ezzel ellentétben a lelki világban a test nem változik; ott nincsen sem öregkor, sem születés, sem halál. Ott minden egységben van. Kṣaraḥ sarvāṇi bhūtāni: az anyaggal kapcsolatba került élőlény cseréli a testét, tehát esendő, kezdve az első teremtett lénytől, Brahmātól egészen a parányi hangyáig. Ezzel szemben a lelki világban az élőlények mindig szabadok az egységben.
17. VERS
uttamaḥ puruṣas tv anyaḥ paramātmety udāhṛtaḥ
yo loka-trayam āviśya bibharty avyaya īśvaraḥ
uttamaḥ—a legjobb; puruṣaḥ—személyiség; tu—de; anyaḥ—egy másik; parama—a legfelsőbb; ātmā—lélek; iti—így; udāhṛtaḥ—mondják; yaḥ—aki; loka—az univerzumnak; trayam—három része; āviśya—behatolva; bibharti—fenntartja; avyayaḥ—a kimeríthetetlen; īśvaraḥ—az Úr.
E kettőn kívül létezik a leghatalmasabb élő személyiség, a Legfelsőbb Lélek, Maga az elpusztíthatatlan Úr, aki behatolt a három világba, s fenntartja azokat.
MAGYARÁZAT: A Kaṭha Upaniṣad (2.2.13) és a Śvetāśvatara Upaniṣad (6.13) nagyon szépen ír ugyanerről a témáról. Egyértelműen kijelentik, hogy megszámlálhatatlanul sok élőlény létezik, egy részük feltételekhez kötött létállapotban, a többi felszabadultan, de rajtuk kívül van egy Legfelsőbb Személyiség is, Paramātmā. Az Upaniṣadok egyik verse így szól: nityo nityānāṁ cetanaś cetanānām. Ez azt jelenti, hogy a feltételekhez kötött és felszabadult élőlények között létezik egy legfelsőbb élő személyiség, az Istenség Legfelsőbb Személyisége, aki fenntartja őket, és tetteik alapján lehetőséget ad számukra az élvezetre. Ez az Istenség Legfelsőbb Személyisége Paramātmāként jelen van mindenki szívében. Egyedül az a bölcs képes elérni a tökéletes békét, aki megértette Őt.
18. VERS
yasmāt kṣaram atīto 'ham akṣarād api cottamaḥ
ato 'smi loke vede ca prathitaḥ puruṣottamaḥ
yasmāt—mivel; kṣaram—az esendőnek; atītaḥ—transzcendentális; aham—Én vagyok; akṣarāt—túl a tévedhetetlenen; api—is; ca—és; uttamaḥ—a legjobb; ataḥ—ezért; asmi—vagyok; loke—a világban; vede—a védikus irodalomban; ca—és; prathitaḥ—ünnepelt; puruṣa-uttamaḥ—a Legfelsőbb Személyiségként.
Transzcendentális vagyok, túl az esendőn és a tévedhetetlenen, s Én vagyok a leghatalmasabb, ezért a Legfelsőbb Személyként ünnepel Engem a világ és magasztalnak a Védák.
MAGYARÁZAT: Az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, Kṛṣṇát senki sem múlhatja felül, sem a feltételekhez kötött, sem a felszabadult lelkek, így tehát Ő minden személyiség közül a legnagyobb. Ebből a versből kiderül, hogy az élőlények és az Istenség Legfelsőbb Személyisége egyaránt egyének. Kettőjük között az a különbség, hogy az élőlény sem feltételekhez kötött, sem felszabadult állapotában nem tudja mennyiség tekintetében felülmúlni az Istenség Legfelsőbb Személyiségének felfoghatatlan képességeit. Aki azt gondolja, hogy a Legfelsőbb Úr és az élőlények egy szinten állnak, vagy hogy minden tekintetben egyenlőek, az téved. Kettőjük esetében mindig felsőbbrendűségről illetve alárendeltségről kell beszélni. Az uttama szó nagyon jelentőségteljes. Az Istenség Legfelsőbb Személyiségét senki sem szárnyalhatja túl.
A loke szó jelentése: „a pauruṣa āgamában (a smṛti írásokban)”. A Nirukti értelmező szótár megerősíti: lokyate vedārtho 'nena. „A Védák célját a smṛti írások magyarázzák meg.”
A Védák a Legfelsőbb Úrról helyhez kötött aspektusában, Paramātmāként is írnak. Az alábbi vers szintén a Védákból származik (Chāndogya Upaniṣad 8.12.3): tāvad eṣa samprasādo 'smāc charīrāt samutthāya paraṁ jyoti-rūpaṁ sampadya svena rūpeṇābhiniṣpadyate sa uttamaḥ puruṣaḥ. „A testet elhagyó Felsőlélek a személytelen brahmajyotiba hatol, majd saját formájában megtartja lelki azonosságát. Ezt a Legfelsőbbet hívják a Legfelsőbb Személyiségnek.” Ez azt jelenti, hogy a Legfelsőbb Személy megnyilvánítja és szétosztja lelki sugárzását, amely a végső ragyogás. A Legfelsőbb Személy helyhez kötött aspektusát hívják Paramātmānak. Ő száll alá Satyavatī és Parāśara fiaként, Vyāsadevaként, hogy megmagyarázza a védikus tudományt.
19. VERS
yo mām evam asammūḍho jānāti puruṣottamam
sa sarva-vid bhajati māṁ sarva-bhāvena bhārata
yaḥ—bárki; mām—Engem; evam—így; asammūḍhaḥ—kétség nélkül; jānāti—ismer; puruṣa-uttamam—az Istenség Legfelsőbb Személyisége; saḥ—ő; sarva-vit—a mindentudó; bhajati—odaadó szolgálatot végez; mām—Nekem; sarva-bhāvena—minden tekintetben; bhārata—óh, Bharata fia.
Óh, Bharata fia! Legyen az bárki, mindentudóként kell ismerni, ha kétség nélkül tudja Rólam, hogy Én vagyok az Istenség Legfelsőbb Személyisége, s ezért teljesen átadja magát odaadó szolgálatomnak.
MAGYARÁZAT: Az élőlények és a Legfelsőbb Abszolút Igazság örök helyzetét illetően számtalan spekuláció létezik. Ebben a versben az Istenség Legfelsőbb Személyisége világosan kijelenti: az az ember, aki Őt, az Úr Kṛṣṇát az Istenség Legfelsőbb Személyiségeként ismeri, mindent tud. A tökéletlen ismeretekkel rendelkező ember tovább találgat az Abszolút Igazságról, de aki a tökéletes tudás birtokában van, nem vesztegeti értékes idejét, hanem közvetlenül a Kṛṣṇa-tudathoz, a Legfelsőbb Úr odaadó szolgálatához lát. Ennek fontosságát hangsúlyozza a Bhagavad-gītā minden oldala. Ennek ellenére vannak makacs magyarázók, akik egynek tekintik az élőlényt és a Legfelsőbb Abszolút Igazságot.
A védikus bölcseletet śrutinak, hallás útján megszerzett tudásnak hívják. A Védák üzenetét olyan hiteles forrásoktól kell megkapnunk, mint Kṛṣṇa és az Ő képviselői. Kṛṣṇa itt nagyon érthetően különbséget tesz a dolgok között, ezért ebből a forrásból kell hallani. Ha úgy hallgatunk, mint a disznók, az nem vezet célhoz. Képesnek kell lennünk arra, hogy a hiteles forrásokon keresztül mindent megértsünk. Nem az akadémikus spekulálásra van szükség: alázatosan hallgatnunk kell a Bhagavad-gītā tanítását, miszerint az élőlények mindig alárendeltjei az Istenség Legfelsőbb Személyiségének. Śrī Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége szerint egyedül az ismeri a Védák tanításának lényegét, aki ezt képes megérteni.
A bhajati szó nagyon fontos ebben a versben. Ezt a szót sokszor használják a Legfelsőbb Úr szolgálatával kapcsolatban. Ha valaki tökéletes Kṛṣṇa-tudatban, odaadóan szolgálja az Urat, arról tudnunk kell, hogy birtokában van a teljes védikus tudásnak. A vaiṣṇava paramparā tanítása szerint a Śrī Kṛṣṇát odaadóan szolgáló embernek nincs szüksége más lelki folyamat végzésére a Legfelsőbb Abszolút Igazság megértéséhez. Már eljutott erre a szintre, hiszen az Úr odaadó szolgálatába merül, s már maga mögött tudja a tudásszerzés minden előzetes folyamatát. Ha azonban valaki még ezer és ezer életen keresztül folytatott spekuláció után sem jut el annak a megértéséig, hogy Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége, s hogy meg kell hódolnia Előtte, az a hosszú éveket és életeket hiábavalóan töltötte elmélkedéssel.
20. VERS
iti guhyatamaṁ śāstram idam uktaṁ mayānagha
etad buddhvā buddhimān syāt kṛta-kṛtyaś ca bhārata
iti—így; guhya-tamam—a legtitkosabb; śāstram—kinyilatkoztatott írás; idam—ez; uktam—feltárva; mayā—Általam; anagha—óh, bűntelen; etat—ezt; buddhvā—megértve; buddhi-mān—értelmessé; syāt—válik; kṛta-kṛtyaḥ—a törekvéseiben legtökéletesebb; ca—és; bhārata—óh, Bharata fia.
Óh, bűntelen! Amit most feltártam előtted, az a védikus írások legmeghittebb része. Bárki, aki megérti ezt, bölccsé válik, s törekvéseit tökéletesség fogja koronázni.
MAGYARÁZAT: Az Úr félreérthetetlenül kijelenti, hogy ez valamennyi kinyilatkoztatott írás lényege. Úgy kell megértenünk, ahogyan az Istenség Legfelsőbb Személyisége elmondta, s így intelligenssé válhatunk, valamint tökéletes transzcendentális tudásra tehetünk szert. Úgy is mondhatnánk, hogy ezt az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről szóló filozófiát megértve és az Ő transzcendentális szolgálatát végezve valamennyien megtisztulhatunk az anyagi természet kötőerőinek minden szennyeződésétől. Az odaadó szolgálat folyamata a lelki megértéshez vezet, s bárhol végzik, ott nem lehet anyagi szennyeződés. Az Úr és a Neki végzett odaadó szolgálat egy és ugyanaz, hiszen mindkettő lelki: az odaadó szolgálat a Legfelsőbb Úr belső energiájában történik. Az Urat a naphoz hasonlítják, a tudatlanságot pedig a sötétséghez. Ha feltűnik a nap, nem lehet szó sötétségről, s a tudatlanság léte is ki van zárva ott, ahol egy hiteles lelki tanítómester megfelelő irányításával valaki odaadó szolgálatot végez.
Mindenkinek el kell fogadnia ezt a Kṛṣṇa-tudatot, és mindenkinek odaadó szolgálatot kell végeznie ahhoz, hogy intelligenssé válhasson és megtisztulhasson. Ha valaki nem jut el Kṛṣṇa megértéséig, s nem gyakorolja az odaadó szolgálatot, akkor bármilyen okosnak tekintsék a közönséges emberek, értelme nem tökéletes.
Az anagha szó, amellyel Kṛṣṇa megszólítja Arjunát, nagyon jelentőségteljes. Ez a szó — aminek jelentése: „óh, bűntelen” — arra utal, hogy mindaddig nagyon nehéz megérteni Kṛṣṇát, amíg valaki meg nem szabadul minden bűnös visszahatástól. Az embernek meg kell tisztulnia minden szennyeződéstől, minden bűnös tettől, s aztán megértheti Kṛṣṇát. Az odaadó szolgálat azonban olyannyira tiszta és hatásos, hogy az azt végző minden külön törekvés nélkül eljut a bűntelenség síkjára.
A teljesen Kṛṣṇa-tudatú, tiszta bhakták társaságában odaadó szolgálatot végezve bizonyos dolgoktól teljesen meg kell szabadulnunk. A legfontosabb, hogy legyőzzük a szív gyengeségét. Az élőlény első bukását az anyagi természet feletti uralkodás vágya okozza — ez az, aminek hatására elhagyja a Legfelsőbb Úr transzcendentális szerető szolgálatát. A szív második gyengesége az, hogy az anyagi természet feletti uralkodás hajlamának erősödésével az élőlény ragaszkodni kezd az anyaghoz és az anyagi birtoklás érzéséhez. Az anyagi lét problémái a szív e gyengeségeinek köszönhetőek. Ez a fejezet az első öt versben azt a folyamatot írja le, amelyet követve megszabadulhatunk a szív gyengeségeitől, a hatodik verstől kezdve pedig a puruṣottama-yogáról beszél.
Így végződnek a Bhaktivedanta-magyarázatok a Śrīmad Bhagavad-gītā tizenötödik fejezetéhez, melynek címe „A Legfelsőbb Személy elérésének yogája”, azaz Puruṣottama-yoga.
TIZENHATODIK FEJEZET
Az isteni és a démoni természet
1—3. VERS
śrī-bhagavān uvāca
abhayaṁ sattva-saṁśuddhir jñāna-yoga-vyavasthitiḥ
dānaṁ damaś ca yajñaś ca svādhyāyas tapa ārjavam
ahiṁsā satyam akrodhas tyāgaḥ śāntir apaiśunam
dayā bhūteṣv aloluptvaṁ mārdavaṁ hrīr acāpalam
tejaḥ kṣamā dhṛtiḥ śaucam adroho nāti-mānitā
bhavanti sampadaṁ daivīm abhijātasya bhārata
śrī-bhagavān uvāca—az Istenség Legfelsőbb Személyisége mondta; abhayam—félelemnélküliség; sattva-saṁśuddhiḥ—a lét megtisztítása; jñāna—tudásban; yoga—az összekapcsolódásnak; vyavasthitiḥ—a helyzet; dānam—adományozás; damaḥ—az elme fegyelmezése; ca—és; yajñaḥ—áldozat bemutatása; ca—és; svādhyāyaḥ—a védikus irodalom tanulmányozása; tapaḥ—vezeklés; ārjavam—egyszerűség; ahiṁsā—erőszaknélküliség; satyam—igazmondás; akrodhaḥ—mentesség a dühtől; tyāgaḥ—lemondás; śāntiḥ—nyugalom; apaiśunam—tartózkodás a hibakereséstől; dayā—könyörület; bhūteṣu—minden élőlény iránt; aloluptvam—mentesség a mohóságtól; mārdavam—kedvesség; hrīḥ—szerénység; acāpalam—elszántság; tejaḥ—életerő; kṣamā—megbocsátás; dhṛtiḥ—kitartás; śaucam—tisztaság; adrohaḥ—mentesség az irigységtől; na—nem; ati-mānitā—becsvágy; bhavanti—vannak; sampadam—tulajdonságok; daivīm—a transzcendentális természet; abhijātasya—annak, aki belőle született; bhārata—óh, Bharata fia.
Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így szólt: Félelemnélküliség, a lét megtisztítása, a lelki tudás művelése, adományozás, önfegyelmezés, áldozatok végrehajtása, a Védák tanulmányozása, vezeklés, egyszerűség, erőszaknélküliség, igazmondás, mentesség a haragtól, lemondás, békesség, idegenkedés a hibakereséstől, könyörületesség minden élőlény iránt, mentesség a mohóságtól, kedvesség, szerénység, rendíthetetlen elszántság, életerő, megbocsátás, kitartás, tisztaság, valamint mentesség az irigységtől és a becsvágytól — óh, Bharata fia, ezek a transzcendentális tulajdonságok az isteni természettel megáldott ember jellemzői.
MAGYARÁZAT: A tizenötödik fejezet eleje az anyagi világ banyanfájáról beszélt, s mellékgyökereit az élőlények tetteihez hasonlította, amelyek lehetnek kedvezőek vagy kedvezőtlenek. A kilencedik fejezet is a devákról, az isteni jellemű emberekről és az asurákról, az istentagadó, démonikus személyekről szólt. A védikus előírások szerint a jóság minőségében végzett tettek elősegítik a haladást a felszabadulás felé vezető úton, és daivī prakṛtinek, transzcendentális természetűnek nevezik őket. Aki elérte a transzcendentális természetet, az előreléphet a felszabadulás útján, ellenben a szenvedély és a tudatlanság kötőerejében cselekvőknek nincsen reményük a felszabadulásra. Vagy emberként maradnak az anyagi világban, vagy pedig állati, esetleg még alacsonyabb fajokba süllyednek vissza. Ebben a tizenhatodik fejezetben az Úr megmagyarázza a transzcendentális természetet és a vele járó tulajdonságokat, a démoni természetet és jellemzőit. A két természet előnyeit illetve hátrányait is ismerteti.
A versben nagyon fontos az abhijātasya szó, ami a transzcendentális jellemmel, vagyis az isteni hajlammal született emberre utal. A védikus irodalom Garbhādhāna-saṁskārának hívja azt a folyamatot, ami az isteni tulajdonságokkal rendelkező gyermek nemzését szolgálja. Ha a szülők azt akarják, hogy gyermeküknek isteni tulajdonságai legyenek, követniük kell az emberi társadalom életének tíz előírt elvét. A Bhagavad-gītā korábban említette már, hogy a jó gyermek nemzését elősegítő nemi élet Maga Kṛṣṇa. A nemi élet tehát nem elítélendő, ha a Kṛṣṇa-tudat céljait szolgálja. Akik Kṛṣṇa-tudatúak, ne nemzzenek úgy gyereket, mint ahogyan a kutyák és a macskák, hanem úgy, hogy azok születésük után Kṛṣṇa-tudatúvá válhassanak. Ebben az áldásban részesülnek a Kṛṣṇa-tudatban elmélyült apától és anyától született gyermekek.
A varṇāśrama-dharma társadalmi intézménye négy társadalmi rendre és négy tevékenység szerinti csoportra vagy kasztra osztja az embereket, de ennek nem szabad a születés szerint történnie. A felosztás a képzettség alapján jön létre, s célja a társadalom békéjének és anyagi jólétének fenntartása. Ez a vers transzcendentálisnak említi a felsorolt jellemeket, melyeknek az a szerepük, hogy elősegítsék az ember fejlődését a lelki megértésben, s így kiszabadulhasson az anyagi világból.
A varṇāśrama intézményben a sannyāsīt, vagyis a lemondott élet rendjében élőt tekintik az összes többi társadalmi csoport és rend vezetőjének, lelki tanítómesterének. A brāhmaṇa a másik három osztály, név szerint a kṣatriyák, a vaiśyák és a śūdrák lelki tanítómestere, de ebben a rendszerben a legmagasabb szinten a sannyāsī áll, aki még a brāhmaṇáknak is lelki tanítómestere. A sannyāsī legfőbb tulajdonsága a félelemnélküliség. Egyedül kell élnie, minden segítség vagy annak reménye nélkül, ezért csupán az Istenség Legfelsőbb Személyiségének könyörületére kell bíznia magát. Ha felmerül benne a gondolat, hogy „Ki fog megvédeni, ha minden kapcsolatot megszakítok?”, akkor nem szabad, hogy a lemondott életrendbe lépjen. Teljes meggyőződéssel hinnie kell, hogy Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége helyhez kötött aspektusában, Paramātmāként állandóan jelen van mindenki szívében, mindent lát, és ismeri az élőlények szándékait. Erős hite legyen benne, hogy Kṛṣṇa Paramātmāként mindig gondoskodik a meghódolt lélekről. „Sohasem maradok egyedül, mert Kṛṣṇa, mindig velem tart, és megoltalmaz, még ha a legsűrűbb erdő mélyén élek is.” Így kell gondolkoznia. Ezt a meggyőződést hívják abhayamnak, vagyis félelemnélküliségnek, és elengedhetetlenül szükséges a lemondott életrendben élő számára.
A sannyāsīnak ezután meg kell tisztítania létét. A lemondott életrendben sok szabályt és előírást kell betartania. Ezek közül a legfontosabb az, hogy szigorúan tilos közvetlen kapcsolatot tartania a nőkkel. Még az sem engedélyezett számára, hogy négyszemközt beszélgessen velük. Az Úr Caitanya példamutató sannyāsī volt. Amikor Purīban lakott, még azt sem engedte meg, hogy női hívei közelről ajánlják fel tiszteletüket. Távolabbról kellett leborulniuk. Ez nem a nőgyűlölet jele, hanem a sannyāsī élet velejárója, hogy annak, aki a lemondott életrendbe lépett, ne legyen a nőkkel közeli kapcsolata. A léttisztítás megkívánja, hogy az ember kövesse a helyzetének megfelelő szabályokat és előírásokat. A sannyāsīnak szigorúan tilos közeli kapcsolatban lennie nőkkel és érzékkielégítést szolgáló dolgokat birtokolnia. Az ideális sannyāsī Maga az Úr Caitanya volt. Életét tanulmányozva láthatjuk, hogy milyen szigorú volt a nőket illetően. Őt az Istenség legnagylelkűbb inkarnációjának tartják, mert a legelesettebb lelkeket is megszánja, ám ennek ellenére szigorúan betartotta a sannyāsa élet szabályait a nőkkel való kapcsolatra vonatkozólag. Choṭa Haridāsa az Úr Caitanya bensőséges, személyes társainak egyike volt, de valahogyan egyszer vágyakozva pillantott egy fiatal nőre, s az Úr Caitanya annyira szigorú volt, hogy azonnal kizárta személyes társai köréből. Kijelentette: „Ha egy sannyāsī — vagy bárki más, aki igyekszik kiszabadulni az anyagi természet karmaiból, hogy a lelki természetet elérve hazatérjen, vissza Istenhez — az érzékkielégítés reményében néz az anyagi javakra vagy a nőkre, még ha nem is élvezi azokat, csak ilyen hajlammal pillant rájuk, az olyannyira elítélendő, hogy jobb, ha az illető öngyilkos lesz, még mielőtt valóra váltaná bűnös vágyait.” Mindezek tehát a megtisztulás folyamatát segítik elő.
A következő jellemző a jñāna-yoga-vyavasthitiḥ, a tudás művelése. A sannyāsī életének küldetése az, hogy tanítsa a családosokat és mindazokat, akik megfeledkeztek igazi életükről, melynek célja a lelki fejlődés. A sannyāsīnak házról házra járva, koldulva kell élnie, ám ez nem jelenti azt, hogy ő koldus. Az alázatosság szintén a transzcendentális síkot elért ember egyik tulajdonsága, ezért a sannyāsī nem a kéregetés miatt, hanem pusztán alázatosságból kopogtat be minden ajtón, hogy Kṛṣṇa-tudatukra ébressze a családosokat. Ez a sannyāsī feladata. Ha valakit erre utasított a lelki tanítómestere, és valóban fejlett szinten áll, akkor értelmével és logikájával terjesztheti a Kṛṣṇa-tudatot, ha azonban nem elég fejlett, nem szabad belépnie a lemondott élet rendjébe. Ha hiányos tudása ellenére ez mégis megtörténik, akkor a tudás művelése érdekében a hiteles lelki tanítómestert kell hallgatnia minden idejében. A sannyāsī, a lemondott rendbe lépett ember tehát eléri a félelemnélküliség, a sattva-saṁśuddhi (tisztaság) és a jñāna-yoga (a tudás) állapotát.
A következő dolog az adományozás. Az adományozás a családosok kötelessége. Kenyerüket tisztességes úton kell megkeresniük, s jövedelmük ötven százalékát a Kṛṣṇa-tudat világméretű terjesztésére kell áldozniuk. Olyan intézményeket vagy szervezeteket kell támogatniuk, amelyeknek a Kṛṣṇa-tudat elterjesztése a céljuk. Ügyelniük kell, hogy az adomány megfelelő kezekbe kerüljön. A Bhagavad-gītā a későbbiekben megmagyarázza, hogy a jóság, a szenvedély és a tudatlanság kötőerejének megfelelően az adományozásnak is különböző formái vannak. Az írások a jóság kötőerejében végrehajtott adományozást ajánlják, míg a szenvedély és tudatlanság hatása alatt állót nem, mert ez utóbbi csupán kidobott pénznek számít. Adományt adni csak a Kṛṣṇa-tudat világméretű terjesztése céljára szabad. Ez a jóság minőségébe tartozó adományozás.
A dama, vagyis önszabályozás a családosokra is különösen vonatkozik, nemcsak a lelki élet másik három rendjére. A családos ember természetesen a feleségével él, de ez nem jelenti azt, hogy érzékeit szükségtelenül a nemi életben használhatja. Még a családosok nemi életét is szabályok kötik meg: egyedüli célja a gyermeknemzés legyen. Ha nem akar gyermeket, akkor a családos embernek sem szabad szexuális életet élnie a feleségével. Napjaink társadalmában az emberek a fogamzásgátlással vagy még ennél is szörnyűbb módszerekkel élvezik a nemi életet, hogy elhárítsák a gyermeknevelés felelősségét. Ez nem transzcendentális, hanem démonikus jellemvonás. Ha valaki fejlődni szeretne a lelki életben, akkor még ha családos, akkor is uralkodnia kell nemi vágyán, és csak akkor szabad gyermeket nemzenie, ha célja Kṛṣṇa szolgálata. Ha képes olyan gyermekeket nemzeni, akik később Kṛṣṇa-tudatúvá válnak, akkor akár több száz gyereke is lehet, de ha nem, akkor kerülnie kell a puszta érzéki élvezetet.
Az áldozatok végzése szintén a családfenntartók dolga, mert sok pénzre van hozzá szükség. A többi életrend — a brahmacarya, a vānaprastha és a sannyāsa rend — tagjainak nincsen pénzük, kéregetésből élnek. A különféle áldozati folyamatok végzése éppen ezért a családosok feladata. A védikus irodalom előírásai szerint az agni-hotra áldozatokat kell bemutatniuk, ám ezek manapság rendkívül költségesek lennének, és egyetlen családfenntartó sem lenne képes elvégezni őket. Korunk emberei számára leginkább a saṅkīrtana-yajña, a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare/ Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare mantra éneklése ajánlatos. Ez az legjobb és egyben a legkevésbé költséges áldozat, melyet bárki elvégezhet, és részesülhet az áldásából. E három dolog tehát, az adományozás, az érzékek szabályozása és az áldozatok bemutatása a családosok kötelessége.
A svādhyāya (a Védák tanulmányozása) a brahmacaryában élők, azaz a tanulók feladata. A brahmacārīknak nem szabad kapcsolatot tartaniuk nőkkel, hanem nőtlenségi fogadalmat téve elméjüket a védikus irodalom tanulmányozására kell irányítaniuk a lelki tudás művelése érdekében. Ezt nevezik svādhyāyának.
A tapas vagy vezeklés főleg a visszavonult életrendbe tartozóknak való. Az embernek nem szabad egész életében a családjával maradnia. Emlékeznie kell arra, hogy az életnek négy fokozata van: brahmacarya, gṛhastha, vānaprastha és sannyāsa. A gṛhastha élet után vissza kell vonulnia a családi élettől. Ha az emberi életet száz évnek vesszük, akkor ebből huszonöt évet tanulóként, huszonötöt családfenntartóként, huszonötöt visszavonulva, huszonötöt pedig a lemondott életrendben kell eltölteni. Ezek a védikus vallásos élet előírásai. A családi élettől visszavonult embernek a test, az elme és a nyelv lemondásait kell gyakorolnia. Ez a tapasya, s az egész varṇāśrama-dharma társadalomnak ez a célja. Tapasya vagy vezeklés nélkül egyetlen emberi lény sem szabadulhat fel. Sem a védikus irodalom, sem a Bhagavad-gītā nem támasztja alá azt az elméletet, miszerint az életben nincs szükség vezeklésre, s az ember nyugodtan spekulálhat tovább, s majd minden jóra fordul. Az efféle elméleteket a botcsinálta transzcendentalisták terjesztik, hogy minél több követőt nyerjenek meg maguknak. Az emberek nem vonzódnak a tiltásokhoz, előírásokhoz és szabályokhoz. Éppen ezért akik a vallás köntösében követőkhöz, s így hírnévhez akarnak jutni, azok nem kötik szabályokhoz sem tanítványaik életét, sem a sajátjukat. Ezt az utat azonban a Védák nem helyeslik.
Ami a brāhmaṇák tulajdonságát, az egyszerűséget illeti, ezt az elvet nemcsak ennek a bizonyos rendnek kell követnie, hanem mindenkinek, függetlenül attól, hogy a brahmacārī, a gṛhastha, a vānaprastha vagy a sannyāsa āśramába tartozik. Mindenkinek nagyon egyszerűnek és egyenesnek kell lennie.
Az ahiṁsā azt jelenti, hogy egyetlen élőlény fejlődését sem szabad meggátolnunk. Ne higgyük azt, hogy mivel a lélek még a test halála után sem pusztul el soha, az állatok puszta érzékkielégítésből történő megölése nem bűn. Annak ellenére, hogy elegendő mennyiségű gabonaféle, gyümölcs és tejtermék áll a rendelkezésükre, az emberek manapság ragaszkodnak a húsevéshez. Semmi szükség az állatok legyilkolására — s ez a tilalom mindenkire vonatkozik. Ha nincs más választása, az ember ölhet állatot, de áldozatként azt is fel kell ajánlania. Ha elengendő mennyiségű élelem áll az emberek rendelkezésére, akkor a lelki megvalósításban fejlődni kívánóknak nem szabad erőszakot alkalmazniuk az állatokkal szemben. Az igazi ahiṁsā tehát azt jelenti, hogy senkit nem akadályozunk élete fejlődésében. Az állatok szintén fejlődnek, mert az evolúció folyamatában ők is egyre magasabb állati létbe emelkednek. Ha valaki megöl egy állatot, akkor a fejlődésében gátolja meg, ugyanis amikor egy állat egy bizonyos időt eltölt egy testben, s aztán erőszakkal megölik, akkor vissza kell térnie ugyanabba a fajba, hogy mielőtt egy magasabb létformába emelkedne, leélje hátralévő életét. Ezt a fejlődési folyamatot tehát nem szabad megzavarni csupán azért, hogy az ember kielégítse az ízlelőszervét. Ezt hívják ahiṁsānak.
Satyam. Ez a szó azt jelenti, hogy senkinek sem szabad személyes érdekből eltorzítania az igazságot. A védikus irodalom egyes részeit nagyon nehéz megérteni, de annak jelentését vagy célját egy hiteles lelki tanítómestertől kell megtanulnunk. Ez a Védák megértésének folyamata. A śruti szó arra utal, hogy az embernek a hiteles forrásra kell hallgatnia. Senkinek sem szabad önző érdekből félremagyaráznia az igazságot. A Bhagavad-gītānak számtalan értelmezője van, akik elferdítik az eredeti szöveget. A valódi, szó szerinti jelentést kell feltárnunk, s ezt egy hiteles lelki tanítómestertől kell megtanulnunk.
Az akrodha szó a düh megfékezésére utal. Béketűrőnek kell lennünk még akkor is, ha fel akarnak bosszantani bennünket, mert ha méregbe gurulunk, a düh beszennyezi az egész testet. A düh a szenvedély kötőerejének és a kéjnek a terméke, ezért óvakodnia kell tőle annak, aki eljutott a transzcendentális szintre. Apaiśunam azt jelenti, hogy az ember ne legyen hibakereső, s ne javítson ki szükségtelenül másokat. Természetesen ha egy tolvajra tolvajt kiáltunk, az nem hibakeresés, de egy becsületes embert tolvajnak szólítani, aki a lelki élet útján halad, nagy bűn. Hrīḥ azt jelenti, hogy ember legyen nagyon szerény, és tartózkodjék az elítélendő tettek minden formájától. Az acāpalam szó azt jelenti, hogy az ember legyen elszánt, és ne hagyja, hogy törekvéseiben bármi is megzavarja vagy a kedvét szegje. Próbálkozásaink néha sikertelenül végződhetnek, de emiatt nem szabad bánkódnunk: türelemmel és kitartással tovább kell lépnünk.
A tejaḥ szó itt a kṣatriyákra vonatkozik. A kṣatriyáknak nagyon erősnek kell lenniük, hogy megvédhessék a gyengéket. Nekik nem szabad az erőszaktól tartózkodó ember szerepét játszaniuk, mert szükség esetén igenis erőszakhoz kell folyamodniuk. Aki azonban képes legyőzni ellenségét, az bizonyos körülmények között megbocsájthat, s elnézheti a kisebb bűnöket.
Śaucam tisztaságot jelent, ami nemcsak a testre és az elmére vonatkozik, hanem a cselekedetekre is. Ez leginkább a kereskedőknek szól, hogy a feketepiac elkerülésével üzleteljenek. A nāti-mānitā, a becsvágytól való mentesség a śūdrákra, azaz a kétkezi munkásokra vonatkozik, akik a védikus tanítások szerint a négy osztály közül a legalacsonyabb rendűbe tartoznak. Vigyázniuk kell, nehogy a szükségtelen tekintély- és becsvágy felfuvalkodottá tegye őket, és nem szabad helyzetükön változtatniuk. Kötelességükhöz tartozik, hogy a társadalom rendje érdekében tiszteletben tartsák a felsőbb osztályokat.
A felsorolt huszonhat tulajdonság mindegyike transzcendentális. Mindenkinek annak megfelelően kell elsajátítania ezeket a jellemvonásokat, hogy melyik társadalmi illetve tevékenység szerinti rend tagja. Ennek az a magyarázata, hogy noha az anyagi létfeltételek sok szenvedést okoznak, ha az emberek minden csoportja a folytonos gyakorlás révén szert tesz e tulajdonságokra, akkor fokozatosan mindenki a transzcendentális megvalósítás legmagasabb szintjére emelkedhet.
4. VERS
dambho darpo 'bhimānaś ca krodhaḥ pāruṣyam eva ca
ajñānaṁ cābhijātasya pārtha sampadam āsurīm
dambhaḥ—büszkeség; darpaḥ—dölyf; abhimānaḥ—önteltség; ca—és; krodhaḥ—düh; pāruṣyam—durvaság; eva—bizonyára; ca—és; ajñānam—tudatlanság; ca—és; abhijātasya—aki ebből született; pārtha—óh, Pṛthā fia; sampadam—a tulajdonságok; āsurīm—a démoni természeté.
Óh, Pṛthā fia! Büszkeség, dölyf, önteltség, düh, durvaság és tudatlanság — ezek a tulajdonságok tartoznak a démoni természethez.
MAGYARÁZAT: Ez a vers a pokolba vezető leggyorsabb utat írja le. A démonikus emberek a vallásos és a lelki tudományban jártas ember szerepében tetszelegnek, noha nem követik a szabályozó elveket. Mindig dölyfösek, és rendkívül büszkék iskolázottságukra vagy vagyonukra. Arra vágynak, hogy mások imádják őket, s megkövetelik a tiszteletet, noha egyáltalán nem méltóak rá. Ha nézeteltérésük támad valakivel, dühbe gurulnak, és durván beszélnek, minden kedvesség nélkül. Nem tudják, hogy mit kell és mit nem szabad tenniük. Mindent önkényesen, a maguk akarata szerint tesznek, s nem ismernek el semmilyen felsőbb tekintélyt. Ezekre a démonikus tulajdonságokra már az anyjuk méhében, a test fejlődésének korai szakaszában szert tesznek, s ahogy növekednek, egyre inkább megmutatkoznak bennük e kedvezőtlen tulajdonságok.
5. VERS
daivī sampad vimokṣāya nibandhāyāsurī matā
mā śucaḥ sampadaṁ daivīm abhijāto 'si pāṇḍava
daivī—transzcendentális; sampat—tulajdonságok; vimokṣāya—a felszabadulást szolgálja; nibandhāya—kötöttséghez vezet; āsurī—a démonikus tulajdonságok; matā—tekintik; mā—ne; śucaḥ—aggódj; sampadam—tulajdonságok; daivīm—transzcendentális; abhijātaḥ—születésű; asi—vagy; pāṇḍava—óh, Pāṇḍu fia.
A transzcendentális tulajdonságok a felszabaduláshoz vezetnek, míg a démonikusak kötöttséget eredményeznek. Ne aggódj, óh, Pāṇḍu fia, mert te isteni jellemmel születtél!
MAGYARÁZAT: Az Úr Kṛṣṇa megnyugtatja Arjunát, hogy nem démonikus jellemmel született. Hogy részt vesz a csatában, az nem tekinthető démonikusnak, hiszen minden érvet és ellenérvet figyelembe véve döntött így. Jól átgondolta, vajon megölheti-e az olyan tiszteletreméltó személyiségeket, mint Bhīṣma és Droṇa, így hát nem a düh, a tekintélyvágy vagy a durvaság befolyásolta tetteit. Mindez arra utal, hogy Arjuna egyáltalán nem volt démonikus jellemű. Ha egy kṣatriya, egy harcos lenyilazza ellenségeit, az transzcendentális tett, míg ha meghátrál e kötelessége végrehajtása elől, az démonikus. Arjunának tehát nem volt oka a sajnálkozásra. Aki betartja a különféle életrendekre vonatkozó szabályozó elveket, annak a helyzete transzcendentálisnak tekinthető.
6. VERS
dvau bhūta-sargau loke 'smin daiva āsura eva ca
daivo vistaraśaḥ prokta āsuraṁ pārtha me śṛṇu
dvau—kettő; bhūta-sargau—teremtett élőlény; loke—a világban; asmin—ez; daivaḥ—isteni; āsuraḥ—démonikus; eva—bizonyára; ca—és; daivaḥ—isteni; vistaraśaḥ—hosszan; proktaḥ—elmondtam; āsuram—a démonikusat; pārtha—óh, Pṛthā fia; me—Tőlem; śṛṇu—halld hát.
Óh, Pṛthā fia, kétféle teremtett lény van ebben a világban: az egyiket isteninek, a másikat démoninak hívják. Az isteni jellemről már bővebben szóltam. Hallj most Tőlem a démoniról is!
MAGYARÁZAT: Az Úr Kṛṣṇa először megnyugtatta Arjunát, hogy isteni jellemmel született, most pedig a démonikus természetről fog beszélni. A feltételekhez kötött élőlények két csoportra oszthatók ebben a világban. Aki isteni jellemmel született, az egy szabályozott életutat követ, azaz engedelmeskedik szentírások és a hiteles tekintélyek parancsainak. Az embernek a hiteles szentírás alapján kell végeznie kötelességét. Ezt nevezik isteni mentalitásnak. Azt, aki nem követi az írásokban lefektetett szabályozó elveiket, hanem saját szeszélyei szerint cselekszik, démonikus jelleműnek vagy asurának hívják. Az egyetlen meghatározó tényező az írások szabályozó elveinek betartása. A védikus irodalom szerint a félistenek és a démonok egyaránt Prajāpatitól születtek, a különbség közöttük csupán annyi, hogy a félistenek engedelmeskednek a védikus parancsoknak, míg a démonok nem.
7. VERS
pravṛttiṁ ca nivṛttiṁ ca janā na vidur āsurāḥ
na śaucaṁ nāpi cācāro na satyaṁ teṣu vidyate
pravṛttim—helyesen cselekedni; ca—is; nivṛttim—nem cselekedni helytelenül; ca—és; janāḥ—személyek; na—sohasem; viduḥ—tudják; āsurāḥ—a démonikus jelleműek; na—sohasem; śaucam—tisztaság; na—sem; api—szintén; ca—és; ācāraḥ—viselkedés; na—sohasem; satyam—igazság; teṣu—bennük; vidyate—létezik.
A démonikus emberek nem tudják, mit kell tenni és mit nem szabad tenni. Sem tisztaság, sem helyes viselkedés, sem pedig becsületesség nem jellemzi őket.
MAGYARÁZAT: Az emberek minden civilizált társadalomban valamilyen szentírás szabályai és előírásai szerint élnek, és ezeket ősidők óta követik. Leginkább az āryanokra vonatkozik ez, akik a védikus civilizáció szerint éltek, és a legkulturáltabb emberekként voltak ismertek. Démonnak azt nevezik, aki nem tartja be az írások parancsait. Ezért mondja ez a vers, hogy a démonok nem ismerik az írások szabályait, és nem is hajlanak arra, hogy betartsák őket. Legtöbbjük nem is ismeri e szabályokat, míg mások tudnak ugyan róluk, de nem hajlandóak követni őket. A démonoknak nincsen hitük, és nem is akarnak a védikus utasítások szerint cselekedni. Sem kívül, sem belül nem tiszták. Az embernek mindig nagy gondot kell fordítania teste tisztán tartására: rendszeresen fürödjön, mosson fogat, borotválkozzon, öltsön tiszta ruhát és így tovább. A belső tisztaságot úgy lehet elérni, ha mindig Isten szent neveire emlékezünk, s azokat énekeljük: Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare/ Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare. A démonok nem szeretik és nem is követik e külső és belső tisztaságra vonatkozó szabályokat.
Sok szabály és előírás határozza meg az ember helyes viselkedését is, többek között a Manu-saṁhitā, az emberi faj törvénykönyve. A hinduk mind a mai napig a Manu-saṁhitā szerint élnek. Ebből a könyvből származnak az öröklésre és a többi jogi intézkedésre vonatkozó törvények. A Manu-saṁhitā egyértelműen kijelenti: a nők nem lehetnek függetlenek. Ez nem azt jelenti, hogy rabszolgaként kell tartani őket. Olyanok ők, mint a gyerekek. A gyerekek sem szabadok, mégsem tekinthetők rabszolgának. A démonok nem törődnek ezekkel a parancsolatokkal, s azt gondolják, a nő ugyanolyan független lehet, mint a férfi. Ez a felfogás nem segített a világ társadalmi helyzetén. Egy nőről élete minden szakaszában gondoskodni kell, s ez fiatal korában az apja, később a férje, öregkorában pedig felnőtt fiainak a feladata. A Manu-saṁhitā szerint ez a helyes viselkedés a társadalomban. Napjainkban azonban a közoktatás egy természetellenes, felfuvalkodott képet alakított ki a nőkről, s ennek következtében a mai társadalomban a házasság valójában nem több képzelődésnél. Manapság a nők erkölcsi helyzete sem túlságosan jó. A démonok nem akarják elfogadni a tanácsokat, amelyek a társadalom jólétét szolgálják, és mivel nem követik a tapasztalt, nagy szentek példáját és az általuk hátrahagyott szabályokat és előírásokat, szociális helyzetük rendkívül szánalmas.
8. VERS
asatyam apratiṣṭhaṁ te jagad āhur anīśvaram
aparaspara-sambhūtaṁ kim anyat kāma-haitukam
asatyam—valótlan; apratiṣṭham—alap nélküli; te—ők; jagat—a kozmikus megnyilvánulás; āhuḥ—mondják; anīśvaram—irányító nélküli; aparaspara—ok nélkül; sambhūtam—létrejött; kim anyat—nincs más oka; kāma-haitukam—egyedül a kéj terméke.
Azt mondják, hogy ez a világ valótlan, nincsen alapja, és nincs irányító Istene. Szerintük a nemi vágy hozta létre, s a kéjen kívül nincs más oka.
MAGYARÁZAT: A démonikus emberek szerint ez a világ csak egy álom. Nincsen oka, hatása, irányítója, sem célja — minden valótlan. Azt mondják, hogy a kozmikus megnyilvánulás a véletlenszerű anyagi hatások és ellenhatások révén keletkezett. Nem látják be, hogy az anyagi világot Isten teremtette, meghatározott céllal. Megvan a saját elméletük: a világ véletlen elrendezésből keletkezett, és az embernek nincs semmi oka abban hinnie, hogy Isten áll mögötte. Számukra nincsen különbség a lélek és az anyag között, és nem fogadják el a Legfelsőbb Lelket. Szerintük minden anyag, s az egész kozmosz egy tudattalan anyaghalmaz. Semmi nem létezik, minden megnyilvánulás tudatlan felfogásunk eredménye csupán. Biztosra veszik, hogy a változatosság minden megnyilvánulása a tudatlanság terméke, ahogyan az álom hatása alatt is oly sok, a valóságban nem létező dolgot kitalál az ember, és csak amikor felébred, akkor jön rá, hogy mindez csak álom volt. A démonok azt hangoztatják, hogy az élet álom, valójában azonban nagyon jól értenek az álom élvezéséhez. Így aztán ahelyett hogy tudásra tennének szert, egyre inkább belemerülnek álomviláguk szövevényeibe. Következtetésük szerint éppen úgy, ahogyan a gyermek is kizárólag a férfi és a nő nemi kapcsolatának eredményeképp jön létre, ez világ is a lélek nélkül született. Szerintük csupán az anyag kombinációja hozta létre az élőlényt, s a lélek létezésének kérdését fel sem vetik. Az élő világmindenség is így keletkezett a kozmikus megnyilvánulás anyagi kombinációiból, mint ahogyan minden ok nélkül, az izzadságból és a halott testből is élőlények jönnek létre. A megnyilvánulás oka tehát az anyagi természet, s más ok nincs, mondják. Nem hisznek Kṛṣṇa szavaiban, aki azt mondja a Bhagavad-gītāban: mayādhyakṣeṇa prakṛtiḥ sūyate sa-carācaram. „Az egész anyagi világ az Én irányításom alatt működik.” Egyszóval a démonok nem rendelkeznek tökéletes tudással a világ teremtéséről, s ezzel kapcsolatban mindegyikük saját elmélettel áll elő. Nem hisznek az írások tanításainak egységes értelmezésében, ezért véleményük szerint nincs különbség az írásokhoz fűzött különféle magyarázatok között.
9. VERS
etāṁ dṛṣṭim avaṣṭabhya naṣṭātmāno 'lpa-buddhayaḥ
prabhavanty ugra-karmāṇaḥ kṣayāya jagato 'hitāḥ
etām—ez; dṛṣṭim—látást; avaṣṭabhya—elfogadva; naṣṭa—elvesztve; ātmānaḥ—magukat; alpa-buddhayaḥ—a kevésbé értelmesek; prabhavanti—virágoznak; ugra-karmāṇaḥ—szörnyű tetteket hajtanak végre; kṣayāya—rombolására; jagataḥ—a világnak; ahitāḥ—áldatlan.
Az efféle végkövetkeztetéseket követve az énüket vesztett, csekély értelemmel megáldott, démonikus emberek kedvezőtlen, szörnyű tettekbe fognak, hogy elpusztítsák a világot.
MAGYARÁZAT: A démonok tetteikkel pusztulásba fogják dönteni a világot. Az Úr itt kijelenti róluk, hogy kevés az intelligenciájuk. Az Istenről mit sem tudó materialisták úgy vélik, hogy fejlődnek, holott a Bhagavad-gītā szerint ostobák, s teljesen elvesztették a józan eszüket. Arra törekszenek, hogy a lehető legnagyobb élvezethez jussanak ebben az anyagi világban, s ezért mindig újabb és újabb módszereket találnak ki az érzékkielégítésre. Ezekre a materialista találmányokra úgy tekintenek, mint az emberi civilizáció fejlődésének vívmányaira, holott valójában csak azt eredményezik, hogy az emberek egyre erőszakosabbak, egyre kegyetlenebbek lesznek az állatokhoz és egymáshoz is. Nem tudják, hogyan kell viselkedni embertársaikkal. A démonikus emberek egyik fő jellemzője, hogy lemészárolják az állatokat. A világ ellenségei ők, mert végül fel fognak találni valamit, ami mindenkit elpusztít. Ez a vers burkoltan utal az atomfegyverekre is, amikre oly büszke a mai világ. Bármelyik pillanatban kitörhet a háború, és akkor ezek az atomfegyverek szörnyű pusztítást okozhatnak. Mint ahogy ez a vers is jelzi, az efféle találmányok csupán a világ rombadöntését szolgálják. Megjelenésük az emberi társadalomban az istentelenségnek köszönhető, s nem hoznak békét és boldogságot a világra.
10. VERS
kāmam āśritya duṣpūraṁ dambha-māna-madānvitāḥ
mohād gṛhītvāsad-grāhān pravartante 'śuci-vratāḥ
kāmam—kéj; āśritya—menedéket keresve; duṣpūram—kielégíthetetlen; dambha—a büszkeségnek; māna—és hamis tekintélyérzet; mada-anvitāḥ—önteltségbe merülve; mohāt—illúzió által; gṛhītvā—tekintve; asat—az ideiglenes; grāhān—dolgokat; pravartante—virágoznak; aśuci—a tisztátalanra; vratāḥ—fogadalmak.
A démonikus emberek a kielégíthetetlen kéjben keresnek menedéket, s a gőg és a hamis tekintély önteltségébe merülnek. Illúziójukban a mulandó vonzza őket, s így mindig tisztátalan tettekre tesznek fogadalmat.
MAGYARÁZAT: Ez a vers a démonikus mentalitást írja le. A démonok kéje kielégíthetetlen; s így vágyaik az érzéki élvezetre szünet nélkül gyarapszanak. Az illúzió hatása alatt folytatják az ilyen tetteket, annak ellenére, hogy az ideiglenes dolgok elfogadása állandó aggodalmat okoz számukra. Tudásuk nincsen, s így nem láthatják, hogy rossz úton járnak. Az ideiglenes dolgokat elfogadván megteremtik a maguk istenét, imáit, és ezeket éneklik. Ennek eredményeként egyre nagyobb vonzódás ébred bennük két dolog, a nemi élvezet és a vagyon iránt. Ezzel kapcsolatban az aśuci-vratāḥ — „tisztátalan fogadalmak” — kifejezésnek nagy jelentősége van. Az ilyen démonikus emberek ugyanis kizárólag a borhoz, a nőkhöz, a szerencsejátékhoz és a húsevéshez vonzódnak — ezek az ő tisztátalan szokásaik (aśuci). A dölyftől és a hamis tekintélyérzettől vezérelve vallásos elveket teremtenek, amelyek ellenkeznek a védikus tanítással. Noha ezek a démonok a világ legvisszataszítóbb emberei, mégis elérik, hogy a világ körbevegye őket hamis tiszteletével. Nagyon fejletteknek tekintik magukat, pedig útjuk lefelé, a pokoli létbe vezet.
11—12. VERS
cintām aparimeyāṁ ca pralayāntām upāśritāḥ
kāmopabhoga-paramā etāvad iti niścitāḥ
āśā-pāśa-śatair baddhāḥ kāma-krodha-parāyaṇāḥ
īhante kāma-bhogārtham anyāyenārtha-sañcayān
cintām—félelem és aggodalom; aparimeyām—mérhetetlen; ca—és; pralaya-antām—a halál pillanatáig; upāśritāḥ—védelmüket élvezve; kāma-upabhoga—érzékkielégítés; paramāḥ—az élet legvégső célja; etāvat—így; iti—ily módon; niścitāḥ—megállapított; āśā-pāśa—a remény hálójába bonyolódott; śataiḥ—sok százzal; baddhāḥ—megkötvén; kāma—kéjnek; krodha—és dühnek; parāyaṇāḥ—mindig ilyen mentalitással; īhante—kívánnak; kāma—kéj; bhoga—érzékkielégítés; artham—e célból; anyāyena—törvénytelenül; artha—vagyont; sañcayān—felhalmozni.
Abban hisznek, hogy az érzékkielégítés az emberi civilizáció elsődleges szüksége, ezért életük végéig tart határtalan aggodalmuk. Ezer és ezer vágy láncolja le őket, s a kéjben és dühben elmerülve törvénytelen úton keresnek pénzt érzékeik kielégítéséhez.
MAGYARÁZAT: A démonikus emberek úgy vélik, hogy az érzékek élvezete jelenti az élet végső célját, s e felfogás szerint élnek egészen a halálukig. Nem hisznek a halálon túli életben, sem abban, hogy az ember e világi karmája, azaz tettei szerint különféle testeket kap. Terveiket sohasem tudják véghezvinni, ám sohasem hagynak fel a tervezgetéssel. Ilyen démonikus mentalitást tapasztalhattunk egyszer magunk is egy haldokló esetében, aki még a halál pillanatában is azért könyörgött az orvosának, hogy hosszabbítsa meg négy évvel az életét, mert terveit még nem sikerült véghezvinnie. Ezek az ostoba emberek képtelenek megérteni, hogy az orvosok egyetlen pillanattal sem tudják meghosszabbítani az életüket. Ha eljön az idő, az ember vágya nem számít. A természet törvényei nem engedik, hogy az ember akár csak egy pillanattal is tovább éljen és élvezze az életet, mint amennyit a sors előír számára.
A démonikus ember, aki nem hisz Istenben vagy a benne lakozó Felsőlélekben, pusztán érzékei kielégítése céljából számtalan bűnös tettet elkövet. Nem tudja, hogy egy szemtanú él a szívében. A Felsőlélek figyeli az egyéni lélek tetteit. Az Upaniṣadok ezt úgy írják le, hogy két madár ül egy fán. Az első madár a fa gyümölcseit élvezi vagy szenved azoktól, míg a másik csupán tanúja mindennek. A démonok azonban nem ismerik a védikus irodalmat, és teljesen hitetlenek. Ezért gondolják azt, hogy az érzékkielégítés érdekében bármit szabadon megtehetnek, a következményekre való tekintet nélkül.
13—15. VERS
idam adya mayā labdham imaṁ prāpsye manoratham
idam astīdam api me bhaviṣyati punar dhanam
asau mayā hataḥ śatrur haniṣye cāparān api
īśvaro 'ham ahaṁ bhogī siddho 'haṁ balavān sukhī
āḍhyo 'bhijanavān asmi ko 'nyo 'sti sadṛśo mayā
yakṣye dāsyāmi modiṣya ity ajñāna-vimohitāḥ
idam—ezt; adya—ma; mayā—általam; labdham—nyert; imam—ezt; prāpsye—nyerni fogok; manaḥ-ratham—vágyaim szerint; idam—ez; asti—van; idam—ez; api—szintén; me—enyém; bhaviṣyati—a jövőben gyarapodni fog; punaḥ—ismét; dhanam—vagyon; asau—azt; mayā—általam; hataḥ—megölt; śatruḥ—ellenség; haniṣye—meg fogom ölni; ca—szintén; aparān—másokat; api—bizonyára; īśvaraḥ—az úr; aham—én vagyok; aham—én vagyok; bhogī—az élvező; siddhaḥ—tökéletes; aham—vagyok; bala-vān—hatalmas; sukhī—boldog; āḍhyaḥ—gazdag; abhijana-vān—előkelő rokonok vesznek körül; asmi—én vagyok; kaḥ—kik; anyaḥ—mások; asti—vannak; sadṛśaḥ—hasonlóak; mayā—hozzám; yakṣye—áldozni fogok; dāsyāmi—adományozni fogok; modiṣye—örülni fogok; iti—ily módon; ajñāna—tudatlanság által; vimohitāḥ—megtévesztve.
A démonikus ember így gondolkodik: „Most ennyi vagyonom van, s a terveim szerint ez gyarapodni fog. Oly sok minden az enyém, s a jövőben még több és több kincsem lesz. Volt egy ellenségem, de már megöltem, s előbb vagy utóbb a többivel is elbánok majd. Én vagyok mindennek az ura, mindennek az élvezője, tökéletes, hatalmas és boldog. Én vagyok a leggazdagabb, és előkelő rokonok vesznek körül. Senki sem olyan hatalmas és boldog, mint én. Áldozatokat hajtok majd végre, valamennyit adományozni is fogok, s így élvezem majd az életet.” Ily módon téveszti meg őt a tudatlanság.
16. VERS
aneka-citta-vibhrāntā moha-jāla-samāvṛtāḥ
prasaktāḥ kāma-bhogeṣu patanti narake 'śucau
aneka—számos; citta—aggodalmaktól; vibhrāntāḥ—megzavarodott; moha—az illúziónak; jāla—hálójával; samāvṛtāḥ—körülvett; prasaktāḥ—ragaszkodnak; kāma-bhogeṣu—az érzékkielégítéshez; patanti—lecsúsznak; narake—a pokolba; aśucau—tisztátlan.
A számtalan aggodalomtól megzavarodva, az illúzió szövevényébe keveredve erős kötelék fűzi őket az érzéki örömökhöz, s a pokolba csúsznak.
MAGYARÁZAT: A démonikus ember pénzéhsége nem ismer határokat — az ilyen ember vég nélkül pénzre vágyik. Csak az jár a fejében, mennyi vagyona van most, és tervezgeti, hogyan gyarapíthatná egyre jobban. Ennek érdekében nem riad vissza semmilyen bűnös tettől, s törvénytelen vágyainak kielégítése érdekében a feketepiacon köti az üzleteit. Mindaz, ami már a tulajdonában van — földje, családja, háza és pénze — teljesen elbűvöli, és állandóan újabb és újabb terveket sző gyarapításukra. Bízik saját erejében, s nem tudja, hogy mindazt, amire szert tesz, előző élete jó cselekedeteinek köszönheti. Megkapta a lehetőséget, hogy gazdag legyen, de nem tud arról, hogy ennek az oka a múltban rejlik. Azt hiszi ezért, hogy hatalmas vagyona egyedül jelenlegi erőfeszítéseinek köszönhető. Saját erejében bízik, s nem hisz a karma törvényében. A karma törvénye szerint ha valaki gazdag, előkelő családban született, vagyonra és rendkívüli műveltségre tesz szert, valamint nagyon szép, az annak tudható be, hogy előző életében jó tetteket hajtott végre. A démonikus ember ennek ellenére mindezt véletlennek tekinti, illetve saját erejének és személyes képességeinek tulajdonítja. Nem lát semmilyen törvényszerű elrendezést az emberek, valamint szépségük és műveltségük változatossága mögött. Ellenségének tekint mindenkit, akiben vetélytársat lát. Számtalan démonikus ember van, s mindannyian egymás ellenségei. Ez a gyűlölködés egyre inkább elfajul, előbb az egyének, aztán a családok, majd a közösségek és végül a nemzetek között is. Ezért van örökös viszály, háború és ellenségeskedés szerte a világon.
Minden démonikus ember úgy gondolja, hogy élhet mások élete árán is. Általában a Legfelsőbb Istennek képzeli magát, és ha prédikál, így szól követőihez: „Miért keresitek Istent máshol? Ti vagytok Isten! Mindent megtehettek, amit csak akartok. Ne higgyetek Istenben! Vessétek el Istent! Isten halott!” Ez a démonok tanítása.
A démon még akkor is azt hiszi, hogy nála nincs gazdagabb vagy befolyásosabb ember, ha látja, hogy mások ugyanolyan gazdagok és befolyásosak, sőt rajta is túltesznek. Ami a felsőbb bolygórendszerekbe emelkedést illeti, nem hisz a yajñák, az áldozatok végzésében. A saját maga által kitalált áldozati folyamatban bízik csak, és különféle gépezeteket hoz létre, hogy eljusson a felsőbb bolygókra. Erre a démoni gondolkodásra Rāvaṇa a legjobb példa. Azzal hitegette az embereket, hogy hatalmas lépcsőt épít majd, aminek segítségével bárki elérheti a felsőbb bolygókat, anélkül hogy végrehajtaná a Védák ajánlotta áldozatokat. Napjaink démonikus emberei szintén mechanikus úton akarnak eljutni a felsőbb bolygórendszerbe. Ez mind zavarodottságukat mutatja, s az eredmény az lesz, hogy tudományukat maguk mögött hagyva a pokolba süllyednek. A versben a szanszkrit moha-jāla szó nagyon fontos. Jāla azt jelenti: „háló”. A hálóba került halhoz hasonlóan nekik sincs semmi reményük a szabadulásra.
17. VERS
ātma-sambhāvitāḥ stabdhā dhana-māna-madānvitāḥ
yajante nāma-yajñais te dambhenāvidhi-pūrvakam
ātma-sambhāvitāḥ—önteltek; stabdhāḥ—szemtelenek; dhana-māna—a vagyonnak és az áltekintélynek; mada—az illúziójában; anvitāḥ—elmerülnek; yajante—áldozatokat hajtanak végre; nāma—csak névleg; yajñaiḥ—áldozatokkal; te—ők; dambhena—büszkeségből; avidhi-pūrvakam—minden szabály és előírás mellőzésével.
Önteltek, örökké szemtelenek, s a vagyon és az áltekintély káprázatában néha büszkén, minden előírást és szabályt mellőzve áldozatokat hajtanak végre, melyek csak nevükben áldozatok.
MAGYARÁZAT: A démonok teljesen el vannak telve önmagukkal, s így nem követnek semmilyen hiteles forrást vagy szentírást, amikor néha úgynevezett „vallásos” vagy „áldozati” rituációikat végrehajtják. Nem hallgatnak egyetlen felsőbb tekintélyre sem, ezért rendkívül arcátlanok. Mindez abból az illúzióból származik, ami összegyűjtött vagyonuk és áltekintélyük eredménye. Néha a prédikátor szerepét öltik magukra, félrevezetik az embereket, és vallásalapítóként vagy Isten inkarnációjaként hírnévre tesznek szert. Ha áldozatot mutatnak be, az puszta színjáték, de az is lehet, hogy a félisteneket imádják, vagy éppen egy saját Istennel állnak elő. Az egyszerű emberek azt hirdetik az ilyen démonról, hogy Isten, s imádják őt, az ostobák pedig azt hiszik róla, hogy rendkívül emelkedett szinten áll a vallás elveinek követésében vagy a lelki tudás művelésében. Az ilyen démonok úgy öltöznek, mint a lemondott rend tagjai, s így folytatják szélhámos tetteiket. Annak, aki lemondott erről a világról, számtalan előírást kell követnie. A démonok azonban nem törődnek ezzel. Szerintük bármilyen utat kitalálhat az ember, az az ő útja, s nincsen egy alapvető, egységes út, melyet mindenkinek követnie kell. A vers ezért hangsúlyozza ki az avidhi-pūrvakam szót, melynek jelentése: a szabályokat és előírásokat figyelmen kívül hagyva. Ez mindig a tudatlanság és az illúzió hatására történik.
18. VERS
ahaṅkāraṁ balaṁ darpaṁ kāmaṁ krodhaṁ ca saṁśritāḥ
mām ātma-para-deheṣu pradviṣanto 'bhyasūyakāḥ
ahaṅkāram—hamis ego; balam—erő; darpam—büszkeség; kāmam—kéj; krodham—düh; ca—is; saṁśritāḥ—náluk menedéket keresve; mām—Engem; ātma—sajátjukban; para—és máséban; deheṣu—testek; pradviṣantaḥ—gyalázva; abhyasūyakāḥ—irigyek.
A démonok a hamis egótól, az erőtől, a büszkeségtől, a kéjtől és a dühtől megtévesztve irigyek lesznek az Istenség Legfelsőbb Személyiségére, aki az ő testükben és mások testében egyaránt jelen van, és gyalázzák az igazi vallást.
MAGYARÁZAT: A démonikus ember mindig ellenzi Isten felsőbbségét, így aztán nem akar hinni az írásokban. Irigy nemcsak a szentírásokra, de az Istenség Legfelsőbb Személyiségének létére is. Ez áltekintélyének, összeharácsolt vagyonának és erejének a következménye. Nem tudja, hogy élete előkészület a következőre, így saját maga és mások rosszakarójává válik. Erőszakkal bánik mások testével és a sajátjával is. Nem rendelkezik igazi tudással, ezért figyelmen kívül hagyja, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyisége a legfelsőbb irányító. Irigy az írásokra és az Istenség Legfelsőbb Személyiségére, ezért hamis érvekkel Isten léte ellen szól, s megtagadja a szentírások felsőbbségét. Minden tettében függetlennek és hatalmasnak képzeli magát. Úgy véli, mindent megtehet, senki sem állhat az útjába, hiszen senki sem vetekedhet vele erőben, hatalomban és vagyonban. Ha pedig feltűnik egy ellenség, aki esetleg akadályozhatja őt az egyre nagyobb érzéki élvezetben, akkor azonnal azt tervezi, hogyan távolíthatná el az útból saját hatalmával.
19. VERS
tān ahaṁ dviṣataḥ krūrān saṁsāreṣu narādhamān
kṣipāmy ajasram aśubhān āsurīṣv eva yoniṣu
tān—őket; aham—Én; dviṣataḥ—irigyek; krūrān—a gonoszokat; saṁsāreṣu—az anyagi lét óceánjába; nara-adhamān—az emberiség söpredéke; kṣipāmi—küldöm; ajasram—örökre; aśubhān—kedvezőtlen; āsurīṣu—démonikus; eva—bizonyára; yoniṣu—anyaméhbe.
Örökre az anyagi lét óceánjába, a különféle démonikus fajokba dobom az irigyeket és a gonoszokat, az emberiség alját.
MAGYARÁZAT: Ez a vers egyértelműen utal arra, hogy az egyéni lélek a legfelsőbb akaratból kerül egy bizonyos testbe. Egy démon lehet, hogy nem fogadja el az Úr felsőbbségét, sőt azt is megteheti, hogy saját szeszélyei szerint cselekszik, de hogy legközelebb milyen testben születik meg, az mégsem tőle, hanem az Istenség Legfelsőbb Személyiségének döntésétől függ. A Śrīmad-Bhāgavatam Harmadik Éneke leírja, hogyan kerül halála után az egyéni lélek egy felsőbb hatalom elrendezéséből egy anyaméhbe, ahol újabb, sajátságos testet kap. Ezért találunk az anyagi létben oly sok fajt — állatokat, rovarokat, embereket stb. Nem véletlenül jöttek létre, hanem egy felsőbb hatalom irányításával. A démonok jövőjét világosan jelzi ez a vers: újra meg újra démonok méhébe kerülnek, s továbbra is gyűlölködőként, az emberiség söpredékeként fognak létezni. Az ilyen démonikus fajokra az örökös kéj, erőszak, gyűlölet és tisztátalanság jellemző. A dzsungelben élő vadászok a démonikus fajokba tartoznak.
20. VERS
āsurīṁ yonim āpannā mūḍhā janmani janmani
mām aprāpyaiva kaunteya tato yānty adhamāṁ gatim
āsurīm—démoni; yonim—fajt; āpannāḥ—elérve; mūḍhāḥ—az ostobák; janmani janmani—születésről születésre; mām—Engem; aprāpya—nem érvén el; eva—bizonyára; kaunteya—óh, Kuntī fia; tataḥ—azután; yānti—mennek; adhamām—kárhozottak; gatim—célt.
Óh, Kuntī fia! Az ilyen emberek újra és újra démoni fajokban fognak megszületni, így sohasem érhetnek el Engem. Fokozatosan a lét legszörnyűbb formájába süllyednek.
MAGYARÁZAT: Köztudott, hogy Isten végtelenül könyörületes, ám most mégis azt olvassuk, hogy a démonokkal szemben sohasem az. E versből világossá válik, hogy a démonikus embereket életről életre hasonló démonok méhébe küldi. A Legfelsőbb Úr kegyét nem kapják meg, s egyre lejjebb és lejjebb csúsznak, míg végül macskák, kutyák és disznók testében születnek újra. Egyértelműen kiderül tehát, hogy gyakorlatilag eljövendő életükben semmikor nem lesz esélyük, hogy Isten kegyében részesüljenek. A Védák szintén megerősítik, hogy az ilyen lények egyre lejjebb süllyednek, hogy aztán kutya és disznó legyen belőlük. Ezzel kapcsolatban valaki azt mondhatná: ha Isten nem könyörületes a démonokkal szemben, akkor nem szabadna azt hirdetni Róla, hogy végtelenül könyörületes. Erre a Vedānta-sūtra adja meg a választ, amikor azt írja, hogy a Legfelsőbb Úr nem gyűlöl senkit. Hogy az asurákat alacsonyabb fajokba dobja, az csak kegyének egy másik megnyilvánulása. A Legfelsőbb Úr néha megöli az asurákat, ez azonban nagyon jó nekik, mert a védikus irodalom leírja, hogy akiket a Legfelsőbb Úr elpusztít, azok mind felszabadulnak. A történelem sok példával szolgál arra, hogyan jelent meg az Úr különböző inkarnációiban, csak azért, hogy elpusztítson olyan démonokat, mint Rāvaṇa, Kaṁsa, Hiraṇyakaśipu és mások. Ha tehát az asurák eléggé szerencsések, akkor számukra is megnyilvánul Isten kegye azáltal, hogy végez velük.
21. VERS
tri-vidhaṁ narakasyedaṁ dvāraṁ nāśanam ātmanaḥ
kāmaḥ krodhas tathā lobhas tasmād etat trayaṁ tyajet
tri-vidham—háromféle; narakasya—a pokolnak; idam—ez; dvāram—kapu; nāśanam—pusztító; ātmanaḥ—az önvalónak; kāmaḥ—kéj; krodhaḥ—düh; tathā—valamint; lobhaḥ—mohóság; tasmāt—ezért; etat—ezeket; trayam—a hármat; tyajet—fel kell adni.
Három kapu nyílik e pokolba: a kéj, a düh és a mohóság. Minden józan embernek meg kell válnia tőlük, mert a lélek lealacsonyodásához vezetnek.
MAGYARÁZAT: Ez a vers a démoni élet kezdetét írja le. Az ember először megpróbálja kielégíteni a kéjét, de amikor ez nem sikerül neki, dühös lesz, és egyre mohóbbá válik. A józan embernek, aki nem akar a démoni létformákba süllyedni, törekednie kell arra, hogy megszabaduljon e három ellenségtől, amelyek olyannyira pusztítóan hatnak az önvalóra, hogy lehetetlenné teszik, hogy felszabaduljon az anyagi kötelékek alól.
22. VERS
etair vimuktaḥ kaunteya tamo-dvārais tribhir naraḥ
ācaraty ātmanaḥ śreyas tato yāti parāṁ gatim
etaiḥ—ezektől; vimuktaḥ—megszabadulva; kaunteya—óh, Kuntī fia; tamaḥ-dvāraiḥ—a tudatlanság kapuitól; tribhiḥ—a háromfélétől; naraḥ—az ember; ācarati—végez; ātmanaḥ—az önvalónak; śreyaḥ—hasznos; tataḥ—ezután; yāti—eléri; parām—a legfelsőbb; gatim—célt.
Óh, Kuntī fia! Aki kikerülte a pokol e három kapuját, az olyan tettekbe fog, melyek elősegítik az önmegvalósítást. Ily módon fokozatosan eléri a legfelsőbb célt.
MAGYARÁZAT: Nagyon kell óvakodnunk az emberi élet e három ellenségétől, a kéjtől, a dühtől és a mohóságtól. Minél jobban megszabadul valaki ezektől, léte annál inkább megtisztul, s így képes lesz a védikus írások szabályainak és előírásainak betartására. Az emberi élet szabályozó elveinek követésével az ember fokozatosan eljuthat a lelki megvalósítás szintjére. Ha annyira szerencsés, hogy ezeket követve eléri a Kṛṣṇa-tudat síkját, biztos siker vár rá. A védikus irodalom leírja a tettek és visszahatások útját, hogy segítsen az embernek eljutnia a léttisztításig. Az egész folyamat alapját a kéj, a mohóság és a düh feladása jelenti. Az erről a folyamatról szóló tudást tanulmányozva az ember elérheti az önmegvalósítás legmagasabb fokát, amely az odaadó szolgálatban tetőzik, az odaadó szolgálat révén pedig a feltételekhez kötött lélek kétségtelenül felszabadul. A védikus rendszerben emiatt egy négy osztályból (a kasztokból) és négy életformából (a négy lelki rendből) álló intézményt találunk. A különféle kasztokra illetve rendekre sajátságos előírások és szabályok vonatkoznak, s ha valaki képes ezeket betartani, automatikusan a lelki megvalósítás legmagasabb szintjére emelkedhet, s azon túl felszabadulásához már semmi kétség nem férhet.
23. VERS
yaḥ śāstra-vidhim utsṛjya vartate kāma-kārataḥ
na sa siddhim avāpnoti na sukhaṁ na parāṁ gatim
yaḥ—akárki; śāstra-vidhim—az írások szabályozó elveit; utsṛjya—feladván; vartate—marad; kāma-kārataḥ—a kéj hatására önkényesen cselekedve; na—sohasem; saḥ—ő; siddhim—a tökéletességet; avāpnoti—eléri; na—sohasem; sukham—boldogságot; na—sohasem; parām—a legfelsőbb; gatim—tökéletes szintet.
De aki félredobja az írások parancsolatait, és saját kénye-kedvére cselekszik, az sem a tökéletességet, sem a boldogságot, sem a legvégső célt nem éri el.
MAGYARÁZAT: Az előzőekben már említettük, hogy a śāstra-vidhi, vagyis a śāstra útmutatása az emberi társadalom kasztjaira és rendjeire vonatkozik. Mindenkinek követnie kell ezeket a szabályokat és előírásokat. Ha valaki mégsem tesz így, hanem a kéjtől, mohóságtól és vágytól hajtva önkényesen cselekszik, élete sohasem lesz tökéletes. Úgy is mondhatnánk, hogy ha valaki tudja mindezt elméletben, de nem eszerint él, akkor az emberiség legaljához tartozik. Az emberi életformában az élőlénynek kötelessége, hogy józanul cselekedjék, és kövesse a szabályokat, amelyek azt segítik elő, hogy az élet legmagasabb szintjét elérje. Ha nem követi ezeket, a mélybe süllyed. De még ha a szabályokat és az előírásokat az erkölcs elveivel együtt be is tartja, ha végül nem jut el a Legfelsőbb Úr megértésének szintjére, akkor minden tudása hiábavaló volt. Még Isten létét is elfogadhatja, ám ha nem végez szolgálatot az Úrnak, akkor minden törekvésében kudarcot vall. Az embernek éppen ezért fokozatosan a Kṛṣṇa-tudat és az odaadó szolgálat síkjára kell emelkednie. Egyedül ott és akkor fogja elérni a legtökéletesebb szintet.
A kāma-kārataḥ szó nagyon fontos. Aki tudatosan megszegi a szabályokat, az a kéj ösztönzésére cselekszik. Tudja, hogy ez tilos, ám mégis megteszi. Ezt értjük önkényes cselekvés alatt. Tudja, hogy ezt kellene tennie vagy azt, mégsem teszi; ezért hát önkényesnek hívják. Az ilyen ember sorsa az, hogy a Legfelsőbb Úr elítéli. Ők nem érhetik el azt a tökéletességet, amit az emberi élet nyújtani tud. Az emberi élet a léttisztításra való, de aki nem követi a szabályokat, az nem tisztulhat meg, s nem érheti el az igazi boldogságot sem.
24. VERS
tasmāc chāstraṁ pramāṇaṁ te kāryākārya-vyavasthitau
jñātvā śāstra-vidhānoktaṁ karma kartum ihārhasi
tasmāt—ezért; śāstram—az írások; pramāṇam—bizonyítékot; te—tiéd; kārya—kötelesség; akārya—és tiltott cselekedetek; vyavasthitau—a meghatározásban; jñātvā—tudván; śāstra—az írásoknak; vidhāna—az előírások; uktam—ahogyan mondják; karma—munka; kartum—végezni; iha—ebben a világban; arhasi—meg kell tenned.
Az írások útmutatásából kell megérteni, mi a kötelesség és mi nem. Miután az ember megismerte e szabályokat, cselekedjék úgy, hogy fokozatosan felemelkedhessen általuk.
MAGYARÁZAT: Mint ahogy a tizenötödik fejezet kijelentette, a Védák minden szabályának és előírásának célja Śrī Kṛṣṇa megértése. Az ember akkor érte el a védikus irodalomból elsajátítható tudás legtökéletesebb szintjét, ha megértette Kṛṣṇát a Bhagavad-gītāból, s így Kṛṣṇa-tudatossá válva odaadó szolgálatot végez. Az Úr Caitanya Mahāprabhu megkönnyítette számunkra ezt a folyamatot. Csupán arra kérte az embereket, hogy énekeljék a Hare Kṛṣṇa, Hare Kṛṣṇa, Kṛṣṇa Kṛṣṇa, Hare Hare/ Hare Rāma, Hare Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare mantrát, szolgálják odaadóan az Urat, és fogyasszák a mūrtiknak felajánlott étel maradékait. Aki egyenesen az ilyen odaadó tettekhez lát, arról tudnunk kell, hogy már tanulmányozta a teljes védikus irodalmat, és tökéletesen megértette a végkövetkeztetést. Természetesen a közönséges, nem Kṛṣṇa-tudatú embernek, vagy azoknak, akik nem végeznek odaadó szolgálatot, a Védák utasításaiból kell megtudniuk, hogy mit kell, és mit nem szabad tenniük, s az előírásokat vita nélkül végre kell hajtaniuk. Ezt hívják a śāstra, vagyis a szentírás által előírt elvek követésének. A śāstrák mentesek attól a négy alapvető hibától, amely a feltételekhez kötött lélekre jellemző: a feltételekhez kötött léleknek tökéletlenek az érzékei, hajlamos a csalásra, biztos, hogy hibázik és biztos, hogy illúzióban van. Ez a négy legfőbb hiányosság alkalmatlanná teszi az embert arra, hogy szabályokat és előírásokat teremtsen. Ezért a négy hibán felül álló śāstrák előírásait és kijelentéseit valamennyi nagy szent, ācārya és nagy lélek módosítás nélkül követi.
Indiában a lelki tudomány művelőinek számtalan csoportja van, melyek általában két irányzathoz, a személytelen és a személyes filozófiai irányzathoz tartoznak. A Védák elveit követő életforma mindkettőre jellemző. Az írások elveinek betartása nélkül ugyanis senki sem érheti el a tökéletesség szintjét. Ezért tekinthető szerencsésnek az, aki valóban megértette a śāstrák szándékát.
Az emberi társadalom degradálódását az okozza, hogy elfordultunk az Istenség Legfelsőbb Személyisége megértését szolgáló elvektől. Ez az emberi életben a legnagyobb bűn, ezért māyā, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének anyagi energiája a háromféle szenvedés formájában folytonosan aggodalmat okoz nekünk. Ez az anyagi energia az anyagi természet három kötőerejéből áll. Az embernek legalább a jóság szintjére fel kell emelkednie ahhoz, hogy a Legfelsőbb Úrról szóló tudás útjára léphessen. Ha nem jut el a jóság szintjéig, akkor a tudatlanságban és a szenvedélyben kell maradnia, melyek démoni létet idéznek elő. A szenvedély és tudatlanság kötőerejének rabjai gúnyt űznek az írásokból, a szent emberekből és az Istenség Legfelsőbb Személyisége helyes megértéséből. Nem engedelmeskednek a lelki tanítómester utasításainak, és nem törődnek az írások által előírt szabályokkal sem. Annak ellenére, hogy hallottak az odaadó szolgálat dicsőségéről, nem vonzódnak hozzá, ehelyett saját utakat találnak ki a fejlődésük érdekében. Ez csupán néhány az emberi társadalom azon hibái közül, amelyek a démoni léthez vezetnek. Ha azonban valaki képes követni egy megfelelő, hiteles lelki tanítómester utasításait, aki a felemelkedés útjára, egy magasabb szintre tudja vezetni, élete sikeressé válik.
Így végződnek a Bhaktivedanta-magyarázatok a Śrīmad Bhagavad-gītā tizenhatodik fejezetéhez, melynek címe: „Az isteni és a démoni természet”.
TIZENHETEDIK FEJEZET
A hit fajtái
1. VERS
arjuna uvāca
ye śāstra-vidhim utsṛjya yajante śraddhayānvitāḥ
teṣāṁ niṣṭhā tu kā kṛṣṇa sattvam āho rajas tamaḥ
arjunaḥ uvāca—Arjuna mondta; ye—akik; śāstra-vidhim—az írások szabályait; utsṛjya—feladva; yajante—imádnak; śraddhayā—teljes hittel; anvitāḥ—rendelkezve; teṣām—az övék; niṣṭhā—a hit; tu—de; kā—mi az; kṛṣṇa—óh, Kṛṣṇa; sattvam—jóságban; āho—vagy más; rajaḥ—szenvedélyben; tamaḥ—tudatlanságban.
Arjuna így kérdezett: Óh, Kṛṣṇa, milyen helyzetben vannak azok, akik nem követik az írások elveit, hanem a saját elképzeléseik szerinti imádatba merülnek? Jóság, szenvedély vagy tudatlanság uralkodik-e az ilyen embereken?
MAGYARÁZAT: A negyedik fejezet harminckilencedik versében az áll, hogy aki hűségesen kitart egy bizonyos fajta imádat mellett, az fokozatosan felemelkedik a tudás szintjére, és eléri a béke és jólét legtökéletesebb állapotát. A tizenhatodik fejezetben azt a végkövetkeztetést találjuk, hogy azt, aki nem követi az írásokban lefektetett elveket, asuráknak, azaz démonoknak nevezik, míg a devák vagy félistenek azok, akik hűségesen betartják az előírásokat. De mi a helyzet azokkal, akik olyan előírásokat követnek nagy hittel, melyekről a szentírások nem tesznek említést? Kṛṣṇának el kell oszlatnia Arjunának ezt a kétségét. A jóság, a szenvedély vagy a tudatlanság kötőerejében végzik-e imádatukat azok, akik egy emberi lényt választanak meg valamiféle istenné, és benne hisznek? Elérhetik-e az ilyen emberek az élet tökéletes szintjét? Szert tehetnek-e a valódi tudásra, és felemelkedhetnek-e a legtökéletesebb síkra? Siker vár-e azokra, akik ugyan nem követik az írások szabályait és előírásait, de hisznek valamiben, s isteneket, félisteneket vagy embereket imádnak? Arjuna ezeket a kérdéseket teszi fel Kṛṣṇának.
2. VERS
śrī-bhagavān uvāca
tri-vidhā bhavati śraddhā dehināṁ sā svabhāva-jā
sāttvikī rājasī caiva tāmasī ceti tāṁ śṛṇu
śrī-bhagavān uvāca—az Istenség Legfelsőbb Személyisége mondta; tri-vidhā—háromféle; bhavati—lesz; śraddhā—a hit; dehinām—a megtestesültnek; sā—az; sva-bhāva-jā—az anyagi természet őt befolyásoló kötőereje szerint; sāttvikī—a jóság kötőerejében; rājasī—a szenvedély kötőerejében; ca—szintén; eva—bizonyára; tāmasī—a tudatlanság kötőerejében; ca—és; iti—így; tām—azt; śṛṇu—halld Tőlem.
Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így szólt: A hit háromféle lehet: jó, szenvedélyes és tudatlan, attól függően, hogy a megtestesült lélekre a természet melyik kötőereje jellemző. Hallj hát most ezekről!
MAGYARÁZAT: Ha valaki lustasága és tétlensége miatt felhagy az írások szabályainak és előírásainak követésével — noha ismeri azokat —, akkor az anyagi természet kötőerőinek irányítása alá kerül. Az ember a jóság, a szenvedély vagy a tudatlanság minőségében korábban végrehajtott tettei szerint sajátságos jellemre tesz szert. Az élőlény folytonos kapcsolatban áll a természet különféle kötőerőivel. Az anyagi természettel kapcsolatban állva bizonyos mentalitást fejleszt ki annak az anyagi kötőerőnek megfelelően, amellyel társul. Ha azonban egy hiteles lelki tanítómesterhez fordul, s az írások utasításaival együtt az ő utasításait is betartja, akkor megváltoztathatja természetét, s a tudatlanságból vagy szenvedélyből fokozatosan a jóságba emelkedhet. Mindebből levonhatjuk a következtetést, hogy a vak hit a természet egy adott kötőerejében nem segíthet a tökéletesség elérésében. Mindent gondosan, okosan kell megfontolni egy hiteles lelki tanítómester társaságában, így az ember változtathat helyzetén, s egy magasabb rendű kötőerőbe juthat.
3. VERS
sattvānurūpā sarvasya śraddhā bhavati bhārata
śraddhā-mayo 'yaṁ puruṣo yo yac-chraddhaḥ sa eva saḥ
sattva-anurūpā—a lét szerint; sarvasya—mindenkinek; śraddhā—hit; bhavati—lesz; bhārata—óh, Bharata fia; śraddhā—hit; mayaḥ—teljes; ayam—ez; puruṣaḥ—az élőlény; yaḥ—aki; yat—amivel rendelkezve; śraddhaḥ—hit; saḥ—így; eva—bizonyára; saḥ—ő.
Óh, Bharata fia! Az ember egy bizonyos fajta hitet fejleszt ki aszerint, hogy létét a természet mely kötőerői befolyásolják. Úgy mondják, az élőlény hitét a rá jellemző kötőerő határozza meg.
MAGYARÁZAT: Minden ember rendelkezik sajátságos hittel, kilététől függetlenül, hite azonban természetének megfelelően lehet jó, szenvedélyes vagy tudatlan. Így aztán sajátságos hite szerint érintkezik más emberekkel. A tizenötödik fejezet is megerősíti azt a tényt, hogy az élőlény eredetileg a Legfelsőbb Úr töredék szerves része. Eredetileg ezért transzcendentális, és az anyagi természet kötőerői fölött áll, de az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez fűződő viszonyáról megfeledkezve kapcsolatba kerül az anyagi természettel, élete feltételekhez kötötté válik, s az anyagi természet különféle kötőerőivel kapcsolatot tartva kifejleszti sajátságos helyzetét. Az ebből származó nem természetes hit és lét azonban csak anyagi. Az élőlény eredetileg nirguṇa, vagyis transzcendentális, annak ellenére, hogy jelenleg anyagi befolyás, valamilyen anyagi életfelfogás hatása alatt áll. Ezért hogy újra életre keltse kapcsolatát a Legfelsőbb Úrral, meg kell tisztulnia az anyagi szennyeződésektől. Ez tehát az egyetlen haza vezető út, amely mentes a félelemtől: a Kṛṣṇa-tudat. Ha valaki Kṛṣṇa-tudatú, akkor minden kétséget kizárva felemelkedhet a tökéletesség szintjére. Ha azonban nem kezdi el az önmegvalósítás e folyamatát, akkor biztosan a természet kötőerőinek a hatása alatt marad.
Ebben a versben a śraddhā — „hit” — szó különösen fontos. A śraddhā, azaz a hit eredetileg a jóság kötőerejéből származik. Az ember hihet egy félistenben, esetleg egy kitalált istenben vagy valamiféle elmebeli spekulációban. Az erős hit azt eredményezi, hogy az ember az anyagi jóságban cselekszik. Az anyagi, feltételekhez kötött létben egyetlen tett sem tiszta, mindegyik kevert. Nincsenek a tiszta jóságban. A tiszta jóság transzcendentális, és csakis ezen a szinten lehet megérteni az Istenség Legfelsőbb Személyiségének valódi természetét. Ha az ember hitét nem teljesen a megtisztult jóság jellemzi, akkor azt az anyagi természet bármelyik kötőereje beszennyezheti, s e szennyeződés a szívre is kiterjedhet. A hit tehát aszerint szilárdul meg, hogy az ember szíve az anyagi természet mely kötőerejével áll kapcsolatban. Ha a szív a jóság minőségében van, akkor a hitet is ez a kötőerő jellemzi, ha pedig a szenvedély vagy esetleg a sötétség, az illúzió a jellemző rá, akkor a hit is azoknak a hatása alatt fog állni. Ezért van a világon annyiféle hit, s emiatt van annyiféle változata a vallásnak. A vallásos hit igazi elve a tiszta jóság szintjén található, de mivel a szív szennyezett, különféle vallásos elvek léteznek. A hit különféle változatai szerint az imádatnak is különféle fajtái vannak.
4. VERS
yajante sāttvikā devān yakṣa-rakṣāṁsi rājasāḥ
pretān bhūta-gaṇāṁś cānye yajante tāmasā janāḥ
yajante—imádnak; sāttvikāḥ—a jóság kötőerejében lévők; devān—félisteneket; yakṣa-rakṣāṁsi—démonok; rājasāḥ—a szenvedély kötőerejében lévők; pretān—a halottak szellemeit; bhūta-gaṇān—a kísérteteket; ca—és; anye—másokat; yajante—imádnak; tāmasāḥ—a tudatlanságban lévő; janāḥ—emberek.
A jóság kötőerejében élők a félisteneket, a szenvedélyben lévők a démonokat, a tudatlanság kötelékének rabjai pedig a szellemeket és a kísérteteket imádják.
MAGYARÁZAT: Ebben a versben az Istenség Legfelsőbb Személyisége az imádók fajtáiról beszél, külsődleges tevékenységeik alapján. Az írások parancsai szerint egyedül az Istenség Legfelsőbb Személyisége méltó az imádatra, ám akik nem ismerik eléggé az írások tanítását, vagy nem hűségesek ahhoz, azok az anyagi természet kötőerőiben való sajátos helyzetük szerint választják ki imádatuk tárgyát. Akik a jóság kötőerejében vannak, általában a félisteneket imádják. A félistenek közé tartozik Brahmā, Śiva és sokan mások, például Indra, Candra és a napisten. Sokféle félisten van. A jóság kötőerejében élők egy bizonyos cél érdekében egy bizonyos félistent imádnak. A szenvedély kötőerejében lévők szintén egy adott cél érdekében imádják a démonokat. Még emlékszünk arra, hogy a második világháború alatt egy kalkuttai ember Hitlert imádta, mert a háborúnak köszönhette hatalmas vagyonát, amit a feketepiacon üzletelve összegyűjtött. A szenvedély és a tudatlanság kötelékének rabjai általában szintén egy nagy hatalmú embert választanak ki istenüknek. Azt gondolják, hogy bárkit lehet istenként imádni, az eredmény minden esetben ugyanaz.
E versből kiderül, hogy a szenvedély kötőerejében lévők ilyen isteneket teremtenek és imádnak, s hogy a tudatlanságban, sötétségben élők a kísérteteket imádják. Vannak, akik egy halott sírjánál végeznek imádatot. A szexuális élvezettel egybekötött imádat szintén a sötétség kötőerejében van. India egyes eldugott falvaiban mind a mai napig élnek szellemimádók. Ezek a primitív emberek néha elmennek az erdőbe, és ha tudomást szereznek róla, hogy egy fában szellem lakozik, akkor imádni kezdik azt a fát, és áldozatokat mutatnak be neki. Az efféle imádatok nem nevezhetők Isten-imádatnak. Isten imádata a transzcendentális, tiszta jóságban lévő emberek számára való. Ezzel kapcsolatban a Śrīmad-Bhāgavatam (4.3.23) így ír: sattvaṁ viśuddhaṁ vāsudeva-śabditam. „Aki elérte a tiszta jóságot, Vāsudevát imádja.” Az anyagi természet kötőerőitől teljesen megtisztult, transzcendentális szintre jutott emberek tehát az Istenség Legfelsőbb Személyiségét imádják.
Az imperszonalisták, akikről azt tartják, hogy a jóság kötőerejében vannak, öt félistent és Viṣṇunak az anyagi világban létező személytelen arculatát imádják, melyet filozófiai Viṣṇuként ismernek. Viṣṇu az Istenség Legfelsőbb Személyiségének kiterjedése, de az imperszonalisták — akik végső soron nem hisznek az Istenség Legfelsőbb Személyiségében — a Viṣṇu formát csupán a személytelen Brahman egyik aspektusának vélik. Hasonlóképpen az Úr Brahmāról azt tartják, hogy a személytelen forma a szenvedély anyagi kötőerejében. Ily módon öt imádandó félistenről beszélnek, de mivel a végső igazságnak a személytelen Brahmant tartják, végül feladnak minden imádandó formát. Végkövetkeztetésként elmondhatjuk, hogy a természet anyagi kötőerőinek különféle tulajdonságaitól a transzcendentális személyek társaságában lehet megtisztulni.
5—6. VERS
aśāstra-vihitaṁ ghoraṁ tapyante ye tapo janāḥ
dambhāhaṅkāra-saṁyuktāḥ kāma-rāga-balānvitāḥ
karṣayantaḥ śarīra-sthaṁ bhūta-grāmam acetasaḥ
māṁ caivāntaḥ śarīra-sthaṁ tān viddhy āsura-niścayān
aśāstra—az írásokban nem említett; vihitam—irányított; ghoram—másokra ártalmas; tapyante—vállalnak; ye—azok; tapaḥ—vezeklések; janāḥ—emberek; dambha—büszkeséggel; ahaṅkāra—és egoizmussal; saṁyuktāḥ—lefoglaltak; kāma—a kéjnek; rāga—és a ragaszkodásnak; bala—az ereje által; anvitāḥ—hajtva; karṣayantaḥ—kínozva; śarīra-stham—a testben lakozót; bhūta-grāmam—az anyagi elemek kombinációja; acetasaḥ—téves gondolkodással; mām—Engem; ca—is; eva—bizonyára; antaḥ—belül; śarīra-stham—a testben lakozót; tān—őket; viddhi—értsd meg; āsura-niścayān—a démonok.
Akik büszkeségből és önzésből olyan szigorú vezeklést és önsanyargatást végeznek, melyet az írások nem ajánlanak, akiket a kéj és a ragaszkodás ösztönöz, akik ostobák, és sanyargatják testük anyagi elemeit, valamint a testen belül lakozó Felsőlelket, azokat démonokként ismerik.
MAGYARÁZAT: Vannak emberek, akik olyan módszereket találnak ki a vezeklésre és az önfegyelmezésre, melyekről az írások nem tesznek említést. A valamilyen alantas szándékkal, például pusztán politikai célból végrehajtott böjtöt az írások nem tanácsolják. Csakis a lelki fejlődés érdekében javasolják, s nem valamiféle politikai vagy társadalmi cél elérése érdekében. Akik ilyen indítóokoktól hajtva vállalnak vezeklést, azok a Bhagavad-gītā szerint minden bizonnyal démonikusak. Tetteik szemben állnak az írások parancsolataival, és nem hoznak áldást az emberekre. Valójában a büszkeség, a hamis ego, a kéj és az anyagi élvezetekhez való ragaszkodás ösztönzi őket e tettekre. Ezek a cselekedetek nemcsak a testet felépítő anyagi elemek rendjét borítják fel, de megzavarják a testben lakozó Istenség Legfelsőbb Személyiségét is. A politikai célból végrehajtott, nem szentesített böjt vagy vezeklés minden bizonnyal nagyon zavaró mások számára is. A védikus irodalom tehát nem ajánlja ezt. A démonikus ember azt gondolja, hogy ily módon képes lesz az ellenséget vagy egy másik csoportot arra kényszeríteni, hogy teljesítse kérését. Az ilyen esetek azonban nem egyszer a böjtölő halálával végződnek. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége nem helyesli az ilyen önsanyargatást, és aki így tesz, azt démonnak nyilvánítja. Ezek a mutatványok azért sértik az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, mert ellenkeznek a védikus írások parancsaival. Ezzel kapcsolatban az acetasaḥ szó nagyon jelentős: egy józan gondolkodású ember engedelmeskedik az írások utasításainak. Mások nem törődnek a szentírásokkal, nem követik utasításaikat, és saját maguk találnak ki módszereket a vezeklés és önsanyargatás végzésére. Ne felejtsük el soha, milyen sors vár a démonikus emberekre. Az előző fejezet elmondta: az Úr arra kényszeríti őket, hogy démonikus emberek méhében szülessenek meg újra, s így életről életre a démonikus elvek szerint fognak élni, anélkül hogy ismernék kapcsolatukat az Istenség Legfelsőbb Személyiségével. Ha azonban olyan szerencsések, hogy elfogadják egy lelki tanítómester vezetését, aki képes a védikus bölcsesség útjára terelni őket, akkor kiszabadulhatnak ebből a kötelékből, és végül elérhetik a legfelső célt.
7. VERS
āhāras tv api sarvasya tri-vidho bhavati priyaḥ
yajñas tapas tathā dānaṁ teṣāṁ bhedam imaṁ śṛṇu
āhāraḥ—evés; tu—bizonyára; api—is; sarvasya—mindenkinek; tri-vidhaḥ—háromféle; bhavati—van; priyaḥ—kedves; yajñaḥ—áldozat; tapaḥ—vezeklés; tathā—szintén; dānam—adományozás; teṣām—az övék; bhedam—a különbségek; imam—ezt; śṛṇu—halld.
Még az étel is háromféle lehet, amit az egyes emberek kedvelnek, az anyagi természet három kötőerejének megfelelően. Így igaz ez áldozatok, a vezeklés és az adományozásra esetében is. Halld most, amit a közöttük lévő különbségről elmondok!
MAGYARÁZAT: Az evés, az áldozat, a vezeklés és az adományozás módjában az anyagi természet kötőerői által meghatározott különféle helyzetek alapján különbségek vannak, s nem áll mindegyik ugyanazon a szinten. Az az igazán bölcs, aki ezeket elemezve képes megérteni, hogy az egyes tetteket az anyagi természet melyik kötőerejében végzik. Aki azonban egyenlőn szinten állóknak tekinti a különféle áldozatokat, ételeket és adományokat, az nem tud különbséget tenni, s így ostoba. Vannak olyan misszionáriusok, akik azt hirdetik, hogy az ember azt tehet, amit akar, mindenféleképpen eléri a tökéletességet. Az ilyen ostoba vezetők nem az írások útmutatása alapján cselekszenek. Saját módszereket találnak ki, s így félrevezetik az embereket.
8. VERS
āyuḥ-sattva-balārogya- sukha-prīti-vivardhanāḥ
rasyāḥ snigdhāḥ sthirā hṛdyā āhārāḥ sāttvika-priyāḥ
āyuḥ—az élet hossza; sattva—lét; bala—erő; ārogya—egészség; sukha—boldogság; prīti—és elégedettség; vivardhanāḥ—növelő; rasyāḥ—lédús; snigdhāḥ—zsíros; sthirāḥ—tartós; hṛdyāḥ—örömmel töltik el a szívet; āhārāḥ—ételek; sāttvika—annak, aki a jóságban van; priyāḥ—ízletes.
A jóság minőségében élők olyan ételeket kedvelnek, amelyek meghosszabbítják az életet, megtisztítják az ember létét, erőt, egészséget, boldogságot és elégedettséget adnak. Az ilyen ételek lédúsak, zsírosak, táplálóak, és örömmel töltik el a szívet.
9. VERS
kaṭv-amla-lavaṇāty-uṣṇa- tīkṣṇa-rūkṣa-vidāhinaḥ
āhārā rājasasyeṣṭā duḥkha-śokāmaya-pradāḥ
kaṭu—keserű; amla—savanyú; lavaṇa—sós; ati-uṣṇa—erős; tīkṣṇa—csípős; rūkṣa—száraz; vidāhinaḥ—égető; āhārāḥ—ételek; rājasasya—annak, aki a szenvedély kötőerejében van; iṣṭāḥ—kellemesek; duḥkha—szenvedés; śoka—nyomorúság; āmaya—betegség; pradāḥ—okozó.
A túlságosan keserű, túl savanyú, sós, erős, csípős, száraz és égető ételt a szenvedély kötőerejében élők kedvelik. Az ilyen ételek boldogtalanságot, szenvedést és betegséget okoznak.
10. VERS
yāta-yāmaṁ gata-rasaṁ pūti paryuṣitaṁ ca yat
ucchiṣṭam api cāmedhyaṁ bhojanaṁ tāmasa-priyam
yāta-yāmam—az elfogyasztás előtt három órával főzött; gata-rasam—ízetlen; pūti—rossz szagú; paryuṣitam—romlott; ca—szintén; yat—ami; ucchiṣṭam—mások ételmaradéka; api—szintén; ca—és; amedhyam—érinthetetlen; bhojanam—evés; tāmasa—a sötétség kötőerejében lévőnek; priyam—kedves.
A sötétség kötőerejében lévők az olyan ételeket szeretik, amit a fogyasztás előtt több mint három órával főztek, ami ízetlen, romlott és rothadó, valamint maradékokból és tisztátalan alapanyagokból készült.
MAGYARÁZAT: Az étel feladata az élet meghosszabbítása, az elme tisztítása és a fizikai erő növelése. Ez az étel egyetlen szerepe. A kiváló szaktekintélyek a múltban kiválasztották azokat az ételeket, amelyek a legjobban elősegítik az egészség megőrzését és a hosszú életet. Ide sorolhatók a tejtermékek, a cukor, a rizs, a gabona, a gyümölcsök és a zöldségfélék. A jóság kötőerejében élők nagyon kedvelik az ilyen táplálékot. Egyes ételek, például a sült kukorica és a melasz önmagukban nem ízletesek, mégis finomak lehetnek, ha tejjel vagy más étellel együtt fogyasztjuk őket. Ekkor a jóság minőségébe tartoznak. Ezek az élelmiszerek tiszta természetűek; egészen mások, mint az olyan szennyezett dolgok, mint a hús és az alkohol. A nyolcadik versben említett zsíros ételnek semmi köze sincs az állatok mészárlásából származó zsiradékhoz. Az állati zsiradékot megkaphatjuk a legcsodálatosabb étel, a tej formájában is. A tej, a vaj, a sajt és a többi tejtermék úgy ad állati zsírt, hogy nem szükséges hozzá ártatlan teremtményeket elpusztítani. Csakis a barbár mentalitás vezethet efféle mészárláshoz. A szükséges állati zsiradék beszerzésének civilizált formája a tej fogyasztása. Az állatok mészárlása a emberi szint alatt álló fajokra jellemző. A felesborsó, a dāl, a barnaliszt és a hasonló élelmiszerek a szükséges fehérjemennyiségről is gondoskodnak.
A szenvedély kötőerejében lévő keserű, túl sós, túlságosan fűszeres vagy túl sok erős paprikát tartalmazó ételek a gyomorban lévő nyálkát csökkentve fájdalmat okoznak, s betegségekhez vezetnek. A tudatlanság vagy sötétség kötőerejébe tartozó ételekre főként az jellemző, hogy nem frissek. Minden olyan étel, amit az elfogyasztás előtt három óránál régebben főztek (kivéve a prasādamot, vagyis az Úrnak felajánlott ételt) a sötétség kötőerejéhez tartozik. Az ilyen étel rothadó, ezért rossz szagot is áraszt, ami a tudatlanságban lévőket gyakran vonzza, ám a jóságban élő emberekben undort kelt.
Csak olyan étel maradékait szabad fogyasztani, amit előzőleg felajánlottak a Legfelsőbb Úrnak, vagy amit szent életű emberek — legfőképpen a lelki tanítómester — hagytak meg. Mások ételmaradéka a sötétség minőségében van, és fertőzést vagy betegséget okoz. A sötétség kötőerejéhez tartozók nagyon kedvelik az efféle ételeket, ám a jóság minőségében élő emberek nem szeretik, sőt még csak meg sem érintik azokat. A legjobb eledel az Istenség Legfelsőbb Személyiségének felajánlott étel maradéka. A Legfelsőbb Úr azt mondja a Bhagavad-gītāban, hogy elfogadja az odaadással felajánlott, zöldségekből, lisztből és tejből készült ételeket. Patraṁ puṣpaṁ phalaṁ toyam. Természetesen az odaadás és a szeretet az, amit az Istenség Legfelsőbb Személyisége leginkább elfogad. Ám a prasādamot az előírt módon kell elkészíteni. Az írások parancsai szerint elkészített és az Istenség Legfelsőbb Személyiségének felajánlott étel tehát még akkor is fogyasztható, ha az elkészítése óta már sok idő eltelt, mert az ilyen étel transzcendentális. Ha az ételt tisztává, mindenki számára ehetővé és ízletessé szeretnénk tenni, akkor fel kell ajánlanunk az Istenség Legfelsőbb Személyiségének.
11. VERS
aphalākāṅkṣibhir yajño vidhi-diṣṭo ya ijyate
yaṣṭavyam eveti manaḥ samādhāya sa sāttvikaḥ
aphala-ākāṅkṣibhiḥ—azok által, akik nem vágynak tetteik eredményére; yajñaḥ—áldozat; vidhi-diṣṭaḥ—az írások irányítása szerint; yaḥ—amelyik; ijyate—végzett; yaṣṭavyam—végre kell hajtani; eva—bizonyára; iti—így; manaḥ—elme; samādhāya—rögzítve; saḥ—az; sāttvikaḥ—a jóság minőségében.
Az áldozatok közül az tartozik a jóság kötőerejébe, amelyet az írások szabályai szerint, kötelességből hajtanak végre, anélkül hogy ennek fejében jutalomra vágynának.
MAGYARÁZAT: Az emberek általában hajlamosak arra, hogy valamilyen szándékkal áldozzanak, ám ebben a versben az áll, hogy az áldozatot az eredményre való vágy nélkül, kötelességből kell végrehajtani. Vegyük például a templomokban végzett szertartásokat. Általában az anyagi haszon reményében mutatják be ezeket, így nem a jóság minősége jellemző rájuk. Az embernek kötelességből kell a templomba járnia, hogy a tiszteletével együtt virágot és ételt ajánljon fel az Istenség Legfelsőbb Személyiségének. Az emberek azt hiszik, hogy semmi haszna csupán azért a templomba járni, hogy ott Istent imádják. Az írások azonban nem ajánlják az anyagi áldás reményében végzett imádatot. A jóság szintjére az segít bennünket felemelkedni, ha kizárólag azért járunk templomba, hogy tiszteletünket ajánljuk a mūrtiknak. Minden civilizált embernek kötelessége, hogy engedelmeskedjék a szentírások parancsainak, és hódolatát ajánlja az Istenség Legfelsőbb Személyiségének.
12. VERS
abhisandhāya tu phalaṁ dambhārtham api caiva yat
ijyate bharata-śreṣṭha taṁ yajñaṁ viddhi rājasam
abhisandhāya—vágyakozva; tu—de; phalam—az eredmény; dambha—büszkeség; artham—kedvéért; api—is; ca—és; eva—bizonyára; yat—ami; ijyate—végzett; bharata-śreṣṭha—óh, Bhāraták vezére; tam—az; yajñam—áldozat; viddhi—tudd; rājasam—a szenvedély minőségében.
Óh, Bhāraták vezére! Arra az áldozatra, amelyet valamilyen anyagi célból vagy büszkeségből hajtanak végre, a szenvedély kötőereje jellemző.
MAGYARÁZAT: Néha az emberek azért mutatnak be áldozatokat, hogy a felsőbb bolygókra kerüljenek, vagy hogy valamilyen más anyagi áldásra tegyenek szert ebben a világban. Az ilyen áldozatok vagy rituációk a szenvedély kötőerejébe tartoznak.
13. VERS
vidhi-hīnam asṛṣṭānnaṁ mantra-hīnam adakṣiṇam
śraddhā-virahitaṁ yajñaṁ tāmasaṁ paricakṣate
vidhi-hīnam—az írások útmutatása nélkül; asṛṣṭa-annam—a prasādam szétosztása nélkül; mantra-hīnam—a védikus himnuszok éneklése nélkül; adakṣiṇam—a papok megjutalmazása nélkül; śraddhā—hit; virahitam—nélkül; yajñam—áldozat; tāmasam—a tudatlanság minőségében; paricakṣate—így kell tekinteni.
A tudatlanság kötőerejében lévőnek kell tekinteni az írások parancsait figyelmen kívül hagyó áldozatot, amelynek során nem osztanak prasādamot [lelki ételt], nem zengenek védikus himnuszokat, nem jutalmazzák meg a papokat, és amelyet hit nélkül hajtanak végre.
MAGYARÁZAT: A tudatlanság vagy sötétség kötőerejében lévő hit valójában hitetlenség. Az emberek csupán a pénz reményében imádják a félisteneket, hogy azt azután az írások parancsait mellőzve szórakozásra költsék. Az efféle színjáték-szertartások nem tekinthetők hitelesnek. A sötétség kötőerejében vannak, démonikus mentalitáshoz vezetnek, és semmi áldást nem hoznak az emberi társadalomra.
14. VERS
deva-dvija-guru-prājña- pūjanaṁ śaucam ārjavam
brahmacaryam ahiṁsā ca śārīraṁ tapa ucyate
deva—a Legfelsőbb Úrnak; dvija—a brāhmaṇák; guru—a lelki tanítómester; prājña—és imádatra méltó személyek; pūjanam—imádata; śaucam—tisztaság; ārjavam—egyszerűség; brahmacaryam—nőtlen élet; ahiṁsā—erőszaknélküliség; ca—is; śārīram—a testre vonatkozó; tapaḥ—vezeklés; ucyate—mondják.
A test fegyelmezése a Legfelsőbb Úr, a brāhmaṇák, a lelki tanítómester, valamint az olyan feljebbvalók, mint az apa és az anya imádatából áll. A tisztaság, az egyszerűség, a cölibátus és az erőszaknélküliség szintén hozzá tartozik.
MAGYARÁZAT: A Legfelsőbb Istenség most a vezeklés és önmegtartóztatás különféle fajtáiról szól. A leírást a testre vonatkozó vezeklésekkel és önmegtartóztatásokkal kezdi. Az embernek fel kell ajánlania, illetve meg kell tanulnia felajánlani tiszteletét Istennek, a félisteneknek, a tökéletes, képzett brāhmaṇáknak, a lelki tanítómesternek és a feljebbvalóknak, például az apának, az anyának és mindenkinek, aki jártas a védikus tudásban. Mindnyájuknak meg kell adnunk a megfelelő tiszteletet. Törekednünk kell arra, hogy kívül-belül megtisztuljunk, s hogy egyszerűen viselkedjünk. Az embernek semmi olyat nem szabad tennie, amit az írások utasításai nem hagynak jóvá. Nem szabad nemi életet élnie a házasságon kívül, mert az írások a nemi életet kizárólag a házasság kötelékein belül engedélyezik. Ezt nevezik cölibátusnak. Ezek jelentik tehát a test számára a vezeklést és az önmegtartóztatást.
15. VERS
anudvega-karaṁ vākyaṁ satyaṁ priya-hitaṁ ca yat
svādhyāyābhyasanaṁ caiva vāṅ-mayaṁ tapa ucyate
anudvega-karam—nem zaklat fel; vākyam—szavakat; satyam—igaz; priya—kedves; hitam—jóakaró; ca—is; yat—ami; svādhyāya—a Védák tanulmányozása; abhyasanam—gyakorlás; ca—is; eva—bizonyára; vāk-mayam—a beszédé; tapaḥ—fegyelmezés; ucyate—mondják.
A beszéd fegyelmezése abból áll, hogy az ember igazmondó, kedvesen, jóakaróan szól, másokat nem zaklat fel, és rendszeresen idézi a védikus irodalmat.
MAGYARÁZAT: Nem szabad semmi olyat mondanunk, ami felkavarhatja mások elméjét. A tanítványait oktató tanár természetesen kimondhatja az igazságot a tanítás érdekében, másokhoz azonban nem szabad így beszélnie, mert ezzel megzavarná az elméjüket. Ez a beszéd fegyelmezése. Ehhez az is hozzátartozik, hogy nem szabad ostobaságot mondanunk. Ha valaki olyanok társaságában beszél, akik a lelki életet gyakorolják, állításait alá kell támasztania az írásokból vett idézetekkel. Szavai igazának bizonyításául mindig készen kell állnia, hogy azonnal idézze az írásos tekintélyt. Az ilyen beszéd ugyanakkor a fülnek is legyen nagyon kellemes. Ha valaki így beszél, az a legnagyobb áldásban részesíti az embert, és az emberi társadalom felemelkedését is elősegíti. A védikus irodalom végeláthatatlan, s nekünk tanulmányoznunk kell ezeket az írásokat. Ezt nevezik a beszéd fegyelmezésének.
16. VERS
manaḥ-prasādaḥ saumyatvaṁ maunam ātma-vinigrahaḥ
bhāva-saṁśuddhir ity etat tapo mānasam ucyate
manaḥ-prasādaḥ—az elme elégedettsége; saumyatvam—kétszínűség nélkül viszonyulni másokhoz; maunam—komolyság; ātma—az önvalónak; vinigrahaḥ—szabályozás; bhāva—az ember természetének; saṁśuddhiḥ—megtisztítása; iti—így; etat—ez; tapaḥ—lemondása; mānasam—az elmének; ucyate—mondják.
Az elme vezeklését az elégedettség, az egyszerűség, a komolyság, az önfegyelem és a lét tisztítása jelenti.
MAGYARÁZAT: Az elme vezeklése abból áll, hogy távoltartjuk az érzékkielégítéstől. Az elmét úgy kell szabályoznunk, hogy mindig arra gondoljon, hogyan tehetne jót másokkal. A legjobban a komoly gondolkodás neveli erre az elmét. Nem szabad eltérnünk a Kṛṣṇa-tudattól, s mindig távol kell magunkat tartanunk az érzékkielégítéstől. Természetünk megtisztítása azt jelenti, hogy Kṛṣṇa-tudatúvá válunk. Az elme csak akkor válik elégedetté, ha nem engedjük, hogy az érzékkielégítéssel foglalkozzon, mert minél inkább vágyódik az érzékkielégítésre, annál elégedetlenebb lesz. Korunkban az emberek számtalan módon használják elméjüket feleslegesen az érzékkielégítésre, s így nincs esély rá, hogy az elégedetté váljon. A legjobb, ha elménket a védikus irodalomra, például a Purāṇákra és a Mahābhāratára irányítjuk, amelyek olyan történetekkel vannak teli, melyek valóban elégedettséggel töltik el az embert. Mindenki élhet azzal a lehetőséggel, melyet e tudás nyújt, s így megtisztulhat. Az elmének mentesnek kell lennie a kétszínűségtől, s mindenki jólétén kell fáradoznia. A némaság azt jelenti, hogy az ember csak az önmegvalósításra gondol. Ebben az értelemben az, aki Kṛṣṇa-tudatú, teljesen néma. Az elme irányítása azt jelenti, hogy nem engedjük meg számára az érzékkielégítést. Őszintének kell lennünk minden tettünkben, s ezáltal meg kell tisztítanunk létünket. Ezek jellemzik az elme tevékenységének fegyelmezését.
17. VERS
śraddhayā parayā taptaṁ tapas tat tri-vidhaṁ naraiḥ
aphalākāṅkṣibhir yuktaiḥ sāttvikaṁ paricakṣate
śraddhayā—hittel; parayā—transzcendentális; taptam—végzett; tapaḥ—vezeklés; tat—az; tri-vidham—háromféle; naraiḥ—emberek által; aphala-ākāṅkṣibhiḥ—akik nem vágynak a gyümölcsökre; yuktaiḥ—végzett; sāttvikam—a jóság minőségében; paricakṣate—hívják.
Ez a háromféle vezeklés, melyet transzcendentális hittel hajtanak végre, a jóság természetéhez tartozik, s az olyan emberek végzik, akik nem az anyagi haszon, hanem a Legfelsőbb elégedettsége érdekében cselekszenek.
18. VERS
satkāra-māna-pūjārthaṁ tapo dambhena caiva yat
kriyate tad iha proktaṁ rājasaṁ calam adhruvam
sat-kāra—tisztelet; māna—megbecsülés; pūjā—és imádat; artham—kedvéért; tapaḥ—vezeklés; dambhena—büszkeséggel; ca—is; eva—bizonyára; yat—ami; kriyate—végzett; tat—az; iha—ebben a világban; proktam—mondják; rājasam—a szenvedély minőségében; calam—csapongó; adhruvam—ideiglenes.
A büszkeségből, a tisztelet, megbecsülés és imádat érdekében végzett vezeklés a szenvedély kötőerejéhez tartozik, és se nem szilárd, se nem állandó.
MAGYARÁZAT: Vannak emberek, akik azért vállalják a vezeklést és az önmegtartóztatást, hogy felhívják magukra mások figyelmét, s így megbecsülésben, tiszteletben és imádatban legyen részük. A szenvedély kötőerejének hatása alatt álló ember arra törekszik, hogy alattvalói imádják őt, megmossák a lábát, és felajánlják neki a vagyonukat. Ezt a hamis elismerést, amit valaki a vezeklése által vív ki, a szenvedély kötőerejébe tartozónak tekintik, s eredménye ideiglenes: eltarthat egy ideig, de nem örökkévaló.
19. VERS
mūḍha-grāheṇātmano yat pīḍayā kriyate tapaḥ
parasyotsādanārthaṁ vā tat tāmasam udāhṛtam
mūḍha—ostoba; grāheṇa—igyekezettel; ātmanaḥ—önmagának; yat—ami; pīḍayā—kínzással; kriyate—végzett; tapaḥ—vezeklés; parasya—másoké; utsādana-artham—hogy pusztítson; vā—vagy; tat—az; tāmasam—a sötétség kötőerejében; udāhṛtam—mondják.
Az olyan vezeklésről, melyet ostobán, önkínzással végeznek, amely mások bántalmazásával vagy elpusztításával jár, azt mondják, hogy a tudatlanság kötőerejében van.
MAGYARÁZAT: A démonok néha ostoba önsanyargatást vállalnak magukra, ahogyan Hiraṇyakaśipu is tette, aki szigorú vezekléseket végzett, hogy halhatatlanná váljon, és elpusztíthassa a félisteneket. Brahmāhoz könyörgött, hogy megkapja ezt az áldást, ám végül az Istenség Legfelsőbb Személyisége megölte. Az a vezeklés, amelyet elérhetetlen dolgok megszerzése reményében végeznek, kétségtelenül a tudatlanság kötőerejében van.
20. VERS
dātavyam iti yad dānaṁ dīyate 'nupakāriṇe
deśe kāle ca pātre ca tad dānaṁ sāttvikaṁ smṛtam
dātavyam—az arra méltónak adni; iti—így; yat—ami; dānam—adomány; dīyate—adott; anupakāriṇe—a viszonzás reménye nélkül; deśe—a megfelelő helyen; kāle—megfelelő időben; ca—is; pātre—megfelelő személynek; ca—és; tat—az; dānam—adomány; sāttvikam—a jóság minőségében; smṛtam—tekintik.
Ha valaki kötelességből, a helyes időben és a megfelelő helyen, az arra méltó személynek adományoz, s nem vágyik ellenszolgáltatásra, azt a jóság minőségében végzett adományozásnak kell tekinteni.
MAGYARÁZAT: A védikus irodalom azt ajánlja, olyan embereknek adományozzunk, akik lelki tettekkel foglalkoznak. Nem szabad úgy adományoznunk, hogy nem nézzük meg, kinek adunk. A lelki fejlettséget kell mindig figyelembe vennünk, ezért a legjobb, ha egy zarándokhelyen, a templomokban, a hold- és napfogyatkozás alkalmával, a hónap végén, egy igaz brāhmaṇának vagy vaiṣṇavának (bhaktának) adunk ajándékot. Mindezt úgy kell tennünk, hogy ne várjunk viszonzást érte. Néha az emberek szánalomból a szegényeknek adományoznak, de ha azok érdemtelenek erre, akkor ez a tett nem segíti a lelki fejlődést. A védikus írások tehát nem ajánlják, hogy körültekintés nélkül adományozzunk.
21. VERS
yat tu pratyupakārārthaṁ phalam uddiśya vā punaḥ
dīyate ca parikliṣṭaṁ tad dānaṁ rājasaṁ smṛtam
yat—ami; tu—de; prati-upakāra-artham—a viszonzás reményében; phalam—eredmény; uddiśya—kívánva; vā—vagy; punaḥ—ismét; dīyate—adományozott; ca—is; parikliṣṭam—kelletlenül; tat—az; dānam—adomány; rājasam—a szenvedély minőségében; smṛtam—tekinthető.
Ám ha valaki a viszonzás reményében, gyümölcsöző eredményekre vágyva vagy kelletlenül ad, tette a szenvedély kötőerejébe tartozik.
MAGYARÁZAT: Az emberek néha azzal a szándékkal adományoznak, hogy a mennyek birodalmába emelkedhessenek, ám ez gyakran rendkívül sok gondot okoz, s a vége csak a sajnálkozás: „Miért is költöttem oly sok pénzt erre?” Előfordul, hogy valaki lekötelezettségből, egy feljebbvaló kérésére adományoz. Az ilyen tettekről azt mondják, valamennyi a szenvedély kötőerejébe tartozik.
Sok jótékony célú alapítvány van, amely olyan intézményeket támogat, melyeknek célja az érzékkielégítés. Az ilyen adományozást a védikus írások nem javasolják. Egyedül a jóság minőségében történő adományozást ajánlják.
22. VERS
adeśa-kāle yad dānam apātrebhyaś ca dīyate
asat-kṛtam avajñātaṁ tat tāmasam udāhṛtam
adeśa—tisztátlan helyen; kāle—és tisztátlan időben; yat—ami; dānam—adomány; upātrebhyaḥ—arra méltatlan embereknek; ca—is; dīyate—adott; asat-kṛtam—tisztelet nélkül; avajñātam—megfelelő figyelem nélkül; tat—az; tāmasam—a sötétség kötőerejében; udāhṛtam—mondják.
A tisztátlan helyen és nem megfelelő időben, kellő figyelem és tisztelet nélkül és arra méltatlan embereknek történő adományozás a tudatlanság kötőerejében van.
MAGYARÁZAT: Ez a vers nem helyesli az olyan adományozást, ami az alkohol és kábítószer élvezetét és a szerencsejátékot támogatja. Az ilyen adományozás a tudatlanság kötőerejében van, és semmi haszna, sőt csak a bűnös embereket bátorítja. A sötétség kötőereje jellemző arra is, ha valaki ugyan olyasvalakit ajándékoz meg, aki megérdemli, ám ezt tiszteletlenül és figyelmetlenül teszi.
23. VERS
oṁ tat sad iti nirdeśo brahmaṇas tri-vidhaḥ smṛtaḥ
brāhmaṇās tena vedāś ca yajñāś ca vihitāḥ purā
oṁ—utalás a Legfelsőbbre; tat—az; sat—örökkévaló; iti—így; nirdeśaḥ—utalás; brahmaṇaḥ—a Legfelsőbbre; tri-vidhaḥ—háromszoros; smṛtaḥ—tekintik; brāhmaṇāḥ—a brāhmaṇák; tena—azzal; vedāḥ—a védikus irodalom; ca—szintén; yajñāḥ—áldozatok; ca—is; vihitāḥ—használtak; purā—előzőleg.
Oṁ tat sat: e három szó a teremtés kezdete óta a Legfelsőbb Abszolút Igazságra utal. E három szót, amely jelképesen az Abszolút Igazságot képviseli, a brāhmaṇák a Védák himnuszait zengve és a Legfelsőbb elégedettsége érdekében végzett áldozatok során ejtik ki.
MAGYARÁZAT: Elmondtuk, hogy a vezeklés, az adományozás és az étel a jóság, a szenvedély és a tudatlanság kötőerejének megfelelően háromféle lehet. Ám tartozzanak akár az első, akár a második, akár a harmadik csoportba, feltételekhez vannak kötve, s a természet anyagi kötőerői fertőzik be őket. Ha azonban céljuk a Legfelsőbb — oṁ tat sat, az Istenség Legfelsőbb Személyisége, az örökkévaló —, akkor a lelki fejlődést segítik elő. Az írások parancsai ezt ajánlják. Ez a három szó, oṁ tat sat, kifejezetten az Abszolút Igazságra, az Istenség Legfelsőbb Személyiségére utal. A védikus himnuszokban mindig ott találjuk az oṁ szót.
Aki a szentírások szabályait figyelmen kívül hagyva cselekszik, az nem juthat el az Abszolút Igazságig. Csupán átmeneti eredményekben lehet része, az élet végső célját azonban nem éri el. A végkövetkeztetés tehát az, hogy az adományozást, az áldozatokat és a vezeklést a jóság kötőerejében kell végrehajtani. Ha a szenvedély és a tudatlanság minősége jellemző rájuk, e tettek minden bizonnyal alacsonyabb rendűek. A három szót, oṁ tat sat, a Legfelsőbb Úr szent nevéhez kapcsolva ejtik ki, pl. oṁ tad viṣṇoḥ. Ha valaki a védikus himnuszokat vagy a Legfelsőbb Úr szent nevét énekli, mindig hozzáteszi az oṁ szót. Ezt írják elő a Védák. E három szó a védikus himnuszokból származik. Az oṁ ity etad brahmaṇo nediṣṭhaṁ nāma (ąg Veda) az első célra, a tat tvam asi (Chāndogya Upaniṣad 6.8.7) a másodikra, a sad eva saumya (Chāndogya Upaniṣad 6.2.1) pedig a harmadikra utal. Ezek egyesítéséből származik az oṁ tat sat. Amikor Brahmā, az első teremtett élőlény áldozatokat mutatott be, ezzel a három szóval utalt az Istenség Legfelsőbb Személyiségére. A tanítványi láncolat éppen ezért ugyanezt az elvet követi. Ez a himnusz tehát nagyon fontos. A Bhagavad-gītā azt ajánlja, hogy minden tettet az oṁ tat sat, az Istenség Legfelsőbb Személyisége érdekében kell végrehajtanunk. Ha valaki e három szó kiejtésével vezekel, adományoz és mutat be áldozatot, az Kṛṣṇa-tudatban cselekszik. A Kṛṣṇa-tudat olyan transzcendentális cselekedetek tudományos végrehajtása, melyek képessé teszik az embert arra, hogy hazatérjen, vissza Istenhez. Ha ily módon, transzcendentálisan cselekszünk, energiánk nem vész kárba.
24. VERS
tasmād oṁ ity udāhṛtya yajña-dāna-tapaḥ-kriyāḥ
pravartante vidhānoktāḥ satataṁ brahma-vādinām
tasmāt—ezért; oṁ—az oṁmal kezdve; iti—így; udāhṛtya—jelezve; yajña—áldozat; dāna—adomány; tapaḥ—és vezeklés; kriyāḥ—cselekedetek; pravartante—kezdődnek; vidhāna-uktāḥ—az írások szabályai szerint; satatam—mindig; brahma-vādinām—a transzcendentalistáknak.
Ezért a transzcendentalisták, akik az írások szabályai szerint mutatnak be áldozatokat, adományoznak és vezekelnek, a Legfelsőbb elérése érdekében először mindig az oṁ szót ejtik ki.
MAGYARÁZAT: Oṁ tad viṣṇoḥ paramaṁ padam (ąg Veda 1.22.20). Az odaadás legfelső szintjét Viṣṇu lótuszlába jelenti. Ha az ember az Istenség Legfelsőbb Személyiségéért végez mindent, akkor kétségtelen, hogy minden tettében tökéletességet ér el.
25. VERS
tad ity anabhisandhāya phalaṁ yajña-tapaḥ-kriyāḥ
dāna-kriyāś ca vividhāḥ kriyante mokṣa-kāṅkṣibhiḥ
tat—azt; iti—így; anabhisandhāya—nem vágyakozva; phalam—a gyümölcsöző eredményére; yajña—az áldozatnak; tapaḥ—és a vezeklésnek; kriyāḥ—cselekedetek; dāna—az adományozásnak; kriyāḥ—cselekedetek; ca—is; vividhāḥ—különféle; kriyante—végeznek; mokṣa-kāṅkṣibhiḥ—akik valóban fel akarnak szabadulni.
A különféle áldozatokat, vezeklést és adományozást a gyümölcsöző eredményre való vágy nélkül, a „tat” szóval kell végrehajtani. E transzcendentális tettek célja az, hogy az ember megszabadulhasson az anyagi kötelékektől.
MAGYARÁZAT: Aki fel akar emelkedni a lelki síkra, annak nem szabad az anyagi nyereség reményében cselekednie. Minden tettünknek a végső célt kell szolgálnia: hogy eljussunk a lelki világba, haza, vissza Istenhez.
26—27. VERS
sad-bhāve sādhu-bhāve ca sad ity etat prayujyate
praśaste karmaṇi tathā sac-chabdaḥ pārtha yujyate
yajñe tapasi dāne ca sthitiḥ sad iti cocyate
karma caiva tad-arthīyaṁ sad ity evābhidhīyate
sat-bhāve—a Legfelsőbb természete szerint; sādhu-bhāve—a bhakta természete szerint; ca—is; sat—a sat szó; iti—ily módon; etat—ezt; prayujyate—használják; praśaste—hiteles; karmaṇi—tettekben; tathā—szintén; sat-śabdaḥ—a sat hang; pārtha—óh, Pṛthā fia; yujyate—használják; yajñe—áldozatban; tapasi—vezekléskor; dāne—adományozáskor; ca—is; sthitiḥ—a helyzet; sat—a Legfelsőbb; iti—ily módon; ca—és; ucyate—kiejtve; karma—tett; ca—szintén; eva—bizonyára; tat—azért; arthīyam—a célért; sat—a Legfelsőbb; iti—így; eva—bizonyára; abhidhīyate—rá utalnak.
Az odaadó áldozat célja az Abszolút Igazság, amelyet a „sat” szó jelöl. Óh, Pṛthā fia, az ilyen áldozat bemutatóját és a Legfelsőbb Személy örömére végzett, az abszolút természetnek megfelelő áldozatot, vezeklést és adományozást szintén „sat”-nak nevezik.
MAGYARÁZAT: A praśaste karmaṇi szavak — melyeknek jelentése: „előírt kötelességek” — arra utalnak, hogy a védikus irodalom számtalan tisztító folyamatot ír elő, a fogantatástól kezdve egészen életünk végéig. Ezek a tisztító folyamatok az élőlény végső felszabadulását segítik elő. Az írások azt javasolják, hogy minden ilyen cselekedet közben zengjük az oṁ tat satot. A sad-bhāve és sādhu-bhave szavak a transzcendentális helyzetet jelölik. A Kṛṣṇa-tudatú cselekvést sattvának hívják, aki pedig teljesen tudatosan végzi a Kṛṣṇa-tudatú tetteket, azt sādhunak nevezik. A Śrīmad-Bhāgavatam (3.25.25) elmondja, hogy a transzcendentális témák a bhakták társaságában válnak érthetővé, s erre a satāṁ prasaṅgāt szavakat használja. Megfelelő társaság hiányában az ember nem tehet szert transzcendentális tudásra. Ha valaki avatásban részesít egy tanítványt, vagy a szentelt zsinórt adományozza neki, szintén az oṁ tat sat szavakat ejti ki. Ehhez hasonlóan minden yajña bemutatásának célja a Legfelsőbb, az oṁ tat sat. A tad-arthīyam szó másik jelentése: szolgálni mindazt, ami a Legfelsőbbet képviseli, s ebbe beletartozik az is, hogy főzünk az Úr templomában, segítünk, amiben kell, valamint minden más olyan cselekedet, ami az Úr dicsőségének terjesztését szolgálja. E legfelsőbb rendű oṁ tat sat szavakat számtalan módon használják, hogy minden tettet tökéletessé és mindent teljessé tegyenek.
28. VERS
aśraddhayā hutaṁ dattaṁ tapas taptaṁ kṛtaṁ ca yat
asad ity ucyate pārtha na ca tat pretya no iha
aśraddhayā—hit nélkül; hutam—áldozatban felajánlott; dattam—adott; tapaḥ—vezeklés; taptam—végrehajtott; kṛtam—végzett; ca—is; yat—ami; asat—hamis; iti—így; ucyate—mondják; pārtha—óh, Pṛthā fia; na—sohasem; ca—szintén; tat—az; pretya—a halál után; na u—sem; iha—ebben az életben.
Óh, Pṛthā fia! Mindaz, amit áldozatként, adományozásként és vezeklésként a Legfelsőbben való hit nélkül hajtanak végre, ideiglenes. Az ilyen tettet „asat”-nak nevezik, és semmi áldással nem jár sem ebben, sem a következő életben.
MAGYARÁZAT: Amit a transzcendentális célt figyelmen kívül hagyva hajtunk végre — legyen az áldozat, adományozás vagy vezeklés —, az semmit sem ér. Éppen ezért ez a vers kijelenti, hogy az efféle cselekedetek elítélendőek. Mindent Kṛṣṇa-tudatban, a Legfelsőbbért kell tennünk. Ilyen hit és megfelelő irányítás nélkül a tettek sohasem hozzák meg gyümölcseiket. Valamennyi védikus írás azt ajánlja, hogy a Legfelsőbben higgyünk. Minden védikus tanításnak Kṛṣṇa megértése a végső célja. Aki nem követi ezt az elvet, nem járhat sikerrel. A legjobb tehát, ha kezdettől fogva Kṛṣṇa-tudatban, egy hiteles lelki tanítómester vezetésével cselekszünk. Ez az út vezet a sikerhez.
A feltételekhez kötött létállapotban az emberek vonzódnak a félistenek, szellemek és yakṣák — például Kuvera — imádatához. A jóság kötőereje jobb a szenvedélynél és a tudatlanságnál, de ha valaki közvetlenül a Kṛṣṇa-tudat gyakorlásába kezd, az felülemelkedik az anyagi természet mindhárom kötőerején. Létezik egy fokozatos fejlődési folyamat is, ám a legjobb mégis az, ha a tiszta bhakták társaságának segítségével közvetlenül a Kṛṣṇa-tudathoz látunk. Ezt ajánlja ez a fejezet. Hogy ily módon sikert érhessünk el, először meg kell találnunk a megfelelő lelki tanítómestert, aki nevelhet bennünket. Csak ezután ébredhet fel bennünk a hit a Legfelsőbben. Idővel a hit megérlelődik, s ekkor Isten iránti szeretetté válik. Ez a szeretet az élőlények végső célja. Éppen ezért mindannyiunknak azonnal a Kṛṣṇa-tudat gyakorlásába kell kezdenünk. Ez a tizenhetedik fejezet üzenete.
Így végződnek a Bhaktivedanta-magyarázatok a Śrīmad Bhagavad-gītā tizenhetedik fejezetéhez, melynek címe: „A hit fajtái”.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Végkövetkeztetés — a tökéletes lemondás
1. VERS
arjuna uvāca
sannyāsasya mahā-bāho tattvam icchāmi veditum
tyāgasya ca hṛṣīkeśa pṛthak keśi-niṣūdana
arjunaḥ uvāca—Arjuna mondta; sannyāsasya—a lemondásnak; mahā-bāho—óh, erős karú; tattvam—az igazságot; icchāmi—kívánom; veditum—megérteni; tyāgasya—a lemondásnak; ca—szintén; hṛṣīkeśa—óh, érzékek Ura; pṛthak—különbözően; keśi-niṣūdana—óh, Keśī démon elpusztítója.
Arjuna így szólt: Óh, erős karú, óh, Keśī démon legyőzője, érzékek Ura, szeretném megérteni a lemondás [tyāga] és a lemondott életrend [sannyāsa] célját!
MAGYARÁZAT: A Bhagavad-gītā valójában tizenhét fejezetből áll, s a tizennyolcadik a korábbi fejezetek kiegészítő összegzése. Az Úr Kṛṣṇa a Bhagavad-gītā mindegyik fejezetében kihangsúlyozza, hogy az élet végső célja az Istenség Legfelsőbb Személyiségének odaadó szolgálata. Ugyanezt foglalja össze a tizennyolcadik fejezet is, a tudás legbizalmasabb útjának nevezve ezt. Az első hat fejezet az odaadó szolgálat jelentőségét hangsúlyozta: yoginām api sarveṣām... „Minden yogī és transzcendentalista közül az a legkiválóbb, aki magában mindig Rám gondol.” A következő hat fejezet a tiszta odaadó szolgálatot, annak természetét és tetteit tárgyalta. Az utolsó hat fejezet a tudásról, a lemondásról, az anyagi és a transzcendentális természet működéséről, valamint az odaadó szolgálatról szólt. Eljutottunk arra a végkövetkeztetésre, hogy minden tettet a Legfelsőbb Úrral kapcsolatban kell végrehajtani, akit az oṁ tat sat szavak képviselnek, amelyek Viṣṇut, a Legfelsőbb Személyt jelölik. A Bhagavad-gītā harmadik része megmutatta, hogy egyedül az odaadó szolgálat az élet végső célja. Ezt a korábbi ācāryákat és a Brahma-sūtrát, a Vedānta-sūtrát idézve támasztotta alá. Egyes imperszonalisták úgy tekintenek magukra, mint a Vedānta-sūtra bölcseletének kizárólagos ismerőire, ám a Vedānta-sūtra valójában az odaadó szolgálat megértését segíti elő, mivel Maga az Úr a Vedānta-sūtra szerkesztője és ismerője, ahogyan azt a tizenötödik fejezet elmondta. Minden szentírásnak, minden Védának az odaadó szolgálat a célja. Erről beszél a Bhagavad-gītā.
Ahogyan a második fejezet áttekintette az egész témát, hasonlóképpen a tizennyolcadik fejezet is az elhangzottakat összegzi. Az élet céljaként a lemondást és a természet három anyagi kötőerején túli transzcendentális állapot elérését jelöli meg. Arjuna tisztán szeretne látni két dolgot, amellyel a Bhagavad-gītā foglalkozik: a lemondást (a tyāgát) és az élet lemondott rendjét (a sannyāsát). Ezért kérdezi e két szó jelentését.
A versben nagyon fontosak a Hṛṣīkeśa és Keśi-niṣūdana szavak, melyekkel Arjuna a Legfelsőbb Urat szólítja meg. Hṛṣīkeśa Maga Kṛṣṇa, az érzékek Ura, aki mindig segít bennünket elménk nyugalmának elérésében. Arjuna arra kéri Őt, foglaljon össze mindent oly módon, hogy kiegyensúlyozott maradhasson. Még mindig vannak kétségei, s a kétségeket a démonokhoz hasonlítják. Ez az oka, hogy Kṛṣṇát Keśi-niṣūdanának szólítja. Keśī egy rettentő démon volt, akit az Úr ölt meg. Arjuna most azt reméli, hogy Kṛṣṇa a kétely démonával is végezni fog.
2. VERS
śrī-bhagavān uvāca
kāmyānāṁ karmaṇāṁ nyāsaṁ sannyāsaṁ kavayo viduḥ
sarva-karma-phala-tyāgaṁ prāhus tyāgaṁ vicakṣaṇāḥ
śrī-bhagavān uvāca—az Istenség Legfelsőbb Személyisége mondta; kāmyānām—vággyal; karmaṇām—a tettekről; nyāsam—lemondás; sannyāsam—a lemondott élet rendje; kavayaḥ—a bölcsek; viduḥ—ismerik; sarva—minden; karma—tettnek; phala—az eredményekről; tyāgam—lemondást; prāhuḥ—hívják; tyāgam—lemondásnak; vicakṣaṇāḥ—a tapasztaltak.
Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így szólt: A nagy tudású bölcsek lemondott életrendnek [sannyāsának] nevezik azt, amikor valaki felhagy az anyagi vággyal végzett tettekkel, s ha feladja valamennyi tette gyümölcsét, azt lemondásnak [tyāgának] hívják.
MAGYARÁZAT: A Bhagavad-gītā azt az utasítást adja, hogy nem szabad tovább az eredményeikért végeznünk tetteinket, ám a fejlett lelki tudáshoz vezető cselekedetekről nem szabad lemondanunk. Erről a következő versek szólnak világosabban. A védikus irodalomban számtalan leírást találunk a meghatározott célért végzett áldozatokról. Vannak áldozatok, melyek bemutatása egy jó fiúgyermekhez juttatja az embert, vagy épp eljuthat általuk a felsőbb bolygókra, de az ilyen vágyaktól fűtött áldozatoktól meg kell válnunk. Sohasem szabad azonban feladni azokat, amelyek a szív tisztítását vagy a lelki tudásbeli fejlődést szolgálják.
3. VERS
tyājyaṁ doṣa-vad ity eke karma prāhur manīṣiṇaḥ
yajña-dāna-tapaḥ-karma na tyājyam iti cāpare
tyājyam—fel kell adni; doṣa-vat—mint rosszat; iti—ily módon; eke—egy csoport; karma—munka; prāhuḥ—mondják; manīṣiṇaḥ—a nagy gondolkodók; yajña—áldozatnak; dāna—adománynak; tapaḥ—és vezeklésnek; karma—munka; na—sohasem; tyājyam—fel kell adni; iti—így; ca—és; apare—mások.
Némely tanult ember úgy véli, hogy mindenfajta gyümölcsöző tett rossz, ezért fel kell hagyni velük, míg más bölcsek azt állítják, hogy az áldozat, adományozás és vezeklés tetteiről sohasem szabad lemondani.
MAGYARÁZAT: A védikus irodalomban sok olyan dolog akad, ami vitára adhat okot. Az egyik helyen azt olvashatjuk, hogy áldozat során lehet állatot ölni, míg egy másik helyen azt, hogy az állat megölése elítélendő tett. Noha a védikus irodalom ajánlja az állatáldozatot, ebben az esetben ez nem tekinthető ölésnek, hiszen az áldozat új életet ad az állatnak. Az állat néha egy újabb állati testet ölt, miután feláldozták, néha pedig rögtön emberi testbe kerül. A bölcsek véleménye azonban megoszlik erről. Némelyikük szerint mindig kerülni kell az állatok elpusztítását, mások pedig azt állítják, hogy bizonyos áldozatok során ez helyes. Most Maga az Úr tisztázza majd az áldozati tevékenységekre vonatkozó különböző véleményeket.
4. VERS
niścayaṁ śṛṇu me tatra tyāge bharata-sattama
tyāgo hi puruṣa-vyāghra tri-vidhaḥ samprakīrtitaḥ
niścayam—bizonyosság; śṛṇu—halld; me—Tőlem; tatra—ott; tyāge—a lemondással kapcsolatban; bharata-sat-tama—óh, legkiválóbb Bhārata; tyāgaḥ—lemondás; hi—bizonyára; puruṣa-vyāghra—óh, tigris az emberek között; tri-vidhaḥ—háromféle; samprakīrtitaḥ—kijelentették.
Óh, legkiválóbb Bhārata, halld most az Én véleményem a lemondásról! Óh, tigris az emberek között, az írások háromféle lemondásról tesznek említést.
MAGYARÁZAT: Habár a lemondásról alkotott vélemények megoszlanak, Śrī Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége elmondja az Ő véleményét, amit döntőnek kell tekintenünk. A Védákat végső soron azok a törvények alkotják, amiket az Úr hozott. Most az Úr személyesen van jelen, így az Ő szavát kell véglegesnek tekintenünk. Kijelenti, hogy a lemondás folyamatát aszerint kell megítélnünk, hogy az anyagi természet melyik kötőereje szerint végzik.
5. VERS
yajña-dāna-tapaḥ-karma na tyājyaṁ kāryam eva tat
yajño dānaṁ tapaś caiva pāvanāni manīṣiṇām
yajña—áldozat; dāna—adományozás; tapaḥ—és vezeklés; karma—tett; na—sohasem; tyājyam—fel kell adni; kāryam—el kell végezni; eva—bizonyára; tat—azt; yajñaḥ—áldozat; dānam—adományozás; tapaḥ—vezeklés; ca—is; eva—bizonyára; pāvanāni—tisztító; manīṣiṇām—még a nagy lelkek számára is.
Az áldozás, adományozás és vezeklés tetteit nem szabad feladni, mindig végre kell hajtani azokat. Tény, hogy mindhárom tisztítóan hat még a nagy lelkekre is.
MAGYARÁZAT: A yogīknak az emberi társadalom fejlődése érdekében kell cselekedniük. Számos tisztító folyamat létezik, ami az embert a lelki élet felé vezeti. Ilyen áldozat például a házassági ceremónia, amit vivāha-yajñának hívnak. Ám szabad-e egy sannyāsīnak, aki a lemondott életrendben él, s már megvált minden családi kapcsolattól, másokat házasságra biztatnia? Az Úr e versben kimondja, hogy az emberek jólétét szolgáló áldozatoktól sohasem szabad megválni. A vivāha-yajña, a házassági szertartás az elme szabályozását szolgálja, hogy az megnyugodjon, és képes legyen a lelki fejlődésre. Ezért még a lemondott életrend tagjainak is a legtöbb embert bátorítaniuk kell a vivāha-yajñāra. A sannyāsīnak sohasem szabad nőkkel kapcsolatot tartania, ám ez nem jelenti azt, hogy egy alacsonyabb szinten álló fiatal férfi ne nősüljön meg a házassági ceremónia keretei között. Minden előírt áldozat célja a Legfelsőbb Úr elérése, ezért az alacsonyabb szinten nem szabad megválni ezektől. Hasonlóan, az adományozás célja a szív megtisztítása. Mint ahogy korábban már szó volt róla, ha az arra méltóaknak adományoz az ember, az elősegíti fejlődését a lelki életben.
6. VERS
etāny api tu karmāṇi saṅgaṁ tyaktvā phalāni ca
kartavyānīti me pārtha niścitaṁ matam uttamam
etāni—mindezek; api—bizonyára; tu—de; karmāṇi—tettek; saṅgam—társaság; tyaktvā—feladva; phalāni—eredmények; ca—is; kartavyāni—kötelességként kell végezni; iti—így; me—Enyém; pārtha—óh, Pṛthā fia; niścitam—határozott; matam—vélemény; uttamam—a legjobb.
Óh, Pṛthā fia! Mindezt ragaszkodás nélkül, az eredményre nem vágyakozva, kötelességből kell végrehajtani. Ez az Én végső véleményem.
MAGYARÁZAT: Noha minden áldozat tisztító hatású, ezek végrehajtásától nem szabad semmiféle eredményt várni. Más szóval az anyagi fejlődést szolgáló valamennyi áldozattól meg kell válni, míg azokat, melyek a lét tisztítását és a lelki síkra emelkedést segítik, folytatni kell. Minden tettet végre kell hajtani, ami a Kṛṣṇa-tudathoz viszi az embert. A Śrīmad-Bhāgavatam szintén azt mondja, hogy el kell fogadnunk minden cselekedetet, ami az Úr odaadó szolgálatához vezet. Ez a vallás legfontosabb jellemzője. Az Úr bhaktájának nem szabad visszautasítania semmilyen tettet, áldozatot és adományt, ami segíti őt az Úr odaadó szolgálatának végzésében.
7. VERS
niyatasya tu sannyāsaḥ karmaṇo nopapadyate
mohāt tasya parityāgas tāmasaḥ parikīrtitaḥ
niyatasya—előírt; tu—de; sannyāsaḥ—lemondás; karmaṇaḥ—a tetteket; na—sohasem; upapadyate—érdemes; mohāt—illúzió által; tasya—övék; parityāgaḥ—lemondás; tāmasaḥ—a tudatlanság kötőerejében; parikīrtitaḥ—kijelentették.
Az előírt kötelességeket sohasem szabad feladni. Ha valaki az illúziótól megtévesztve mégis megválik tőlük, lemondását a tudatlanság kötőerejébe sorolják.
MAGYARÁZAT: Az anyagi elégedettséget szolgáló tettektől meg kell válnunk, de sohasem szabad felhagynunk az olyan cselekedetekkel, melyek elősegítik a lelki tevékenységet. Ilyen tett például a főzés a Legfelsőbb Úr számára, az étel felajánlása, majd elfogyasztása. Azt mondják, a lemondott rendben élő nem főzhet magának. Ez tilos, ám a Legfelsőbb Úrnak főzhet, az nincs megtiltva. Egy sannyāsī éppen így elvégezheti a házassági ceremóniát is, hogy ezzel segítse tanítványa fejlődését a Kṛṣṇa-tudatban. Ha valaki lemond az ilyen tettekről, akkor tudnunk kell róla, hogy a tudatlanság kötőerejében cselekszik.
8. VERS
duḥkham ity eva yat karma kāya-kleśa-bhayāt tyajet
sa kṛtvā rājasaṁ tyāgaṁ naiva tyāga-phalaṁ labhet
duḥkham—boldogtalan; iti—így; eva—bizonyára; yat—ami; karma—munka; kāya—a testnek; kleśa—szenvedéssel teli; bhayāt—félelemből; tyajet—feladja; saḥ—ő; kṛtvā—miután megtette; rājasam—a szenvedély minőségében; tyāgam—lemondást; na—nem; eva—bizonyára; tyāga—a lemondásnak; phalam—eredményt; labhet—nyer.
Aki a testi kényelmetlenségtől tartva vagy mert fáradságosak, felhagy előírt kötelességeivel, annak lemondása a szenvedély kötőerejében van. Az ilyen tett sohasem vezet fejlődéshez a lemondás terén.
MAGYARÁZAT: A Kṛṣṇa-tudatú ember nem mondhat le a pénzkeresésről attól tartva, hogy gyümölcsöző cselekedeteket végez. Ha a munkájával szerzett pénzt fel tudja használni a Kṛṣṇa-tudatban, vagy ha a kora reggeli felkelés segíti a lelki életben, akkor nem szabad meghátrálnia csak azért, mert fél, vagy mert az ilyen tettek sok gondot okoznak. Az ilyen lemondás a szenvedély kötőerejébe tartozik. A szenvedélyes munka mindig boldogtalanságban végződik. Ha valaki ebben a szellemben hagy fel tetteivel, lemondása sohasem hozza meg gyümölcsét.
9. VERS
kāryam ity eva yat karma niyataṁ kriyate 'rjuna
saṅgaṁ tyaktvā phalaṁ caiva sa tyāgaḥ sāttviko mataḥ
kāryam—meg kell tenni; iti—így; eva—bizonyára; yat—ami; karma—munka; niyatam—előírt; kriyate—végzett; arjuna—óh, Arjuna; saṅgam—kapcsolatot; tyaktvā—feladva; phalam—az eredményt; ca—szintén; eva—bizonyára; saḥ—az; tyāgaḥ—lemondás; sāttvikaḥ—a jóság minőségében; mataḥ—véleményem szerint.
Óh, Arjuna, aki csak azért hajtja végre előírt kötelességét, mert annak úgy kell lennie, aki megválik minden anyagi kapcsolattól, s aki nem ragaszkodik többé a tett gyümölcseihez, annak lemondása a jóság minőségébe tartozik.
MAGYARÁZAT: Az előírt kötelességeket ezzel a mentalitással kell végrehajtani. Úgy kell cselekednünk, hogy ne vágyjunk annak eredményére, és meg kell válnunk a különféle típusú tettekhez való kötődéstől is. A gyárban dolgozó Kṛṣṇa-tudatos bhakta nem azonosítja magát sem a gyári munkával, , sem pedig az ottani munkásokkal. Egyedül Kṛṣṇának dolgozik, és a cselekedetei transzcendentálisak, ha munkája gyümölcsét Neki adja.
10. VERS
na dveṣṭy akuśalaṁ karma kuśale nānuṣajjate
tyāgī sattva-samāviṣṭo medhāvī chinna-saṁśayaḥ
na—sohasem; dveṣṭi—gyűlöl; akuśalam—kedvezőtlent; karma—munka; kuśale—a kedvezőben; na—sem; anuṣajjate—kötődik; tyāgī—a lemondó; sattva—jóságban; samāviṣṭaḥ—elmélyült; medhāvī—intelligens; chinna—elvágva; saṁśayaḥ—minden kételyt.
A jóság kötőerejében élő, intelligens lemondó nem gyűlöli a kedvezőtlen cselekedeteket, de a kedvezőhöz sem ragaszkodik, s nincsenek kétségei a tetteket illetően.
MAGYARÁZAT: A Kṛṣṇa-tudatú vagy a jóság kötőerejében élő ember nem gyűlöl senkit és semmit, ami szenvedést okoz a testének. A megfelelő helyen, a megfelelő időben cselekszik, s nem fél tettei kedvezőtlen visszahatásaitól. Arról, aki ily módon a transzcendentális szinten áll, tudnunk kell, hogy rendkívül intelligens, és nincsenek kétségei a tetteket illetően.
11. VERS
na hi deha-bhṛtā śakyaṁ tyaktuṁ karmāṇy aśeṣataḥ
yas tu karma-phala-tyāgī sa tyāgīty abhidhīyate
na—sohasem; hi—bizonyára; deha-bhṛtā—a megtestesült által; śakyam—lehetséges; tyaktum—lemondani; karmāṇi—tettek; aśeṣataḥ—valamennyi; yaḥ—bárki; tu—de; karma—a munkának; phala—eredménynek; tyāgī—a lemondó; saḥ—ő; tyāgī—a lemondó; iti—így; abhidhīyate—mondják.
A megtestesült lélek valójában képtelen minden tettől megválni. Ezért mondják, hogy az igazi lemondás az, ha valaki a tettei gyümölcséről mond le.
MAGYARÁZAT: A Bhagavad-gītā azt írja, hogy az ember sohasem hagyhatja abba a cselekvést. Az igazán lemondott ezért az, aki nem élvezi tettei gyümölcsét, hanem Kṛṣṇának dolgozik, és mindent Neki ajánl fel. A Kṛṣṇa-tudat Nemzetközi Szervezetének számtalan olyan tagja van, akik mind nagyon sokat dolgoznak irodáikban, a gyárban vagy egyéb munkahelyeken, s minden keresetüket a közösségnek adják. Az ilyen magas szintet elért lelkek valójában sannyāsīk, s az élet lemondott rendjében élnek. Most megtudhatjuk, hogyan és milyen célból kell lemondanunk tetteink gyümölcséről.
12. VERS
aniṣṭam iṣṭaṁ miśraṁ ca tri-vidhaṁ karmaṇaḥ phalam
bhavaty atyāgināṁ pretya na tu sannyāsināṁ kvacit
aniṣṭam—pokolba vezető; iṣṭam—a mennyekbe vezető; miśram—kevert; ca—és; tri-vidham—háromféle; karmaṇaḥ—munkának; phalam—az eredmény; bhavati—jön; atyāginām—azoknak, akik nem lemondottak; pretya—halál után; na—nem; tu—de; sannyāsinām—a lemondott rendnek; kvacit—bármikor.
Aki nem él lemondásban, annak tettei háromféle gyümölcsöt teremnek a halála után: kedvezőt, kedvezőtlent és ezek keverékét. A lemondott rendben élőkre azonban nem vár olyan eredmény, amelytől szenvedniük kell, vagy amelyet élvezhetnek.
MAGYARÁZAT: Aki Kṛṣṇa-tudatú, és annak megfelelően cselekszik, hogy ismeri kapcsolatát Kṛṣṇával, örökre felszabadul, így halála után nem kell tettei eredményeit élveznie vagy szenvednie tőlük.
13. VERS
pañcaitāni mahā-bāho kāraṇāni nibodha me
sāṅkhye kṛtānte proktāni siddhaye sarva-karmaṇām
pañca—öt; etāni—mindezek; mahā-bāho—óh, erős karú; kāraṇāni—okok; nibodha—értsd meg; me—Tőlem; sāṅkhye—a Vedāntában; kṛta-ante—a végkövetkeztetésben; proktāni—mondták; siddhaye—a tökéletességért; sarva—mindennek; karmaṇām—cselekedetek.
Óh, erős karú Arjuna, a Vedānta szerint minden tett végrehajtásában öt tényező játszik szerepet. Hallj most Tőlem ezekről!
MAGYARÁZAT: Felmerülhet az a kérdés, hogy ha minden végrehajtott cselekedetnek van valamilyen visszahatása, hogyan lehetséges az, hogy egy Kṛṣṇa-tudatú embernek nem kell elszenvednie vagy élveznie munkája visszahatásait. Annak a bizonyítására, hogy ez lehetséges, az Úr most a Vedānta filozófiára hivatkozik. Azt mondja, hogy minden cselekedetnek öt oka van, s ezeket ismernie kell az embernek ahhoz, hogy mindenben sikert érhessen el. Sāṅkhya a tudás törzsét jelenti, s a végső törzs a Vedānta, melyet minden vezető ācārya elfogad. Még Śaṅkara is ekképpen fogadta el a Vedānta-sūtrát. Éppen ezért mindig az ilyen tekintélyekhez kell fordulnunk.
A Felsőlélek a végső irányító. Sarvasya cāhaṁ hṛdi sanniviṣṭaḥ, mondja a Bhagavad-gītā. Ő késztet minden élőlényt bizonyos cselekvésre azáltal, hogy múltbeli tetteire emlékezteti őket. Az Ő belső irányítása alatt végrehajtott Kṛṣṇa-tudatos cselekedetekből nem származik visszahatás sem ebben, sem a halál után következő életben.
14. VERS
adhiṣṭhānaṁ tathā kartā karaṇaṁ ca pṛthag-vidham
vividhāś ca pṛthak ceṣṭā daivaṁ caivātra pañcamam
adhiṣṭhānam—a hely; tathā—is; kartā—a cselekvő; karaṇam—az eszközök; ca—és; pṛthak-vidham—eltérőek; vividhāḥ—különfélék; ca—és; pṛthak—külön; ceṣṭāḥ—a törekvések; daivam—a Legfelsőbb; ca—is; eva—bizonyára; atra—itt; pañcamam—az ötödik.
A cselekvés helyszíne [a test], a végrehajtója, a különböző érzékek, a törekvés különféle fajtái és végül a Felsőlélek — ezek alkotják a tett öt tényezőjét.
MAGYARÁZAT: Az adhiṣṭhānam szó a testre utal. A testben a lélek azért cselekszik, hogy valamilyen eredményt érjen el vele, s ezért kartānak, cselekvőnek nevezik. A śruti leírja, hogy a lélek az ismerő és a cselekvő. Eṣa hi draṣṭā sraṣṭā (Praśna Upaniṣad 4.9). Ezt a Vedānta-sūtra is megerősíti a jño 'ta eva (2.3.18) és a kartā śāstrārthavattvāt (2.3.33) versekben. A tettek eszközei az érzékek, melyek segítségével a lélek számtalan módon cselekedhet. Minden egyes cselekedetre más törekvés jellemző, ám végső soron az ember minden tette a Felsőlélek akaratától függ, aki barátként a szívben lakozik. A Legfelsőbb Úr a legfőbb ok. Így tehát aki Kṛṣṇa-tudatban, a szívében lakozó Felsőlélek útmutatása szerint cselekszik, azt természetesen semmilyen tett nem köti le. A teljesen Kṛṣṇa-tudatú ember végső soron nem vonható felelősségre tetteiért. Minden a legfőbb akarattól, a Felsőlélektől, az Istenség Legfelsőbb Személyiségétől függ.
15. VERS
śarīra-vāṅ-manobhir yat karma prārabhate naraḥ
nyāyyaṁ vā viparītaṁ vā pañcaite tasya hetavaḥ
śarīra—a test által; vāk—beszéd; manobhiḥ—és elme; yat—ami; karma—munka; prārabhate—kezdődik; naraḥ—egy ember; nyāyyam—helyes; vā—vagy; viparītam—az ellenkezője; vā—vagy; pañca—öt; ete—mindez; tasya—annak; hetavaḥ—okai.
Ez az öt tényező idéz elő minden helyes vagy helytelen tettet, amit az ember a testével, elméjével és beszédével végrehajt.
MAGYARÁZAT: A „helyes” és „helytelen” szavak nagyon fontosak ebben a versben. Helyes tetteken az írások parancsai szerint végrehajtott cselekedeteket értjük, helytelen tetteken pedig azokat, melyek ellentétben állnak az írások elveivel. Erre az öt tényezőre azonban minden tett tökéletes végzéséhez szükség van.
16. VERS
tatraivaṁ sati kartāram ātmānaṁ kevalaṁ tu yaḥ
paśyaty akṛta-buddhitvān na sa paśyati durmatiḥ
tatra—ott; evam—így; sati—lévén; kartāram—a cselekvő; ātmānam—ő maga; kevalam—csak; tu—de; yaḥ—bárki; paśyati—lát; akṛta-buddhitvāt—értelem hiányában; na—sohasem; saḥ—ő; paśyati—lát; durmatiḥ—ostoba.
Ezért aki figyelmen kívül hagyja ezt az öt tényezőt, s önmagát hiszi egyedüli cselekvőnek, az nem kellőképpen intelligens, és nem a valóságnak megfelelően lát.
MAGYARÁZAT: Az ostoba ember képtelen megérteni, hogy a Felsőlélek barátként benne lakozik, és irányítja tetteit. A hely, a cselekvő, a törekvés és az érzékek az anyagi okok, ám a végső ok a Legfelsőbb, az Istenség Személyisége. Tehát nemcsak a négy anyagi, hanem a legfelsőbb ható okot is látnunk kell. Aki nem látja a Legfelsőbbet, az magát hiszi a cselekvőnek.
17. VERS
yasya nāhaṅkṛto bhāvo buddhir yasya na lipyate
hatvāpi sa imāl lokān na hanti na nibadhyate
yasya—akié; na—sohasem; ahaṅkṛtaḥ—a hamis egónak; bhāvaḥ—természet; buddhiḥ—értelem; yasya—akinek; na—sohasem; lipyate—ragaszkodik; hatvā—megölve; api—habár; saḥ—ő; imān—ezt; lokān—világot; na—sohasem; hanti—öl; na—sohasem; nibadhyate—kötődik.
Akit nem a hamis ego ösztönöz, és értelme mentes az anyagi kötelékektől, az nem gyilkos, még ha embereket is öl e világban, s tettei nem kötik le.
MAGYARÁZAT: Ebben a versben az Úr elmondja Arjunának, hogy az a vágya, hogy ne harcoljon, hamis egójából fakad. Arjuna azt hitte, ő a cselekvő, s nem gondolt arra, hogy minden tetthez a kívülről és belülről érkező legfelsőbb jóváhagyás szükséges. Miért is cselekedne valaki, ha nem tud a felsőbb jóváhagyásról? Aki azonban ismeri a tettek eszközeit, és tudja, hogy ő a cselekvő, a Legfelsőbb Úr pedig a végső szentesítő, az mindent tökéletesen hajt végre. Az ilyen ember soha sincs illúzióban. A saját magunkra vonatkoztatott tevékenység és felelősség a hamis egóból és istentagadásból, illetve a Kṛṣṇa-tudat hiányából származik. Aki Kṛṣṇa-tudatban, a Felsőlélek vagy az Istenség Legfelsőbb Személyisége irányítása alatt cselekszik, az nem öl, még ha úgy is tűnik, s az ölés visszahatásainak sincs kitéve soha. Azt a katonát, aki feljebbvalója parancsára öl, nem tekintik bűnösnek. Ha azonban személyes érdekből ont vért, akkor tettét a bíróság minden bizonnyal elítéli.
18. VERS
jñānaṁ jñeyaṁ parijñātā tri-vidhā karma-codanā
karaṇaṁ karma karteti tri-vidhaḥ karma-saṅgrahaḥ
jñānam—tudás; jñeyam—a tudás tárgya; parijñātā—a tudó; tri-vidhā—háromféle; karma—tett; codanā—a hajtóerő; karaṇam—az érzékek; karma—a tett; kartā—a cselekvő; iti—ily módon; tri-vidhaḥ—háromféle; karma—tettnek; saṅgrahaḥ—végeredmény.
A tudás, a tudás tárgya és a tudó a tett három ösztönző tényezője; az érzékek, a cselekedet és a cselekvő pedig a tett három összetevője.
MAGYARÁZAT: Az általános tetteket három lendítőerő segíti elő: a tudás, a tudás tárgya és a tudó. A tett összetevőit az eszközök, maga a tett és a cselekvő képezik. Ezek a tényezők jelen vannak minden tettben, amit csak végezhet ember. A cselekvés előtt ösztönző erő lép fel, melyet inspirációnak hívnak. A tett eltervezése a tett finom formája, majd a tett végrehajtása következik. Először tehát a gondolkodásból, érzésből és akaratból álló pszichológiai folyamaton kell keresztülmennie a cselekvőnek, s ezt nevezik hajtóerőnek. A cselekvésre ösztönző inspiráció akár a szentírásokból, akár a lelki tanítómester utasításaiból származik, ugyanaz. Amikor van az inspiráció, és jelen van a cselekvő, az érzékek segítségével — amelyekhez az elme, valamennyi érzék központja is hozzátartozik — létrejön a tett. A tett összetevőit együttesen a tett betetőzésének nevezik.
19. VERS
jñānaṁ karma ca kartā ca tridhaiva guṇa-bhedataḥ
procyate guṇa-saṅkhyāne yathāvac chṛṇu tāny api
jñānam—tudás; karma—tett; ca—is; kartā—cselekvő; ca—is; tridhā—háromféle; eva—bizonyára; guṇa-bhedataḥ—az anyagi természet különféle kötőerői szerint; procyate—mondják; guṇa-saṅkhyāne—a különféle kötőerők szerint; yathā-vat—ahogyan vannak; śṛṇu—halld; tāni—mindezt; api—szintén.
Az anyagi természet három kötőerejének megfelelően a tudás, a tett és a cselekvő háromféle lehet. Hallj hát Tőlem ezekről is!
MAGYARÁZAT: A tizennegyedik fejezet részletesen írt az anyagi természet három kötőerejéről. Eszerint a jóság ragyogó, a szenvedély materialisztikus, a tudatlanság pedig lustasághoz és hanyagsághoz vezet. Az anyagi természet kötőerői mind lekötnek, egyik sem vezet a felszabaduláshoz. Még aki a jóság kötőerejében van, az is feltételekhez van kötve. A tizenhetedik fejezet az anyagi természet különféle kötőerőiben élő emberek különféle imádatformáiról írt. Ebben a versben az Úr azt mondja, hogy a tudás, a cselekvő és a tett különféle típusairól akar beszélni, melyeket az anyagi kötőerők határoznak meg.
20. VERS
sarva-bhūteṣu yenaikaṁ bhāvam avyayam īkṣate
avibhaktaṁ vibhakteṣu taj jñānaṁ viddhi sāttvikam
sarva-bhūteṣu—minden élőlényben; yena—ami által; ekam—egy; bhāvam—helyzet; avyayam—elpusztíthatatlan; īkṣate—lát; avibhaktam—osztatlan; vibhakteṣu—a számtalan felosztottban; tat—azt; jñānam—a tudást; viddhi—tudd; sāttvikam—a jóság kötőerejébe.
Tudd, hogy a jóság kötőerejébe az a tudás tartozik, ami által az ember minden élőlényben az egy, osztatlan lelki természetet látja, annak ellenére, hogy az élőlények számtalan formára felosztva jelennek meg.
MAGYARÁZAT: Aki ugyanazt a lelket látja mindenkiben, legyen az félisten, ember, állat, vízi lény vagy növény, az a jóság kötőerejébe tartozó tudással rendelkezik. A lélek minden egyes élőlényben ugyanolyan, annak ellenére, hogy előző tetteik szerint más és más testet kaptak. A hetedik fejezet megmagyarázta, hogy a testekben megnyilvánuló életerő a Legfelsőbb Úr felsőbb természetének köszönhető. Az ember látásmódja akkor tartozik a jóság minőségébe, amikor minden testben ezt a felsőbb természetet, ezt az életerőt látja. Habár az anyagi test mulandó, az életerő elpusztíthatatlan. Különbségeket csupán a testi síkon tapasztalunk: a feltételekhez kötött életben sokféle létforma létezik, ezért az életerő felosztottnak tűnik. Ez a személytelen ismeret az önmegvalósítás egyik aspektusa.
21. VERS
pṛthaktvena tu yaj jñānaṁ nānā-bhāvān pṛthag-vidhān
vetti sarveṣu bhūteṣu taj jñānaṁ viddhi rājasam
pṛthaktvena—a felosztottság miatt; tu—de; yat—ami; jñānam—tudás; nānā-bhāvān—a sokféle helyzetet; pṛthak-vidhān—különböző; vetti—ismeri; sarveṣu—minden; bhūteṣu—élőlényben; tat—azt; jñānam—a tudást; viddhi—tudni kell; rājasam—a szenvedély szerint.
A szenvedély kötőerejébe az a tudás tartozik, amelynek alapján a különböző testekben az ember különféle élőlényeket lát.
MAGYARÁZAT: Azt az elképzelést, miszerint az élőlény az anyagi testtel azonos, s a test pusztulásával a tudat is megsemmisül, a szenvedély kötelékébe tartozó tudásnak hívják. E tudás alapján a testek közötti eltérés az eltérő tudat kialakulásának következménye, s nincs különálló lélek, amelyből a tudat fakad. A test maga a lélek, s nincsen lélek, ami a test fölött állna. Ez a szemlélet ideiglenesnek tekinti a tudatot. Egy másik felfogás szerint nincsenek egyéni lelkek, de egy mindent átható, tudással teli lélek mégis létezik, s ez a test az ideiglenes tudatlanság megnyilvánulása. Van olyan elképzelés is, hogy a testen túl nem létezik sem egyéni, sem legfelsőbb lélek. Ezek az elméletek mind a szenvedély kötőerejének termékei.
22. VERS
yat tu kṛtsna-vad ekasmin kārye saktam ahaitukam
atattvārtha-vad alpaṁ ca tat tāmasam udāhṛtam
yat—ami; tu—de; kṛtsna-vat—mint minden; ekasmin—egyben; kārye—munka; saktam—ragaszkodik; ahaitukam—ok nélküli; atattva-artha-vat—a valóságot nem ismerve; alpam—nagyon csekély; ca—és; tat—azt; tāmasam—a sötétség kötőerejében; udāhṛtam—mondják róla.
Az igazságról mit sem tudó, csekély ismeretről, amelynek birtokában úgy vonzódik az ember egy bizonyos fajta munkához, mint az egyetlenhez, azt mondják, hogy a tudatlanság kötőerejébe tartozik.
MAGYARÁZAT: A közönséges ember „tudása” mindig a sötétség vagy tudatlanság kötőerejében van, mert valamennyi feltételekhez kötött lélek ebben a kötőerőben születik meg. Aki nem tesz szert tudásra a felsőbb, hiteles tekintélyeken vagy a kinyilatkoztatott írásokon keresztül, annak ismeretei a testre korlátozódnak. Nem törődik azzal, hogy az írások utasításai szerint cselekedjen. Istene a pénz, a tudás pedig testi vágyainak kielégítését jelenti számára. Az ilyen tudásnak nincsen kapcsolata az Abszolút Igazsággal. Többé-kevésbé a közönséges állatok szintjén van, azaz egyedül az evés, az alvás, a nemi élet és a védekezés ismereteit foglalja magában. Erről a tudásról azt írja ez a vers, hogy a sötétség kötőerejének terméke. Más szóval tehát a testen túli lélekről szóló tudás a jóság minőségébe, a közönséges logikára és elmebeli spekulációra épülő, sokféle elméletet és doktrínát létrehozó ismeret a szenvedély kötőerejébe, míg az olyan tudás, melynek célja egyedül a test kényelmének fenntartása, a tudatlanság kötőerejébe tartozik.
23. VERS
niyataṁ saṅga-rahitam arāga-dveṣataḥ kṛtam
aphala-prepsunā karma yat tat sāttvikam ucyate
niyatam—szabályozott; saṅga-rahitam—ragaszkodás nélkül; arāga-dveṣataḥ—vonzódás és gyűlölet nélkül; kṛtam—végzett; aphala-prepsunā—azáltal, aki nem vágyik gyümölcsöző eredményre; karma—tett; yat—ami; tat—az; sāttvikam—a jóság minőségében; ucyate—mondják.
A szabályozott tettet, amit a gyümölcsöző eredményekre nem vágyó ember ragaszkodás, vonzódás és gyűlölet nélkül hajt végre, a jóság kötőerejébe sorolják.
MAGYARÁZAT: A jóság minőségébe azok a szabályozott, kötelességből végzett tettek tartoznak, amelyeket az írások írnak elő a különféle társadalmi rendek és csoportok számára, s melyeket ragaszkodás vagy birtoklásérzet nélkül, s így vonzódástól és gyűlölettől mentesen, Kṛṣṇa-tudatban, a Legfelsőbb örömére, minden önző érdektől mentesen hajtanak végre.
24. VERS
yat tu kāmepsunā karma sāhaṅkāreṇa vā punaḥ
kriyate bahulāyāsaṁ tad rājasam udāhṛtam
yat—ami; tu—de; kāma-īpsunā—azáltal, aki vágyik a gyümölcsöző eredményre; karma—tett; sa-ahaṅkāreṇa—egóval; vā—vagy; punaḥ—ismét; kriyate—végrehajtott; bahula-āyāsam—nagy erőfeszítéssel; tat—azt; rājasam—a szenvedély kötőerejében; udāhṛtam—tekintik.
Azt a tettet azonban, amelyet nagy erőfeszítéssel végez a vágyait kielégíteni óhajtó, s ami a hamis egóból származik, a szenvedély kötőerejébe tartozónak tekintik.
25. VERS
anubandhaṁ kṣayaṁ hiṁsām anapekṣya ca pauruṣam
mohād ārabhyate karma yat tat tāmasam ucyate
anubandham—a jövőbeli köteléknek; kṣayam—pusztulást; hiṁsām—és szenvedést másoknak; anapekṣya—a következményekre való tekintet nélkül; ca—is; pauruṣam—saját maga által jóváhagyott; mohāt—illúzió által; ārabhyate—elkezdett; karma—tett; yat—ami; tat—az; tāmasam—a tudatlanság kötőerejében; ucyate—mondják.
Úgy mondják, hogy az olyan tettet, amelyet illúzióban, az írások utasításait mellőzve, a belőle származó kötöttséget figyelmen kívül hagyva hajtanak végre, nem törődve azzal, hogy az mások számára ártalmas és szenvedést okoz, a tudatlanság kötőereje jellemzi.
MAGYARÁZAT: Az ember felelős a tetteiért vagy az állam, vagy a Legfelsőbb Úr ügynökei, a yamadūták előtt. A felelőtlen cselekvés mindent romba dönt, mert elpusztítja az írások szabályozó elveit. Gyakran az erőszakon alapszik, és szenvedést okoz a többi élőlénynek. Az ilyen felelőtlen tettet az ember a saját, személyes tapasztalatai alapján hajtja végre. Ezt illúziónak nevezik. Minden ilyen illuzórikus tett a tudatlanság kötőerejének terméke.
26. VERS
mukta-saṅgo 'nahaṁ-vādī dhṛty-utsāha-samanvitaḥ
siddhy-asiddhyor nirvikāraḥ kartā sāttvika ucyate
mukta-saṅgaḥ—mentes minden anyagi kapcsolattól; anaham-vādī—hamis ego nélkül; dhṛti—eltökélten; utsāha—és nagy lelkesedéssel; samanvitaḥ—alkalmas; siddhi—tökéletességben; asiddhyoḥ—és kudarcban; nirvikāraḥ—változás nélkül; kartā—cselekvő; sāttvikaḥ—a jóság minőségében; ucyate—mondják.
Aki kötelességeit az anyagi természet kötőerőivel való kapcsolattól és a hamis egótól megszabadulva, nagy elszántsággal és lelkesedéssel végzi, s nem ingatja meg sem siker, sem kudarc, arról azt mondják, a jóság kötőerejében cselekszik.
MAGYARÁZAT: A Kṛṣṇa-tudatú ember mindig az anyagi természet kötőerői fölött áll. Nem vágyik a rábízott munka gyümölcseire, mert felülemelkedett a hamis egón és a büszkeségen, ennek ellenére mégis mindig lelkesen végrehajtja feladait. Nem aggódik az ezzel járó nehézségek miatt, s mindig nagyon lelkes. A sikerrel vagy a kudarccal sem törődik, és sem a boldogság, sem a boldogtalanság nem ingatja meg. Aki így cselekszik, az a jóság minőségében van.
27. VERS
rāgī karma-phala-prepsur lubdho hiṁsātmako 'śuciḥ
harṣa-śokānvitaḥ kartā rājasaḥ parikīrtitaḥ
rāgī—aki nagyon ragaszkodik; karma-phala—a munka gyümölcseihez; prepsuḥ—vágyakozva; lubdhaḥ—mohó; hiṁsā-ātmakaḥ—mindig irigy; aśuciḥ—tisztátalan; harṣa-śoka-anvitaḥ—az öröm és bánat befolyásolják; kartā—az ilyen cselekvő; rājasaḥ—a szenvedély minőségében; parikīrtitaḥ—kijelentik.
Az a cselekvő, aki ragaszkodik a tetthez és annak gyümölcséhez, élvezni akarja azt, mohó, mindig irigy, tisztátalan, s az öröm és bánat befolyása alatt áll, a szenvedély kötőerejében van.
MAGYARÁZAT: Ha valaki nagyon materialista, azaz erős kötelékek fűzik otthonához, feleségéhez, gyermekeihez stb., akkor egy bizonyos fajta cselekvéshez vagy annak eredményéhez is nagyon fog ragaszkodni. Nem akar magasabb rendű létformába kerülni, csupán az érdekli, hogy ezt a világot anyagi szempontból minél kényelmesebbé tegye. Általában rendkívül mohó, s azt hiszi, hogy amit egyszer már megszerzett, az örökké az övé marad, és soha többé nem veszíti el. Az ilyen ember irigy másokra, s mindenre hajlandó, ha érzékei kielégítéséről van szó, éppen ezért tisztátlan, s nem érdekli, hogy a pénzét tisztességes vagy tisztességtelen úton szerzi-e. Ha sikerre visz valamit, nagyon boldog, ha azonban tette nem jár eredménnyel, végtelenül elkeseredik. Ilyen az az ember, aki a szenvedély kötőerejében cselekszik.
28. VERS
ayuktaḥ prākṛtaḥ stabdhaḥ śaṭho naiṣkṛtiko 'lasaḥ
viṣādī dīrgha-sūtrī ca kartā tāmasa ucyate
ayuktaḥ—a szentírások parancsainak mellőzésével; prākṛtaḥ—materialista; stabdhaḥ—önfejű; śaṭhaḥ—csaló; naiṣkṛtikaḥ—ügyes mások sértegetésében; alasaḥ—lusta; viṣādī—mogorva; dīrgha-sūtrī—halogató; ca—is; kartā—cselekvő; tāmasaḥ—a tudatlanság kötőerejében; ucyate—mondják.
Az pedig, aki mindig olyan munkát végez, ami ellenkezik az írások parancsaival, materialista, önfejű, csaló, jól ért mások megsértéséhez, lusta, állandóan mogorva és halogató, a tudatlanság kötőerejébe tartozik.
MAGYARÁZAT: A szentírásokban útmutatást találunk arra, milyen cselekedeteket ajánlatos végrehajtanunk, s melyektől kell tartózkodnunk. Akik ezt az útmutatást figyelmen kívül hagyják, azok a nem ajánlott tettekbe merülnek, s általában materialisták. Nem az írások utasításait követve, hanem az anyagi természet kötőerői szerint cselekszenek. Egyáltalán nem kedvesek, hanem általában rendkívül alattomosak, s ügyesek mások sértegetésében. Nagyon lusták, s még ha valami kötelességük van, azt sem hajtják végre időben, hanem későbbre hagyják. Az ilyen emberek éppen ezért mindig mogorvának látszanak. Halogatóak, s amit más egy óra alatt elvégezne, nekik évekbe telik. Az ilyen cselekvők a tudatlanság kötőerejében vannak.
29. VERS
buddher bhedaṁ dhṛteś caiva guṇatas tri-vidhaṁ śṛṇu
procyamānam aśeṣeṇa pṛthaktvena dhanañjaya
buddheḥ—az értelemnek; bhedam—különbségek; dhṛteḥ—a határozottságnak; ca—is; eva—bizonyára; guṇataḥ—az anyagi természet kötőerői által; tri-vidham—háromféle; śṛṇu—halld hát; procyamānam—amint leírom; aśeṣeṇa—részletesen; pṛthaktvena—külön-külön; dhanañjaya—óh, gazdagság meghódítója.
Óh, gazdagság meghódítója, figyelj, amint részletesen leírom neked az anyagi természet kötőerői szerinti háromféle megértést és eltökéltséget!
MAGYARÁZAT: Miután megmagyarázta az anyagi természet három kötőereje szerinti tudást, a tudás tárgyát és a cselekvőt, az Úr most ugyanígy részletesen beszélni fog a cselekvő értelméről és eltökéltségéről.
30. VERS
pravṛttiṁ ca nivṛttiṁ ca kāryākārye bhayābhaye
bandhaṁ mokṣaṁ ca yā vetti buddhiḥ sā pārtha sāttvikī
pravṛttim—tenni; ca—is; nivṛttim—nem tenni; ca—és; kārya—amit meg kell tenni; akārye—amit nem szabad megtenni; bhaya—félelem; abhaye—és félelemnélküliség; bandham—kötelék; mokṣam—felszabadulás; ca—és; yā—ami; vetti—ismeri; buddhiḥ—megértés; sā—azé; pārtha—óh, Pṛthā fia; sāttvikī—a jóság minőségében.
Óh, Pṛthā fia, az a megértés, aminek segítségével az ember tudja, hogy mit kell tennie, és milyen cselekvéstől kell tartózkodnia, mitől kell félnie és mitől nem, mi az, ami leköti, és mi az, ami felszabadítja, a jóság kötőerejébe tartozik.
MAGYARÁZAT: Az írások útmutatásai szerint végzett tetteket pravṛttinek, azaz végrehajtandó cselekedeteknek nevezik. Azokat a tetteket, amelyekre az írások nem utasítanak, nem szabad elvégezni. Aki nem ismeri az írások útmutatásait, azt a tettek okai és azok visszahatásai kötik meg. Az a megértés, amely az értelem segítségével képes a megkülönböztetésre, a jóság minőségében van.
31. VERS
yayā dharmam adharmaṁ ca kāryaṁ cākāryam eva ca
ayathāvat prajānāti buddhiḥ sā pārtha rājasī
yayā—ami által; dharmam—a vallás elvei; adharmam—vallástalanság; ca—és; kāryam—amit meg kell tenni; ca—is; akāryam—elkerülendő tettek; eva—bizonyára; ca—is; ayathā-vat—tökéletlenül; prajānāti—ismeri; buddhiḥ—értelem; sā—az; pārtha—óh, Pṛthā fia; rājasī—a szenvedély kötőerejében.
Az a megértés, amely nem tud különbséget tenni a vallás és a vallástalanság, valamint a végrehajtandó és az elkerülendő tettek között, a szenvedély kötőerejében van, óh, Pṛthā fia.
32. VERS
adharmaṁ dharmam iti yā manyate tamasāvṛtā
sarvārthān viparītāṁś ca buddhiḥ sā pārtha tāmasī
adharmam—vallástalanság; dharmam—vallás; iti—így; yā—ami; manyate—gondol; tamasā—az illúzió által; āvṛtā—befedett; sarva-arthān—minden dolgot; viparītān—rossz irányban; ca—is; buddhiḥ—értelem; sā—az; pārtha—óh, Pṛthā fia; tāmasī—a tudatlanság kötőerejében.
Óh, Pārtha, az illúzió és a sötétség varázsa alatt a vallástalanságot vallásnak, a vallást vallástalanságnak vélő, mindig rossz irányba törekvő értelem a tudatlanság kötőerejébe tartozik.
MAGYARÁZAT: Az értelem a tudatlanság kötőerejében mindig ellentétesen működik, mint ahogyan kellene. Azt, ami valójában nem vallás, elfogadja, ám az igazi vallást elutasítja. A tudatlanság kötőerejében élők a nagy lelket közönségesnek vélik, s egy közönséges embert nagy léleknek tekintenek. Az igazságról azt hiszik, valótlan, a valótlant pedig igaznak fogadják el. Minden tettükben a rossz utat választják, ezért értelmük a tudatlanság kötőerejében van.
33. VERS
dhṛtyā yayā dhārayate manaḥ-prāṇendriya-kriyāḥ
yogenāvyabhicāriṇyā dhṛtiḥ sā pārtha sāttvikī
dhṛtyā—eltökéltség; yayā—ami által; dhārayate—fenntartja; manaḥ—az elmének; prāṇa—élet; indriya—és az érzékek; kriyāḥ—a tettek; yogena—a yoga gyakorlása által; avyabhicāriṇyā—töretlenül; dhṛtiḥ—eltökéltség; sā—az; pārtha—óh, Pṛthā fia; sāttvikī—a jóság minőségében.
Óh, Pṛthā fia, az a töretlen határozottság, amelyet azzal a rendíthetetlenséggel lehet fenntartani, melyre a yoga gyakorlásával tesz szert az ember, s ami így fegyelmezi az elme, az élet és az érzékek működését, a jóság minőségében van.
MAGYARÁZAT: A yoga egy eszköz, amelynek a segítségével megérthetjük a Legfelsőbb Lelket. Aki szilárd határozottsággal a Legfelsőbb Lélekre összpontosít, elméjét, életét és érzékei tevékenységét Rá irányítja, az a Kṛṣṇa-tudatban él. Ez a fajta eltökéltség a jóság minőségében van. Az avyabhicāriṇyā szó nagyon fontos, mert arra utal, hogy a Kṛṣṇa-tudatot gyakorló embert más tettek sohasem térítik el.
34. VERS
yayā tu dharma-kāmārthān dhṛtyā dhārayate 'rjuna
prasaṅgena phalākāṅkṣī dhṛtiḥ sā pārtha rājasī
yayā—ami által; tu—de; dharma—vallásosság; kāma—érzékkielégítés; arthān—anyagi gyarapodás; dhṛtyā—határozottsággal; dhārayate—fenntartja; arjuna—óh, Arjuna; prasaṅgena—ragaszkodás miatt; phala-ākāṅkṣī—gyümölcsöző eredményekre vágyva; dhṛtiḥ—eltökéltség; sā—az; pārtha—óh, Pṛthā fia; rājasī—a szenvedély kötőerejében.
Óh, Arjuna, az a határozottság, amely az embert szorosan a vallás, az anyagi gyarapodás és az érzékkielégítés terén elérhető gyümölcsöző eredményekhez köti, a szenvedély minőségében van.
MAGYARÁZAT: Aki örökké gyümölcsöző eredményekre vágyik, a gazdasági és a vallásos tettekben egyaránt, akinek egyetlen vágya érzékeinek kielégítése, s így elméje, élete, valamint érzékei egyedül ezzel törődnek, az a szenvedély kötőerejének a rabja.
35. VERS
yayā svapnaṁ bhayaṁ śokaṁ viṣādaṁ madam eva ca
na vimuñcati durmedhā dhṛtiḥ sā pārtha tāmasī
yayā—ami által; svapnam—álom; bhayam—félelem; śokam—bánat; viṣādam—mogorvaság; madam—illúzió; eva—bizonyára; ca—is; na—sohasem; vimuñcati—feladja; durmedhā—ostoba; dhṛtiḥ—eltökéltség; sā—az; pārtha—óh, Pṛthā fia; tāmasī—a tudatlanság kötőerejében.
Az az ostoba eltökéltség pedig, óh, Pṛthā fia, amely nem képes túljutni az álmon, a félelmen, a bánkódáson, a mogorvaságon és az illúzión, a tudatlanság kötőerejébe tartozik.
MAGYARÁZAT: Ebből nem szabad arra következtetnünk, hogy a jóság kötőerejében nem álmodik az ember. Az ebben a versben említett „álom” a túl sok alvásra utal. Az álom természetes, és mindig jelen van, a jóság, a szenvedély és a tudatlanság kötőerejében egyaránt. Aki képtelen elkerülni a felesleges alvást, az anyagi dolgok élvezetéből származó büszkeséget, aki mindig az anyagi világ fölötti uralomról ábrándozik, s akinek egész élete, elméje és érzékei e körül forognak, annak eltökéltsége a tudatlanság kötőerejébe tartozik.
36. VERS
sukhaṁ tv idānīṁ tri-vidhaṁ śṛṇu me bharatarṣabha
abhyāsād ramate yatra duḥkhāntaṁ ca nigacchati
sukham—boldogságot; tu—de; idānīm—most; tri-vidham—háromfélét; śṛṇu—halld; me—Tőlem; bharata-ṛṣabha—óh, Bhāraták legkiválóbbja; abhyāsāt—gyakorlással; ramate—élvez; yatra—ahol; duḥkha—boldogtalanságnak; antam—a vége; ca—is; nigacchati—elnyeri.
Óh, legkiválóbb Bhārata, kérlek, hallj most Tőlem a háromféle boldogságról, amit a feltételekhez kötött lélek élvez, és amely néha minden szenvedésének véget vet!
MAGYARÁZAT: A feltételekhez kötött lélek újra meg újra élvezni próbálja az anyagi boldogságot, s így rágja a már megrágottat. Néha azonban élvezete során egy nagy lélek társaságában megszabadul az anyagi kötelékektől. A feltételekhez kötött lélek mindig valamilyen érzékkielégítéssel foglalkozik, de ha a jó társaság hatására megérti, hogy ez semmi újat nem hoz számára, és igazi Kṛṣṇa-tudatára ébred, akkor megszabadulhat attól az újra és újra ismétlődő dologtól, amit boldogságnak nevez.
37. VERS
yat tad agre viṣam iva pariṇāme 'mṛtopamam
tat sukhaṁ sāttvikaṁ proktam ātma-buddhi-prasāda-jam
yat—ami; tat—az; agre—az elején; viṣam iva—méreghez hasonló; pariṇāme—a végén; amṛta—nektár; upamam—hasonlatos; tat—az; sukham—a boldogság; sāttvikam—a jóság minőségében; proktam—mondják; ātma—az önvalóban; buddhi—az értelemnek; prasāda-jam—elégedettségből született.
Az a boldogság, ami a kezdetben méregnek tűnik, de végül nektárrá válik, és ami ráébreszti az embert az önmegvalósításra, a jóság kötőerejébe tartozik.
MAGYARÁZAT: Annak, aki az önmegvalósításra törekszik, számtalan szabályt és előírást be kell tartania, hogy fegyelmezni tudja elméjét és érzékeit, s hogy elméjét képes legyen az önvalóra rögzíteni. Ezek közül egyik sem könnyű dolog. E szabályok betartása olyan keserűnek tűnik, mint a méreg, de ha az ember sikeresen követi őket, és eléri a transzcendentális síkot, akkor végre megízlelheti az igazi nektárt, és élvezheti az élet valódi örömét.
38. VERS
viṣayendriya-saṁyogād yat tad agre 'mṛtopamam
pariṇāme viṣam iva tat sukhaṁ rājasaṁ smṛtam
viṣaya—az érzékek tárgyainak; indriya—és az érzékeknek; saṁyogāt—az egyesüléséből; yat—ami; tat—az; agre—az elején; amṛta-upamam—olyan, mint a nektár; pariṇāme—a végén; viṣam iva—mint a méreg; tat—az; sukham—boldogság; rājasam—a szenvedély kötőerejében; smṛtam—vélik.
Azt a boldogságot, amit az ember az érzékeknek az érzéktárgyakkal való kapcsolatából merít, s ami az elején nektárnak, ám később méregnek tűnik, a szenvedély minőségébe sorolják.
MAGYARÁZAT: Amikor egy fiatal férfi találkozik egy fiatal nővel, az érzékek arra késztetik, hogy megnézze őt, megérintse, és nemi kapcsolatba lépjen vele. Eleinte lehet, hogy mindez nagy örömet okoz az érzékeknek, de előbb vagy utóbb méreggé válik: ismét külön élnek, vagy elválnak, szomorkodnak, bánkódnak és így tovább. Az ilyen boldogság mindig a szenvedély kötőerejébe tartozik. Az a boldogság, amely az érzékek és az érzéktárgyak kapcsolatából származik, mindig szenvedést okoz, ezért mindenképpen el kell kerülnünk.
39. VERS
yad agre cānubandhe ca sukhaṁ mohanam ātmanaḥ
nidrālasya-pramādotthaṁ tat tāmasam udāhṛtam
yat—ami; agre—az elején; ca—is; anubandhe—végül; ca—is; sukham—boldogság; mohanam—illuzórikus; ātmanaḥ—az önvalónak; nidrā—alvás; ālasya—lustaság; pramāda—és illúzió; uttham—terméke; tat—az; tāmasam—a tudatlanság kötőerejében; udāhṛtam—mondják.
Az a boldogság pedig, ami nem törődik az önmegvalósítással, ami az elejétől a végéig illúzió, s alvásból, tunyaságból és tévhitből születik, a tudatlanság kötőerejében van.
MAGYARÁZAT: Aki a lustálkodásban és az alvásban leli örömét, az minden bizonnyal a sötétség, a tudatlanság kötőerejében van, mint ahogy az is, aki nem tudja, mit kell és mit nem szabad tenni. Aki a tudatlanság kötőerejének rabja, annak számára minden illúzió. Boldogságot sem az elején, sem a végén nem talál. A szenvedély kötőerejében eleinte még érezhet egyfajta futó örömöt az ember, amit később szenvedés követ, de a tudatlanságban lévő ember számára egyedül csak szenvedés létezik elejétől a végéig.
40. VERS
na tad asti pṛthivyāṁ vā divi deveṣu vā punaḥ
sattvaṁ prakṛti-jair muktaṁ yad ebhiḥ syāt tribhir guṇaiḥ
na—nem; tat—az; asti—van; pṛthivyām—a Földön; vā—vagy; divi—a felsőbb bolygórendszerben; deveṣu—a félistenek között; vā—vagy; punaḥ—ismét; sattvam—lét; prakṛti-jaiḥ—az anyagi természetből született; muktam—felszabadult; yat—az; ebhiḥ—ezek hatására; syāt—van; tribhiḥ—három; guṇaiḥ—az anyagi természet kötőerői által.
Nincsen olyan lény, sem itt, sem a felsőbb bolygók félistenei között, aki mentes lenne az anyagi természetből születő három kötőerőtől.
MAGYARÁZAT: Az Úr most összegzi mindazt, amit elmondott: a három kötőerő szerte az univerzumban mindenkire hat.
41. VERS
brāhmaṇa-kṣatriya-viśāṁ śūdrāṇāṁ ca parantapa
karmāṇi pravibhaktāni svabhāva-prabhavair guṇaiḥ
brāhmaṇa—a brāhmaṇáknak; kṣatriya—a kṣatriyáknak; viśām—és a vaiśyáknak; śūdrāṇām—a śūdráknak; ca—és; parantapa—óh, ellenség legyőzője; karmāṇi—a tettek; pravibhaktāni—felosztottak; svabhāva—saját természetük; prabhavaiḥ—születtek; guṇaiḥ—az anyagi természet kötőerői által.
Óh, ellenség fenyítője, a brāhmaṇákat, kṣatriyákat, vaiśyákat és śūdrákat az anyagi kötőerők szerinti természetükből adódó tulajdonságaik alapján különböztetik meg egymástól.
42. VERS
śamo damas tapaḥ śaucaṁ kṣāntir ārjavam eva ca
jñānaṁ vijñānam āstikyaṁ brahma-karma svabhāva-jam
śamaḥ—nyugodtság; damaḥ—önfegyelem; tapaḥ—vezeklés; śaucam—tisztaság; kṣāntiḥ—béketűrés; ārjavam—becsületesség; eva—bizonyára; ca—és; jñānam—tudás; vijñānam—bölcsesség; āstikyam—vallásosság; brahma—egy brāhmaṇának; karma—kötelesség; svabhāva-jam—saját természetéből származó.
A brāhmaṇák munkáját az alábbi, természetükből adódó tulajdonságok jellemzik: nyugodtság, önfegyelmezés, vezeklés, tisztaság, béketűrés, becsületesség, tudás, bölcsesség és vallásosság.
43. VERS
śauryaṁ tejo dhṛtir dākṣyaṁ yuddhe cāpy apalāyanam
dānam īśvara-bhāvaś ca kṣātraṁ karma svabhāva-jam
śauryam—hősiesség; tejaḥ—erő; dhṛtiḥ—elszántság; dākṣyam—leleményesség; yuddhe—a csatában; ca—és; api—szintén; apalāyanam—nem meghátrálás; dānam—bőkezűség; īśvara—vezető; bhāvaḥ—természet; ca—és; kṣātram—egy kṣatriyának; karma—kötelessége; svabhāva-jam—saját természetéből származó.
Hősiesség, erő, elszántság, leleményesség, bátorság a csatában, nagylelkűség és vezetőképesség — ezek a természetes tulajdonságok jellemzik a kṣatriyák tetteit.
44. VERS
kṛṣi-go-rakṣya-vāṇijyaṁ vaiśya-karma svabhāva-jam
paricaryātmakaṁ karma śūdrasyāpi svabhāva-jam
kṛṣi—szántás; go—a teheneknek; rakṣya—a védelmezése; vāṇijyam—kereskedés; vaiśya—a vaiśyáé; karma—kötelesség; svabhāva-jam—saját természetéből eredő; paricaryā—szolgálat; ātmakam—ebből áll; karma—kötelessége; śūdrasya—a śūdrának; api—is; svabhāva-jam—saját természetéből adódó.
A vaiśyák természetének megfelelő munka a földművelés, a tehénvédelem és a kereskedés, a śūdráké pedig a kétkezi munka és mások szolgálata.
45. VERS
sve sve karmaṇy abhirataḥ saṁsiddhiṁ labhate naraḥ
sva-karma-nirataḥ siddhiṁ yathā vindati tac chṛṇu
sve sve—mindegyik a saját; karmaṇi—tettét; abhirataḥ—követvén; saṁsiddhim—tökéletességet; labhate—elér; naraḥ—az ember; sva-karma—saját kötelességében; nirataḥ—elfoglalt; siddhim—tökéletességet; yathā—ahogyan; vindati—elér; tat—azt; śṛṇu—halld.
Mindenki elérheti a tökéletességet, ha a rá jellemző tulajdonságoknak megfelelő munkát végzi. Halld most Tőlem, hogyan lehetséges ez!
46. VERS
yataḥ pravṛttir bhūtānāṁ yena sarvam idaṁ tatam
sva-karmaṇā tam abhyarcya siddhiṁ vindati mānavaḥ
yataḥ—akiből; pravṛttiḥ—a kiáradás; bhūtānām—minden élőlénynek; yena—aki által; sarvam—minden; idam—ez; tatam—áthatva; sva-karmaṇā—saját kötelessége által; tam—Őt; abhyarcya—imádva; siddhim—tökéletességet; vindati—eléri; mānavaḥ—az ember.
Ha a mindent átható Urat, minden élőlény eredetét imádja az ember, akkor a számára előírt tetteket végezve elérheti a tökéletességet.
MAGYARÁZAT: A tizenötödik fejezet leírja, hogy minden élőlény a Legfelsőbb Úr parányi szerves része. Ez azt jelenti, hogy a Legfelsőbb Úr minden élőlény eredete. Ezt a Vedānta-sūtra is megerősíti: janmādy asya yataḥ. A Legfelsőbb Úrtól származik minden élőlény. Ahogyan azt a Bhagavad-gītā hetedik fejezete elmondja, a Legfelsőbb Úr kétféle energiája, a külső és a belső energia révén mindent átható. Energiáival együtt kell tehát imádnunk Őt. A vaiṣṇavák általában belső energiájával együtt imádják a Legfelsőbb Urat. Ennek az energiának az eltorzult tükröződése a külső energia, amely háttérben van, de a Legfelsőbb Úr teljes értékű részének kiterjedésében, Paramātmāként jelen van mindenhol. Ő a Felsőlélek valamennyi félistenben, emberben, állatban, mindenben. Tudnunk kell tehát, hogy a Legfelsőbb Úr szerves részeiként kötelességünk Őt szolgálni. Ez a vers azt ajánlja, hogy mindenki végezzen teljes Kṛṣṇa-tudatban odaadó szolgálatot az Úrnak.
Mindenkinek úgy kell gondolkoznia, hogy Hṛṣīkeśa, az érzékszervek Ura foglalkoztatja őt egy bizonyos fajta munkával, s hogy a tetteinek gyümölcsével Śrī Kṛṣṇát, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét kell imádnia. Ha valaki mindig így, teljes Kṛṣṇa-tudatban gondolkozik, az Úr kegyéből mindenről teljes tudásra tehet szert. Ez az élet tökéletessége. Az Úr a Bhagavad-gītāban (12.7) kijelenti: teṣām ahaṁ samuddhartā. A Legfelsőbb Úr Maga gondoskodik az ilyen bhakta felszabadulásáról. Ez az élet legmagasabb rendű tökéletessége. Bármilyen foglalkozást űzzön valaki, ha a Legfelsőbb Urat szolgálja, eléri a legtökéletesebb szintet.
47. VERS
śreyān sva-dharmo viguṇaḥ para-dharmāt sv-anuṣṭhitāt
svabhāva-niyataṁ karma kurvan nāpnoti kilbiṣam
śreyān—jobb; sva-dharmaḥ—az ember saját kötelessége; viguṇaḥ—tökéletlenül végezve; para-dharmāt—mint más kötelessége; su-anuṣṭhitāt—tökéletesen végezve; svabhāva-niyatam—az ember természete szerint előírt; karma—munka; kurvan—végezvén; na—sohasem; āpnoti—elér; kilbiṣam—bűnös visszahatás.
Még ha tökéletlenül hajtja is végre saját kötelességét az ember, az jobb, mint ha a másét végzi el tökéletesen. A természete alapján előírt kötelességeinek eleget téve sohasem éri bűnös visszahatás.
MAGYARÁZAT: A Bhagavad-gītā az emberek foglalkozás szerinti kötelességéről beszél. A korábbi versekben már szó volt arról, hogy a brāhmaṇa, kṣatriya, vaiśya és śūdra kötelességeit az anyagi természet rájuk jellemző kötőerői határozzák meg. Senkinek sem szabad más kötelességét végeznie. Aki a természete alapján a śūdrák munkájához vonzódik, ne adja ki magát brāhmaṇának még akkor sem, ha esetleg brāhmaṇa családban született. Az embernek saját természete szerint kell cselekednie. A Legfelsőbb Úr szolgálatában nem létezik alantas munka. A brāhmaṇa foglalkozás szerinti kötelessége minden bizonnyal a jóság minőségében van, de ha valaki természeténél fogva nincs ebben a kötőerőben, akkor nem szabad egy brāhmaṇa munkáját végeznie. A kṣatriya — vezető — feladatához például számtalan szörnyű dolog hozzátartozik: erőszakot kell alkalmaznia, hogy elpusztíthassa ellenségeit, néha pedig diplomáciai okokból hazudnia kell. Az ilyen erőszak és kétszínűség a politika velejárója, s a kṣatriyának nem szabad felhagynia előírt kötelességével, hogy ahelyett egy brāhmaṇa munkáját végezze.
Mindenkinek úgy kell cselekednie, hogy tetteivel örömet okozzon a Legfelsőbb Úrnak. Arjuna például kṣatriya volt, ám mégis vonakodott harcba szállni az ellenséggel. Ám ha a harc Kṛṣṇának, az Istenség Legfelsőbb Személyiségének az ügyét szolgálja, akkor nem kell félni attól, hogy általa mélyre süllyed az ember. Egy kereskedőnek sokszor hazudnia kell a haszon érdekében, s ha nem tenne így, nem lenne nyeresége. A kereskedők sokszor mondják: „Óh, kedves vevő, magának odaadom ezt annyiért, amennyiért vettem, nyereség nélkül!” Tudnunk kell azonban, hogy egy kereskedő nem él meg haszon nélkül. Ha tehát azt mondja, hogy az áruját haszon nélkül adja el, akkor tudhatjuk, hogy hazudik. Ennek ellenére mégsem szabad azt hinnie, hogy mivel a foglalkozása megköveteli a hazugságot, meg kell válnia tőle, és inkább brāhmaṇaként kell cselekednie. Ez nem ajánlatos. Ha valaki a munkájával az Istenség Legfelsőbb Személyiségét szolgálja, akkor nem számít, hogy az illető kṣatriya, vaiśya vagy épp śūdra. Néha még az áldozatokat végző brāhmaṇáknak is kell állatot ölniük, ha olyan áldozatot végeznek, ami megköveteli ezt. Hasonlóan, ha egy kṣatriya a kötelessége teljesítése közben megöli az ellenségét, akkor ezzel nem követ el bűnt. Erről nagyon érthetően és részletesen számol be a harmadik fejezet: minden embernek Yajña, vagyis Viṣṇu, az Istenség Legfelsőbb Személyisége érdekében kell dolgoznia. Amit személyes érzékkielégítésünkre teszünk, az lekötöttséget okoz. A végkövetkeztetés tehát az, hogy mindenkinek a rá jellemző sajátságos kötőerőnek megfelelően kell dolgoznia, azzal az egyedüli szándékkal, hogy a Legfelsőbb Úr legfelsőbb érdekét szolgálja.
48. VERS
saha-jaṁ karma kaunteya sa-doṣam api na tyajet
sarvārambhā hi doṣeṇa dhūmenāgnir ivāvṛtāḥ
saha-jam—vele született; karma—tett; kaunteya—óh, Kuntī fia; sa-doṣam—hibával; api—habár; na—sohasem; tyajet—fel kell adni; sarva-ārambhāḥ—minden próbálkozást; hi—bizonyára; doṣeṇa—hibával; dhūmena—füsttel; agniḥ—tűz; iva—ahogyan; āvṛtāḥ—befedett.
Mint lángot a füst, úgy takar be minden igyekezetet valamilyen hiba. Ezért, óh, Kuntī fia, az embernek nem szabad feladnia a természetéből fakadó munkát még akkor sem, ha az hibákkal teli.
MAGYARÁZAT: A feltételekhez kötött létben az anyagi természet kötőerői minden tettet beszennyeznek. Még a brāhmaṇának is végeznie kell olyan áldozatokat, amelyek szükségessé teszik az állatok megölését. Hasonlóan, bármennyire is jámbor, a kṣatriyának harcolnia kell az ellenséggel, ez alól nem bújhat ki. Az üzlete fenntartása érdekében még a jámbor kereskedő is arra kényszerül néha, hogy titkolja a nyereségét, vagy hogy a feketepiacon üzleteljen. Ezek a dolog szükségesek, s lehetetlen kikerülni őket. Ehhez hasonlóan a rossz urat szolgáló śūdrának is végre kell hajtania gazdája parancsait, még akkor is, ha azokat másképp nem tenné meg. Mindenkinek folytatnia kell előírt kötelességei végrehajtását e hibák ellenére is, mert ezek a saját természetéből születtek.
A vers nagyon szép példával illusztrálja ezt. Noha a tűz tiszta, mégis füstöl, ez azonban nem szennyezi be, és füstje ellenére minden elem közül a legtisztábbnak tekintik. Ha valaki kṣatriya kötelességéről lemondva egy brāhmaṇa foglalkozását akarja űzni, semmi biztosíték sincs arra, hogy új foglalkozása során nem kell kellemetlen feladatokkal szembenéznie. Ebből azt a következtetést vonhatjuk el, hogy az anyagi világban senki sem mentes teljesen az anyagi természet szennyeződésétől. A tűz és a füst példájára nagyon szemléletes: télen, amikor követ veszünk ki a tűzből, szemünket és más testrészeinket is bántja a füst, ám a zavaró körülmények ellenére használnunk kell a tüzet. Éppen így az embernek nem szabad megválnia természetes foglalkozásától csupán azért, mert szembe kell néznie néhány zavaró tényezővel. Inkább legyen határozott abban a szándékában, hogy előírt kötelességével a Legfelsőbb Urat szolgálja a Kṛṣṇa-tudatban. Ez jelenti a tökéletességet. Ha valaki a munkáját a Legfelsőbb Úr örömére végzi, akkor tetteiben többé nem lesz hiba. Amikor az odaadó szolgálattal összekapcsolt munka eredményei megtisztulnak, az ember tökéletesen láthatja önvalóját. Ezt hívják önmegvalósításnak.
49. VERS
asakta-buddhiḥ sarvatra jitātmā vigata-spṛhaḥ
naiṣkarmya-siddhiṁ paramāṁ sannyāsenādhigacchati
asakta-buddhiḥ—ragaszkodástól mentes értelmű; sarvatra—mindenhol; jita-ātmā—az elmét szabályozva; vigata-spṛhaḥ—anyagi vágyak nélkül; naiṣkarmya-siddhim—a visszahatások nélküli cselekvés tökéletessége; paramām—legfelsőbb; sannyāsena—a lemondott életrend által; adhigacchati—eléri.
Aki önfegyelmezett, nem ragaszkodik, és nem törődik az anyagi élvezettel, az a lemondás gyakorlásával eléri a visszahatásoktól mentes legtökéletesebb állapotot.
MAGYARÁZAT: Az igazi lemondás azt jelenti, hogy az ember mindig a Legfelsőbb Úr szerves részének tekinti magát, s így azt gondolja, hogy nincsen joga élvezni tettei eredményét. Mivel a Legfelsőbb Úr szerves része, tetteinek eredményeit is a Legfelsőbb Úrnak kell élveznie. Ez az igazi Kṛṣṇa-tudat. Aki Kṛṣṇa-tudatban cselekszik, az valóban sannyāsī, a lemondott életrend tagja. Ilyen mentalitással az ember elégedetté válik, mert mindent a Legfelsőbbért tesz. Így aztán nem ragaszkodik semmi anyagihoz, és megszokja, hogy az Úr szolgálatából származó transzcendentális boldogságon kívül semmi másból nem merít örömet. Egy sannyāsīnak mentesnek kell lennie korábbi cselekedeteinek minden visszahatásától. Ezt a tökéletességet egy Kṛṣṇa-tudatú ember minden külön erőfeszítés nélkül eléri, még akkor is, ha nem lép a lemondott rendbe. Ezt az elmeállapotot yogārūḍhának, a yoga tökéletes szintjének nevezik. A harmadik fejezet megerősíti: yas tv ātma-ratir eva syāt, aki elégedett önmagában, az nem tart tetteinek semmilyen visszahatásától.
50. VERS
siddhiṁ prāpto yathā brahma tathāpnoti nibodha me
samāsenaiva kaunteya niṣṭhā jñānasya yā parā
siddhim—tökéletességet; prāptaḥ—elérve; yathā—ahogyan; brahma—a Legfelsőbb; tathā—úgy; āpnoti—eléri; nibodha—próbáld megérteni; me—Tőlem; samāsena—összefoglalva; eva—bizonyára; kaunteya—óh, Kuntī fia; niṣṭhā—szint; jñānasya—a tudásnak; yā—ami; parā—transzcendentális.
Óh, Kuntī fia, tudd meg Tőlem, hogyan érheti el valaki, aki erre a tökéletességre már szert tett, a tökéletesség legfelsőbb szintjét, Brahmant, a legmagasabb rendű tudás síkját! Elmondom most, hogyan kell cselekednie ehhez.
MAGYARÁZAT: Az Úr elmondja Arjunának, hogyan érheti el valaki a legtökéletesebb síkot csupán a foglalkozása szerinti kötelességét végezve, az Istenség Legfelsőbb Személyiségéért cselekedve. A legfelsőbb szintet, Brahmant úgy éri el az ember, hogy a Legfelsőbb Úr elégedettsége érdekében lemond tette eredményéről. Ez a folyamat vezet az önmegvalósításhoz. A tudás valódi tökéletessége a tiszta Kṛṣṇa-tudat elérése. Erről szólnak a következő versek.
51—53. VERS
buddhyā viśuddhayā yukto dhṛtyātmānaṁ niyamya ca
śabdādīn viṣayāṁs tyaktvā rāga-dveṣau vyudasya ca
vivikta-sevī laghv-āśī yata-vāk-kāya-mānasaḥ
dhyāna-yoga-paro nityaṁ vairāgyaṁ samupāśritaḥ
ahaṅkāraṁ balaṁ darpaṁ kāmaṁ krodhaṁ parigraham
vimucya nirmamaḥ śānto brahma-bhūyāya kalpate
buddhyā—értelemmel; viśuddhayā—teljesen megtisztult; yuktaḥ—végez; dhṛtyā—eltökéltséggel; ātmānam—az önvalót; niyamya—szabályozva; ca—is; śabda-ādīn—mint a hang; viṣayān—az érzékek tárgyait; tyaktvā—feladva; rāga—vonzódás; dveṣau—és gyűlölet; vyudasya—félretéve; ca—is; vivikta-sevī—magányos helyen élni; laghu-āśī—keveset enni; yata—szabályozva; vāk—beszéd; kāya—test; mānasaḥ—és az elme; dhyāna-yoga-paraḥ—transzba merülve; nityam—napi huszonnégy órán át; vairāgyam—lemondás; samupāśritaḥ—menedéket keresve; ahaṅkāram—hamis egót; balam—hamis erőt; darpam—álbüszkeséget; kāmam—kéjt; krodham—dühöt; parigraham—és az anyagi dolgok elfogadását; vimucya—megszabadulva; nirmamaḥ—birtoklásérzet nélkül; śāntaḥ—békés; brahma-bhūyāya—az önmegvalósításra; kalpate—alkalmas.
Aki az értelme által megtisztult, elméjét eltökéltséggel fegyelmezi, eltávolodott az érzékkielégítés tárgyaitól, megszabadult a ragaszkodástól és a gyűlölettől, magányos helyen él, keveset eszik, testét, elméjét és beszédét fegyelmezi, mindig transzba merül, lemondást gyakorol, mentes a hamis egótól, az alaptalan büszkeségtől, és nem vágyik testi erőre, megszabadult a kéjtől, a dühtől, nem fogad el anyagi dolgokat, mentes a hamis birtoklásérzettől, valamint békés, az kétségtelenül elérte az önmegvalósítást.
MAGYARÁZAT: Az értelme révén megtisztult ember mindig a jóság kötőerejében van. Ennek következtében képes uralkodni az elméjén, s mindig transzba merül. Nem kötődik az érzékkielégítés tárgyaihoz, s tettei során mentes minden ragaszkodástól és gyűlölettől. Az ilyen ember természetéből eredően szeret magányos helyen élni, nem eszik a kelleténél többet, és uralkodik a test, valamint az elme tevékenységei fölött. Nem hiszi magát a testének, ezért nincsen hamis egója. Arra sem vágyik, hogy megannyi anyagi dolog elfogadásával a testét naggyá vagy erőssé tegye. Nem testi életfelfogásban él, ezért az alaptalan büszkeség sem található meg benne. Elégedett mindazzal, amit Isten kegyéből kap, és sohasem dühös, ha nem tudja érzékeit kielégíteni. Az érzékek tárgyainak megszerzésére sem törekszik. Ha ezáltal teljesen megszabadul a hamis egótól, akkor nem ragaszkodik többé semmi anyagi dologhoz. Ez a Brahman megvalósításának szintje, melyet brahma-bhūtának neveznek. Amikor valaki megszabadul az anyagi életfelfogástól, akkor békéssé válik, és soha semmi nem zavarhatja meg. Erről ír a Bhagavad-gītā (2.70):
āpūryamāṇam acala-pratiṣṭhaṁ
samudram āpaḥ praviśanti yadvat
tadvat kāmā yaṁ praviśanti sarve
sa śāntim āpnoti na kāma-kāmī
„A békét nem az éri el, aki igyekszik vágyait beteljesíteni, hanem egyedül az, akit nem zavar a kívánságok szakadatlan özöne, amik úgy ömlenek bele, mint folyók az állandóan töltődő, ám mindig mozdulatlan óceánba.”
54. VERS
brahma-bhūtaḥ prasannātmā na śocati na kāṅkṣati
samaḥ sarveṣu bhūteṣu mad-bhaktiṁ labhate parām
brahma-bhūtaḥ—az Abszolúttal való egység; prasanna-ātmā—teljesen örömteli; na—sohasem; śocati—bánkódik; na—sohasem; kāṅkṣati—vágyakozik; samaḥ—egyenlő; sarveṣu—minden; bhūteṣu—élőlényhez; mat-bhaktim—az Én odaadó szolgálatomat; labhate—nyeri; parām—transzcendentális.
Aki ekképpen eljutott a transzcendentális síkra, az egyszerre megvalósítja a Legfelsőbb Brahmant, és teljes boldogság tölti el. Sohasem bánkódik, nem vágyik semmire, és egyenlő minden élőlénnyel szemben. Ebben az állapotban tiszta odaadó szolgálatot végezhet Nekem.
MAGYARÁZAT: Az imperszonalista számára a brahma-bhūta szint elérésénél, vagyis az Abszolúttal való eggyéválásnál nincs magasabb rendű cél. A személyes filozófia követőjének, azaz a tiszta bhaktának azonban még tovább kell lépnie, hogy tiszta odaadó szolgálatot végezhessen. Ez azt jelenti, hogy aki a Legfelsőbb Úr tiszta odaadó szolgálatába merül, az már a felszabadulás síkján van, melyet brahma-bhūtának, az Abszolúttal való egység síkjának hívnak. A Legfelsőbbet, az Abszolútat az ember nem tudja szolgálni, ha nem vált eggyé Vele. Az abszolút szinten nincs különbség a szolgált és a szolga között, ugyanakkor azonban egy magasabb lelki értelemben véve mégis különböznek egymástól.
Az anyagi létfelfogás, amikor az ember az érzékkielégítés érdekében cselekszik, tengernyi szenvedéssel jár. Az abszolút világban azonban, ahol a lélek tiszta odaadó szolgálatot végez, nem létezik szenvedés. A Kṛṣṇa-tudatú bhakta semmi miatt nem bánkódik, és nem vágyik semmire. Mivel Isten teljes Magában, a szolgálatában élő, Kṛṣṇa-tudatú élőlény szintén teljessé válik. Olyan lesz, mint egy folyó, ami megtisztult minden szennytől. A tiszta bhakta egyedül Kṛṣṇára gondol, ezért természetesen mindig boldog. Az Úr odaadó szolgálatában teljessé válva nem bánkódik semmiféle anyagi veszteség miatt, és nyerni sem akar. Nem vágyik anyagi élvezetre, mert tudja, hogy minden élőlény a Legfelsőbb Úr töredék szerves része, s ezért valamennyien az Ő örök szolgái. Az anyagi világban nem tekint senkit sem alacsonyabb vagy magasabb rendűnek. Az efféle különbségek átmenetiek, s a bhaktát e mulandó megnyilvánulások nem érdeklik. Számára a kődarab és az aranyrög ugyanolyan értékű. Ez tehát a brahma-bhūta szint, amelyre a tiszta bhakta nagyon könnyen eljuthat. Ezen a síkon a Legfelsőbb Brahmannal való eggyéválás és az egyéni lét megszűnése pokoli gondolatnak tűnik számára, a felsőbb bolygók, a mennyek elérését sem tekinti többnek ábrándozásnál, érzékei pedig kitört fogú kígyók csupán. Nem kell tartania érzékeitől, mert minden erőfeszítés nélkül uralkodni képes fölöttük, s így ártalmatlanok, mint a kitört fogú kígyók. Az anyag fertőzésében élő ember számára ez a világ nyomorúságos, míg egy bhakta szemében éppen olyan jó, mint Vaikuṇṭha, azaz a lelki világ. Számára az anyagi univerzum legnagyobb személyisége sem jelentősebb a hangyánál. Erre a szintre az Úr Caitanya kegyéből lehet eljutni, aki a tiszta odaadó szolgálatról prédikált ebben a korszakban.
55. VERS
bhaktyā mām abhijānāti yāvān yaś cāsmi tattvataḥ
tato māṁ tattvato jñātvā viśate tad-anantaram
bhaktyā—tiszta odaadó szolgálat által; mām—Engem; abhijānāti—megismerhet; yāvān—amennyire; yaḥ ca asmi—ahogyan vagyok; tattvataḥ—a valóságban; tataḥ—azután; mām—Engem; tattvataḥ—a valóságban; jñātvā—ismerve; viśate—belép; tat-anantaram—azután.
Engem, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét egyedül az odaadó szolgálat által lehet igazán megérteni. Ha valaki az ilyen odaadás révén tudatát teljesen Bennem merítette el, beléphet Isten birodalmába.
MAGYARÁZAT: Kṛṣṇát, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét vagy teljes értékű részeit lehetetlen elmebeli spekuláció útján megérteni, és az abhakták sem érthetik meg Őt. Ha valaki az Istenség Legfelsőbb Személyiségének megértésére vágyik, akkor egy tiszta bhakta irányításával el kell kezdenie a tiszta odaadó szolgálatot, másképp az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről szóló igazság örökre rejtve marad előtte. Ahogyan a Bhagavad-gītā (7.25) már elmondta, az Úr nem nyilvánul meg mindenki előtt (nāhaṁ prakāśaḥ sarvasya). Pusztán akadémikus műveltség vagy elmebeli spekuláció által senki sem értheti meg Istent. Csakis az képes megérteni Őt, aki valóban Kṛṣṇa-tudatban cselekszik, és odaadó szolgálatot végez. Az egyetemen szerzett diplomák nem segítenek.
Aki elsajátítja a Kṛṣṇáról szóló teljes tudományt, az alkalmassá válik arra, hogy belépjen a lelki birodalomba, Kṛṣṇa hajlékára. A Brahmanná válás nem azt jelenti, hogy az ember elveszíti azonosságát. Az odaadó szolgálat tovább létezik, és ez azt jelenti, hogy Isten, az Ő hívei és az odaadó szolgálat folyamata is létezik. Az ilyen tudás soha, még a felszabadulás után sem szűnik meg. Felszabadulás alatt azt értjük, hogy az ember megszabadul az anyagi létfelfogástól. A lelki életben is jelen van ugyanez a különbözőség, ugyanez az individualitás, de ott tiszta Kṛṣṇa-tudatban. Nem szabad azt gondolnunk, hogy a viśate („Belém hatol”) szó azt a monista elméletet támasztja alá, hogy a lélek és a személytelen Brahman homogén egységgé válik. Nem, viśate arra utal, hogy beléphetünk a Legfelsőbb Úr hajlékára, ahol az egyéni lélek az Ő társaságában él, és Őt szolgálja. Ha egy zöld madár leszáll egy zöld fára, célja nem az, hogy eggyé váljon vele, hanem hogy élvezze a fa gyümölcseit. Az imperszonalisták általában az óceánba ömlő és abban eltűnő folyó példájával érvelnek. Lehet, hogy ez nekik örömet okoz, de a személyes filozófia követői megtartják egyéniségüket, mint a tenger vízi lényei. Az óceán megértéséhez, melynek mélyén számtalan élőlénnyel találkozhatunk, nem elég, ha csak a felszínt vizsgáljuk. A víz mélyén élőkről is teljes tudással kell rendelkeznünk.
Tiszta odaadó szolgálata révén a bhakta képes igazán megérteni a Legfelsőbb Úr transzcendentális tulajdonságait és fenségét. A tizenegyedik fejezet is elmondta már, hogy megértésre csakis az odaadó szolgálat által lehet szert tenni. Ez a vers ugyanazt erősíti meg: az odaadó szolgálat révén az ember megértheti az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, és beléphet birodalmába.
Az ember a brahma-bhūta szint elérését követően, vagyis miután megszabadult az anyagi felfogástól, az Úrról hallva az odaadó szolgálatba kezd. Ha valaki a Legfelsőbb Úrról hall, automatikusan eléri a brahma-bhūta szintet, és megtisztul az anyagi szennyeződéstől, vagyis az érzékkielégítés utáni mohóságtól és vágyakozástól. Amint a kéj és a vágyak lassan eltűnnek a szívéből, a bhakta egyre jobban ragaszkodni kezd az Úr szolgálatához, s ez a ragaszkodás teljesen megszabadítja minden anyagi szennytől. Az életnek ezen a szintjén megértheti a Legfelsőbb Urat. Ezt mondja ki a Śrīmad-Bhāgavatam is. A bhakti, a transzcendentális szolgálat a felszabadulás után is folytatódik. A Vedānta-sūtra (4.1.12) megerősíti: ā-prāyaṇāt tatrāpi hi dṛṣṭam. Ez azt jelenti, hogy az odaadó szolgálat a felszabadulás után sem szűnik meg. A Śrīmad-Bhāgavatam meghatározása szerint az igazi felszabadulás nem más, mint az élőlény saját azonosságának, örök természetének visszaállítása. Az élőlények örök természetéről már szó volt: minden lélek a Legfelsőbb Úr töredék, szerves része, éppen ezért örök feladata az, hogy szolgáljon. Ez még a felszabadulás után sem szűnik meg. A valódi felszabadulás azt jelenti, hogy megszabadulunk a téves életfelfogástól.
56. VERS
sarva-karmāṇy api sadā kurvāṇo mad-vyapāśrayaḥ
mat-prasādād avāpnoti śāśvataṁ padam avyayam
sarva—minden; karmāṇi—tett; api—habár; sadā—mindig; kurvāṇaḥ—végezve; mat-vyapāśrayaḥ—az Én védelmem alatt; mat-prasādāt—az Én kegyemből; avāpnoti—eléri; śāśvatam—az örökkévalót; padam—hajlékot; avyayam—az elpusztíthatatlant.
Noha számtalan tettet végez, az Én védelmemet és kegyemet élvezve tiszta bhaktám eljut az örökkévaló és elpusztíthatatlan birodalomba.
MAGYARÁZAT: A mad-vyapāśrayaḥ szó jelentése: a Legfelsőbb Úr védelme alatt. Hogy távol tartsa magát az anyagi szennyeződéstől, a tiszta bhakta a Legfelsőbb Úr vagy az Ő képviselője, a lelki tanítómester irányítása alatt cselekszik. A tiszta bhaktát nem köti korlátokhoz az idő. Mindig, napi huszonnégy órán keresztül, tökéletesen elmerül tetteiben, melyeket a Legfelsőbb Úr útmutatása szerint végez. Az Úr végtelenül kedves a Kṛṣṇa-tudatban ennyire elmélyült bhaktához, aki a számtalan megpróbáltatás ellenére végül Kṛṣṇalokára, Kṛṣṇa transzcendentális hajlékára kerül. Bejutása biztos, semmi kétség nem férhet hozzá. E legfelsőbb birodalomban semmi sem változik: minden örökkévaló, elpusztíthatatlan és tudással teli.
57. VERS
cetasā sarva-karmāṇi mayi sannyasya mat-paraḥ
buddhi-yogam upāśritya mac-cittaḥ satataṁ bhava
cetasā—értelem által; sarva-karmāṇi—mindenféle tett; mayi—Nekem; sannyasya—feladva; mat-paraḥ—az Én védelmem alatt; buddhi-yogam—odaadó tettek; upāśritya—menedéket keresve; mat-cittaḥ—Bennem elmerülő tudattal; satatam—napi huszonnégy órán át; bhava—legyél.
Minden cselekedetedben csak Énrám bízd magad, s dolgozz mindig az Én védelmem alatt! Ilyen odaadó szolgálatot végezve tudatod merüljön el teljesen Bennem!
MAGYARÁZAT: Amikor valaki Kṛṣṇa-tudatban cselekszik, nem úgy viselkedik, mintha a világ ura lenne. Az embernek szolgaként, teljesen a Legfelsőbb Úr irányítása alatt kell végeznie tetteit. Egy szolgának nincsen függetlensége, csakis ura parancsára cselekszik. A Legfelsőbb Úrnak dolgozó szolgát nem befolyásolja a nyereség és a veszteség, csupán hűségesen eleget tesz kötelességének, az Úr utasításai szerint. Ezzel kapcsolatban azzal érvelhetne valaki, hogy Arjuna Kṛṣṇa személyes irányítását követve cselekedett, de mit tegyen az, aki mellett Kṛṣṇa nincs jelen? Ha valaki e könyv alapján, Kṛṣṇa utasítása szerint, valamint az Ő képviselője irányítása alatt cselekszik, az eredmény ugyanaz lesz. Ebben a versben a szanszkrit mat-paraḥ szó nagyon jelentős. Arra utal, hogy az embernek a Kṛṣṇa örömére, Kṛṣṇa-tudatban végzett tetteken kívül ne legyen más életcélja, s tettei közben egyedül Kṛṣṇára gondoljon: „Kṛṣṇa bízott meg, hogy végrehajtsam ezt a feladatot.” Ha az ember ily módon cselekszik, akkor természetes, hogy csakis Kṛṣṇára gondol. Ez a tökéletes Kṛṣṇa-tudat. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy az önkényesen végrehajtott tettek eredményét nem szabad felajánlanunk a Legfelsőbb Úrnak. Az efféle cselekedet nem tekinthető Kṛṣṇa-tudatú odaadó szolgálatnak. Nagyon fontos, hogy mindent Kṛṣṇa utasításai alapján kell tennünk. Kṛṣṇa utasításait a tanítványi láncolaton keresztül a hiteles lelki tanítómestertől kapjuk meg, éppen ezért a lelki tanítómester utasításait életünk legfőbb kötelességének kell tekintenünk. Ha valaki elfogad egy hiteles lelki tanítómestert, és az ő irányítását követve cselekszik, akkor Kṛṣṇa-tudatú élete minden kétséget kizárva tökéletessé válik.
58. VERS
mac-cittaḥ sarva-durgāṇi mat-prasādāt tariṣyasi
atha cet tvam ahaṅkārān na śroṣyasi vinaṅkṣyasi
mat—Rólam; cittaḥ—tudatos; sarva—minden; durgāṇi—akadályt; mat-prasādāt—kegyemből; tariṣyasi—le fogsz győzni; atha—de; cet—ha; tvam—te; ahaṅkārāt—a hamis ego által; na śroṣyasi—nem hallasz; vinaṅkṣyasi—el fogsz veszni.
Ha tudatod Bennem merül el, kegyemből legyőzheted majd a feltételekhez kötött élet minden akadályát. Ha azonban nem ilyen tudatban, hanem a hamis egón keresztül cselekszel, s nem hallgatsz meg Engem, elvesztél.
MAGYARÁZAT: A teljesen Kṛṣṇa-tudatú ember nem törődik különösebben a léte fenntartását szolgáló kötelességek végrehajtásával. Az ostobák képtelenek megérteni ezt a végtelen, minden aggodalomtól mentes szabadságot. Az Úr Kṛṣṇa a legbensőségesebb barátjává válik annak, aki Kṛṣṇa-tudatban cselekszik. Mindig gondoskodik barátja kényelméről, s teljesen átadja Magát annak, aki oly odaadóan szolgálja Őt napi huszonnégy órán át, hogy örömet okozzon Neki. Éppen ezért nem szabad, hogy bárkit is elragadjon a testi életfelfogás hamis egója. Ne gondolja senki tévesen azt, hogy független az anyagi természet törvényeitől, sem azt, hogy bármit szabadon megtehet, hiszen engedelmeskednie kell a szigorú anyagi törvényeknek. Amint azonban valaki Kṛṣṇa-tudatban cselekszik, nyomban felszabadul, s megszűnik számára minden anyagi zavarodottság. Jól jegyezzük meg, hogy aki nem Kṛṣṇa-tudatban végzi tetteit, azt a születés és halál óceánjának anyagi örvénye a mélybe rántja. Egyetlen egy feltételekhez kötött lélek sem tudja, mit kell tennie és mit nem, ám aki Kṛṣṇa-tudatban él, az szabadon megtehet bármit, mert belülről Kṛṣṇa ösztönzi őt, kívülről pedig a lelki tanítómester erősíti meg tetteit.
59. VERS
yad ahaṅkāram āśritya na yotsya iti manyase
mithyaiṣa vyavasāyas te prakṛtis tvāṁ niyokṣyati
yat—ha; ahaṅkāram—a hamis egónál; āśritya—menedéket keresve; na yotsye—nem fogok harcolni; iti—így; manyase—gondolod; mithyā eṣaḥ—az mind valótlan; vyavasāyaḥ—határozottság; te—tiéd; prakṛtiḥ—az anyagi természet; tvām—téged; niyokṣyati—tettre késztet majd.
Ha nem cselekszel az utasításom szerint, és megtagadod a harcot, tévútra lépsz. Természeted miatt a jövőben mindenképpen háborúskodnod kell majd.
MAGYARÁZAT: Arjuna katona volt, kṣatriya természettel született, ezért természetéből adódóan a harc volt a kötelessége. Hamis egója miatt azonban attól tartott, hogy bűnéért, ha megöli tanárát, nagyatyját és barátait, el kell szenvednie a visszahatásokat. Valójában tettei urának gondolta magát, aki irányítani képes, hogy azok jó vagy rossz eredménnyel járnak-e, s megfeledkezett róla, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyisége ott állt mellette, és utasítása az volt, hogy harcoljon. Ez a feledékenység jellemző a feltételekhez kötött lélekre. Az Istenség Személyisége megmondja neki, hogy mi a helyes és mi a helytelen, és csupán Kṛṣṇa-tudatban kell cselekednie ahhoz, hogy elérje az élet tökéletességét. Senki sem ismeri a sorsát úgy, mint a Legfelsőbb Úr, ezért a legjobb elfogadni a Legfelsőbb Úr utasítását és aszerint cselekedni. Az Istenség Legfelsőbb Személyiségének vagy képviselőjének, a lelki tanítómesternek az utasítását senki se hagyja figyelmen kívül. Az Istenség Legfelsőbb Személyiségének parancsát habozás nélkül végre kell hajtani. Ez az, ami minden körülmények között védelmet nyújt az embernek.
60. VERS
svabhāva-jena kaunteya nibaddhaḥ svena karmaṇā
kartuṁ necchasi yan mohāt kariṣyasy avaśo 'pi tat
svabhāva-jena—természetedből adódóan; kaunteya—óh, Kuntī fia; nibaddhaḥ—feltételekhez kötött; svena—sajátod által; karmaṇā—tettek; kartum—cselekedni; na—nem; icchasi—kívánsz; yat—azt; mohāt—illúzió által; kariṣyasi—cselekedni fogsz; avaśaḥ—szándékod ellenére; api—még; tat—azt.
Óh, Kuntī fia, az illúzió hatása alatt most megtagadod az utasításomat, de a saját természetedből eredő tettek arra fognak kényszeríteni, hogy így cselekedj!
MAGYARÁZAT: Ha valaki megtagadja a Legfelsőbb Úr parancsainak követését, akkor arra kényszerül, hogy a rá ható kötőerők szerint cselekedjék. Mindenki a természet kötőerői adott kombinációjának a hatása alatt áll, és aszerint cselekszik. De ha valaki önszántából a Legfelsőbb Úr irányítása alatt cselekszik, dicsőség vár rá.
61. VERS
īśvaraḥ sarva-bhūtānāṁ hṛd-deśe 'rjuna tiṣṭhati
bhrāmayan sarva-bhūtāni yantrārūḍhāni māyayā
īśvaraḥ—a Legfelsőbb Úr; sarva-bhūtānām—minden élőlénynek; hṛt-deśe—ahol a szív van; arjuna—óh, Arjuna; tiṣṭhati—lakozik; bhrāmayan—vándorlásra késztet; sarva-bhūtāni—minden élőlényt; yantra—járműre; ārūḍhani—helyezve; māyayā—az anyagi energia varázsa alatt.
Óh, Arjuna, a Legfelsőbb Úr mindenki szívében jelen van. Ő irányítja az élőlények vándorútját, akik az anyagi energia szekerén ülnek.
MAGYARÁZAT: Arjuna nem volt mindentudó, így döntését, hogy harcoljon-e vagy sem, korlátokhoz kötött szemlélete befolyásolta. Az Úr Kṛṣṇa arra tanít, hogy nemcsak az egyén létezik, hanem Maga Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége is, aki helyhez kötött Felsőlélekként jelen van minden lény szívében. A testcserét követően az élőlény elfelejti korábbi tetteit, de a múltat, jelent és jövőt ismerő Felsőlélek tanúja minden cselekedetének. Így tehát a Felsőlélek irányítja az élőlények minden tettét. Az élőlény azt kapja, amit megérdemel, és egy olyan testbe kerül, melyet az anyagi energia hoz létre a Felsőlélek útmutatása alapján. Amint ez megtörténik, azonnal a test által meghatározott feltételek szerint kénytelen cselekedni. Egy robogó versenyautó vezetője gyorsabban halad annál, aki egy lassú járművön ül, noha a vezető mindkét esetben egy élőlény. Hasonlóan, a Legfelsőbb Lélek utasítására az anyagi természet szabja meg az élőlény sajátságos testét, hogy az múltbeli vágyai szerint cselekedhessen. Az élőlény nem független. Sohasem szabad azt hinnünk, hogy függetlenek vagyunk az Istenség Legfelsőbb Személyiségétől. Az egyén mindig az Úr irányítása alatt áll, s ezért kötelessége meghódolni. Erre utasít a következő vers.
62. VERS
tam eva śaraṇaṁ gaccha sarva-bhāvena bhārata
tat-prasādāt parāṁ śāntiṁ sthānaṁ prāpsyasi śāśvatam
tam—Neki; eva—bizonyára; śaraṇam gaccha—meghódolás; sarva-bhāvena—minden tekintetben; bhārata—óh, Bharata fia; tat-prasādāt—az Ő kegyéből; parām—transzcendentális; śāntim—békét; sthānam—hajlékot; prāpsyasi—el fogod érni; śāśvatam—az örökkévalót.
Óh, Bharata leszármazottja, hódolj meg Előtte teljesen! Az Ő kegyéből transzcendentális béke áraszt majd el, és eléred a legfelsőbb, örök lakhelyet.
MAGYARÁZAT: Az élőlénynek át kell adnia magát a mindenki szívében jelen lévő Istenség Legfelsőbb Személyiségének, s ez megszabadítja majd az anyagi lét minden szenvedésétől. Ezzel a meghódolással nemcsak a szenvedéseknek vet véget ebben az életében, de végül eljut a Legfelsőbb Istenhez. A védikus irodalom (ąg Veda 1.22.20) így ír a transzcendentális világról: tad viṣṇoḥ paramaṁ padam. Az egész teremtés Isten birodalma, így aztán valójában még az anyag is lelkinek számít, de a paramaṁ padam főleg az örök lakhelyre, a lelki világra, a Vaikuṇṭhára utal.
A Bhagavad-gītā tizenötödik fejezete kijelenti: sarvasya cāhaṁ hṛdi sanniviṣṭaḥ, az Úr mindenki szívében jelen van. Ezért az a felszólítás, hogy hódoljunk meg a bennünk lakozó Felsőléleknek, tulajdonképpen azt jelenti, hogy hódoljunk meg az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa előtt. Arjuna a tizedik fejezetben már elfogadta, hogy Kṛṣṇa paraṁ brahma paraṁ dhāma. Elfogadta, hogy Ő az Istenség Legfelsőbb Személyisége és minden élőlény legfelsőbb hajléka, s ezt nemcsak a saját tapasztalata alapján, hanem a nagy tekintélyekre, például Nāradára, Asitára, Devalára és Vyāsára hivatkozva tette.
63. VERS
iti te jñānam ākhyātaṁ guhyād guhyataraṁ mayā
vimṛśyaitad aśeṣeṇa yathecchasi tathā kuru
iti—ily módon; te—neked; jñānam—tudást; ākhyātam—leírtam; guhyāt—mint bizalmas; guhya-taram—még bizalmasabb; mayā—Általam; vimṛśya—gondolkozva; etat—ezen; aśeṣeṇa—teljesen; yathā—ahogyan; icchasi—kívánod; tathā—úgy; kuru—tégy.
Íme, átadtam neked e még bizalmasabb tudást! Fontold meg jól, s aztán tégy úgy, ahogyan jónak látod!
MAGYARÁZAT: Az Úr már elmagyarázta Arjunának a brahma-bhūtáról szóló tudást. A brahma-bhūta állapotba jutott ember mindig örömteli, sohasem bánkódik semmi miatt, és nem is kíván semmit. Ezt a birtokában lévő titkos tudásnak köszönheti. Kṛṣṇa azután a Felsőlélekről szóló tudást tárja fel. Ez is Brahman tudás, Brahmanról szóló tudás, de magasabb rendű.
A yathecchasi tathā kuru szavak — „Tégy, ahogy jónak látod!” — arra utalnak, hogy Isten nem korlátozza az élőlény parányi függetlenségét. A Bhagavad-gītāban az Úr részletesen elmagyarázta, hogyan emelkedhet az ember egy magasabb rendű létbe. Az Arjunának szóló legfontosabb tanácsa az volt, hogy hódoljon meg a szívében lakozó Felsőlélek előtt. Az embernek józan ítélőképességére hallgatva úgy kell döntenie, hogy a Felsőlélek utasításai szerint cselekszik. Ez segíteni fogja abban, hogy állandóan Kṛṣṇa-tudatban, az emberi élet legtökéletesebb szintjén maradjon. Arjunát Maga az Istenség Legfelsőbb Személyisége utasította a harcra. Ha valaki meghódol az Istenség Legfelsőbb Személyisége előtt, az nem a Legfelsőbb, hanem az élőlények javát szolgálja. E meghódolás előtt az embernek lehetősége van arra, hogy — amennyire értelme megengedi — átgondolja a dolgot. Ez a legjobb módja az Istenség Legfelsőbb Személyisége utasításainak elfogadására. Az utasításokat Kṛṣṇa hiteles képviselőjétől, a lelki tanítómestertől is megkaphatjuk.
64. VERS
sarva-guhyatamaṁ bhūyaḥ śṛṇu me paramaṁ vacaḥ
iṣṭo 'si me dṛḍham iti tato vakṣyāmi te hitam
sarva-guhya-tamam—a legtitkosabbat; bhūyaḥ—ismét; śṛṇu—halld; me—Tőlem; paramam—a legfőbbet; vacaḥ—utasítás; iṣṭaḥ asi—kedves vagy; me—Nekem; dṛḍham—nagyon; iti—így; tataḥ—ezért; vakṣyāmi—beszélek; te—tiéd; hitam—érdekedben.
Mivel nagyon kedves barátom vagy, elmondom neked legfőbb utasításomat, minden tudás legbizalmasabb részét. Halld hát Tőlem, mert a javadat szolgálja!
MAGYARÁZAT: Az Úr már megajándékozta Arjunát a titkos (a Brahmanról szóló) tudással, aztán a még titkosabb tudással (ami a szívben lakozó Felsőlélekről szól), most pedig a tudás legbizalmasabb részéről, az Istenség Legfelsőbb Személyisége előtti teljes meghódolásról fog beszélni. A kilencedik fejezet végén azt mondta: man-manāḥ — „Gondolj mindig Rám!” Ugyanezt az utasítást ismétli itt el, kihangsúlyozva a Bhagavad-gītā tanításának lényegét. Ezt a közönséges ember képtelen felfogni, de aki igazán kedves Kṛṣṇának, vagyis Kṛṣṇa tiszta bhaktája, az megértheti. Ez az egész védikus irodalom leglényegesebb tanítása. Amit Kṛṣṇa ezzel kapcsolatban mond, az a tudás legfontosabb része, s nemcsak Arjunának, hanem minden élőlénynek ennek alapján kell cselekednie.
65. VERS
man-manā bhava mad-bhakto mad-yājī māṁ namaskuru
mām evaiṣyasi satyaṁ te pratijāne priyo 'si me
mat-manāḥ—Rám gondolva; bhava—legyél; mat-bhaktaḥ—az Én bhaktám; mat-yājī—az Én imádóm; mām—Nekem; namaskuru—ajánld fel hódolatodat; mām—Nekem; eva—bizonyára; eṣyasi—jönni fogsz; satyam—igazán; te—neked; pratijāne—megígérem; priyaḥ—kedves; asi—vagy; me—Nekem.
Gondolj mindig Rám, légy az Én hívem! Imádj Engem, és ajánld tiszteletedet Előttem, s így kétségtelenül el fogsz jutni Hozzám! Ezt megígérem neked, mert nagyon kedves barátom vagy.
MAGYARÁZAT: A tudás legbizalmasabb része az, hogy az ember legyen Kṛṣṇa tiszta bhaktája, gondoljon mindig Rá, és Őérte tegyen mindent. Nem szabad csupán látszat-meditálást végeznünk. Életünket úgy kell alakítanunk, hogy mindig legyen lehetőségünk Kṛṣṇára gondolni, és úgy kell cselekednünk, hogy minden tettünk Vele kapcsolatos legyen. Éljünk úgy, hogy huszonnégy órán keresztül csak Kṛṣṇára tudjunk gondolni. Az Úr megígéri, hogy aki ilyen tiszta Kṛṣṇa-tudatba merül, az visszatér az Ő hajlékára, ahol személyesen élvezheti az Ő társaságát. Kṛṣṇa azért tárja fel Arjunának a tudás e legbizalmasabb részét, mert Arjuna kedves barátja. Aki követi Arjuna útját, szintén Kṛṣṇa kedves barátja lehet, és elérheti ugyanazt a tökéletességet, amire Arjuna szert tett.
Ezek a szavak azt hangsúlyozzák, hogy az embernek Kṛṣṇára kell összpontosítania gondolatait, a kétkarú, fuvolát tartó, kék színű fiúra, akinek csodálatos arca van, és pávatollat hord a hajában. Kṛṣṇáról szóló leírásokat a Brahma-saṁhitāban és más szentírásokban találhatunk. Istennek erre az eredeti formájára, Kṛṣṇára kell tehát rögzítenünk az elménket. Nem szabad még azt sem hagynunk, hogy figyelmünk az Úr más formáira terelődjön. Az Úrnak számtalan formája van — Viṣṇu, Nārāyaṇa, Rāma, Varāha és mások —, de a bhaktának arra a formára kell rögzítenie elméjét, ami jelen volt Arjuna előtt. A legbizalmasabb tudást az jelenti, ha Rá irányítjuk az elménket. Ezt tárja fel Kṛṣṇa Arjunának, mert Arjuna a legkedvesebb barátja.
66. VERS
sarva-dharmān parityajya mām ekaṁ śaraṇaṁ vraja
ahaṁ tvāṁ sarva-pāpebhyo mokṣayiṣyāmi mā śucaḥ
sarva-dharmān—a vallás minden változatát; parityajya—feladva; mām—Előttem; ekam—egyedül; śaraṇam—meghódolásért; vraja—menj; aham—Én; tvām—téged; sarva—minden; pāpebhyaḥ—bűnös visszahatástól; mokṣayiṣyāmi—meg foglak szabadítani; mā—ne; śucaḥ—aggódj.
Add fel a vallás minden változatát, s hódolj meg egyedül Énelőttem! Én megszabadítalak minden bűnös visszahatástól, ne félj!
MAGYARÁZAT: Az Úr beszélt a tudás és a vallásos folyamatok különféle fajtáiról: a Legfelsőbb Brahmanról, a Felsőlélekről, a társadalom különféle osztályairól és rendjeiről, a lemondott életrendről, az elkülönülésről, az érzékek és az elme szabályozásáról, a meditációról szóló tudásról és megannyi másról. A vallás számtalan formáját is leírta, ám most a Bhagavad-gītāt összefoglalva azt tanácsolja Arjunának, hogy mondjon le mindazokról a folyamatokról, amelyekről eddig beszélt, és csupán hódoljon meg Neki. Ez a meghódolás megmenti majd minden bűnös visszahatástól, mert az Úr személyesen ígéri meg, hogy védelmezni fogja.
A hetedik fejezetben elhangzott, hogy egyedül az kezdheti el az Úr Kṛṣṇa imádatát, aki már megszabadult minden bűnös visszahatástól. Ennek alapján azt hihetné valaki, hogy addig, amíg meg nem szabadult e visszahatásoktól, nem léphet a meghódolás útjára. E kétségek eloszlatása érdekében Śrī Kṛṣṇa kijelenti, hogy még ha nem is mentes valaki minden bűnös visszahatástól, természetes módon megszabadul azoktól, ha meghódol Előtte. Nincs szükség tehát különösebb erőfeszítésre, hogy megszabaduljunk tőlük. Ne tétovázzunk, fogadjuk el Kṛṣṇát az élőlények egyedüli megmentőjeként, s hódoljunk meg Előtte hittel és szeretettel.
A Kṛṣṇa előtti meghódolás folyamatát a Hari-bhakti-vilāsa (11.676) írja le:
ānukūlyasya saṅkalpaḥ prātikūlyasya varjanam
rakṣiṣyatīti viśvāso goptṛtve varanaṁ tathā
ātma-nikṣepa-kārpaṇye ṣaḍ-vidhā śaraṇāgatiḥ
Az odaadás folyamata szerint az embernek csak azokat a vallásos elveket szabad elfogadnia, melyek végül az Úr odaadó szolgálatához vezetnek. Végezheti valaki a társadalmi helyzete szerinti kötelességét, ha azonban ezzel nem jut el a Kṛṣṇa-tudatig, akkor minden tette hiábavaló volt. Mindent el kell kerülnünk, ami nem segít bennünket a Kṛṣṇa-tudat tökéletes szintjének elérésében. Az embernek bíznia kell abban, hogy Kṛṣṇa minden megpróbáltatástól megóvja. Nem kell aggódnia teste és lelke együtt tartása miatt, mert Kṛṣṇa gondoskodni fog róla. Sohasem szabad azt hinnie, hogy tud magán segíteni, inkább ismerje el, hogy Kṛṣṇa a fejlődése egyetlen alapja. Amint komolyan, teljes Kṛṣṇa-tudatban az Úr odaadó szolgálatához lát, azonnal megszabadul az anyagi természet minden szennyeződésétől. Sokféle vallás és tisztító folyamat létezik, mint például a tudás művelése, a meditáció a misztikus yoga-rendszer szerint stb., de aki meghódolt Kṛṣṇa előtt, annak nem kell ezeket végigjárnia. Ha egyszerűen csak meghódol Kṛṣṇának, megmenekül attól, hogy idejét fölöslegesen elvesztegesse. Így egyetlen lépéssel megteheti mindazt a fejlődést, amit a többi folyamattal elérhet, és megszabadul minden bűnös visszahatástól.
Vonzódnunk kell Kṛṣṇa szépséges látványához. Őt azért hívják Kṛṣṇának, mert mindenkit vonzó. Nagyon szerencsésnek mondható az, akit elbűvölt a gyönyörűséges, végtelenül hatalmas, mindenható Śrī Kṛṣṇa látványa. A transzcendentalistáknak több csoportja van. Némelyek a személytelen Brahman látványához, mások a Felsőlélek formájához vonzódnak, de aki az Istenség Legfelsőbb Személyisége személyes arculata, és mindenek felett az Istenség Legfelsőbb Személyiségének Kṛṣṇa-formája iránt érez vonzalmat, az a legtökéletesebb transzcendentalista. Más szóval Kṛṣṇa teljesen tudatos, odaadó szolgálata a tudás legbizalmasabb része. Ez az egész Bhagavad-gītā mondanivalójának lényege. A karma-yogīkat, az empirikus filozófusokat, a misztikusokat és a bhaktákat mind transzcendentalistáknak hívják, de közülük a tiszta bhakta a legkiválóbb. A mā śucaḥ („ne félj, ne késlekedj, ne aggódj”) szavak, melyekkel a versben találkozunk, nagyon jelentősek. Lehet, hogy valaki elcsodálkozik, hogyan lehet feladni a vallás valamennyi formáját, hogy azután egyszerűen csak meghódoljon Kṛṣṇa előtt, de az ilyen aggodalomra semmi szükség.
67. VERS
idaṁ te nātapaskāya nābhaktāya kadācana
na cāśuśrūṣave vācyaṁ na ca māṁ yo 'bhyasūyati
idam—ezt; te—általad; na—sohasem; atapaskāya—annak, aki nem lemondott; na—sohasem; abhaktāya—annak, aki nem bhakta; kadācana—bármikor; na—sohasem; ca—is; aśuśrūṣave—aki nem végez odaadó szolgálatot; vācyam—elmondani; na—sohasem; ca—is; mām—Rám; yaḥ—bárki; abhyasūyati—irigykedik.
Ezt a meghitt tudást soha nem szabad átadni azoknak, akik nem önfegyelmezettek, nem odaadóak, nem végeznek odaadó szolgálatot, vagy irigyek Rám.
MAGYARÁZAT: A tudás e legbizalmasabb részét nem szabad elmondani azoknak, akik nem követik a vallásos folyamatok lemondásait, sohasem akartak Kṛṣṇa-tudatú odaadó szolgálatot végezni, vagy nem szolgáltak egy tiszta bhaktát. Főként azokat kell elkerülni, akik Kṛṣṇát történelmi személyiségnek vélik vagy irigyek hatalmára. Néha az is előfordul, hogy a Kṛṣṇára irigy, démonikus emberek, akik másképp imádják Kṛṣṇát, a jó üzlet reményében a Bhagavad-gītā eltérő magyarázását választják foglalkozásuknak. Aki azonban szeretné igazán megérteni Kṛṣṇát, az kerülje el az efféle magyarázatokat. A Bhagavad-gītā mondanivalóját valójában sem az érzéki élvezetekkel törődő emberek nem képesek felfogni, sem azok, akik szigorúan követik ugyan a védikus írások szabályait, de nem bhakták, sőt még azok sem, akik bhaktáknak tüntetik fel magukat, de nem végeznek Kṛṣṇa-tudatos tetteket. Sokan irigyek Kṛṣṇára, mert a Bhagavad-gītāban elmondta, hogy Ő a Legfelsőbb, hogy senki sem nagyobb Nála és senki sem egyenlő Vele. Az ilyen irigy embereknek nem szabad elmondanunk a Bhagavad-gītāt, mert úgysem értik meg. A hitetlenek nem képesek megérteni sem ezt az írást, sem Kṛṣṇát. Senkinek sem szabad azzal próbálkoznia, hogy magyarázatot fűzzön a Bhagavad-gītāhoz, amíg egy hiteles, tiszta bhakta segítségével meg nem értette Kṛṣṇát.
68. VERS
ya idaṁ paramaṁ guhyaṁ mad-bhakteṣv abhidhāsyati
bhaktiṁ mayi parāṁ kṛtvā mām evaiṣyaty asaṁśayaḥ
yaḥ—bárki; idam—ezt; paramam—legfőbb; guhyam—bizalmas titkot; mat—Enyém; bhakteṣu—a bhakták között; abhidhāsyati—elmagyarázza; bhaktim—odaadó szolgálat; mayi—Nekem; parām—transzcendentális; kṛtvā—végzett; mām—Hozzám; eva—bizonyára; eṣyati—jönni fog; asaṁśayaḥ—kétségkívül.
Aki ezt a legnagyobb titkot a bhaktáknak elmagyarázza, az kétségtelenül eljut a tiszta odaadó szolgálatig, s végül visszatér Hozzám.
MAGYARÁZAT: Ajánlatos, hogy a Bhagavad-gītāról csakis bhakták között beszéljünk, mert az abhakták sem Kṛṣṇát, sem pedig a Bhagavad-gītāt nem fogják megérteni. Azoknak, akik nem fogadják el Kṛṣṇát, ahogyan Ő van és a Bhagavad-gītāt úgy, ahogyan az van, nem szabad saját szeszélyeiknek megfelelően magyarázatot fűzniük e könyvhöz, mert azzal sértést követnek el. A Bhagavad-gītāt csak olyan embereknek lehet elmagyarázni, akik már elfogadták, hogy Kṛṣṇa az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Ez a téma egyedül a bhaktáknak szól, nem pedig a filozófiai spekulálóknak. Bárki próbálja meg azonban komolyan ismertetni a Bhagavad-gītāt, úgy, ahogy az van, fejlődni fog az odaadó szolgálatban, és eléri a tiszta odaadás szintjét. Ennek következtében egészen biztosan hazatér, vissza Istenhez.
69. VERS
na ca tasmān manuṣyeṣu kaścin me priya-kṛttamaḥ
bhavitā na ca me tasmād anyaḥ priyataro bhuvi
na—sohasem; ca—és; tasmāt—mint ő; manuṣyeṣu—az emberek között; kaścit—bárki; me—Nekem; priya-kṛt-tamaḥ—kedvesebb; bhavitā—lesz; na—sem; ca—és; me—Nekem; tasmāt—mint ő; anyaḥ—más; priya-taraḥ—kedvesebb; bhuvi—ezen a világon.
Nincs és nem is lesz soha nála kedvesebb szolgám ezen a világon.
70. VERS
adhyeṣyate ca ya imaṁ dharmyaṁ saṁvādam āvayoḥ
jñāna-yajñena tenāham iṣṭaḥ syām iti me matiḥ
adhyeṣyate—tanulmányozni fogja; ca—szintén; yaḥ—aki; imam—ezt; dharmyam—szent; saṁvādam—párbeszédet; āvayoḥ—miénk; jñāna—tudásnak; yajñena—az áldozat által; tena—általa; aham—Én; iṣṭaḥ—imádott; syām—leszek; iti—így; me—Enyém; matiḥ—vélemény.
Kijelentem, hogy aki tanulmányozza ezt a szent párbeszédet, az az értelmével imád Engem.
71. VERS
śraddhāvān anasūyaś ca śṛṇuyād api yo naraḥ
so 'pi muktaḥ śubhā lokān prāpnuyāt puṇya-karmaṇām
śraddhā-vān—hívő; anasūyaḥ—nem irigy; ca—és; śṛṇuyāt—hall; api—bizonyára; yaḥ—aki; naraḥ—ember; saḥ—ő; api—szintén; muktaḥ—felszabadult; śubhān—a kedvezőeket; lokān—bolygókat; prāpnuyāt—eléri; puṇya-karmaṇām—a jámborokét.
Aki pedig hittel és irigység nélkül hallgatja, az megszabadul a bűnös visszahatásoktól, s eljut a jámborok lakta áldott bolygókra.
MAGYARÁZAT: A hatvanhetedik versben az Úr egyértelműen megtiltotta, hogy a Bhagavad-gītāt elmondjuk azoknak, akik irigyek az Úrra — ez a tudás egyedül a bhaktákat illeti meg. Néha azonban előfordul, hogy az Úr bhaktája nyilvános előadást tart, ahol a hallgatók között nem csak bhakták vannak. Hogyan tarthat hát ilyen előadást? E versből kiderül, hogy ha nem is bhakta mindenki, sokan vannak, akik nem irigyek Kṛṣṇára, és hiszik, hogy Ő az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Ha az ilyen emberek egy igaz bhaktától hallanak az Úrról, azonnal megszabadulnak minden bűnös visszahatástól, aztán pedig eljutnak abba a bolygórendszerbe, ahol a jámbor lények élnek. A Bhagavad-gītā hallgatásával tehát még az is szert tehet a jámbor tettek eredményére, aki esetleg nem törekszik arra, hogy tiszta bhakta legyen. Az Úr tiszta bhaktája így mindenkinek esélyt ad arra, hogy megszabaduljon minden bűnös visszahatástól, s az Úr bhaktájává váljon.
A bűnös visszahatásoktól mentes, jámbor emberek általában könnyen elfogadják a Kṛṣṇa-tudatot. A puṇya-karmaṇām szónak nagy jelentősége van, mert a védikus irodalomban említett nagy áldozatok, például az aśvamedha-yajña végzésére utal. A jámborok, akik odaadó szolgálatot végeznek ugyan, de nem tiszták, eljuthatnak a Sarkcsillagra, vagyis Dhruvalokára, ahol Dhruva Mahārāja él. Dhruva Mahārāja nagy bhakta, akit az Úr egy különleges bolygóval, a Sarkcsillaggal ajándékozott meg.
72. VERS
kaccid etac chrutaṁ pārtha tvayaikāgreṇa cetasā
kaccid ajñāna-sammohaḥ praṇaṣṭas te dhanañjaya
kaccit—vajon; etat—ezt; śrutam—hallottad; pārtha—óh, Pṛthā fia; tvayā—általad; eka-agreṇa—teljes figyelemmel; cetasā—az elme által; kaccit—vajon; ajñāna—tudatlan; sammohaḥ—az illúzió; praṇaṣṭaḥ—szertefoszlott; te—tiéd; dhanañjaya—óh, gazdagság meghódítója (Arjuna).
Óh, Pṛthā fia, óh, gazdagság meghódítója, teljes figyelemmel hallgattad-e szavaimat? Eloszlott-e tudatlanságod és illúziód?
MAGYARÁZAT: Az Úr Arjuna lelki tanítómestereként cselekedett, ezért kötelességéhez tartozott, hogy megkérdezze tanítványát, megértette-e a helyes szemlélet alapján az egész Bhagavad-gītāt. Ha nem, akkor az Úr kész bármely rész, sőt az egész Bhagavad-gītā megismétlésére is, ha szükség van rá. Valójában ha valaki egy hiteles lelki tanítómestertől, Kṛṣṇától vagy az Ő képviselőjétől hallja a Bhagavad-gītāt, látni fogja, hogy minden tudatlansága eloszlik. A Bhagavad-gītāt az Istenség Legfelsőbb Személyisége beszélte el, ezért nem egy közönséges könyv, holmi költő vagy regényíró műve. Legyen az bárki, ha olyan szerencsés, hogy hallhatja ezt a tanítást Kṛṣṇától vagy az Őt képviselő hiteles lelki tanítómestertől, az biztosan felszabadul, és kitalál a tudatlanság sötétségéből.
73. VERS
arjuna uvāca
naṣṭo mohaḥ smṛtir labdhā tvat-prasādān mayācyuta
sthito 'smi gata-sandehaḥ kariṣye vacanaṁ tava
arjunaḥ uvāca—Arjuna mondta; naṣṭaḥ—eloszlott; mohaḥ—illúzió; smṛtiḥ—emlékezetet; labdhā—visszanyertem; tvat-prasādāt—a Te kegyedből; mayā—általam; acyuta—óh, tévedhetetlen Kṛṣṇa; sthitaḥ—helyzetben; asmi—vagyok; gata—távozott; sandehaḥ—minden kétely; kariṣye—végre fogom hajtani; vacanam—a parancsot; tava—Tiéd.
Arjuna szólt: Kedves Kṛṣṇám, óh, tévedhetetlen, illúzióm most szertefoszlott! Kegyedből visszanyertem emlékezetem, s most szilárd vagyok, kételyektől mentes. Készen állok arra, hogy utasításaid szerint cselekedjem.
MAGYARÁZAT: Az élőlényeknek — akiket most Arjuna képvisel — eredeti természetük alapján a Legfelsőbb Úr parancsa szerint kell cselekedniük, s így fegyelmezniük kell önmagukat. Śrī Caitanya Mahāprabhu kijelentette, hogy az élőlény örök természetéből adódóan a Legfelsőbb Úr örök szolgája, ám erről az alapvető elvről megfeledkezve az anyagi természet rabjává válik. Ha azonban ismét a Legfelsőbb Úr szolgálatába áll, akkor Isten felszabadult szolgája lesz. Eredeti természetét tekintve szolga: vagy az illuzórikus māyāt, vagy pedig a Legfelsőbb Urat kell szolgálnia. Ha az Úr szolgálata mellett dönt, akkor természetes helyzetében van, ha azonban az illuzórikus, külső energia szolgálatát választja, akkor kétségtelenül az anyagi kötelékekbe bonyolódik. Az élőlény illúziója következtében az anyagi világban szolgál. Vágyainak és kéjének rabja, mégis a világ urának hiszi magát — ezt hívják illúziónak. Ha felszabadul, ez az illúzió szertefoszlik, ő pedig önszántából meghódol a Legfelsőbb előtt, s az Ő kívánsága szerint cselekszik. Māyā, az illúzió azzal a kijelentéssel állítja fel utolsó csapdáját, hogy az élőlény Isten. Az élőlény többé nem feltételekhez kötött léleknek, hanem Istennek hiszi magát. Olyannyira ostoba, hogy nem ismeri fel: ha Isten lenne, hogyan lehetnének kétségei? Erre egyáltalán nem gondol. Ez tehát az illúzió utolsó csapdája. Az illuzórikus energiából úgy lehet megszabadulni, hogy megértjük Kṛṣṇát, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, és beleegyezünk, hogy követjük utasításait.
A moha szó nagyon fontos ebben a versben. Arra utal, ami a tudás ellentéte. Az igazi tudást az a megértés jelenti, hogy minden élőlény az Úr örök szolgája. Az élőlény azonban hajlamos azt hinni, hogy ő nem szolga, hanem az anyagi világ ura, mert az anyagi természetet szeretné irányítani. Ezt hívják illúziónak, melyet az Úr vagy tiszta bhaktája kegyéből lehet legyőzni. Ha megszabadul az illúziótól, az élőlény elkezdi Kṛṣṇa-tudatos tetteit.
A Kṛṣṇa-tudat azt jelenti, hogy az ember Kṛṣṇa utasításai szerint cselekszik. A feltételekhez kötött lélek, akit a külső anyagi energia illúzióban tart, nem tudja, hogy a mindentudó Legfelsőbb Úr, mindennek a tulajdonosa az igazi Úr. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége azt adhat a bhaktának, amit csak akar. Mindenkinek a barátja, de leginkább a bhaktáit kedveli. Ő az anyagi természet, az élőlények és a kimeríthetetlen idő irányítója, aki minden fenséges jellemmel és hatalommal azok teljességében rendelkezik. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége még Magát is oda tudja adni bhaktájának. Aki nem ismeri Őt, az illúzióban van, s nem bhakta lesz, hanem a māyā szolgája. Arjuna azonban, miután végighallgatta a Bhagavad-gītāt az Istenség Legfelsőbb Személyiségétől, megszabadult minden illúziótól. Megértette, hogy Kṛṣṇa nemcsak a barátja, de az Istenség Legfelsőbb Személyisége is. Arjuna tehát a valóban megértette Kṛṣṇát. A Bhagavad-gītā tanulmányozásának célja Kṛṣṇa valódi megértése. Az az ember, aki teljes tudásra tesz szert, meghódol Kṛṣṇa előtt. Amikor Arjuna megértette, hogy Kṛṣṇa terve a népesség szükségtelen megnövekedésének megakadályozása volt, beleegyezett, hogy az Ő vágyát teljesítve harcoljon. Ismét megragadta hát fegyvereit — íját és nyilait —, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyiségének utasítása szerint megküzdjön az ellenséggel.
74. VERS
sañjaya uvāca
ity ahaṁ vāsudevasya pārthasya ca mahātmanaḥ
saṁvādam imam aśrauṣam adbhutaṁ roma-harṣaṇam
sañjayaḥ uvāca—Sañjaya mondta; iti—így; aham—én; vāsudevasya—Kṛṣṇának; pārthasya—és Arjunának; ca—is; mahā-ātmanaḥ—a nagy léleknek; saṁvādam—párbeszédet; imam—ezt; aśrauṣam—hallottam; adbhutam—csodálatos; roma-harṣaṇam—testemet borzongás járja át.
Sañjaya szólt: Így hallottam a két nagy lélek, Kṛṣṇa és Arjuna párbeszédét. Ez az üzenet annyira csodálatos, hogy egész testemet borzongás járja át.
MAGYARÁZAT: A Bhagavad-gītā elején Dhṛtarāṣṭra a tanácsosától, Sañjayától érdeklődött: „Mi történt a kurukṣetrai csatamezőn?” A tanítás Vyāsa, Sañjaya lelki tanítómestere kegyéből nyilvánult meg Sañjaya szívében, s így mesélte el a csatatéren történteket. A párbeszéd csodálatos volt, hiszen ilyen fontos beszélgetés két nagy lélek között még soha nem hangzott el, és a jövőben sem fog. Csodálatos volt, mert az Istenség Legfelsőbb Személyisége Önmagáról és energiáiról beszélt az élőlénynek, Arjunának, az Úr nagy bhaktájának. Ha követjük Arjuna példáját, hogy megértsük Kṛṣṇát, életünk boldog és sikeres lesz. Sañjaya felismerte mindezt, s amint a hallottakat átadta Dhṛtarāṣṭrának, egyre többet megértett belőle. Most eljutott a végkövetkeztetésig, miszerint Kṛṣṇa és Arjuna megjelenését mindenhol győzelem kíséri.
75. VERS
vyāsa-prasādāc chrutavān etad guhyam ahaṁ param
yogaṁ yogeśvarāt kṛṣṇāt sākṣāt kathayataḥ svayam
vyāsa-prasādāt—Vyāsadeva kegyéből; śrutavān—hallottam; etat—ezt; guhyam—titkos; aham—én; param—a legfelsőbb; yogam—misztikát; yoga-īśvarāt—minden misztika mesterétől; kṛṣṇāt—Kṛṣṇától; sākṣāt—közvetlenül; kathayataḥ—elmondva; svayam—személyesen.
Vyāsa kegyéből ezt a legtitkosabb beszélgetést közvetlenül minden misztika mesterétől, Kṛṣṇától hallottam, amint Ő Maga szólt Arjunához.
MAGYARÁZAT: Vyāsa Sañjaya lelki tanítómestere volt, és Sañjaya elismeri, hogy az ő kegyének köszönhetően érthette meg az Istenség Legfelsőbb Személyiségét. Ez annyit jelent, hogy az embernek nem közvetlenül, hanem a lelki tanítómester közvetítésével kell megértenie Kṛṣṇát. A lelki tanítómester áttetsző közvetítő közeg, de a tapasztalat még rajta keresztül is közvetlen. Ez a tanítványi lánc rejtélye. Egy igaz lelki tanítómestertől tanítványa olyan közvetlenül hallhatja a Bhagavad-gītāt, mint ahogy Arjuna hallotta. Sok misztikus és yogī él a világon, de Kṛṣṇa valamennyi yoga-folyamat mestere. Utasítását a Bhagavad-gītā tárja fel rendkívül érthetően: meg kell hódolnunk Előtte. Aki így tesz, az a legkiválóbb yogī. Ezt erősíti meg a hatodik fejezet utolsó verse is. Yoginām api sarveṣām.
Nārada Kṛṣṇa közvetlen tanítványa és Vyāsa lelki tanítómestere. Ezért aztán Vyāsa éppen olyan hiteles forrás, mint Arjuna, mivel a tanítványi láncolathoz tartozik. Sañjaya Vyāsa közvetlen tanítványa, ezért tanítómestere kegyéből érzékei megtisztultak, s így közvetlenül láthatta és hallhatta Kṛṣṇát. Aki közvetlenül hallhatja Őt, az megértheti ezt a legbensőségesebb tudást. Kṛṣṇát képtelen meghallani az, aki nem fordul a tanítványi láncolathoz, s így tudása tökéletlen marad, legalábbis a Bhagavad-gītā megértését illetően.
A Bhagavad-gītā valamennyi yoga-rendszerről beszél: a karma-yogáról, jñāna-yogáról és a bhakti-yogáról. Kṛṣṇa mindnek a mestere. Ám Arjuna olyan szerencsés volt, hogy közvetlenül érthette meg Kṛṣṇát, ahogyan Vyāsa kegyéből Sañjaya is közvetlenül hallhatta Őt. Valójában akár Magától Kṛṣṇától, akár a hiteles lelki tanítómesteren keresztül (mint amilyen Vyāsa) halljuk ezt a tanítást, a kettő között nincsen különbség. A lelki tanítómester Vyāsadeva képviselője is. A védikus szokások szerint a lelki tanítómestert születésnapján tanítványai a Vyāsa-pūjā elnevezésű ceremóniával köszöntik.
76. VERS
rājan saṁsmṛtya saṁsmṛtya saṁvādam imam adbhutam
keśavārjunayoḥ puṇyaṁ hṛṣyāmi ca muhur muhuḥ
rājan—óh, király; saṁsmṛtya—emlékezve; saṁsmṛtya—emlékezve; saṁvādam—az üzenet; imam—ez; adbhutam—csodálatos; keśava—az Úr Kṛṣṇának; arjunayoḥ—és Arjunának; puṇyam—jámbor; hṛṣyāmi—örömömet lelem; ca—szintén; muhuḥ muhuḥ—újra meg újra.
Óh, király, amint újra és újra visszaemlékezem Kṛṣṇa és Arjuna csodálatos és szent párbeszédére, minden pillanatban az öröm hullámai járnak át!
MAGYARÁZAT: A Bhagavad-gītā megértése olyannyira transzcendentális, hogy bárki, aki megismeri Arjuna és Kṛṣṇa párbeszédét, jámbor életet kezd, és nem tudja elfelejteni e beszélgetést. Ez a lelki élet transzcendentális természete. Más szóval aki a Gītát a megfelelő forrástól, közvetlenül Kṛṣṇától hallja, az teljesen Kṛṣṇa-tudatúvá válik, ennek következtében pedig egyre jobban felvilágosul, s nemcsak ideig-óráig, hanem minden pillanatban örömmel élvezi az életet.
77. VERS
tac ca saṁsmṛtya saṁsmṛtya rūpam aty-adbhutaṁ hareḥ
vismayo me mahān rājan hṛṣyāmi ca punaḥ punaḥ
tat—arra; ca—is; saṁsmṛtya—emlékezve; saṁsmṛtya—emlékezve; rūpam—formára; ati—nagyon; adbhutam—csodálatos; hareḥ—az Úr Kṛṣṇának; vismayaḥ—a csodálat; me—enyém; mahān—nagy; rājan—óh, király; hṛṣyāmi—élvezem; ca—is; punaḥ punaḥ—újra meg újra.
Óh, király! Az Úr Kṛṣṇa csodálatos formájára emlékezve egyre nagyobb csodálat tölt el, újra és újra eláraszt a boldogság.
MAGYARÁZAT: E versből kiderül, hogy Sañjaya Vyāsa kegyéből szintén láthatta Kṛṣṇa univerzális formáját, amit Kṛṣṇa Arjunának megmutatott. Tudjuk azonban, hogy Kṛṣṇa azelőtt sohasem nyilvánította ki ezt az alakját: egyedül Arjuna és vele egy időben még néhány nagy bhakta láthatta. Közöttük volt Vyāsa is, az Úr nagy bhaktája, akit Kṛṣṇa nagy hatalmú inkarnációjának tartanak. Ő mutatta meg az univerzális formát tanítványának, Sañjayának, aki most visszaemlékezik Kṛṣṇa csodálatos formájára, amely Arjuna előtt feltárult, s ezért újra meg újra öröm tölti el.
78. VERS
yatra yogeśvaraḥ kṛṣṇo yatra pārtho dhanur-dharaḥ
tatra śrīr vijayo bhūtir dhruvā nītir matir mama
yatra—ahol; yoga-īśvaraḥ—a misztikák mestere; kṛṣṇaḥ—az Úr Kṛṣṇa; yatra—ahol; pārthaḥ—Pṛthā fia; dhanuḥ-dharaḥ—az íj és a nyíl hordozója; tatra—ott; śrīḥ—gazdagság; vijayaḥ—győzelem; bhūtiḥ—kivételes hatalom; dhruvā—bizonyos; nītiḥ—erkölcs; matiḥ mama—véleményem szerint.
Bárhol is legyen Kṛṣṇa, minden misztika mestere és Arjuna, a legkiválóbb íjász, ott biztos a gazdagság, a győzelem, a rendkívüli erő és az erény. Ez az én véleményem.
MAGYARÁZAT: A Bhagavad-gītā Dhṛtarāṣṭra kérdésével kezdődött. Reménykedett fiai győzelmében, akiket olyan nagy harcosok támogattak, mint Bhīṣma, Droṇa és Karṇa. Bizakodott benne, hogy serege győzedelmeskedni fog. A csatamező eseményeinek leírása után azonban Sañjaya így szólt a királyhoz: „Győzelemre számítasz, ám az én véleményem az, hogy a jó szerencse ott van, ahol Kṛṣṇa és Arjuna jelenik meg.” Nyíltan kimondta, hogy Dhṛtarāṣṭra nem remélhet győzelmet seregétől: a diadal kétségtelenül Arjunáékra vár, mert Kṛṣṇa velük van. Kṛṣṇa Arjuna kocsihajtójának a szerepét vállalta Magára, s ez fensége egyik megnyilvánulása volt. Kṛṣṇa minden fenséggel teljes, s a lemondás egyike e fenséges tulajdonságainak. Lemondására számtalan példát találunk, hiszen Ő a mestere a lemondásnak is.
A harc valójában Duryodhana és Yudhiṣṭhira között dúlt. Arjuna Yudhiṣṭhira, idősebb fivére érdekéért küzdött, s mivel Kṛṣṇa és Arjuna Yudhiṣṭhira oldalán állt, Yudhiṣṭhira győzelméhez nem férhetett kétség. A csata célja az volt, hogy eldöntse, ki fog uralkodni a világon, és Sañjaya előre megjósolta, hogy a hatalom Yudhiṣṭhirára fog szállni. Ez a vers azt is megmondja, hogy a csata megnyerése után Yudhiṣṭhira birodalma egyre jobban virágzásnak indul majd, mert a király nemcsak igazságos és jámbor, de szigorúan erkölcsös ember is volt. Egész életében egyetlen hazug szó nem hagyta el az ajkát.
Sok olyan csekély értelemmel megáldott ember van, aki úgy tekint a Bhagavad-gītāra, mint két közönséges barát beszélgetésére a csatatéren. Egy ilyen könyv azonban nem lehetne szent írás. Vannak, akik az ellen tiltakoznak, hogy Kṛṣṇa nem éppen erkölcsös módon harcra biztatta Arjunát. Ám fény derül az igazságra, mely szerint a Bhagavad-gītā tanítása az erkölcs legmagasabb szintjét képviseli. Az erre vonatkozó legfontosabb utasítást a kilencedik fejezet harmincnegyedik verse fogalmazza meg: man-manā bhava mad-bhaktaḥ. Kṛṣṇa bhaktájává kell válnunk. Minden vallás lényege, hogy hódoljunk meg Kṛṣṇa előtt (sarva-dharmān parityajya mām ekaṁ śaraṇaṁ vraja). A Bhagavad-gītā tanítása a vallás és erkölcs legmagasztosabb folyamatát alapozza meg. Más lelki folyamatoknak is lehet tisztító hatásuk, s végül elvezethetnek ehhez az úthoz, ám a Gītā végső utasítása minden vallás és erkölcs lényegét fogalmazza meg: meg kell hódolnunk Kṛṣṇa előtt. Ezt az üzenetet adja át a tizennyolcadik fejezet.
A Bhagavad-gītāból megérthetjük, hogy a filozófiai spekuláció és a meditáció az önmegvalósítás egyik folyamata, de a legmagasabb rendű tökéletesség az, ha meghódolunk Kṛṣṇa előtt. Ez a Bhagavad-gītā tanításának lényege. A társadalom rendjei és a különböző vallásos folyamatok szabályozó elveinek követése lehet a tudás megszerzésének bensőséges útja, ám annak ellenére, hogy a vallás szertartásai is bensőségesek, a meditáció és a tudás művelése még bensőségesebb, a legbizalmasabb tanítás pedig az, hogy hódoljunk meg Kṛṣṇának, teljes Kṛṣṇa-tudatban és odaadó szolgálatban. Ez a tizennyolcadik fejezet mondanivalója.
A Bhagavad-gītā azt is feltárja, hogy a valódi igazság az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Kṛṣṇa. Az Abszolút Igazságot három fokon, személytelen Brahmanként, helyhez kötött Paramātmāként és végül az Istenség Legfelsőbb Személyiségeként, Kṛṣṇaként valósítják meg. Az Abszolút Igazságról szóló tökéletes tudás tehát Kṛṣṇa tökéletes ismeretét jelenti. Ha valaki megértette Kṛṣṇát, akkor minden más tudás ennek a szerves része csupán. Kṛṣṇa transzcendentális, mert mindig örök belső energiájában van. Az élőlények az Ő energiájából nyilvánulnak meg, és két csoportra oszthatók: az örökké feltételekhez kötött és az örökre felszabadult lelkekre. Ezeknek az élőlényeknek a száma végtelen, s valamennyien Kṛṣṇa alapvető részei. Az anyagi energia huszonnégy elemre osztható fel. A teremtést az örök idő befolyásolja, s a külső energia révén jön létre, illetve semmisül meg. A kozmikus világ megnyilvánulása hol láthatóvá, hol láthatatlanná válik.
A Bhagavad-gītā öt fő témáról tanít: az Istenség Legfelsőbb Személyiségéről, az anyagi természetről, az élőlényekről, az örök időről és a különféle tettekről. Mindegyik Kṛṣṇától, az Istenség Legfelsőbb Személyiségétől függ. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége megértésének kategóriája magában foglalja az Abszolút Igazság valamennyi felfogását, a személytelen Brahmant, a helyhez kötött Paramātmāt és minden más transzcendentális aspektust. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, az élőlény, az anyagi természet és az idő látszólag különböznek egymástól, de valójában semmi sem különbözik a Legfelsőbbtől. Ezzel egy időben azonban Ő mégis mindig különbözik mindentől. Ez az a filozófia, melyet az Úr Caitanya ismertetett: „felfoghatatlanul azonos és különböző”. Ez a filozófiai rendszer képezi az Abszolút Igazságról szóló tökéletes tudást.
Az élőlény eredeti helyzete szerint tiszta lélek, a Legfelsőbb Lélek atomnyi részecskéje. Az Urat a naphoz hasonlíthatjuk, az élőlényeket pedig a napfényhez. Mivel az élőlények Kṛṣṇa határenergiáját alkotják, az anyagi és a lelki energiával való kapcsolatra egyaránt hajlamosak. Más szóval tehát az Úr két energiája között helyezkednek el, de mivel az Úr felsőbbrendű energiájához tartoznak, parányi mértékben függetlenséggel is rendelkeznek. Ha ezt a megfelelő módon használják, akkor Kṛṣṇa közvetlen irányítása alá kerülnek, s így visszatérhetnek természetes állapotukba, a gyönyörenergiába.
Így végződnek a Bhaktivedanta-magyarázatok a Śrīmad Bhagavad-gītā tizennyolcadik fejezetéhez, melynek címe: „Végkövetkeztetés — a tökéletes lemondás”.
Ez itt egy példa szöveg, amelyben különböző szófajú szavak találhatók, például kutya, fut, szép, én, három, gyorsan, és, alatt. Ez itt egy példa szöveg, amelyben különböző szófajú szavak találhatók, például kutya, fut, szép, én, három, gyorsan, és, alatt. Ez itt egy példa szöveg, amikor amelyben dolgokat különböző szófajú szavak találhatók, például kutya, fut, szép, én, három, gyorsan, és, alatt. Ez itt egy példa jobban fokozatosan szöveg, eredeti amelyben egyetlen különböző szófajú szavak találhatók, például kutya, fut, szép, én, három, gyorsan, és, alatt. bizonyos